|
Fekete Andrástól kaptam
1997 táján egy ismeretlen lelőhelyről - de feltehetően
Magyarországról - származó hun bronzjelvényt. Az öntött, s hátul
egyetlen elrozsdásodott vascsapot befoglaló, kárpát-medencei
bronzdíszt öt neves régésznek mutattam meg. Bakay Kornél, Vékony
Gábor és Erdélyi István szerint ez egy hun (hun kori) fibula
(amelynek az alakja sajátos); Bálint Csanád és Hadháziné Vaday
Andrea az avar kor előtti technológia alapján III-V. századi
lószerszámdísznek határozta meg (amelynek nincs pontos formai meg
felelője). Valamennyien egyetértettek abban, hogy a tárgy és
mélyített felirata egyidős és eredeti. A szíves segítségüket
ezúton is köszönöm.
A vascsap – amelyből
csak egy 2 mm-es csonk maradt meg – a legalsó „s” jel mögött van,
ebből következően talán fejjel lefelé lóghatott, s csak temetéskor
fordíthatták az ábrán látható helyzetbe (a tükörképszerű hun-magyar
túlvilág-elképzelésnek megfelelően).
Ezen a hun jelvényen egy
hárombetűs felirat alatt még egy jelkép is szerepel, amely szintén
rovásjelekből („s” betűkből) áll. Bár az ilyen rövid felira tok
szinte a világ bármely nyelvén megfejthetők, esetünkben a székelyek
hun eredethagyománya, a székely jelformák és a feliratokat kísérő
ábrázolásoknak a szöveg értelmével egyező mitológiai vonatkozásai
megbízható segítséget jelentenek.
A fibula alján a hegyet
ábrázoló székely „s” (sarok) rovásjel négy, egymás fölé helyezett
példánya: a hegyek hegyének, a legnagyobb hegynek a szimbóluma látható. A hunok szokás szerint így jelölték az északi sarkot, a Föld
– vallásos tiszteletben részesített és megszemélyesített –
forgástengelyét. Többnyire csupán három halom szerepel a hasonló
hun ábrázolásokon: ezek a magyar címer hármas halmának előképei.
A felirat olvasata
Felül három elolvasható
rovásbetű van. Alattuk és felettük vízszintes vonal húzódik, egy
képzeletbeli rováspálca széleire utalva, esetleg csak a rovásbetűket
elhatárolandó.
Türk feliratra nem
gondolhatunk, mert a középső jel nem szerepel a türk írásban. Mindhárom megtalálható ugyanakkor a germán jelek között. Az első kettő a Közép-Európában a III. századtól a VIII. századig használt korábbi,
vagy közönséges rúna írásban „i” és „ng” hangértékű, a harmadik
azonban csak a VIII. századot követően bukkan fel Svédországban,
ahol a „p”, „b”, vagy „mb” jelölésére szolgált. Kérdés, van-e
okunk összeolvasni ezeket a germán hangokat s az milyen értelmet
adhat?
Mindhárom betű szerepel
a görög ábécében is. Priszkosz szerint a hunok ismerték a görög
nyelvet. Ebből az is következhet – és ezt néhány, a feltételezések
szerint görög betűs hun felirat is megerősíteni látszik – hogy a
hunok (a párthusokhoz hasonlóan) ismerték és használták a görög
írást. A fibula rövid feliratát görögül olvasva az iak hangalak
adódik, aminek azonban nem találom az értelmét.
Egy értelmetlen szó
kedvéért pedig mégsem érdemes feltételezni, hogy e fibulán a hunok
görög jeleket használó írásáról lenne szó. A görög írást a hunok
elsősorban a diplomáciában használhatták s csak másodsorban az
ékszereiken.
A fibula fényképe és
rajza
A hun ékszeren alkalmazott görög írásra az egyetlen ma ismert példa
a Szent Korona, de ez egy „diplomáciai jelentőségű” ékszer, ahol a
görög betűk használata indokoltabb lehet.
A fibula betűit a
székely ábécé segítségével, jobbról balra olvasva sem jutottam ér
telmes szöveghez. Mivel nem rováspálcáról van szó, amelyen a jobbról
kezdett ol vasás indokolt, ezért - a sopronkőhidai avarhun sótartó
példája alapján - meg pró bál tam balról jobbra haladva értelmezni a
jeleket.
1. ábra; A hun fibula
első (bal oldali) jelének párhuzamai
Balról első a székely rovásírás „sz” jele (1. ábra). A ma
használatos függőleges vonalhoz képest ez a bronzba vágott hun jel
kissé balra dől. Hasonlóan a Kapossi Sámuel 1700 körüli, Bél Mátyás
1718-ból származó és Oertelius 1746 előtti be tű sorában, valamint
a nagybányai református egyház anyakönyvébe 1820 körül be jegyzett
székely ábécében látható „sz” betűkhöz.
A
székely „sz” jellel azonos a türk „sz” is, míg egyes kisázsiai (lüdiai
és likiai) írásokban egy függőleges hullámvonal az „sz” jele (Meriggi/1976/311).
Ez meglepően megegyezik Bél és Kapossi fenti „sz” jelének
hullámvonalával, s újra felhívja a figyelmet Oertelius székely
betűsorának balra dőlt, kacskaringó alakú „sz” jelére is. A
függőleges hullámvonal Kájoni „ü” (ügy „folyó”) jelére emlékeztet,
amelyhez hasonló egy XV. századi ezüstcsésze Tejút-ábrázolásán
[1] is megjelenik, de ott az „ak” (Ókeánosz, patak - pat(er) Óg)
jele is lehet.
Ezek
a változatok a mitológia segítségével könnyen értelmezhetők.
Korábban a függőleges székely „sz” betű formáját az eget tartó fa
alakjából, hangalakját a „szár/szál” szavakból vezettük le
(Varga/1993/72). Ez az
égig érő fa a finnugor mitológiában a Tejúttal azonos – amelyet
folyóként: hullámvonallal, vagy kacskaringóval (az égig csapó
hullámtaraj jelével) is ábrázolhatunk. Azaz e jelváltozatok csak
betűként értelmezve ellentmondásosak; ha hieroglifáknak tekintjük
őket, akkor egybehangzóan a Tejútra mutatnak. Számunkra most csak az
a fontos mindezekből, hogy a kissé balra dőlt „sz” nem rend kívüli
különlegesség, a Tejutat ábrázoló jelek hagyományához hozzátartozik.
Ezért
használják másutt Oertelius „sz” betűjének kampós formáját inkább a
„j” (jó „folyó”) jelölésére a székelyek (vö: 4., 11., 15., 17., 26.,
36. ábra!).
2. ábra; A hun fibula
második (középső) jelének párhuzamai
A
fibula középső jele (2. ábra) a székely „a” (anya, Anat, Enéh)
rovásbetűvel azonos, amelynek nincs pontos megfelelője a türk
ábécében [2] Szekeres István felismerése szerint ez a székely
jel a sumér „nő”, kínai „nő, asszony, anya” fogalomjelekkel, az
ótürk „k” (kadin „asszony”), a tükörképszerű germán „w” (weib
„asszony”) jelek kel rokonítható (Szekeres/1993/87). A görög „a”
(alfa), valamint némely kisázsiai (káriai, lüdiai és likiai) ábécé
„a” betűje (Meriggi/1976/311) is hasonlít a fibula középső
jeléhez. A föníciai írás az „‘” (alef „ökör”), „b” (béth „ház”), „d”
(dáleth „ajtó) és „r” (rés „fej”) hangokat is hasonló jelformákkal
jelöli (Kéki/ 1971/82).
3. ábra; A hun fibula harmadik (jobb oldali) betűjének párhuzamai
A harmadik (jobb
oldali), az alakja miatt kétfogú fésűnek nevezhető hun jel már
nehezebben azonosítható, bár ugyanilyen „ö/ő” jel ismert az
1501-ből származó csík szentmártoni feliratból (3. ábra),
valamint egy kurzívabb változat szerepel a Bél Mátyás (1718),
Szentkirályi Sámuel (1730) és a nagybányai református egyház (1820)
által feljegyzett betűsorokban is. Az „ö/ő” hangok jelölése azonban
a különböző székely írás emlékekben korántsem egységes, 5-6 teljesen
eltérő alakváltozat is ismert. Kájoni „ö” betűje például Marsigli
rovásnaptárában és a Nikolsburgi ábécében is „ü” hangot jelöl.
Ezek a jelenségek
összhangban vannak azzal, hogy maga az „ö/ő” hang is viszonylag
későn alakulhatott ki a magyar nyelvben. Például a latin-magyar
betűs iratokban még néhány évszázaddal ezelőtt is Körmend nevét
időnként Kürmendnek írták. Aligha lehetünk tehát bizonyosak abban,
hogy ez a rovásjel a hun korban is az „ö” hangot jelölte.
A harmadik jel esetében
a hangalak és a jelnév tisztázása végett a formai párhuzamokhoz
kell fordulnunk. Ilyenek az orchoni türk „k”; a germán „b” bjarkan „nyirfa”
rúna; a kínai fou „big mound, earthen hill”; sőt a föníciai „‘” (alef
„ökör”) és a latin „k” is (3. ábra).
Kétfogú fésűre hasonlít
az „ö/ü” előtt és után írható orchoni türk „k” (azaz az ök, ük, kö,
kü szótagcsoport) jele. E szótagcsoportot a jenyiszeji türk írásban
az élére állított két hegy rajza jelöli – s ez a képszerűbb
grafikai változat hozzá segíthet minket a fenti hun jel
megértéséhez. A két élére állított hegy ugyanis a székelyben az
„m” (magas) jele. Az – esetenként élére állított – hegyek sora a
magyar népi képjelek között és egy hun szíjvégen is az égbe vezető
út, a világhegy szimbóluma.
A fibula harmadik jele
tehát valamiféle kiemelkedésre, sziklára, hegyekből álló lép csőre,
a magasba vezető útra utal.
A germán rúnaírás északi
(svéd, norvég) változatában szintén található egy kétfogú fésű
alakú „p/b/mb” (bjarkan) jel. Ennek a dán meg a korai (közönséges)
jelsorban ugyancsak az élére állított kétcsúcsú hegy felel meg. A
jel neve Jensen szerint bjarkan. Ez a jelnév Bernáth István
tájékoztatása szerint „nyírfa” jelentésű, a nyírfa pedig a sámánhitű
népeknél a sámánavatás során az égbe vezető utat szimbolizálja. A
nyírfát e szertartások során gyakran helyettesítik létrával, de
akkor ezt a létrát is nyírfának nevezik (Diószegi/1998/46). Azaz
joggal gondolunk arra, hogy e germán bjarkan is az égbe vezető út
(létra, vagy lépcső) jele.
A kínai fou „nagy hegy,
első hegy” egyik változata (Karlgren 1108/b jele) három élére
állított hegy, a 1108/c változat pedig egy háromfogú „fésű” (28.
ábra).
Azaz a fentiek alapján
bizonyosra vehetjük, hogy ezek az egymástól távoli jelrendszerekben
előforduló jelek ugyanazt az ősvallási gondolatot fejezik ki és az
égbe vezető világhegyet ábrázolják lineárisabb (kétfogú fésű alakú),
vagy képszerűbb (élére állított hegyeket mutató) változatokban.
A képszerű – tehát az
élükre állított és megszemélyesített hegyeket ábrázoló – jelek neve
a fenti hangalakok, jelnevek és képek alapján a kő lehetett s a finn
Ukko „ükkő” istennév is összefügghet e hieroglifával. (A kő
isten-jelkép, ezért – a genetikus kapcsolat miatt – hasonlít az
angol stone „kő” és a magyar isten szó)
A lineáris változatot, a
kétfogú „fésűt” azonban egy ökör hátgerincének és két szarvának is
értelmezhették (olyasféle megfontolással, mint ahogy a hegyeken tisztelt Baál állított maga helyett bika alakú utódot). Így feltehetnénk
a lineáris jelváltozatok esetében az ökör jelnevet is (vö.: török
öküz „ökör”) - ha az ökör az „ük úr”, „ék úr” összetételből alakult
ki és hegyes szarvai miatt egy (hegy)isten szimbóluma volt.
A fibula harmadik jele
(a „kő”, „Ük kő”, „Ük úr”, vagy „ökör” hieroglifa) a hunoknál
talán még a „k” hangot jelölte, akár később a türköknél, vagy a
latinban ma is. Később (a hun kor után?) azért változhatott meg a
hangalakja „ö”-re, mert a székelyben fölös számú „k” jel volt (ma
is kettő van), de „ö” betű egykor talán nem volt.
A magyar nyelv fejlődése
(az „ö” hang elkülönülése) kikényszeríthette a kő (ökör) jelének „ö”
betűként való alkalmazását. Ez a türk szótagcsoport-jel a magyar
kő, ük, ék, ökör stb. szavakkal összefüggésben alakulhatott ki.
A fibula három jelének
betű szerinti olvasata eszerint szak, amely „terület, ország”
jelentésű és az észak (éj szak „az éj birodalma”) összetételben ma
is használjuk. A feliratot talán szakő (szent kő) alakban is
olvashatnánk az obi-ugor san ki „nagy isten” alapján és ez az északi
sarkon elképzelt és a fibulán ábrázolt világ hegy miatt logikus is
lenne.
A sza+kő „szent kő”
értelmezést támogatja a rokon szakáll szó „üstökös fénycsóvája”,
„bizonyos növények terméséből kiálló szálak együtt”, „tajtékpipán
lévő mocsok”, „öreg ember”, „a kenyér púpja”, „a kémény párkányzata
alatt lévő, kiugró téglasor” jelentésbokra, amely vagy
megszemélyesítésre vagy kiemelkedésre utal. Az északi sark (a
világoszlop) pedig megszemélyesített kiemelkedés. Hasonló képzet
tudtommal a magyarságnál a déli, nyugati, vagy keleti égtájhoz nem
fűződött, ezért is lehet értelmetlen a keletszak, vagy nyugatszak
összetétel, miközben a ritkán használt „délszaki növény” kifejezés
a nyelvújítás termékének tűnik.
Valószínűbb azonban az
észak olvasat, amely e szakő és szak fejleménye. A hangzóugratás
szabályai szerint ugyanis az „é” kezdő hangot a szak elé
olvashatjuk – az az a hun fibulára az észak szót írták magyarul, székely rovásírással.
A hárombetűs szöveg és a
világoszlop alatta lévő képe szerves egységet alkot és egymást
értelmezi.
Gondolatisága alapján a
fibula uralkodói szimbólum is lehetne. Egyszerű kivitele miatt
azonban valószínűbb, hogy katonai rangjelzés volt. A vitéz
temetésekor a fibulát a korábbi lecsüngő helyzetéből felfelé
fordítva helyezték a sírba, hogy a halott lelkének az égbe vezető
utat mutassa. E szokásról (a temetéskori megfordításról) tanúskodó
sírleletek a nagy széksósi hun és a felső-Tisza-vidéki
honfoglaló magyar sírokból egyaránt ismertek.
Avarhun férfi arca a
nagyszentmiklósi kincsről
Jegyzet:
[1] A Torontál megyei Keresztúri pusztán előkerült,
ismeretlen helyen készült ezüstcsésze közepén világosan
felismerhető a Tejút és hasadéka, alul pedig az Ararát a szent
folyókkal - amelyek vizüket a Tejútból kapják. A Tejút teljes
hosszában függőleges hullámvonal alakú jelekkel van ellátva.
(Fehér/1995/98 nyomán)
[2] A türk „a” betű leggyakrabban függőleges hullámvonal
alakú, a mély hangrendű székely „ak” (patak) jelhez hasonlóan. E
két jel talán genetikus kapcsolatban van egymással - mindegyik az „ak”
szó tag jeléből rövidülhetett le.
Irodalom:
 Varga Géza: A
székely rovásírás eredete, Írástörténeti Kutatóintézet,
Budapest, 1998. (60. oldal).
Varga Géza: A
székelység eredete, Írástörténeti Kutatóintézet, Budapest, 2001.
(171. oldal).
Varga Géza: A
hunok nyelve, Turán, Magyar Őstörténeti Kutató és Kiadó Kft.,
Gödöllő, 2003. július-augusztus (23. oldal). Forrás:
http://hunjelveny.uw.hu
|
