|
Budapest szívében, történelmi negyedében fekszik az a hatalmas
barlangpince-rendszer, amelyet régebben "Török-pincék"-nek neveztek,
s összes hosszúsága meghaladja a tíz kilométert. A budai Várhegy
márgasorozatát fedő teraszkavics s az azt borító hatalmas
kiterjedésű édesvízi mészkősorozat határán természetes üregek
sorozata könnyítette meg a várbeli lakosok életét.
A puha mésztufába
vágott pincéiket nem kellett sokáig mélyíteniük, mert csaknem minden
ház alatt előbb-utóbb barlangra bukkantak. A természet adta
ajándékot átalakították, kibővítették, az üregeket folyosókkal
kapcsolták össze, a víztartalmú kavicsrétegekbe kutakat mélyítettek.
Máshol pedig éppen betömték a természetes pincéket, nehogy a felette
épült ház megrepedezzen vagy összedőljön.
Nem véletlen, hogy a várhegyi barlangpince-rendszer különleges
helyet foglal el a hazai barlangok között. Legnagyobb mésztufában
keletkezett föld alatti rendszerünk, amely gazdag történelmi
hagyományokkal és igen bőséges tudományos lehetőségekkel
rendelkezik. Az újkor embere mégis sokáig alig vett róluk tudomást,
s maguk a lakók sem tudták, hogy mi rejtőzik lakásuk, utcájuk alatt.
Az első, aki tudomásunk szerint a várhegyi pincékkel foglalkozott,
Schubert Ignác székesfővárosi mérnök volt a múlt század
nyolcvanas éveiben. Több évi munkával pontosan felmérte a föld
alatti rendszert, majd térképei felhasználásával készítette el
Szontagh Tamás 1908-ban azt a nagyszabású tanulmányt, amely a
várbéli alagút víztelenítési munkáit tűzte ki célul.
Földtani érdekességeivel előbb 1863-ban Krenner József
ismerkedett meg, amikor az Úri utca 12. sz. ház pincéjében feltárt
édesvízi mészkőben borsóköveket, vagyis pizolitokat talált. Később
Schafarzik Ferenc is vizsgálta a szokatlan képződményeket, s
megállapította, hogy e helyen legalább 30°C-os vízfeltörésnek
kellett lennie, s annak kráterében képződtek a koncentrikus
szerkezetű, gömb alakú ásványok.
A műszaki és tudományos szempontok alapján megismert várhegyi
üregekről mindeddig azt hitték, hogy azokat kizárólag emberkéz
alkotta. A Barlangkutató Szakosztály egyik ülésén a Hadimúzeum
igazgatója felhívta a szakemberek figyelmét, hogy a "Török-pincék"
ugyan nagyrészt emberkéz alkotta építmények, de neki az a benyomása,
hogy eredeti, természetes vonásokat is megőrzött. Így történt, hogy
Kadic Ottokár 1931 szeptemberében megtekintette a "pincéket",
s mint írta, "már az első bejárásnál legnagyobb meglepetésemre azt
tapasztaltam, hogy a szóban levő pincék eredetileg természetes úton
mésztufában keletkeztek, később azután, történelmi időben
bővítették, mélyítették, és helyenként aláfalazták".
Hamarosan elkezdte a hivatalos, rendszeres kutatást, ami kezdetben
nem ment könnyen, mert "megjelenésünk sok helyen gyanút keltett,
egyes házmesterek nem tudták megérteni, hogy miért kell ezeket az
elhagyott helyeket kutatni. Gyakran csak beható magyarázgatás és
végső esetben a hivatalos megbízólevél felmutatása után engedtek a
pincébe".
A
munkát befejezve Kadic Ottokár terjedelmes szakvéleményt készített a
Várhegy alatt húzódó rendszerről, amelyben felhívta a figyelmet azok
földtani, légvédelmi és idegenforgalmi jelentőségére. Megállapította
azonban, hogy a várbeli "Török pincék" leginkább barlangtani
szempontból érdekesek. Ezek két vagy három emeletben, egymás fölött
fekszenek. A felső pincék a megszokott magasságban, az épületek
alatt, a felszíntől két-három méternyi mélységben, lágy talajban
épültek. Ezek mind téglával vagy kővel boltozva és falazva vannak,
alsó szegélyük azonban már természetes mésztufából áll. A középső
pincék szintén az épületek alatt vannak, nagyobbrészt mésztufában
épültek, de többnyire még boltozva és falazva vannak. Az alsó pincék
átlag 8 m mélységben a mésztufa alján, természetes úton a víz
kilúgozó és kivájó hatása következtében fejlődtek, és túlnyomó
részben a háztelkeken kívül, az utcai úttest alatt terjednek. Ezek a
"Török pincék" tehát természetes eredetűek, vagyis mésztufában
képződött barlangok. Mennyezetük mindenütt természetes mésztufa,
oldalaik gyakran szintén mésztufából, folyami lerakódásból vagy
márgából állanak.
Miután Kadic javaslatot tett a várbeli pincék hasznosítására, a
kerület elöljárósága Mottl János irányításával kitakaríttatta
az üregeket, az egyik felső pincéből feltárt régi bejáratot rendbe
hozatta, majd villanyvilágítást bevezetve, a szélesebb közönség
számára is járhatóvá tette. 1935-ben létrehozták a Várhegyi
Bizottságot, s a kezeléssel megbízták a Magyar Barlangkutató
Társulatot. A barlangpincéknek idegenforgalmilag helyreállított
részét pedig "Várhegyi-barlang" néven vezették be az irodalomba.
Ugyanekkor megkezdődtek a légvédelmi kiépítések is, amely munkával
az illetékes minisztériumok szintén a Barlangkutató Társulatot
bízták meg, de - mint Kadic Ottokár megfogalmazta - "mindezekről a
nagyszabású feltáró munkálatok eredményeiről nyomtatásban nyilvános
beszámoló, érthető okoknál fogva, nem jelent meg".
Miután a Várhegyi-barlang idegenforgalmi kiépítése a
Szentháromság-téri elöljárósági épület alatt befejeződött, 1935.
augusztus 17-én megnyitották a nagyközönség számára. A látványosság
növelése érdekében az egyik kis fülkében csontkamrát létesítettek,
ahová a várbeli kazamatákból előkerült emberi koponyákat és
végtagcsontokat hordták össze. A megnyitott barlangnak olyan nagy
sikere volt, hogy az első másfél hónapban már 3904-en látogatták
meg.
Az eredményben nagy része volt Barbie Lajos pénztárosnak is,
akit a Várhegyi Bizottság a barlang gondnokának nevezett ki, s ezt a
tisztet nagy szakértelemmel és lelkesedéssel végezte. A következő
évben a Székesfővárosi Képtárban feleslegessé vált 20 db vitrin
segítségével állandó kiállítást létesítettek, magalapították a
barlangi gyűjteményt, amelynek anyagát évről évre fejlesztették.
1937-ben tovább bővítették a bemutatott barlang területét, mert új
lejáratot készítettek, amely az elöljárósági épület két udvarát
összekötő átjáróból indult ki. A Hadik-szobor alatti barlangpincében
új altárót nyitottak, amivel összekötötték a már ismert részeket az
Úri u. 26. sz. ház alatti barlanggal.
A
következő évben a bővítést folytatták a 28-as sz. ház irányába, s
végül körjáratot alakítottak ki, ahol a nagyközönség kényelmesen
tudta megtekinteni az egyre gazdagodó gyűjteményt.
1942-ben a szépen kiépített Várhegyi-barlangból négy termet
légoltalmi célokra leválasztottak, s ezzel a bemutatott látványosság
jelentősen csökkent, csakúgy, mint a háború alatti látogatottság is.
A gyűjtemény sorsát végül is a háborús események pecsételték meg,
miután az elöljárósági épület bombatalálatot kapott, s a megmaradt
értékeket széthurcolták.
Az
újjáépítés és konszolidáció hosszú időszakát követően a Hazafias
Népfront I. kerületi bizottságának segítségével a Magyar Karszt- és
Barlangkutató Társulat 1961. április 30-án ismét megnyitotta az
átalakított, de ugyanott létesített Barlangtani Múzeumot.
A
Barátosi József által összefogott igen lelkes barlangkutató
gárda szép sikere volt ez az esemény, amelynek során valóban
poraiból kellett feltámasztani az egykori közkedvelt múzeumot. A
kiállítás része volt a helyiségeket kölcsönző Budapesti Történeti
Múzeumnak, s a látogatók annak megtekintésével együtt jutottak le a
barlangtani részleghez. 1962-ben további részeket csatoltak a már
megnyitottakhoz, s ezeket 1963. második félévében már több mint
ezren látogatták. A Vár alatt húzódó öt kilométeres szakasz jelentős
részét is sikerült az érdeklődő nagyközönség számára hozzáférhetővé
tenni.
1964-ben befejeződtek az alsó barlangszakasz világításának
munkálatai, de azok sajnos hamarosan tönkrementek. Megkezdődött az
új szakasz régészeti kutatása, valamint a kutakba könnyűbúvárok
merültek, hogy megállapítsák azok mélységét, állapotát. A következő
évben, 1965-ben jelentős változás állt be a Barlangtani Múzeum
létesítményeiben, miután a házigazda, a Budapesti Történeti Múzeum
nem vállalta tovább a barlang pincéiben elhelyezett gyűjtemény
kezelését, s ezzel megszűnt a "klasszikus", még Kadic Ottokár által
alapított, majd később nagy lelkesedéssel újrarendezett kiállítás.
Szerencsére új lehetőség nyílt, s a Társulat megnyithatta az Úri u.
9. sz. ház aljából induló nagy kiterjedésű barlangszakaszt. Ennek
első termében a régi kiállítás roncsaiból, valamint több szervezet
adományából, a Barátosi család által vezetett lelkes Geológiai
Technikumi tanulók munkájával, új kiállítás létesült, amely azonban
már nyomába sem léphetett a réginek.
Az
újonnan megnyílt rész látnivalókban, főleg történelmi emlékekben
bővelkedett. A vasárnapi látogatók megnézhették a XIII-XIV.
századból származó gótikus kapukat és oszlopot ugyanúgy, mint a
Zsigmond császár korából származó (XIV-XV. sz.) kapurészletet vagy a
török oszlopot, boltívet, barokk falazatot és borospincét. A
bemutatott szakasz külön érdekessége volt a mintegy 80 kút,
amelyeket a XIII. századtól kezdtek építeni. Rendszerint a
felszínről kezdték el mélyíteni, majd a barlangot átütve, annak
márgás, kavicsos talpába süllyesztették mindaddig, amíg vizet nem
találtak. Így nagyon is praktikus vízszerzési pontokat alakítottak
ki, mert békeidőben a felszínről húzhatták a vizet, háborúk alatt
pedig a barlangba menekülve sem maradtak ivóvíz nélkül.
A
bemutatott járatoknak kb. 20%-a volt mesterséges, amelyek nagy
részét századunkban, s főleg a második világháború idején, majd az
azt követő időkben építették. A látogatók száma minden évben tíz- és
húszezer között mozgott, mígnem 1976-ban a világítás tönkrement, s a
barlang nagy részét víz öntötte el, ezért be kellett zárni. 1980-ban
újra kísérlet történt arra, hogy a nagy anyagi befektetést igénylő
renoválást el lehessen végezni, de mindeddig csak terv maradt.
Miközben a barlangpince-rendszer feltárása, kiépítése történt,
megindultak a különböző tudományos vizsgálatok is. Az üregekben
kitűnően lehetett tanulmányozni a Várhegyet fedő kőzetek
rétegződését, ősmaradvány-tartalmát. Az alapot adó budai márgára
települt teraszkavicsot először az Országház u. 6. sz. alatti
pincében találták meg, amelyek anyaga egyesek szerint az Ördög-árok,
mások szerint az ős-Duna lerakódása. Az itt lerakódott kavics
földtani korát az Úri utca 72. számú ház pincéjének feltárásakor
előkerült csontmaradványok segítségével lehetett meghatározni. A
rossz megtartású, de gazdag nagyemlős anyagot a feldolgozó Mottl
Mária az akkori ismereti szintnek megfelelően preglaciálisnak,
vagyis az eljegesedés előtti korúnak határozta. Ma ez az
állattársaság a középső-pleisztocén idejére, a mindel glaciális
elejére helyezhető.
A
csontos kavicsra települő rétegsorból, de még az édesvízi mészkő
alól különleges kovaszilánkok kerültek elő. E később igen fontossá
váló leletekről Kadic Ottokár ezt írta: "Mivel utóbbiaknak
megmunkálása igen kezdetleges, és típus nincs közöttük, emberi
eredetük eleinte kétes volt, később azonban ugyanebből a rétegből
fosszilis csontból készített, a közepén átlyukasztott kicsi korong
került a kezembe, ez arról tanúskodik, hogy az itt gyűjtött csont-
és kovaeszközök ősemberi maradványok. Hogy a talált tárgyak, melyik
kultúremeletbe tartoznak, azt ebből csekély számú leletből nehéz
eldönteni, az egynéhány hegyből ítélve, legvalószínűbbnek látszik,
hogy a musztérien valamelyik szintjét fedeztük fel a budavári
Várhegy mélyén".
A
Kadic idejében még igen bizonytalan leletek meghatározását és
perdöntő jelentőségét a vértesszőlősi mésztufabányában 1963-ban
felfedezett előemberi telep megismerése segítette elő. Ekkor ugyanis
hasonló korú és szintén atipikus kőeszközök kerültek elő, amelyek
alapján Vértes László ősrégész előkereste a Nemzeti Múzeum
gyűjteményében őrzött várhegyi leleteket, s megállapította róluk,
hogy azok szintén az előember készítményei. 1965-ben, a
magyarországi őskőkori és átmeneti kőkori leleteket összefoglaló
könyvében megállapította, hogy "a vértesszőlősi lelet az 1939.
évi várhegyi, Úri utcai Kadic-anyag újraértékelését is megköveteli.
Az azonos fauna és a gyűjteményünkben levő 17, meglehetősen
atipikus, de felismerhető kavicseszköz alapján a két lelőhelyet
azonosítottuk mind kor, mind kultúra szempontjából. A prioritás a
várhegyi leleté, ezért a gazdag vértesszőlősi anyag segítségével jól
definiálható új régészeti ipart Buda-ipar néven írtuk le".
A
Vár-barlang területéről 1968-ban újra előkerült néhány
kavicseszköz-töredék. A kezdeti őslénytani vizsgálatokat az 1950-es
évek végétől Krolopp Endre folytatta, aki a pincéket és
barlangokat járva a mésztufához kapcsolódó mésziszapból gyűjtött
csigamaradványokat, miközben több ponton kisemlősök csontjaira is
bukkant. Ezért a gyűjtésbe bekapcsolódott Jánossy Dénes
paleontológus is, s együttesen több, igen jelentős őslénytani
lelőhelyet tártak föl, elsősorban a Fortuna u. 25. sz., az Országház
u. 20., 21. és 26. sz. házak pincéjében.
A
leletek alapján meg lehetett határozni az édesvízi mészkőkomplexum
korát, amely a középső-pleisztocén végének adódott.
Az
őslénytani kutatásokkal párhuzamosan a hazai édesvízi mészköveket
vizsgáló kutatók - mint Scheuer Gyula és Schweitzer Ferenc
- tanulmányozták a Várhegyet. Az összefonódó munka eredménye egy, a
budai Várhegy negyedidőszaki képződményeivel foglalkozó
kismonográfia lett.
A
munka közben új, az eddiginél fiatalabb korú ősmaradványok kerültek
elő a Hilton Szálló alapozása közben az édesvízi mészkő mésziszappal
kitöltött üregeiből. Az itt talált leletek alapján Jánossy Dénes
1976-ban javasolta, hogy ezt az új rétegtani egységet, amely a
mindel-rissz interglaciális első hazai előfordulási helye,
nevezzük el castellumi szintnek.
Visszatérve a Vár-barlanghoz, annak kialakulásáról vallott
nézetekre, megállapíthatjuk, hogy sokféle vélemény hangzott el.
Kadic Ottokár úgy gondolta, hogy az édesvízi mészkő lerakódása után
a repedéseken beszivárgó vizek kémiai és mechanikai úton tágították
ki az üregeket. Mások az egykori Rózsadombról lefutó, s a mésztufa
alá jutó vizek eróziós hatását tartották elsődlegesnek.
E
sorok írója szerint a mésztufában találni kisebb kiterjedésű
eredeti, a mészkő lerakódásakor keletkezett üregeket is, de
többségük a szakaszosan alulról feltörő víz üregképző hatására
alakult ki. Ugyanez a víz a felszínre törésekor gyarapította is a
travertinó mennyiségét. A barlang ásványos képződményei között
leggyakoribbak az édesvízi mészkövet néhol tömegesen alkotó
pizolitok, valamint a leszivárgó vízből rendszerint a
betonépítményeken kiváló vékony falú görbe cseppkövek. A budai
Vár-barlang továbbra is várja, hogy segítségével még többet tudjunk
meg Budapest múltjából, s talán nemsokára sikerül újra megnyitni a
nagyközönség előtt is.
Forrás:
mek.oszk.hu |
Szontagh Tamás
(1851-1936)
Geológus, a Földtani Intézet megbízott igazgatója
Krenner
József
(1839. március 3. -1920. január 16.)
Mineralógus, ásványkutató, az MTA tagja; nevét a krennerit
{(Au,Ag)Te2} ásványnév is őrzi (Wikipédia)
Dr. Kadić Ottokár
(1876. július 29. - 1957. február 28.)
Geológus, paleontológus, a
magyarországi ősemberkutatás elindítója, a szervezett magyar
barlangkutatás megalapítója, egyetemi tanár (Wikipédia)
|
