|
Budapest vidékének első állandó telepeit az újkőkor élelemtermelő
közösségei hozták létre. Itt a Dunántúl legkorábbi újkőkori
művelődés a Starčevo-kultúra nem jelent meg, a legelső falvak
népessége, kultúráját tekintve abba a nagy kiterjedésű közép-európai
körbe tartozik, melyet jellegzetes edényművessége után vonaldíszes
kerámia kultúrájának nevez a kutatás. (Kr.e. 5400-4700).
A
kutatók többsége egyetért abban, hogy e hatalmas kultúrkörnek éppen
a Dunántúl volt a bölcsője, ahol a délről érkező, már neolitikus
életmódot folytató népesség és a helyi középső kőkori lakosság
együttesen alakította ki az új művelődést. Az újfajta, már termelő
gazdálkodás és az ebből származó, a korábbinál lényegesen nagyobb
létbiztonság a lakosságszám hirtelen növekedését tette lehetővé. Így
történhetett meg addig lakatlan óriási területek gyors benépesülése.
Bár Közép-Európából kevés példával rendelkezünk, más területekkel
végzett összehasonlításból tudjuk, hogy halottaikat a falvak
területén, legtöbbször a házak között, oldalt fektetve, ún.
zsugorított helyzetben temették el. Nyugat felé haladva azonban
egyre többször találkozhatunk a halottak elhamvasztásánk szokásával.
A különbség minden bizonnyal a helyi lakosság kultúrájának
eltéréseiből adódnak.
A földrajzi környezet, különösen a Duna közelsége nagy szerepet
játszott a szomszédos területekkel való kapcsolatok folyamatos
fenntartásában. Ennek egyik bizonyítéka az emberi arccal díszített
edények készítésének szokása, amely ebben az időben egy hatalmas
területen, Dél-Németországtól Anatóliáig terjedt.
A hatalmas európai kör részét képező dunántúli vonaldíszes kerámia
kultúrájának népe a budai oldal Duna felé lejtő teraszait, a
hegyekből érkező patakok mentét és a pesti síkság ármentes szigeteit
szállta meg. Legkorábbi településük Óbudáról az Arany-hegyi útról
ismert. Az elmúlt évtizedben jelentősen emelkedett a korszak
településein végzett feltárások száma.
Ezek
közül mind a feltárt terület nagyságát, mind pedig a leletek
minőségét tekintve az egyik legjelentősebb, a Törökbálint-dulácskai
település. Itt a kiásott közel 5000 m2-nyi felületen legalább hat
korabeli ház nyomait sikerült az ásatóknak felfedezniük. A dunántúli
középső újkőkor (kb. 5000 évvel időszámításunk kezdete előtt) házai
nagyméretű cölöpökből és tetőgerendákból épített ún. hosszú házak
voltak, mai házakhoz hasonló nyeregtetővel. Fontos jellemzőjük, hogy
alakjuk a kultúra hatalmas elterjedési területén – a párizsi
medencétől a Dnyeszterig – meglepő hasonlóságot mutat.
A két
hosszanti falat, melyet nyers agyaggal tapasztottak be, viszonylag
sűrűn a földbe leásott cölöpök alkották, az ugyancsak nagyméretű és
ezért igen jelentős súlyt képviselő tetőt pedig három, a falakkal
párhuzamos, ritkásabban elrendezett cölöpsor tartotta. A házak belső
osztással is rendelkeztek, így minden épület három, közel egyforma
alapterületű részből állt, melyek a bennük lakó emberek szállásául,
raktárként és az állatok elhelyezésére szolgáltak.
Hasonló nagyságú korai neolitikus falut ismerünk Dunakeszi
Székes-dűlőről, Budapest északi határáról. A nagymennyiségű
leletanyag mellett itt a fentemlített házakétól eltérő típusú
épületeket sikerült feltárni. Ezek főleg szerkezetükben és ennek
megfelelően valószínűleg funkciójukban is különböztek a klasszikus
szerkezetű házaktól.
A neolitkum végét jelentő lengyeli kultúra településeit, habár azok
a Dunántúl más vidékein óriási számban lépnek fel, Budapest
környékéről eddig csak szórványos településekről ismerjük (I. e.
4700-4000).
Spiráldíszes edény, III. kerület, Aranyhegyi út
A
neolitikum legkorábbi fázisa Budapest környékén sokáig ismeretlen
volt a kutatók előtt. Nagy változást jelentett ebben az Óbudán, az
Aranyhegyi úton végzett leletmentés, melynek során a Dunántúli
Vonaldíszes kerámia kultúrájának legkorábbi fázisát sikerült
megtalálni. E korszak szép reprezentánsa ez a spirálvonallal,
karcolt technikával díszített edény, mely a Kr.e. 6. évezred
legvégén készülhetett. Kialakításában magán viseli a kezdetek minden
nehézségét, de tökéletlenségében is hirdeti egy új, minden addiginál
modernebb világ beköszöntét.
Kétarcú edény,
Biatorbágy
A
középső neolitikum végének és a késői neolitikum elejének
jellegzetes tárgytípusa az ún. arcos edény. Párhuzamait igen széles
körből ismerjük Anatóliától a Duna középső folyásáig. Gondos
megformálása, szépen kivitelezett és főként festett díszítése már
eleve jelzi különleges szerepét. Az edény nyakán megjelenített arc
egy isten vagy istennő ’jelenlétére’ utal. Egységes vélemény szerint
kultikus célból készített tárgyról van szó, amely talán a következő
évi vetőmag őrzésére szolgált.
Négyszögletes szájperemű edény, Békásmegyer
Az
őskor és ezen belül is a neolitikum ritka edényformái közé tartoznak
a szögletes szájperemű edények. Funkciójukról, bár többféle
feltételezés is napvilágot látott, mindeddig nem sok biztosat
tudunk. Az edény oldalát vízszintesen körbefutó karcolt díszek,
peremét ún. „futókutya” motívum díszíti. Formáján kívül másik
különlegessége, hogy bár Budapest határában került elő, mintái
alapján nem itt, hanem az észak-kelet-magyaroszági bükki kultúra
területén készült. A középső neolitikum népei között azonban igen
élénk kapcsolatok álltak fenn, amit a településeiken feltárt, idegen
eredetű tárgyak egyértelműen igazolnak. Ez a békásmegyeri edény is
ezek sorába tartozik.
Festett zselízi edény, Békásmegyer
A
középső újkőkor végére az edénykészítés, elsősorban az égetési
technika rendkívüli fejlődése következtében hatalmas fejlődésen ment
keresztül. Már nyoma sincs a korai korszak vaskos, durván megformált
edényeinek. A sokszor porcelán finomságúra égetett, vékonyfalú
edények felületét gondosan polírozták, a bekarcolásokkal zónákra
osztott felületet pedig sávokban festéssel tették még szebbé. A
legkiválóbb példányoknál az is feltételezhető, hogy egyedi darabok
voltak, melyeket kimondottan egyetlen alkalomra, valószínűleg egy
vallási ceremónia céljára készítettek. Ezek egyik szép példája ez a
zselízi kultúrába tartozó gömbös testű edény.
A női
alakot formázó edények általános elterjedt típusai a Kárpát-medencei
újkőkornak már a korai neolitikum végétől kezdve. Legszebb példányai
kétségkívül a középső neolitikum végén és a késői neolitikum elején
készültek. Ezek között is az egyik legfigyelemreméltóbb darab a
Törökbálint-dulácskai edény, amely egy méltóságteljes pózban ülő,
nőt ábrázol. A bekarcolt és festett díszek meglepő pontossággal
érzékeltetik az egykori öltözetet és hajviseletet. Az arcot és az
orrot plasztikus és karcolt formában, a melleket apró bütykökkel
jelezték. A különleges előkerülési körülmények megerősíteni
látszanak azt a feltevést, hogy ez esetben is az őskori vallással
kapcsolatos tárggyal van dolgunk.
Forrás:
Budapesti Történeti Múzeum őskori kiállítása |
|
