|
Magyarország területén a kora bronzkor kezdetét a nagy késő rézkori
kulturális egységet, a badeni kultúrát felváltó makói kultúra
megjelenése jelenti. A kultúrára a kis méretű, időszakos települések
és rövid ideig használt kis temetők jellemzők. Ezek közül nagyobbnak
számít Budapesten, az Aranyhegyi úton feltárt lelőhely.
Kora Bronzkor
Kr.e. 3.000 - 2.000
Budapest rendkívül kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően a
korabronzkor második fázisában újabb népcsoportok telepedtek meg a
Duna keskeny parti sávján. A Rajna majd a Duna völgyén keresztül
érkező Harangedény-Csepel-csoport népcsoportjai egyedülálló
leleteket hagytak az utókorra. Jellegzetes temetőik a Dunától
távolabb, településeik a folyóparthoz közel kerültek elő. Az ilyen
folyóparti, Csepel-Hollandi úti, Szigetszentmiklós-üdülősori és
legújabban albertfalvi telepeiken gerendavázas házak nyomai kerültek
elő. Az ásatások során talált cölöplyukak alapján először
Szigetszentmiklóson sikerült az íves falú gerendavázas ház
szerkezetét megfigyelni, és a házat rekonstruálni. Az ásatási
megfigyelések és rekonstrukciók alapján megállapítható, hogy a
gerendavázas, paticsfalú házak ágasfái a házak tengelyében
helyezkednek el, amelyeket az uralkodó szélirány figyelembe
vételével rendszerint É-D-i, ÉK-DNY-i irányba tájolták.
A házak fala a gerendák közé font, sárral betapasztott vesszőfonatból készült, a
tapasztáshoz használt agyagot a házak mellett megtalált
agyagkitermelő gödrökből nyerték. A tetőt sással, szalmával, gazzal
fedték. A házakban valószínűleg nagycsaládok laktak.
A telepeken élt közösség használati eszközei közül a legnagyobb
mennyiségben a tárolásra, főzésre használt kerámiaedények maradtak
ránk, feltételezhető, hogy szerves anyagból is készültek
tárolóeszközök, ezek azonban az idők során elpusztultak. A feltárt
telepeken, elsősorban Albertfalván nagyobb mennyiségű csonteszköz is
előkerült: árak, tűk, agancskapák, balták, illetve a közlekedést
könnyítő csontkorcsolyák. Ugyancsak nagy mennyiségben használtak
pattintott és csiszolt kőeszközöket: pengéket, késeket, csont
csiszóló köveket, őrlőköveket. Az ekkoriban még ritkának számító
rézeszközöket a telepeken csupán néhány, töredékesen előkerült tű
képviseli.
A gazdálkodásban fő szerepet az állattartás játszott, amelyben a ló
tenyésztése az összes háziállatét felülmúlta. A telepen élők pelyvás
gabonát, elsősorban alakort, tönkét és árpát, valamint konyhakerti
növényeket, magas fehérjetartalmú borsót és lóbabot termesztettek.
A kora bronzkor végső szakaszában jelentős életmódbeli változások
zajlottak le a Duna és Tisza vidékén. A korábbi rövidebb ideig
használt telepeket felváltották a hosszú idejű egy helyben élést
jelző többrétegű, úgynevezett tell-telepek. A közösségek számára a
hosszú idejű egy helyben lakást a környezeti erőforrások (elsősorban
a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének) bővülése, és az
erőforrások kiaknázásának intenzív módszerei tették lehetővé.
Budapest környékét az ország középső részére kiterjedő nagyrévi
kultúra közösségei birtokolták. A kultúra kialakulásában a helyi
alapok mellett valószínűleg déli elemek is közreműködtek.
Harangedények
Kézzel formált, tűzvörös színű, különleges technikával készült,
fordított haranghoz hasonló kerámia, amelyről a kora bronzkorban élt
népcsoport a harangedények népe elnevezést kapta. A jellegzetes
harang alakú edényeket vízszintes sávokban bepecsételt mintákkal
díszítették, gyakran mészbetét és festés nyoma is megfigyelhető. A
kerámiatípus a kultúra elterjedési területén - Dél-Spanyolországtól
- Budapestig – azonosak. Elsősorban szórthamvas és zsugorított
csontvázas sírok túlvilági életre szánt mellékletei, a településeken
csak töredékei kerülnek elő.
Trianguláris tőrök,
Békásmegyer
A jellegzetes harangedények mellett gyakran a bemutatott darabokhoz
hasonló formájú tőrök kerülnek elő – Európa más területeihez
hasonlóan – a Harangedény-Csepel csoport csontvázas és
szórthamvasztásos sírjaiból. Feltételező, hogy a síregyüttesekben
talált harangedények, tőrök, csuklóvédők, csontamulettek az
eltemetettek kiemelkedő társadalmi státusára utalnak.
 
Asszimetrikus fülű
edény, Szigetszentmiklós
Enyhén kihajló peremű, cilindrikus nyakú, gömbös testű edény. Egyik
oldalán halszálkával díszített, peremből induló füllel, ez alatt
plasztikus bajuszdísszel, másik oldalon kis füllel, alatta szintén
plasztikus bajuszdísszel. Az edény testét a harangedények
díszítéséhez hasonló bekarcolt minta borítja. Az edény formája és
díszítése jól reprezentálja a korszak sokszínű kapcsolatrendszerét:
a harangedényes jegyek mellett a makói, a somogyvári, a nagyrévi
kultúra, sőt égei-balkáni kultúrák hatását egyaránt tükrözi.
Közép Bronzkor
Kr.e. 2.000 - 1.500
A
Duna vonalát követő medencében a korai régészeti kultúráktól
napjainkig megszakítás nélkül mindig megtalálható az ember jenléte.
A folyó mindkét oldalán adott volt emberi településre alkalmas
környezet, a közelsége, a jó termőföld, a kedvező csapadékviszonyok,
a fontos kereskedelmi utak és dunai átkelőhelyek.
A régészeti kutatások szerint a Duna bal partján először a kőkorszak
embere telepedett meg. A XX. kerületben az eddig végzett ásatások
során sem a kőkorszakból, sem az ezt követő rézkorszakból nem
kerültek elő régészeti emlékek.
Pesterzsébet területén az eddigiek alapján a korai bronzkori
kultúrák egyik csoportja a harang alakú edények kultúrájának
népessége volt az első megtelepült lakosság. A Teremszeg utca 4.
területén (Gubacsi-lakótelep) végzett ásatások zsugorított
csontvázas sírokat, mellettük zónás díszítésű, harang alakú
edényeket tártak fel. Az ásatások során több emlék került elő a
középső bronzkori vatyai kultúrából.
A
Perczel Mór utca 32. számú (Kossuthfalva) telken 1938 és 1943 között
végzett ásatások, hat, ebből a korból származó urnasírt tártak fel.
Hamvasztásos temetkezés volt és a rítusnak megfelelően a hamvakat
tartalmazó urnákat két tállal fedték le. Az urnák mellett egyfülű
bögrékbe, vagy függesztő edényekbe tették a bronzékszereket. A
fegyverek és az átfúrt fenőkő szintén az urnák mellé került. Hasonló
sírok kerültek elő az erzsébetfalvi részben 1891-1894-ben a
Külső-Soroksári úton (11 db.), a Dózsa György út 46-ból (mindkettő
ma Helsinki út), a Petőfi utcában, továbbá a Kakas-tó mellől.
A soron következő leletek a késő vaskorból, a már említett Teremszeg
utca 4-ből származnak, ahol 1874-ben egy kelta ezüst fibula és egy
bronz karperec is előkerült, jelezvén, hogy az i. e. második és első
évszázadban is lakott terület volt Pesterzsébet.
Szigetszentmiklósi lelet
 A
vatyai-kultúra településeinek kőanyaga
Horváth Tünde disszertációja (PDF)
Vatyai kultúra
A középső bronzkor időszakában a kora bronzkor végén megindult
fejlődési folyamatok folytatódtak, a kora bronzkori nagyrévi
kultúrát az ország középső részén a vatyai kultúra váltotta fel. A
Duna és a Tisza mellékén a hosszú egyhelyben élés következményeként
kialakuló többrétegű, úgynevezett tell településeken minden
törés nélkül folytatódott az élet, a nagy sírszámú, a kora bronzkor
késői időszakában nyitott temetőket tovább használták, az ilyen
temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt néha több mint 1000 sír is
előkerül (Budapest környékén pl.: Budatétény).
Mind
a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló
tell települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a
korszakban igen jelentős demográfiai fejlődés zajlott le: a népesség
száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott. A demográfiai
változás alapfeltétele, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszer álljon
a közösségek rendelkezésére. Az archaeobotanikai és archaeozoológiai
adatok alapján tudjuk, hogy a középső bronzkor embere fejlett
növénytermesztési ismeretekkel rendelkezett (a gabonatermesztést
komoly kertkultúra egészítette ki), amelyhez ugyancsak fejlett
állattenyésztés, tejtermékkészítés, illetve az állati vonóerő
kiaknázása társult.
A közösségek létszámának látványos növekedése a társadalmi szervezet
bonyolultabbá válását okozta. Valószínűleg ezzel kapcsolatos az
erődített települések megjelenése a korszakban (Budapest térségében
pl.: Soroksár, Solymár), amelyeket az újabb kutatás nem valamilyen
külső ellenség elleni védekezéssel hoz összefüggésbe, hanem a
társadalmi hierarchia kialakulásának jeleként értékel. Az erődített
telepeken előkerült öntőminták arra utalnak, hogy az erődített
telepek lakói ellenőrizhették a stratégiailag fontos fémeszközök
(elsősorban szerszámok és fegyverek) előállítását.
Ugyancsak ők tarthatták kezükben, a vatyai kultúra központi
fekvéséből adódó kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzését.
Szintén a társadalmi hierarchiai bonyolultabbá válásával hozható
kapcsolatba a korszak végén, az úgynevezett koszideri időszakban
elrejtett bronz, illetve ritkán aranykincsek (pl.
Remete-Felső-barlang), hiszen ilyen komoly vagyon összegyűjtésére
csak a hierarchia csúcsán álló személyeknek nyílt lehetőségük.
Ugyanakkor a korszak temetkezéseiben kevésbé látványos a társadalmi
differenciálódás. A vatyai kultúra nagy temetőiben egységes rítus
szerint az elhunytakat elhamvasztották, maradványaikat urnába
helyezték, az urnát tálakkal fedték le, a sírba kis bögrét
helyeztek. Az azonban, hogy egy-egy nagy temetőben csak néhány
sírban tűnek fel bronzékszerek, bronzfegyverek, illetve a távoli
vidékekkel folytatott kereskedelem bizonyítékaiként
borostyángyöngyök, talán társadalmi különbségekre utal.
A korszakot lezáró, úgynevezett koszideri időszak a középső
bronzkori fejlődés csúcsát jelenti: az erődített telepek körül nagy
települések jönnek létre, a kultúrákon átívelő kereskedelmi
kapcsolatok minden korábbinál kiterjedtebbekké váltak, a korszakban
elrejtett kincsekben egy magas szintű fémművesség termékei tűnnek
fel, amelyek jól jelzik elrejtőik kiemelt társadalmi helyzetét.
Rákospalotai edénylelet
A
csatornaásás során előkerült hat edényből álló leletegyüttesről
sajnos nem sikerült eldönteni, hogy egy hamvasztásos temetkezés
mellékletei, vagy egy ismeretlen célból elrejtett úgynevezett
edénydepot részei voltak. Az edények különleges jelentőségét az
adja, hogy formájuk és díszítésük párhuzamait a koszideri korszak (a
középső bronzkor záró időszaka) más kultúráinak edényművességében
találjuk meg. Az edénylelet jól jellemzi a koszideri időszak
kiterjedt kapcsolatrendszerét.
Újpesti csöves fülű
edény
A
nagy méretű, vízszintesen kihajló peremű, kettős kónikus testű,
kiöntőcsöves fülű edény egyedülálló a vatyai kultúra leletei között.
Az edénytípus azonban nem ismeretlen a Kárpát-medence középső
bronzkori kultúráinak lelőhelyein: hasonló edények ismertek
Nitriansky-Hrádok (Szlovákia), Somogyacsa, Csanytelek, Túrkeve,
Békés, Gyulavarsánd lelőhelyekről. A kutatás a különleges
edénytípust valamilyen szertartáson használt eszköznek tartja. A
különböző kultúrákban azonos időszakban (a középső bronzkor záró
időszaka, koszideri korszak) megjelenő, feltehetően szakrális
funkciójú tárgy arra utalhat, hogy a koszideri időszak szoros,
kultúrákon átívelő kapcsolatrendszere mögött hasonló vallási
elképzelések is állhatnak.
Nyélcsöves bronzcsákány
A
középső bronzkor időszakában a kereskedelmi és kulturális
kapcsolatok szorosabbá válásának következményeként az erdélyi-
Tisza-vidéki fémművességi centrum műhelyeinek termékei is
megjelentek a főváros térségében. A kelet-magyarországi központ
egyik jellegzetes terméke a bemutatott nyélcsöves harcicsákány. A
középső bronzkor második felében megnő a sírokba helyezett fegyverek
száma, illetve relief-szerű fegyverábrázolások jelennek meg edények
oldalán. A jelenség talán összefüggésbe hozható a társadalmi
hierarchia csúcsán álló személyek hatalmát fenntartó fegyveres réteg
erősödésével.
Késő Bronzkor
Kr.e. 1.500 - 800
A
középső bronzkor végén a fejlett koszideri gazdaság egy csapásra
összeomlik. Többrétegű erődített telepeiket lakóik rövid időn belül
elhagyják, nagy sírszámú temetőik használata is véget ér. A klíma
csapadékossá válása mellett e változások egyik eredőjének a kutatók
az alsó-ausztriai, délnyugat-szlovákiai területekről beszüremlő,
temetkezési szokásairól halomsíros kultúrának nevezett népességet
tartják. A többnyire nagyállattartó életmódot folytató, időszakos
telepeket létesítő csoportjaik, ha nem is nagy számban, de
megvetették lábukat a főváros térségében is (Zugló, Rákoskeresztúr,
Békásmegyer).
Ebben az időszakban veszi kezdetét egy folyamatos gazdasági,
társadalmi fejlődés, mely Európai szinten egységesülő tendenciát
mutatva az urnamezős kulturális tömb kialakulásába torkollik.
Kezdetben nagy gazdasági különbségekről árulkodó halomsírok alá
temetett, karddal, lándzsával, pajzzsal, lábvérttel eltemetett
harcosok töltenek be vezető pozíciót a társadalomban, melyek nyomai
a szlovák alföld, Alsó-Ausztria mellett a Dunántúl számos területén
– ma is látható – halomsírmezők képében jelenik meg. A korszak
második felétől azonban hosszan elterülő nagy sírszámú
urnatemetőkkel és igen fejlett egységes bronziparral, hatalmas
erődített telepekkel, „földvárakkal” jellemezhető időszak
következik.
Nincs ez másként Budapest térségében sem, ahol ez utóbbi időszakban
az urnamezős komplexum helyi változata, az úgynevezett váli kultúra
leletanyagát találjuk. Ekkor az egész Dunántúl legsűrűbben lakott
régiója a Dunakanyar és a főváros térsége, valamint a hozzá szorosan
kapcsolódó szlovákiai területek, ahol sűrű településhálózat alakul
ki és nagy, hosszantartó temetők létesülnek, amelyek egy békés
politikai háttérrel bíró, prosperáló iparral jellemezhető állapot
lenyomatai.
Budapest térségének, főként a budai partszakasznak feltűnően nagy és
hosszú telep- (Békésmegyer-Vízművek, Pünkösdfürdő, Filatorigát,
Tölgyfa utca, stb.) és temetőláncolata (Békásmegyer-Királyok útja,
Kossuth Lajos Üdülőpart, Gázgyár, Békásmegyer-Vízművek, Galvani
utca, Háros-sziget, stb.) valószínűleg a térség kiváló természeti-
és közlekedés-földrajzi adottságának köszönhető.
A
korszak lelőhelyeiről ismert egységes fém- és kerámiaanyag egy
fejlett bronziparral és nagy térségekre kiterjedő kereskedelemi
kapcsolatokkal rendelkező népesség hagyatékát képezi. A fokozatosan
kialakuló társadalmi különbségek első jelei a mind nagyobb számban
megjelenő magaslati, erődített telepek (pl.: Gellérthegy, a budai
Várhegy, Dömös-Árpádvár, Pomáz-Kőhegy), valamint áldozati céllal,
vagy a visszatérés reményében föld alá rejtett bronzkincsek, amelyek
a kor előkelőségeinek felhalmozott, személyes értékeit, vagy
bronzműves mesterek raktárkészletét tartalmazza.
Ekkor használják a III. Királyok úti temető is, mely Közép-Európa
egyik legjelentősebb ilyen jellegű lelőhelye. A temető 60-70%-t
tárták fel, az előkerült 477 sírból 324 tartalmazta a váli kultúra
hagyatékát. E népesség máglyán hamvasztotta el halottait, az emberi
hamvakat és viseleti tárgyakat a sírgödörbe helyezett temetkezési
urnába, vagy a gödör fenekére (szórthamvas rítus) szórták, a sírt
néha álló kődarabbal jelezték (sztélé). Több esetben a halott
személy visszatérésétől tartva az urnát, sírt kövekkel fedték le,
vagy lapos kövekből összerakott kőládába helyezték.
A
temetőt a sírokba helyezett mellékletek teszik igazán különlegessé,
melyek között agyagból készült csizmaalakú, illetve madár alakú
edényeket (aszkosz), kiöntőcsöves un. szoptatós edényeket,
bronzszegekkel kivert és „ablakos” urnákat, agyagból készült holdat,
napot formázó, nyéllel ellátott un. asztrális varázseszközöket,
agyag karikákat, tüzikutyákat találunk. Az egyéb, a korszakban
általánosnak tekinthető, ám itt feltűnően nagy számban jelentkező
bronz sírmellékletek (tőrök, kések, tűk, fibulák, hajkarikák, nyak-
és karperecek, pitykék, lándzsák, borotvák, pasztagyöngyök,
orsókarikák) mellet bronzcsésze, övveretek, aranykarikák és a
termékenység hitével összefüggő madártojások számítanak ritkaságnak.
E békés, hosszantartó fejlődéssel jellemezhető időszaknak egy keleti
irányból az Alföldre beáramló mobilis életmódot folytató,
pásztorkodó népcsoport vet véget, melynek a korábbiaktól gyökeresen
eltérő csontvázas rítusú temetkezései a főváros térségében is
megtalálhatóak (sírmellékletek: Csepel-Szabadkikötő).
Urnaedény a halomsíros kultúrából
Budapest, XVIII. kerület, Rákoskeresztúr, Szárny u.7.
Kihajló peremű, hengeres nyakú, kettőskónikus testű, vállán ívelt és
függőleges vonalú plasztikus lécbordával díszített edény, melybe a
máglyán elhamvasztott egyén hamvain kívül ruhaékszereit, használati
tárgyait és néhány kisebb bögrét is helyezhettek. Száját rendszerint
egy fedőt helyettesítő tálkával borították le.
Füles bronzcsésze az
urnamezős kultúrából
Budapest III. ker. Királyok útja
Bronzlemezből kalapált, kihajló peremű, trébelt pont- és
félgömbsorokkal díszített hasú, omphaloszos (közepén lencseszerűen
bemélyedő) aljú bronzcsésze. Ritka, de jellegzetes tárgy a késő
bronzkor időszakában. Sírba helyezése minden bizonnyal
megkülönböztetett jelentőségű egyénnek járt.
Madár alakú edény az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja
A
madár alakú edények, úgynevezett aszkoszok a közösség hitvilágához
szorosan kapcsolódó tárgyak voltak. Talán nem véletlen, hogy a
békásmegyeri temetőben egy madártojásokat tartalmazó edény mellett
találták, ezzel is kihangsúlyozva a két tárgy által szimbolizált
életerőt, termékenységet.
Bronzszegekkel kivert vállú urna az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja
Kihajló, síkozott, 4 helyen átlyukasztott peremű, gömbös hasú,
fekete színűre fényezett urna. Különlegességét az adja, hogy a
karcolással, árkolással díszített vállát - valószínűleg valamiféle
erőt tulajdonító vallási okból - bronzszegekkel verték ki.
Forrás:
Budapesti Történeti Múzeum őskori kiállítása |
|
