|
ERAVISZKUSZOK > Az eraviszkuszok ókori illír-kelta eredetű
nép volt a mai Magyarország területén, a Duna vidékén, Fejér megye,
valamint Buda és környéke őslakossága. Már a római uralom előtt
önálló pénzverést (biatorbágyi, tótfalusi, lágymányosi pénzleletek)
és magas fokú tárgyi kultúrát fejlesztettek ki, amit a tabáni és
békásmegyeri ásatások igazolnak. A törzs központja és egyben erődje
a Gellért-hegyen volt. A római hódítók meghagyták az eraviszkuszok
hagyományos szervezetét, akik viszont a római uralom alatt teljesen
ellatinosodtak.
KELTÁK > A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek
a Kr.e. IV. században Nyugat-Magyarország területét is birtokba
vették, a Kr. e. IV-III. század fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét
meghódították. A kelták nagy létszámú és harcias népe a
Rajna-vidékről vándorolt ide és győzelmeit elsősorban vasból készült
félelmetes fegyvereinek köszönhette. A Kr.e. IV. század első
negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és Rómát is kirabolták,
egy évszázaddal később pedig a Balkán elleni sorozatos támadásaik
során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag régészeti emlékanyaguk
a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy mesterségbeli tudásáról
tanúskodik. A Kr.e. II. századtól kezdve – görög előképek alapján –
ezüstből pénzérméket is vertek. A kelták történetének néhány
lényeges eseményét, az egyes törzsek neveit és szokásainak vázlatos
leírását az ókori, latin és görög nyelvű írott források őrizték meg
számunkra.
Budapest területén a kelta hódítás korai időszakából csak szórványos
megtelepedésre van adatunk. A kelta hódítók nem űzték el az itt
talált lakosságot; a pesti oldal szkíta kori őslakosságának késő
vaskori továbbéléséről a rákospalotai (Mogyoródi úti) temető egyik
sírja tanúskodik. A Kr.e. I. században viszont a főváros területe és
közvetlen környéke különösen sűrűn lakott volt. Az ókori történeti
és földrajzi adatok alapján a Duna jobb parti sávja, valamint a mai
Pest, Fejér és Tolna megye nagy része az eraviszkusz törzs
településterületéhez tartozott.
A Gellért-hegy (lásd: Gellért-hegy) legmagasabb részén, a déli és az
északi oldal lejtőin létesült a kelta eraviszkusz törzs központi
települése, amelyet sánccal erősítettek meg.
Ez a település (oppidum) a törzs politikai, gazdasági, kereskedelmi
és vallási életének a centruma is volt. A sziklás lejtőn kialakított
teraszokon épültek a házak, a bronzöntő műhelyek és a
fazekasműhelyek a hozzájuk tartozó edényégető kemencékkel.
A lakóházak többnyire négyszög alaprajzúak voltak, vesszőfonatos
vázú és kívül-belül agyaggal tapasztott falaikat faoszlopok
tartották. A gellérthegyi házak építéséhez a kelták tölgyfát
használtak. A néhány ház belsejében talált kézimalmok, sütőkemencék
és agyagból tapasztott tűzhelyek alapján ítélve a gabona őrlését és
az ételek elkészítését a házban végezték. A gellérthegyi és a tabáni
telepeken talált állatcsont maradványokból háziállatok (ló, sertés,
szarvasmarha, juh és kecske) tartására és a vadászat fontos
szerepére is következtethetünk.
A gellérthegyi virágzó törzsi központnak az élete a Kr.u. I. század
elején, a római hódítás következtében szűnt meg, de vallási szerepét
egykori lakói és utódaik a Pannonia provincia megszervezése után is
még sokáig megőrizték. A kelta (eraviszkusz) őslakosság a római
uralom alatt a Gellért-hegy és a Várhegy lábánál, a Duna-menti sík
területeken folytatta tovább életét, fokozatosan romanizálódva,
átvéve a római kultúrjavakat és szokásokat.
A Duna mentén több nagykiterjedésű, falusias jellegű telep került
elő, amelyek szintén a Kr.e. I. században létesültek (Békásmegyer,
Tabán, Nagytétény) és ahol a korszakra jellemző festett kerámiát is
előállító fazekasműhelyek működtek. A Duna túlsó partjáról, a pesti
oldalról és a Csepel-szigetről kis kiterjedésű, tanya-szerű
települések régészeti nyomait ismerjük. A síkvidéki területek kelta
falvaiban egyszerű, nyeregtetővel fedett gödörházak voltak
szokásosak (Szigetszentmiklós, Dunakeszi, Békásmegyer).
A korszak temetőinek helyét nem ismerjük, mert kelta temetkezések
Budapesten még nem kerültek elő. Csak feltételezzük, hogy a
különböző évszázadokban az általános kelta szokásnak megfelelően a
csontvázas és a hamvasztásos rítus is előfordult. A főváros
területének legkorábbi kelta leletei (vas kardok, lándzsa, bronz
kar- és lábperecek) valószínűleg temetkezések mellékletei voltak.
KELTA OPPIDUMOK > Az oppidum kifejezés a történettudományi
szakmunkákban a késő vaskori Európa többnyire erődített, városias
kelta településeit jelöli. A Kr. e. III-II. század folyamán megjelenő,
a korai urbanizáció egyik fontos állomását képviselő oppidumok
kézműipari, kereskedelmi, ritkán regionális vagy törzsi politikai
központként funkcionáltak. Fennállásuk és gazdasági virágzásuk
időtartamát rövidre szabta a Kr. e. I. századtól folyamatosan
terjeszkedő Római Birodalom: a meghódított területek oppidumai a Kr. e.
I. század közepéig elnéptelenedtek vagy helyükön romanizált
jellegű városok alakultak ki.
A Római Birodalomban a latin oppidum (többes számban oppida)
kifejezés bizonyos kiváltságokkal rendelkező (vagy nem rendelkező),
a birodalom határain belüli városias településeket jelölt. Az
itáliai, római polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust
különböztettek meg: a privilegizáltabb helyzetben lévő oppidum
latinum, illetve a fegyvereseket a birodalom szolgálatában
kiállítani köteles oppidum foederatum településeket. Az i. e. 1.
századtól az oppidum kifejezés a Római Birodalom által meghódított
azon városias jellegű településekre vonatkozott, amelyek kultúrája
és társadalma nem romanizálódott.
A korai kelta oppidumokat a Kr. e. II. században élt görög
történetíró, Polübiosz poliszokként (πόλισ) említette. Julius Caesar
Kr. e. I. századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan –
elsősorban erődített kelta (főként gall) településekkel
találkozhatott, s emlékirataiban a latin oppidum szó kifejezetten
’erődített kelta település’ jelentésben fordul elő, függetlenül
egyéb településszerkezeti vagy gazdasági sajátosságoktól.
Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat az
Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket is, amelyek
nehezen megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy
magaslaton – álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették
őket, egyúttal jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport
politikai-gazdasági központjai voltak.
A középkori és kora újkori Magyarországon a XV. századtól megjelenő,
többnyire kiváltságokkal rendelkező, sajátos jogállású gazdasági
központok, a mezővárosok korabeli latin nyelvű elnevezése szintén oppidum volt.
A történettudomány a korabeli jelentéstartalmaktól némileg
függetlenedve az oppidum kifejezés egységes használatára törekszik,
és a vaskori kelták településszerkezeti és társadalmi szempontból
egyaránt városias településeit írja le vele. E településtípus
eredeti kelta elnevezése(i) nem maradt(ak) fenn, bár
feltételezhetően a gall szövegtöredékekből ismert dunon szó ezekre a
korai városokra utal. |
|
Kelta oppidum makettje
|
A KELTA OPPIDUMOK TÖRTÉNETE > A kelta oppidumok
megjelenéséhez vezető társadalmi és gazdasági tényezők felvázolása a
régészettudomány eredményei tükrében sem egyszerű feladat. Az
ásatásokról előkerült tárgyi leletek esetlegesek, nem számolhatunk
olyan gazdag tárgyi anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző
korszakok vagy egyéb korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori
kelták ugyanis áttértek a hamvasztásos, urnás temetkezésre.
Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai
tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált
anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati
csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő
vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre
került leletek igazítanak el.
A vaskor kései korszakában, a kelta La Tène-kultúra i. e. 3–2.
századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle
anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái
Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és
differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas, bronz,
arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos kiemelni, de
a változások érintették az üvegművességet, a fazekasságot, a
kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is.
Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé
vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi tényező
lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás végül egy
újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához vezetett,
különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta népcsoportok körében.
A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag
mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A falvakat
művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági
tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban
kiosztott házhelyek szétterülő településszerkezetet eredményeztek. A
kézművesek megjelenésével a kelta települések központi részén előbb
kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott településrész,
szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta kereskedők
fertálya.
Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül
piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között is
számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A gazdaságilag és
politikailag is jól szervezett kelta oppidumok többek között
hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a pénzrendszer
megerősödéséhez is.
A Kr. e. II-I. századra oppidumok hálózták be Európának a Római
Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti
irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a mai
Észak-Spanyolország, Franciaország, Észak-Olaszország, Svájc,
Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia, Dél-Lengyelország,
Csehország, Dél-Németország, Hollandia, Belgium és Dél-Anglia
területén. E települések java részének nem ismerjük kelta
elnevezését, ezért a később rájuk települt római város nevén vagy
mai nevükön említik a történeti munkák.
Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak
metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek
tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs politikai
központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló törzsi
vezetők többnyire jól védhető, nehezebben megközelíthető, kisebb
szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A legjelentősebb
kelta oppidumok a bajorországi Manching közelében részben feltárt
település, valamint a burgundiai Bibracte volt, amelyek lakossága
elérte az 5-10 ezer főt is.
Élénk gazdasági életüknek köszönhetően – és annak védelmében – az
oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették.
Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a
bajorországi Kelheim melletti Alkimoennis oppidum védőfala például
egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán
épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz
munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó munkálatokat
feltételez. A Hallstatt-kori magaslati erődökre jellemző
védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az oppidumok esetében
is felváltotta az ún. murus gallicus (’gall fal’), különösen a
kelták nyugati szállásterületein. Ennek felépítése során először
vízszintes helyzetű gerendákból felróttak egy zsaluzatszerű
szerkezetet.
A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették
egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt
követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel
felfalazták. Az oppidumok szerkezetét a településmagban a
kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt körbevevő,
továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A gazdasági
tevékenységükben és társadalmilag is elkülönülő településrészeket
árkok és sánckerítések, esetleg utcák választották el egymástól.
Tudatos tervezés nyomai csak a jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek
meg (pl. Bibracte), ahol a korabeli lakók a közterek és középületek
(pl. szentélyek) kialakítására is figyelmet és fáradságot
fordítottak. A fából vagy kőből épült lakóházak nemritkán
kétszintesek voltak, de ez jobbára a tehetősebb kézműves-kereskedő
rétegekre volt jellemző.
Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római
Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok
elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint
kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként a galliai kelták
oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti, Julius Caesar vezette
hadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta
városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a történelem
térképéről, mígnem az utolsó britanniai oppidumok is elpusztultak az
i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai nagyvárosok bölcsője
lett (pl. Párizs, Milánó, Genf). |
|
|
