|
A "honfoglalás" szó viszonylag új keletű. Anonymus 1195 körül, Kézai
Simon 1283-ban "visszaköltözésnek", Thuróczy János 1488-ban
"visszatérésnek", Székely István 1559-ben és Heltai Gáspár 1575-ben
"második bejövetelnek", a Képes Krónika 1490-ben, Ranzano és Bonfini
mester 1497-ben pedig "nagy visszaköltözésről" írnak.
Bár a monarchikus időben elutasították a magyarságban élő
"hagyományos" Kárpát-medencébe való visszatérés-tudatot és
igyekeztek népünk történetének legjelentősebb szakaszát
deheroizálni, ma már újra tudjuk és valljuk, hogy a "visszatérés"
vagy a "honfoglalás" szervezett és tudatos katonai tevékenység volt.
Munkácsy Mihály:
Honfoglalás
A monumentális alkotást 1893-ban a parlament számára
festett Honfoglalás színvázlataként alkotta meg Munkácsy.
A honfoglalás ideje
Sokáig nem tudták pontosan a honfoglalás idejét; Anonymus 903-ban, a
Bíborbanszületett Konsztantín 950-ben, a Zágrábi és Váradi Krónikák
889-ben, Székely István 888-ban adták meg ennek évét.
A magyar krónikák zöme Regino prümi apát, illetve az őt követő
Altaichi Évkönyvek évszámát fogadta el a XI. századi elveszett
gestát tükröző Zágrábi Rövid Krónika, Anonymus és Ákos mester, de
náluk a római szám másolási hibákból 884, 888, illetve 872-re
torzult.
A magyar kultuszminisztérium 1882. október 17-én felszólította a
Tudományos Akadémiát, hogy állapítsa meg a honfoglalás pontos
évszámát. Ez 1882. október 25-én megállapítását a következőkben
foglalta össze: "A
magyarok 888 előtt a mi hazánk területén még nem telepedtek meg, s
hogy 900-ban a magyar állam már meg volt alapítva".
A honfoglalás pontos dátumának meghatározása ezután a német és
magyar csillagászokra hárult. VI. Bölcs Leó bizánci császár
krónikásától tudjuk, hogy Bizáncban 891. augusztus 8-án teljes
napfogyatkozás volt. Ebből Theodor Oppolzer 1887-es táblázatai
alapján a kiváló magyar csillagász Lakits Ferenc 1890-ben
egyértelműen megállapította, hogy a magyar honfoglalás ideje 895-ben
volt.
Adminisztrációs okok miatt azonban a millenáris ünnepségek terve
csak 1892-ben került az országgyűlés elé. Hiába iktatták törvénybe
az 1895-ös kezdési időpontot, a szakemberek szerint a felkészülés és
a tervezett kiállítás időigénye még legalább négy év volt, ezért a
millenáris ünnepségeket csak egy év késéssel, 1896-ban tartották
meg, így a magyar kormány 1896-ot tűzte ki a millenáris ünnepségek
esztendejéül meghagyva a honfoglalásnak 895-ös dátumát.
Magyar férfi öltözet
Európa a honfoglalás idején
Jóllehet Bizánc elvesztette a Kelet-Római Birodalom területének
nagyobbik részét, megtartotta Dél-Itáliát, Szicíliát, a kisázsiai
tartományokat és egységes, centralizált államszervezetét.
Visszaverték az arabok támadásait és keleten eljutottak az
Eufrátész-Tigris vonaláig.
A Balkánon a VII. század végén a bolgár-törökök meghódították a
későbbi Bulgária területét és összeolvadva a szlávokkal erős államot
hoztak létre, amely a IX. században áttért a bizánci keresztény
hitre. Ezt az államot 1018-ban a bizánciak foglalták el; az adriai
partvidéken kis városállamok alakultak.
A IX. században létrejött előbb a kijevi Oroszország, majd az Orosz
Állam, amely sorra igázta le a szláv törzseket. Oroszország területe
leverve a kazárokat és a besenyőket, hamarosan a Kárpátoktól a
Kaukázusig terjedt és rendezte viszonyát Bizánccal.
A nyugatrómai birodalom központi területén Itáliában a IX-X.
században már nem volt központi hatalom; a nagyszámú hercegség és
őrgrófság és a pápaság állandó harcot folytatott egymás ellen. A X.
század első harmadától német uralkodók álltak a római egyház élén. A
890-es évek táján Franciaország éppen kialakulóban volt Nagy Károly
birodalmának romjain.
A német Karolingok nyugaton a normannok, keleten a szlávok ellen
küzdenek, délről pedig az arabokat verik vissza. A német királyság
egyesítette Szászországot, Thüringiát, Svábországot, Frankóniát,
Bajorországot, Lotharingiát és Burgundiát, de sohasem tartozott a
római birodalomhoz.
I. Ottó 962-ben itáliai győzelme után Rómában császárrá koronáztatja
magát; ez a német-római császárság születésének dátuma. Az új
császár könyörtelen harcot folytat az Elba menti szlávok, a csehek
és a lengyelek ellen. Ibéria mór kézben van és megindul az új
szellemi pezsgés. Skandináviában a viking uralkodók sorra
megkeresztelkednek. Ír területen norvég királyság áll fenn. I.
Alfréd angol királynak megalázó békét kell kötni a behatoló
dánokkal.
A cseh törzsfők és részfejedelmek hatalmát a X. század első
harmadában II. Vratiszláv fejedelem fia, Vencel töri le, majd utódai
- a Boleszlávok - egyesítik a cseh földet. A X. század végén a cseh
fejedelem a német császár hűbérese lesz.
A lengyel törzsek Krakkó székhellyel és Nagy-Lengyelországban
központosulnak, a 30 törzsi szervezetet a Piaszt dinasztia csak a X.
század végén tudta egyesíteni. 966-ban I. Mieszko felveszi a
kereszténységet, szövetkeznek a németekkel és a X. század végén
keresik a magyarok barátságát, de erejük felmorzsolódott és
kénytelenek elismerni a német császár fensőbbségét.
A magyarság szervesen illeszkedik be az európai képbe, bár a
magyarság történetének sok Európában nem ismert sajátsága volt. A
magyarok Nyugat-Európában alig fél évszázaddal a normann
"kalandozások" után jelennek meg. Európa a két nép cselekedeteit
gyakran összemossa és az akkori keresztény felfogás szerint úgy
véli, hogy mindkét népet az Apokalipszis lovasaiként Isten küldte a
bűnös emberiség megbüntetésére. A magyarság egy szétesett Európába
érkezett, amely soha nem tudta megbocsátani más mentalitásunkat, más
kultúránkat és keleti vitalitással rendelkező magyarságunkat. |
A magyarok bejövetele Pannóniába
(Képes Krónika) |
A magyarok vándorlásai
|
A magyar honfoglalás előzményei
A magyar honfoglalás európai jelentősége abban áll, hogy egy
Belső-Ázsiából elindult és Európa és Ázsia határán kialakult nép a
Kárpát-medencében szilárd jogállamot hozott létre, amely egy
évezreden át a Szent Korona alá tartozó népek között olyan
viszonylagos békét és jogokkal biztosított együttélést teremtett,
ami felé Európa népei ma törekednek.
Az önállóvá vált, egységes etelközi magyarság felelősséggel
gondolkozó vezetőiben a 890-es évek elején már tudatosodott az új
hazába költözés igénye. Felmérték, hogy akkori szállásaik nem
nyújthatnak számukra hosszú időre békés és biztonságos hajlékot,
hiszen Etelköz határait nem lehetett biztonságosan védeni. Ezzel
szemben a Kárpátok hegyszorosainak elzárásával elejét lehetett venni
a váratlan rajtaütéseknek és ennek a földnek a képe teljesen
megfelelt a magyarság ősi gazdálkodásának; nagy kiterjedésű, dús,
füves legelők és jó szántóföldek álltak rendelkezésükre, és ez volt
az a föld ahova a magyarok "ősei" - a hunok is - eljutottak.
A magyarok vezetői tudták, hogy ezt a területet könnyen birtokba
vehetik, hiszen egyrészt nem volt szilárd katonai hatalom a
Kárpát-medencében, másrészt pedig ott olyan népek (hunok-avarok)
élték békés földműves és állattartó életüket, akik korábban szintén
valamely belső-ázsiai törzsszövetségből váltak ki; életmódjuk és
kultúrájuk sokban hasonlított a magyarokéhoz.
A 894 körüli délkelet-európai népmozgások közvetlen elindítója egy
rendkívüli méretű muszlim támadás volt. Az Aral-tótól délre fekvő
országok (Khorezm, Buhara, Khoraszán, Szeisztán) a
Szamanida-dinasztia kezére került. Az úzok állatállományuk nagy
részének elvesztése miatt nyugati szomszédaikra, az Urál-vidékén élő
besenyőkre támadtak, akik átkeltek a Volgán és a Don folyóig
jutottak előre és az attól nyugatra levő területeken kerestek
veszteségeikért kárpótlást.
894-ben a görögök a magyarokat kértek segítségül Simeon bolgár
uralkodó ellen. Ezt a két magyar lovashadosztályt - 10-12.000 lovast
- Árpád fia Levente vezette; a magyar haderő Bulgária északi részét
megbénította, a fővárost is elfoglalta és Simeont is képtelenné
tette a háború két fronton való folytatására. Így a bolgárok
kénytelenek voltak a bizánciak békefeltételeit alkudozás nélkül
elfogadni.
Még ugyanabban az esztendőben - 894-ben - a morva Szvatopluk is a
magyarok segítségét kérte a frank-bolgár koalícióval szemben.
Szvatopluk követeit elküldte Árpádhoz és Kurszán kendéhez azzal,
hogy indítsanak hadat a Kárpát-medencébe és támadják meg
ellenfeleit.
Ennek a nagy horderejű szerződésnek a sok változatban fennmaradt
emléke a fehérló monda, mely szerint a morva Szvatopluk szerződést
kötött Árpáddal. A monda szerint Árpád Arábia aranyával aranyozott
fehér lovat, aranyozott nyerget és arany féket (zablát), egy csomó
perjefüvet, egy korsó dunavizet és egy marék fekete fövenyt küldött
a morva nagyúrnak országa fejében. Ez utóbbi tárgyak az
országvételnek ősi belső-ázsiai szerződés-rítusa volt.
Árpád hadnépével, amely nagyrészt a magyarokhoz csapódott 3 kazár
(kabar=lázadó) csoportból állt, Pannóniában tartózkodott, amikor
Szvatopluk 894 őszén váratlanul meghalt. A magyar csapatok a
Felső-Tisza vidékére vonultak vissza, a kabar kazárok pedig kisebb
hadműveletekkel az ország déli és délkeleti "bolgár végeket", a
bolgár földvárakat (Csongrádot, Titelt) és a bolgárok kezében levő
erdélyi sóbányákat foglalták el.
Végső soron a 894-es katonai akcióhoz kapcsolható a honfoglalás
kezdete. Mivel a dendrokronológiai vizsgálatok tanúsága szerint
894-895 tele igen kemény és hosszú volt, az Etelközben maradt hét
törzs beszállásolta magát Kijev, Rjazany és a többi szláv település
házaiba, hogy 895-ben - legvalószínűbben május 10-e körül -
tudatosan és szervezetten visszafoglalhassa Attila ősi birodalmát, a
Kárpát-medencét.
Jurta
A "kettős honfoglalásról"
A honfoglalással, illetve a Kárpát-medence visszafoglalásával
kapcsolatban az utóbbi évtizedekben egyre többet hallani László
Gyula un. "kettős honfoglalásáról". Az eszme nem új, azt már régebbi
szerzők - így Nagy Géza 1896-ban - leírta, csak a második
világháború utáni időkben, amikor teljesen eltorzult magyar
őstörténetet tanítottak, hatott újszerűnek. Ma már természetesnek
tűnik az, hogy a Kárpát-medencébe a hunokkal és az avarokkal olyan
népelemek kerültek, akik Belső-Ázsiából indultak és nyelvük,
kultúrájuk, életmódjuk és testalkatuk nagy vonalakban azonos vagy
hasonló volt a magyarokéhoz.
Ennek értelmében ma már újra a "hármas
honfoglalást" (a hunokét, az avarokét és Árpád népéét) vesszük
természetesnek. László Gyula e nézetet abban az időben "melegítette
fel", amikor a Sztálini- (Rákosi-) korban azt tanították
fiataljainknak, hogy a harmadik avar-hullám - Baján kagán halála -
után a Kárpát-medencét a szlávok vették birtokba; itt minden szláv
volt. Ezt a téves ideológiát kivédendő László Gyula a harmadik
avar-hullámot már "magyarnak" minősítette, ami részben igaz, de
részben nem. Ma már nem azt mondjuk, hogy a hunok vagy az avarok már
"magyarok" voltak, hanem azt, hogy ők is Belső-Ázsiából indultak el
és más úton, más időben és a magyarokéhoz hasonló kultúrával
érkeztek a Kárpát-medencébe.
A "kettős honfoglalás" tana László Gyula megfogalmazásában a
következő: "Árpád magyarjai a honfoglaláskor itt már magyar népet
találtak. Ezek az onogurok (3. avar-hullám), akik 670 táján
árasztották el hatalmas tömegeikkel a Kárpát-medencét… Árpád
magyarjainak szállásterülete és a késő-avar - onogur
szállásterületek kiegészítik egymást, és a kettő adja a XI. századi
magyar településrendszert… az onogurok megérték Árpád magyarjainak
megjelenését a Kárpát-medencében (ezt soha senki kétségbe nem
vonta)… A késő-avar - onogurok lakta területek helynevei is jórészt
magyarok, pedig itt Árpád magyarjainak nyoma sincs. Nagy területeken
hiányoznak Árpád magyarjai, de nagy lélekszámú temetőkkel sűrűn
jelennek meg az onogurok…"
László Gyulának ezen "elmélete" régi és mai igazságok természetes
kompilációja; elméletét az idő és a tudomány már túlhaladta, de a
szláv-finnugrista szocialista őstörténészek világában ez is
"előrehaladásnak" számított. A szakemberek előtt ismeretes
Anonymusnak azon írása, mely szerint a magyarok az avarokkal és az
onogurokkal együtt foglalták el a Kárpát-medencét. A Tarih-i
Üngürüsz szerint "amikor Hunor (azaz Árpád népe) Pannónia
tartományba érkezett, látta, hogy az ottani népek az ő nyelvükön
beszéltek".
A kijevi Orosz Őskrónikában pedig ezt olvassuk:
"Keletről, a szkíták földjéről először a bolgár-törökök (hunok)
érkeztek és telepedtek A Duna mentén, majd az oborok és a fehér
ugorok következtek (ezek az avarok és a hozzájuk csatlakozott
onogurok), később a fekete ugorok érkeztek (ez Árpád népe)…" Ismert,
hogy egy népen belül a "fehér" és a "fekete" csoport
megkülönböztetése a belső-ázsiai népeknél gyakori. Ezt olvassuk
Prokopiosznál a hunokról, a Nesztor-krónikában az ugorokról,
Querfurti Brunónál az ungrikról és Aderamus Cabannensisnél a
magyarokról. Csallány Dezsőnél pedig ezt olvassuk: "Két
honfoglalásunk is volt, a 468-as Baján kagán népességével… a második
honfoglalás 896-ban történt…"
A Kárpát-medence a magyar honfoglalás előtt. Eurázsiában csak két
olyan síkság van, amely mindig bő terméssel jutalmazza meg az ember
fáradtságos munkáját: az egyik Mezopotámia, a másik a Magyar Alföld,
illetve a Kárpát-medence. Amíg azonban Mezopotámiában a
mezőgazdálkodás csak öntözéssel lehetséges, addig a Kárpát-medence
éghajlata öntözés nélkül is a legmegfelelőbb az emberi
megtelepedésre.
A környező területhez képest más éghajlati vidékek
növényei is megteremnek itt és jó termést hoznak. A
Kárpát-medencében egymás mellett nő meg a déli származású búza és
árpa, az amerikai meleg égövben kinemesített kukorica, a nedves és
hideg égövhöz szokott rozs és burgonya, a Perzsia tájairól származó
kajszi és az őszibarack, a közép-ázsiai dinnye, a szubtrópusi
paprika és a belső-ázsiai szőlő. A Kárpát-medence síkságaival,
hegyeivel és folyóival "tejjel-mézzel folyó Kánaán", ahol a
történelem folyamán soha éhínség nem volt.
A Kárpát-medence furcsa véletlen révén a hun-avar-magyar
honfoglalásig egyetlen jelentős népnek sem vált hazájává. A kőkori-,
réz- és bronzkori európában mindenütt megtelepedett autochton
őslakosság mellett nem telepedtek itt meg a koravaskori
hallastattiak és a késő-vaskori kelták. A mintegy 400 évig tartó
római megszállás után a IV. század végén - névleg 395 után -
eltávoztak innen a római legionáriusok, a kereskedők és a
földbirtokosok, majd átvonultak a langobardok, a szkírek, a gótok, a
vandálok, a gepidák, a herulok és más "barbár" népek. Otthonra itt
először a IV. század végén bejött hunok és az 568-ban, majd utána
több hullámban beérkezett avarok találtak, akik e területről soha el
nem távoztak, őket senki ki nem űzte.
Miután Nagy Károly hadai több
hadjáratban legyőzték az avarokat, a dunántúli területet a frank
birodalomhoz csatolták. A Duna vonalától északra fekvő kisalföldi és
felvidéki részekre morva földbirtokosok érkeztek, a Nyitráról
elűzött Pribina morva herceg pedig a Dunántúlon kapott
hűbérbirtokot.
A IX. század végén a Kárpát-medencébe érkező magyarok
három politikai képződménnyel találták magukat szembe: Erdélyben és
az Alföld kis részén bolgárok tartózkodtak, akik főleg a az erdélyi
sóbányákat őrizték. A Kárpát-medence északnyugati területére morva
birtokok nyúltak be, a Dunántul, pedig a frank birodalom keleti
nyúlványához tartozott. Mindegyik politikai berendezkedés központja
(Pliszka-Preszláv, Velehrad és Regensburg) a Kárpát-medencén kívül
esett. A Kárpát-medence a magyarok bejövetelekor két különbözően
fejlett részre oszlott: a Dunántúlra és az attól keletre fekvő
részekre. A magyarságnak minden itt maradt politikai, etnikai,
vallási és gazdasági megosztottságot fel kellett számolni. |
Honfoglalás-kori
magyar lovas
(Feszty Árpád)
|
Feszty Árpád: A magyarok
bejövetele (részlet)
|
A magyarok honfoglalása és megtelepedése Pannóniában
A történelem a honfoglalás kezdetét a bolgárokkal szövetkezett
besenyő-támadással magyarázzák, holott ennek nem igen volt szerepe a
895-ben már megkezdett honfoglalásnak. Magáról a besenyő támadásról
csak egyetlen szerző, a Bíborbanszületett Konsztantín császár
emlékezik meg, ami jelzi ezen esemény jelentéktelenségét.
A honfoglalás időszerűségét a Dunántúlt kivéve, - amelyet a magyarok
csak 900-ban, Arnulf frank uralkodó halála után foglaltak el, - a
Kárpát-medence "üressége", Szvatopluk halála és a bolgár központok
megszűnése indokolta.
895 tavaszán Árpád és a hozzá csapódott kabar csoportok ("törzsek"?)
már az országban voltak. A Kárpátok keleti részén tartózkodó magyar
törzsek legvalószínűbben május 10-ike körül a hozzájuk legközelebbi,
a Vereckei-, a Tatár- a Radnai-, a Borgói-hágón, valamint a Békási-,
az Ojtozi- és a Bodza-szoroson át vonultak a Kárpát-medencébe; a
dél-erdélyi és az al-dunai szorosokat a bolgár fenyegetettség miatt
nem vehették tömegesen igénybe.
A magyarok zavartalanul családostól állataikkal,
növény-dugványaikkal ökör-vontatta echos szekerekkel lovon ülve nem
"megtépázva" menekültek be -, amint ezt elleneink állítják -, hanem
harci erejük teljében úgy vonultak be, hogy ottani berendezkedésük
után négy év múlva már megkezdhettek tervezett felfedező-útjaikat
Nyugat-Európa felé.
Ez a honfoglalás utáni négy év a végleges berendezkedéssel telt el.
Árpád békét kötött az ország északi részén levő morvák maradékaival
"igen biztos békét kötöttek" (Kézai Simon) az oroszokkal, sőt az
oroszok közül sokan a magyarokkal tartottak (Anonymus). A
félmilliónyi honfoglaló magyar rövid idő alatt magába olvasztotta az
itt talált kis számú szláv, esetleg bolgár lakosságot. Az itt maradt
hunok és avarok utódaival békében éltek, az ország szélein pedig
gyepűrendszert alakítottak ki az esetleges támadások ellen.
A gyepűrendszer határőreinek kizárólag megbízható magyarokat és a
magyarokkal rokon törzseket; az oroszokkal, a szlovákokkal és az
osztrák őrgrófsággal szemben besenyőket, jászokat és székelyeket
állítottak. A magyarság a X. század folyamán is megőrizte az egykorú
nyugat népeitől lényegében elütő életformáját, sokáig még
nagyállattartó lovas nép maradt anélkül azonban, hogy ennek az
életmódnak előfeltételei a régi értelemben adva lettek volna.
Az ország meghódításának befejeztével a Tisza és a Maros
találkozásának tájékán, egy tóvá szélesedő folyamág melletti erdőben
feltehetően 895 május végén Árpád országgyűlést tartott, ahol "a
vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg
valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg
főembereinek, vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett
vétkekért. Egyszersmind a vezér, velejött nemeseinek, különböző
helységeket adományozott összes lakosságukkal együtt. Azt a helyet,
ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek
nevezték el, mert ott ejtették szerét az ország egész dolgának"
(Anonymus). Ez ma Pusztaszer. A Dunántúl elfoglalása és a morváknak
a Kisalföldről és a Vág-völgyéből való kiszorítása (Nagy-Morvaország
902-ben szünt meg) után 900-ra az egész Kárpát-medence magyar kézre
került, ezért ezt az időt tarthatjuk a honfoglalás befejező évének;
eddig tart a magyar őstörténet és ekkor kezdődik a magyarság
történelme.
A honfoglalók lélekszáma
Őseink "rétegzett" társadalomban éltek, ami azt jelenti, hogy a
vezető réteg és a köznép között volt olyan szabadnak nevezett
középréteg, - a vezérek és a nemzetségfők katonai kísérete -
amelynek lélekszáma a törzsök és nemzetségfők előkelő
családtagjainál jóval nagyobb, de a köznépnél kisebb volt. Az
átlagosan 5 fős családhoz 20 főnyi társult szolgaréteggel
(fegyverhordozókkal, fegyverkovácsokkal, kézműiparosokkal és
parasztokkal stb.) is kell számolnunk.
E számítás szerint egy-egy 35-40 nemzetségből álló törzshöz 50
ezernyi ember tartozott (egy nagycsaládhoz átlagosan 28 embert, egy
nemzetséghez pedig 1100 embert számítunk). Mivel a magyarok hét
törzséhez "törzs" nagyságban hozzá vehetjük a 894-ben magyarokhoz
szegődött 3 kabar "csoportot", így a honfoglaláskor 10 törzsnyi
emberrel számolhatunk. E számítások alapján a honfoglaló magyarok
lélekszáma 500 000 körüli lehetett. Ezen ma általánosan elfogadott
lélekszám-számítás mellett Bartucz Lajos, László Gyula és Kiszely
István antropológiai, régészeti, topográfiai és demográfiai
számításai alapján a honfoglalók lélekszámát 400-450 000 körülire
becsülte, Túri-Kováts Attila pedig a nagycsaládos faluszerkezetből
kiindulva honfoglalóink lélekszámát 570 000-re tette.
A 870-ből származó perzsa hagyomány szerint "a magyarok a türkök
egyik fajtája. Főnökük a künde, aki 20 ezer lovassal vonult ki". A
20 000-es szám azonban csak afféle középkori közhely volt, talán
csak annyit jelentett, hogy "nagyon sok", hiszen húszezer halottja
volt a győztes bolgár seregnek, húszezer ember halt meg 899
szeptember 24-én Itáliában a Brenta melletti csatában, húszezer
főből állott Ottó király német serege a magyarok ellen a 855-ös
augsburgi csatában, 568-ban húszezer volt a türkök elől menekülő
avarok száma, Eubiotosz görög királynak húszezer fős serege volt, II.
Fülöp király a szkíták elleni harcban húszezer embert és húszezer
lovat zsákmányolt és a khoraszáni emír húszezer muszlim élén indult
hadjáratra stb.
A hét magyar törzs
A honfoglalók törzsszövetségének (hetumogernek) neve mai kiejtéssel
"hétmagyar" volt. A honfoglalás korának kortárs írója, a
Bíborbanszületett Konsztantín császár De administrando imperio című
műve 40. fejezetében pontos leírást kapunk a magyar törzsekről. A
vezértörzs, Árpád törzse a Megyer, a többi: Nyék, Kürtgyarmat,
Tarján, Jenő, Kér és Keszi. (A Kürt és Gyarmat összevonása ideglenes
és katonai célú lehetett). Ugyancsak Konsztantín "nyolcadik"
törzsnek a kabarokat (kavarokat) említi munkája 39. fejezetében
kiegészítve azzal, hogy a kabarok további három törzsre oszlanak
(ezek talán a következők voltak: Varsány, Tárkony vagy Káliz és
Székely).
A törzsek elhelyezkedésére sok nézet ismert, ezek alapján a
törzseknek a Kárpát-medencébe való bevonulását a következőképpen
vázolhatjuk: a bevonulást feltehetően a Keszi törzs kezdte a
Vereckei szoroson át, biztosítva az utat a Duna-Tisza közére és a
Maros-Körösök vidékén telepedett le; őrhelyei az Ipoly és a Sajó
között szűk folyosót teremtett a további bevonulók számára.
Őket a Kér elit csapatai követték, amelynek őrhelyei
valamivel beljebb és északkeletebbre voltak, végül a Rába környékén
telepedtek le.
A Tarján törzs a Dunától északra és északkeletre lelt magának
szálláshelyet.
A Nyék a Csepel-szigetnél kelt át a Dunán és a Dunántúl
északkeleti szélét átszelve a Csallóköz irányába vonult, feltehetően
a Temesközben telepedett le.
A Duna északi partján az egyébként ekkor erős Kürt-Gyarmat
Huba vezér törzse vonult fel és feltehetően a Duna-Tisza között
talált magának szállást. (A Dunántúl elfoglalása a Kürt és Keszi
törzsek érdeme).
Az Itáliából visszatérő Jenő törzsbeliek szintén számos
őshelyet létesítettek Dunántúlon és feltehetően a Körösöktől északra
leltek otthonra.
A vezértörzs, Árpád fejedelem törzse a Megyer a Dunántúl
északi részében (Fejér, Tolna és Veszprém megyékben) talált végleges
szálláshelyet. (A Veszprém felé irányuló akció a Kér és Megyer törzs
együttes manővere).
A kazároknak vagy kozároknak nevezett kabarok (kavarok) a
Dél-Dunántúlon (a későbbi Somogy-Baranya megyékben) telepedtek le.
Figyelemreméltó tény, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság a
helybenlakók települései mellé, azokat mintegy kiegészítve és nem
rájuk települt.
A hét vezér (Álmos, Előd, Kond, Ond, Tas, Huba és Töhötöm [Tétény])
Anonymusnál a következő:
1. Előd fia Álmos, majd halála után Árpád székhelyét Anonymus
Székesfehérvár helyett a Csepel-szigetre helyezte;
2. Előd és fia Szabolcs a Vértes és Fertő környén telepedett
le;
3. Ete apja Ond szállásterülete Csongrádban;
4. Kündü (Kend) és fia Kurszán Pest-Pilis-Solt-Kiskun
vármegyében telepedett le;
5. Tas és fia Lél szálláshelye a Bodrog környékén;
6. Huba szállásterülete a Nyitra környékén és
7. Tuhutum (Tétény) fia szállásterülete a mai Pest megyében
volt.(A XIV. századi Képes Krónika vezérlistája: Árpád, Szabolcs,
Gyula, Künd, Lél, Vérbulcsu és Örs). Itt meg kell jegyezni, hogy a
Bíborbanszületett Konsztantín császár által leírt és ma egyetlen
hitelesnek elfogadott törzslista nem állítható párhuzamba Anonymus
vezérlistájával.
Nyilazó magyar lovas az itáliai kalandozások idejéből
Falfestményrészlet az aquileiai székesegyház altemplomában. A
korabeli, magyar harcos valószínűleg leghitelesebb ábrázolása. |
|
A magyarok hadjáratai
Európában
|
A "kalandozásokról"
A "kalandozások kora" a X. századi történelmünk első kétharmadának
megcsontosodott elnevezése. Azokat a IX-X. századi hadjáratokat,
amelyek nem közvetlenül a Kárpát-medence elfoglalásával függnek
össze, nevezik "kalandozó" vagy még pejoratívabb jelzővel
"zsákmányszerző" portyáknak. A "kalandozás" fogalma a reformkorban
született, amikor úgy vélték, hogy a kalandozók a magyar nemzet
bajnokai voltak, akiket fegyveres portyázásokra a harci dicsőség
utáni vágy, az ősi magyar "virtus" és a bátor lelkialkat késztetett.
A katonai hadjáratokat lényegében fegyveres hétvégi kalandos
kirándulásoknak nevezték és büszkén hirdették, hogy a kalandozások
miatt egész Európa évtizedeken keresztül rettegett a magyaroktól.
Ezzel szemben ma már tudjuk, hogy a magyarok már 836-838-tól
kezdődően még levédiai, majd etelközi szálláshelyükön rendszeresen
vezettek hadjáratokat a négy világtáj irányába; a kazárok, a
besenyők, a makedónok, a bizánciak, a morvák és az oroszok ellen. Az
új hazában ezek az akciók az új haza megvédésére, otthonuk
biztonságának növelésére, a szomszédok megismerésére és gyengítésére
irányuló jól átgondolt külpolitika részei voltak. A dél és észak
felöl letelepült délszlávok, bolgárok, besenyők, oroszok, lengyelek
és csehek ellen védték az új hazát. Fontos tény, hogy egyetlen
nyugatra irányuló katonai megmozdulás sem volt az egész magyar
törzsszövetség közös vállalkozása, sőt többnyire még törzsi
vállalkozásnak sem mondható. A "kalandozó" magyarok harci sikereiben
döntő szerepet játszott a magyarok harcmodora, gyorsasága, a nagy
távolságból is célba találó nyílzápora és a színlelt meneküléshez
kötött harci cselei. Amikor pedig kisebb csoportok "látogattak"
Itália és a germán világ felé, céljuk e világ megismerése volt.
Sohasem akartak aranyra és ezüstre szert tenni, hiszen Európa ezüst-
és arany készletének jelentős része a Kárpát-medencében volt. Pénzre
sem volt szükségük, hiszen aranyért és ezüstért bartel kereskedelem
révén minden szükséges árut (brokátot, selymet, szőnyeget, stb.)
bőven kaphattak. Ha jutottak is pénzhez, azt átfúrva dísznek
csizmájukra és ruhájukra varrták.
E kirándulásoknak volt társadalmi oka is; a lovasból ugyanis sohasem
lesz paraszt, hanem katonává válik. A katonává vált lovasok
hihetetlen harci tudásukat odahaza nem tudták kamatoztatni, így
többnyire maguk szervezte csapatokban ellenségeket "hoztak létre",
hogy tudásukat hasznosítsák. Stratégiailag a zálog sikere az is
volt, hogy a szétesett Európát ebben az időben belső feszültségek és
helyi háborúk osztották meg. Amúgy a harcos népek "kalandozásai"
Európában általános jelenségnek számítottak ebben az időben ezért
természetes hogy amíg Észak-Itáliában a freisingi litániában ezt
olvassuk: "Az idegenek betöréseitől ments meg minket Uram!" vagy a
modenai lakosok 900-ban így imádkoztak Szent Geminianushoz: "A
magyarok nyilaitól ments meg Uram, minket!", a franciák fohásza a
normannok (vikingek), az ibériaiaké a szaracénok, más népeké pedig
más harcos népektől való menekülés ügyében szólt. A magyarok európai
megismerési útvonalát a történelem jól ismeri, ez már nem
őstörténet, hanem történelem. Nyugat-Európa 955-ben Augsburgnál
állította meg a kalandozó magyarokat. Európa kiismerte a magyarok
harcmodorát és a könnyűlovasságot mindenütt magyar mintára
szervezték meg. 970-ig a magyarok hadjárataikat a merseburgi vereség
után már csak a Balkán felé irányították. Géza ekkor már világosan
látta, hogy a kalandozások a megtelepült magyarságnak zsákutcáját
jelentené és az Európával való konfrontáció helyett a békés
együttműködést választotta. Ezzel megindult a magyarságnak Európába
való integrálódása. Tizennyolc évvel Augsburg után Géza fejedelem
már nem hadat, hanem követséget menesztett Quedlinburgba a német
császárhoz, és e békés lépéssel megnyitotta az utat egy új fejlődés
előtt, ami Szent István államához vezetett. |
Munkácsi Mihály:
Honfoglalás (részlet)
|
