KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Buda török kézre kerülte nemcsak ország-, de Európa-szerte is nagy megdöbbenést kelt. György barátnak, akit a tények felületes ismerete alapján sokan a tragédiáért felelősnek kiáltanak ki, Ferdinánd látszólagosan teljes bocsánatot ad, s "igaz és hű alattvaló"-nak ismeri el. Maga a kincstárnok pedig 1541. december 29-én hűséget fogad Habsburg Ferdinándnak, s őt „Magyarország törvényes koronás királyá"-ul ismeri el.

Ferdinánd belátja a barát tetteinek emberileg érthető rugóit, s ezért őt levelében bárki vádaskodásai ellen is megvédelmezni ígéri. György úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Ferdinándnak nincs olyan katonai ereje, mellyel ellen tudjon állni a török hatalmának s meg tudja védeni Magyarországot. Így azután úgy véli, hogy a Habsburg-uralkodó kezére adni az országot nem jelentene mást, mint a francia királytól amúgy is állandóan tüzelt szultánt egyenesen Magyarország lerohanására ingerelni.

Eleinte teljes mértékben megbízik a boldogult János király és Szulejmán között 1528 elején létrejött örök baráti és kölcsönös fegyveres segítségnyújtási szerződés passzusaiban. De a padisah álnoksága, mellyel Budát megkaparintotta, kijózanítólag hat György barátra, olyannyira, hogy politikája Buda eleste után megváltozik. A lehetőségek józan mérlegelése után már 1541 decemberében az erdélyi Gyaluban oly értelmű titkos egyezség születik, mely szerint Magyarország a nagyváradi paktum szellemében két esztendő alatt Ferdinándra száll.

Ferdinánd pedig kihasználva Budavára elvesztése nyomán kialakult törökellenes hangulatot, lázas akcióba kezd egy újabb, s minden eddigit felülmúló erejű Buda elleni hadjárat megszervezésére. Már 1541 őszén megkezdi Németországban egy nagy hadsereg szervezését. Novemberben azt jelenti neki De Naves császári tanácsos, hogy a protestáns szász és brandenburgi választófejedelmek, Móric, János és Ernő szász fejedelmek, s a hesseni tartományi gróf készek tekintélyes segítséget nyújtani, ha 15-20 esztendőre vallásuk szabadságot nyerne. De a német katolikusok sem hiányoznak a hadifelajánlásokat tevők sorából. Sőt Luther Márton is bekapcsolódik az erők mozgósításába: keresztes háborút hirdet a török ellen, kijelentvén, hogy amennyiben a szükség úgy hozná, még az asszonyok is fogjanak fegyvert a pogány ellen.

1542 februárjában s márciusában Ferdinánd Besztercén országgyűlést tart. „Buda elvesztését őfelsége is a legsúlyosabb csapásnak tekinti - szól küldötte a rendekhez -, s ennek elhárítására megfeszítette minden erejét. Miután pedig a török az ország fővárosába fészkelte be magát, s innen közvetlen veszéllyel fenyegeti nemcsak Magyarországot, hanem Német- és Olaszországot is: kötelességének ismerte haladék nélkül a török ellen indítandó nagy hadjáratra az előkészületeket megtenni. Evégből Csehország, s az azzal összekapcsolt tartományok rendjeivel Prágában országgyűlést tartott, melyre a két ausztriai tartomány is teljhatalmú követeket küldött. Itt három év tartamára jelentékeny adót ajánlottak meg, mely lehetővé teszi nagyszámú hadsereg és hajóhad felszerelését. Nehogy pedig a nagy hadjárat megindítása előtt a török hadak rablókalandjai az országot elpusztítsák, rögtön 8000 könnyű lovast és ezer martalócot fognak kiállítani és a végvárakba küldeni. Őfelsége pedig Speyerbe siet, hogy császári bátyjának és a német birodalomnak a segítségét kieszközölje. Ily körülmények között őfelsége szükségesnek látta Magyarország rendjeit is összehívni... Őket felhívja, hogy a nagy hadjáratra ők is tegyenek megfelelő előkészületeket, s a véghelyek oltalmára adót ajánljanak meg. Rendelkezzenek tehát már most a közfelkelésről akként, hogy április elején lehetőleg nagyszámban a hadjáratra készen álljanak. Állapítsák meg a huszárok és egyéb katonaság zsoldját, végül pedig gondoskodjanak a hadsereg élelmezéséről."

A diéta az ország egységének katonai úton való helyreállítására és védelmére vita nélkül figyelemre méltó anyagi alapot szavaz meg. Minden jobbágy házhelye után adó címén 1-1 forintot fizet, az egytelkes nemesek ingóságaik, a polgárok pedig egész vagyonuk értékének, a birtokos nemesek pedig jobbágytelkeik értékének 1/60-ad részét készpénzben róják le.

Ezt a summát a kisebb papság jövedelmének 1/10-e, továbbá a Fuggerek s egyéb külföldi kereskedők árui értékének 1/40-ed része egészíti ki. Kimondja a diéta, hogy az így beszedett összegeket kizárólag zsoldosok fogadására és hadiszerek beszerzésére kell fordítani. Ha pedig a király személyesen vezetné a hadjáratot, úgy az egész magyar nemesség felkel olyan módon, hogy ki-ki saját magán kívül minden 20 jobbágytelek után 1 lovas katonát köteles kiállítani.

A német birodalmi rendek 1542 elején kedvező légkörben ülnek össze, s kimondják: „oly erős sereget kell küldeni Magyarországba, mely képes legyen a törököt legyőzni, tőle Budát s az egész országot visszafoglalni, hogy ekként a szomszédos tartományokat is megvédelmezze a zsarnokság ellen."

A birodalmi sereget 1542. május 15-re rendelik a Bécs alatti táborba, élére Joachim őrgrófot, brandenburgi választófejedelmet állítván. Mellé nyolc tagból álló haditanácsot is választanak. Az őrgrófot Magyarországban általában „Fekete herceg" néven emlegetik, fekete páncélos lovasai miatt. A törökök pedig ennek megfelelően Kara Herszeknek hívják. A fővezér személyének helytelen kijelölését mi sem jellemzi jobban, minthogy akad aki így jellemzi: „Anyámasszony-kapitány, aki soha nem látott még véres kardot!" De mások még rosszabb véleménnyel vannak róla: léha, iszákos és kártyás embernek mondják, aki nem átall arra vetemedni, hogy katonáinak még a zsoldpénzét is elkártyázza.

Speyerben a birodalmi hadsereg létszámát 40000 gyalogosban, 8000 lovasban, kellő számú tüzérségben s folyami hajóhadban határozzák meg. Ferdinánd a speyeri döntés értelmében katonai segítséget kér még Dániától, a svájci szövetségtől, az angol, a francia és a lengyel királytól, sőt a pápától is, de csupán az utóbbi küld csapatokat Buda felszabadítására. A lázas diplomáciai tevékenység során Petru Rares moldvai vajdával is sikerül egyezségre lépnie Bécsnek, melynek értelmében az támogatásáról biztosítja a Buda alatt operáló birodalmi hadat, 30000 vágómarhát hajtván jutányos áron a táborba.

Brandenburgi II. Joachim Hektor
(1505-1571)

De nem feledkezik meg a Habsburg-diplomácia a török portáról sem. Már 1541 szeptemberében megjelenik Ferdinánd két követe Konstantinápolyban, hogy a szultán nagylelkűségére hivatkozva kérjék Buda visszaadását, hiszen már a moldvai és havasalföldi román vajdáknak csakúgy „adott országot", mint Szapolyai Jánosnak. A kérést azonban gúnyos mosollyal, s azzal a felelettel utasítja el Rusztem pasa, hogy Szulejmán nem bolondult meg, hogy „amit harmadízben is megszerzett kardjával, azt elajándékozza".

A hadigépezet teljes erővel munkába lendül. Erasmus Eytzing parancsnoksága alatt külön dunai hajóhadat szerveznek, tekintettel a nagy élelmiszer- és hadianyag szállításra. De nem feledkezik meg a hadvezetés a Duna-parti hajóvontató utak kialakításáról sem. A nemzetközi összetételű sereg harcosai részére elkészül még egy tábori valutaátváltási táblázat is, hogy a különböző nemzetiségű katonák megtudják, miként viszonylik harminc európai valutaféleség a magyar forinthoz és dukáthoz.

A katonai akció Buda visszavételére 1542 elején kedvezőnek ígérkezik, hiszen a budai és a pesti török helyőrség soraiban a dühöngő pestis széles rendet vágott, és Szulejmán pasa halála után egy ideig betöltetlen a budai beglerbégség.

Ferdinánd a kedvező lehetőségek alapján kezdetben maga kíván a sereg élén Buda ellen indulni, de óvatoskodó tanácsosainak végül is sikerül lebeszélniük tervéről az uralkodót, s a késedelmes csapatgyülekezés jegyében a törökök elleni hadjárat megindítását csak a tervezett és szervezés alatt álló nyugat-európai segítség beérkezése utáni időre halasztják.

Közben az új pasa, Jahjaoglu (Yahyaoğlu) Kücsük Báli, valamint Uláma boszniai pasa 3000 gyalogossal, Murád klissai bég 1000 lovassal, Juszuf bég 1000 janicsárral, s más végbeli bégek csapatai érkeznek Budára és Pestre. A 10-12000 főnyi iszlám harcos, a 2000 főnyi janicsárral egyetemben igen tekintélyes erőt jelentett.

Közben pedig Habsburg Ferdinánd és Izabella, valamint az erdélyi rendek között lendületesen folynak a tárgyalások, melynek eredményeként az uralkodó 1542 áprilisában aláírásával erősíti meg a gyalui egyezményt. A paktum létrehozója, az óvatos György barát azonban mindaddig nem engedi, hogy Izabella királyné is aláírja az okmányt, amíg bizonyossá nem válik Ferdinánd ígérete: Buda felszabadítására alakított hadsereg megindulása.

Buda ostroma, 1598.  Buda ostroma, 1602.  Buda ostroma, 1603.

Jelenleg nincs ajánlható cikk!

Az igen különböző forrásokból megszavazott pénzösszegek befizetése csakúgy, mint a csapatok kiállítása olyannyira késedelmesen folyt azonban, hogy május 15-i táborba szállást június 15-re kell halasztani. Közben azonban robban a bomba: május 20-án a francia király hadat üzen V. Károly császárnak, ami természetszerűen igen kedvezőtlen hatást fejt ki a Buda elleni hadikészülődésekre.

Amikor végre megkezdődik a csapatok Bécs alatt való gyülekezése, kiderül, hogy a németek 40000 gyalogos helyett csak 20000, és 8000 lovas helyett csupán 3500 főt állítottak ki. De ráadásul még a hadsereg felszerelése is hiányos: vannak csapatok, melyeknek nincs puskája, másoknak pedig ágyúja. A létszám- és hadfelszerelésbeli problémák kiküszöbölésére Ferdinánd július 15-re Nürnbergben újabb országgyűlést kénytelen meghirdetni.

S míg folyik a Buda ellen készülődő sereg kiállítása, június hónap során a francia csapatok győzedelmesen törnek előre V. Károly császár birodalma, Németalföld és Spanyolország ellen.

Végre július 6-án Joachim őrgróf megérkezik a Bécs alatti táborba, ahol ekkor Németországból 21000 gyalogos, 4000 lovas és Magyarországból 10000 huszár sorakozik fel. A fővezérnek azonban még ekkor is meg kell állapítania, hogy a sereg tüzérsége elégtelen, hiányos a lőszer, a híd- és sáncépítési felszerelés is. Mindennek ellenére 1542. július 8-án elindul Bécs alól a 45000 főnyi sereg Esztergomba, melyet Ferdinánd a Buda elleni támadás kiindulópontjául jelöl ki.

Az indokolatlanul vontatott felvonulás eredményeképpen Brandenburgi Joachim bécsi kontingensei élén csak augusztus 20-ra érkezik meg Esztergom falai alá, ahol azonban már más csapatok is várakoznak. Az egyes részleteiben ellentmondó adatok reális mérlegelése alapján így alakul végül is a Buda bevételére felsorakozó szárazföldi hadsereg:

Németország 25000 fő, Ausztria, Stájerország (báró Johann Ungnad pk.) 10000 fő , Pál pápa (Alessandro Vitelli pk.) 2000 fő, Milánó (Sforza Pallavicini) 600 fő, Magyar huszárok (Perényi Péter pk.) 15000 fő, Hajdúk 1000 fő, Sáncásók 1000 fő. Szárazföldi csapatok összesén 54600 fő.

Az ostromra felvonuló dunai flotta Esztergomnál alakul meg Giacopo Melignani főparancsnoksága alatt. A hajóhad mintegy 200 hajóból áll, melyeken 1100 olasz és 6000 magyar, dalmát és rác szolgál.

Végső soron tehát Esztergom alatt mintegy 62000 fegyveres vonul fel az ország szívének a megostromlására. Az irodalomban felbukkanó 80000 létszám mindenképpen túlzottan magas.

Szembetűnő a többi magyar csapat távolmaradása, melyet azzal indokolnak, hogy a török támadástól való félelem tartja otthon a nemeseket és csapataikat. Akik viszont felsorakoznak, azok vidáman, dudaszó mellett vonulnak táboraikba. Erdély is hasonló indoklással marad távol, Fráter György viszont rendszeresen tájékoztatja a Habsburg-hadvezetést a törökök hadmozdulatairól. Az is feltűnő, hogy a cseh és morva rendek semmivel sem támogatják az eredetileg jelentősnek induló akciót.

Joachim seregének gyenge pontjai hamarosan megmutatkoznak. Napirenden vannak a nagy létszámú nemzetközi hadakkal kapcsolatban minduntalan megmutatkozó egyenetlenségek, az egyetértést aláásó viták és viszálykodások. Magas rangú csapatparancsnokok vesznek össze egymással. Nemcsak sok parancsnok bizalma hiányzik a másik iránt, de ráadásul sokan aggodalmaskodnak a fővezér személyét illetően is. Nehézség mutatkozik már Esztergomban a zsoldfizetés terén, sőt mindennek a tetejébe az időjárás is kedvezőtlenre fordul a hadviselés szempontjából: esős, hűvös a nyár, s ennek kapcsán hamarosan fellépnek a katonák sorait ritkító járványos megbetegedések. Abban azonban minden csapat megegyezik, hogy közös erővel rabolja, fosztogatja messze környék lakosságát.

Szeptember első napjaiban az egész hadjáratot eldöntő tanácskozásra kerül sor, mely megtárgyalja Ferdinánd sürgető követelését Buda ostromára. Az uralkodó álláspontját képviselik a magyar parancsnokok, Perényi Péterrel az élen. Ezekkel szemben azonban - fittyet hányva a hadjárat alapvető céljára - a német Ungnad báró, az olasz Vitelli és Melignani, valamint a hozzájuk csatlakozó Joachim és nyolctagú tanácsa állásfoglalása alapján olyan döntést hoznak, hogy a budai vár helyett a lényegesen gyengébb Pest városát fogja a sereg megostromolni.

A budai ostrom ellenzői arra hivatkoznak, hogy elegendő, ha a töröknek megmutatják, hogy milyen nagy létszámú sereg kiállítására képes Ferdinánd, mert bizonyára elriadna a szultán attól, hogy Magyarország határain túl is terjeszkedni próbáljon. Úgy vélekednek, hogy Pestet könnyűszerrel be lehet venni, viszont Budánál könnyen kudarcot lehet vallani, amint arra akár Vels, akár Roggendorf esete is példa.

Az Esztergomból elindult sereg élén a terepviszonyokat ismerő 30 huszárcsapat halad, melyeket Vitelli pápai gyalogosai és Pallavicini lovasai követnek. Ezután Perényi Péter erős huszárezredei, Ungnad ausztriai és stájer lovasai, valamint a német páncélos lovasság s a német gyalogosezredek sorolnak be a menetbe, melyet az ágyúk zárnak le. Ezután Joachim őrgróf főparancsnoki törzse és saját lovascsapatai következnek, s az egész menetet a málhás szekerek hosszú sora rekeszti be, valamelyes lovaskísérettel.

Visegrádon a főparancsnok mellé rendelt haditanácsosi kar a német parancsnokoktól támogatva az egész támadás lefújását, s a sereg azonnali visszafordulását javasolja, mivel hírét veszik, hogy Buda és Pest felé török csapatok közelednek. A haditanácsban azonban ez a kezdeményezés alulmarad.

A kínos lassúsággal vonuló hadsereg a Szentendrei-sziget északi végében kettős hídépítéssel átkel a Dunán a keleti partra. A csapatok részben a hajóhad dunai, részben pedig a mozgékony huszárok szárazföldi biztosító fedezete alatt nyomulnak elő Pest irányában. A pesti török helyőrség azonban nyomban reagál az ellenséges sereg közeledtére, s még szeptember 26-án este a Margitsziget magasságában a Duna-parton heves támadást indít ellenük. Perényi, Báthori András és Ungnad lovasai azonban visszaverik a támadókat.

A török hadvezetést természetesen nem éri váratlanul és felkészületlenül a brandenburgi választófejedelem vezette had érkezése. Báli, az új budai pasa néhány hónap alatt a tőle telhető erővel megerősíti Budát, de Pest városára már nem futja erejéből és idejéből. Pest védelmére aznap érkeznek meg az oszmánok csapatai, amikor a Habsburg-sereg is a városhoz ér, Pest védelmét Juszuf bég, mellette pedig Uléma boszniai beglerbég szerdóri ranggal, továbbá Kiszr Küsztendil, Dukagizáde Mohamed Szendrő, Jahjapasazáde Arszlán Pozsega, Murád Klissa, s végül Biduklán Mohamed Aladzsahiszár szandzsákbégje vezetik.

Budán maga a pasa parancsnokol. A források Pest és Buda török védőseregének létszámát igen reálisan, 10-12000 főben adják meg.

Az élelmiszerkészletek azonban igen szegényesek, mivel a környéket erősen kiélte már a katonaság. A parancsnokok azzal biztatják harcosaikat, hogy a szultán a telet Szófiában tölti, s jövő év tavaszán hatalmas seregével a segítségükre fog jönni. Sőt olyan híresztelések is járnak, hogy a padisah már Belgrádban tartózkodik. Ezeket a híreket céltudatosan terjesztik, s ez kelti a német parancsnoki karban a félelmet.

Az igazság azonban az, hogy Szulejmán valójában nincs is kellően tájékoztatva a Habsburg-had közeledtéről. Ferdinánd ugyanis a tőle szokásos elterelő követküldéshez folyamodik seregének Bécs alól való elindulása után. Tranquillus Andronicusnak adott követi utasításában előírja: „Szuggerálná és hitetné el a szultánnal, hogy padisahi érzületéhez méltó dolgot cselekednék, ha Magyarországot Ferdinándnak adományozná, és ezért, mint oly sok ország ura által téteti, évi ajándékot küldetne magának." A követnek felhatalmazása van arra, hogy évi 50000, de ha másként nem megy, akár 100000 aranyat is ígérjen Szulejmánnak. Ferenc francia király figyelmezteti ugyan a portát Ferdinánd nagy hadi készülődésére, de ott nem veszik a baráti jelzést komolyan. A török uralkodó biztonságérzete még csak növekszik, amikor megjelenik a portán a Habsburg-király követe.

A szultáni tanács fel sem tételezi, hogy a bécsi Burg egy időben küldjön követet Sztambulba és sereget Buda visszafoglalására. Amikor azonban Budáról és Erdélyből befutnak az első hírek Joachim nagy seregének Buda várához való közeledéséről - amint azt a szemtanú, Tranquillus Andronicus jelenti a hangulat egyszerre a másik végletbe csap át. „Valóságos rémület támadt, s a legtúlzottabb hírek keringtek. Azt beszélték, hogy az egész kereszténység összeesküdött a törökök kiirtására, hogy sok uralkodó töméntelen, mesés számú hadsereggel vonul a Duna felé. Sőt a félelem hatása alatt már azt híresztelték, hogy Pest elesett, Buda nem tarthatja magát, s Belgrád szintén nagy veszélyben forog." Ferdinánd diplomáciai kettős játékán annyira felháborodnak a szultáni tanács tagjai, hogy a követ titkárát lefejeztetik, magát a követet pedig hazaküldik. Rusztem, a harcias második vezér megfenyegeti Ferdinándot: „Ibrahim Bécset csak az ujjával érintette, én azonban két kézzel akarom megragadni."

„Amint a buduni beglerbég, Kücsük Báli, s a vár őrizetére rendelt bégek és agák, ahányan csak voltak, továbbá a vár lakói - meséli Güzel Szinán csausz - az elfogott nyelvektől és kémektől megtudták és megértették az alávaló és gonosz mívű gyauroknak e merészségét és gyülekezését, belátván, hogy nem lesznek képesek szembeszállni s megverekedni velük, azt határozták, hogy a dologról jelentést küldenek a boldogság küszöbéhez." A befutott jelentés nyomán Szulejmán azután Ahmed ruméliai beglerbéget rendeli csapataival Buda felmentésére, sőt Ali agát is a portai janicsárokkal Buda felé irányítja.

Pest ostroma 

Pest ostroma rendkívül későn, az elindulás utáni 74. napon, 1542. szeptember 27-én veszi kezdetét. A csapatok a városfalaktól meglehetősen távol, az északi és északkeleti oldalon táboroznak le.

Első lépésként - helyes taktikai megfontolás alapján - Melignani generális, a hajóhad parancsnoka fegyveresekkel megrakott kis naszádokkal támadást indít a Margitsziget megszerzésére, hogy ezzel a tábor balszárnyát fedezze, és értékes bázis birtokába jusson a budai oldalról jövő esetleges támadás ellen. A szigetet védő néhány száz janicsár a lovasokkal és a tüzérséggel együtt rövid csatározás után elhagyja őrhelyét, s áthajózva a nyugati Duna-ágon, Óbudára és Budára húzódik vissza, s ott a szőlőhegyek magasáról kis kaliberű ágyúinak tüzével iparkodik a támadókat előretörésükben akadályozni.

Az akció első hullámában csak kis naszádokon közelítik meg az olaszok a szigetet, a török ágyúk azonban a nagy gályákat és a kettős naszádokat lövik. Természetesen Melignani ágyúi sem maradnak némán, s a hosszú ideig tartó tűzpárbajban keményen és eredményesen viszonozzák a tüzelést, távol tartván többek között a megérkezett török hajóhadat is. A Margitszigetet eközben az olasz csapatok elfoglalják, s hajóhíddal kötik össze a keleti parttal. A pesti hídfőben gerendákból erős védőművet rögtönöznek, melyben 700 fegyveres eredménnyel védelmezheti mind a tábort, mind pedig a lehorgonyzott hajóhadat.

Joachim tanácsosainak s a csapatok parancsnokainak a társaságában körüllovagolja Pest városát, szemrevételezik a terepet, s gondosan megfigyelik a falak és kapuk kiépítettségét, fekvését. Közben úgy a pesti, minő a budavári és a gellérthegyi török ágyúk megkezdik a csoportosulások lövetését úgyannyira, hogy a tábort messze vissza kell vonni a városfalaktól, hogy kikerüljenek az ellenséges tüzérség hatósugarából.

A pesti őrség gondosan felkészül a várható ostromra, s a falakon belül árkot ásnak, s a kikerülői földből sáncot hánynak, amit a városfalak rendkívül elhanyagolt állapota, a hatékony védelem érdeke követel meg.

Szeptember utolsó napjai erős ágyúzással és lövöldözéssel telnek el, miközben a városból ki-kitörő török csapatokkal is napirendre ke- rülnek a heves csatározások, melyekben a lovasok jeleskednek, de egy esetben a pápai olasz gyalogosok társaságában a németek is sikerrel veszik fel a küzdelmet.

Egy bátor német tiszt kis naszádján óvatosan leereszkedik Pest és Buda közé a Dunán, hogy felderítse a dunai elzáróláncot, valamint a budai vár alatt álló vízirondella tornyát. A két part között kihúzott vastag vasláncot, melynek a feladata a hadihajók áthaladásának a megakadályozása, nem találja szétroncsolhatatlannak, s a folyamparti erődítményt sem ítéli bevehetetlennek. A főhadiszálláson tett javaslata azonban nem talál meghallgatásra.

Szeptember 30-án súlyos csapás éri az ostrom előkészületeiben magukat kitüntető olaszokat. Vitelli 300 pápai gyalogossal, Pallavi-cini lovasainak a biztosítása mellett a városfalak ellenében készítendő ostromárkok kijelölésével van elfoglalva, amikor az oszmán katonák népes csapata, sok janicsárral vegyesen kirontva a kapukon, rajtuk üt. A csatából nagy véráldozat árán, példamutató vitézséggel sikerül csak az olaszoknak megmenekülniük.

Vitelli azonban ellenlökésre vállalkozik, melynek során megszületik az 1542. évi hadivállalkozás egyetlen fényes katonai sikere. Alessandro Vitelli és Perényi Péter, a magyar csapatok főparancsnoka elhatározzák, hogy lesre csalják a pesti törököket.

Október 1-én alig világosodik meg, Vitelli 1200 pápai gyalogossal a Duna-parton Pest északi városfala felé tart, mire az éber pesti törökök 3-3500 főnyi csapata az északi Váci és a keleti Hatvani kapukon át az olaszokra ront, akik sűrűn csoportosulva kívülről lándzsákkal védett puskás négyszöget alkotnak.

Kegyetlen küzdelem kezdődik az olaszok s a támadó törökök között. A kialakult csatába a török tüzérség is beleszól: Pestről, Budáról és a Gellérthegyről tüzelnek a messzehordó lövegek. Mindkét részről sok az áldozat, de a törökök újabb és újabb segítséget kapnak. A Budáról váratlanul hajókon átkelt janicsárok pedig a Duna-part felől támadnak. S ekkor Vitelli csapata adott jelre megfutamodást színlel.

Perényi és Ungnad lovasai, valamelyes nehéz szász lovassal egyetemben elrejtőzködve várakoznak arra a pillanatra, amikor az üldöző s a győzelmet már-már a markukban érző törökök a pesti városkapuktól már jó messzire eltávolodnak, s akkor villámgyors rajtaütéssel csapnak az iszlám harcosokra. Elsősorban is a visszavonulásuk útját vágják el, s az eddigi üldözőkből végveszélyüket érző üldözöttek lesznek. Véres öldöklő lovascsata bontakozik ki a két fél között. A vad tusában a lovát veszítő ifjú Móric szász herceg is kis híján odavész. A puskagolyó, a kard, a szablya s a lándzsa mindkét oldalról kíméletlenül szedi áldozatait. A törökök vitézül küzdenek és fanatikusan állnak helyt elesett hittestvéreik helyett is. Így azután bárminő súlyos is az eddig rájuk mért csapás, de az nem érik győzelemmé.

S ekkor - szinte az utolsó pillanatban - a táborba csak néhány perccel korábban érkezett gróf Zrínyi Miklós és 400 horvát lándzsás lovasa jelenik meg a küzdőtéren. A védekező oszmánokat oldalba fogják, s a már holtfáradt, megzavarodott és menekülni próbáló ellenséget az új erőre kapott Perényi-huszárokkal együttesen keményen megtámadják. Az öldöklésből pánikszerűen menekülő törökök egy része lováról leszállva a Duna-parton lévő csónakokra, hajókra szállva próbálkozik a meneküléssel, de sorsukat csak kevesen kerülhetik el. Egy kis csapatnak sikerül ugyan egy sajkán a Duna közepéig eveznie, de ott is utoléri végzetük.

„E hadivállalkozás érdeme első helyen annak tervezőit: Vitellit és Perényit illeti - vallja Istvánffy Miklós -, de az ifjú, már akkor hős gróf Zrínyi Miklós legjobb időben való érkezése, az ellenség bátor megtámadása és megfutamítása őt is dicsőséggel övezi."

A Habsburg-seregben uralkodó állapotokra egyébként jellemző, hogy a küzdelem közelében álló német csapatok közönyösen szemlélik a már-már kockázatossá váló eseményeket, kétségtelenné téve, hogy részükre alapjában közömbös az egész hadjárat célja és rendeltetése.

A csatározás eredménye nyomán a haditanács végül úgy határoz, hogy kiaknázva a sikert, haladéktalanul megkezdik a városfalak lövetését, tekintve, hogy az ágyúállások is már elkészültek. A sáncokban 40 nagy kaliberű ostromágyú mellett 20 kisebb, úgynevezett falkon is tüzelőállásban áll.

1542. október 3-án az első lövéssorozatok után kiderül azonban, hogy a német tüzérek túlságosan távol állították fel az ütegeket, úgyhogy sürgősen lényegesen közelebb kell vinni az ágyúkat Pest falaihoz.

Sajnos nem ismerjük az egyes ágyúállások elhelyezkedését, az azonban bizonyos, hogy a tüzérségi súlypont a Várostól északra, a Dunához közel eső szakaszon volt. A tüzérek Ottó von Diskau parancsnoksága alatt fáradhatatlanul, nagy lendülettel dolgoznak, s a következő nap egészen, 5-én pedig délig szakadatlanul törik a városfalakat, míg végül is az két jókora szakaszon a Duna mellett kidől.

„Oly nagyon kitörték a pestiek falát - írja Szerémi György -, hogy hat szekér behajthatott rajta."

A tekintélyes rések láttán a fővezérlet sebesen megszervezi a gyalogsági rohamot. Pesten a törökök a falak lerombolását tőlük szokatlan csendességgel fogadják, viszont már az éjjel alaposan felkészülnek a támadásra. A sötétség leple alatt hajókon és csónakokon számottevő segítség érkezik a budavári pasától. A falakon belül pedig szorgos kézzel, kivált az erősen lőtt dunai szakasz közelében, mély és széles árkot húznak, s a kikerülő földből mögötte, ágyúkkal megrakott tekintélyes sáncot emelnek, hogy hatásosan fel legyen tartóztatható a Habsburg-sereg gyalogsági rohama. Minderről azonban a támadásra készülő csapatok semmit sem tudnak.

A nagyobb réshez a magyarokat és az olaszokat, Alessandro Vitelli és Perényi Péter parancsnoksága alatt, a kisebb réshez viszont a könnyű fegyverzetű német birodalmi csapatokat állítják fel a rohamra. Mögöttük pedig a Konrád Bremmelberg parancsnoksága alatt álló német gyalogos regiment sorakozik fel a támadásra. Az ágyúk és a sáncok védelmére Móric szász herceg és Philippe Tournier vezénylete alatt lovascsapatokat rendelnek. Joachim és Ungnad messze hátrahúzódva foglalják el figyelő állásukat, ahonnan minden életveszély nélkül kísérhetik nyomon katonáik hadmozdulatait.

A horribilis költséggel és nagy szervező munkával összehozott nemzetközi hadsereg egyetlenegy rohama október 5-én ebéd után indul. Johann Ungnad az uralkodónak küldött jelentésében sokatmondó tömörséggel csak annyit említ, hogy a támadás megtört a fal alatt, így az nem hozott sikert, bár súlyos veszteséggel járt.

Istvánffy Miklóstól azonban már részletesen ismerjük az eseményeket: Az olaszok törnek az élre négy zászlójuk alatt, de a falakról, bástyákról s a rés mögött emelt sánc védelméből igen erős elhárító puskatűz és nyílzápor fogadja a lelkesen rohamozó katonákat, úgyannyira, hogy vissza kell húzódniuk. Vitelli lelkesítő szavai nyomán ismét támadásba lendülnek a pápa zsoldosai, és életüket nem kímélve törnek a rés felé.

„De Hess és német gyalogosai nem serkentve az olaszok veszedelme által, a fal alatt megálltak, mely példa nyomán a magyarok is visszavonultak, s így az egyedül harcoló olaszokat bajtársaik elhagyták."

A török záró-gyűrű áttörésére az olaszok bátorsága és lelkes önfeláldozása kevésnek bizonyul, s nagy nehézség árán s veszteséggel ők is visszavonulni kényszerülnek. A támadás megtorpanását a törökök nyomban észreveszik, s bátran törnek ki a falak elé, hogy a sebesülten magatehetetlenül heverő katonákat irgalmatlanul lefejezzék.

Ezt követően a pesti török ágyúk veszik át a szerepet, s a háttérben meghúzódott német csapatokat árasztják el tüzükkel. így aztán a roham alatt teljesen passzívan viselkedő birodalmi német gyalogoscsapatok még az olaszoknál is súlyosabb veszteséget szenvednek. A németek és a magyarok közül 700 ember vesz oda ekkor Pest falai alatt. Találóan jegyzi meg lstvánffy, hogy ha akkor a törökök támadásba mentek volna át, rajtaüthettek volna a választófejedelem táborán, s azt könnyűszerrel elfoglalhatták volna. Helyette azonban a város terein és utcáin hatalmas örömtüzeket gyújtanak, hírül adván sikerüket.

A Habsburg-főparancsnokság által szerzett információkból azután kiderül, hogy a ledöntött fal mögött húzott árkon nem lehetett keresztülhaladni, mert az széles, s egy német lándzsányi mélységű volt, a mögötte emelt magas sánc védelmét sok ágyú biztosította.

A haditanács a meghiúsult roham elcsendesedése után még nem adja fel teljesen a reményt Pest megvételére, és a tapasztalatok alapján úgy dönt, hogy az ágyúkat valamelyest hátrább vonják, s azokat a részükre emelendő dombon állítják fel.

A Pest felmentésére rendelt török sereg éppen ezen a napon kel át a Dunán Péterváradnál, az Alföld déli végében.

1542. október 7-ének délelőttje az ágyúdombok készítésével telik el, de a haditanács és a parancsnoki kar urai élesen vetik fel a kérdést: támadjanak-e vagy sem? A magyarok és az olaszok az ostrom folytatása mellett vannak, a többség azonban a sereg azonnali visszavonulását követeli. Ungnad, a szem- és fültanú hitelességével arról számol be, hogy a német landsknechtek két ezredese kijelenti, hogy „övéi nem akarnak a vágóhídra menni, s a hely bevehetetlen", a mély és széles árok, a magas sánc s az ellenség nagy száma miatt. Ennek a tükrében születik meg tehát a végső döntés: a tábor haladéktalanul feloszlik s hazavonul.

A pesti törökök nyomban felfigyelnek a lázas készülődésre és október 8-án - az indulás hajnalán - nagy lovaserőkkel a táboron ütnek. A magyar lovasoknak azonban sikerül elűzniük a támadókat, miközben az oszmánokkal lándzsatörésig való párbajt vívnak.

A csatározások befejeztével igen figyelemre- és elismerésreméltó jelenet színhelye a csatatér. Uléma boszniai pasa egyik főtisztje előrelovagol és kéri, hogy mutassák meg neki a kiváló olasz tisztet: Alessandro Vitellit. Amikor a pápai zsoldoskapitány előreugrat, a török tisztelete jeléül leszáll lováról, hogy méltón üdvözölje őt „így becsülvén meg az erényt még az ellenségnél is!"

Így azután október 8-án a sereg megindul a Duna mentén hazafelé. Pesti török lovasok szegődnek a menetoszlop nyomába, bele-belemarva a csapatokba, mígnem Perényi huszárjai el nem űzik őket.

Október 9-én Giacopo Malignani generális hajóhada a tüzérségi felszereléssel és a sebesültekkel indul útnak a Duna árja ellen. Oly nagy sietséggel folyik a szűkös hajótérbe való berakodás, hogy sok elgyengült katonát hagynak martalékul dobva a törököknek. De Veráncsics Antal arról is tájékoztat, hogy „Pest alatt számtalan éléshajót révhajót, hídhoz való hajót, sok hadhoz való szerszámot hagyának, kikkel a terekek meggazdagodának."

De Ferdinánd seregét nemcsak a török, hanem a járványos betegségek, s a korán jött télies időjárás is erősen tizedeli. „Az nimet had köziben deghalál esik, számtalanon meghalának - úja Veráncsics - nem is felette sokan hazamehetnének Nímetországba, hanem hideg miatt, dög miatt inkább mind meghalának. Mondják, hogy ahol egy bokrot találtak, hogy huszonötöt is halva bennek láttak köröle, mert egy kis hó esett vala, az hideg öli vala őket." A derék olaszoknak csak a fele térhet haza Itália kék ege alá.

Esztergomban, ahol Joachim serege feloszlik, nem várt csapás éri a Habsburg-barát magyar tábort. Ferdinánd titkos utasítására Martino Lascano várkapitány letartóztatja Perényi Pétert, Magyarország kancellárját s a magyar haderő főparancsnokát. A döbbenetes hír az egész országot megrázza. A protestáns magyar főurat, aki különben a korszak egyik legkiválóbb magyar katonája és lovastisztje, a törökkel való szövetkezés, árulás ürügye alatt, mindennemű bírói eljárás mellőzésével élete fogytáig a bécsújhelyi börtönbe veti a Habsburg-önkény.

Ferdinánd a szétoszló seregből 7000 fegyverest zsoldjába fogad, és Pozsony térségében helyezi el, hogy egy esetleges váratlan török támadás esetén Bécset oltalmazzák.

„Ez volt a kimenetele a szerencsétlen és gyalázatos pesti hadjáratnak - mondja Istvánffy -, hol a győzelmet már harmadszor engedvén át a töröknek, minden hadi hírűnk és dicsőségünk elveszett."

A csúfos kudarcról Ferdinánd így vélekedik bátyjának, V. Károlynak írt levelében: „Sem fegyveresekben, sem hadi szükségletekben nem volt hiány, mert a sereg mindennel bőségesen el volt látva. Ellenben hiányzott egy derék fej, az ész, amely azt helyesen vezethette volna..."

A birodalom 1542. évi hadjárata Buda felszabadítására az addig Magyarországra indított hadivállalkozásai legnagyobbja, de egyben a legszégyenteljesebbje is. Joachim brandenburgi választófejedelem azt az utasítást kapta Ferdinándtól, hogy hajtsa végre a speyeri birodalmi gyűlés határozatában lefektetett haditervet: foglalja vissza Budát, s kezdje meg a törökök kiűzését Magyarországból.

De ő nem tudott, vagy talán nem is akart úrrá lenni a haditanács és a mellé rendelt haditanácsosok megalkuvó álláspontján, s a töröktől rettegő félelem szállta meg.

A soknemzetiségű, nagyszámú seregben pedig a szokásos átok: az egyenetlenség ütötte fel a fejét. Már pedig ahol nem érvényesül a főparancsnok célratörő akarata, ott semmi jó nem remélhető a döntő katonai akciók során. Így vedlett át a Buda elfoglalására szervezett hadjárat Pest semmivel sem menthető és semmivel sem igazolható ostromkísérletévé.

Ferdinánd jól értesült udvari történetírója, Jovius azt állítja, hogy Joachimot a speyeri gyűlés titokban arra utasította volna, miszerint Németországnak nem érdeke, hogy Magyarországért véres áldozatot hozzon, ezért ő meg se vívjon a törökkel, hanem csupán azért vonuljon magyar földre, hogy a törököknek megmutassa Németország és a Habsburgok nagy katonai erejét, s ezzel Szulejmánt elriassza a birodalom megtámadásától.

Levéltári adatok ugyan nem vallanak erről, az azonban kétségtelen, hogy Joachim valóban ilyen értelemben cselekedett.

Ebben az áldatlan légkörben a nagy anyagi és erkölcsi erőfeszítések árán életre hívott hadseregnek a város ostroma során három akcióra futotta erejéből vagy kedvéből: egy nagy létszámú török csapatnak a lesre csalására, a városfalak sikeres réslövésére, valamint egy bukásba torkollott gyalogsági rohamra. A város rendszeres ostromában csakis az olasz gyalogosok és a magyar huszárok működtek közre érdemlegesen, de a nagy létszámú német birodalmi csapatok csak ölbe tett kézzel, közömbösen szemlélték a magyarok és olaszok élethalálharcát az igazhitű török harcosokkal.

Igazat adhatunk Ferdinándnak, aki a hadjárat után felháborodottan azt írja fivérének, a császárnak: „Az a véleményem, hogy soha ilyen szégyen és gyalázat még nem érte a birodalmat, nem is szólva a kárról és veszteségről, mely abból ezután következik"