HOME  |  GEOGRAPHY  |  HISTORY  |  MONUMENTS  |  DISTRICTS  |  CHURCHES  |  STATUES  |  BRIDGES  |  MUSEUMS  |  SPA  |  THE ROYAL PALACE

Bécs 1683. évi török ostroma, Érsekújvár 1685. évi felszabadítása után 1686 őszén a keresztény sereg megindult, hogy visszavegye Budát, az oszmán Birodalom kulcsát. Ezt három hónapos ostrom előzte meg, ugyanis a várat védő Abdurrahman pasa a végsőkig kitartott.

1686. június 18-án V. Károly lotaringiai herceg és II. Miksa Emánuel bajor választófejedelem vezette 76–80.000 fős keresztény sereg, a habsburg és német birodalmi erőkkel, soraikban körülbelül 15–20.000 magyarral és néhány horvát hadtesttel ostromolni kezdték az erősséget, amit Abdurrahman pasa 12 ezer katonával védelmezett. Az ostromló seregben több ezer idegen nemzetiségű, többek közt német, holland, cseh, olasz, dán, burgundi, angol, spanyol, francia és svéd harcolt, századokba vagy ezredekbe szervezve, de a különböző századokba beosztott önkéntes katonák, tisztek és tüzérek között Európa szinte minden népe képviseltette magát.

Budát a 70 éves Abdi Abdurrahmann pasa védte mintegy 12.000 katonával és 200 ágyúval, valamint a Vár néhány száz zsidó lakosával.

A középkori Buda erődítései az alsóvárosból, a várból és ezen belül a várpalotából álltak. Az alsóvárosból a várba négy kapu vezetett. Keletről a Duna felől a konstantinápolyi vagy vízi kapu, északról a Bécsi kapu, nyugatról a Fehérvári kapu és délről a Palota kapu.

A császári sereg június 12-én ért a város közelébe. A bajorok meglepetésszerű támadással június 17-én elfoglalták Pestet, és június 21-én befejeződött Buda körülzárása. A rendszeres ostrom is megindult: június 24-én az ostromlók elfoglalták a Vízivárost. Július 22-én a rendszeres lövetés következtében a Duna felőli várfalon egy bástya leomlott. E napon az egyik lőporraktár is felrobbant, hatalmas pusztítást végezve anyagiakban és emberéletben egyaránt. A robbanás legvalószínűbb oka már a kortársak szerint is valamilyen véletlen lehetett.

Másnap Abdurrahmannt megadásra szólították fel, de a pasa két nap múlva váratlan kirohanást intézve a brandenburgi csapatoknak súlyos veszteséget okozott. Lotharingiai Károly eközben arról értesült, hogy Szulejmán az új nagyvezér felmentő seregével Buda felé közeledik. A török elé küldte Caprara tábornagy hadtestét, megerősítve Pálffy 20 század huszárjával.

Július 27-én Lotharingiai Károly általános rohamot intézett a vár ellen, melynek súlypontja a Palota kapunál és a Bécsi kapunál volt. Hogy a törököt megtévessze, Esterházy János 2000 magyar hajdúját a leromlott bástya ellen irányította. A törökök, mivel itt várták a főcsapást, erőiket ide vonták össze. A hajdúk nagy véráldozattal járó támadásának köszönhetően a bajor és a császári csapatok a Palota bástya illetve a Bécsi kapu körüli bástyák birtokába jutottak. A vár azonban még mindig szilárdan állott. Augusztus 3-án újabb általános roham indult a vár ellen, de sikert ez sem hozott.

Augusztus 8-án feltűnt a török felmentő sereg Sátán pasa vezette elővéd csapata Budafokon. Amikor a várat védő törökök értesültek a felmentő sereg jelenlétéről, augusztus 10-én kicsaptak a várból, és ez alkalommal a szászoknak okoztak érzékeny veszteséget. Szulejmán nagyvezér augusztus 13-án és 14-én teljes harchoz fejlődött seregével előrenyomult és támadást indított. Savoyai Jenő ellentámadást hajtott végre, melynek során a Bercsényi huszárezred, valamint a Petneházy huszárezred rohama sikeres volt és a megvert, megzavarodott török sereget visszaszorította.

Másnap a császáriak ellentámadást terveztek, azonban Szulejmán ezt már nem várta be és seregével az éjszaka folyamán Székesfehérvárra húzódott vissza. Augusztus 20-án újabb török lovasok jelentek meg a láthatáron. Egy 2000 főből álló dandár váratlanul vakmerő, bravúros cselekedetre szánta el magát: Budakeszin, Lipótmezőn és a Hidegkúti úton sebes vágtában a vár felé rohant, s a közben 500 főre apadt csoport áttörte az ostromzárat, és a Vérmezőre jutva a Fehérvári kapun át a Várba nyargalt.

Augusztus 23-án a bajorok támadtak s elfoglalták a Várpalota egy részét. Augusztus 29-án ismét kísérlet történt a törökök részéről arra, hogy erősítések jussanak be a várba. Ezúttal a vállalkozás kudarccal járt. Szeptember 2-án a szövetséges sereg általános rohamot indított a vár ellen. A brandenburgi csapatok mindent elsöprő lendülete a szövetségesek kezére juttatta a Bécsi kaput, amelyen át megnyílt az út az egész vár területére. Maga Abdi Abdurrahmann budai pasa is a Bécsi kapu védelmében esett el, akinek bátorsága még a keresztény vezérekben is tisztelet keltett. A 150 éves török uralom után a magyar zászlót Petneházy Dávid tűzte ki a budai vár falára.

Buda visszafoglalásának hírét nagy ünnepséggel fogadta Európa. A várost és a várat ellenben teljesen szétlőtték, s nagy volt az anyagi kár. Egy olasz hadmérnöknek sikerült megmenteni a várban található Mátyás-kori Corvinák megmaradt darabjait.

Buda még javában lángolt, a városban tombolt az erőszak, amikor Európa már örömmámorban úszott. A templomokban Te Deum laudamust, hálaadó istentisztelet tartottak a győzelem és az elesettek emlékére. Rómában XI. Ince pápa, a törökellenes szövetség létrehozója és a háború bőkezű támogatója elrendelte, hogy Szent István magyar király tiszteletére minden évben ünnepeljék meg szeptember 2-át, Buda felszabadulásának napját. Valószínűleg így kívánt emlékezni arra a több tucat tábornokra, több száz magas rangú tisztre és a közkatonák tízezreire – összesen mintegy 43-45.000 emberre –, akik 1684-ben és 1686-ban életüket áldozták a vár felszabadításáért.

A Habsburg-politika irányítói propagandacéljaikra használták föl a világra szóló győzelmet. Dicsőítő versek tucatjait íratták az uralkodóról és a hadvezérekről, a „törökbarátnak” bélyegzett XIV. Lajost pedig gúnyos pamfletekkel vették célba.

Az emberek a gyász és az emlékezés mellett fényűző fogadásokkal, mulatságokkal, tűzijátékkal, díszkivilágítással ünnepelték a győzelmet. „Buda eliberata” – harsogták a piactereken, s a vándorkomédiások rögtönzött színdarabokkal szórakoztatták az egybegyűlteket. Az utolsó roham részleteiről Európa nyugati felének városait újságkiadványok rövid beszámolói árasztották el.

A túláradó győzelmi mámort csak fokozták a keresztény fegyverek újabb sikerei. Nap nap után érkeztek a hírek arról, hogy a Szent Liga csapatai egymás után vették be az oszmánok erősségeit: Kaposvárt, Pécset, Siklóst, Szegedet. Sokan most már valóban kezdték elhinni, hogy a török félhold egyre kisebb lesz, s talán hamarosan eltűnik Európa egéről.

A Szent Ligához később csatlakozott Oroszország is, s a bajor, a szász és a brandenburgi választófejedelem is küldött zsoldosokat. Az egész Európából összegyűlt katonákkal meginduló ellentámadás négy év alatt Belgrádig szorította vissza a törököket.

A felszabadító seregben nagyszámú magyar harcolt, de a Szent Ligának Magyarország csak formálisan lehetett tagja, ezért az ország felszabadítása után a Habsburg Birodalom Magyarországot meghódított területnek tekintette. Buda visszafoglalása után, az 1687-es pozsonyi országgyűlésen a rendek kénytelenek voltak lemondani a szabad királyválasztás jogáról, az ellenállási jogról, s kimondták a Habsburgok örökös királyságát.

Buda visszafoglalását követően a Habsburg-uralom a lehető legrosszabb oldaláról mutatkozott meg. A törökök sikeres visszaszorítása után, megszállták Erdélyt, s különálló tartománykényt csatolták a Habsburg Birodalomhoz. A kezdeti berendezkedés átmeneti volt, és kényszerűségen alapult: folyamatos háborúkban született meg a végső siker. Csaknem egy évszázad kellett, hogy Buda székvárosa legyen az országnak. Akik átvészelték az ostromot, az üszkök, romok helyén fölépítették a házakat, megkezdték a „második háborút” Magyarországért.

A bécsi hatóságok igyekeztek országszerte felszámolni a hajdúszabadságot, így a katonáskodásra kötelezett, hajdúszabadsággal élő jobbágyok visszakényszerültek a robotgazdálkodásba, s ezzel együtt a földesúri fennhatóság keretei közé. Az ország felszabadításáért folyó harcok terheit a jobbágyságra hárították, ez a katonák elszállásolását (porció), és szállítását (forspont) jelentette. A kialakuló paraszti elégedetlenség indította útjára a Rákóczi-szabadságharcot (1703–1711).

Magyarok az ostrom alatt

Lotharingiai Károly a Buda elleni hadműveletek megtervezésénél mintegy 12-15000 főnyi magyarországi katona csatasorba állításával számolt. Történet- és hadtörténetírásunk lényegében ezt az adatot fogadta el a Buda körüli hadműveletekben részt vett magyar katonaság létszámaként. Természetesen ilyen létszámú magyar katonaság egy időben nem tartózkodott a Buda alatti táborban. Annál is inkább, mivel a honi katonaság nagyobb része könnyűlovasokból állt, akiket nem ostromműveletekre, hanem – harcászati és fegyverzeti sajátosságaiknál fogva – a török sereg felmentő kísérleteinek visszaverésére lehetett eredményesen felhasználni. A vár elleni támadások alkalmával viszont kedveltek voltak a magyar hajdúk, akik igen gyakran kerültek a rohamoszlopok élére. Könnyűfegyverzetűek lévén, igen gyorsan felértek a falak tetejére, s megpróbálták megvetni lábukat a fal peremén, amíg nehézfegyverzetű társaik be nem érték őket, hogy aztán együttes erővel űzzék el az ellenséget.

Ismeretlenségbe burkolózó naplóírónk több helyen is beszámolt az első hullámban rohamozó hajdúegységekről. A július 27-én végrehajtott általános roham alkalmával leírta Esterházy János győri vicekapitány 2000 hajdúval indított álrohamát „a víz felőli oldalon, ahol a lőporraktár felrobbanása miatt a fal megnyílt, és 300 fő támogatta őket”, az északi oldalon pedig arról számolt be, hogy „50 kaszával felfegyverzett katona” ment előre, egy másik rohamoszlopban pedig az Esztergomi rondellától bal kézre eső rondellán 50 hajdú a brandenburgiakkal együtt ásta be magát. A magyar egységek szintén igen nagy veszteséget szenvedtek, s a napló írója feljegyzésre érdemesnek tartotta, hogy „a császári, a bajor, a szász, a brandenburgi, a sváb és a frank seregekből, valamint a hajdúk közül mindent összevetve 4000 ember esett el vagy sebesült meg”. Létszámukról megjegyezte, hogy a felmentő sereg feltűnésekor a fővezér „4000 talpast és magyar huszárt az előőrsben, a védműveken kívülre rendelt, s 20000 főt, köztük 2000 talpast belül hagytak”. Francesco Grimani augusztus elején úgy értesült, hogy „jönnek a legderekabb magyarok, és úgy számítanak itt, hogy egészében vagy 8000 emberből álló hadtestet fognak képezni, alkalmas és hatásos erősítésül”.

Véleményünk szerint az eddig feltárt adatok alapján az 1686. évi hadműveletekben a magyarországi katonaság összlétszámát legkevesebb 25-26000 főre tehetjük. Ennek több mint kétharmada valószínűleg megfordult a budai táborban az ostrom alatt.

Budán a vár északi lejtőjén meredek utca viseli Fiáth János nevét. Angyalföldön Petneházy Dávidról neveztek el utcát. A főváros így rótta le tiszteletét azok előtt, akik Budavár 1686-i visszafoglalásakor – több nemzedék meggyőződése szerint – elsőként jutottak be az ostromlott várba. De a hagyomány nemcsak az ő nevüket őrizte meg, mint „elsőkét”, hanem további három ostromlóét: Ramocsaházy Endréét, Martin Günther Pechmannét és Michele d’Aste báróét is.

Amikor – lassan már egy évszázada – a történetírás először próbálta meg tudományos igénnyel megoldani azt a kérdést, hogy valójában ki is volt az első Budavár visszafoglalásakor, nem kis meglepetéssel tapasztalta: a hagyomány bizonytalansága a korabeli források ellentmondásaira vezethető vissza. Eörményesi Fiáth János, a győri hajdúk őrnagya elsőségéről magától a nádortól, Eszterházy Pál hercegtől kapott igazoló oklevelet. Petneházy Dávid huszárezredes mellett Cserey Mihály, a kortárs erdélyi történetíró állt ki, a bajor Pechmann mellett I. Lipót adománylevele (amivel nevezettet báróságra emelte) tanúskodott, végül az olasz d’Aste alezredes hősiességét olasz források bizonyították.

Az öt említett ostromló közül egyedül Ramocsaházy százados elsőségét nem igazolta korabeli forrás. Ennek hiányát azonban egy – a XVIII. század elején Budán közismert, s a közvetlen utókor által többször lejegyzett – kalandos történet látszott pótolni. Eszerint Ramocsaházy a török üldözése közben társaitól elszakadva egyedül jutott a Szent György térre, ahol a túlerő elnyomta s ellenségei felakasztották egy fára. A fa azonban szerencsére fiatal, ága hajlékony volt, így a százados lábujjhegyre állva ki tudta várni, míg társai odaértek s megszabadították kínos helyzetéből. A híres fa még sokáig idegenforgalmi nevezetesség volt. Egy kegyesrendi szerzetes így emlékezik rá a XVIII. század második felében: „1749-ben magam is láttam és megtapogattam a fatörzset”. Ramocsaházy magas életkort megérve 1746-ban (tehát 60 évvel az ostrom után) halt meg. „Estefelé temetőnkbe kísértem Ramocsaházy századosnak földi maradványait, ki 105 éves volt. Ő volt az első, ki Buda bevétele alkalmával a falra tűzte a zászlót” – búcsúztatta naplójában egyik társa.

A történettudomány szerencsére nem bocsátkozott meddő vitákba az elsőség kérdéséről. Hamar nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy egy olyan hatalmas vár ostrománál, mint Buda, olyan támadásban, amelynek során a várat – a Duna felőli, keleti falak kivételével – minden oldalról megrohamozták, aligha lehet az abszolút elsőséget megállapítani. Mivel az ostromlók rövid időn belül több helyen is áttörték a védelmi vonalat, az is magától értetődő lehet, hogy minden falszakasznak megvolt a maga első elfoglalója, akik közül bizony a heves harcokban nem mindenki maradhatott életben. Az a tény, hogy az olasz d’Aste báró kivételével az említett „elsők” valamennyien az ostromot túlélők közül kerültek ki, csak további óvatosságra int.

Gül baba türbéje

Benczúr Gyula  Benczúr Gyula: Budavár visszavétele

IV. Mohammed (1642-1693) szultán (1648-1687) Bécs alatt 1683-ban vereséget szenvedett. A csatában döntő szerepe volt Sobieski Jánosnak (Jan Sobieski), aki III. János (1624-1696) néven lengyel király (1674-1696) volt. Sobieski támogatta Thököly Imre fölkelését, de 1680 után jó viszonyt igyekezett kialakítani I. Lipót császárral. 1683-ban Sobieski János lengyel király a Bécs alóli török ütközetből Stary Sączon keresztül tért vissza Lengyelországba.

A csatában kiemelkedő szerepe volt Lotharingiai Károly hercegnek (1683-1690) is. Lotharingiai Károlyt XIV. Lajos francia király megfosztotta a Lotharingiai hercegségtől, ezért Habsburg-szolgálatban volt. 1686-ban ott volt Buda visszafoglalásánál is, és jelentős szerepe volt Magyarország felszabadításában. Lotharingiai Károly unokája, I. Ferenc István Lipót (1708-1765), 1729-től Lotharingia hercege, 1732-1736 között Magyarország királyi helytartója, 1737-től Toscana nagyhercege, 1745-től német-római császár lett. I. Ferenc Mária Terézia férjeként a Habsburg-Lotharingiai ház megalapítója lett. Az ostrom alatt egyszer állítólag kijelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”.

A kutatások során azután az ostrommal kapcsolatos más, az elsőség problémájánál sokkal fontosabb kérdések is felmerültek. Ilyen volt a magyarok részvétele az ostromban, amelyről a források szintén igen ellentmondásosan nyilatkoztak. Ne feledjük: Thököly törökbarát felvidéki fejedelemségét csak a megelőző évben (1685-ben) sikerült leverni, míg az erdélyi fejedelemség továbbra is kitartott a török szövetségében. Nem csoda, ha Bécs bizalmatlanul szemlélt minden magyart.

A Buda alatti táborban a magyarok száma – kb. 13–15.000 fő – az ostromló seregnek mindössze ötödrészét tette ki, de a főparancsnokság nekik nem engedte meg, hogy önálló hadat alkossanak, hanem a különféle osztrák és birodalmi német seregekbe osztották be őket. A messze földről összegyűlt ostromlók között pedig sikerült elhinteni a gyanút a magyarok iránt. Az angol James Richard mérnök a következőket írta arról a napról, amikor 2000 hajdú érkezett a táborba: „Ugyanezen éjjel történt, hogy több angol podgyászát ellopták, így tőlem is a hátamon viselt ingem kivételével mindent. Eleinte a hajdúkra fogták a lopást, akik, úgy mondják, híresek ebbeni ügyességükről, de utóbb kiderült, hogy saját inasaink voltak a bűnösök”.

Az önálló vezetést nélkülöző magyarok haditetteinek nem is volt külön krónikása. A harcostársak feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy többnyire a legnehezebb pontokra állították őket. Richards mérnök így írta le augusztus 14-e eseményeit: „Taaffe tábornok 3 vagy 4 század dragonyost egy hegy tövében egy magyar csapat mögé helyezett el, mely magyarok ekkoron jobb szárnyunk jobb oldalára voltak beosztva. Ezeket a törökök nemsokára megtámadták s visszanyomták, de az említett lovasszázadok csakhamar segítségükre jöttek s új bátorságot öntöttek lelkükbe és visszaverték a törököket. E segédcsapatok közreműködése nélkül a törökök minden kétségen kívül darabokra vágták volna a magyarokat.”

Az egyik roham előtt a fővezér, Lotharingiai Károly herceg állítólag ki is jelentette, hogy azért állítja a magyar gyalogságot, a hajdúkat a legveszélyeztetettebb helyekre, hogy „legalább csekélyebb értékű nép vesszen”. A főhadparancsnokság július 26-i rendelete ugyanezt a hajdúk ügyességével indokolta: „Miután a magyar hajdúk a fegyverrel épp olyan ügyesen tudnak bánni, mint a törökök, közülük bizonyos számút ki kell válogatni, a gránátosok mellé adni s ismeretes fürgeségüket a török mellvéd tetejének megmászására használni”.

Az első sorokba állított magyarok előtt így gyakran nyílt alkalom arra, hagy kitüntessék magukat. A július 24-i rohamban az első, aki a várat körülvevő árkok felső vonalába lépett, Fiáth János őrnagy volt 600 hajdújával. A július 27-i általános rohamban, amikor az ostromlóknak először sikerült átjutniuk a falak elé emelt árkokon és cölöpsorokon, a győri hajdúk egyik meg nem nevezett zászlótartója lépett fel elsőként a falakra s kitűzte oda a magyar lobogót.

Petneházy Dávid és huszárjai a Richards mérnök által említett‚ augusztus 14-i ütközetben tűntek ki vitézségükkel. A magyarok türelmetlen lelkesedése még az óvatoskodó haditerv korlátait is áttörhette. Zsarnóczi, Apafi Mihály erdélyi fejedelem követe, aki mindössze egy hetet töltött az ostromlók táborában, a következőket jegyezte fel az ostromlók és a nagyvezír felmentő csapatainak összecsapásáról: „A törek balszárny megiedvin, hogy a Dunának ne szorítsák, megfutamodott. A nímet a tábora helyitül a töreket tovább nem őzte, a magyar egy mírfüldig Ercse nevű vígvárig űzte és vágta, a holott a herceg is utánnok özent, hogy tírjenek vissza, mert bizony, ha az ellenség megnyomja őköt, egy nímetet sem küld segítségekre, úgy meg is fordulának. A holott az egísz tisztek és a herceg nagy dicséretit mondották a magyarok felül és meg is vallatták nyiltan, hogy csak nem hadakozhatnak magyar nélkül a törek ellen”.

Savoyai Jenő (Eugen von Savoyen)

Carignano hercege, német-római császári hadvezér. A német nyelvű történeti írások leggyakrabban Prinz Eugen néven említik. Savoyai volt korának egyik legkiválóbb hadvezére. Egyebek között a porosz hadsereg is számos alapvetőt mintát kölcsönzött tőle, így a poroszok jól bevált aknaharcászata is Savoyaitól származik.

Abdi Abdurrahmann
 Az utolsó budai pasa, korábban a krétai Kandia ostrománál jeleskedett, kiváló katona volt

Ez utóbbi megállapítás persze inkább Zsarnóczi uram vágyait tükrözi, mint a valóságot. A fegyelemre ugyanis a táborban nagy szükség volt, különösen miután megérkeztek Szolimán nagyvezír hadai. A tehetségtelen, határozatlan nagyvezír azonban végül csak bátortalan hadműveletekbe kezdett. Támadását a császáriak visszaverték, sőt azt is sikerült megakadályozniuk, hogy seregéből jelentősebb számú katona jusson a várba. Ilyen előzmények után kerülhetett sor szeptember 2-án, az ostrom 78. napján a végső rohamra.

„12.000 főnyi lovas és gyalogos katonaságot vezényeltek rohamra – írja erről a napról Henrik szász herceg titkára. – A jelet délután 3 óra tájban adta meg a sváb üteg 6 ágyúból. Mind a császári, mind a brandenburgi oldalról hatalmas erővel rohanták meg a katonák a futóárkokat. Heves erővel nyomultak utánuk a többiek s beözönlött a katonaság a városba, miután a zsákmányra éhes katonák két másik helyen is megmászták a falat és megnyitották a nagykaput. Erre a bajor lovasőrség a kapuba nyomult, s a katonák csak úgy özönlöttek utánuk. A városban általánossá lett a zsákmányolás. A zsákmány nagy volt s még sokkal nagyobb lehetett volna, hiszen ismeretes az, hogy milyen messzi híres gazdagsága volt ennek a városnak, ha csak a kapzsiság vagy a reményvesztettség, avagy a végzet tűzbe nem borította volna a várost. Hat óra felé gyulladt ki, s annyira elterjedt a tűz, hogy kilenc óra tájban már minden lángban állott, s a város képe Trójára emlékeztetett”.

A leírásban nem találkozunk a magyar ostromlók említésével. Elfeledkezett volna róluk a hercegi titkár? Nem ő, hanem a hadvezetés látszott megfeledkezni az eddig oly sokszor hasznosnak bizonyult harcostársakról.

A kimerült török védősereg ellen a döntő rohamban gyors sikerre számított – a vár valóban 1–2 óra alatt elesett – s az idegen vezérek saját katonáiknak kívánták biztosítani a zsákmány oroszlánrészét. A magyarok tehát most az egyszer nem kaptak helyet az első sorokban, így nem is lehettek elsők a falakon. Petneházy Dávid huszárjait nappokkal előbb a pesti oldal védelmére rendelték.

A hagyomány „elsői” mégis az ostrom átlagon felüli résztvevőinek bizonyultak. Fiath és Petnehazy hősiességéről már szóltunk. Az olasz d’Aste alezredes a végső rohamban közvetlenül a falak előtt kapott halálos sebet. Az ifjú Pechman, a bajor testőri ezred helyettes parancsnoka, vezetője volt annak a mintegy 70 főből álló bajor csapatnak, amely először jutott be a belső palotaudvarra.

Egyedül Ramocsaházy Endre tetteinek nem sikerült nyomára bukkanni. Lehet, hogy azért, mert nem lévén főtiszt, a különféle jelentések nem nevezték meg a hadieseményeknél, de az is lehet, hogy mégsem vett részt az ostrom látványosabb akcióiban. Tény, hogy nevét csak később kapta szárnyra a hír, amikor a kiérdemesült százados Budán megtelepedve maga mesélgette az újonnan betelepült város lakóinak hadikalandjait. S könnyen meglehet, hogy e kalandok csak az idő múlásával növekedtek egyre nagyobbra, míg végül Buda lakói, de talán az agg hadastyán maga is elhitték, hogy ő volt az első a vár ostrománál. (S közben senkinek sem tűnt fel az a furcsa ellentmondás, hogy ostrom közben nem szokás az ellenfelet akasztgatni, mikor harcképtelenné tételének más, sokkal gyorsabb módszerei is vannak).

Az ostrom – mint a hercegi titkár is megemlékezett róla – óriási pusztulással járt. Romokban hevert Mátyás palotája, félig ledőlt a gótikus István torony, prédára került a vár berendezése, s ebek harmincadjára a megmaradt Corvinák, Mátyás híres könyvtárának a törökök által is megbecsült darabjai.

De az eredmény – úgy látszott – megérte az áldozatot, 145 év után újra keresztény lobogó lengett a vár fokán. A vesztesek bűnbakot, a győztesek hősöket kerestek maguknak. A hazafelé induló ostromlók vitték magukkal társaik dicsőségének hírét. Az olaszok d’Aste bárót, a bajorok Pechmannt kiáltották ki a vár első meghódítójának.

De kellett a hős a maradóknak is, s a magyar köztudat így emelhette – a valóság némi kiszínezésével, eltúlzásával – a korábbi rohamok legvitézebbjeit a vár első hódítóivá. De ha a hagyomány ez esetben nem is mond igazat, a kiválasztott személyek méltónak bizonyultak a dicsőségre.
 

BARTA János, Ifj.

A magyar seregben részt vett Koháry István gróf (1649-1731), főnemes, hadvezér és költő, aki korábban, mint Habsburg-hű főúr 1682-1685 között Thököly Imre fogságába került. Részt vett Buda 1686. évi visszafoglalásában, majd Eger 1687. évi töröktől való visszavételében. később 1711-től altábornagy, 1714-től országbíró lett. A barokk udvari költészet képviselője volt.