|
Abban a mértékben, ahogy a városok gazdasági fejlődésük, emelkedésük
során a nemzeti piac központjának egyre több funkcióját látják el,
társadalmuk országosan is egyedülálló mértékben polgárosodik, a
város maga pedig technikailag is, lakóinak életformájában is egyre
inkább urbanizálódik, s építkezései egyre nagyobb lendületet
vesznek, úgy merül fel szükségképpen az igény a város - még a
reformkorból örökölt s akkor is csak Pestet érintőleg - fejlesztési
koncepciójának megújítására, a sokoldalú fejlődés sokoldalú
követelményeihez való fokozott alkalmazására.
Hild és a Szépítési
Bizottmány tervei városrendezésileg még nemigen mentek túl
bizonyos telekrendezések megalkotásán, építési szabályzat kiadásán.
A korszak hatalmas építési tevékenysége azonban a modern urbanizáció
olyan problémáit állítja a városok számára, melyek megoldásához a
napóleoni korból örökölt intézmények és koncepciók már elégtelenek.
Ezeknek az igényeknek modern szellemű kielégítésére már az 1860-as
évektől kezdve új meg új tervek születnek. Többek között véleményt
ad 1862-ben a vízügyi és építési szakember,
Reitter
Ferenc; 1864-ben a börtönben ülő Táncsics Mihály; 1868-ban egy
pest-budai városépítési konferencia. Valamennyien több irányból is
körbejárják a lehetséges feladatokat. Legmesszebbre kétségtelenül az
említett konferencia látott, javasolva a városok (gyakorlatilag
Pest) építési övezetekre bontását, és ennek során külön ipari övezet
kialakítását, valamint egy, a város központját a Városligettel
összekötő reprezentatív útvonal megépítését. Mindezek
előfeltételeként új kisajátítási törvényt javasoltak, amely szükség
esetén lehetővé teszi új, célszerű utcahálózat, telekosztás
kialakítását vagy legalább a meglévő módosítását.
A javaslatoknak különleges súlyt adott az a körülmény, hogy a
városfejlesztési ügyek intézését 1867 után maga a miniszterelnök,
gróf Andrássy Gyula vette a kezébe. Egyrészt maga is tagja
volt annak a liberális magyar arisztokráciának, melynek számára már
a reformkorban is Pest szolgált gazdasági és politikai központul,
másrészt a Monarchia jövőjéről alkotott politikai koncepciójában is
- melynek alapelve a birodalom magyar felének fokozatos erősítése,
hogy az majdan a birodalom egészének vezetését átvehesse -, jelentős
tényező volt egy olyan magyar főváros kiépítése, mely az ezzel járó
adminisztratív és főleg gazdasági, politikai központi funkcióknak
mind megjelenésében, mind technikai ellátottságában,
rendezettségében képes lesz megfelelő keretül szolgálni.
Szerep jutott azonban Budapestnek Andrássy tágabb balkáni
politikájában is: annak a koncepciónak megfelelően, mely az
összeomló török birodalom felszabaduló balkáni nemzeteit, kivonva az
orosz befolyás alól, a Monarchia és ezen belül elsősorban
Magyarország befolyása alá akarta helyezni. Vagyis Andrássy terve a
városnak olyan reprezentatív nagyvárossá való kiépítését célozta,
mely a fejlődő balkáni burzsoázia gazdasági és urbánus igényeit is
kielégítette volna, és vonzerejével természetes központot alkothat
számukra.
Az említett konferenciára a következő néhány hét alatt - Andrássy
felhívására - a városok beterjesztették fejlesztési terveiket.
Közülük elsőként a kisajátítási koncepció vált törvénnyé.
<<
Andrássy Gyula gróf
Az 1868. évi LVI. tc. kimondta, hogy „Pest és Buda területén
ingatlan kisajátítható, ha közegészségi, kereskedelmi, közlekedési
vagy szépítési célokból új utcák vagy terek nyitása, a létezőknek
szélesbítése vagy egyenes irányba vezetése szükségessé vagy
hasznossá válik”, továbbá, ha már meglévő kulturális vagy
egészségügyi intézetek bővítésére, történeti emlékek felállítására,
fenntartására és védelmére, állami épületek emelésére és
nagyobbítására szolgál. Kisajátíthatók emellett a népesebb utcákban
vagy köztéren, vagy azok közelében levő, egészségre ártalmas vagy
kellemetlen, tűzveszélyes gyárak is. A kisajátítást igénylő vállalat
szükséges vagy hasznos voltát mindig az országos érdekek vagy Pest
és Buda városok közérdekei szempontjából kell megítélni" -
hangsúlyozza a törvény.
Az ugyanakkor meghozott LVII. tc. pedig a Pest halasztást nem tűrő
középítkezéseire felveendő 2-3 millió forintos, 33 éves törlesztésű
kölcsön teljes bélyeg- és adómentességét mondja ki. (Három év múlva
az 1871. évi XLI. tc. ugyanezt a kedvezményt adja meg a város újabb
5 millió forintos, hasonló célú kölcsönére).
Az ezt követő háromnegyed év alatt azonban világossá válhatott az
is, hogy a városok által ellátandó központi állami és gazdasági
funkciók műszaki-építési problémáit néhány millió forinttal és
kedvezményekkel nem lehet kielégítően megoldani - kivált akkor nem,
mikor az 1869. évi európai hitelválság következtében a tőkék
visszavonultak, és magukról a városokról sem voltak pontosan
kialakult, azonnal realizálható elképzelések.
Ilyen körülmények között Andrássy 1869. október 23-án
minisztertanácsi előterjesztést nyújt be a testvérfővárosok
szépítési és szabályozási ügye tárgyában és egyben javasolja, hogy a
beérkezett javaslatokból kiválogatandó leglényegesebb teendőket
pedig iktassák törvénybe (ilyenként sorolva fel a Duna
szabályozását, rakpartok, közraktárak építését, központi pályaudvar
és vasúti híd létesítését, főbb utcasorok szabályozását és
boulevardok kialakítását).
Azt is megállapítja, hogy a feladatok realizálására egy közvetlenül
a kormánynak alárendelt szervet kell létesíteni, melyben
természetesen az érdekelt városok is megfelelő képviselethez
jutnának. Javasolja végül a vonatkozó törvényjavaslat minél gyorsabb
elkészítését, és még az országgyűlés folyó ülésszakán való
megtárgyalását.
Az 1870 telén Reitter Ferenc által kidolgozott városfejlesztési
koncepció a városok központi gazdasági funkciója ellátásának
szempontjából kb. 46 millió forintot igényelt.
Kevés vagy sok pénz - a feladat mindenesetre ennek megszerzése volt.
Andrássy tiszteletre méltó energiával sürgeti az ügy intézését, és
mikor 1870 elején egy francia-osztrák pénzcsoport javaslatot tesz a
magyar kormánynak külön fedezet lekötése nélkül 30 millió forint
névértékű kölcsönkötvény 80%-os árfolyamon való átvételére, a
tárgyalásokat maga Andrássy irányítja, sőt a szerződés megkötésére
maga is Bécsbe utazik.
1870. március 12-én alá is írják a szerződést, egy hét múlva,
március 21-én pedig már be is nyújtják a Csengery által elkészített
törvényjavaslatot. Kétnapos vita után április 7-én a képviselőház a
törvényjavaslatot hatalmas szótöbbséggel elfogadja. Jellemző a
valóban országos igényre, hogy még a Tisza Kálmán vezette balközépi
ellenzék is megszavazza a törvényjavaslatot, fenntartva azonban
ellenzéki alapállását a kormánnyal szemben. 8-án a főrendiház is
elfogadja a törvényt, mely 9-én a plenáris ülésen még egyszer
felolvasva, másnap megkapja Ferenc József szentesítő aláírását is.
Az aránylag rövid, mindössze 28 §-ból álló törvény elrendeli a
Lánchíd megváltását, egy vagy szükség esetén két új Duna-híd
létesítését, a Duna pest-budai szakaszának szabályozását, és végül a
testvérvárosokban közlekedési fővonalak nyitását. Az e célra
felvehető 24 millió forintos sorsolási kölcsön fedezetére a hidak és
a rakpartok jövedelmeit, az osztrák területen székelő, de
Magyarországon is fiókkal vagy üzemekkel bíró vállalatok - ideértve
a közlekedési vállalatokat is - községi adópótlékát s a szabályozás
során nyert telkek eladásából befolyó jövedelmeket jelöli meg. A
törvény egyúttal úgynevezett fővárosi pénzalapot is alkot az így
létesített vállalatok fenntartására - és részben további
beruházásokra is -, a kölcsönből végrehajtott kisajátítások és
szabályozások által nyert telkek eladási árából.
A törvény ezután a városrendezés és a közlekedési fővonalak nyitása
kapcsán megfogalmazott teendők ellátására, illetve a törvény alapján
létrejött vállalatok kezelésére elrendelte a
Fővárosi
Közmunkák Tanácsának felállítását, s a Tanácsot bízta meg a
fővárosi pénzalap kezelésével is.
A törvényt mint
1870. évi
X. tc., 1870 májusában hirdették ki, s ezzel a város központi
gazdasági funkcióinak megfelelő műszaki-városépítési feladatok
szempontjából a városok egyesítése gyakorlatilag máris megtörtént. A
városegyesítés felé vezető út első szakasza ezzel lezárult. |
|
|
Annak számára azonban, aki ezekben az években idegenként érkezik
Európa valamely évszázadokon át a hagyományos igényekre és
funkciókra válaszolva kialakult és működő nagyvárosából a Duna-parti
testvérvárosokba, mintha valami hiányérzet támadna. Olyan hiányérzet
ez, amely bár elsősorban a városképben s építészeti megjelenésében
válik észlelhetővé, csakhamar kibővül és átterjed a város egész
látványára. Hogy azután lassan kibontakozzék a magyarázat is: az
hiányzik, ami a korszak nagyvárosait valóban nemcsak célszerű, hanem
elegánsan modern nagyvárossá is képes tenni. Persze mindez nem
vonatkozik a városfejlődés teljességére, annak minden területére, de
bizonyos vonatkozásokban a hiányérzet mégis megfogalmazódik,
különböző formákat véve fel.
Alaposabban áttekintve és összehasonlítva a kornak az európai
1870-es éveket a kortársaknak bemutató útikönyveit, köztük sajátlag
a pirosfedelű baedekereket és az első magyarországi útikönyveket,
mindenhol megjelennek - jellegzetes utcaképek vagy terek formájában
- a városnak olyan hangsúlyos pontjai, melyeken mintegy sűrítve
észlehetővé válik a város sajátos profilja; ezek azután a város
egészének is mintegy szimbólumaivá válnak. Köztük olyan
objektumokkal, mint Párizsban a Champs Elysées, Berlinben az Unter
den Linden, Bécsben a Ring, Szentpétervárott a Nyevszkij proszpekt:
megannyi belterületi útvonal, melyek mind alkalmasak (vagy már
alkalmassá váltak) arra, vagy legalábbis részben éppen azért épültek
meg, hogy az államigazgatás, a kultúra, a tudomány, az egyház, a
sajtó igényeinek megfelelő sajátos funkcióikkal az életmód és
életvitel kiszolgálása mellett a városfejlődés fő vonásaira hívják
fel a figyelmet.
Ezek az utak nem a rajtuk átmenő belső szállító forgalom
szempontjából jelentősek, sőt, ez inkább terhet jelent: tervezőik is
a gazdasági jellegű forgalom lehető távoltartásával számolnak, és az
útvonalaknak szánt szerepet megfelelő építészeti stílusok és
hangsúlyok által igyekeznek kifejezni, sőt értelmezni. De
hangsúlyozni kell, hogy itt már valóban utakról is szó van: egész
városrészeket átvágó, egyszersmind összekötő hosszú, egyenes, tág
horizontú útvonalakról, díszút jellegüknek megfelelően -
ellentéteként a belváros még középkorból örökölt szűk, bár nem
kevésbé elegáns vagy drága üzletekkel tele utcáinak.
Andrássy, aki emigránsként hosszú éveket töltött Nyugat-Európának
éppen ezekben az években gyorsan modernizálódó nagyvárosaiban,
valóban indokoltnak érezhette a magyar főváros ilyen jellegű
átalakítását.
Az 1849 utáni emigrációjában Nyugat-Európát alaposan és nyitott
szemmel bejáró gróf világosan látta: ahogyan a hazai gazdaságnak
nagy szüksége van egy sokirányú, erős piaci központra és az azt
fenntartó, üzemeltető gazdasági és politikai-adminisztratív
intézményekre, ugyanúgy szükséges az is, hogy ez a piac ne csak a
szűkebben vett üzleti-gazdasági életben rendelkezzék megfelelő
súllyal, hanem az ennek megfelelő magatartások, gondolkodásmódok és
életminőség kialakításában is.
Olyan intézményegyüttest kívánt tehát teremteni, mely alkalmas arra,
hogy a kelet-európai országok számára az urbanizáció modelljeként
szolgáljon. Az így kialakuló urbanizációnak az említett dísz-utak
mindenhol igen jelentős elemei, már csak azért is, mert egyszersmind
igen alkalmasnak látszanak a város jómódú polgárságának - esetleg
arisztokráciájának - napi találkozóira, a társasági pletykák vagy
politikai értesülések megbeszélésére vagy kiértékelésére; hiszen
Proust leírásában vagy a ferencjózsefi korra emlékező memoárokban is
a város egy-egy jelentős utcaképe és hangulata tér vissza különös
hangsúllyal.
1870 december elején nyújtja be a kormány a „Pestváros északkeleti
részében nyitandó főközlekedési sugárút munkálatai költségének
fedezéséről” szóló törvényjavaslatot. A javaslat a 24 millió
forintból az e területen előzetesen végzendő munkákra (útépítés,
közművesítés, fásítás), valamint az útvonal területéhez szükséges
kisajátításokra 3 millió 336 ezer, az építkezésekhez szükséges
további területek kisajátítására pedig 4 millió 863 ezer forint
kölcsönt engedélyez a Közmunkatanácsnak.
A városépítés-városrendezés összes részletei közül ennek a tételnek
parlamenti elfogadása folyt a legnagyobb viharok között - felkavarva
mindazokat a szenvedélyeket, melyek a várossal és a polgárosodásnak
a város által megtestesített típusával szemben a falusi-kisvárosi
társadalomban lappangtak. Ez volt az oka annak, hogy a törvény
aránylag kicsiny, mindössze 30 főnyi többséget kapott: 60-an
szavaztak ellene, 139-en távol voltak. A parlamenti vita gazdag
anyagát olvasva sokoldalú kép bontakozik ki a véleménykülönbségekből
a magyar társadalom differenciálódottságáról.
„A Sugárút - írja a kortárs városrendező - mint a város északkeleti
részében hiányzó nagy kivezető, és a Terézvárosnak légjárást adni
hivatott nagy útvonal” végül sok tárgyalás után nagyjából a Váci
körút és az Oktogon között a Könyök, majd a Kőműves utca vonalában
indult és vezetett - átvágva a közbeeső és így jórészt kisajátított
telkeket - 2313 méter hosszúságban egészen a Városligetig.
Az előírás szerint a három szakaszra tagolt útvonal (mely végül is
219 ingatlan kisajátítását igényelte mintegy 7 millió forintért)
Oktogonig terjedő szakasza 3-4 emeletes házakkal volt szegélyezendő;
ezt lazította fel a második, 2-3 emeletes épületekből álló, a
Köröndnél végződő szakasz, a főút mellett kétoldalt kialakított
lovagló utakkal.
A Köröndtől a Városligetig az utat már a villanegyedekre jellemző,
1-2 emeletes házakból álló beépítéssel kellett kialakítani: e
városnegyed nagyjából máig az ennek az elképzelésnek megfelelően
telepített épületek sorából áll. Az úttest, a járdák, a lovaglóutak
burkolásának kiépítése önmagában 1 millió 38 ezer forintot igényelt,
a telkek értéke 7 millió forint volt.
|
|
Sugár úti villák 1880 körül
(Képek: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár)
|
A sugárúti vállalkozás magvát magának az útnak a megépítése
jelentette. Ezt a Közmunkatanács vállalkozókkal kívánta
elvégeztetni. Vállalkozót azonban nem volt könnyű találni: a
Rotschild érdekeltségű német Erlanger bankháznak a Franco-Magyar
Bankkal közösen tett ajánlata nem mutatkozott megfelelőnek. 1872
januárjában azonban ismét ajánlatot tesz a két említett bankház,
szövetségben az általuk megalapítandó Általános Magyar Municipális
Hitelintézettel.
Az ajánlat szerint Erlangerék megveszik a Sugárút valamennyi
kisajátított és kisajátítandó telkét (melyek a jövőben is
háztelkekként szerepelnek), azon az áron, amelyen azokat a
Közmunkatanács kisajátította. Ezenkívül kötelezik magukat, hogy a
Sugárutat öt év alatt, a környező mellékutcákat tíz év alatt
kiépítik. Azon telkek és házak kisajátítási költségei, melyek helyén
a jövőben út, tér vagy utca lesz, felerészben a fővárosi Pénzalap
által viselendők.
A Közmunkatanács 1 millió 38 ezer forintot fizet a vállalkozóknak a
Sugárút - mint útvonal - kiépítéséért; a vállalkozók 1 millió
forintot fizetnek a Közmunkatanácsnak a megegyezés megkötésekor, 1
milliót az első év végén; a telekár további részét az építés tartama
alatt részletekben fizetik. A vállalkozók rendkívüli pénzügyi válság
vagy az építőanyag árának rendkívüli emelkedése esetén jogot nyernek
a határidők meghosszabbítására.
A munka csakhamar meg is indult. Az útvonalat felmérték, régi
pincéket, kutakat, vezetékeket betömtek, és kezdetnek lebontottak
34, többnyire földszintes házat, az elsőt 1872 augusztus 1-én. 1873
nyaráig a vállalkozók már 6 millió forintot fordítottak a
vállalkozásra. Ekkor azonban a Bécsből kiinduló és egész Európát
gazdaságilag több évre visszavető válság hatására a vállalkozók a
kivitelezési határidő két évvel való meghosszabbítását kérték - amit
meg is kaptak.
A munkálatok tovább folynak, de az eladott épületek száma évről évre
csökken: 1873-ban 36 házat értékesítenek (illetve rombolják le a
telkeken álló régi épületeket) 1875-ben már csak 28-at: megnyitják
viszont az utat a gyalogosforgalom számára.
1876-ban az Erlanger cég kilép a szerződésből, s valamennyi telek
tulajdonjoga ismét a Közmunkatanácshoz kerül. Az építés lendülete
akadozik: amikor 1876-ban Szent István napján a Közmunkatanács a
kész útvonalat átadja a fővárosnak, az utat még csak 40 épület
szegélyezi.
A Közmunkatanács, érthető módon, arra törekszik, hogy az
ingatlanvételre fordított összeg minél előbb megtérüljön. Ennek
jegyében 1876-ban engedélyezi, hogy egy vállalkozó a Sugárúton
ideiglenesen bazársort létesítsen. Bár a főváros ezeket a 2-4 heti
felmondás mellett bérbe adott bódékat nem találta elég díszesnek, a
Közmunkatanács mind a városkép, mind a forgalom szempontjából
fenntartandónak ítélte ezeket.
A gazdasági viszonyok 80-as években meginduló javulása ismét
fellendíti az építkezési kedvet. A Közmunkatanács lassanként
valamennyi sugárúti ingatlanát eladja, s 1884-ben az útvonalon
megnyílik az
Opera.
Ám az útvonal felavatásának megvoltak a maga politikai
kísérőjelenségei is. A Sugárút összes telkei még el sem keltek,
amikor 1879. július 11-én Asbóth János képviselő támadó cikket
jelentetett meg a Magyarország című lapban gróf Zichy-Ferraris
Viktor belügyi államtitkár ellen.
Nemcsak azzal vádolta Zichyt, hogy pénzért szerzett kitüntetéseket
erre vágyó személyeknek, hanem azzal is, hogy jellemtelen ember, aki
mint a bank ügynöke tevékenységével jelentősen hozzájárult az
Erlanger bankház magyarországi behatolásához.
1875-ben - írja Asbóth - az igazgatóságban nyíltan felvetődött a
bank főrészvényesei, Erlangerék ellen az a vád, hogy megkárosítják a
társaságot. A Municipálbank elnökségéből akkor többen le is mondtak,
és Zichy lett az elnök, aki a Földhitelintézetnél betöltött állását
a fiatal Erlanger Viktornak játszotta át.
A legsúlyosabb vád az volt, hogy Zichy vállalkozott arra: kieszközli
a Municipálbank felmentését a Sugárút teljes kiépítésének alig
néhány éve vállalt kötelezettsége alól, és ezért 100.000 forint
províziót kötött ki. Sőt Erlangeréktől olyan pénzeket is mintegy
kizsarolt, amellyel azok nem is tartoztak. Asbóth továbbá azt is
elmondja, hogy Zichy gróf Keglevich Béla egy értéktelen birtokára
50.000 forint kölcsönt szerzett, majd csődbe vitte az uradalmat,
magát neveztetve ki csődtömeggondnoknak; az árverést azonban már
minden erejével meggátolta, és ezért újabb 20.000 forintot vágott
zsebre.
Az ügy, amely a magyar politikai elitet néhány hónapra teljesen
megosztotta, végül is egy párbajban ért véget: a pesti társaság
népszerű Károlyi Pista grófja provokálta Zichyt, aki először nem
állt ki, viszont Károlyit gyáva fráternek nevezte.
Az óriási botrányból az egyetlen kiút valóban a párbaj maradt. A
felek tíz lépésről lőttek egymásra vonatlan pisztolyokkal.
Mindketten egyszerre lőttek; Zichy esett össze, a golyó jobb oldalán
érte, és a bal hónalján jött ki. Temetésén jellemző módon a magyar
politikai elit számos tagja képviseltette magát, köztük Tisza
Kálmán, Jókai, Trefort, de megjelent Lobkovitz herceg
hadtestparancsnok is. Mindez elég, hogy felkeltse gyanúnkat: talán
többről és másról volt itt szó, mint egy magasrangú állami
tisztviselő korrupciójáról.
De hogy miről - ez már egy másik történet egy fejezete kell hogy
legyen.
|
|
|
