KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Az 1872-ben Budapest néven egyesült városok - Pest, Buda és Óbuda - emberemlékezet óta sokat szenvedtek a Duna árvizeitől. 1876-ban olyan árvíz sújtotta a várost, ami miatt mielőbb el kellett kezdeni a budai partszakasz árvízvédelmét is.

Buda alacsonyabban fekvő részei (Viziváros, Rácváros) és a közigazgatásilag hozzá tartozó Országút és Újlak, valamint a mezővárosi rangú Óbuda sokáig nem tudták elérni, hogy a Duna gyakori kiöntéseitől megmentessenek. Buda esetében ez megmagyarázható, hiszen a város testületeiben döntő szavú gazdag polgárok a magasabb részeken - a vároldalban és a Várban - laktak, így nem állt érdekükben, hogy a Duna-parti részek védelmére nagy összegeket áldozzanak, ill. szavazzanak meg.

Óbuda helyzete más, de ez is megmagyarázza az óvintézkedések elmaradását. A mezőváros a gróf Zichy család birtoka, hitbizománya, s a legnagyobb magyarországi zsidó település. A mezővárosi rang a feudális Magyarországon egyébként is egyet jelentett a féljobbágy-sorú polgárok földesúri kizsákmányolásával. A Zichyek kemény adói mellett a városnak nem jutott pénze az árvédelemre, a birtokosnak pedig esze ágában sem volt jövedelméből rájuk áldozni.

Pestet az 1775. évi jeges árvíz után védgátakkal övezték. Erős szükség is volt erre, hiszen - kitűnő földrajzi fekvésénél fogva - a város a török alóli felszabadulás óta egyre nagyobb ütemben fejlődött, és a XIX. század első harmadában fővárosi rangra tört. A Pesten települt tőke felhalmozódásával, az anyagi kultúra koncentrálódásával azonban ez a város sem tudott árvízvédelmi létesítményeiben lépést tartani: az 1838. évi árvíz minden addigit felülmúló pusztítást végzett, többmilliós kárt okozva. A rendkívül hideg, havas tél és a szabályozatlan Duna sorozatos jégtorlódásai olyan helyzetet teremtettek, hogy már januárban (2 hónappal az árvíz előtt) számítani lehetett arra, hogy az ár az addigi legnagyobb (az 1775. évi) víz körüli lesz. Arra azonban akkor még csak kevesen gondoltak, hogy a Csepel-sziget csúcsánál keletkezett jégtorlasz szinte teljesen elzárja majd a folyómedret és az így felduzzasztott jeges víz 1,65 méterrel múlja felül az 1775. évi árvízmagasságot.

 (1795-1870, akadémiai rendes tag) már 1832-ben figyelmeztetett, hogy „...mivel a jégtorlatot a jeges árvizeket nemző okok nemcsak nem fogyatkoztak, sőt 1775-tõl fogva növekedtek is, nagy jégjáráskor csak egy pillanatnyi, még pedig naponként mindig hihetőbb történetes megakadástól függ, hogy az eddigleni legnagyobbnál nagyobb árvízzel elboríttassunk...”.

 (1795-1846, õ is akadémiai rendes tag), a Dunaszabályozási Főfelügyelőség mérnöke évről-évre újra mérte a Pest-Buda alatti Duna-medret, a jégtorlódásokat, hogy a tervezett szabályozások megmentsék a fővárost az árvizektől.

Vásárhelyi Pál és Gyõri Sándor elkerülhetetlennek érezték a Duna szabályozását, tudták, hogy a békés-biztonságos fejlõdés feltétele az árvízveszély kiküszöbölése. Amitõl féltek 1838. március 1-15 között bekövetkezett. Pesten 2281, Budán 204, Óbudán 397 ház dõlt romba, megsérült további 1363. A pusztítás 153 emberéletet is követelt.

A fővárost ért katasztrófa a közvélemény homlokterébe állította a folyószabályozások ügyét. Gróf Andrássy György már 1838-ban akadémiai pályázatot íratott ki Budapest árvíz elleni megóvására; a beküldött dolgozatok elmaradtak ugyan a várakozástól, de sok eredeti, a későbbiekben is megfontolásra érdemes gondolatot tartalmaztak (elsõsorban a fővárosi Duna-szakasz szabályozására tettek használható javaslatokat). Közben Pest városa is megépítette az új árvízvédelmi töltéseket. Még 1838-ban megerősítették az erősen megrongálódott korábbi védőgátakat, majd szárnytöltésekkel a természetes magaspartokhoz kötötték (az északi szárnytöltés a munkálatokban élenjáró polgártól, Tüköry József-ről a „Tüköry-gát” nevet kapta).

Az 1838. évi árvíz hatására a soron következő országgyűlés is napirendjére tűzte a magyarországi folyók szabályozásának ügyét.

Az 1840. évi IV. törvény „A Duna és egyéb folyamok szabályozásáról” azonban nem mondott ki többet, mint hogy vizsgáltassanak meg a munkálatok körülményei és derítessenek fel a pénzügyi források.

A bizottság ádáz vitái közben elsikkadt a lényeg, a főváros árvízvédelme. A Bizottság egyes tagjai még azt is kijelentették, hogy ha Pest-Buda megvédése lenne mindenekelőtt az első cél, az ország többi vidékei nem támogatnák pénzükkel a megvalósítást. Győry is méltatlankodva jegyzi meg a főváros árvízvédelméről írott tanulmányában: „...azóta ismét hat év múlt el, hat évvel közelítettünk az újra megtörténhető veszélyeztetéshez, azóta ismét nem tettünk a Duna ágyán a legkisebb igazítást is”.

Vásárhelyi, az 1840. évi IV.tc.-ben kinevezett országos bizottság mellé kirendelt szakértő jelentésében (1843. február 5.) részletesen elemezte a Duna és mellékfolyói (Tisza, Száva, Dráva, Vág, stb.) szabályozásának megszervezését, a végrehajtás pénzügyi alapjai megszerzésének módozatait. A Vásárhelyi jelentése alapján készült költségbecslés a Duna szabályozásra 8.948.149 forintot irányzott elő. Az összeg puszta említése is elegendő volt ahhoz, hogy a törvényhozás a szabályozások kérdését levegye a napirendről. A fővárosokra tervek szerint 1.044.941 forint költség hárult volna. Ezt nem tudták vállalni, mert mind a négy érdekelt fél (Pest, Buda, Pest megye és az országos költségvetés) minél nagyobb részt akart a többiekre hárítani.

Ekkor kezdődtek az első viták a Soroksári-Dunaág elzárása ügyében is. Pest megye, a ráckevei koronauradalom, de még Pest város is a terv ellen volt, amely pedig azon kívül, hogy szervesen illeszkedett volna az Országos Építési Főigazgatóságnak a Duna egész magyarországi szakaszát szabályozó terveibe, rögtön megszüntette volna a közvetlenül Pest alatt keletkező jégtorlódás lehetőségét is. Pest megye és Ráckeve tiltakozása érthető: az ország szívéhez vezető közvetlen kapcsolatot, útjukat féltették. Az elzárás kérdésében a meghívott külföldi szakértők, Paleocapa és Mitis is a tiltakozókat erősítették, míg az építési főigazgató, Lechner József kitartott az elzárás terve mellett.

A Duna szabályozás kérdését elnapoló döntés után nagyon hosszú csend következett. A szabadságharc előtt Széchenyi István előbb, mint a közlekedési bizottmány elnöke, majd mint miniszter sem tudta a szükséges pénzt előteremteni.

Az önkényuralom évei alatt sem a kormányzat, sem a passzív rezisztenciába húzódott közvélemény (ez alatt itt a megyék, városok testületeit, országos befolyással bíró politikusokat értve) nem nézte volna jó szemmel, ha valaki egy ilyen, nagy összefogást, közös munkát igénylő programmal jelentkezik (még szerencse, hogy ebben az időszakban nem vonult le a Dunán egy olyan árvíz sem, amely a felkészületlen szervezeteket meglepte volna).

Azért a kiegyezésig (1867) eltelt közel két évtized sem múlt el teljesen tétlenül. Pest a politikai elnyomatás ellenére is haladt tovább a gazdasági fejlődés útján; óriási méretekre nőtt kereskedelme, vízi közlekedése új, korszerű kikötőket követelt.

A pesti oldal rakpartépítőinek sorát a Dunagőzhajózási Társaság nyitotta meg: 1853-ban a mai Roosevelt tér hosszában, a Lánchíd két oldalán kb. 300 m hosszú, raktárakkal felszerelt kőpartot állított. Ezt követte Pest városa is, mely előbb (1857-60) az Akadémia palotája előtt kb. 380 m hosszú, majd (1864-67.) a görög templomig nyúló 664 m-es partfallal csatlakozott a DGT építményeihez.

A nagy pesti árvíz, 1838.  A Duna szabályozása, 1870.

Jelenleg nincs ajánlható link!

A szabályozások kezdete (1867-1872)

Pest város fenn említett munkáit Reitter Ferenc királyi főmérnök (1813-1874) vezette. A tervek előzményei tanulmányozása során ébredt rá, hogy a sem védtöltésekkel, sem a város szintjének felemelésével nem lehet sikerrel védekezni a jeges árvizek ellen.

  <<  A Duna-part építése Reitter Ferenc vezetésével 1865-1866 között

Tulajdonképpen Gyõry három évtizeddel korábbi, de azóta méltatlanul elfelejtett gondolatát újította fel, mikor felismerte: a vízszintemelkedés mértéke egyedül a jégtorlasz erősségétől, így az időjárás és a mederviszonyok szeszélyétől függ. Reitter felújította Beszédes József és Vedres István reformkori gondolatát, pesti Duna-csatorna tervét is. Tulajdonképpen ezzel sikerült a fővárosi Duna-szakasz szabályozá-sának kérdését is újra felszínre emelni.

Irodalmi munkásságával sikerült ország-világ előtt bizonyítania, hogy Buda-Pest éppoly veszélyben van, mint 1838-ban volt. És bár a csatorna végül is nem valósult meg, Reitter múlhatatlan érdeme, hogy a szabályozás dolgában ingadozó napi sajtó érdeklődését majd 2 évig lekötötte, akkora hatással, hogy terveit a kormány is tárgyalta. Tagadhatatlanul Reitteré az érdem, hogy a budapesti Duna-szakasz szabályozása az 1870-es évek elejére a megvalósulás állapotába jutott.

A budapesti Duna-szakasz szabályozása (1871-1875)

A kiegyezés után rögtön megkezdődtek az előmunkálatok, és az új szabályozási tervek 1870-ben el is készültek. A tervek alapján, a szakma és Pest városa nyomására az országgyűlés 1870. évi X. törvényével biztosította a szabályozás alapjait. A törvény 3. paragrafusa 24 millió forintot irányoz elő a következő munkákra:

1. a Lánchíd megváltása;
2. két új állandó híd építése;
3. a fővárosi Duna-szakasz szabályozása (az 1-3.pontok a m.kir.közlekedési minisztérium feladatkörébe tartoznak.)
4. közlekedési vonalak (boulevardok és avenuek) nyitása;
5. az előbbiekre szükséges tervek, felvételek és kisajátítások költsége (a 4. és 5.pontok a Fõvárosi Közmunkák Tanácsa feladata).

A törvényre a Magyar Mérnök és Építész Egylet reagált igen hamar. Közlönyükben kiemelik a legkényesebb kérdéseket, így a Soroksári-Dunaág elzárását és a Margitszigeti Duna-ágak ügyét. Az Egylet állásfoglalása szerint mindkét kérdés gondos és alapos tanulmányozást igényel, azonban nem szabad megvárni a szabályozási munkák megkezdésével a hosszabb vizsgálódás eredményét, hanem azokat a feladatrészeket, amelyek magától értetõdõek (rakpartok, partfalak) azonnal el kell kezdeni. A Mérnök-Egylet óvatos megfogalmazásából is kiérződik, hogy a szabályozás említett kérdéseiben nem alakult ki az egyértelmű szakmai összhang.

Gorove István miniszter szakértõi bizottságot hozott létre a vitás megoldások tisztázására (1870. augusztus). Ebben részt vett a közmunka- és közlekedési minisztérium, a fõvárosi közmunkatanács, a vasútépítési igazgatóság, a Mérnök Egylet küldöttsége, valamint Engert Vilmos udvari tanácsos és Wex Gusztáv cs.kir. miniszteri tanácsos. A bizottságot Mihalik János miniszteri tanácsos vezette.

Ez a bizottság a legsürgõsebben szorgalmazta a Soroksári-Dunaág elzárását és a promontori ág kotrásának megkezdését. A Margitsziget körüli kérdésben hitet tettek a jobboldali (budai) ág fõággá fejlesztése mellett. Az u.n. „Enqueté-bizottság” érvelése nem nyugtatta meg a kedélyeket, így a kormányzat jónak látta további független (azaz külföldi) szakértõket felkérni. Így a Budapesten tartózkodó Dahlmann hamburgi vízépítészeti igazgató és Lalanne Leon francia vízműveleti fõfelügyelõ kapott megbízást észrevételek tételére, ill. a szabályozási tervekkel kapcsolatos kérdések megválaszolására. Dahlmann szerint a Soroksári-Dunaág elzárásának sikere nem függ az elzárás pontjától. Ha a folyó ágat nem torkolatánál, hanem lejjebb zárják el, úgy torkolati párhuzammű megépítése szükséges. A várost fenyegetõ jégveszély ezzel csökkenne.

A Kopaszi zátony párhuzamművét nem egyszerre, hanem részletenként javasolja kiépíteni, a mederképzõdés elõrehaladtával. A szakaszos készítést a „0” pont feletti 4’ magasságon kellene kezdeni. Csak évek alatt tartja elérhetõnek a tervezett 18’ koronaszintet.

A Margitsziget körüli kérdésben nem foglal egyértelműen állást: nem lehet előre tudni, mit tesz a folyó, hangsúlyozza. Mindenesetre a sziget csúcsára jól megépített osztómű készüljön, és a két ág kotrása is szükséges. Lalanne Leon szerint a Soroksári-Dunaág elzárásán áll, vagy bukik a budapesti szabályozás sikere. Mindenképpen a torkolatnál kell a folyóágat elzárni, mert más megoldás jégzajláskor veszélyes lehet.

A Duna összes vizének a promontori ágba vezetését jó megoldásnak tartja: a jégtorlódás veszélye a nyert vízsebesség és mélységnövekedés miatt elhárul. A Margitsziget körül a Duna két azonos (azaz a természet által kialakított) ágának meghagyását támogatja. Figyelmeztet, hogy semmi módon nem érhető el az a cél, hogy a sodorvonalat a budai folyóágba szorítsák. Még kis víznél sem engedelmeskednék a Duna, nagyvizei pedig szétrombolnák a szabályozási műveket, míg a két azonos méretű ág esetén kotorni nem kell a medreket.

Mint látható, a két szakértõ támogatta a tervezõk javaslatát a Soroksári-Dunaág elzárására. Mindketten jónak látták a torkolati művet felállítani, akár elzáró-, akár csak párhuzamműként.

Gorove miniszter továbbra sem tudott dönteni a két kérdésben, mert tartott a nagyarányú beavatkozás elõre nem látható következményeitõl: a margitszigeti Dunaágak jobbra (Buda felé) terelése (az óriási víztömeg erõszakos irányításával) nem kecsegtetett sok sikerrel, és ezt a kudarcot nem akarta vállalni.

A Soroksári-Dunaág elzárásának tervét a part menti települések ellenezték, mondván, hogy ha a vízi utat elzárják, nem tudják majd terményeiket a jól fizetõ pesti piacokra szállítani. Az ügy ráadásul kényes volt azért is, mert Ráckeve falu a XVII. Század vége óta koronabirtok volt (eredetileg Savoyai Jenõ hercegé), így az esetleges hátrányos következmények kellemetlenségeket okoztak volna az uralkodó és a magyar kormányzat épp csak alakuló viszonyában. Nem csoda tehát, hogy a minisztérium a francia kormánytól újabb vízszabályozási szakértõ küldését kérte.

Jules Coumes fõfelügyelõ a tervek részletes tanulmányozása után a szabályozás alapeszméit helyesnek ítélte, és úgy vélekedett, hogy a javasolt módosításokkal a művek hatása nagymértékben javul. A Margitsziget-menti sodorvonal-terelés kérdésében a két egyenlõ széles ág mellett áll ki: így az eredmény is biztos és kevesebbe is kerül a dolog. Nem mellékes szempontként említi, hogy a sziget déli csúcsánál építendõ híd is akkor lenne a legszebb, ha egyforma hosszú lehetne mindkét oldala.

A Soroksári-Dunaág elzárását több szempontból is elõnyösnek tartja. A fõváros árvízbiztonsága az elsõ és legfontosabb érdek, de fontos az is, hogy így új, téli kikötõ nyerhetõ! Az ágmenti települések aggodalmaira reagálva külön szól a tápzsilip megoldásáról: az elzárt ágba nagy mennyiségű víz vezetendõ, ezt a közegészségi érdekek követelik meg. A hajózás helyi érdekű lévén, javasolja a kérdés elnapolását arra az idõre, mikor már a tápzsilip tapasztalatai leszűrhetők lesznek.

Herrich Károly miniszteri osztálytanácsos (1818-1888.), a szabályozási munkák egyik irányítója maga is úgy említi, hogy a Soroksári-Dunaág elzárásától „fázott mindenki”. A művelet az eredeti tervek szerint a Dunaág közvetlen torkolatánál történt volna. Itt a Duna mélysége nagy, sodrása is erős volt; a szabályozók lehetséges, de igencsak keserves feladatnak tekintették a megvalósítást Új lehetőségként merült fel a tervmódosítás, amit a szakértõk is üdvözöltek, az, hogy az elzárást az elágazás alatt 1600 öllel (kb. 3030 méterrel) hajtsák végre.

Itt a Dunaág szélessége mindössze 200 öl (380 m) volt, és a meder fele a kõbányai hegy lábának itteni kifutása miatt szikla. Ezért javasolták a szakemberek az itteni építést, mert legkönnyebbnek, legolcsóbbnak és gyorsan végrehajthatónak tartották. A gyorsaság már igencsak fontos szempont volt a dologban, hiszen a törvény meghozatala óta eltelt másfél év, és csak vitatkoztak a különbözõ módokról. A jégtorlasz és ezzel az árvíz réme pedig minden télen nyugtalanságot keltett. A miniszter a Soroksári-Dunaág tervmódosítása, az új elzárási hely elõnyeit hamar átlátta és azonnal elrendelte az elzárást.

Az 1872 augusztus végétõl október végéig tartó munkát a budapesti Dunaszabályozás fõvállalkozója, az „Allg.österr.Baugesellschaft” végezte el, a korabeli értékelés szerint „...nem hogy nem jó, de hiányos és igen gyarló kezelés, berendezés mellett...”.

A vállalatot nem lehetett azonban megróni e miatt, mert a hosszas halogatás utáni hirtelen miniszteri döntés rögtönzött szervezést és azonnali munkakezdést eredményezett. A Dunaágat egy kõvel telt hajó elsüllyesztésével elzárták és hamarosan a táplálózsilipet valamint a gáttestet is megépítették.

A Dunaág elzárásával a folyó vízszintje (kisvíznél) rögtön 25”-kel (kb. 66 cm-rel) emelkedett. Ezt az emelkedést a szabályozók egyértelmű sikerként könyvelték el, a laikus közvéleményben viszont aggodalmat keltett. A szakma azzal magyarázta elégedettségét, hogy a vízszint-emelkedéssel 25”-nyivel csökkent a kisvízi jégdugulás esélye. Az érvelés jogos volt, valóban csökkent az árvízveszély. A Duna vízszintemelkedése miatt (azonos vízhozam mellett) még egy módosítást tettek a kivitelezés során: a korábban 16’ helyett 18’ „0” feletti magasságra emelték fel az építendő rakpartok szintjét.

Viták a Mérnök-Egyletben (1872)

A szabályozások elsõ eredményeit a Magyar Mérnök és Építész Egyletben szakmai vitákon vizsgálták. Ezek egyikét az Egylet Közlönye ismerteti. A vitán, amely Herrich Károly tárgybeli elõadását követte, több mint 70 tag jelent meg.

Felszólalt sok, ma is közismert műszaki szakember, így Zsigmondy Vilmos, Hieronymi Károly, Reitter Ferenc, Ambrozovics Béla, Kherndl Antal és Kruspér István.

Zsigmondy kétségeit fejezte ki, hogy a Duna promontori ága képes lesz levezetni a korábban két folyóágban megoszlott vízmennyiséget. Figyelmeztetett arra, hogy a promontori sziklapad benyúlik a Duna medrébe, és ez a sziklazátony - mivel a megnövekedett vízerõ sem képes, mint kavicsot elhordani - megakaszthatja a jeget. Õ a folyó-elágazásokat biztosító-szelepnek tartja, és nem helyesli a Soroksári-Dunaág elzárását addig, míg a promontori ág ki nem kotortatik.

A többi hozzászólók üdvözölték az eddig történt beavatkozásokat, de figyelmeztettek, hogy a megmaradt egy ág rendezését nagy erőkkel kell folytatni és mihamarabb befejezni (a kotrásokon egy 80 lóerős gép dolgozott napi 800 öl3 kavicsot (kb. 5450 m3) termelve ki a víz útjából).

Reitter Ferenc korábbi számításai szerint a Duna Budapestnél legfeljebb 215.000 láb3 vízhozamú (7642 m3/s. A Soroksári-Dunaág elzárását ellenzõk a számítások alapján kimutatták, hogy 1838-ban 515.000 láb3 volt az árvízi vízhozam (kb. 18.300 m3/s). Ezt, a minden logikus gondolkodást nélkülözõ feltételezést könnyedén elvetették a tudós urak, hisz a rendkívüli (1.029 cm a „0” felett) vízmagasságot jégtorlódás idézte elő, amelytől a fővárosi Duna-szakasz szabályozása után már nem kell tartani.

Herrich Károly magabiztosan jelentette ki a vitában:
„...azon esetre, ha Buda-Pest között és alatt, jól berendezett műveletek folytán a jégdugulás lehetõségét az elõidézett mélységek folytán megszüntetjük, bármit míveljünk is szelvények tekintetében, nincs hatalmunkban úgy kontárkodni, hogy Buda-Pest között 23-24’ vízmagasság és az ezeknek megfelelõ 350.000 köbláb vízmennyiség elõidéztethessék - egyszerûen azért, mert Dunánk (...) ily vízmennyiséggel nem bír”.

A meggyõzõ szakmai érvek elvették a további viták élét. 1875. végéig nyugodtan folytak tovább a budapesti partfalépítési és egyéb munkák:

1. - elkészült a Gellérthegy alatti kiszélesedett mederszakasz 380 m szélességre összeszorítását szolgáló kétoldali párhuzammû (a „0” felett 3,79 m koronaszinttel), és ezzel kapcsolódóan elkotorták a korábban oly sok bajt okozó Kopaszi-zátonyt;

2. - kiépítették a fõvárosi rakpartokat Budán a Margithídtól a Rudas fürdõig, Pesten a Margit hídtól a fõvámházig (a mai Közgazdaságtudományi Egyetem épülete);

3. - megépült, 1876. márciusára átadásra készen volt a Margit-híd, a fõváros alatt pedig elkezdõdött a déli vasúti pilléreinek és a kelenföldi kereszttöltésnek építése;

4. - Pesten a rakpart mentén, a korábban a Dunába torkolló szennyvízcsatornák vizét összefűző gyűjtőcsatorna épült, melyből a mai Dimitrov tér helyén egy gőzüzemű szivattyúteleppel lehetett nagyvízkor a vizet a Dunába emelni. A csatornák régi dunai torkolatait így elzárták;
 

5. - a Soroksári-Dunaág torkolatánál 60 méter széles nyílású párhuzammû készült a Duna vizének a promontori ág felé terelése céljából. A volt Dunaág-meder a zárgátig így egy 2800 m hosszú, 280 m széles, igen jó adottságú kikötõvé alakult át;

6. - a Margitsziget körüli Duna-rendezések: a sziget fölötti folyószakaszt 680 méterrõl 490 m-re szorították össze. A sziget csúcsán 150 m hosszú vízosztómûvet hoztak létre a mederben. Ez a végül is egyformán 236 m széles ágba irányította a Duna vizét.

Látkép a Gellért-hegyről
A déli vasúti híd már felépült (1873), de a Kopaszi-gát szabályozásával létrejött
Lágymányosi-tó még hiányzik (jobb szélen)

Az 1876-os árvíz  

Az 1875-76-os tél kemény, erős jégtakarót fejlesztett. A jégzajlás már 1875. december 6-án éjjel elkezdõdött Budapestnél, 9-én már -12 és -15C° közötti hõmérsékleteket mértek. A zajlás 6-7 napig tartott, majd megenyhült az idõ: Budapesten a Duna december 24-re jégmentessé vált.

Az egy hétig tartó erős hideg a Budapest alatti szabályozatlan mederszakaszon a fajszi hármas szigetnél, a gerjeni zátonyokon, Apostagnál és Bölcskénél is jégtorlódást okozott. A torlaszok közepes vízállásnál képzõdtek, és a víz rohamosan növekedni kezdett. A december 27-én beköszöntött nagyon erős hideg a torlaszokat alaposan meghizlalta és a Duna szintje emelkedett.

A Fazekas tér észak felé (ma Szilágyi Dezső tér)
Háttérben a Szent Anna templom és a már nem létező malom

Budapestre az Ercsi alatt a Bezdán szigetnél és a falu fölött a Kácsás-szigetnél keletkezett torlasz jelentette a legnagyobb veszedelmet. Az itteni akadályok visszaduzzasztása ugyanis Budapesten is érezhető volt, olyannyira, hogy már a felső vidékekről vonuló jégmező is megállt a rakpartok között. A vízszint egy közepes január-végi, február-eleji árhullám-levonulás után előbb csökkent, majd 1876. február 26-án s budapesti mércén 24’7”0”’-ig ( 867 cm a „0” fölött) emelkedett.

A rendkívüli áradást egyértelműen az ercsi és a később kifejlődött Budafok alatti jégtorlasz okozta. Nehezítette a helyzetet, hogy a jeges ár elvonulta után közvetlen újabb árhullám érkezett, ezúttal a felső vidékeken lévő szokatlanul meleg idő okozta olvadástól: a Vág, Nyitra, Garam, Ipoly külön-külön végigpusztította a maga völgyét, majd a Dunába érve, egyesülve Budapestnél 1876. március 9-én 827 cm-rel tetőzött, és csak március 20 után tért vissza medrébe (a csatornaelzárások miatt a gőzgépeket előbb január 20-tól február 8-ig, majd átmeneti szünet után február 20-tól április 12-ig kellett folyamatos üzemben tartani).

A Fazekas tér nyugati oldala
Balról a harmadik házban volt az 1688-as alapítású Városi gyógyszertár

A fővárosi árvízbizottság január elején alakult meg. Mentőtársulatokat szerveztek, kijelölték az esetleges menhelyeket, meghatározták azokat a vészjeleket, amelyekkel a víznek a városokba törését jeleznék.

Az új árvízvédelmi létesítmények jól megállták a helyüket: Pest belterületi részei teljesen épen maradtak, gátszakadás csak egy helyen történt: az újlipótvárosi ipartelepeket védő u.n. „Viktória-gát” szakadt át és öntötte el a mai Szent István körút helyén állott Tüköry-gátig és Váci útig terjedő városrészt.

Budán még csak a Dunába vezetõ szennyvízcsatornák voltak. Előbb ezeken át tört a megemelkedett Duna a házak pincéjébe, majd a még nem kellő magasra épített rakpartokat is átlépte. A Rácváros, Viziváros alacsonyabb részei víz alá kerültek, a közlekedést csak csónakokkal lehetett fenntartani. Hamar felállították az árvízbizottságot, a csatornákat eltömték, majd szolgálatba állították a szivattyúkat is. A polgárőrség ellátta magát ivóvízzel és élelemmel, majd csáklyákkal és kötelekkel megrakodva eveztek a város utcáin. A különféle egyletek és klubok tagjainak a részvételével megalakult az "önkéntes mentő bizottság", mely rögtön a rászorulók segítségére sietett.

Újlakot és Óbudát sújtotta leginkább az árvíz. Az árvíz szabadon hatolt be a városba, a kilakoltattak száma meghaladta az ötezret. Budapesten az árvíz során összesen 19.400 személyt lakoltattak ki; nagyrészüket az el nem öntött Pestről, ahol nagyon sokan pincelakásokban laktak, és a heteken át magas vízállás megemelte talajvízszint miatt kellett otthonukat otthagyniuk.

Noha az 1875. évi árvíz lényegesen alacsonyabb volt, mint az 1838.-i, és bár a házak szilárdabb építésmódja, a védelem és mentés megszervezése, a szivattyútelepek hatékony működése folytán a nagyobb csapásnak sikerült elejét venni, a hosszan tartó magas vízállás mégis alapos aggodalmat ébresztett a közönség lelkében.

Az Erzsébet-apácák temploma a Fő utcában

Az árvíz tetõzése elõtti estén (1876. febr. 25.), tehát akkor, amikor még nem lehetett tudni, meddig emelkedik a vízszint (t.i. a víz nyomása mikor emeli meg a jégtorlaszt), a miniszterelnök, Tisza Kálmán elnökletével tanácskozott a fõvárosi árvízbizottság a Soroksári-Dunaág zárgátja esetleges megnyitása ügyében. A korábbi érvekhez most új csatlakozott az ellenzõknél: ha a zárgát megnyittatnék, lényegesen csökkenne a vízszint Budapesten az új meder levezette vízmennyiség eltávoztával.

A Lágymányosi tó 1880 körül

Az 1870-es évek közepén a Duna Gellért-hegy alatti kiszélesedő, sekély, zátonyos, jégtorlódást okozó mederrészét (Kopaszi-zátony vagy -gát) hatalmas párhuzamművel zárták el. Az így keletkezett Lágymányosi tó feltöltése már a XX. század elején megkezdődött a József Műegyetem építésével. Véglegesen az 1950-es években tűnt el, mikor a háborús törmelékekkel elkezdték a feltöltését.

Az elöntött Fő utca (1876. március 16) észak felöl
Balra az Erzsébet Apácák temploma

Még ezen nap éjjelén rázúdult a víz Újpestre, a Tabánra, Lágymányosra és Albertfalvára, elborította a Margitszigetet és behatolt Ferencváros külterületeire. Buda alacsonyabban fekvő utcái hosszú hetekre víz alá kerültek. Az ár ellepte a házak földszintjeit, befolyt a templomokba és boltokba. A lakók szálfákból, deszkákból gyalogjárókat, átkelőket építettek, melyek a kapualjak és lépcsőházak között biztosított átjárást. Az élelmet csónakkal szállították, s botokkal emelték fel az emeleti lakások ablakaiba.

1876. március 14-én az árvíz elöntötte budai részeken falragaszok jelentek meg, amelyek arra szólítottak fel, hogy március 15-én a Lánchíd főnél lévő Orosz-féle sörcsarnokban gyűljenek össze és követeljék a Soroksári-Dunaág megnyitását. Közben elterjedt a hír, hogy az 1876. évihez hasonló magasságot elért 1775. évi árvíz 90 napig tartott. A rémhír - mert az volt - már jellemzõen nem az árvíz rendkívüli magasságával, hanem tartósságával keltett rémületet... A szabályozás ellenzõinek is fõ törekvése ekkor már arra irányult, hogy az apadó vizeket minél gyorsabban levezessék a fővárosból. Klempay Tibor mérnök szerint nagyobb katasztrófától csak azért menekült meg a város, mert a déli vasúti híd töltése még nem készült el és a víz utat talált Tétény felé.

Péchy miniszter valamelyest megnyugtatta a kedélyeket. Hangsúlyozta pártatlanságát, és ígéretet tett más pártatlanok meghallgatására is. Hivatkozott a korábban felkért külföldi szakértőkre, akik helyeselték az elzárást. A híd kérdésében ígéretet tett, hogy gát helyett ártéri hidat építenek majd (nem így lett). A tanácskozás másnapján Thaisz főkapitány kapott névtelen levelet, mely szerint „kiüt a forradalom, ha 24 óra alatt a Soroksári-gátat meg nem nyitják.

A vízállás csökkenésével jelentkeztek a budai polgárok gyűlésein a soroksáriak, taksonyiak és harasztiak is. Õk is csatlakoztak az elzárás megnyitását követelőkhöz. Érveik: nyáron az elzárt Duna mocsaras, bűzös, fertőzi a levegõt. A kutak kiszáradnak, a malmok leállnak. (A Duna-ág küldötteinek érvei mind helytállóak voltak. A gátba épített tápzsilip nem volt képes megfelelõ vízmennyiséggel ellátni a folyómedret. A kérdést véglegesen csak az 1910-12-ben épült Kvassay-zsilip oldotta meg. Másrészt figyelmet érdemel a soroksáriak stb. jelentkezésének időpontja is (március 19.): a vízállás jelentősen csökkent már, és folytonos volt az apadás. Nem sokat kockáztattak hát; ha a gát megnyitását sikerül elérniük, akkor sem szabadítottak volna már faluikra túl nagy árvizet.

Végkifejlet (1878-1885)

A vegyes bizottság munkájának eredményeképpen miniszteri elõterjesztés született (1879.), mely a kedélyek lecsillapítására a következõket állapította meg: „A budapesti Duna-rész szabályozási tervének történetébõl kitûnik, hogy sem az eredeti, sem a részletekben késõbb módosított tervezet nem egyes szakférfiú elmeszüleménye, hanem a hazai mérnökök több évi fáradhatatlan és lelkiismeretes tanulmányai alapján jött létre, és hogy a tervezett építések csak a legjelesebb külföldi szakértõk felülvizsgálása s megegyezõ helybenhagyása után hajtattak végre. Csak az hozható fel az eredeti tervezet hiányául, hogy a rendkívül nagy költségektõl tartózkodva ki nem terjeszkedett egyúttal a promontori ágban szükséges szabályozási építkezésekre is. Mert nem szenved kétséget, hogy a fõváros biztonsága érdekében is kívánatos lett volna, hogy a szabályozás a promontori ág alsó végéig folytattassék.

Az 1876 tavaszán szerzett tapasztalatok igen becses adatokat nyújtanak annak megítélésére, miképpen felelnek meg a szabályozási teljesítmények végcéljuknak, és minõ pótmunkákat kell még végrehajtani, hogy az eddig létesített szabályozási építmények kiegészíttessenek.” A kiegészítõ létesítmények a következõk voltak:

1. - a kopaszi-zátonyi párhuzammûvet 3,79 m magasságról 8,52 m magasra emelték;
2. - zátonykotrással növelték a promontori ág vízemésztõ-képességét;
3. - a fõvárosi partfalak magasságát 7,59 m magasról 8,21 m-re emelték fel.

Ezek a művek valóban csak kiegészítések voltak. A megnyugtató megoldást a miniszteri jelentésben is említett további szabályozás jelenthette. A Péchy miniszter által még 1876-ban létrehívott vegyes bizottság a Duna Budapest alatti főmedrének legalább Paksig történő szabályozását javasolta. Az óriási anyagi érdekek teljes biztosítása érdekében az 1880. évi XL. törvény ideiglenesen, az 1881. évi L. törvény pedig véglegesen felhatalmazta a minisztert az említett munkák elvégzésére. A cél elérése érdekében, mintegy 5,5 millió forint költséggel a Duna főágának medrét kotrással a kellő mélységre kimélyítették, a mellékágakat minden szigetnél és nagyobb zátonynál elzárták, az elszélesedő mederszakaszokat pedig kő-párhuzamművekkel szorították össze. A munkálatokat 1885-re fejezték be, egyúttal a budapesti partfalak szintjét a legkisebb víz feletti 9,00 m-re emelték fel. A szabályozási munkák természetesen nem értek véget 1885-ben, azóta is folynak. Témánk szempontjából azonban lezárult az a fejezet, amelyben az 1870-es évek elejétől tervezett budapesti munkálatok és a körülöttük kialakult viták folytak, s így a történeti áttekintést itt befejezzük.
 

Kaján Imre írása
(a szerző engedélyével rövidítve)