KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

1944 szeptemberéig sokan úgy gondolták, hogy a kelet-európai harcok nem érhetik el a fővárost, és a frontok még az ország határán megmerevednek. Csak szeptember közepén vált világossá, hogy a szovjet hadsereg el fogja érni Budapestet. A magyar vezetés abban bízott, hogy a magyarországi erődvonalak - melyben Budapest kulcsfontosságú helyet foglalt el - megállíthatják a vörösök előrenyomulását.

HIRDETÉS

A védelem kiépítése 
 
A német hadvezetés a Duna vonalát nem csak azért akarta tartani, mert amíg ott a hadsereg leköti a Vörös Hadsereg erőit, addig a Wermacht ki tud vonulni a Balkánról, hanem azért is, mert szüksége volt a zalai kőolajra. Budapestet ráadásul Bécs, a mögöttes Dunántúlt pedig a Birodalom határán kiépített Alpesi Erőd külső védelmi vonalának tartották.

Magyarország védelmi rendszerét elsődlegesen az ország keleti határain építették ki (Árpád-vonal, Hunyadi-állás, Szent-László-állás), hiszen a szovjet támadás innen volt várható. Azonban a román kiugrással gyökeresen megváltozott a helyzet: a Kárpátokat megkerülve, délkeleti irányból az Alföldön át akadálytalanul indulhatott meg a támadás.

  <<  Az Attila-vonal elhelyezkedése

Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő főnöke ezért 1944 szeptember 22-én elrendelte, hogy mielőbb építsék ki a magyarországi erődvonalakat. Ebben a magyarországi német parancsnok, Freissner vezérezredes segítette.

A Romániából jövő szovjet hadsereg támadási iránynak a lezárására épültek meg azok a fő védelmi vonalak, melyek már Magyarországon túl, Németország dél-keleti határainak védelmét is kellett, hogy szolgálják.

A Karola-vonal az Északi-középhegység déli oldalán húzódott, míg a Margit-vonal a Dunát kötötte össze a Velencei tavon keresztül a Balatonnal, majd folytatódott egészen a Dráváig. Budapest a Karola-vonal és a Margit-vonal között feküdt, ami az egyik fő tényezőjét jelentette hadszíntérré válásának. Az Attila-vonal a két fő vonal között helyezkedett el és a fővárost védte a pesti oldalon, és ennek kellett feltartóztatnia az Alföld felől érkező, Budapest elfoglalására irányuló szovjet támadást.

A pesti hídfő védelmének kiépítése már 1944 nyarán a Ludovika Akadémia 3. évfolyamának is feladata volt. A vezérkari vizsgára készülő századosok már ekkor kijelölték a hídfőt védő erődítések pontos helyét.

A védőöveket és tüzérségi állásokat 4 hadosztály részére tervezték. A tervezésnél felhasználták még az I. világháborúból fennmaradt terveket, amikor egy rövid időszakban azzal fenyegetett a keleti front, hogy az oroszoknak sikerül áttörniük a Kárpátokon, és benyomulhatnak az Alföldre. A magyar vezérkar szeptember 11-én (jóval a német utasítás előtt) hozzálátott az Attila-vonalak kialakításához.

A munkában a szlovák műszaki hadosztály 3000 katonája, továbbá a kivezényelt civil lakosság és zsidó munkaszolgálatosok vettek részt. November 11-én már 28.000 fő dolgozott a védőövezet kiépítésén. Az állásokat már november folyamán elfoglalták a védelem részéről a német-magyar csapatok, amelyet viszont még egészen decemberig tökéletesítettek.

A vonalak páncélvédelmi árokból, gyalogsági árokrendszerből, megerősített tüzérségi és légvédelmi állásokból álltak. Ezek kiépítésekor nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a védelemnek megfelelő mélysége legyen.

Az Attila-vonal három védőövből állt: a külső öv Dunaharaszti – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllõ – Szada – Veresegyház – Csomád – Alsógöd; a középső öv Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi; a belsõ öv pedig az akkori Budapest peremkerületeinek határa: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest külső szélén húzódott. A belső öv a budai oldalra nem terjedt ki, és nem épült ki teljesen, mert hiány volt katonából, időből, technikai eszközökből és fegyverekből.
 

Előkészületek 
 
1944. október 24-én Sztálin személyes megbízottja, Tyimosenko marsall a 2. és a 4. Ukrán Front parancsnokainak olyan direktívát adott át, amelyben a magyar csapatok elleni intenzívebb harcot követelték meg. Gyakorlatilag ekkor döntötték el, hogy a következő hadműveleti cél Budapest lesz. A hadművelet végrehajtására kezdetben a 2. és 4. Ukrán Front egységeit jelölték ki, de még ekkor sem számoltak az elhúzódó ostromra.

A 2. Ukrán Front vezetőjének, R. J. Malinovszkij marsallnak a kezdeti terve az volt, hogy - az addig sem igazán működő – szovjet villámháborús mozdulattal és páncélosainak áradatával beveszi a fővárost. A front azonban lényegesebben más képet mutatott. Malinovszkij végül józanabb döntést hozott és erősítést kért, mert elégtelennek tartotta erőit Budapest menetből történő bevételéhez. Tudott az Attila-vonal létezéséről és sejtette, hogy a németek a térségbe tartalékokat fognak átdobni. Haladékot kért az erőátcsoportosításra és a támadó csapatok felöltésére, de a szovjet legfelsőbb katonai vezetés egyértelmű utasítása az azonnali offenzíva volt.

Magyar részről sokan szerették volna elkerülni, hogy Budapest frontvárossá váljon, de a vörös hadsereg addigi magyarországi garázdálkodásai egy szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy a fővárost fegyverrel kell megvédeni. November második felére a magyar állami és katonai vezetés álláspontja is megszilárdult ebben a kérdésben. A Hungarista Mozgalom Budapest minden áron történő megvédését hirdette.

Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter - és a Honvéd Vezérkar irányítója - november 29-én gyakorlatilag Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki vitéz Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornokának beosztását is megtartotta.

Hindy Ivánnak azonban nem volt lehetősége a hadműveletek teljes irányítására, hatásköre inkább fegyelmi, utánpótlási és ellátási feladatokra korlátozódott. A katonai irányítás a németek kezébe összpontosult jobban. Bár sokan kritizálták ezt a döntést – ez meglehetősen jól dokumentált -, több dolog is mellette szól. A katonai gyakorlat egyáltalán nem tolerálja a demokráciát, ráadásul ebben az esetben vészhelyzetről volt szó. Amennyiben a védelem irányítását ketten látták volna el, az minden bizonnyal a védelem kárára ment volna. Sőt, még így is többször előfordultak nehézségek az irányítás kapcsán.

Német részről a pesti hídfő védelme igencsak szükséges volt. A Dunántúl stratégiai jelentőségével mind a védők, mind a támadók tisztában voltak. A hídfő szilárd védelme és megtartása délről biztosította a Harmadik Birodalmat, illetve a délnyugat-dunántúli olajmezők – és egyéb nyersanyagok - is fontos indokot képeztek. Továbbá így kívánták biztosítani a balkáni német hadosztályok visszavonulását, melyek még mindig jelentős fegyvertényt jelentettek.

A Dunántúl biztos megtartásához a védők számára kulcsfontosságú volt a pesti hídfő védelme. A pesti hídfő feladása, illetve megtartása komoly dilemmát okozott a védők vezetésének. November végén sem merült fel a pesti hídfő feladásának lehetősége, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört a Duna-Dráva közén hetekkel korábban kiépített hídfőkből és elfoglalta a Dunántúl déli részét.

A német Dél Hadseregcsoport kötelékébe tartozó alakulatok ekkor még szilárdan tartották a Karola-vonalat, annak jobbszárnya - Gödöllőtől északkeletre – összeköttetésben volt az Attila-vonal külső övével, valamint a Margit-vonal keleti szektorát is tartották, dacára a 3. Ukrán Front támadásainak.
 

Budapest védelme 
 
Hans Friessner vezérezredes november 18-án már kérvényezte a pesti hídfő kiürítését, melyet a megváltozott hadműveleti tényekre alapozott, de kérését elutasították. Úgy taktikázott, hogy a pesti hídfőből kivont csapatokkal kellene megerősíti a Margit-vonal keleti szárnyát, kelet felé a legnagyobb természetes akadály, a Duna lesz hivatott a védelmet megerősíteni.

Berlinből minden üzenetére nemleges választ kapott. Ennek ellenére Friessner lehetőségeihez mérten igyekezett a védelmet erősíteni, így november 3-tól egyik legjobban képzett tábornokát, a német III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot nevezte ki a magyar fővárost és környékét tartó csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává. Friessner tehát a puskapor szagát jól ismerő katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének csúcsára.

Heinrich Himmler azonban – némi joggal – tartott egy kommunisták által szervezett felkeléstől a védők hátában. Célja az volt, hogy Breith helyett egy SS-tábornok irányítsa a fővárost, aki inkább karhatalmi tapasztalatokkal rendelkezik.

Hitler november 23-án erőddé nyilvánította Budapestet, majd felállította az egységes parancsnokságot, melynek élére Otto Winkelmann személyében egy rendőrtábornokot nevezett ki.

Winkelmann csupán e napon kapta meg a Waffen-SS tábornoki címét. Úgy tervezte, hogy az 1945 tavaszára tervezett német ellenlökés megváltoztatja a háború menetét. A magyar vezetés a főváros védelmével kapcsolatban ellenezte ezt, mivel előre látták annak értelmetlen pusztulását, csupán a Pest előterében húzódó Attila-vonalak védelmét tartották szükségesnek.

Szálasi és Hitler december 4-i, első és utolsó találkozóján felmerültek a szövetséges parancsnoklási viszonyok is. A Führer hozzájárult, hogy olyan esetekben, amikor német alakulatot sorolnak be magasabb szintű magyar kötelékbe, a magyar vezénylő parancsnok irányítsa a közös hadműveleteket. Ilyen azonban a gyakorlatban ritkán fordult elő, a német parancsnokságok irányító szerepe vált általánossá.

Winkelmann azonban nem volt sokáig a parancsnokság élén. Történetesen ő volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka, ami már így is jelentősen megterhelte. Sőt, maga Friessner is határozottan bírálta a kinevezését. Winkelmann tábornoknak azonban volt némi érzéke a katonai taktikához és kinevezését követően ő is a pesti hídfő kiürítése mellett kardoskodott.

Végül december 5-én, Karl Pfeffer-Wildenbruch-ot, a IX. SS-hegyihadtest parancsnokát nevezték ki Budapest teljhatalmú vezetőjévé.

A német legfelsőbb parancsnokság egyáltalán nem volt elégedett azzal, hogy csekély katonai tapasztalattal rendelkező rendőrtábornok irányítja a nagy jelentőségű hídfő védelmét. Azonban annyit sikerült elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy vezetési tapasztalatokkal rendelkező főtisztet, Usdau Lindenau vezérkari alezredest nevezték ki.

Pfeffer-Wildenbruch-ot és a IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát már október 30-án a védelem megszervezése okán Budapestre irányították, s alárendeltségébe utalták az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtest parancsnokságát is. A kinevezett rendőrtábornok, Friessner véleménye szerint, alkalmas lehetett a védelmi rendszer kiépítésének felügyeletére, illetve a front mögötti népmozgalmak és felkelések megelőzésére és felszámolására, de komoly katonai műveletek irányítására semmiképp.

A szovjet csapatok azonban november folyamán már veszélyes közelségbe értek a magyar fővároshoz. Mindezek után került sor Breith harcparancsnoki megbízására. A német vezetés ezen kettőssége – amely fölösleges bonyodalmakat okozott a védelem megszervezésében - december 12-én ért véget.

Ekkor, a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtestének parancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő és Budapest egész területén. Breith ekkor kapott parancsot a magyar főváros elhagyására.

Újabb roham 
 
1944. október 29-én a délutáni órákban, mindössze egy rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása. Az Alpár-Kiskunfélegyháza vonalon támadó vörös egységekkel szemben csupán a magyar 3. hadsereg VII. hadteste (10. gyaloghadosztály, 23. tartalékhadosztály) és a VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és 5. póthadosztály) volt védelemben.

A közel száz kilométer szélességben támadó oroszokkal szemben a magyar hadosztályok órákig tartották az állásaikat, de végül mégis áttörték azt és nyolc kilométer mélységben behatoltak a védelembe. Az agresszor támadásának fő iránya Kecskemét volt. A támadás lendületének megtartására még aznap bevetették a 2. Gárda gépesített hadtestet, másnap hajnalban pedig a 4. Gárda gépesített hadtestet.

A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával azt kívánták elérni, hogy gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének gyakorlatától eltérő módon, menetből érjék el és tartsák meg Budapestet. Csakhogy a gyors támadási ütemmel - amit több helyen is sikeresen lassítottak a német-magyar ellentámadások - nem tudtak lépést tartani a feladat végrehajtására kijelölt lövészek. Mindössze a 68. Gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsikkal, melyek egy részét a lakosságtól rekvirálták.

Gyakorlatilag az összes többi lövészhadosztály gyalogosan vagy a magyar gazdáktól erőszakkal elvett szekereken vánszorgott a főváros felé. Emiatt a gépesített hadtestek csupán kis erejű gyalogsági támogatást kaptak, és a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített német-magyar védelmi pontokkal és az Attila-vonalat védekező egységekkel szemben, amely igencsak súlyos veszteségekkel járt. Ráadásul a védők sikeres halogató harcainak köszönhetően rengeteg időt veszítettek, amely már előre körvonalazta, hogy a főváros nem fogja magát könnyen adni.

Miután az alföldi páncélos ütközet végső szakasza, a Nyíregyháza körüli harcokkal befejeződött, az ott rohamra küldött német páncélosokat október 30-tól kezdve átcsoportosították a Budapest előterében támadó szovjet erők feltartóztatására és esetleges megsemmisítésére.

November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi - Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy - Örkény - Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig a Cegléd térségét érte el, ahol már a német 24. páncéloshadosztály egységei is megjelentek.

Bár ezek az egységek nem voltak teljes értékűek, de a technikai előny őket erősítette, továbbá mozgékonyak voltak és nagy harci tapasztalatokkal rendelkeztek.

A hirtelenjében összevont páncélos egység ellenlökései, kiegészítve más magyar és német csapattöredékek aktív ellenállásával, elég időt biztosított a hadvezetésnek, hogy jelentősebb német (lovas, illetve páncélos) egységekkel és magyar erőkkel szilárdan tartsa az Attila-vonal külső övét.

A megszilárduló védelem ellen november 4-én újabb szovjet frontális támadást hajtottak végre, de a védők megfelelő felkészülésének és a vezetésnek köszönhetően, csak újabb súlyos veszteségeket könyvelhettek el maguknak. Az oroszok ekkor már végképp belátták, hogy a menetből való bevétel a fantázia világába tartozik.

Azt lehet mondani, hogy az Attila-vonalat, a helyzet sürgőssége miatt, csupán gyorsan átirányított csapattöredékek védték. Legjelentősebb egységek a 10. magyar gyalog- és az 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer vezérőrnagy rohamtüzér-osztaga, Kozma ezredes légvédelmi-tüzércsoportja, a 8. (Florian Geyer) és 22. (Maria Theresia) Waffen-SS lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi és őrzászlóaljak, illetve a 3. hadsereg visszavonuló alakulatai voltak.

Bár a támadó 2. Ukrán Front legalább háromszoros fölényben volt minden tekintetben, mégis megállították őket. Az Attila-vonal külső övén zajlott kezdeti csatározások idején - november 9-ig - még a szovjet adatok is 150 kilőtt harckocsiról beszélnek. A menetből való elfoglalás csúfos kudarca - addig nem jellemző módon - gyorsan más taktika kidolgozására ösztönözte a vörösöket.

A november elején elküldött direktíva már a magyar főváros két oldalról történő átkarolását tartalmazta és már távlati - nem közvetlen - célként határozta meg a főváros bevételét. Ekkor született a döntés arról, hogy a Kárpátalja és a Felvidék keleti részén vánszorgó 4. Ukrán Front helyett, a Dél-Dunántúl felé irányított 3. Ukrán Front lesz a hadművelet másik fontos tényezője. Budapestet tehát mindenáron el kellett foglalni.

Mint az előző évek során, Sztálin most is versennyel ösztönözte a lehető legkorábbi sikert. Gyakorlatilag a két frontparancsnok R.J.Malinovszkij és F.I.Tolbuhin között zajlott, mégpedig a legfőbb kommunista hóhér kegyeiért. Ez az elképesztő gyakorlat a háború végéig megmaradt és egyik magyarázatát adja a hihetetlen orosz veszteségeknek.

Azonban hiába volt a felismerés, a vörös hadsereg mégsem tanult az előző hónapokból és tovább erőltették a kidolgozatlan támadásaikat. Így már november 11-től újabb, széles arcvonalon végrehajtott frontális támadást (második szovjet kísérlet) hajtottak végre, melynek eredménye megint az lett, hogy mészárszékké változtak a soraik.

Az első két támadás előre várható eredménytelensége után, csak november 29-től erőltették Budapest hadműveleti átkarolását (harmadik szovjet kísérlet). A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet csapatok támadó harcának üteme igencsak meggondolatlan és erőltetett volt és ezzel együtt a magyar-német védelem áttörését sem sikerült elérniük. A kommunisták, a maguk részéről ezt nem vezetési hibának tulajdonították, hanem annak, hogy csapataik nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű, a gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival, illetve rohamlöveggel.

A november 11-én indult második szovjet kísérlet során a 2. Ukrán Front összekapart csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített csoport, 2. és 4. gárda-gépesített hadtest) mindössze 300 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett, szemben a hadműveletek kezdetén meglévő 650-700 darabbal.

Német források szerint a Budapest előterében vívott harcokban a védők 1944. október 29. és november 27. között 650 szovjet harckocsit és rohamlöveget lőttek ki. Ez megközelítőleg megfelel az alföldi páncélos csatában elszenvedett veszteségeknek.

A hatalmas veszteségek, mind harckocsikban, mind élőerőben egyrészt annak köszönhető, hogy a ruszki vezetési módszerek nem engedték meg a harctéri rugalmasságot, így a „részletesen” kidolgozott parancsot az utolsó betűig be kellett tartaniuk. Az viszont már más kérdés, hogy a vörös parancsnokok nagyobb része nem is lett volna képes saját kezdeményezésre. Ezzel szemben a magyar-német csapatok – elsősorban a páncélosok - a feladat-orientált harcászatot alkalmazták, amely a feladat megoldásakor nagyobb teret biztosított az egyes parancsnokok személyes elképzeléseinek és növelte a manőverezési lehetőségüket. Továbbá a magyar-német csapatok szinte művészi szintre fejlesztették a védekezést és sokat jelentett az is, hogy szülőföldjükért harcoltak.

A 2. Ukrán Front harmadik offenzívájával Malinovszkij a lehető legszélesebb arcvonalon támadott, három főirányban. Célja az volt, hogy Budapestet keletről, majd később északnak fordulva karolja át. Azonban így is csak lassan és nagy veszteségekkel haladtak előre.

A főparancsnokság november 26-án újabb utasítást küldött, melynek értelmében egyirányú támadás érdekében össze kellett vonni a leharcolt egységeket. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás valamivel nagyobb ütemet ért el. Azonban még ez sem hozta meg a várt áttörést és csupán Budapest északi részét közelítették meg, súlyos veszteségek árán.

Tolbuhin már sikeresebben alkalmazta a szűkebb területen, nagyobb erőkkel végrehajtott támadást. A 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének Dél-Dunántúlra átkelt erői december elején megközelítették a Margit-vonal keleti részeit. Néhány nappal később elérték az említett védelmi vonalat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 3. Ukrán Front amiatt volt „sikeresebb”, mert az általa támadott terület jobban kedvezett a harckocsik bevetésének, továbbá az itt létrehozott védelmi vonalak sem voltak úgy kiépítve, mint keletebbre és a védők száma is jelentősen kisebb volt.

Beregfy Károly vezérezredes meglátogatja az Attila-vonalban védő SS-alakulatok állásait
(1944. november, Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

Erőltetett támadások
 
A szovjet hadvezetés azzal akarta meglepni Sztálint, hogy Budapesten akarták megünnepelni a nagy októberi szocialista puccs évfordulóját. Úgy gondolták, hogy a magyar fővárost mindössze gyenge és harmadosztályú csapatok védik.

Azonban az október végi események már megmutatták, hogy mégsem alakul minden a becsvágyó terveik szerint. A novemberi támadásaik során pedig jött a feketeleves, mert a 2. Ukrán Front megerősített csapatai nemhogy Budapestet nem tudták elfoglalni, de még mindig az Attila-vonal előtt toporogtak, és a védők oly hatalmas veszteségeket okoztak nekik, hogy Malinovszkij kérelmek tucatjaival kérte az erősítések újabb hullámait.

A magyar-német csapatok sikeresen verték vissza a vörösök újabb és újabb offenzíváit, így akadályozták meg, hogy a gyászos évfordulón Budapest utcáin garázdálkodjanak. Malinovszkij toporzékolt dühében és dicsfénye is fakulni látszott, így a Dél-Dunántúlon veszteglő Tolbuhin marsalltól várták, hogy elfoglalja a várost.

December első napjaiban még semmi kézzelfogható eredményt nem tudtak felmutatni az orosz-román betolakodók. Az egyre súlyosbodó veszteségek beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front igencsak megtépázott alakulatai önmagukban egyáltalán nem képesek a Budapest körüli állásokat körömszakadtáig védő magyar-német egységek elleni küzdelem sikeres folytatására.

Az eredeti tervek szerint a szintén Budapest felé irányított 4. Ukrán Front pedig még a közelébe sem jutott a magyar főváros területeihez és emiatt parancsnokát, Ivan Petrov hadseregtábornokot Sztálin le is váltotta.

Ezért az egyre türelmetlenebb szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott utasításában elrendelte, hogy a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyszerre indított offenzívával kerítsék be és kegyelmet nem adva, semmisítsék meg az összes magyar, illetve német csapatot Budapest körzetében.

A frontoknak legkésőbb december 20-ig kellett felkészülniük a támadásra. Malinovszkij, a 2. Ukrán Front eredménytelenségének tudatában számított arra, hogy Tolbuhin marsallnak juttatnak majd nagyobb erősítést, hogy a magyar főváros bevételének dicsősége neki jusson. Ennek tudatában és a Moszkvától kisírt újabb erősítésnek köszönhetően újabb rohamra vezényelte egységeit.

Kezdete: 1944.  Vége: 1945. február 13.  Hossza: 108 nap  Védők száma: 79.000          Ebből 46% magyar katona  Elesettek száma: 32.000  Kitörés túlélői: 700  Támadók száma: ?  Elesettek száma: 320.000  Civil áldozatok száma: 76.000  Hadifoglyok száma: 47.000  Hadifogságba hurcolt civilek száma: 50-100.000

Budapest ostroma, 2. rész  Budapest ostroma, 3. rész

Szemjon Konsztantyinovics Tyimosenko

Rogyion Jakovlevics Malinovszkij

Fjodor Ivanovics Tolbuhin

Beregfy Károly

Hans Friessner

Hermann Breith

Edmund Veesenmayer

Karl Pfeffer-Wildenbruch

Szálasi Ferenc

Átkelés a folyón
 
1944. december 4-én, a szovjet 46. hadsereg erőszakos folyamátkelést kísérelt meg Ercsi, Százhalombatta és Érd térségében, mely kezdete volt a 2. Ukrán Front tervezett partraszállásának.

A Csepel-szigetről a Duna nyugati partjának irányában a szovjetek 1300 löveget irányoztak, de a tüzérségi előkészítés elmaradt, mivel azzal számoltak, hogy a meglepetéssel az oldalukon, sikerrel omlik össze a védelem. Azonban nem számoltak a védők kitartásával és bátorságával, ez pedig a vesztüket okozta. A német 271. népi gránátoshadosztály, a német 239. rohamlövegdandár, a magyar 23. gyaloghadosztály és az 1. huszárhadosztály részei keményen védekeztek és gyakorlatilag uralták a frontszakaszt.

A szovjetek első átkelő egységei (37. Gárda- és 23. lövészhadtest) december 4-én, éjfél előtt kezdték meg az átkelést rohamcsónakjaikon. A szovjet 316. lövészhadosztály egyik zászlóalja ért elsőként a túlpartra, de az érdi téglagyár közelében védekező német 977. gránátos ezred, tüzérségi támogatással szétverték az oroszokat. A helyzeten az sem változtatott, hogy a partot ért egyes támadóékeket, a csepeli parton elhelyezett szovjet tüzérség is támogatta.

December 5-én, a hajnali órákban megmerevedett az arcvonal, mert a támadó egységek csupán néhány száz métert tudtak haladni és a védők sorozatos ellentámadásai defenzívára késztették őket. A nap egyetlen valamirevaló sikerét a 99. lövészhadosztály és az 1. és 206. lövészezrede tudta felmutatni, mert miután partot értek, elfoglalták Máriaházát és elvágták a Budapestre vezető műutat. Ezzel Dunafüred és Százhalombatta között egy, 4 km széles és 2-3 km mély hídfőt alakítottak ki. A 46. hadsereg túlpartra jutott, de iszonyúan megtépázott csapatainak helyzete csak december 8-án stabilizálódott, amikor a 3. Ukrán Front egységei dél felől Ercsi alá érkeztek.

A nyomasztó túlerő végül visszavonulásra késztette az 1. huszárhadosztályt, a 271. népi gránátoshadosztály és a 8. páncéloshadosztály részeit.

A győzelem azonban pireuszi volt. Az északi támadásnál a védők legfőbb erőssége a 10. rohamtüzérosztály volt, amely a Dunába szorította az oroszokat. A rohamtüzérek harcos mentalitását jelzi, hogy az egyik üteg parancs nélkül csatlakozott a támadásokhoz. Vezetőjük, Rátz Tibor főhadnagy szerint amiatt, mert egysége nem volt megfelelően kihasználva.

December 5-én, a hajnali órákban a Csepel-sziget déli végéből is kiindult egy átkelés, mellyel az 59. lövészhadosztályt akarták átdobni a folyó túlsó partjára. Azonban az itt védekező szentesi 2. honvéd huszárezred katonái és a német 271. utászzászlóalj bátor védekezése és erőteljes ellentámadása a Duna jegére szorította a támadókat.

Továbbá a kisebb, beszivárgó ruszki alakulatokat is sikeresen felszámolták. Az átkelés végeredménye még szovjet mércével mérve is katasztrofális volt. A szovjet csónakok közel nyolcvan százaléka még a folyó közepén megsemmisült, az első ruszki zászlóaljak közül a legtöbb, száz százalékos (!) veszteséget szenvedett. Sőt, a támadás későbbi hullámaiban is gyakori volt a 60-70 százalék fölötti veszteség.

Az iszonyatos mészárlást látva a védők többségében felmerült a gondolat, hogyha az oroszok sajátjaikat is ily könnyedén küldik a „húsdarálóba”, akkor az ellenséggel miként bánhatnak?

A magyar-német csapatok sorozatosan éltek át hasonló élményeket, melyek hozzájárultak bátorságuk megacélozásához. Az elképesztő áldozatok ellenére a szovjetek december 5-én estére négy, gyengén tartott hídfőt alakítottak ki, azonban ezeket – egy kivételével – a német gyalogsági ellentámadás még aznap megsemmisítette. Az ellentámadások sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a gyalogságot a német 239. rohamlövegdandár 17 rohamlövege is támogatta.

Az átkeléssel párhuzamosan Malinovszkij december 5-től a 105. nehéztüzérdandárral megkezdte Budapest lerombolását. December 5-én, hajnalban egy félórás tüzérségi pergőtűz után 8 szovjet hadosztály indított egy másik támadást, Budapesttől északkeletre. Ezzel a támadással az volt a céljuk, hogy Vác irányába előretörve az Ipoly és a Garam völgyeit birtokba vegyék, amely alapját adta volna egy további nyugati irányú támadásnak, amely a védők utánpótlását veszélyeztette volna.

A helyzet súlyosságát a német vezetés és felismerte és kezdeti megoldásként bevetették a Dirlewanger-dandárt, felemás eredménnyel. Budapest északi része és Vác közötti védtelen frontszakasz nagyobb erőket igényelt és végül ennek ellensúlyozására bevetették a Feldhernhalle hadosztályt, december 14-től pedig az 1. önálló huszárhadosztályt, a IV. utászzászlóaljat és a Szent László Ejtőernyős Hadosztály néhány egységét.

Végül 15 páncélost és kb. 800 magyar-német katonát sikerült itt hadrendbe állítani. Ezzel a maroknyi erővel december 13-án végül ellentámadást indítottak. Az összevont egység tíz százalékos veszteség árán, de súlyos csapásokat mért az ellenségre. Ezen a napon sikerült Fótot visszafoglalniuk, amelyet azonban másnap a heves szovjet tüzérségi tűz és a harckocsik nagy száma miatt rendezetten visszavonulva feladtak.

Az ejtőernyősök kitettek magukért, mert közel negyven százalékukat elveszítették, de harci kedvük nem lankadt. Sőt, egy fogolyszerző akció során a szembeálló szovjet hadosztály vezérkari hadműveleti tisztjét is áthozták. Bátor küzdelmükkel az ellenség tiszteletét is kivívták és a szovjet propaganda, mint „bárdos brigantikként” említette őket.

December 5-én az oroszok harcba küldték újdonsült barátaikat, a románokat. Egy két és fél kilométeres frontszakaszon 7 román zászlóalj indult meg, mindössze két magyar zászlóalj ellen. Bár a két magyar egységnek is jelentős veszteségeik voltak, de keményen megfizettek az oláhoknak. Gyakorlatilag a támadás napján már sikerült visszafoglalnunk a feladott állásokat és a románokat az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy északról egy szovjet páncélos-csoport érkezett erősítésként.

December 11-én már a Gödöllő térségében zajló harcokban, majd napok múlva Tápiószentgyörgy és Isaszeg közelében „vitézkedtek” az oroszok által is megvetett, áruló románok. Az itt bevetett 7. román hadtest kb. 18 ezer kombattáns létszámával szemben legfeljebb hatezer magyar-német védő volt a lövészárkokban. A védők azonban folyamatos ellentámadásaikkal állandóan támadták a román – és kisebb részben orosz – csapatokat. Ez okozta azt, hogy az oláhoknak egy hónap is kevés volt, mire átjutottak az Attila-vonal első két védvonalán. A 7. román hadtest összlétszáma a 36 ezer fő körül volt, melynek teljes vesztesége január első hetére meghaladta a húszezret.

A 2. Ukrán Front parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi intézkedést elvileg nem kapott az akcióra. Ha a 46. hadsereg egyébként igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Front csapatai érik el. Malinovszkij azonban rossz híreket kapott, mert Moszkva a már átkelt 46. hadsereg megmaradt részeit átadta a 3. Ukrán Frontnak.

Tolbuhinnak egyébként szerepe volt annak eldöntésében, hogy a szovjet hadvezetés a bekerítést és az ostromot választotta. December 10-én, amikor a 46. hadsereg nagyobb része már a Duna jobb partján állt, javaslatot tett a moszkvai vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Front csapatait Budapest elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadni velük nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46. hadsereget adják át neki.
 

A szovjet 5. légihadsereg IL-2 csatarepülőgépei Budapest felett
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

Budapest bombázása

Budapest bekerítése
 
A 3. Ukrán Front csapatai 1944. november 7-től Apatin és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, de a hídfők egyesítése csak 26-án sikerült, nagy veszteségek árán.

November 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset, majd december 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én pedig Marcalit is. Továbbá, a 4. gárdahadsereg előretörése során (december 7-10.) felzárkózott a Margit-vonal keleti szárnyára, de áttörni egyáltalán nem tudta. Mindezt azonban csak úgy sikerült elérni, hogy a 3. Ukrán Frontnak átadták a 46. hadsereget, ráadásul a térségben nem volt számottevő magyar-német alakulat.

Bár Tolbuhin katonái látványos előretörést értek el – amivel bebiztosították maguknak a főparancsnokság támogatásának elsőbbségét –, de túlságosan megnőtt bizalmuk hamar megbosszulta magát. Történetesen a 3. Ukrán Front csapatait, december 9. után védelemre kényszerítették a dél felé indított, magyar-német ellentámadások.

A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Budapest bekerítésére intézkedő december 12-i direktívája, a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait tükrözte. A magyar főváros bekerítésére vonatkozó hadműveleti tervet a 3. Ukrán Front törzse nyújtotta be korábban, a 2. Ukrán Front két nappal később készült el. Ez nem befolyásolta a 20-án meginduló offenzívát, de megnehezítette a szovjet vezérkar hadműveleteket egyeztető munkáját.

Malinovszkij Budapestet észak felől is megpróbálta átkarolni, ezért Hatvan térségében is támadást indított az ercsi harccal azonos időben. Ez lényegesen sikeresebb volt, mivel a németek kénytelenek voltak az itt harcoló alakulatok egy részét a Dunántúlra rendelni a 3. Ukrán Front ellen. A támadás során az oroszok Vácnál elérték a Dunát, így a főváros körüli gyűrű egyre teljesebbé vált.

A főváros bekerítésére irányuló hadműveletek utolsó szakasza december 12-én vette kezdetét, mikor a 3. Ukrán Front parancsba kapta, hogy észak felé előrenyomulva tegye teljessé a főváros körülzárását. December 22-én elérték Bicskét és két nappal később sikerült teljessé tenni a gyűrűt.

Ezzel szemben Hitler ragaszkodott a város utolsó házig való védelméhez, amihez tartották magukat a német tábornokok, bár ők nem látták ezt igazán reálisnak és kérték is Pest kiürítését, hogy csak a Budai oldalon kelljen védekezniük. Javaslatukat Hitler elutasította.

Budapest tartásának ugyanis volt egyrészt egy pszichológiai fontossága, másrészt, ami talán még ennél is fontosabbnak számított, hogy amíg az oroszok Budapest alatt rostokolnak, addig Dél-Németország és Bécs német kézen maradt.

Budapest mindenáron való tartása, ezért volt fontos. Hitler a város bekerítése után Karl Pfeffer-Wildenbruch, a várost védő alakulatok parancsnokának megígérte, hogy felmentik őket.

A háború utolsó német offenzíváit hajtották végre Magyarországon Budapest felmentésére. Fedőnevük Konrád I, II. és III. volt. Egyik kísérlet sem járt sikerrel, bár sikerült többször is megközelíteniük a várost, felmenteni mégsem tudták. 

Bár a főváros bekerítése december 26-án félig-meddig megvalósult, de a korábban kijelölt célok közül gyakorlatilag egyiket sem tudták teljesíteni. Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereget déli irányban visszafordították, mivel a német LVII. páncéloshadtest, december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből, intenzív ellentámadást indított, veszélyeztetve a szovjetek több hadseregének utánpótlási vonalait. A szovjet 7. gárdahadsereg pedig önerőből képtelen volt visszaverni a három német (3., 6. és 8.) páncéloshadosztályt.

Az 1944. december 20. és 28. között lezajlott harcok - első garami páncélosütközet – megindítását az generálta, hogy ezzel is tehermentesítsék a főváros védőinek egyébként is egyre nehezebb harcait. A Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német páncéloshadosztályok jelentősebb harckocsi-állmonnyal és motorizált páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal is rendelkeztek. Ezen alakulatok erejét tudva a német vezetés méltán gondolta azt, hogy ha döntően nem is tudják befolyásolni az ostromot, de legalább nagy veszteségeket okoznak a támadóknak, akik ennek hatására változtatnak taktikájukon.

További cél volt, hogy a már szerveződő, nagyszabású német ellentámadásnak is segítsenek. Mivel Malinovszkij egységei ezen a frontszakaszon – a többihez képest – viszonylag sikeresebbek voltak, a védelemnek mindenképp ellentámadásra volt szüksége.
 

Budapest ostromának vázlatos térképe
(nagyobb képért klikk)

Ostromlók:
1. román hadsereg
 - Lazjko vezérőrnagy (Észak-Pest)
7. román hadsereg
 - Nicolae Sova hadtesttábornok (Kelet-Pest)
18. lövészhadtest
 - Afonyin vezérőrnagy (Dél-Pest)
    (a 2. Ukrán Front közvetlen alárendeltsé-gébe tartozott)
75. szovjet lövészhadtest
 - Akimenko vezérörnagy (Észak-Buda)
37. szovjet lövészhadtest
 - Kolcsuk (Dél-Buda)
    (a német felmentési kísérletek miatt kezdetben nem kapcsolódott be az ostromba)

Szovjet ISZU–122 önjáró löveg átszállítása a Dunán
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

Az ostrom kezdete
 
A makacsul védekező német-magyar csapatok sikerrel lassították a két szovjet front átkaroló hadműveletét, de a főváros bekerítését nem tudták meggátolni. 

Azonban Tolbuhint – és Moszkvát – a 3. Ukrán Front eredményei nem késztették mosolygásra. Különösen az „elitnek” tartott 4. gárdahadsereget tépte meg a védelem, ezáltal a kitűzött céljait sem érte el. Amiatt, hogy a kezdeti remények ne fakuljanak, az orosz marsall ösztönözni próbálta csapatait. Ez abban merült ki, hogy csupán a hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a hadsereg többségének (balszárny és a közép) pedig tovább kellett folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi részének megszállásáig.

A védők szívós kitartásának köszönhetően azonban ez nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól északnyugatra és nyugatra megtartották állásaikat. A 4. gárdahadsereg és 46. hadsereg december 20-án megindított támadása okán karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti szakasza. 25-én a 46. hadsereg, 10. gárda-lövészhadteste Szentendrénél kijutott a Dunához, 26-án a 4. gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsi-hadtest pedig - egy napos kemény harc után - elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül kialakította a belső, a 4. gárdahadsereg a külső ostromzárat.

A pesti hídfőt védő csapatok - a Margit-vonal áttörésének hírére - december végén rendezetten visszavonultak az Attila-vonal harmadik övébe, amely már Budapest külvárosi részeit jelentette. Az Attila-vonal ellen a szakadatlan támadások gyakorlatilag november eleje óta zajlottak, de a támadó szovjet-román alakulatok csak kevés eredményt, de annál nagyobb veszteségeket tudtak felmutatni.

A stratégiailag fontos pesti hídfő déli szektorát, november eleje óta a 46. hadsereg, majd annak felemásra sikeredett dunai átkelése után, a 18. lövészhadtest támadta folyamatosan. A pesti hídfő keleti sáncaira november és december hónapokban, csak fokozatosan tudott felzárkózni a megerősített 7. gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg balszárnya, így Isaszeg-Pécel térségébe került az oláhok 7. hadteste is. Pest északi része előtt pedig csak december végén jelentek meg a 30. lövészhadtest garázdálkodó egységei.

Malinovszkij marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban is kiterjesztik.

Dacára a sokszoros fölénynek, a szovjet harctéri felderítés ismét csapnivalóan működött és ennek – is – köszönhetően Malinovszkij igencsak nagy étvággyal nézett az elkövetkező napok elé. Minden bizonnyal az is közrejátszott a valóságtól elrugaszkodott terveiben, hogy minden áron ki akarta ütni Tolbuhint a nyeregből. Ezért a bekerítés belső gyűrűjén 10-11 hadosztályt vetett be.

A 7. gárdahadseregnek, a belső arcvonal biztosítása mellett, el kellett érnie a Duna bal partját. Malinovszkij – saját szakállára – még december 18-án elrendelte, hogy az említett három hadtest 20-án, a főváros bekerítésére irányuló – sokadik – támadás megindításával egy időben kezdje meg a pesti hídfő közvetlen ostromát, s 23-án estére, három nap alatt (!) foglalják el azt.

Az ostromot a szovjet seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték meg. A 7. gárdahadsereg, 30. lövészhadteste, Lazjko vezérőrnagy parancsnoksága alatt Észak-Pestet, az 1. román hadsereg – majd a felváltásukra küldött – 7. szovjet gárdahadsereg és Nicolae Sova hadtesttábornok vezette 7. román hadtest Kelet-Pestet, Afonyin vezérőrnagy 18. önálló lövészhadteste Dél-Pestet támadta.

Ezzel párhuzamosan a 3. Ukrán Front december 23-án elfoglalta Székesfehérvárt és az oroszok elérték a Bicske-Bia-Herceghalom vonalat, ezzel elvágták a legfontosabb vasútvonalat Budapest felé. Ezután már csak a kisebb kapacitású esztergomi vonalon jött az utánpótlás.

December 23-án Pfeffer-Wildenbruch parancsot adott, hogy a „fölösleges” alakulatokat gyűjtsék össze és azonnal irányítsák a délnyugati szektorba, mert a 3. Ukrán Front már közvetlenül veszélyezteti a fővárost. Mindössze csapattöredékeket sikerül összeszedniük: 12 Hummel és 12 Wespe önjáró löveget, 10-15 harckocsit és 200 páncélgépkocsit. A helyzet megoldására megfelelő válasz lett volna a 8. SS-lovashadosztály bevetése, de erre sokáig nem érkezett engedély.

Pfeffer-Wildenbruch még ugyanezen a napon kérvényezte a főváros légi úton történő ellátását, Hitler pedig elrendelte az SS páncélos egységeinek átirányítását egy Budapestet felmentő támadáshoz. 23-án mind Pfeffer-Wildenbruch, mint Fretter-Pico vezérezredeseket leváltották, helyükre Wöhler és Balck tábornokokat nevezték ki. 23-án a szovjetek Nagytéténynél is átkeltek a Dunán, ellenük a Feldhernhalle hadosztály néhány egységét vetették be, akik e napon visszafoglalták Törökbálintot.

Az első összecsapások Budapest területén
 
December 24-én reggel Budakeszi csendőrőrse telefonon jelentette a magyar hadtestparancsnokságnak, hogy a település előtt megjelentek az első szovjet harckocsik. A szovjet páncélosok később megközelítették a Hidegkúti elágazást, ahol egy benzinkútnál összecsaptak a német gyalogsággal. Egy közeli patika előtt felállított 88 mm-es légvédelmi ágyú kilőtt egy T-34-est, a többit visszavonulásra kényszerítette. A nap délelőttjén Hidegkút felől a szovjet felderítők gyalogsága is kezdett beszivárogni a város külső területeire.

A súlyos helyzetre már Berlinben is felfigyeltek és azonnal parancsot adtak a 8. SS-lovashadosztály Budára való átirányítására. A szűkös tartalékból kivont egy felderítőcsoport, Hűvösvölgy-Rózsadomb térségbe lett átdobva, míg egy légvédelmi tüzérosztag a Horthy Miklós körtéren rendezkedett be védelemre.

A délután folyamán a Szépilona kocsiszínnél heves tűzharc bontakozott ki az oroszok és németek között. A svábhegyi nyilaskeresztes harccsoport is akcióba kezdett, Ostián Antal vezetésével. A hungaristák felvették a harcot a túlerőben lévő ellenséggel az Érdi úti iskolánál, ahol többjük – közöttük Ostián is – elestek. A megmaradt önkéntesek a Mártonhegyi út kertjeiben alakítottak ki védőállásokat.

Este, Kovarcz Emil mozgósítási miniszter korábbi rendelete szerint, az ún. hólabda-módszerrel riadóztatták az önként frontharcra jelentkezett I. Egyetemi Rohamzászlóaljat. A módszer lényege abban állt, hogy minden harcra kész egyetemistának értesítenie kellett két másik társát. A módszer működött, mert az egység mindhárom százada egy óra alatt már felsorakozott. A riadóztatott egyetemisták lezárták a Hűvösvölgyet és fegyveres felderítőket küldtek ki Budagyöngye térségébe.

A járőr sikeres akciót hajtott végre, mert egy kézigránáttal felrobbantottak egy orosz harckocsit. Az orosz gyalogosok a beszivárgást követően elkezdték zaklatni a helyi lakosságot.

Ezen a napon 20 orosz páncélos érte el Budát – nagyobb részüket kilőtték vagy megrongálták –, de nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű kísérőgyalogsággal, így a területeket nem is tudták megtartani. Egyes források azonban teljesen másnak tulajdonítják az orosz katonák megtorpanását. Ez pedig nem más, mint a fosztogatás és a lakossággal való erőszakoskodás.

Jellemző, hogy a vörös csürhe közeledtére az addig bátortalan és gyáva „ellenállás” és a bolsevik szimpatizánsok pofátlanul örvendeztek. Sőt, egyes vérszemet kapott tagjaik arra vetemedtek, hogy többedmagukkal megtámadták a várost védő katonákat. Persze kihasználva létszámfölényüket, általában egy vagy két katonát támadtak meg.

December 24-én, a pesti oldalon is hevesen ropogtak a fegyverek. A szovjet harctéri vezetés amiatt indított erőteljes támadást, hogy a védők átcsoportosítását megakadályozza, azonban ez nem sikerült. Ezzel pedig kezdetét vette a főváros szinte teljes területének lövetése a tüzérséggel.

December 25-én, a nyugati irányba előretörő szovjet harckocsik elérték Tatabányát, északi irányú előrenyomulásuk pedig Dorogot veszélyeztette. A településnél felállított néhány német légvédelmi üteg és magyar rohamlöveg egészen estig sikeresen hárította a 170. harckocsidandár támadását, négy T-34-est kilőve és legalább egy tucatot megrongálva. Azonban az orosz túlerő estére Dorogot is bevette és sajnos a település vasútállomásán több száz tehervagon került orosz kézre.

December 26-án, a hajnali órákban a szovjetek elkezdték Esztergom ostromát is. A várost védő 23. tartalékhadosztály partot váltott, majd este, a visszavonuló német utászok felrobbantották a Mária Valéria hidat.

December 25-én, a budai oldalon megjelent a legendás Prónay Pál is, aki egy hungarista önkéntesekből álló osztagot vezetett. E nap hajnalán, a Hűvösvölgy felé nyomuló vörösök körülvették az által irányított útbiztosító éket.

A hungaristák egészen 26-a kora délelőttig hősiesen feltartották az oroszokat, végül egy villába szorultak és mindannyian hősi halált haltak (a különböző források abban egyetértenek, hogy Prónay aktívan részt vett a védelemben, de további sorsának tisztázása még a jövőre vár. Vannak akik a Kitörésre teszik hősi halálának idejét, míg mások úgy vélik, hogy szovjet fogságban halt meg).

A nap során előrenyomuló szovjetek elfoglalták Budaörsöt is. A szovjet gyalogosok ezen a napon benyomultak a János Kórház területére és az ott található kápolnát használva géppuskafészekként, lőni kezdték az Olasz fasor környékét.

Mivel a budai területek védelme kezdett elégtelennek látszani, erősítést kellett átdobni a harcoló hungaristák és egyetemisták megsegítésére. Ennek keretében érkeztek ide a 8. SS-lovashadosztály egyes alakulatai, a Vannay-zászlóalj, a székelyudvarhelyi csendőrzászlóalj és a Budapest-őrzászlóalj.

A Vannay-zászlóalj lezárta a Városmajort és nem kisebb érdem fűződik nevükhöz, minthogy kikergették a János Kórházban garázdálkodó ruszkikat. A nap estéjén megérkezett az Europa SS-riadózászlóalj, akik az egyetemistákat segítették ki. Az oroszok valamivel később újra próbálkoztak a kórház elfoglalásával, de a közelben állomásozó fegyveres egyetemisták, a 21. tüzérosztály aknavetős ütegének támogatásával, súlyos veszteségeket okoztak nekik és visszaszorították azokat.

A Szentendrei-szigetet december 26-án kezdték meg rendezetten kiüríteni. Bár a szovjet 25. gárda-lövészhadosztály már előző nap rátette lábát a szigetre, azonban dacára a túlsúlyuknak, a sziget megszállása csak vánszorogva ment. Sőt, egyes kommunista alvóügynökök is segítették munkájukat, mert a Tahiba vezető aláaknázott híd vezetékeit egy helybéli áruló (Boros Izabella) elvágta. A szigetet csak január 3-án sikerült teljesen elfoglalniuk az oroszoknak.

Német gyártmányú Wespe önjáró löveg

Német gyártmányú Hummel
önjáró löveg

Elesett orosz katonák

Prónay Pál