|
A pesti vásárcsarnokok
hosszú előtörténete 1865-ben kezdődött. Ekkor merült fel a pesti
Duna-parton (a későbbi Duna-korzó helyén) építendő kettős bazár
terve, mely a majdani szállodasor egész területét elfoglalta volna.
A bazárkolosszus déli végén egy kioszk-méretű, üvegházszerű pavilon
épült volna, melyet a tervezők (Gerster Károly és Frey Lajos)
vásárcsarnokoknak szántak, de amit a terv bírálói csekély mérete
miatt meg nem felelőnek ítéltek. Végül az egész plánumból nem lett
semmi, de jellemzően mutatja, milyen tájékozatlanság uralkodott
akkortájt ebben a kérdésben. A fogalom bizonytalansága a következő
években többször is bebizonyosodott, amikor különböző
kezdeményezésekről kiderült, hogy előterjesztőik nem is vásár-,
hanem zsibárucsarnok építését kezdeményezik.
1871-ben rendezték meg az egyesülés előtt álló főváros rendezési
tervére kiírt nemzetközi pályázatot, melynek részvevői a reális és
aktuális elképzelések mellett egyéni ötleteiket is belevették
pályaművükbe. A nyertes
Lechner Lajos műleírásában részletesen kitér a vásárcsarnokokra,
indokolja szükségességüket, hangsúlyozza jó megközelíthetőségüket.
Nemcsak elvben tér ki rájuk, konkrét javaslatot is tesz: a
Lipótváros akkor még teljesen beépítetlen, az
Újépülettől
északra eső részére helyezi, melyet amúgy is fejleszteni kíván.
Személye azért fontos, mert a csarnokrendszer kiépítése idején ő
lesz Budapest főmérnök-középítési igazgatója, azaz a főváros műszaki
adminisztrációjának vezetője, aki - mint látni fogjuk -tevékeny
részt vállalt a csarnoképítés előkészületeiben és (már csak
hivatalból is) a lebonyolításában. A kérdés iránt korán
megnyilvánult érdeklődése kétségkívül hasznára vált az ügynek.
A javaslatok továbbra is ötletszerűen merültek fel, a
megvalósulásukra való esély nélkül, de azt jelzik, hogy a téma
divatossá vált. 1872-ben az egyik hetilap közölte egy vas - üveg
szerkezetű vásárcsarnok rajzát és azt a hírt, hogy a kecskeméti
kapunál (tehát a Kálvin téren) fog felépülni. A hír téves volt, a
rajz pedig az előző évben elkészült egyik bécsi kerületi csarnokot
(a
zedlitzgasseit) ábrázolta. A városi hatóság ebben az időben még
egyáltalán nem foglalkozott a kérdéssel, mely azonban még ebben az
évben mégis terítékre került.
A kezdeményező egy -
eddig ismeretlen okból és körülmények között ide szakadt - francia,
bizonyos Edouard Besnier de la Pontonerie volt, aki emlékiratában
tette közzé elképzelését. Tanulmányában - mely az első volt, amit
nálunk ennek a kérdésnek szenteltek - a párizsi rendszert javasolta
Pesten megvalósítani. Az ottani
Les Halles nyomán tervezett központi vásárcsarnokot, valamint
kerületieket a Teréz-, a József-, a Lipót-, a Vízi- és a Rácvárosba.
Noha a város lenne a tulajdonos, az intézményt magánvállalkozók
működtetnék - szerinte - jelentékeny haszonnal.
A város közgyűlése és egy e célra kiküldött bizottság foglalkozott
ugyan a javaslattal, de elutasította, mondván csarnokokra szükség
van ugyan, de nem épülhetnek magánkezdeményezésből. A kiküldött
szakértői bizottság viszont, ha lassan is, de némi eredménnyel járt:
1875-re kijelölték a leendő csarnokok helyét. Összesen kilencet
terveztek, ebből hármat Budára, a többit Pestre. Már ekkor fölmerült
a Hunyadi, az István (Klauzál) és a Rákóczi tér, valamint a Sótér,
ahol végül a
Központi
Vásárcsarnok felépült. A Lipótváros számára a Széchenyi teret
javasolták (a mai Szabadság tér déli részét).
1879-ben létrehozták Budapest közélelmezési bizottmányát, ami a
probléma akuttá válását jelezte. A város belterületén működő több
mint 40 utcai piacon ellenőrizhetetlen, legendásan rossz minőségű és
drága élelmiszert lehetett kapni elképesztő higiéniai körülmények
között. A bizottság fontosságát jelzi, hogy elnöke maga a
polgármester,
Kamermayer Károly volt. Három év elteltével kinyomtatott
jelentése az addigi munkálatok összegezése.
Bírálóan ismertette a külföldi csarnoképítési eredményeket, majd
hangsúlyozta, hogy legfontosabb a célszerűségi szempont
érvényesülése, a közlekedési, világítási, szellőzési problémák
helyes megoldása. A vasszerkezet és az üveg alkalmazását rossz
hőszigetelése miatt ellenezte, karzatok építését sem látta
célszerűnek. Leszögezte, hogy a városnak magának kell felépítenie a
csarnokokat.
Lechner Lajos
(1833-1897) |
Kamermayer Károly
(1829-1897) |
A közélelmezési bizottmány következő évi átfogó javaslatai erre az
emlékiratra épültek. Külön hangsúlyt kap bennük a központi és a
kerületi csarnokok szerves egysége. Ekkor vetődik fel először
közigazgatási és műszaki szakértők nyugat-európai tanulmányútra
küldése. 1885-ben ugyan kimondják a központi vásárcsarnok
létesítésének szükségességét, de évekig nem történik semmi.
Újabb lökést megint Besnier de la Pontonerie ad az ügynek,
ezúttal nem emlékirat, hanem röpirat formájában, a tanács helyett a
közvéleményhez fordulva. Elképzelése továbbra is a városi intézmény
és a magánvállalkozás valamiféle kombinációja, de ezúttal a
csarnokrendszer felállítását, tervezését és berendezését is
felajánlja, magára vállalva az ehhez szükséges hosszú lejáratú
kölcsön megszerzését is. Azt is megígéri, hogy kizárólag hazai
iparosoknak ad munkát.
A közgyűlés a helyi viszonyok ismeretének hiányára hivatkozva
elutasította a javaslatot, de annyi hatása mégis volt, hogy 1889
elején a tanács felszólította a főváros középítési igazgatóját, hogy
tegyen javaslatot a probléma megoldására. Lechner Lajos jelentése,
mely a következő évben készült el, három variációt is megjelölt a
központi csarnok lehetséges elhelyezésére (mai helye mellett a
Boráros teret és a Közraktárakat) a vas-üveg szerkezet alkalmazása
mellett foglalt állást, felvetette a kettős tető gondolatát és
kiszámította a lehetséges áruhelyek számát is. Csak nyolc kerületi
csarnokot tervez, javaslatai alig néhány helyen térnek el a
polgármesteréitől. Állásfoglalásának legfontosabb része az, melyben
határozottan elveti a terek esetleges beépítésének lehetőségét, még
akkor is, ha ezáltal megnőnek az építési költségek. A teljes
megoldáshoz további négy csarnok építését látja szükségesnek
(közülük hármat tervez Budára!).
Lechner jelentésével szinte egy napon, hasonló terjedelemben
érkezett a tanácshoz egy magánjellegű emlékirat, mely ugyanezzel a
problémával foglalkozott. Szerzője
Czigler Győző volt, a Hold utcai (és a Hunyadi téri) csarnok
majdani tervezője. Általában ő is Lechnerhez hasonló
következtetésekre jut. A központival egyszerre szerinte legalább
három detail-csarnokot kellene építeni.
Ő veti fel az utcai piacok megszüntetését azokban a kerületekben,
ahol vásárcsarnok épül. Hangsúlyozza a bővíthetőség követelményét.
Helyválasztása megegyezik a korábbiakkal. Kitér a hűtés és a
kirakodás kérdésére, vasszerkezetet csak korlátozott mértékben
használna. A kerületi csarnokok egy részét viszont a terek közepére
helyezné. Minden csarnokhoz költségvetést is összeállít.
Czigler nem saját kezdeményezésére, hanem egy tanácsnok felkérésére
készítette emlékiratát. Feltehetően Matuska Alajos , a közélelmezési
ügyosztály vezetője (a későbbi alpolgármester) volt az illető, aki
ekkor már évek óta foglalkozott a témával, és a vásárcsarnok-ügy
legfőbb szakértőjének és első számú támogatójának számított. Már
évekkel korábban tett javaslatot a megoldásra. 1891-es összefoglaló
jelentésében főleg Cziglerre hivatkozott építészeti kérdésekben,
innen sejthető, hogy az építész Matuska kérésére foglalkozott a
témával. Besnier javaslatát a tanácsnok is elveti, avval, hogy nem a
jövedelmezőség a cél, hanem az áruk minél olcsóbbá tétele.
Felsorolja a megszüntetendő piacokat, felveti, hogy a telkek egy
részére - a jövedelmezőség érdekében - bérházat kellene építeni. Az
intézmény összköltségét 6 millió forintra becsüli. Amikor a főváros
törvényhatósági bizottságának közgyűlése 1891. május 13-án nagy vita
után elfogadja a közélelmezési bizottság javaslatát, lényegében
Matuska programja válik határozattá (egyúttal végleg elvetik Besnier
és mások javaslatait).
A másodfokú építési hatóság, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa is
jóváhagyja a tervet, de hangsúlyozza, hogy a csarnokok ne magukra a
terekre épüljenek. Ezt a program - Czigler nyomán, Lechnerrel
ellentétben - nem szögezte le. Még egy korrekcióra sor került: az V.
kerületi csarnok helyéül a közmunkatanács a Széchenyi tér helyett a
Hold utcát javasolja.
A közgyűlési határozatot a belügyminiszter jóváhagyó leirata
szentesítette. A vásárcsarnokok ügye ezzel lépett a megvalósulás
stádiumába.
Czigler Győző
(1850-1905) |
Matuska Alajos
(1847-1934) |
Az egyes vásárcsarnokok külön története a létesítésüket szentesítő
közgyűlési határozat, illetve belügyminiszteri jóváhagyás után
kezdődött, akkor, amikor a fővárosi mérnöki hivatal először
foglalkozott velük. Minden középítkezés esetében ugyanis -
függetlenül attól, hogy az építési terveket végül ők készítették-e,
vagy magánépítészt bíztak meg - a hivatal közegeinek feladata volt a
telek kiválasztása és hozzávetőleges költségvetés készítése az
illetékes tanácsi ügyosztály által meghatározott program alapján.
Amennyiben nem a hivatalban készültek a részletes tervek, úgy ezek
ellenőrzése volt a feladat, meg a költségvetésé, az egyes munkákra
vonatkozó árlejtési feltételeké és a munkát elnyert vállalkozói
szerződéseké, továbbá magának az építkezésnek a műszaki felügyelete,
jelentéstétel a befejezésről, stb. Mivel a hivatalnak nem volt
döntési kompetenciája, majdnem mindenben a tanács, illetve a
közgyűlés határozott, természetesen az illetékes ügyosztályok
meghallgatása után. A fontosabb kérdésekben a közmunkatanács,
illetve a belügyminiszter jóváhagyása is szükséges volt. A bonyolult
ügymenet miatt a döntések előkészítése, meghozása általában több
időt vett igénybe, mint maga az építkezés.
Folytatjuk!
|
 Jelenleg
nincs ajánlható link! |
|
