KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Az 1867-es kiegyezést követően a jövőbeni főváros területén három különálló város létezett, ám azok szoros kapcsolataik és egymásrautaltságuk végett már előre vetítették a majdani egyesítést. Hivatalosan ugyan Pestről, Budáról és Óbudáról van szó, de ugyanakkor már gyökeret vert az egységet szimbolizáló Budapest elnevezése is.

HIRDETÉS

 Társadalom

A Lánchíd építését követően, de már az 1840-es évtized derekától kezdve is egyre gyakrabban emlegetik Pest-Buda nevét. Feltevések szerint Széchenyi gróf által terjedt el elsőként az egységes városra utaló név, de annyi bizonyos, hogy miután 1849. június 24-én a forradalmi magyar kormány elrendelte a három város egyesítését - Budapest neve visszavonhatatlanul bevonult a történelembe.

A szabadságharc leverése után a folyamat kissé lelassult, de új név használata a Bach-korszak körülményei között is a felszínen maradt az egyes folyóiratok szalagcímei és cikkei által. Az 1860-as évektől kezdődően a tendencia olyannyira fokozódott, hogy a híres magyar lap, a Budapesti Közlöny is felvette nevét. A megérlelt folyamat végén a 1872. XXXVI. tc. aztán szentesítette a lakosság akaratát.

Az egyesített városok címere
(lásd: Budapest jelképei)

A nem egészen pontos statisztikai adatok szerint az 1850-es évek elején Pest, Buda és Óbuda területe 18.300 hektárt tett ki. Ebből Pest 8226, Buda 7474, Óbuda 2600 hektár volt. Az 1870-es statisztika alapján a három város területe 18.613 hektárt tett ki. Ez - a közel 20 év alatt - több, mint 300 hektár növekedést jelent. Ebből Pest 8141, Buda 7890, Óbuda 2582 hektár volt. Ezen adatok nagy valószínűséggel megközelítették a valós területi viszonyokat.

Az első hitelesnek mondható városfelmérés 1867-ben vette kezdetét, amelynek élén Pest városa járt. Doletsko Ferenc mérnök végezte el Pest területének lejtmérési munkálatait, amely 1870-ig húzódott.

Doletsko életét csak vázlatosan ismerjük. Oklevelét a pesti Institutum Geometricumban (Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem) nyerte 1846-ban. A DK-i vasút osztályfőnöke volt, mikor 1863-ban - Kruspér Istvánnal szemben - elnyerte a Pest város utcáinak rendezésére kiírt pályázatot, s elkészítette a mai utcahálózat kitűzését és bemérését. Bár a szakemberek munkáját nagyra értékelték, a főváros vezetősége részéről meg nem értésben volt része, s anyagilag is tönkrejuttatták. 1869-ben családjával Aradra költözött, s a város hites mérnökeként szolgált tovább.

1866. novemberének elején Pest város vezetése szerződést kötött Halácsy Miklós mérnökkel a bonyolultnak számító háromszögelési módszerrel való terület-megállapításra, aki 1871-re készült el a bel- és külterületek feltérképezésével. Az ezután megjelent térképek már biztos alapot nyújtottak a meginduló nagyszabású városrendezések lebonyolításához.

A Halácsy-féle Margitsziget-térkép 1872-ből

A Halácsy-féle Pest-térkép 1872-ből
(A XIX. század végén és a XX. század első felében sokszor csak az utak közepén húzott vonalak jelölik a jelenlévő közlekedési elemeket. Erre jó példa az 1872-ben kiadott "Pest város beltelkeinek térképe" Halácsy Sándor közreműködésében. Ezen ugyanis fellelhetőek a városi tömegközlekedés ábrázolásának a jelei. Jelen vannak a térképen az akkor még nemrégiben indult lóvasutak útvonalai, annak ellenére, hogy a térkép telekrendezési célból készült)

A Halácsy-térképek tudományos igényű hitelesítése - a felkért neves szakemberek közreműködésével - városrészenként haladt előre, és végül is 1877-ben nyert befejezést. A budai oldal felméréséhez az 1870-es években láttak hozzá Marék János irányításával. Ugyan Óbuda területén már az 1850-es években voltak felmérések úrbéri szabályozás céljából, de igényesebb alapokon csupán az 1880-as években indultak meg a felmérési munkálatok.

Buda felmérési térképe 1876-ból
(A térkép névtelenül jelent meg, ezért lehet Halácsy Sándor, illetve Marék János munkája is)

Az 1860-as évek végén a sűrűbben lakott belterületek a pesti oldalon alig haladták meg az összterület 7%-át, míg a budai oldalon ez az arány 3% körül mozgott. A gyéren lakott területek ezek szerint 1867-ben a város egészének 95%-át tették ki.

 Lakáshelyzet

Az 1870-es összeírás szerint a három településen 9351 házat találtak, amelyből 7243 volt földszintes, vagyis 77%-uk. Bécsben ugyanekkor ez a szám 17%, Párizsban 8%. Arányában Pesten kedvezőbb volt a helyzet, mert az 5259 épületből 3831 volt földszintes, vagyis a házak 72%-a. Ferencváros és Józsefváros házainak mintegy 90%-a volt földszintes. Buda 3262 épületéből 2638 jutott földszintesre, azaz 80%-a. Óbuda 830 épülete között 774 földszintest találtak, azaz 93%-át. Ami az emeletes házakat illeti, a három városban együttesen 1358 egyemeletes és 750 kétemeletes, illetve ennél magasabb épület akadt. Az utóbbi kategóriába tartozók 62%-a a Belvárosban és a Lipótvárosban helyezkedett el. Budapesten ekkor 90.693 lakószobát tartottak nyilván; Pesten 71%, Budán 24%, Óbudán 5%. A lakosság számát tekintetbe véve átlagosan 3 személy jutott egy szobára; Pesten 2, Budán 2,5, Óbudán 3,5.

A pesti lakosság 40%-a, azaz 78.727 ember lakott túlzsúfolt lakásban, vagyis egy szobára több, mint öt személy jutott. Pest pincéinek közel fele lakás volt. A külterületeken jócskán akadtak a 30 embert is befogadni képes  tömegszállások, de Kőbányán és Budafokon például rengetegen laktak barlangokban és egyéb földbe vájt mélyedésekben is (lásd: Barlanglakások). A Dunán ekkor 29 hajó volt szállásnak átalakítva.

 Lakosság

Budapest iparosodásának természetes következménye volt a munkásréteg tömeges betelepedése. E betelepülés következtében a lakosság száma rohamosan nőtt: 1851-ben 156.506, 1859-ben 193.296, 1870-ben 270.349 fő lakott Pest, Buda és Óbuda területén. A húsz év alatt az összlakosság 113.970 fővel nőtt, azaz mintegy 42%-kal; Pest lakossága duplájára nőtt (106.379-ről 200.476-ra), Buda lakossága 37.953-ról 53.998-ra, Óbudáé 12.174-ről 16.003-ra emelkedett. E számok világosan mutatják Pest domináns szerepét, valamint erőteljesebb fejlődését.

Az 1870-es összeírás a lakosság nyelvi-nemzetiségi hovatartozásáról nem ad felvilágosítást. Annyiról azért mégis képet kapunk, hogy a lakosság 21%-a, mintegy 57.566 fő nem őshonos lakó volt. A főváros lakosságáról az 1850-es években készült összeírás: eszerint 56% németajkú, 36%-a magyar volt, a maradék 8% pedig más országokból származott. A német ajkúak száma különösen Budán és Óbudán volt jelentős - elérte a lakosság 70%-át. A tanköteles gyermekek anyanyelvi adataira támaszkodva elmondhatjuk, hogy 1870-re a lakosság 45%-a volt magyar anyanyelvű. Az 1880-as felméréskor ez a szám már 56,7%.

 Vallás, oktatás

1870-ben a lakosság 72%-a volt római katolikus, 16,6%-a zsidó (44.890 fő), akik közül a legtöbben Pesten éltek (leginkább Terézvárosban). A reformátusok, evangélikusok és görögkeletiek 30.000 főt tettek ki.

A lakosság mintegy 40%-a nem tudott írni és olvasni; Pesten 39%, Buda 41%, Óbuda 46% részben volt analfabéta.

 Ipar, mezőgazdaság

A kibontakozó iparosodás következtében 1870-ben a lakosság 56%-a (150.650 fő) volt kereső; Pesten 116.040, Budán és Óbudán 346.714 fő dolgozott.

Őstermeléssel ekkor a lakosság 7,4%-a, azaz 11.710 fő foglalkozott. A legelők területe ugyan csökkent, de a szántóterületeké nőtt, s ugyancsak kiterjedtté vált a kertgazdálkodás és gyümölcstermesztés is. Az erdőterületek mintegy 50%-kal csökkentek, vagyis 2560 hektárról 1260 hektárra). Szőlőművelést a Gellért-, József-, Mátyás-, Üröm-, Testvér-hegyen, valamint a kőbányai Ó- és Újhegyen végeztek. Az 1870-es évek elején kőbányáról egy-másfélezer hektoliter bor származott, míg Budáról és Óbudáról harmincezer hektoliter.

A kereső lakosság 32%-a dolgozott az iparban, amely döntő többségben Pestről került ki. Egyedül a szövőipar volt uralkodó Budán, amely az összes létszám 80%-a volt.

Füstölgő gyárkémények Budán

A statisztikai összeírás alapján tudjuk, hogy a legnagyobb számú iparágak a fém-, kő- és faipar voltak, összesen 14.869 főt foglalkoztatva. A régebbi üzemek modernizálódtak, részvénytársaságokká alakultak, tőkeemeléseket hajtottak végre, telepeik kibővültek (többek között a Ganz vasöntöde és gépgyár munkáslétszáma az 1850-es évektől 1870-ig a 200-ról 665-re emelkedett). Emellett a kisipari lakatosok és kovácsok is bőven kaptak megrendelést. A pesti építőiparban dolgozó kőművesek, kőfaragók, ácsok létszáma 3307 főt tett ki.

Az egykori Elevátor épülete Ferencvárosban (lásd: Elevátor-ház)

Az élelmiszeriparban jelentős szerepet töltöttek be a világ legnagyobb malmai közt nyilvántartott ferencvárosi malmok, mint a Pannónia, Erzsébet-, Viktória-, Concordia-, Unó- stb. gőzmalmok (lásd: Gizella-malom). Az élelmiszeriparban foglalkoztatott 6402 fő nagyobb részét a pékek, mészárosok és hentesek, kocsmárosok, kávésok alkották. A faiparosok közel háromnegyede volt asztalos.

A cselédek és szolgák száma 51.761 fő volt, az értelmiséghez tartozók (orvosok, ügyvédek, tanárok, tanulók stb.) képezték a kereső lakosság további 11%-át. A köz- és magántisztviselők, papok, értelmiségi szabadfoglalkozásúak ( A háztulajdonosok és járadékból élők számát 2497 főben jelölték meg.

 Kereskedelem

A kereskedelemben, szállításban, valamint a pénzintézeteknél 21.307 fő dolgozott. Ennek súlyát növelte, hogy Pest elsősorban az országos kereskedelmi forgalom központjának számított, s a kül- és belföldi áruforgalom közvetítője volt.

A Pestre behozott áru 8millió, a kivitt áru 6millió mázsát tett ki. Élen járt a gabonakereskedelem, amelyből Pestre közel 7millió mázsa érkezett, s 2,2millió mázsát szállítottak el. Ahogy a gabonakivitel csökkent, úgy emelkedett a lisztkivitelé. 1871-ben ez elérte a 2,2millió mázsát.

Ezen időben több, mint 100.000 vágómarha és másfélmillió sertés került a piacokra. A legtöbb marhát a ferencvárosi marhalegelő réteken tartottak, amelyeket az újonnan felépült vágóhídon vágtak le.

A budapesti Közvágóhíd építése és üzembe helyezése a XIX. század második felének legrangosabb eseménye volt. Kamermayer Károly polgármester kezdeményezésére a főváros korának egyik legnagyobb vállalkozásába fogott. 1865-ben a Pest városi tanács több száz magánvágóhíd és mészárszék működését szüntette be: ennek elsősorban közegészségügyi oka volt, hiszen a megnövekedett város belterületén az állatok terelése, tartása, a fel nem használható belső részek tárolása lassan tűrhetetlen állapotokat idézett elő, járványokat és betegségeket terjesztett. A közgyűlés 1868-ban elhatározta, hogy a közvágóhidat saját kezelésében fogja megépíteni a Soroksári úti szántóföldeken.

A Közvágóhíd és környezete egy 1890-es térképrészleten
Az egykori Bikarét (illetve marhalegelők) északi részét építették be a vágóhíd részére

Az élelmiszeripari telep dél-pesti koncentrálódásának az is oka volt, hogy az Alföldről szállított termények itt könnyen elérhették a várost. A marhák jelentékeny része a ferencvárosi Marhavásártérre került, ahol hetenként, szerdán zajlottak le az üzletkötések. Sertésből a nagy exportüzleteket a kőbányai sertéspiacon bonyolították le.

 Vásárok

Pest és Buda területén évente négy alkalommal voltak vásárok: a József-napi (március 19.), a Medárd-napi (június 8.), a János-napi (augusztus 29.) és a Lipót-napi vásár (november 15.).

Nevezetesebb vásárterek voltak az Újvásár tér (Erzsébet tér), Kerepesi út (Rákóczi út), Országút (Károly körút) és a Múzeum körút, valamint az Újépület mögötti fapiac.

1867-ben a Medárd-napi vásárt a Széna téren (Kálvin tér), a Mészáros utcában (Vámház körút), a Sóház környékén (Fővámház tér, ma Fővám tér) és a Duna-parton tartották.

Piaci pavilonok a Kálvin téren 1879-ben

Piac a Duna-parton 1890 körül

Piac a Duna-parton 1890 körül

 Áruszállítás, közlekedés

Az áruszállításnak lépést kellett tartania a kereskedelem támasztotta növekvő igényekkel. A fővárosban három pályaudvar állt rendelkezésre: a Dél-keleti, a Józsefvárosi és a Déli pályaudvarok, azonban ezeknek ekkor még nem létezett Duna fölötti összeköttetése. Épp ezért a vasúton Pestre érkező árut kocsikra, szekerekre kellett rakni, hogy átkerülhessenek Budára, s így fordítva, amely miatt a szállítási idő és a költségek is megnövekedtek.

1867-ben vasúton egy mázsa árut 1 mérföldre (8,3 km) háromnegyed krajcárért szállítottak el, s ez 15 percbe került. Ugyanezt szekérrel az egyik pesti pályaudvartól a budai indóházig három napba és 8 krajcárba került átszállítani.

A Nyugati pályaudvarnál várakozó teherszállító szekerek sora 1890 körül

A dunai gőzhajózás kiemelkedő szerepre tett szert ezekben az időkben. 1870-ben közel kétmillió mázsa áru került a városba hajón, s mintegy másfélmillióval el is szállítottak. A teher- és személyszállító hajók által a kikötőkben élénk mozgás volt tapasztalható, amelyet szinte minden korabeli fényképen és képeslapon nyomon követhetünk. Szükségessé vált egy minden igényt kielégítő vámmentes kikötő létesítése.

A személyszállítást kisebb részben magánosok hintói és a bérkocsik (fiakerek és komfortablik, vagyis két- és egyfogatúak: 1867-ben 419) bonyolították le.

Áruszállító taliga és sietősen haladó személyszállító kocsi a Keleti pályaudvar előtt

Az 1860-as években a közlekedés nagyobb részét az omnibuszok bonyolították le. Ezekkel 16 járatot tartottak fenn, 220 kocsival, kétlovas vontatással a vasúti állomásokhoz, a nevezetes fürdőkhöz és a külterületekhez egyaránt. A legnagyobb forgalom a Városliget felé történt, amely útvonalon mintegy 160 kocsi közlekedett. Ide 10 krajcárért, a Császár fürdőhöz 12-ért, Újpestre 15-ért, Zugligetbe 30 krajcárért lehetett eljutni. A bérkocsik óránként 80 krajcárt vagy 1 forintot kértek.

1866-ban a bérkocsik monopolhelyzete aztán fokozatosan megtört, miután elindították Pest első lóvasútját Újpestig. Ezt az 1865-ös alapítású Pesti Közúti Vaspálya Társaság működtette. 1867-ben az utasforgalom elérte a 900ezret. Ezen évben megindult a Városliget felé vezető szárnyvonal kiépítése is. 1868-ban átadták a kőbányai vonalat, 1869-ben pedig a Széna tértől (Kálvin tér) a Dunáig lehetett lóvasúton közlekedni.

A vonalak hossza ebben az évben 22,4 kilométer hosszú volt, 144 kocsival, 458 lóval. Budán kiépítették a Zugligeti (lásd: Zugligeti Indóház) és óbudai vonalakat is. A budai oldal hossza 12,9 kilométer volt, 50 kocsival és 190 lóval.

Lóvasút a Tisztviselőtelepen 1890 után

Lóvasút és fiákerek, szekerek sokasága a Deák Ferenc téren 1892 után

Lóvasút a Csömöri úton

A fővárosban 35 kilométer hosszan húzódott a lóvasút-hálózat. Kezdetben egyvágányú vonalak léteztek, de a járatsűrűség növelése miatt 1870-ig minden vonalat kétvágányúra bővítettek. Ekkorra már 47 kilométer sín húzódott Budapesten.

Az Újpest-Kőbánya vonalon a III. osztályon már 10 krajcárért is lehetett utazni, míg a többi vonalon az I. osztály került ennyibe.

 Közterület

Pesten az 1870-es összeíráskor 300, Budán 240, Óbudán 65 utcát, teret és egyéb meg nem nevezett közterületet tartottak nyilván. Ezek tisztántartása nagy nehézségekbe ütközött: a hulladék és egyéb szemét elszállítása végett Pest városa 1869-ben három évre szerződést kötött Stenitschka Jánossal, aki 35 ezer forintért vállalta a szemét elszállítását. Ugyanerre a három évre (június és október között) Schorm Vencel kapott szerződést az utcák öntözésére 4 öntözőkocsival és négy lóval, összesen napi 20 forintért. Ezekkel párhuzamban Pesten 100 utcaseprő dolgozott.

Figyelembe kell venni, hogy a város utcáit ekkor vastag porréteg borított, amit szeles időben szinte lehetetlen volt elviselni, esőben pedig mindent sártenger borított. Egykorú megjegyzés szerint a Rákosról kiinduló homok erőteljesen rontotta a főváros levegőjét: "A város minden bűzhödtsége, pora, szemete a levegőben van, nem menekülhetsz előle... bámulunk azon, hogyan lehetett e porfészekbe várost építeni".

Sok panasz hangzott el a város éjszakai világításáról is. A kortársak elmondásai alapján este holdvilág alatt lehet csak közlekedni, s ekkor a pislákoló lámpákat fel sem kapcsolták (lásd: Budapest közvilágításának története).

1865-től a kőolaj alapú világítás, azaz a petróleum megjelenése hozott némi változást, amelyet a későbbi gázvilágítás váltott fel. Miután Pest városa 1855-ben szerződést kötött az Általános Osztrák-Magyar Légszesz-Társasággal a világítógáz helyi gyártására, és 1856-ra felépült a Parasztvásártéren (későbbi Tisza Kálmán tér) a gázgyár - ugyanezen év karácsonyán már kigyulladtak az első gázlángok a Belváros utcáin.

A Tisza Kálmán téri légszeszgyár
(a tér neve később Köztársaság tér lett, 2011-től II. János Pál pápa tér)

Budán 1862-ben került sor az első gázlámpa felállítására, amelyhez a gázt a Lánchídon vezetett csővezetéken tápláltak a lámpákba, de 1866-tól a Margit körúti légszeszgyár is szolgáltatott gázt a működésükhöz. Óbudán 1870-ben kezdték meg a gázszolgáltatást. 1867-ben 2299 gázlámpa, 1900-ban már közel 14ezer lámpa világított Budapest területén.

A gáz magas ára, s a lámpások gyenge fénye és szúrós szaga ellenére egyre többen használtak gázzal működő lámpásokat. A magánvilágításra használt lámpák száma ekkor elérte a 37ezret. 1867-re a gázlámpa aránya 77% volt az olaj-, a petróleumlámpával és a gyertyával szemben. A magas költségek miatt a lángok fele csak az esti órákban égett, ami a holdvilágos éjszakák leállásaival együtt nagyjából 100 éjszakára terjedt ki. A gyakori viták Pest város vezetősége és az osztrák érdekeltségű légszeszgyár között különösebb eredményre nem vezettek - városi tulajdonú gázgyár nem létesült - a gáz díja pedig csak a 70-es évek végén csökkent csekély mértékben.

 Víz és közegészségügy

Meghatározó szerepet játszott Budapest életében a vízszolgáltatás megjelenése és a csatornahálózat kiépítése, valamint az ezekkel összefüggő közegészségügy alakulása.

Az első vízvezetékterv ugyan már 1857-ben megszületett, de csak évtizednyi távolságban történik valami ennek megvalósítása felé. 1868-ban épül fel a mai Országház helyén (Hajóhivatal tér, ma Kossuth Lajos tér) az első vízmű Lindley Vilmos angol mérnök tervei alapján (lásd: Budapest vízellátásának története).

E létesítményt éppen csak átadták, máris megszületett a bővítés igénye. Az addig meglévő egyetlen kút mellé építettek egy másikat, amit 1870-ben újabb kettő követett. Kőbányán egy közel 22ezer m3-es víztározó medence létesült, ahonnan szerte a városba osztották szét a vizet.

A város csővezeték hálózatát a berlini J. A. Aird cég fektette le angol gyártmányú öntöttvas csövekből. Ennek hossza 1870-ben elérte a 90 kilométer hosszt. Pest 5400 háza közül 734 rendelkezett vízvezetékkel, vagyis az épületek 13,5%-a.

Az ideiglenes vízmű naponta 8000 m3 szűrt vizet szállított, ami a nyári hónapokban különösen kevésnek bizonyult. A vízhiány leküzdése érdekében a vezetékeken olykor szűretlen Duna-vizet is szállítottak nemcsak a gyárak, de a lakosság számára is. Budán ugyan 1856 óta működött szűrésre berendezett vízmű napi 362 m3 teljesítménnyel, 6,2 kilométer csőhálózattal, de mind a vízmű, mind a vezetékhálózat hibás volt, gyakran zavaros, iszapos víz folyt. Budán komolyabb fordulat csak az 1870-es évek végén következett be az újlaki vízmű felépítésével.

A lakosság panaszai közt szerepelt a víz dohos szaga, valamint a víz szennyezettsége állati és növényi hulladékokkal. Míg ekkoriban fejenként 40 liter víz jutott egy nap, addig 1900-ra ez a szám 270 literre emelkedett.

A szennyvizek elvezetése továbbra is problémát jelentett. Ugyan 1840-ben már lefektették a csatornarendszer alapjait, azonban a csatornák méretei kicsik voltak, zápor esetén az utcák és a pincék vízben álltak. A csatornaépítés anyagát alkotó kő vagy tégla pontatlan illeszkedései miatt a talajba jócskán átszivárogtak a szennyvizek, és a csatorna négyszögletes alakja pedig a lefolyást is nehézkessé tette.

1867-1869 között nagyobb csatornázási munkálatokat nem végeztek: többek között a Baross utcában, a külső Király utcában, a Jókai utcában és a Szervita téren végeztek helyi csatornaépítéseket. A csatornahálózat hosszúsága 1861-ben 58 kilométer volt, 1869-ben 63 kilométer, ami jelzi, hogy miylen vontatottan haladtak az ez irányú fejlesztések.

Ebből következik, hogy a főváros közegészségügye gyenge lábakon állt. A magas csecsemőhalandóság és a korai halálozás nem csak a gyógyítás módszereivel, a kórházak higiéniai viszonyaival függött össze, hanem a lakáshelyzet nyomorúságos helyzetével és a köztisztaság alacsony színvonalával. Az 1831-es kolerajárványt követően még három nagyobb kolerajárványt jegyeztek fel 1870 előtt országosan és a fővárosban egyaránt. Különösen az 1866-1867 évi szedte jócskán áldozatait.
 
1866-ban Magyarországon több mint 150 ezren betegedtek meg kolerában, ebből 70 ezren halálosan. A fővárosban 1866 őszén 2564 embert vitt el a kolera, ebből 1944-et Pesten és 620-at Budán. Főképpen a legelhanyagoltabb és túlzsúfolt lakosú Tabánban, a Vízivárosban, valamint a Teréz-, József-, és Ferencvárosban.

Az elhunytak döntő része napszámos, szolga, ipari munkás, iparos, kisebb részben mezőgazdasági dolgozó volt. De nem kímélte a lakosságot a tífusz, a himlőjárvány sem. A városi és állami hatóságok komoly erőfeszítéseket tettek a járványok és egyéb fertőző megbetegedések korlátozására, a város elemi egészségügyi feltételeinek javítására.

Határozottabb lépések - melyek kapcsolatban álltak az általánosabb városrendezési feladatokkal - csak az 1870-es években indultak útjukra.

 Városvezetés

Még jóval a királykoronázás előtt, 1867. április 11-én összeült Pesten az 1861-ből megmaradt városi képviselőtestület (Horváth Károly főbíró elnöklete mellett), amely feladatát abban látta, hogy elítélje az elmúlt időszak visszásságait, kimondja önnön feloszlatását és demonstráljon a jövendő alkotmányos vezetés mellett. Ugyanekkor a testület üdvözölte Wencheim Béla báró belügyminiszter utasítását, hogy a tisztújítást az 1848. évi XXIII. tc., azaz a városi törvény alapján hajtsák végre.

Az új bizottság 57 tagból meg is alakult, s feladatuk a választóképes polgárok összeírása volt. A listára kevéssel több, mint 4ezer név került. A nőknek és a húsz évnél fiatalabb férfiaknak ekkor még nem volt választójoguk, de ezek levonásával a teljes lakosságból, még így is 60ezer fő jöhetett volna szóba, mint választásra jogosult polgár. Ám ebből a számból eleve legalább 20ezret töröltek, mert még nem rendelkeztek pesti honossággal, ámbár állandó lakosnak számítottak. A maradék 40ezer férfi 10%-át tartották tehát alkalmasnak a választójog gyakorlására. Ez azért alakulhatott így, mert az 1848-as törvény értelmében csak az jogosult választásra, aki a város területén legalább 3ezer forint értékű házzal vagy telekkel rendelkezik.

Azon iparosok, gyárosok és kereskedők, akik egy éve éltek Pest városában és legalább egy segédet foglalkoztattak, szintén választójogot nyerhettek. Az értelmiségi rétegnek, mint orvosoknak, tanároknak és papoknak azt a követelményt állították, hogy igazolják egyéves helyben lakásukat, és évente legalább 100 forint házbért fizessenek.

Automatikusan jutottak választójoghoz azok a férfiak is, akik a fentiektől függetlenül, évente legalább 800 forint jövedelemmel rendelkeztek, vagyis komoly adózó polgároknak számítottak.

Az összeíró bizottság a választóképes polgárok sorába - ha az előírt feltételeknek megfelelt - mindenkit felvett vallás- és nemzetiségi különbség nélkül.

A meginduló választási korteshadjárat során az országos nagy parlamenti pártok támogatottjai indultak küzdelembe. A jelenlegi kormányt alakító Deák-párt főpolgármester jelöltje Szentkirályi Móric volt, az egykori Pest megyei alispán, foglalkozására tekintve orvos, aki Pesten nyitott ingyenes ambulanciájával is nagy népszerűségre tett szert.

Szentkirályi mérsékelt liberális nézeteket vallott, 1848-ban passzív volt, az 1860-as években kötelezte el magát a formálódó Deákpárt mellett. Az abszolutizmus korában nem kompromittálódott, polgártársai előtt tiszta múlttal jelentkezett. Ugyanakkor határozottan vallotta - és e tekintetben további működése nem is hagyott kétséget - hogy következetes védelmezője lesz a minél szélesebb városi autonómiának.

Ellenjelöltje Ellenjelöltje Vidats János ismert pesti gépgyáros volt, egykori 1848-as honvédtiszt, aki várfogságot is szenvedett, majd az 1861-es országgyűlésen képviselő lett és a Pesti Honvédsegélyező Egyletnek is vezető tagja volt. Szoros kapcsolatot tartott az emigrációval.

Fő támogatói a Kossuth nevével fémjelzett szélsőbalosok, de más egyéb demokratikus körökből is kikerültek. Népszerűsége ellenére a leadott 3998 szavazatnak csak az 1/3-át szerezte meg, 2/3-a Szentkirályira esett. A választást Szentkirályi nyerte el, aki így Pest főpolgármestere lehetett. A többi vezető posztra is a Deák-párt bizalmasai kerültek. A polgármester Gamperl Alajos lett, a főbíró Agorasztó Miklós, a főkapitány pedig Thaisz Elek.

A közigazgatási és törvényszéki tanácsnokok és a városi tanács tisztviselőinek esküje a főpolgármesterrel az élen 1867. május 19-én volt a Nemzeti Lovarda előtti téren. Az eskütévők egy drapériával bevont emelvényen, aranyozott feszület és Ferenc József képe előtt tették meg fogadalmukat. A főpolgármester programbeszédében ismét hitet tett a mindenki által annyira óhajtott városi autonómia mellett.

Az év vége felé megválasztották Pest 300 tagból álló képviselőtestületét, amely a Deák-párt tagjaiból, ellenzéki vezetőkből, kereskedőkből, iparosokból, gyárosokból és értelmiségiekből tevődött össze. A tagok között volt Deák Ferenc és Eötvös József is.

Önkormányzati testületek Budán is alakultak. Buda főpolgármestere Házmán Ferenc lett, aki 18 évnyi emigráció után tért haza. A képviselőtestület összetételében a pestihez hasonló változások következtek be. A budai törvényhatósági bizottság tagjai között foglalt helyet többek között Reitter Ferenc, az ismert városépítész is.

Óbuda vezetését, az ún. tisztikart 1867. június 15-én választották meg: Lindmayer István addigi városbíró helyébe Krenn Mátyás lépett, a városi kapitányi tisztségbe pedig Patz János került. A 90 óbudai városi képviselő megválasztására június 22-én került sor.

Házmán (Hassmann) Ferenc
(1810-1894)
Jogász, reformkori politikus, az első városi tanácsnok, aki a budai tanácsteremben magyarul szólalt fel (1844); Buda és Pest egyesítésének egyik első kezdeményezője, az első felelős magyar minisztérium belügyi államtitkára; az szabadságharc leverése után a Szent Korona elrejtőinek egyike. Az emigrációból – amely alatt távollétében halálra ítélték – a kiegyezés után tért haza. Buda város első és egyben utolsó polgármestere volt 1867 és 1873 között.

Pest, Buda és Óbuda ezzel elindultak a maguk útján, és bár nagy lépést tettek meg az egyesülés felé, egyelőre még mindegyik az egyéni, sajátos problémáival volt elfoglalva, s nem a közös út építésével. 1867. július 19-én Pesten elfogadták a közgyűlési házszabályt, amely pontosan meghatározta a városi képviselőtestület választási módját, a közgyűlések lefolytatásának feltételeit.

A képviselők foglalkoztatása sokoldalú, de egyidejűleg túlságosan is aprólékos volt. A város fejlesztésének jelentősebb ügyei egyelőre háttérbe szorultak a mindennapos, aprólékos, kis témák mellett. Az új vezetés úgy vélekedett, hogy a képviselőtestületnek mindenről tudnia kell, és éppen ezért számtalan bagatellnek tűnő ügy került a közgyűlés elé, így többek között olyan jellegű ügyekben is dönteniük kellett, hogy a városi toronyőr özvegye kaphat-e napi 31 krajcár kegyzsoldot; vagy mennyi is legyen a városligeti Páva-sziget házmesterének fizetése. Ily módon számos lényegtelenebb ügy, melyet a városi hivataloknak saját hatáskörükben kellett volna elintézni, nemcsak elhúzódott, de feleslegesen leterhelte a képviselőtestület tagjait is. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a közgyűlés 1868-ban számos fontos szabályrendeletet is alkotott, így ez évben adták ki a köztisztasági, lakbérleti, ebtartási, rendészeti, cselédügyi szabályrendeleteket. 1869-ben sor került Pesten a tűzoltási és a nyugdíjügyi szabályrendelet megalkotására, kibővítve a kéményseprésre, a zárórára is. Figyelmük kiterjedt a koldulás rendszabályozására és a prostitúció problémáira egyaránt - ámbár az utóbbi kérdést a közgyűlés elé nem vitték "az ügy kényes természete miatt".

A körültekintő eljárásokat, a demokratikus elvek érvényesítését szolgálta a külön városi bizottságok felállítása, a megfelelő szakemberek bevonásával. 1867 és 1870 között 37 bizottság működött. A nevezetesebbek: adó-, építési, húsügyi, kövezési, közegészségi és kórházi, gazdasági, tanügyi, jogügyi, szervező-, szépítési, szegény- és lelencügyi, vízvezetéki, köztisztasági, temető-, pénzügyi bizottmány. 1869-ben az összes bizottságoknál 7551 ügy fordult meg, 1870-ben már ennek több mint kétszerese -16.150 ügy.

A városvezetés fő gondja szinte valamennyi probléma felvetődésénél az volt, hogy a város hatásköre, befolyása, döntési jogköre csorbát ne szenvedjen. Ennek érvényre juttatása korántsem ment problémák és súrlódások nélkül, miután az állami hatóságok szintén érvényt kívántak szerezni a maguk jogos vagy vélt hatáskörének. Már a kezdet kezdetén számos probléma merült fel a városi rendőrség és annak vezetése körül. A belügyminisztérium úgy vélekedett, hogy Pest főkapitánya köteles alkalmazkodni az országos érdekű feletteseihez, és munkájáról jelentésben szükséges időnként beszámolnia.

Thaisz Elek pesti főkapitány ennek a kívánságnak maradéktalanul eleget is tett, amivel azonban kiváltotta a főpolgármester rosszallását. Az ellentétek emiatt annyira kiéleződtek, hogy Szentkirályi Móric kijelentette, hogy vagy ő, vagy Thaisz, de egyiküknek távoznia kell. Végül is 1867. szeptember 25-én Szentkirályi benyújtotta lemondását. A közgyűlés előtt - távollétében - felolvasott lemondólevelében élesen támadta Thaiszt, önkényeskedéssel vádolva. A képviselők többségének rokonszenve a távozó főpolgármester mellett nyilatkozott. Azon nyomban abbahagyták az ülésezést, kivonultak az utcára, és a városi lakosság számos tagjától kísérve a Hatvani és a Kerepesi úton keresztül Szentkirályi lakásához vonultak szimpátiatüntetést rendezve, lemondásának visszavonását kérve. Fellépésük oly sikerrel járt, hogy Szentkirályi azon nyomban a képviselőkkel együtt elment a városi közgyűlésre, ahol most már Thaiszt függesztették fel állásából. Helyébe ideiglenesen Polgár Károly tanácsnok került.

Wenckheim Béla
(1811-1879)

Az események természetesen kiváltották báró Wenckheim Béla belügyminiszter haragját, és kifejezésre juttatta elégedetlenségét Pest városa önkormányzati túlzásaival szemben. Kölcsönös szemrehányások, viták kísérték a város és az állam között felmerült ellentéteket anélkül, hogy tartós nyugvópontra jutottak volna. Egyik fél sem adta fel álláspontját, sem a rendőrség, sem a bíróságok körül felmerült kérdésekben. Az utóbbi esetben is a pesti városvezetés amellett foglalt állást, hogy a bíróságok a város szerves részei és irányításuk alatt kell maradniuk.

A városi autonómia túlzott védelmezőjének minősített Szentkirályi Móric végül is 1868 októberében meg kellett hogy váljon hivatalától. Thaisz visszakerült főkapitányi tisztségébe és azt még évekig megtartotta.

(Ajánlott cikkek a témában:
Elbitangolt Vénuszok,
Nézzünk mögé...,
Thaisz Elek, az első pesti főkapitány)

Az 1871. évi XXXI. tc. a régi rendszerű városi törvényszékeket megszüntette, a városbírói hivatal is megszűnt, illetve az új városbíróság hatásköre csak a kisebb ügyekre vonatkozhatott. Egy későbbi törvény pedig kimondta, hogy a városi főkapitányt nem választják, hanem az állam nevezi ki, 1881-ben pedig a rendőrség egésze állami irányítás alá kerül. Hasonló értelemben az állam központi irányító szerepe jutott érvényre a bíróságok ügyében is.  

A folyamat iránya kétségtelenül arra mutatott, hogy a kormányzat érvényesíteni kívánja az országos érdekeket a partikuláris, municipális helyi igényekkel szemben. Mindez azonban korántsem jelentette azt, hogy Pest városa önként letette volna a fegyvert, és saját belátásából fejet hajtott volna az állam előtt. Az utóbbinak szinte minden lényegesebb kérdésben súlyos erőfeszítéseket kellett tennie, hogy a városi autonómia makacs őreivel szemben érvényre juttassa akaratát. Ugyanakkor Pest városa számos vonatkozásban anyagi gondokkal küzdött - igényelte az állami támogatást, így a bíróságok fenntartásához is.

 Adók és bevételek

1867-et követően ugyan Pest városa nagy nehezen fenntartotta a pénzügyi egyensúlyt, ámbár nem kölcsönök, állami segítség és a szükséges városi beruházások megkurtítása nélkül. A városvezetés fejében a fővárosi egyesítés ügye háttérbe szorult - a maga közvetlen érdekeit tartotta szem előtt. Ezért is került sor hosszan tartó vitára Buda városával a még fennálló vámhatárokból fakadó fogyasztási adóbevételek arányos megosztása körül.

Egykori hiteles megállapítás szerint "Pest városa tényleg külön vámterületet képez, melybe egyetlen árucikk sem jöhet be anélkül, hogy vámot ne fizessen. E vám sok czikkre kétszeresen áll fenn, t. i. mint fogyasztási adó és mint általános beviteli vám (un. kövezeti vám)".

A város területére érkezett hús, vágómarha, sertés, sör és egyéb élelmezési cikkek után fogyasztási adót kellett fizetni. Az ebből származó jövedelem 1870-ben 625ezer forintot tett ki. A kövezeti vámot minden áru után kellett fizetni, mely Pest útjait érintette, kivéve a vasúton és hajón érkezett tranzitárukat. Ez a javadalom Pest városának évente nagyjából 400ezer forintot hozott. Ehhez járultak a partjavadalmi díjak - a Duna partján kikötött hajók után szedték - évenként átlagban 40-45ezer forintot. A városi közlegelőkre kihajtott állatok után legelődíjat kellett fizetni, és az idegen helyről a városba hajtott marhák után marhahajtási díjat szedtek, mindez további 30-37ezer forintot hozott. Minden szabadban álló lóért vagy marháért 9 krajcár illetéket róttak ki.

Illetéket szedtek a város területén termelt kőért, tégláért, cserépért. Történelmi alapon érvényesültek az italmérési regálék. A borkimérések, vendéglők, kávéházak - osztályba sorolásuktól függően - italmérési díjat voltak kötelesek fizetni; az ebből származó jövedelem évente 1868 és 70 között 36-45ezer forint körül mozgott. Évente átlag 200ezer forint bevételhez jutott a város telekátírási díjakból. A különböző javadalmakból származó bevételek együttes összege a 60-as évek végén 700ezer forint körül mozgott. Szólnunk kell a községi pótadóról is - minden állami adóforint után 20 krajcárt tett ki -, amely 1870-ben már meghaladta a 780ezer forintot. Ha az utóbbi bevételhez hozzászámítjuk a fogyasztási adóból és a javadalmakból származó összegeket is, akkor kiderül, hogy az Pest városa előirányzott rendes költségvetésének - azaz a községi alapnak - 74%-át felölelte.

A további rendszeres bevételi forrásokhoz tartoztak a haszonbérletek (városi házak, szántóföldek, legelők bérbeadásából) - 200ezer forint körüli összeggel. A különböző illetékekből (hely-, állás- és vásári) 1870-ben évi 74ezer forint származott. Együttesen ez évben a város 2.833.252 forint bevételre számított a községi alapra. A valóságos kiadások 1870-ben azonban meghaladták a 3,2 millió forintot - vagyis közel 370ezer forint hiány keletkezett. Budán a költségvetés a pestinek alig haladta meg 1/5-ét, de itt is a községi alap hiánnyal küszködött.

Pest városának valóságos pénzügyi forgalma azonban nem korlátozódott csupán a községi alapra, hanem más pénzügyi alapoknak egész sorára terjedt ki. 1870-ben a városi pénztár bevétele 19,5 millió forintra rúgott, amiben a községi alap csak szerény 14,5%-ot tett ki. Működött többek között az építési, vízvezetéki, adósságtörlesztési, mértékhitelesítő, Rókus kórházi, dologházi, gyámpénztári alap. Mindezek bevételi és kiadási különbségeiből származtak a városi jövedelmek. Tisztán csak pénztári bevételek származtak városi telkek eladásából (1870-ben 197ezer forint). A gyakori kölcsönfelvételek (alkalmanként 3-400ezer forint) osztrák és magyar bankoktól, magánosoktól - ugyan 1870-ig évi 150ezer forint kamatteherrel jártak -, de a pénztári bevételeket fokozták. A városnak voltak cselekvő tőkéi, kintlévőségei is, amelyek után kamathoz jutott - évi 115ezer forint értékben. 1870-ben a teljes városi pénzforgalom egyensúlyban volt, sőt bevételi többletet is kimutattak.

A városi vezetés arra törekedett, hogy a községi alapból fedezze a rendszeresen meglévő évi kiadásokat (22%-a közigazgatási-rendőri kiadások, 18%-a iskolák költségeire, 20%-a kamatokra, kölcsönök visszafizetésére, tűzoltási költségekre, 40% épület- és útjavítás, valamint ezek építése, víz-csatorna karbantartás és világítási költségek 1870-ben). A jelentkező hiányokat a többi alapból fedezték, úgyszintén a tervbe vett rendkívüli kiadásokat - nagyobb városi építkezéseket, szépítési munkálatokat.

HIRDETÉS

Budapest története  Pest története  Buda története  Városrészek  Híres építészek  Budapest főpolgármesterei  Társadalom  Városvezetés  Városrendezés

Jelenleg nincs ajánlható link!

HIRDETÉS

Városrendezés

Ahhoz, hogy a főváros egészére kiterjedő rendezési szemlélet kerüljön előtérbe, a mindhárom város vezetésében érvényre jutó autonómiagondolatnak kiegyensúlyozott, mértéktartó módon kellett volna érvényesülnie, és a feladatok elvégzéséhez szükséges pénzügyi alapnak is rendelkezésre kellett volna állnia.

Az 1867-es kiegyezéssel bekövetkezett városi alkotmányos átalakulás automatikusan nem hozta magával a globális városrendezés feltételeinek megteremtését, de olyan átmeneti időszak következett, amelyben a központi kormányzat szerencsésebb elképzelései - ha nem is viták és küzdelmek nélkül -, de előbb-utóbb mégis érvényre jutottak. Ebben a sok tekintetben kialakulatlan állapotban Pest városa a lehetőségekhez, a körülményekhez képest igyekezett leküzdeni a városfejlődés előtt felmerülő akadályokat - természetesen szigorúan a maga partikuláris keretei között -, s hasonló módon jártak el még szerényebben Budán.

A rendkívüli városrendezési feladatok ellátása érdekében Pest város közgyűlése 1867 augusztusában külön építési alapot hozott létre. Elhatározták, hogy a városi ingatlanok eladási árából befolyt összegeket és a hasonló forrásból a jövőben beérkező pénzeket, egyéb kölcsönöket a szükséghez mérten az építési alaphoz csatolják és "hogy ezen pénzek semmi másra, mint városi középületek építésére fordíttassanak". 356ezer forint értékű - a város birtokában lévő - értékpapír került továbbá eladásra és az építési alaphoz csatoltatásra. 1869-ben az építési alap évi forgalma már meghaladta az 1 millió forintot, 1870-ben pedig megközelítette az 1,8 milliót.

Ugyanezen évben Pest városa - a különféle alapok és kölcsönök igénybevételével - kereken 3 millió 672ezer forintot fordított építkezési, városrendezési, szépítési kiadásokra. Ennek az összegnek kereken 60%-át (2.189.436 forint) vízvezeték építésére és karbantartására, artézi kút fúrására, a csatornahálózat bővítésére fordították. Egyéb építkezések (Közvágóhíd, lépcsőzetes rakpart, Lipót utcai új városháza, iskolák és templomok építése), a városi épületek fenntartása és javítása a további 21%-ot tette ki (847.346 forint). Házak vásárlására, kisajátításra 522 ezer forintot fordítottak (14%). A kiadások maradék 5%-ából a közvilágítási, a lejtmérési és háromszögelési kiadásokat fedezték.

A Duna és jobb partja Budán, a Lánchíd felett 1874 körül

Mindebből jogosan lehet következtetni arra, hogy Pest városa - a maga szerényebb pénzügyi lehetőségei között - mindent igyekezett elkövetni annak érdekében, hogy a városrendezés gondjain, bajain segítsen. Komoly erőfeszítésekről volt szó, azonban anélkül, hogy ebbe a keretbe belefért volna egy nagyobb szabású, távolba tekintő városrendezés elindítása. Az utóbbira az állam jelentős támogatása, törvényhozási tevékenysége, a szükséges szervezeti keretek megteremtése után kerülhetett csak sor. Addig is, amíg ennek feltételei kialakultak, Pest városa a maga autonómiájának keretei között és az előző korszakból örökölt hivatali szervezetének némi megújításával igyekezett eleget tenni a felmerülő szerényebb igényű követelményeknek.

 Földek, mérnökök, szabályok

A városi vezetés középítkezéseihez szükséges szakmai, irányító, ellenőrző gárda a Pest városi mérnöki hivatalban tömörült - viszonylag alacsony létszámban. Szumrák Pál főmérnök mellett két almérnök, négy segédmérnök működött. A felgyülemlett feladatok elvégzéséhez ez kevésnek bizonyult, de a mérnökök számának növelését sürgető kérelmekhez a tanács nem járult hozzá, mindössze annyit engedélyeztek 1868-ban, hogy több műszaki díjnokot foglalkoztassanak.

A mérnöki hivatalt számos sokirányú feladat terhelte, melyeknek maradéktalanul eleget kellett tenni. Feladatkörébe tartoztak a telekfelmérések, nemcsak a városi haszonbéres földek felmérése és osztása, határviszályok ügyei, de a kiegyezést követő időkben gomba módra alakuló kisebb-nagyobb üzemek, gyárak telephelyeinek kijelölése, felmérése is. De felelősséggel tartoztak a meginduló, nagyszabású városi háromszögelési, felmérési munkálatok szakszerű, pontos lebonyolításának ellenőrzéséért is. Mindezen sokrétű munkálatok zömét Incze György elsőrendű almérnök végezte, egy műszaki díjnok segítségével. 1867-ben 277 telekosztási, felmérési ügyben intézkedtek, melyhez 102 tervet készítettek. Pontosabban 726 hold területet mértek fel, melynek során 98 telek felosztását, 75 magántelek határának kitűzését végezték el. Továbbá 203 hold városi haszonbéres telek beosztását és árvereztetését készítették el. 1868-ban minden vonatkozásban kiterjedtebbé váltak feladataik - amire utal a 200 újabb telekrendezési terv elkészítése és 1198 hold haszonbéres városi telek felmérése is.70

A mérnöki hivatal ügyköréhez tartozott valamennyi városi hely- és kültelki út feletti felügyelet, jó karban tartásuk, utcák, terek szabályozása, a kövezések lebonyolítása. E feladatok műszaki irányítását Mitterdorfer Ferenc másodrendű almérnök látta el - sokak megelégedésére. Az iránta megnyilvánuló bizalmat jelezte, hogy 1867-ben Pest városa őt küldte ki a párizsi világkiállításra és több nyugati nagyváros közműveinek tanulmányozására. A vízépítészeti, csatornázási feladatok ellátása, illetve ellenőrzése Vogler József segédmérnökhöz tartozott. A mérnöki hivatal feladatkörébe vágott továbbá új városi középületek terveinek, költségvetéseinek kidolgozása, a meglévő városi épületek műszaki karbantartása, javítása. De foglalkoztak a városi közvilágítás kérdéseivel éppen annyira, mint a rendkívüli építészeti, városrendezés körébe vágó egyéb ügyekkel is. A városvezetés, a közgyűlés számos esetben vette igénybe a mérnöki hivatal szakmai tanácsait, így belefolytak a döntéshozatal mechanizmusába.

A kellő szakmai ismeretekben és műszaki tapasztalatokban tehát nem volt hiány - annál kevésbé lehetett szó arról, hogy a napi gondok, feladatok ellátása mellett koncepciózus, távlati városrendezési kérdésekkel foglalkozzanak, ilyen irányban kezdeményező szerepet játsszanak. Műszaki városi hivatalról volt szó, mely feladatát szakszerűen és korrektül igyekezett ellátni - a város hasznára, javára. Ugyanez mondható el Pest városa építészeti bizottmányáról is, amely 1861. évi megszervezése óta funkciójában alig változott. Feladata volt a magánosok építkezési kérelmeinek elbírálása, az építési tervek felülvizsgálata, az építési rendszabályok alkalmazásának ellenőrzése. De hatáskörükbe tartozott a rejtett és titkolt építkezések felderítése, az engedélyezett, de az előírásoktól eltérő munkálatok felülvizsgálata, bírságok kirovása és behajtása is.

Fokozottan ügyelniük kellett arra, hogy a magánosok építkezései ne sértsék a város érdekeit. Ne foglaljanak el jogosulatlanul városi területet, telket, járdát, ha pedig megtették, akkor kártalanítsák a várost. Ez utóbbiak vonatkozásában a legapróbb kérdést is figyelemmel kísérték: a betemetetlen szemétgödröktől az egészségre ártalmas árnyékszékekig, a tűzveszélyes tetőzetek felülvizsgálatától a városképet rontó és ugyancsak tűzveszélyes fabódék eltávolításáig. De gondjuk volt arra is, hogy egy-egy felépülő ipari üzem, műhely, gőzgép, mészárszék, avagy rongygyűjtő telep mennyiben sérti a szomszédok érdekeit, vajon károsítja-e a környezet lakosságának egészségét. Vagyis nemritkán bonyolult perpatvarokban is dönteniük kellett - amikor is sok minden az érintett felek jó kapcsolatain, kijáró embereinek ügyességén, leleményességén múlott, hogy a szükséges építkezési engedély végül is megszülessen.

Az építési hatóságokat kötötték ugyan előírások, rendszabályok, de egyrészt azok már sok tekintetben elavultak, másrészről értelmezésük sem volt egyértelmű. Hiányoztak modernebb építési előírások - ugyanis nem állt más a rendelkezésre, mint az 1838-as árvíz után kidolgozott építési szabályok. Erre hivatkozva például még 1867-ben is tiltották a három emeletnél magasabb ház építését. Megkövetelték a felső emeleten a minimális két láb (62cm) falvastagságot, amely lefelé, minden lakássorban 6 hüvelykkel (15,6cm) növekedett.

Az építési eljárások modernizálása érdekében történtek bizonyos lépések, miután 1867. március 21-én - Gorove István földművelés-, ipar- és kereskedelmi miniszter rendeletére - egy vegyes bizottságot küldtek ki az építési szabályok felülvizsgálatára. Számos életrevaló kezdeményezés ellenére a döntés 1870-ig elhúzódott, amikor is az alakuló Közmunkatanács közreműködésével egy ideiglenes építésre rendszabály született. A maximális emeletmagasságot 4-ben határozták meg, azaz 23 méternél magasabb épület emelését megtiltották. A belső helyiségek magasságát 3,88-4,77 méter között állapították meg. Az utcák szélességét 11-22 méter közötti távolságban jelölték, 500 ölenként (945 méter) egy tér alkalmazásával. Indulásnak az új rendelkezések megfeleltek - ámbár állandó módosításra szorultak.

Az építési szabályok betartása hivatott városi műszaki hivatalok hatásköre a globális városrendezési, esztétikai problémákra ugyan nem terjedt ki - erre költségvetési fedezet sem állt rendelkezésükre de e tárgykörben szakmai véleményezési jogukat adott esetben érvényesíthették. Ha az adott hivatali szervezet és egyéb körülmények nem is kedveztek a távlati városrendezés feladatainak, mégis Pest városa és építészeti hatóságai bizonyítékát adták annak, hogy ha kell, átfogóbb feladat megoldására is képesek és a szükséghez képest együttműködésre is a központi kormányzattal.

Mindennek ékes bizonyítékát szolgáltatta az 1867. június 8-i koronázás körüli városszépítési feladatok eredményes lebonyolítása. Még a városi közgyűlés alkotmányos újjáalakulását megelőzően az 1867. április 11-i közgyűlés rendkívüli polgári bizottmányt küldött ki Vécsey Sándor elnöklete és Sztupa György vezetése alatt, hogy a koronázással kapcsolatos pesti ünnepségeket előkészítse. A kormány a maga részéről a koronázással kapcsolatos feladatok irányításával gróf Batthyány Imre főlovászmestert bízta meg, de utóbb gyengélkedése miatt tisztét gróf Szapáry Antal vette át. A gyakorlati szervező- és irányítómunka Vécsey kezében futott össze, aki kellő bizonyítékait szolgáltatta annak, hogy átérzi feladata kiemelkedő fontosságát, és van érzéke is a színpompás, grandiózus hatású dekorativitáshoz.

 Változások

Elsősorban azoknak az utcáknak tisztítására, javítására, kikövezésére került sor, ahol előreláthatólag a császári pár elvonul. Az előzetes terv szerint a Pestre érkezés napján a vasúti pályaudvartól a Váci úton át vezet a menet és a Deák Ferenc téren és utcán folytatódik. Utóbb azonban a Fürdő utca mellett döntöttek - ami némi költségmegtakarítással is járt. A szépítési, javítási, kövezési munkálatok az eredeti terv szerint történtek, kiterjedve a Belvárosi templom környékére (ajánljuk: Március 15. tér), a régi Városház térre, a Színház térre, az Alsó Duna-sornak a Templom tértől a Kishíd utcáig terjedő szakaszára. Továbbá történtek javítási munkálatok a Terézvárosban, a Városligetbe vezető utcákban, ahol várhatóan az uralkodó pár elhaladhat. Ily módon sor került a Három dob utca, az Aréna, János és Szög utca (utóbb Eötvös utca) javítására, pocsolyák feltöltésére. 28 új lámpát állítottak fel a külső Három dob utca egy részében és a Hermina-kápolnához vezető úton. Számos utcában új névtáblákat is elhelyeztek.

A koronázási domb 1869-ben az Akadémia előtt

A Ferenc József tér (lásd: Széchenyi István tér) kövezése és rendezése során több fát is kivágtak az Akadémia előtt. Sor került a koronázási halom feltöltésére, ahol Ferenc József kardjával a négy égtáj felé vágott. A díszes kőkorláttal övezett koronázási domb kerek egy évtizedig emlékeztetett még a nevezetes ünnepségre. Pest városa sokirányú intézkedései (tisztítás, locsolás, fokozott rendőri készültség stb.) rendkívüli kiadásokkal jártak, és végül is a koronázással összefüggő költségek meghaladták a 118ezer forintot. Az 1867. június 8-tól 12-ig -az uralkodó pár elutazásáig - terjedő ünnepélyes, de feszült időszakban Pest vezetősége és építészeti hatóságai mindent megtettek a gördülékeny és biztonságos lebonyolítás érdekében, és joggal kiérdemelték a magyar kormányzat és az udvar közös dicséretét.

Az országos jelentőségű események bármennyire is előtérbe állították a városrendezés körüli, megoldásra váró problémákat, a nagyobb távlatú feladatoknak még a felmérésére sem kerülhetett sor a pillanatnyi, átmeneti megoldások mellett. A koronázást követő időkben került csak sor Pest városa szépítési bizottságának életre hívására, melynek hatáskörébe állították a jövőbe mutató tervek kidolgozását. Ennek a bizottságnak azonban csak a neve emlékeztetett a reformkori Szépítő Bizottmányra, mely 1856. november 19-ig formálisan is fennállt. A helyébe szervezett Verschönerangs Bau Amt (Szépítési Építő Hivatal) azonban semmiféle olyan önálló rendelkezési hatáskörrel nem rendelkezett, mint elődje, és nemcsak a szükséges mozgékonysága, távlatai hiányoztak, de az anyagi háttere is erőteljesen korlátozott volt.

Az 1867. június 26-án életre hívott szépítési bizottmány felemássága pedig abban jelentkezett, hogy sem egy önállóan intézkedő hivatal jogaival nem rendelkezett, sem pénzügyi háttérrel, sem az egész fővárosra érvényes hatáskörrel. Továbbá nehezítette hatékony működését, hogy vele párhuzamosan még 16 olyan városi bizottság is létezett, amely többé-kevésbé építési problémákkal foglalkozott - így elsikkadtak azok a lényeges kérdések, melyek az egész főváros jövő fejlődésének irányát meghatározhatták.

Nem a szépítési bizottmány tagságában volt a hiba. Az a 20 személy, akiket a közgyűlés a városi tanács által javasolt 50 városi képviselőből választott, sok mindenre garanciát nyújtott. Szakavatottság, ügybuzgalom, városszeretet egyaránt biztosítva volt a bizottság tagjainak együttesében. Olyan nevek fémjelezték többek között a bizottságot, mint Ybl Miklós, Henszlmann Imre, Gottgeb Antal, Kauser István, Barabás Miklós, Wágner János, Zsigmondy Antal a neves építészek, mérnökök, műértők köréből - kiegészülve a társadalmi és politikai, tudományos élet olyan személyiségeivel, mint Xantus János, Pulszky Ferenc, Hollán Ernő, Ráth Károly és mások. Az elnöki tisztséget Pest főpolgármestere töltötte be.

1869-ben a különböző városi bizottságokhoz utalt 7500 ügy közül mindössze csak 10 ügy került a szépítő bizottmány elé. De ezek között is zömmel részletkérdések: mint utcanyitás a Terézvárosban az Erdősortól az Aréna utcáig avagy egyszerű telekszabályozási kérdés. A súlyosabb léptékű városrendezési ügyek közül megtárgyalták az 1860-as évek hagyatékaként még mindig felszínen tartott Reitter-féle Duna-csatorna tervet (lásd: Reitter Ferenc-csatorna).

A Reitter-csatorna látványterve

Mind Pest város szépítési bizottsága, mind közgyűlése elvi hozzájárulásával támogatta Reitter Ferenc grandiózusnak ígérkező tervét, hogy a szabályozásra szoruló soroksári dunaágból csatornát vezessenek végig - nagyjából a későbbi körút vonalán - az utóbb felépült Margit hídig. Olyan jelentős víziutat vázolt fel a tervezet, amely lehetővé tenné a kereskedelmi hajók forgalmát is. Partjain világvárosi boulevard húzódna, a csatornát számos híd keresztezné. A velencei lagúnákra emlékeztető elképzelések habár nem egyértelmű fogadtatásra találtak a társadalom körében, mégis évekig Pest város fejlesztésének nem akadt érdemlegesebb ellenterve.

Tervezője, ajánlója, fő szorgalmazója, Reitter Ferenc kiváló és elismert szakmai múltjával önmagában is garanciát nyújtott a terv helyességéről és megvalósíthatóságáról. A Helytartótanács - melynek főmérnöke volt Reitter - már 1862 nyarán felszólította Pest városát, hogy érdemben foglalkozzon a gondolattal, dolgozza ki annak terveit. A tapasztalható vontatottság, nehézkesség - melynek reális alapjai is voltak a műszaki és pénzügyi gondok miatt - arra késztették Reittert, hogy maga lásson hozzá a Duna-csatorna terveinek részletes kidolgozásához. Az elkészült munkálat anyagát 1865 augusztusában az újonnan felépült Redout, azaz Pesti Vigadó termeiben közszemlére is bocsátották. Ezzel párhuzamosan nyomtatásban is megjelent a terv, melyet számos helyeslő és ellenző vitairat követett.

Pest város közgyűlésének 1867. október 9-i állásfoglalása és a közlekedési miniszterhez intézett felterjesztése szerint a Reitter-féle csatornát "Pestnek kereskedelmi jövőjére nézve hasznosnak és czélszerűnek ismerjük el, hogy létesítését erőnkhöz képest előmozdítani készek vagyunk".

1868 nyarán Pest városának két albizottsága tovább foglalkozott a tervvel. Az egyik a technikai vonatkozásokat, a másik a pénzügyi kihatásokat vizsgálta. Késő ősszel már arra a következtetésre jutottak, hogy a csatorna építési költsége 9 millió forintba kerülne, a kisajátítási költségekkel együtt 17 és fél millió forintba. Ezek után 1868. november 9-én Pest város közgyűlése ismételten a közlekedési minisztériumhoz fordult, melyben a szükséges állami támogatás igénylése mellett a maga részéről évi 100 ezer forintot ajánlott fel a munkálatokhoz.

Bármennyire is szorgalmazta Pest városa a Duna-csatorna tervét, a kormány és az országgyűlés annak konkretizálása elől kitért. Az a tény, hogy Reitter Ferenc 1867-ben a megalakuló Közmunka- és Közlekedési Minisztérium osztálytanácsosa lett, önmagában nem vonta maga után az állami helyeslést és támogatást. Az Andrássy Gyula gróf vezetése alatt álló kormány célja Magyarország méltó, egyesített fővárosának megvalósítása volt, melynek a kicsinyes, partikuláris részérdekeket védelmező, a városi autonómia túlzásait támogató városi vezetés ellentmondott. Az innen érkező előterjesztések, feliratok eleve kétkedést, kritikát váltottak ki, a legjobb esetben hallgatást.

A kormány teljes mértékben tudatában volt annak, hogy egy sokoldalú, megalapozott kisajátítási törvény, az egész fővárosra kiterjedő, az állami érdekeket messzemenően szem előtt tartó városrendezési szervezet, állami pénzügyi támogatás nélkül sem a Reitter-féle terv, sem más elgondolás nem válhat valóra. Mindebből fakadt a tapasztalható huzavona, késlekedés és a viták sora az állam és a város között. Végül is a kormány határozott lépésre szánta el magát, és Pest városa zsörtölődései, kifogásai ellenére tető alá hozta a kisajátítási törvényt.

A Reitter-féle terv fokozatosan háttérbe szorult, és ha Pest városa időnként még szóba hozta is, gyakorlati kivitelezése végleg lekerült a napirendről. Mint a jövő városfejlődése megmutatta, a tervnek lényeges hibái is voltak. Leszűkítette volna a belterület határát, gátat emelt volna a külterületek felé irányuló gyorsabb fejlődésnek. A vasútvonal terve a Dél-keleti vaspályaudvartól a majdani Margit híd irányába pedig a Lipótváros fejlődésének emelt volna gátat. A terv kidolgozóját - a megvalósíthatatlanság keserű ódiumáért - némileg mégis kárpótolta, hogy 1866-ban az Akadémia tagjai sorába választotta (székfoglalója a Duna-csatorna terve volt). 1867-ben pedig érdemei jutalmául Ferenc József-renddel tüntették ki, ami nemességgel és nemesi előnévvel járt együtt. A mindig fegyelmezett, kötelességtudattal rendelkező Reitter tudomásul vette a kialakult új helyzetet, és szakmai tudásával a kormány elképzeléseinek szolgálatába állt.

Az 1868. évi LV. törvénycikk a kisajátításról országos vonatkozásban intézkedett, a nem sokkal később megalkotott, ugyanezen évi LVI. tc. pedig a kisajátítás szabályait foglalta össze Pest és Buda városok területére nézve. A törvény lehetővé teszi e városok területén az ingatlanvagyon kisajátítását, ha közegészségi, kereskedelmi, közlekedési vagy szépítési célokból új utcák vagy terek nyitása, vagy meglévők átépítése, szélesítése, egyenes irányban való vezetése ezt szükségessé teszi. Kisajátítási kérdésekben a legfőbb döntés joga a közlekedési minisztériumra ruháztatott. A törvény kimondta, hogy abban az esetben, ha a közlekedési minisztérium a főváros területén kisajátítással egybekötött munkálatokat kíván végrehajtani, a terveket ugyan bemutatja Pest és Buda városi hatóságainak, az ellen a városok fel is szólalhatnak, a közgyűlés észrevételeket tehet az állami tervek felett, "közreműködését azonban ezen észrevételek elintézésétől függővé nem teheti".

Vitás esetben a város és az állam vegyes bizottságot küld ki, de tanácskozásainak eredménye felett a közlekedési miniszter határoz. Ha ez ellen a város 15 napon belül tiltakozna, akkor a törvényhozás dönt. Ha a főváros indítana meg olyan közmunkát, amely kisajátítással kapcsolatos, akkor a terveket a költségvetésekkel együtt köteles a közlekedési miniszternek jóváhagyás végett felterjeszteni. A 84. § kimondja, hogy "A közlekedési miniszter jogában áll a tervekre, költségekre, valamint a fedezeti alapra nézve észrevételeket tenni: ennek következtében a terv megváltoztatását, módosítását kívánni; sőt fontos okokból az egész munkálat félretételét is elrendelheti".

A 85. § határozottan kimondja, hogy Pest és Buda területén a közlekedési miniszter engedélye nélkül "kisajátítást foganatosítani nem szabad". Sőt a törvény a városoktól azt is megkívánja, hogy a kisajátítással egybekapcsolódó közmunkákra vonatkozó, vállalkozókkal kötött szerződéseket megerősítés végett kötelesek a közlekedési minisztériumhoz felterjeszteni. Ami a kártalanítási összegeket illeti, azt a kisajátítandó ingatlan valóságos értéke - és nem a remélt értéknagyobbodás figyelembevételével - kell meghatározni.

Tekintettel arra, hogy komolyabb városrendezés elképzelhetetlen kisajátítás nélkül, így az 1868. évi LVI. tc. városrendezési, város-szépítési kérdésekben a közvetlen felügyeleti és ellenőrzési jogot a Közlekedési Minisztériumra ruházta. Az állam ellenőrzési joga tehát már törvényesen is biztosítva volt, de egyelőre anélkül, hogy a városrendezéshez szükséges öntevékeny szervezetet és a működéséhez szükséges pénzalapot biztosították volna.

A kisajátítási törvénnyel egyidejűleg elfogadott LVII. tc. csak annyiban érinti a pénzügyi fedezet kérdését, hogy adómentességet biztosít azon kölcsönökre, melyeket Pest városa halasztást nem szenvedő középítkezésekre két milliótól három millió forintig terjedő összegben 33 évi törlesztés mellett vesz fel.

A kisajátítási törvény határozottan annak bizonyítékait szolgáltatta, hogy az állam irányítása, ellenőrzése, támogatása nélkül a főváros komolyabb városrendezéséről szó sem lehet. A törvény, ha nem is törte meg a különálló városok autonóm törekvéseinek túlzásait, de annak mégis gátat igyekezett szabni, és egyre világosabbá tette a városi vezetők előtt, hogy a városrendezés fővárosi összérdekeinek szem előtt tartása és az állami szándékok tekintetbevétele nélkül nem haladhatnak előre.

Ezért is járult hozzá Pest és Buda vezetősége egy olyan vegyes szépítő bizottság megalakulásához - gróf Andrássy Gyula és a kormányzat ez irányú szorgalmazásait követően -, mely mind az állam, mind Pest és Buda képviselőit magába tömöríti. Az 1868. május 18-án történt alakuló ülés elnöki tisztségét gróf Andrássy Gyula töltötte be. A közmunka és a közlekedési minisztériumot Reitter Ferenc és Hieronymi Károly osztálytanácsosok képviselték. Pest városa megbízásából tagjai voltak a bizottságnak: Szentkirályi Móric főpolgármester, Havas Ignác, Henszlmann Imre, Preuszer József, Rottenbiller Lipót, Sebestiani Frigyes, Sárkány József és Szumrák Pál főmérnök. Buda városa részéről a tárgyalásokon jelen volt: Házmán Ferenc főpolgármester, továbbá Országh Sándor, Ürményi József, Hofhauser Lajos, Pribék Béla, Goldinger János, Hunfalvy János.

Ezen a nevezetes értekezleten - ahol először ültek össze Pest és Buda szépítő bizottságainak delegáltjai és az állam képviselői - Andrássy a főváros fejlesztésének, egységének fontosságáról szólott. Nélkülözhetetlennek ítélte a két város kapcsolatának szorosabbra fűzését, együttműködését a város szépítése, rendezése terén. A munkálatok előfeltételeként jelölte meg a kisajátítási törvény életbe léptetését.

A szépítési vegyes bizottság egyébként Pest és Buda fejlesztésének irányát is nagy vonalakban felvázolta. A Reitter-csatorna előnyeinek ecsetelése mellett, megoldandó fontos feladatként jelölték meg a két város egyesítését, és ennek megfelelően szükségesnek tekintették, hogy a vegyes szépítő bizottság a két város fejlesztésének érdekeit közös nevezőre hozza, együttesen szemlélje. Célszerűnek ítélték a Lánchídnak mint vámvonalnak fölszabadítását, sőt azonfelül két újabb híd létesítését is.

A vegyes szépítő bizottság ülésén tehát jövőbe tekintő, merész gondolatok vetődtek fel. A tervek és a gyakorlati megvalósítás között azonban még hiányzott az összekötő kapocs. A nevezetes értekezletet, a kisajátítási törvényt, olyan szervezet megalakítása kellett hogy kövesse, mely életet lehel az elképzelésekbe, állandó formába önti a vegyes szépítő bizottságban megnyilatkozott helyes együttműködést. De mindez egyelőre még váratott magára.

Erre csak 1870-ben került sor, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakulásával, melynek keretében az állami vezetés már szervezetten érvényesíthette elképzeléseit, és a szükséges pénzügyi háttér is biztosítottnak tűnt. Innen ugyan még néhány év telt el az egységes főváros létrejöttéig, de az irány helyesnek bizonyult.

Pest város vezetése ugyan korántsem nyugodott meg a történtek után - különösen sértőnek találta, hogy a kisajátított telkeken eszközölt új építkezések olyan széles adómentességet élveztek, hogy a város bevételeit is korlátozhatták. Még évekig nehezményezték a városi autonómia korlátozásait és az állam és a törvényhozás önkényességét emlegették. Miközben a sértődöttség és rosszallás szirénhangjai nem akartak megnyugodni - az egységes Budapest ügye és jövőbe mutató városrendezése mégis kilépett a tehetetlenség állapotából és a város vezetése végül is partnernek mutatkozott a megvalósításhoz, felismerve a közös állami és városi érdekeket.



Lukács Lajos nyomán