KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Pest a Duna bal partján Budával szemben helyezkedik el. A magyar főváros 1873-as létrehozása után az új fővárost alkotó három település egyike. Mérete a középkorban a mai V. kerületnek, Budapest születésekor az V., VI., VII., VIII. és IX. kerületeknek felelt meg. A köznyelvben gyakran egyszerűen Pestnek nevezik egész Budapestet (például: "Utazom Pestre").

Pest megye

A honfoglalást megelőző időben itt élő embereknek a nyomát a régészeti lelőhelyek tanúsítják és őrzik. A kőkor különböző szakaszaitól kezdve a rézkor, a bronzkor és a korai vaskor e tájon hosszabb-rövidebb ideig tartózkodó népcsoportjainak emlékei a megyében is előkerültek.

A szkíták lovas-pásztor népe legkésőbb a Kr.e. VI. század végén szállta meg a Duna bal partját. A kelták Kr.e. 300 körül érkeztek a megye területére. Krisztus születése előtti évtizedekben a Dunakanyarban az eraviszkuszok, tőlük délre a kelta anartusz törzs élt. Kr.e. 11-től a megye Duna jobb parti része már a római birodalom Pannónia provinciájának része lett. A bal parti részt a szarmata-jazigok, majd rövid ideig a kvádok uralták. A rómaiak helyét a hunok foglalták el, majd Attila halála után a gepidák, keleti germán népek és a longobárdok, végül az avarok szállták meg a Dunakanyart.

A magyar honfoglalás után Pest megyében sűrű településrendszer jött létre. A Duna menti részen két fejedelem osztozott: Kurszán főfejedelem szállásterülete lett a római kori, az egykori Aquicumtól, Óbudától északra eső rész, Árpádé a környező Duna menti sáv a Csepel-szigettel együtt. Kurszán 904-ben bekövetkezett halála után az elhunyt tisztsége és területe Árpádé lett, leszármazottai a megye jelentős részét birtokolták. A megyéket első királyunk, Szent István szervezte és alkotta meg. Pest megye kialakulása szakaszosan történt.

Pest alapítása

A mai Pest területén először kelta település volt, majd a Római Birodalom idején, a Duna bal partján a barbár támadások ellen létesült Contra Aquincum, amelynek romjai a Március 15. téren találhatók. A Hun Birodalom szétesése után az avarok uralták a vidéket, akik között nagyjából 1% szláv eredetű népség élt. A magyarok a 880-as években jelentek meg először a térségben.

Pest alapításáról a tudomány jelenleg semmilyen információval nem rendelkezik. Sajnos nem tudjuk, hogy a település mikor alakult ki és s mikor öltött városias formát.

Budapest területén a legkorábban a Duna bal partján, Pesten indult meg a városi fejlődés. A települést a XI. században már révátkelőhelyként említették. Lakosai kereskedelemmel foglalkozó böszörmények (mohamedán vallású volgai bolgárok) voltak. Tőlük származtatják a város nevét, amely bolgár-szláv nyelven “kemencét” jelent, de ezt megfelelő bizonyítékkal eddig nem támasztották alá.

Pest a középkorban

A várost Pest néven elsőként 1148-ban említik. II. Endre király az 1220-as években német lakosságot telepített be, akik a várost saját nyelvükre fordítva “Ofen”-nek nevezték. Rogerius feljegyzésében a tatárjárás idején Pest nagy és igen gazdag német helységként szerepel. A virágzó kereskedővárossá fejlődő település II. Endrétől 1230-ban kapta meg első városi szabadságlevelét és ekkor készítették első királyi pecsétjét is. A település a XI-XIII. században vált fontos gazdasági központtá, városfala a XII. században épült fel.

Főtemplomát - a mai Belvárosi templomot - a XII. század vége, XIII. század elején román stílusban építették. A három hajós bazilika, nyugati oldalát két torony zárja le. A déli toronyban megmaradt az eredeti románkori falazat fűrészfogas félköríves párkányrészlete, amelynek magas művészi színvonala királyi műhely munkájára utal. A domonkos rend a Szent Antal templomát és kolostorát a város délkeleti - a mai Váci utca déli - végén építette fel.

Az 1241-42-es tatárjárás alatt Pest gyakorlatilag elpusztult. A király visszatérése után Budán kővárat építtetett 1247 és 1265 között, Pest azonban csak évtizedek múltán heverte ki a csapást. A második tatárjárás hírére (1286) Óbuda és Pest védtelen lakói felmenekültek a hegyen fekvő erődített, falakkal körbevett városba.

A XIII. század második felében Pest, a gyorsan fejlődő Budával szemben függő helyzetbe került. Csupán Zsigmond király uralkodása alatt nyerte vissza a közigazgatási függetlenségét. 1413-tól maga választotta bíróját, esküdtjeinek száma pedig elérte a hatot. Gazdasági ereje egyre nőtt, fellendülésének alapját az állat- és borkereskedelme, valamint kézművesipara adta.

Pest a XV. század közepén visszanyerte a bíróválasztás jogát, majd 1470-ben szabad királyi város lett, s a tárnokszék nyolcadik tagjává választották. A síkságon elhelyezkedő várost hadászati, védelmi okból Mátyás király 1450-1470 között fallal vette körbe. A városfal a Fővám tér, Múzeum körút, Károly körút, Deák Ferenc utca vonalán húzódott. A három kapu a három égtáj felé nézett: délen a Kecskeméti kapu (Kecskeméti utca és a Kálvin tér sarkán), keleten a Hatvani kapu (Kossuth Lajos utca és Múzeum körút sarkán) északon pedig a Váci kapu (Váci utca északi végén). A városfalakon belül elhelyezkedő utcák és házak pontos azonosítása, helyhez kötése egyelőre még további kutatás tárgya.

Az egyházi épületek közül a Boldogasszony plébániát (Belvárosi templom) a XV. század elején kibővítették, és nagyobb méretű csarnoktemplommá alakították át. Különleges művészi értékű a szentély körüljáró ülőfülke sorát díszítő bibliai témájú freskósorozat. Legépebb állapotban a déli oldal második fülkéjében a “Kálvária” jelenet maradt ránk. Az oldalkápolnákban 1507-ből való az a két gazdagon faragott reneszánsz szentségtartó fülke, amelyek közül az egyiket a város polgársága, a másikat a templom egykori plébánosa készíttetett.

A plébániától délre állt a Szent Mihály temető kápolna. A város két szerzetesrendi kolostora a már említett domonkos kolostor, amelyet a tatár dúlás után ujjá építettek, és a ferencesek 1280-as években épített rendháza. A kolostorokhoz beginaházak tartoztak. Oklevelekben említenek Szent Miklós ispotályt és templomot, amelyről a város egyik utcáját is elnevezték.

Pest a virágzó kereskedő város élete a 1526-os mohácsi csatavesztés után teljesen megváltozott. A török elnyomás közel százötven éve alatt a gazdag keresztény város fokozatosan mohamedán településsé vált.

Pest ábrázolása Buda 1542-es ostroma idején (Enea Vico metszete, részlet)

A török időkben Pest rohamosan veszített jelentőségéből, kereskedelmi központ szerepe megsínylette a török megszállást.

Pest és Buda ábrázolása az 1602-es ostrom idején

1686. szeptember 2-án több sikertelen kísérlet után a Habsburgoknak Lotaringiai Károly vezetésével végül sikerült felszabadítaniuk Budát és Pestet is, de nagy árat kellett fizetniük: a vár és a város teljesen elpusztult a harcok során, melynek a lakosság nagy része is áldozatául esett.

A török kiűzése után Pest megye viszonylag gyorsan benépesült. Visszatértek azok a középbirtokos nemesek - a Rádayak, Wattayak, Beniczkyek, Fáyak - akik a királyi részeken már korábban vezető szerephez jutottak, amit hazatérésük után is megőriztek. Mellettük az ún. újszerzeményi bizottság (neoaquistica comissio) tevékenysége következtében egy új birtokos réteg is kialakult (Grassalkovich Antal és társai). A királyi országrész különböző területéről vándorlás indult meg ebbe a megyébe is. Az elpusztult falvak sorra életre keltek, a beköltözők újra feltörték a parlagon kapott földeket.

HIRDETÉS

Pest-Buda egyesítése, 1873.  Az V. kerület  Utcák, terek  Eltűnt épületek  A Vár  Pest első térképe  A török után  Pest határa  Pest külvárosai

Jelenleg nincs ajánlható link!

HIRDETÉS

Pest első térképe

1684-ben, mikor a császári csapatok sikertelenül ostromolták Budát (lásd: Buda ostroma, 1684), felgyújtották Pest városát, amely egy ideig ezután lakatlan pusztává vált. Előnyös fekvése azonban hamarosan vonzani kezdte a betelepülőket, például a kereskedőket. A hivatalos szervek nem sokáig tétlenkedtek; mivel az adózás mértéke a telek nagyságától függött, ezt mielőbb rögzíteni kellett. 1695-ben felállították az első telekkönyvi hivatalt, az ingatlanokat elajándékozták vagy csekély összegért árusították, s 1705-től a város megkapta a telekkönyvezés jogát. Így derült ki az is, hogy 1711 után sok telek vált elhagyatottá akár a harcok, a járványok miatt, akár azért, mert a hatóságok elvették attól, aki három év elteltével nem épített házat.

A fenti térképet, legalábbis a rajta olvasható utcanevek erre utalnak, talán a XVII. század végén a pesti telkeket kiosztó és értékesítő hatóság, a Budai Kamarai Igazgatóság számára készítették, mérnöki felmérés alapján. Ezt a feltételezést támasztja alá, hogy az 1716-ban kiosztott Invalidus-ház telke (ma Városháza) még parcellákra bontva szerepel, az 1715-ben létesített pálos kolostor felirata pedig nem ugyanattól a kéztől származik.

E térkép nemcsak kora miatt értékes, hanem azért is, mert nem egy meghatározott állapotot rögzít, hanem több évtized változásait! A telekkönyvi nyilvántartás kiegészítéseként 1745-ig erre a térképre vezették rá a telekszámokat. A belterületre vonatkozó részletes térkép korábban (tudomásunk szerint) nem készült.

A legkorábbi pesti várostérkép természetszerűen csak a városfalakon belüli helyzetet rögzítette, s nem foglalkozott a környékkel, sőt a Dunával, így a budai oldallal sem. A városfalakon belül viszont részletes helyszínrajzként használható, amennyiben megadja az utcahálózatot, a telekhatárokat, a telekszámokat, a bástyák és a kapuk alaprajzát. A Váci, Hatvani és Kecskeméti kapu még középkori formájában látható, s megfigyelhetjük, hogy a régi utcahálózat - az Erzsébet híd építésekor lerombolt kis terek kivételével, s némely kisebb változtatásoktól eltekintve - máig megőrződött. A városfalnak, melyet árok vett körül, tizenkét rondellája és három kapuja a XVIII. század végéig megmaradt, a falon csak réseket nyitottak. A Duna felöl még sánc védte a várost.

A térképen szereplő azonosítási pontoknak csak töredéke világi épület, hiszen mind Pesten, mind Budán elsőként az egyházi építkezések indultak meg.

Az Invalidus-házat, vagyis a rokkant katonák kórházát Széchényi György esztergomi érsek adományából. III. Károly császár rendeletére építették. Helyszínül a város keleti szélét választották, mert itt a katonai hadmüveletek következtében romok is alig maradtak, hatalmas, egybefüggő területek alakultak ki. Az építkezés 1716-ban kezdődött, Fortunato de Prati kamarai mérnök és Antón E. Martinelli építőmester vezetésével. A térképen ez a ház Spital (kórház) felirat alatt szerepel (valószínűleg az irgalmasok korábban ott álló kórházára utal), s nem lévén adóköteles, telkeivel keveset foglalkoztak. A mai Váci utca déli szakaszán, az akkori Lipót utcában állt a sörház (Stadt Preyhaus), amely Proberger Jakab serfőző városbíróról szállt a városra, s ma telkén a Fővárosi Önkormányzat épülete, a Városháza található. Az 1710-ben már létező pesti városháza viszont nincs bejelölve a térképen!

Pesten a XVII. század végén megtelepedtek a különböző szerzetesrendek. Elsőként a magyar alapítású pálos rend érkezett Budáról, akiket III. János lengyel király közbenjárására fogadtak be Pesten. Ök a mai Egyetemi templom helyén álló dzsámit és környékét kapták meg, a telek szabálytalan alakja is bizonyítja, hogy már létező utcák, telkek közé ékelődött be. 1715-1762 között épült rendházuk az Invalidusok mellett sokáig a város legjelentékenyebb épületének számított. A pálosokat még a XVII. század végén követték a szerviták és a ferencesek, majd a többi szerzetesrend, köztük a klarissza apácák, akik a mai Szerb utcában kaptak telket. A templomuk a XVIII. század első felében épültek fel. 1725-ben kezdtek hozzá a szervita templomhoz, valamint a kora középkori belvárosi plébániatemplom újjáépítéséhez.

A fenti térkép utcajegyzékként is az elsők közé tartozik, főleg, ha arra gondolunk, hogy a nevek XVII. század végiek. Az utcákat eszerint az első telepesek és az itt állomásozó katonák nemzetiségéről, szerzetesrendekről, középületekről, városkapukról nevezték el. A Lipót utca a császár dicsőségét hirdette, míg az Úri utcában (Herrengasse, ma Petőfi Sándor utca) laktak a legvagyonosabbak. Az utcanevek egy része ma is létezik (például Bástya, Szervita, Magyar), ha nem is ugyanarra a közterületre használjuk (például Kecskeméti, Duna). A "névvándorlás" szép példája a mai Szerb utca esete: a rendházról Pálosok utcájának nevezték, a szerb lakosságnak pedig a Duna mentén volt utcája; a XVIII. század végén II. József rendeletére a pálosoktól elvették a kolostort, ezután változott meg az utca neve.

A térkép sajnos nehezen olvasható. Világosbarna alapra fekete és piros tintával rajzolták, s ez utóbbi szín minden térképen kifakul előbb vagy utóbb. Ehhez társult még a festék szétfolyása is, elképzelhető, hogy az 1838-as árvíz során ázott el a rajz a hivatalban, mert mára XIX. század végi kutatók is ilyen állapotban ismerték. Hogy mégis használható, bár helyenként olvashatatlan, az annak köszönhető, hogy az 1758-ban készített másolata, vagy inkább a tisztázata megmaradt, a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnokában őrzik, a feliratok megegyeznek, hiszen a telekhivatal szempontjából a nem rögzített, gyakran változó utcanevek helyett a telek mérete, a telekszám volt igazán lényeges, a mellékes információkat egyszerűen átmásolták. A Pesti Polgári Lövész Társaság 1830-ra kiadott Scheiben Schützen Almanach-jában is szerepelt egy Pestet ábrázoló térképmelléklet, mely címe szerint a város alaprajzát ábrázolta 1758-ból. A rézmetszet felső sarkaiban, kartusban elhelyezett utcajegyzék az utolsó név (Fischergassl = Halász utca) kivételével megegyezik az 1710 körül keletkezett térképen megnevezettekkel.

Belterületi várostérkép az 1758-as másolatot leszámítva nem készült a XVIII. század végéig. Határtérkép elkészítésére Pest városa a XVIII. század derekán adott megbízást Matthey Jánosnak, az ő térképének másolati példányát a Budapesti Történeti Múzeum gyűjteményében őrzik.

A török alóli felszabadítás után

A török iga alóli felszabadítás utáni években Pest város nagy része romokban hevert. Az első, 1688-1690 között készült telekösszeírás idején a városban kimért 273 telek közül 91-et teljesen pusztán, épületmaradványok nélkül találtak, 8 telken pedig csak kunyhót. A városban 164 olyan telek volt ekkor, amelyen használható falak állottak. Ezekben a házakban, illetőleg a falak között ekkor csak 101 szobát és 34 pincét találtak. Ezek az adatok bizonyítják, hogy elpusztult város került a felszabadítók kezére. A pusztulás egyik oka nyilvánvalóan az volt, hogy 1684-ben, Buda sikertelen ostroma végén, a kivonuló császári csapatok felgyújtották a várost.

A felszabadítás utáni fennmaradt első telekösszeírás adatainak a térképre vetítése azt is bizonyítja, hogy a tűzvész okozta pusztulás a városnak nem az egészét, hanem csak azokat a részeit érintette, amelyeken sárfalú, faszerkezetes, szalmatetős házak állottak: a város keleti és déli részén, és a mai Molnár utcában, a Duna mellett. A kőépületek, ha romosán is, általában túlélték a tűzvészt és az ostromokat. A város fennmaradt falakkal rendelkező 164 telkének 70 százalékán találtak régi és jó falakat, és ezek nyilvánvalóan Pest város török uralom előtti építészeti maradványai voltak. Romos állapotuk pedig nemcsak az ostromoknak, a katonaság pusztításainak a következménye, hanem annak is, hogy a török uralom második felében Pest városát - mint a haditechnika fejlődése következtében nem védhető várost - elhanyagolták.

A felszabadítás után tíz évvel jó néhány pesti telken emlegettek ugyan olyan épületeket, amelyekről azt állították, hogy régi török épületek, de ezeknek a többsége olyan vályog- és sövényház volt, amilyeneket bármelyik magyarországi faluban akkor is és máig is lehet találni. Ezeket a házakat nyilvánvalóan a hazai viszonyokat nem ismerő, az ausztriai és németországi építkezéshez szokott kamarai tisztviselők és az új telepesek minősítették "török'' házaknak.

A megszálló katonaság 1686-ban szabadon helyezkedhetett el a pusztán maradt városban, birtokba vette vagy használni kezdte a leginkább épen maradt épületek egy részét. A többit pedig a felszabadítást követő hónapokban, években egymás után foglalták el, vették vagy kapták meg az új telepesek, természetesen elsősorban az épületmaradványokkal rendelkező telkeket a város fallal körülvett területén.

Pest városa 1758-ban

A pesti városfal, amely a XVII. század végén Pest települési határa volt, a felszabadító ostrom alatt sem rongálódott meg olyan mértékben, hogy nagyobb munkával történő javítására, mint a budai várfal esetében, szükség lett volna. A pesti városfalnak a felszabadítás után a katonai jelentősége igen csekély volt. Védő szerepet csupán a Rákóczi-szabadságharc idején játszott, máskor csak a polgári település, a köz- és vagyonbiztonság védelmére szolgált. Bár katonai-védelmi jelentőségéről a város leírása során 1737-ben Bél Mátyás is megállapította, hogy nem sokat érő, a városi tanács még 1754-ben is a városfal erődítmény jellegét hangsúlyozta és óvta, megtiltván azt is, hogy a fal közelében házakat, pincéket építsenek. Ennek következtében a városfal az 1780-as évekig szinte érintetlenül fennállott, 12 rondellájával és 3 kapujával.

A városba észak felől a Váci kapun (a XVII. század végén még Ofher Thornak, Budai kapunak nevezték), kelet felől a Hatvani kapun (a XVII. század végén Erlaner Thor, Egri kapu volt a neve), délkelet felől a Kecskeméti kapun lehetett bejutni. A XVII. század végén volt még egy kapu a mai Molnár utca déli végén is, a Wasser Thor, a Vízi kapu. A XVIII. század folyamán azonban ennek a kapunak az említésével nem találkozunk. Lehetséges az is, hogy a Vízi kapu a várost a Duna felől védő sáncnak a nyílása volt. Ezt a sáncot a Rákóczi-szabadságharc után megszüntették.

A városfalon az első - ideiglenes - változások a XVIII. század közepén történtek. A mai Gerlóczy utca, valamint a Királyi Pál utca végén kijáratot létesítettek, de ezeket a városi tanács 1771-ben a járvány elleni védekezésre hivatkozva elfalaztatta, s csak 1785-ben engedélyezte újra a megnyitásukat. Ettől az időtől kezdve szinte minden évben jelentős változtatásokra került sor. 1786-ban megnyitották a városfalat a mai Ferenczy István utca végén, 1787-ben lebontották a Lipót utca (ma Váci utca) déli végén levő nagy rondellát, 1789-ben kaput nyitottak a Sütő utca (ma Bárczy István utca) végén, lebontották a városfal északi végén a Duna mellett levő rondellát, valamint a Váci kaput is.

A városfalon belül a felszabadítás után, a házak nagymértékű pusztulása ellenére is felismerhető volt a középkori városszerkezet, az utca- és telekhálózat, különösen a Váci kapu és a Kecskeméti kapu között húzható szinte egyenes vonaltól (a mai Petőfi Sándor és a Kecskeméti utcák vonalától) nyugatra. Az ettől keletre eső részen (tehát a város területének több mint egyharmadán) az első felméréskor nemhogy telek meghatározásra alkalmas épületmaradványokat nem találtak, de a mai Városház utca vonalán és a Hatvani kapuhoz vezető úton kívül még utcákat sem. A mai Petőfi Sándor utca és a Kecskeméti utca nyugati oldalán ezért hatalmas méretű telkek keletkeztek.

A Belváros a telkek összeírását 1688-ban a Budai (Váci) kapunál kezdték el, a mai Kristóf téren és a Fehérhajó utcában. A mai Martinelli tér területe a XVII. század végén kiosztásra került, és csak a szerviták mai templomának a felépítése után alakították ki térnek, 1730 után, és ettől kezdve nevezték Szerviták terének. Templomuk felépítéséig a szerviták azt a török dzsámit használták, amely a mai városháza északnyugati sarkának a helyén volt, és az előtte húzódó utcát (ma Bárczy István utca) a XVII. század végén Serviten Gásslnek nevezték.

A szerviták temploma 1740 körül
(a templom előtt álló Mária-szobor felállítását (1729) a városi tanács kötötte ki annak fejében, hogy a rend panaszának eleget téve megszabadította őket egy kovácsműhely kellemetlen szomszédságától)

A Lipót utcából, amelynek a vonalát szinte megszakítatlan sorban jelölték a fennmaradt kőházak, számos kisebb utca nyílott mind az Úri utca, mind a Duna felé. A mai Régiposta utcának a Dunához vezető szakaszát Rondella köznek nevezték arról a kisebb kerek bástyáról, amely a Duna-parton állott, s amelyben később a színházat helyezték el. E kis rondella és a városfal közötti területet a XVIII században a hajóhivatal épületei foglalták el.

A Lipót utca tulajdonképpen a város főutcája volt, s ez vezetett a város nagy, négyzet alakú főterére is. A Fő téren tartották a hetipiacokat, itt foglalt le épületet a tanács városháza céljára, majd több telket összevonva itt építették fel az emeletes, tornyos, díszes városházát. A Fő teret az Egri kapuval az akkori Hatvani utcának a mai Kígyó utcai szakasza kötötte össze. A Bajor utca nevének eredete közvetlen a felszabadítást követő hónapokra nyúlik vissza: a mai Ferenciek terén - a későbbi kúriai épületben - a bajor katonák számára állítottak fel élelmezési raktárt.

A Kecskeméti (mai Nyáry Pál) utcától délre nyílott a Lipót utcából a Dunához vezető Wasser Thor Gassenak nevezett kis köz, amelynek a neve később a mai új városháza telkén még a XVII. század végén megtelepedett Proberger Jakab sörfőzőmester műhelye után Sörház utca lett.

1784-ben már 585 telek volt a fallal körülvett városban, tehát az egy századdal előtti mennyiségnek több mint kétszerese.

Az Invalidus-ház utódja, a Károly-kaszárnya 1780 körül

A XVIII. század első éveiben sor került a városfal keleti szakasza mögötti terület felosztására, s ezzel kapcsolatosan a mai Magyar utca és a Semmelweis utca vonalának a kialakítására (a mai Városházáig). Apró telkeket osztottak itt ki, főképp napszámosok, kapások számára, s ezt a városfalon belüli új települést, tulajdonképpen új utcát Neue Weltnek (Újvilágnak) nevezték el. Hasonlóképpen apró telkek keletkeztek a mai Városháza (a volt Invalidus-palota) területén is, de ezeket már a század második évtizedében, a palota építkezésének elkezdésekor felszámolták.

Feltehetően a Rákóczi-szabadságharc előtt megkezdődött a mai Petőfi Sándor utcától keletre eső nagy telkek egy részének a felosztása is. Ennek a felosztásnak az egyik eredménye a mai Városház utca vonalának a határozottabb kirajzolódása, a mai Gerlóczy utca és a mai Vitkovich Mihály utca (akkor Sporer Gasse) vonalának a kialakulása. A mai Kossuth Lajos utcától délre, ugyancsak a XVIII. század legelején két új utca nyitására került sor: a mai Reáltanoda (akkor Kohlbachcr Gaase) és a mai Ferenczy István (akkor Zucker Gasse) utcákéra. Szintén ezekben az években alakult ki üres terület felosztása következtében a mai Képíró utca vonala.

Pest és Buda látképe Friedrich Bernhard Werner 1732 körül készült rajza alapján

A város a XVIII. század folyamán sűrűn beépült, és a XVII. század végi romos, sok részében még falusias jellegű településnek egy század múlva már nemcsak középületei (Városháza, Megyeháza, Invalidus-palota, Királyi Kúria), nemesi palotái és egyházi építményei adtak városi jelleget, hanem polgári építkezése is, jóllehet a Belváros egyes részei falusias jellegűek maradtak.

Pest határa
Kertek, dűlők, mocsarak, szőlők és puszták

Pest város falain kívül az 1686-os felszabadítás idején lakótelepülés nem volt. A XVII. század végén, a város új lakosai a lakatlan, elvadult határban szétszórtan csupán néhány kőépületnek a romjait találták. Ilyen romok voltak a Váci kaputól északra (talán a középkori Újbécs valamelyik épületének a maradványai), a mai Rókus-kápolna helyén (1711-ben pusztatemplomnak nevezték), az Illés-kútja környékén (a mai Illés utcában; 1695-ben arra gyanakodtak, hogy itt hajdan királyi nyaraló vagy vadászház volt, és azt is említették, hogy az Illés-kút vizét régen a városba csöveken vezették be), valamint a mai Boráros tér környékén (talán a középkori Szentfalva község elpusztult templomának a romjai).

Pestet a felszabadulás idején ábrázoló látképek a város falain kívüli területet sivár pusztaságnak rajzolták. Ezen a pusztaságon, amelyet a felszabadítás esztendei még sivárabbá tehettek, kellett az újonnan települő pesti lakosoknak mezőgazdasági igényeiket kielégíteni. Az igények kielégítését azonban különösen befolyásolta, sőt gátolta az a körülmény, hogy a török uralom alatt Pest város határviszonyai teljesen összezilálódtak. A középkor folyamán az ezen a területen létezett, de azóta már elpusztult falvaknak (Kőér, Szentfalva, Jenő, Szentlászló) legfeljebb itt-ott templomromban maradt csak emléke, Pesttel érintkező határaiknak nem.

Amikor a török uralom alatt a szentlőrinci, szentmihályi puszták bérletéről volt szó, s azokról a határjelekről, amelyek Pestet a környező falvaktól megkülönböztették volna, nem esett említés, csupán a réttilalmazó földhányásokról, mert a töröknek az egész határból csak a rét volt fontos. Ezek a réttilalmazó földhányások sok vitának lettek alapjai a XVII. század végén és a XVIII. század elején, midőn a város és a környező falvak, puszták földesurai igyekeztek a maguk számára lehetőleg nagyobb és értékesebb területeket biztosítani. A birtokbizonytalanságot a pesti lakosság a XVII. század végén elevenen érezte: ugyanis igen kicsiny volt az a terület, amely felett a város polgárai szabadon rendelkezhettek.

A török uralom után a Pesttől délre eső pusztákat, Soroksárt, Gubacsot, Péterit, Szentlőrincet, valamint Szentmihályt a Wathay család birtokolta. Pesttől keletre a keresztúri legelőknek Osztroluczky János volt a gazdája, Cinkotáé pedig Beniczky Tamás. Káposztásmegyeren, Palotán és Fóton Űjfalussy János volt a birtokos.

A határok első kijelölésére 1695. szeptember 26-án került sor. A kijelölést északon a mai újpesti szigetnél kezdték el, és a határ a Vácra vezető országúton keresztül nagyjából a mai határvonalnak megfelelően haladt délkelet felé. Palota és Szentmihály határán átszelte a Nádas-tó nevezetű vízállást és megállapították ekkor a Pest és Szentmihálv közötti határt. Elhatárolták a várostól Keresztúrt is, de innen tovább, Szentlőrinc és Gubacs felé a határ kijelölését Cinkota és Szentlőrinc földesurainak ellentmondásai miatt későbbi időre halasztották el. Ez a határjárás féleredményt hozott: a pesti határnak csak a kerepesi országúttól északra eső része került véglegesen a város tulajdonába.

A város határának végleges kijelölése és a terület biztosítása sem az 1703-ban ismételten megtartott határjárás, sem az 1703. évi kiváltságlevél ellenére nem történt meg. A határjárás alkalmából ismét csak a Káposztásmegyer, Palota és Cinkota felé eső határokat állapítottak meg, s a kiváltságlevél is csak a mai Lipótváros és Angyalföld területén volt középkori falvak, Szentlászló és Burgundia (minden valószínűség szerint Jenőfalu) területét adta Pest városának.

A pesti határ déli részének hovatartozása még hosszú évtizedekig vitás volt. A vitatkozó felek a Pest vármegyei törvényszék előtt többször megkísérelték a maguk igazának bizonyítását, de eredménytelenül. Először Beniczky István cinkotai földesúr indított pert Pest városa ellen, 1720-ban. Beniczky a Rákos-patakig kívánta Cinkota határát kitolni, de a per folyamán eredményt elérni nem tudott, a város továbbra is birtokában tartotta a Rákos-patak mindkét partját.

A Gubacs és Szentlőrinc felé való határoknak a kijelölése 1724-ben vált időszerűvé, amikor ezeket az eddig a pestiek által bérelt pusztákat Szeleczky Márton Pest megyei alispán vette bérbe a Wathay családtól. Ez a kijelölés természetesen nem végleges megoldás volt, hanem valószínűleg csak barátságos megegyezés a bérlő Szeleczky és Pest városa között. A tulajdonos Wathay család bele sem szólt a határok megállapításába. Amikor (1732-től kezdve) ismét a pestiek bérelték ezeket a pusztákat, az 1724-ben megállapított határok feleslegessé váltak.

Ekkor azonban már nem a Wathay család volt Gubacs és Szentlőrinc tulajdonosa, hanem Grassalkovich Antal, aki nagy birtokszervezési munkája során hamarosan alkalmat kerített arra, hogy a pusztáik árendálása ellenére a Pest felé való határokat megállapítsa. Határkiigazítási pert indított 1735-ben Pest városa ellen, és ez sok huzavona után - ugyanis egyik félnek a kezében sem voltak perdöntő bizonyítékok - 1738-ban barátságos megegyezéssel végződött. Grassalkovich elállott a per folytatásától, és elismerte Pest birtokjogát a megállapított új határvonal által a gubacsi és szentlőrinci pusztákról levágott területekre nézve, Pest városa, pedig a Grassalkovichok pesti házát mentesítette a közterhek alól és fizetett készpénzben egyszer és mindenkorra 2000 forintot. A megállapított határ a csepeli Duna-ágtól kezdve a keresztúri határig a mai IX. és X. kerület déli-délkeleti határainak felel meg.

Pest és Buda 1728-ban
Részlet L. F. Rosenfelt szépiavázlatából (Kriegsarchivum; Vienna)

Még mielőtt Pest városa Grassalkovich Antallal megegyezett volna, 1738-ban Beniczky Tamás cinkotai földesúr ismét pert indított, ekkor már Grassalkovich Antal és Pest városa ellen. Beniczky most sem tudta célját elérni. Az 1743. november 18-án befejeződött per a Pest és Cinkota között lévő határt a mai formájában állapította meg. A Rákos-patak mindkét partja ezzel a város végleges tulajdonába került.

A határ északi részét az 1695-ös és az 1713-as határ járások eredményeképpen békésen bírta Pest városa, de 1747-ben Pest városa a megyei törvényszék előtt pert indított Újfalussy László ellen a Káposztásmegyer, Palota és Pest között lévő határoknak részben megújítása, részben újra való kijelölése tárgyában. A határkiigazítás során Pest város határát itt kissé északabbra tolták. Pest városának az 1738-ban, 1743-ban és 1747-ben megállapított határai 1950-ig érvényben maradtak.

A város területének a nagysága a XVIII. században 10007 katasztrális hold volt. Ebből a Belváros területe alig 130 katasztrális holdat tett ki, tehát a XVIII. század elején kereken 15550 katasztrális hold állott a lakosság rendelkezésére mezőgazdálkodás céljaira. A határ nagy része azonban homokos és terméketlen terület volt, amelyet legfeljebb legelőnek lehetett használni.

A Rákos-árok Mikoviny Sámuel 1737-es térképén
(kép: Dunai Szigetek)

A Belvárost, amely egy magasabb teraszon épült, a hajdani Duna-ág ártere vette körül. Ezt a területet termőrétege - hordaléktalaj lévén - mezőgazdasági művelésre alkalmassá tette. Ennek az ártérnek a keleti része volt a legmélyebb. Itt volt a hajdani Duna-ág, azaz a Rákos-árok, amelynek helyét a XIX. század első felében még mocsarak környékezték, különösön a mai terez- és erzsébetvárosi részeken, valamint a Baross utca tájékán. Ezt a széles árteret egy pontosan kirajzolódó, de részleteiben itt-ott még ma is megfigyelhető part határolta, mely az újpesti határtól a mai Váci út vonalában húzódott dél felé a mai Dózsa György útig, innen a mai Almássy tér irányába, majd tovább a mai Kossuth Akadémia felé, s a város déli határánál a jelenlegi soroksári Duna-ág partját alkotja (kép fent).

A parton túl az ártérnél jóval magasabb, árvízmentes területen a fő széliránynak megfelelően északnyugat-délkeleti irányban homokbuckák sorakoztak. Ezt a területet két nagyobb völgy tagolta. Az egyik az a völgy volt, amelyben a kőbányai óhegy környékén eredő patak folyt a mai Városliget irányában, a másik pedig a Pest város határával - attól egy kilométerrel beljebb - párhuzamosan folyó Rákos-patak völgye. Egyik völgynek sem volt egyenletes esése. Helyenként a patakok vize elsekélyesedett. Ilyen volt a mai Városligeti-tó, valamint a Törökstrázsa környéke, továbbá a Rákos völgyében főképp a Paskál-malom tájéka és az Ördög-malomtól délre eső rész. Az állóvizek mindenütt tőzegszerű anyaggal kevert földet hoztak létre, mely ezeket a területeket alkalmassá tette szántóföldi és rétművelésre. A homokbuckák vonulatából emelkedett ki a kőbányai óhegy nagy tömbje, mely agyagos termőtalaja és kedvező fekvése következtében kiválóan alkalmas volt szőlőművelésre. A völgyek közötti és melletti területek csak legelőknek voltak használhatók.

Ennek a területnek egy részét fogta művelés alá Pest város lakossága a Rákóczi-szabadságharc előtt, és 1711 után a régi nyomokon egyre nagyobb mértékben folytatták a kertek, szántóföldek, rétek művelését, a majorságok kiépítését s a legelők igénybevételét. Kezdetben az ilyenfajta igények kielégítését semmi sem korlátozta. A földek szabályszerű kiosztását és telekkönyvezését 1717-ben kezdte el a városi tanács.

A város falaihoz legközelebb eső és művelhető területek kiosztása kertek céljára már a Rákóczi-szabadságharc előtt megkezdődött, de nagyobb mértékben rendszeresen csak az 1710-es évek második felétől kezdve folytatódott. A kertek túlnyomó többsége a városfal és a Rákos-árok között terült el. Ezt a félkör alakú területet a felső végén a váci országút (a mai Bajcsy Zsilinszky út), az alsó végén pedig a Dunának a mai Boráros tértől a Szabadság hídig terjedő szakasza határolta. A mai Rákóczi úttól északra elterülő kerteket felső, az öttől délre lövőket pedig alsó kerteknek nevezték.

Az alsó kertek területén az országutakon (Kőbányai, Üllői, Soroksári utakon) kívül szintén csak egy hosszanti utca volt, a mai Bródy Sándor utca vonalában, amely akkor a városi téglavető helyéhez vezetett. Ez a téglavető hely a mai Rókus kórház mögött, attól délre, a Rákos-árok mellett terült el. Keresztutcák itt is csak a gyalogutak csapásain alakultak. A mai Józsefváros és Ferencváros területéből a Belváros és a Rákos-árok közötti területet teljesen a kertek töltötték ki, csak a mai józsefvárosi részen volt néhány kert a Rákos-árok vonalán túl is.

A kertek között, illetőleg a szomszédságukban voltak a majortelkek. A majortelkek elhelyezkedését a város közelségén kívül a víz közelsége is erősen befolyásolta: szinte kivétel nélkül a Rákos-árok mocsaras részei mellett helyezkedtek el, vagy olyan helyeken, ahol ivóvíz megszerzése nem ütközött nagyobb nehézségbe. A Rákóczi-szabadságharc után a majortelkek számbavételét az úgynevezett Kórház-majorral kezdték el, amely a telekkönyvi meghatározás szerint ott feküdt, ahol a régi lövészkunyhók állottak, az úgynevezett Illés-kútnál, a Körösi úton. A Körösi út a mai Üllői útnak felel meg, az Illés-kútját és környékét pedig még az udvari kamara engedte át 1096-ban Pest városának; és a város itt a kórház ellátására majort rendezett be. Az itteni major-telkek elhelyezkedését az az eléggé nedves és bővizű terület határozta meg, amely a mai Nagykörút vonalától húzódott az lllés-kútja felé. Ezeket a majorságokat alsó majoroknak nevezték.

Pest 1764-ben (Waczpaur Lénárd térképe)

Waczpaur Lénárd 1764-ben készített térképén a bástyákkal körülvett Pest látható, amelyen már világosan kivehető a Belváros központja, a Városház tér, de a városból kivezető utak (a Váci út, a Kerepesi út, a Baross utca és az Üllői út), valamint a külterületek vízrajza, sőt a mezőgazdaság jellege és a majorok, szőlők elhelyezkedése is. A mai Dob utca vonalának a legkorábbi neve Ober garten weeg volt. A kertek között vezetett gyalogutak csapásain alakultak ki később a keresztutcák.

Az 1720-as évektől kezdve újabb majortelkek is keletkeztek, legnagyobbrészt a mai Józsefváros területén. 1750-ig a Józsefvárosban, a Terézvárosban, 1760 után a mai Dohány utca és a Rákóczi út között, a Rákos-árok mellett, a Rókus-kápolna mögötti területen és az Illés utcán túl az Üllői úton. Az utolsó pesti majortelket, a 73-as számút 1780-ban telekkönyvezték. Ennyi majorság azonban egyszerre sohasem állott fenn Pesten, mert már a harmincas években megkezdődött az egyes majorságok területének házhelyekké való felosztása (lásd fenti térkép).

A várostól északra, a Vizafogónál (Hausen-fang), a Rákos-patak torkolatától délre, körülbelül a mai Szent István körút vonaláig, a Duna és a váci országút között szántóföldek voltak. Területüket dűlőút szelte át, amely a halásztanyáknál (körülbelül a Margitsziget közepével szemközt) ért ki a Duna partjára, majd az itteni halászkunyhótól északra levő hídon átmenve, ismét a szántóföldek területét kettészelve, haladt tovább a Rákos-patak felé. Ezeket a szántóföldeket keletről a váci országút melletti mocsaras rész határolta, mely az út jobb oldalán húzódott lefelé a Rákos-pataktól a mai Lipótváros területére. A XVIII. század közepén ezt a mocsarat lecsapolták azzal a csatornával, mely a Rákos-árokkal került kapcsolatba. Ettől kezdve a szántóföldek keleti határa ez a csatorna volt. Mivel az agyagos talaj és a Duna közelsége alkalmassá tette ezt a területet téglaégetésre, már igen korán létesítettek téglaégetőket a szántóföldek területén: a negyvenes években itt volt az invalidusok házának téglaégetője, majd a század közepe táján ide helyezték - a mai Rókus kórház mögött volt téglavető hely kimerülése után - a városi téglaégetőt is.

A szántóföldek területe a Vizafogótól dél felé folytatódott a váci országút bal oldalán. Itt a mai Bajcsy-Zsilinszky út, Paulay Ede utca és Nagymező utca háromszögében voltak a szántóföldek, amelyek a váci országútra dűltek. A mai Hajós utca vonala már igen korán kialakult, mint a szántóföldek közötti dűlőút. A szántóföldök a termékeny terület határához igazodtak. A város körüli szántóföldek mind e vonalon belül feküdtek, s nyugati határuk a kerteknél volt. Ezek a szántóföldek azonban sem a Terézváros, sem a Józsefváros területén nem alkottak nagyobb, összefüggő területeket; közöttük és mellettük már a tízes években is majortelkek helyezkedtek el.

Míg a Terézvárosban és a Józsefvárosban a szántóföldek a majortelkekkel és a kertekkel eléggé összekeveredve fordultak elő, addig a Ferencvárosnak a Rákos-ároktól délre eső részén, a Duna és az Üllői út között nagy összefüggő területet alkottak, az Üllői út és a pusztatemplom (a mai Boráros tér környéke) mellett, illetőleg környékén.

A várost közvetlenül környező területen levő szántóföldek területe a század folyamán fokozatosan csökkent. A szántóföldek összeírásában 1791-92-ben szerepeltek még ezek a területek, de a legtöbbjüknél az összeíró a majortelkek megjelölést használta, ugyanazt, amellyel adózási szempontból a vonalárkon belüli olyan területeket illették, amelyeken még nem épült ház.

A "vonalárkot" 1771-ben a pestis elleni védekezés céljából felsőbb hatósági rendeletre készíttette a városi tanács. A vonalárokkal ekkor szinte pontosan elhatárolták egymástól a város határának termékeny és terméketlen területeit. A vonalárkon innen kertek, majortelkek, szántók feküdtek nagy változatosságban; a vonalárkon túl már a futóhomokos terület volt: a pesti legelő.

A legelő területéből két helyen is osztott ki 1718-ban a városi tanács szántóföldeket. Az egyik a Soroksári út bal oldalán volt, a másik pedig a Törökstrázsán (ausser der Türkisehen Hehüld-wacht) kívül. Bár a Törökstrázsa a szántóföldektől nyugatra eső részen volt, az elnevezést már a XVIII. század folyamán átvitték a szántóföldek területére is.

A szántóföldek területe a XVIII. század folyamán igen csekély mértékben növekedett. Így szaporodtak meg néhánnyal a mocsaruk levezetésére szolgáló csatorna elkészülése után a vizafogói, a még műveletlen területek birtokbavétele révén a vonalárkon belüli és a törökstrázsai szántóföldek.

A törökstrázsai szántóföldek nyugati szélén mocsaras területek voltak a XVIII. században, amelynek környékét ekkoriban kaszálónak használták.

A pesti rétek túlnyomó része azonban a Rákos-patak vonala mellett volt. A rákosi rétek a Rákos-patakon kívül a különféle állóvizektől kapták nedvességüket. A legnagyobb állóvizek voltak: a Rákos-patak torkolatától Fótra vezető úttól délre, a mai Rákosrendező pályaudvartól északra elterülő Kerek-tó, a Nádas-tó a palotai határnál, a mai Béke út vonalában lefelé húzódó nagy kiterjedésű Csíkos-tó, az Ördög-malom közelében levő Horgas-tó és a cinkotai határnál levő Büdös-tó. Ezeken a nagyobb állóvizeken kívül a Rákos-patak egész folyását végigkísérték a kisebb-nagyobb kiterjedésű mocsaras részek.

A Rákos áradásai ellen már a század első felében a Rákos-patak szabályozásával próbáltak védekezni. A városi tanács 1745-ben határozta el, a Rákoson inneni ároknak a kaszálókon keresztüli továbbfolytatását. Az árok készítésének a célja az volt, hogy a mocsaras részek vizét a Dunába levezessék, s ezáltal a rétek nagyobb részét kaszálhatóvá tegyék. A pesti mocsarak lecsapolásának egyik szakasza volt ez a művelet, amely valószínűleg a vizafogói szántóföldek mellett levő mocsaraknak a város körüli - az egykori Duna-meder területén ásott csatornával való - levezetésével folytatódott. A vizeket a mai Boráros tér irányában vezették le, az úgynevezett Rákos-árkon keresztül (lásd fent Mikoviny Sámuel térképét).

A pesti lakosok már a Rákóczi-szabadságharc előtt elkezdték az akkor még pör alatt levő kőbányai területen a szőlők telepítését: a Rákos-dűlőben, a szentlőrinci dűlőben, a szántó dűlőben, a felső, középső és alsó kőbányai dűlőkben, valamint a Lusthügel vagy a Sandtberg környékén. Évek során az egyes szőlőparcellák oldalt és hátrafelé terjeszkedvén elérték egymást.

A mai Kőbánya területéből 1734-ig a mai Kada utca, Sörgyár utca, Jászberényi út, Korponai és Gyömrői út által határolt terület került művelés alá. A Grassalkovich Antal és Pest városa közötti és Kőbánya birtoklását is lényegesen érintő határpernek 1785-ben történt megindulása után folytatták a szentlőrinci dűlőnek déli irányban való további kiépítését, egészen az Óhegy utca vonaláig, sőt két új dűlőt is művelés alá fogtak. Ezek az Óhegy keleti szélén, a mai Sörgyár utca és a Maglódi út között helyezkedtek el a hegy egész hosszában. Ebben az időben alakult ki az Óhegy nyugati szélén, a mai Ihász utca végén a Duna-dűlő (Donau Rieth), de az itteni szőlők nagy részét néhány esztendő múlva birtokosaik pusztán hagyták; ezeket még a XIX. század második telében is mint puszta szőlőket tartották nyilván.

Mivel az 1750-es évek után az Óhegy területén további terjeszkedésre már nemigen volt lehetőség, sor került az Újhegyen szőlők ültetésére. Az újhegyi szőlők két dűlőben terültek el: az alsó és felső dűlőben.

A pesti határ legnagyobb részét, a pesti homokot a XVIII. század folyamán legelőnek használták. Ezt a hatalmas homoksivatagot csak itt-ott szakították meg a mocsaras részek, különösen a határ déli részén, Gubacs-puszta felé, s a mai Városliget területén, onnan Kőbánya felé húzódva. A nagy országutakon (vagy mint nevezték: királyi utakon) kívül néhány helyi út tagolta csak a legelők területét: a gyáli, gyömrői, ecseri, maglódi, csömöri, palotai utak, amelyek iránya ma is a régiekét követi, ha a csapás csak itt-ott fedi is a régi, girbegörbe, szabályozatlan állapotú utakat.

Pest külvárosai
Lerchenfeld, Terézváros

Pestnek a XV. századnál korábban nem volt külvárosa. A középkor folyamán Pest mai határában létezett falvak nem külvárosok, hanem Önálló települések voltak. A pesti külváros alapításának a tervéről az első adat 1699-ből való. A városi tanács az udvari kamara által 1696-ban a városnak átengedett területen, a várostól negyedórányira lévő puszta falaknál (a mai Boráros tér helyén) jelölt ki helyet a településre.

A külváros alapítására azonban ekkor még nem került sor, csak néhány évtized múlva, amikor a város egyre növekvő számú lakossága már nem fért el a város falai között. Ez vezette a városi tanácsot 1730 körül arra a gondolatra, hogy a mai Horváth Mihály tér környékén házhelyeket osszon ki. Itt alakult ki az úgynevezett Lerchenfeld, Pest első külvárosi települése.

A város falain kívül való letelepedés azonban a tanács kezdeményezése nélkül is, a lerchenfeldi településsel egyidejűleg megindult. A kertek között minden rendszer nélkül, majd itt, majd ott - bár elég lassú ütemben - megkezdődött a betelepülés: 1733-ban a lerchenfeldi házakon kívül már a később felső külvárosnak nevezett területen is voltak házak.

A külvárosi település kiterjesztését a tanács és a polgárság korlátozni kívánta, de a lakosság számának további növekedése miatt a külváros-alakulás folyamatát megakasztani nem tudta. Az új házak felépítése, mind a Lerchenfelden, mind a kertek között, és később a szántóföldek és a majorságok területén is, zavartalanul folyt, bár hullámzó ütemben. A külvárosi házak száma 1726 és 1769 között 865-re emelkedett, és a további években, ha nem is ilyen gyors ütemben, de folytatódott az építkezés. Mivel a Belvárosban ekkor már minimális volt az új telkek keletkezésének a lehetősége, érthető, hogy a külvárosban az 1769. évi 865 házzal szemben 1781-ben már 1111 ház volt. 1792 körül pedig már 1276. Ekkor a Belvárost már széles körben övezték a külvárosok. A hetvenes évekig a pesti külvárost két részre osztva tartották nyilván: felső külváros (a mai Terézváros és Erzsébetváros) és alsó külváros (a mai Józsefváros és Ferencváros). A Terézváros és a Józsefváros elnevezés 1777-ben keletkezett.

A Belváros egy 1785-ös térkép részleteként

Az első terézvárosi házak legnagyobbrészt a kertek között épültek fel, mégpedig egyrészt a Váci kapun kívül, a marhavásártér felé, másrészt a felső kertek negyedében szétszórva.

A harmincas években, és még a negyvenes évek első felében is, kizárólag ez a kertekbe település dívott. A legtöbb ház a már meglevő utak (és dűlőutak) mellé épült. Egyrészt az Országút mellett épültek ebben az időben házak, másrészt az Országúttól a mai Nagymező utca vonaláig. A Király utca és Nagykörút sarkán levő házat Mittermeyer Tóbiás Antal építette, akiről ez az utca a Mitter-meyer Gasse nevet kapta, míg csak ki nem szorította ezt az elnevezést az ugyanebben a házban megnyílt, Angol királyhoz címzett vendéglő, valószínűleg a hatvanas években. Innen származik a Király utca elnevezés.

Ebben az időben, amikor még csak a kertek között épültek fel házak, az első alaprajzot módosító változás 1740-1750 között történt: nagy kertek apró telkekké történő felosztása következtében a mai Dohány utca és Dob utca között kialakult a Terézváros első keresztutcája, a mai Kazinczy utca, melynek - jóllehet később és még igen sokáig Kereszt utcának nevezték - a legkorábbi neve Weinreich Gasse volt (egy itt birtokos vincellér neve után).

A terézvárosi kert-negyedben új utcák nyitására a kertek kisebb telkekre való felosztása idejétől, a negyvenes évektől kezdve került sor. A mai Síp utca 1757-1759 között keletkezett (zsákutcából), első elnevezését Jobst János György Vademberhez címzett kocsmájáról kapta: Wildmann Gasse. 1760-1763 között nyitották meg a Neue Gassét, az Új utcát, amelyet csak később neveztek el a Kereszt utcáról -  amelynek tulajdonképpen a folytatása volt - Kis Kereszt utcának.

1762-1764 között nyílott meg a mai Akácfa utcának a mai Dohány utcától a Dob utcáig terjedő szakasza. Ennek az utcának főképp a keleti oldala fejlődött ki, a másik oldalon még a XVIII. század végén is főképp szőlőskertek voltak. A Nyár utca körülbelül 1765 körül keletkezett. A Diófa utca kialakulása a Dob utca felől kiinduló zsákutcából történt a hatvanas években, a mai Dob utcától a Király utcáig terjedő szakasza pedig 1770 után alakult ki.

A terézvárosi kert-negyedben a XVIII. század folyamán 251 ház épült fel, és ezeknek túlnyomó része kicsiny, 50-300 négyszögöl nagyságig terjedő telkeken. Ezeket a kis telkeket főleg zsellérek, napszámosok, kézműves segédek szerezték meg. A nagyobb területeken épült házak tulajdonosai polgárok és nemesek voltak. Ezek a házak legnagyobbrészt a város falaihoz közelebb eső kertekben épültek, főleg a mai Kazinczy utca és Tanács körút között. A kert-negyedben elhelyezkedő néhány majorság területe a XVIII. század folyamán érintetlen maradt, és még a század végén is jócskán volt ebben a negyedben olyan kert, amelyre nem épült ház.

A mai Szent István tér egy 1844-es ábrázolása. Jól látható, hogy a Terézvárosi telkeken még ekkor is csak apró házak állnak a Belváros városias jellegű épületeivel szemben
(feltehetően Blaschnek Sámuel térképe)

A terézvárosi kert-negyed beépítésének megkezdésével csaknem egyidejűleg a mai Király utca végén, a felső majorságokon túl és a városi kivégzőhelyen innen, tehát a mai Rózsa Ferenc utca és Szív utca között már az 1740-es években település kezdődött. Ennek a településnek az indítékát a felső majorságok közelségében kell keresni. Ugyanis az itteni települők csaknem kivétel nélkül zsellérek voltak, akik a közeli majorságokban és szántóföldeken találtak maguknak munkaalkalmat. Itt, a várostól meglehetősen távol, 1740-1760 között mintegy 35 házból álló, viszonylag zárt település keletkezett, amely azonban nem terjeszkedett, így ez a várostól távoli település meglehetősen szigetszerűen állott fenn a XIX. század elejéig.

Az 1718 körül majorságokká átalakított szántóföldek területének, tehát a mai Hajós utca, Ó utca, Nagymező utca és Király utca közötti területnek a felosztása és beépítése a kertekénél néhány esztendővel később, 1739-ben indult meg. Városfejlődési szempontból ennek a jelentősége az volt, hogy míg a kertek negyedére a kezdeti időben a szétszórt település volt jellemző, itt, a felső majorságokon túli településhez hasonlóan zárt település keletkezett, a szántóföldek és a Rákos-árok menti majorságok közvetlen közelében. Ez a közelség tette szükségessé néhány itteni szántóföld korai felosztását is.

Először (1764 körül) egy a mai Hajós utcára dűlő szántót osztottak fel, és az itt felépített házak megközelítésére a szántó egy részét utcának hasították ki. Ez lett a mai Paulay Ede utca, amelyet akkor az egyik telek tulajdonosáról, Krall Ádámról neveztek el Kralle Gassenak. A következő években került sor a mai Andrássy úttól északra eső szántóföldek területe egy részének a felosztására. Így keletkezett a mai Andrássy úttal párhuzamos Ellenbogen Gasse 1768-ban, majd 1782-ben a mai Révai utca vonala, az akkori Rüttig Gasse. A mai Ó utcától északra eső szántóföldek területén a század vége felé viszonylag sűrű település jött létre. A nyolcvanas években osztották fel ezeket a szántóföldeket. Az itteni település két új utca nyitását eredményezte a mai Bajcsy-Zsilinszky út és a Nagymező utca között: az új utcáét és a Három szív utcáét (ma Zichy Jenő utca, illetve Dessewffy utca), valamint a mai Hajós utca meghosszabbítását az Ó utcától az Országútig.

A mai Nagymező utca, Mozsár utca, Jókai utca és Király utca által határolt területen levő szántóföldeket a század második felében egyrészt kertekké és majortelkekké alakították át, másrészt beépítették. Az első itteni ház a mai Nagymező utca és Mozsár utca sarkán épült 1751 körül, majd mellette 1768-1772 között - a Mozsár utcában - újabb házakat építettek. A mai Paulay Ede utca meghosszabbítására (a Jókai utcáig) szintén egy szántónak a felosztása révén került sor, 1770 körül. Az utcának ezt a szakaszát a szántóföld-tulajdonos foglalkozása nyomán Kéményseprő utcának nevezték. Az ettől délre eső részt iskola, plébánia és templom céljára tartották fenn. E három teleknek a mai Jókai utca végén azonban már a század vége felé néhány ház épült.

A Terézvárosnak a mai Király utcától északra eső részén a XVIII. század folyamán 278 ház keletkezett a majorságok és a szántóföldek területén. Az itteni település sokkal sűrűbb volt, mint a kert-negyedben. A Terézvárosból ekkor a Belváros és a mai Jókai utca, Kertész utca közötti terület épült be.

A XVIII. századi Terézváros egyáltalán nem nevezhető városias jellegű településnek. Zárt házsor csak az Országútnak a városfallal szemben levő részén volt; a Terézváros egyéb részein az utcákra merőlegesen épültek a házak, amelyeknek jellemzője a tágas udvar - és a mai Király utcától délre lévő házak többségénél a házhoz csatlakozó kisebb-nagyobb kert. Az egymás mellett lévő kisebb telkeken épült házak szinte falusiasnak nevezhető építésmódja által ez a városrész ekkor még nem keltette a zsúfoltság látszatát.

Az alsó külváros fejlődése a felső külvárosétól (annak ellenére, hogy a terjeszkedés lehetőségei teljesen azonosak voltak) jelentős mértékben különbözött. Míg a felső külvárosban a település a kertek között indult meg, addig az alsó külvárosban az első építkezések (a lerchenfeldiek) a városi tanács által felosztott szántóföldeken történtek, azután pedig a mai Baross utcában, valamint az annak közvetlen környékén levő majortelkek területén folytatódtak.

A harmincas évek elején a mai Baross utca és a Tavaszmező utca között két majortelket parcelláztak fel. Az egyik a mai Horváth Mihály tér mögött volt. E "háztömb" mögötti terület (Lenner János városbíróé volt) azonban a XVIII. század folyamán végig megmaradt majorteleknek. A Lenner-major mögött elhelyezkedő majortelket viszont már a harmincas években felosztották. Ezt az utcát ekkor - lakóiról - Magyar utcának nevezték.

E háromszög alakú területtel szemben, a mai Baross utca déli oldalán lakótelepülés a XVIII. században nem keletkezett. Az 1732-ben itt emelt Kálvária-dombról, majd az 1746-1749 között épített kápolnáról Kálvária térnek nevezték.

A Józsefváros területén a későbbi években további majortelkek felosztására is sor került. A mai Dankó utcának a Mátyás tér felé eső része 1736 körül települt be, s 1748-1752 között kezdődött a mai Szerdahelyi utca betelepülése. Ekkor épültek házak a mai Karácsony Sándor utca északi részén is. Ennek az igazán városszéli településnek az indító oka nyilvánvalóan az volt, hogy közel esett az itt letelepültek munkahelyéhez, a kőbányai szőlőhegyhez, valamint a Keresztúri úthoz (így nevezték ekkor a mai Népszínház utcát), amelyen a Belvárost is könnyen meg lehetett közelíteni. A Keresztúri úton túl, a mai Rákóczi út és a Keleti pályaudvar felé, futóhomokos terület volt.

Az alsó külvárosi majortelkeken való megtelepedést hamarosan követte a mai Tavaszmező utcától északra levő szántóföldeken való település is. Itt keletkezett a Józsefváros magja, a "Lerchenfeld", Kastberger József szántóföldjén, amelyet a mai Horváth Mihály tér, a Rigó utca, a József utca és az Őr utca határolt. A Lerchenfeld elnevezés nem Pacsirtamezőt jelentett (mint ahogy a német elnevezést a XIX. század első felében helytelenül fordították magyarra így), hanem vörösfenyővel (Lárche) beültetett irtásföldet. Az ugyan nem valószínű, hogy a Józsefvárosnak ezen a részén vörösfenyőerdő lett volna valaha is, de az tény, hogy a Lerchenfeld elnevezés Magyarországon (például Csepelen, Óbudán, Móron), Ausztriában, Bajorországban is előfordul. Mindenütt szegény napszámosok által lakott helyet jelöltek eredetileg vele, s ez érthetővé teszi, hogy a Józsefvárosnak ezt a szegény német, magyar és szlovák napszámosok által lakott részét a város német polgárai vagy maguk az itt lakók Lerchenfeldnek nevezték el.

A "Lerchenfeld" mögötti szántóföldön 1740-1741-ben kezdtek el építkezni.

A mai Mátyás tér területe terméketlen, homokos terület volt, mai négyzetes alakjával, nagyságában. A Mátyás tértől nyugatra, a Lovassy utcáig terjedő szántóföldek felosztására csak a nyolcvanas években, beépítésére pedig csak a XIX. században került sor. A Mátyás tértől északra, a mai Nagyfuvaros utca, Kisfuvaros utca, Homok utca és Erdélyi utca közötti területen az első ház ugyan már 1730 körül felépült, de a rendszeresebb építkezés csak 1746 után indult meg. A Józsefvárosban nemcsak a mai Koszorú utcát nevezték Magyar utcának a XVIII. században, hanem az Erdélyi utcát is.

A mai Rákóczi tér területe az ötvenes évekre már teljesen beépült, és a Bajor utca itteni szakaszának keleti oldalán is elkezdődött az építkezés 1756 körül, amely a század végén már zárt utcasorrá alakult ki.

A józsefvárosi szántók területén a település a mai Bérkocsis utca vonala és a József utca között az 1760-as években lendült fel.

Annak ellenére, hogy a Józsefvárosban a mai Tavaszmező utcától északra levő szántóföldek területén a XVIII. században csaknem 200 ház épült fel, még igen nagy területek maradtak beépítetlenül. Szinte teljesen üres maradt a mai Nagykörút vonala és a Somogyi Béla utca közötti terület. Igaz, hogy a parcellázásra került szántóföldeken a század végén már sűrű volt a beépítettség, de ez - mint a Terézvárosban is - egyáltalán nem volt városias. A házsorok folyamatosak voltak ugyan a kialakult utcákban, de nem voltak zártak. A Józsefvárost is az utcákra merőlegesen épített, falusias jellegű házak jellemezték.

A józsefvárosi kertekben az építkezés csak igen vontatottan indult meg és haladt a század folyamán. A mai Rákóczi úton a harmincas évek elején még csak három ház állott. Kettő a Hatvani kapuval szemben (Grassalkovich Antal és a piarista rend háza), egy pedig a mai Puskin utca sarkán. A Rákóczi útnak a mai Puskin utca és Vas utca közötti szakasza 1739-1775 között épült be földszintes házakkal. Innen már a szántóföldek kezdődtek, s ezek területén létesítették - a mai Gyulai Pál utca és a Vas utca között - a hetvenes évek végén a városi epreskertet, és itt épült fel a század végén a Rókus-kápolna mellé a nagy városi kórház.

A mai Múzeum körútnak (akkor Országútnak) a józsefvárosi oldalán az első ház 1747-ben épült, de nagyobb mértékű település csak az 1750-1760-as évek folyamán kezdődött. Sor került a mai Múzeum utca megnyitására is, a XVIII. században azonban csak az Ötpacsirta utcáig. A század vége felé a Józsefvároshoz számították az Országút nyugati oldalát is, ahol akkorra már (a hetvenes évektől kezdve), a városfalhoz tapadva, apró telkeken a Hatvani kaputól a mai Királyi Pál utcáig, a terézvárosi részen a mai Gerlóczy utcáig a házak folyamatos sora épült fel. Mind ennek, mind a mai Rákóczi úti építkezésnek is az itt zajló városi forgalom adott lendületet, és ugyanennek tulajdonítható az, hogy az Üllői út eleje is már igen korán, 1730 körül beépült.

Az Országúttól távolabb eső józsefvárosi kertek területén az építkezés jóval kisebb mértékű volt. A mai József körút, Baross utca és Üllői út közötti háromszög alakú nagy területen levő kerteknek alig a felén épült ház, és ezek is eléggé szórványosan helyezkedtek el. Összefüggő házsort csak a mai Baross utca jobb oldalának egy szakaszán (a mai Szentkirályi utca és a Mária utca között) alkottak. A józsefvárosi kert-negyedben az e házsorral szemben levő terület, amelyet a mai Reviczky utca (akkor egy itteni kertbirtokosról Steinbreeher Gassenak nevezték) és a mai Krúdy utca (akkor Téglaégető út, mivel a mai József körút vonalában levő városi téglaégető felé vezetett) határolt, és a mai Mikszáth Kálmán teret is magában foglalta, épült be a legsűrűbben. A mai Baross utcának ez a szakasza volt az egyik itteni olyan jellegű település, mint amilyen a terézvárosi kert-negyedben ekkor már jó néhány utcában kialakult. A mai Baross utcát a XVIII. század első felében Kőbányai útnak nevezték, és 1749 után, amikor a Kálvária felépült, kapta a kertek közötti szakasza a Kálvária utca, majd a Stáció utca nevet.

A józsefvárosi kert-negyedben a XVIII. század közepe után szórványosan meginduló építkezések következtében az említetteken kívül még három utca vonala alakult ki. Az egyik a régi városi téglaégetőhöz vezető dűlőút (ma Bródy Sándor utca), ahol az első ház ugyan 1741-ben felépült már, de az itteni kertekben csak az 1750-es években lendült fel az építkezés, s a házak beépítetlen kertekkel megszakított sora 1767-ben érte el a mai Gutenberg teret, a Rákos-árok vonalát. A Téglaégető utca nevét a Sándor utca elnevezés váltotta fel, amikor ennek az utcának az országúti sarkán az 1770-es években Sándor Antal báró házat épített. A másik utcában, a már említett Ötpacsirta utcában az építkezés az 1750-es években kezdődött, a harmadik utcában, a mai Szentkirályi utcában (amelyet az 1780-as években Herbst Gassenak neveztek) pedig csak egy-két évtizeddel később. Ez a két utca a XVIII. században a kerepesi országúttól a Steinbreeher Gasseig (a mai Reviczky utcáig) tartott.

A mai Kálvin tér 1850 után
(a kép jobb szélén lévő alacsony házak épültek akkoriban a mai Kiskörúttól kifelé eső területeken)

A Józsefváros XVIII. századi betelepülésének az üteme és a jellege nagymértékben eltért a Terézvárosétól. Kezdetben az alsó külváros kiépülése volt gyorsabb, az ötvenes évek közepétől kezdve azonban a terézvárosi település üteme meggyorsult, s állandóan kétszerese volt a józsefvárosinak. A Terézvárosban a sűrűbb és zártabb település a Belvároshoz közel eső kert-negyedben jött létre, a Józsefvárosban viszont nagyobb mértékű volt a várostól messzebb, a Rákos-árkon túl, a majorságok és a szántóföldek területén történő település.

Az üllői országúton a XVIII. században volt néhány ház. Leginkább a Soroksári utca épült ki, de ennek is csak egy-két olyan szakasza volt, ahol négy-öt épületből álló folyamatos házsor alakult ki.

Sűrűbb, zártabb település az alsó külvárosnak ezen a részén a Duna mellett, a mai Közgazdaságtudományi Egyetem helyén volt Molnár-tó környékén alakult ki. A hetvenes években a további telekosztódások és telek felosztások következtében sor került a mai Pipa utca megnyitására is, de ez az utca egy-két évtizedig még zsákutca maradt, s csak a század végén hosszabbították meg.

Pest városát a nyolcvanas években már széles, bár igen falusiasan épült külvárosi övezet vette körül. A várost környező területek közül csupán az északi részen nem - vagy alig - történt letelepülés. Homokos, puszta terület volt ez, amelynek egy részét a XVIII. század elejétől kezdve állat vásártérnek használták.

A harmincas évekig csak két magánház épült fel a Váci kaputól északra, a mai Vigadó utca és a Szende Pál utca között levő területen. Ezektől délre, a mai Vigadó épület helyén volt a városi mérlegház. Ezek a házak azonban igen szerény épületek voltak, és eltörpültek az itteni császári hivatalok hatalmas épületei mellett. A Harmincadhivatal épülete a mai Vörösmarty tér és József nádor tér közötti területen volt, a Sóhivatal pedig a mai Dorottya utca és József nádor tér közötti nagy telektömbnek a közepén.

A Sóhivataltól északra nagy területet foglaltak el a sóraktárak, majd ezektől északkeletre a dohányraktárak. Mindezeken kívül még egy épület volt ezen a területen: a mai Eötvös tér 2. szám alatt 1755-ben emelt Szent János-kápolna.

A Váci kaputól északra eső terület felhasználásának a gondolata a nyolcvanas évek középén került előtérbe, mégpedig a vásárterek rendezése, az Újépület felépítése, valamint a hajóhíd áthelyezése kapcsán. Pest városának ugyanis a nyolcvanas évekig egységes vásártere nem volt. A kirakodóvásárt részben a Váci kapu előtt (a mai Vörösmarty tér környékén), részben a Belváros utcáin tartották. Az állatvásár és az úgynevezett parasztvásár a váci országút és a Duna között, valamint az országútnak a mai Tanács körúti szakaszán volt. A hajókon és a tutajokon érkező árukat a Duna mellett rakták ki és árusították. A Duna melletti rakodás miatt nevezik ma ezeket a Duna-parti főutakat "rakpart"-nak.

Az újépület ábrázolása kelet felől
(háttérben látható a Királyi palota és a Várhegy)

A Helytartótanács, kifogásolva azt a lehetetlen állapotot, hogy az országos vásárok alkalmával a kereskedők és a kézművesek sátrai a város forgalmas utcáit elfoglalják, 1785-ben új vásártér kijelölését rendelte el. A legalkalmasabbnak erre a célra a Váci kapun kívüli területet találták, a városhoz, a Duna-parthoz való közelsége és mindenfelől való megközelíthetősége miatt. A kérdést 1789-ben oldották meg: a vásárosokat az új vásártéren (a mai Erzsébet tér területén) összpontosították, a parasztvásár és az állatvásár új helyét pedig a mai Rákóczi úton, illetőleg a mai Keleti pályaudvar környékén jelölték ki.

A vásártér kijelölésével volt kapcsolatos a hajóhíd áthelyezése is. A hajóhidat, amely Buda és Pest között, tulajdonképpen az ország keleti és nyugati része között az összeköttetést biztosította, 1767-ben létesítették a mai Régiposta utca és a budai Fátyol utca között állították fel. A török uralom alól való felszabadítás óta ezen a helyen az úgynevezett repülőhíd működött: tulajdonképpen egy olyan komp, amely a Duna közepén rögzített kötélvezeték segítségével ingaszerűen közlekedett a két part között.

Hajóhíd az 1850-es években a Fogas utca és Vigadó tér között

A XVIII. század közepe után ez a komp a megnövekedett forgalmat már nem tudta lebonyolítani, s ezért volt szükség a hajóhíd létesítésére. A forgalom azonban tovább növekedett, s azt - elsősorban Pesten - a hídfő kényelmetlen megközelítése akadályozta: a hajóhidat ugyanis csak a Belváros szűk és zsúfolt utcáin keresztül lehetett megközelíteni.

"Buda és Pest összeköttetésének megújítása és e városok és az egész ország kereskedelmének előmozdítása érdekében" 1787 tavaszán a hajóhidat a városon kívülre helyezték, a mai Deák Ferenc utca végébe; budai hídfője pedig ettől az időtől kezdve a mai Fogas utcában volt. A hajóhíd áthelyezése bizonyos mértékben meghatározta a vásártér elhelyezését.

Miközben a vásártér elhelyezése körüli viták folytak, s miközben a hajóhidat áthelyezték, a városfaltól északra fekvő területen nagy építkezés kezdődött. A mai Szabadság tér területén és annak környékén indult meg 1786-ban II. József kívánságára az Újépület (Aedificium Regium Nóvum, Neugebáude, Újépület) építése.

Ez a hatalmas épületkolosszus, amelynek eredeti rendeltetéséről már építési ideje alatt és elkészülése után is a legkülönfélébb találgatások születtek (állami börtön, a város féken tartására szolgáló erődítmény), és elnevezése is kifejezte a rendeltetésével kapcsolatosan keletkezett bizonytalanságot, nemcsak előrelendítette, hanem alapvetően meg is határozta a városfaltól északra fekvő terület felhasználását, rendezését és betelepülését.

A terület betelepítésével a városi tanács először 1772-ben próbálkozott, de a kimérendő (Lipótváros) telkek iránt a polgárság (sokallva a meghirdetett vételárakat) ekkor csak igen csekély mértékben érdeklődött. A terület településre való felhasználásának a terve 1785-ben került ismét napirendre, amikor a városi tanács azt javasolta, hogy a Váci kapu és a tervezett Újépület közötti városi területet adják el házhelyeknek és a befolyó pénzből rendezzék a vásárteret.

Bár a vásártér kérdésének az eldöntése még évekig elhúzódott, a hajóhíd áthelyezése, majd az Újépület építésének megkezdése (s ezzel kapcsolatosan az építkezés útjában álló, a Váci kapuhoz vezető országút keletebbre való helyezése) révén e terület egyrészt forgalmi szempontból, másrészt települési szempontból nemcsak keresetté, hanem fontossá is vált. Mikor végre 1789 tavaszán kitűzték az új vásártér helyét, és a vásárkérdés rendezésével kapcsolatosan II. József engedélyt adott a vásártér körül új városrész alapítására, elrendelvén az ottani telkek értékesítését, a város kereskedőinek és kézműveseinek az érdeklődése már nagymértékben fordult e terület felé.

A telkek árverése 1789-ben - a jóváhagyott területrendezési terv szerint - megkezdődött.

Lipótváros szabályozási térképe

Az Újváros (miként kezdetben nevezték, és csak 1790-ben kapta II. Lipót koronázásának az emlékére a Lipótváros nevet) Pest többi lakott részeivel ellentétben tervszerű elgondolás eredménye. Településének a tervezését és megvalósítását nem befolyásolták a domborzati viszonyok, középkori épületük maradványai, vagy országutak és dűlőutak.

Az Újváros első terveit Jung József pesti építőmester készítette el még 1785-ben, de végül is Schilson János kerületi kamarai igazgató terve került megvalósításra. Sohilson terve szerint a terület Duna-parti része üresen maradt, s megmaradtak a kamarai épületek is. Az új település központja a vásártér lett, és az utcahálózat nem a bizonytalan partvonalú Dunához, hanem az Újépülethez tájolódott. A terület telkekre osztása sakktábla alaprajzot eredményezett, és ehhez jól illeszkedett az Újépület négyzet alakú tömbje is.

Az Újváros utcái a belvárosi szűk és kanyargós utcákhoz képest szélesek és kényelmesek voltak. Az utcákon és a vásártéren kívül ekkor alakult ki az a trapéz alakú tér is, amelyen ma a Bazilika áll, és ahol 1789-ben a Hetz-amphitheatrumot (állatszínházat) építették fel. Annak ellenére, hogy Schilson az Újvárost nem kapcsolta össze szervesen sem a Belvárossal, sem a Terézvárossal - a vásártér idehelyezése, a kereskedelmi forgalom már a XVIII. század végén a régi városközpont kitágulását, illetőleg északabbra tolódását eredményezte.

Folytatjuk!