|
A főváros közönsége és a budai hegyek népszerű kirándulóhelyeire
igyekvők talán csak a fogaskerekű vasút egyik megállójaként ismerik
a Városkút elnevezést. Pedig a “hegyi vaspálya” hídja alatt átvezető
Béla király úton néhány métert megtéve egy mediterrán hangulatú
térségbe jutunk, a névadó Városkút meghitt kiöblösödésébe. A
Városkút Budapest egyik legrégebbi vízműve.
| |
Fényképalbum |
|
Pest-Buda fejlődését főképp az élethez nélkülözhetetlen ivóvíz
elérhetősége szabta meg: a Duna közelségében terebélyesedő Pest az
elmúlt századokban aránytalanul gyorsabban fejlődött, mint a vízben
szegény, dimbes-dombos változatosságot mutató Buda.
A budai oldalon kevés volt a vízlelő hely: ezt az is bizonyítja,
hogy csak néhány helynévben maradtak fenn a mai napig (Kút-völgy,
Hármaskúti-tető stb.).
Noha Mátyás király – tiltva az “idegen” borok behozatalát –
rendeletileg támogatta a budai szőlőművelést és bortermelést, az – a
terület vízben való szegénysége miatt – a középkorban inkább
Felhévíz (Óbuda) és a mai Sas-hegy lankáin honosodott meg. A hegység
400-500 méter tengerszint feletti magasságot meghaladó központi
magja pedig vadászterület volt, így menekülhetett meg a középkor
kezdete óta folytatott erdőirtástól.
Ezer évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a fővárosunk területén
épített első aquincumi vízvezetéknek – a Kr. u. III–IV. századi és
romjaiban is lenyűgöző aquaeductusnak – a pusztulása után a budai
Várban a XV. század elején megépüljenek az első vezetékes vízellátó
rendszerek.
Ezek szivattyúját a kor technikai vívmánya, egy taposószerkezet
működtette (fölösleges energiájával a közelben lévő manufaktura
szövőgépeit hajtották meg, forradalmasítva a takácsipart is). A
taposószerkezet a szűrt Duna-vizet a királyi udvar és a polgárság
vízvételi helyeire elvezető ólom- és égetettcserép-csövekbe nyomta.
A középkorban még szabályozatlan Duna gyakran állattetemektől
hemzsegett, a rendszeres árvizek idején mindenféle hulladékot
magával ragadott: járvány idején maga volt a fertő. Mátyás király
többre vágyott a szűrés ellenére is szennyezett Duna vízénél, ezért
– a kor divatját is követve – meghívta udvarába Chimenti Camicia
vízépítő mestert.
Ő a budai hegyekben fakadó hűs, fertőzésmentes, bővizű források
vizét – a sváb-hegyi (szabadság-hegyi) Városkút, a Béla király kútja
és az Orbán tér közelében, a Diana út környékén fakadó, mára már
nyomtalanul eltűnt Svábkút vizét – vezette, ugyancsak cserép- és
ólomcsöveken, a budai Várba.
Rendszere a közlekedő edény elve alapján működött. Mivel a források
és a Fő tér (a mai Szentháromság tér) fehér márványból faragott
díszkútja közötti szintkülönbség több mint 100 méter volt, ez
elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a víz a csővezeték okozta
ellenállást leküzdje (míg a Városkút 354,85, a Béla király kútja
342,17, a Svábkút 250-260 méter tengerszint feletti magasságban
fakad, illetve fakadhatott, addig a Várhegy platója 160 méter
magassan van).
A Város-kút forrásháza (kép: Wikipédia)
A várbeli kutak folyamatosan működtek (a vízellátó rendszerek a
zárással és nyitással járó nyomásingadozást nem bírták volna el), a
fel nem használt, túlfolyó vizeiket kisebb csorgókba továbbvezették.
Ilyen csorgó működtethette a vízivárosi szökőkútat is, amely
valószínűleg a mai Iskola utca környékén volt. Hasonlóképp csorgók
víze jelent meg a nyugati Várkertben, a közeli Lógodon és a vári
polgárváros terein (a Dísz téren, a Hess András téren, a Bécsi kapu
téren).
Minthogy a források vízhozama nem volt egyenletes, a rendszerhez
“kiegyenlítő tartályt” is építettek: a közös gyűjtőmedence a mai
Vérmező vidékén volt, de volt gyűjtő-nyomó medencéje a mai Orbán tér
táján is.
Szablyár Péter |
HIRDETÉS
 Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
HIRDETÉS
|
