Városmajor

A Városmajor Budapest XII. kerületének része. Mintegy 100.000 négyzetméteres kiterjedésű közpark, amelyet a Szilágyi Erzsébet fasor és a Maros utca határol. A terület, amely az Ördög-árok ártere volt, sokáig kaszálóként, illetve katonai területként használták.

Fényképalbum

A Városmajor pontos mérete 100.381 négyzetméter. Határvonalai a Szilágyi Erzsébet fasor, a Csaba utca, a Maros utca, a Városmajor utca, s az Ignotus utca, mely tulajdonképpen csak egy egyperces sétára van a Széll Kálmán tértől.

A terület a török idők előtt egy hatalmas kiterjedésű füves rét, illetve kaszáló volt, amin keresztülfolyt az Ördög-árok. A fák e patak vízének köszönhetik hatalmas méretüket, mely víz folyamatosan táplálja őket mind a mai napig, immáron a talajszint alatt elvezetve. A hely a török időkben a várbéli nép szántóföldje lett, majd Buda visszafoglalásakor a katonaság használatába került. Ennek birtoklásáért a várparancsnokság és Buda között sokáig pereskedés folyt.

1724-ben Daun Henrik József várparancsnok majorságot és villát épített az Ördög-árok partjára, majd a terület többi részét átengedte a városnak (a majorság támfala ma is látható a Fővárosi Kertészet telepének egyik épületébe foglaltan).

Mivel Daun Henriket 1730-ban áthelyezték, Buda tanácsa 3000 forintért megvásárolta a majort, így az egész terület a város tulajdona lett. Akkoriban az Ignotus utca és a Szilágyi Erzsébet fasor közötti területen 1740-80 között temető volt, s a Csaba utca és a Krisztina körút közötti területen is a Bors-rét terült el, vagyis az egész terület a Vérmezővel együtt egy összefüggő vidéket alkotott.

II. József Habsburg császár a Budára jött tisztviselők kényelmére a krisztinavárosi Botanikus Kert helyére közkertet kívánt létrehozni, de mivel Buda vezetése e helyre házakat szeretett volna építeni, így átengedték a Városmajor területét a kívánt közkert céljára, melybe az uralkodó beleegyezett.

A parkot francia stílusban kezdték el építeni, s az ültetendő fákat a Városmajor utcai eperfa-iskolában nevelték. 1731-38 között a major különböző kertészek bérleményévé vált, de mivel azok egyre kevesebbet fizettek érte, ezért a városvezetés megpróbálta eladni. A császár ehhez nem járult hozzá, s 1785-ben elrendelte, hogy üdülőkert létesítésével építsék be a területet, amit némi pénzalappal támogatott is.

A telepítést Kock Antal városi kertész kezdte el, de az alapmunkákat se fejezte be. A tervekben egyenes utak, sövények és virágágyások szerepeltek. A szükséges hárs-, nyár- és szilfákat a város Budakeszi és Dunabogdány erdőiből hozatta, s ezeket a major közepén sorokba ültették el. A tervező, Tallher József - aki a Schönbrunni palota körül tanulta ki a kertészkedést - szigorú mértani beosztás szerint Daun vendéglővé alakított nyaralóját lépcsős terasszal emelte ki, az egyenes utakat köröndökkel tagolta. 1787-ben közel háromezer facsemete ültetésével el is készült a park. Egy korabeli térképen a park területe ekkor még 332.350 négyzetméter volt!

1780-ban a major rendszeresen mulattságok otthona volt, s az 1791-ben hivatalába iktatott Sándor Lipót nádor tizenkilencedik születésnapját is itt ünnepelték. 1814-ben a Bécsi Kongresszus résztvevői sétáltak ki a parkba. Az 1830-as években Buda legfelkapottabb kirándulóhelye és pihenő-parkja volt a Városmajor, mivel könnyen megközelíthető helyen volt. 1831-ben viszont hiába készült Baczó József elképzelései alapján terv a Városmajor és a Krisztina körút összekapcsolásáról, azt felparcellázták kiskerteknek, majd 1825-től különféle bódék is helyet kaptak rajta. 1849-ben a magyar lakosság Budavár visszafoglalásának ünnepe miatt tartott nagy mulatságot a parkban.

A terület ezután évről-évre fokozatosan lezüllött, amelyen a megalakult Városmajori Intéző Bizottság próbált meg segíteni Schwartzer Ferenc vezetésével. A park fenntartására évente közel hatezer forintot költöttek.

A Városmajor és környezte egy 1884-es térképen
(a Széll Kálmán tér ekkor még csupán legelő volt, a major pedig egész a Vérmezőig ért)

A Városmajor híres volt kútjainak vízéről, melyet a Várba is szívesen hordtak. Dr. Siklóssy Károly erre alapozta a Városmajori Vízgyógyintézet hírnevét. E kutakat az első világháború után sajnos betemették.

A Krisztina körút és a Retek utca (ma Szilágyi Erzsébet fasor) találkozása 1880 körül

1885-ben a Székesfőváros Tanácsa (immáron 1873 óta Budapest képviseletében) elhatározta a Városmajor kertészeti rendezését. A meglévő sétányokat felújították, melyeket újakkal pótolták, majd a régi városmajori templom környékét parkosították. 1890-ben felparcellázták a Klára (Ignotus) utca és Széna (Széll Kálmán) tér közötti területet; ezekre előkertes villákat építettek, mely így tökéletesen illeszkedik a város forgalmas utcái és a major parkjának városképébe.

Ezen az 1902-es térképen jól látni a beépített sávot a Városmajor szélén a Széna tér irányába

1917-20 között a gyakori áradások miatt beboltozták az Ördög-árok városmajori szakaszát, amely által plusz területet nyertek. A régi templomot lebontották, majd Árkay Aladár tervei alapján 1923-25-ben felépítették az új templomot (amely napjainkban a kisebb templomot jelenti). A nagyobb, kubista stílusú templomot 1930-33 között emelték, a harangtorony 1936-ban lett kész. Ennek tervezője Árkay Bertalan volt. A két templom között folyik a föld alatt az Ördög-árok.

A régi templom egy 1920-as képen

1945-ben, Budapest ostromának idején a Budai várnegyedben körülzárt német–magyar csapatok összehangolt nyugati irányú támadással megpróbáltak kitörni a Várból, hogy ezzel csatlakozzanak a nyugaton állomásozó német csapatokhoz. A bekerített budai várban összesen 28000 német, 33000 magyar volt; február 11-ig 5000 német elesett és 9000 megsebesült. A kitörésben 14000 német, 4500 magyar, illetve civil vett részt.

Térkép részlete kerülethatár-jelöléssel 1943-ból

Pfeffer-Wildenbruch tábornok tervei szerint a kitörést a nehézfegyverzet hátrahagyásával, az erdőkön keresztül, kisebb csoportokban kell végrehajtani. A főerőkkel este nyolc órakor kezdték volna meg az áttörést a Széll Kálmán térnél és a Széna térnél, illetve több kisebb harccsoporttal a Margit körút teljes vonalán.

A kitörést este 8 órakor egy szovjet egyenruhába öltözött, oroszul, lengyelül vagy ukránul jól beszélő csoporttal indították meg, amely a műveletben a korábban beszivárgott szovjet harcfelderítők visszatéréskor használt jelszórendszerét alkalmazva a frontot sikeresen megnyitotta. Az utánuk érkező német-magyar alakulatokat iszonyú szovjet golyózáport fogadta a környező házakból és utcákból. A Széll Kálmán teret világítórakéta fénye borította nappali világosságba, s mindenhonnan géppuskák torkolattüze villogott.

A magyar 1. páncéloshadosztály parancsnoksága éjjel 11-re ért ki az Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) elejére. A hullámokban özönlő tömeg nagy részét lemészárolták, a Pasaréti útról kiguruló szovjet harckocsik gránátokkal és géppuskákkal tizedelték a tömött sorokban igyekvőket. A kitörők egy több ezer fős hulláma, átgázolva az elesettekből keletkezett hullahegyeken, áttörte a 180. szovjet hadosztály vonalát, és végigrohanva az Olasz fasoron, egészen Budagyöngyéig, a Budakeszi elágazásnál található patikáig jutott. Ezt azonban hihetetlen áldozatok árán érték el. A veszteség oly elképesztő volt, hogy a második hullám katonái alig-alig mertek megmozdulni, látva az első hullám katonáinak sorsát.

Éjfél után - mikor a Széll Kálmán tér környéke már nagyjából elcsendesedett - Helmut Wolff, a Feldherrenhalle páncélgránátos hadosztály főhadnagya látva, hogy az Olasz fasor irányába lehetetlenség kijutni, parancsot adott a hadosztály még mozdulatlan zászlóaljainak, hogy kíséreljék meg a Vérmezőn át való kitörést a Kékgolyó utca felé. A csapatok váratlan sikerrel, szinte ellenállás nélkül jutottak túl a szovjet állásokon.

Február 12-én reggel - a visszaemlékezők szerint - sűrű köd ereszkedett a budai hegyekre. Ezt használta ki több csoport, köztük civilek is, akik ekkor részben a Szabadság-hegy, részben pedig északabbra, a Remete-hegy, Hármashatár-hegy irányába haladtak. A kitörés első felvonása tehát annyi sikerrel járt, hogy kb. 16000 fő kijutott a várost körülvevő hegyekbe.

A német és a magyar főparancsnokság a fedett Ördög-árok Horváth-kertben lévő szolgálati nyílásán át 500 fővel (amelyből 150 fő Dörner német rendőrezredes csoportja) a Szépilona kocsiszín felé indult, mélyen a szovjet vonalak mögé, hogy a kitörést onnan vezesse tovább. A csoport az Ördög-árokból való feljövetelkor fogságba esett. Karl Pfeffer-Wildenbruch SS-Obergruppenführer, a Budapest Erőd (Festung Budapest), illetve Hindy Iván vezérezredes, az I. magyar hadtest parancsnoka a Budakeszi úton, illetve a Horváth-kertben adta meg magát. Kíséretükből néhány katona a csatornákon át visszament, s a belső utcákban esett fogságba.

A Széll Kálmán tér a kitörés után

A Városmajor a kitörés után ideiglenes temetővé és szemétlerakó teleppé vált, mivel a rengeteg holttestet és a szétlőtt járművek roncsait nem tudták egyszerre elszállítani.

A Városmajori Szabadtéri Színpadot 1952-ben építették és 1965-ben korszerűsítették.

1966-ban a hollandi szilfavész következtében kiszáradt szilfákat kivágták, amelyeket a rákövetkező évben újraültettek. 1967-ben a Fővárosi Kertészet fennállásának 100. évfordulójára Dalányi László és Mester Jenő tervezésében mintajátszótér épült. 1974-ben a parkba kerti díszként dacitoandezit, diabáz, édesvízi mészkő, gránit, gránit alpit, hárshegyi homokkő és konglomerátum, jáspis, jura vörös mészkő, kalcit, kovásodott fatörzs, kvarcit, lajtamészkő, lávakőzet, opál, piroxén andezit, riolit, bazalt és ürömi köveket hoztak.