KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

A tatárjárás pusztítása (1241) ráébresztette IV. Béla királyt arra, hogy csak megfelelő és korszerű védelem biztosítása mellett szabad új királyi központot létesítenie. Így a tatárok támadásának könnyű zsákmányául esett Óbuda helyett tőle délre, a hadászati és gazdasági szempontból egyaránt elsőrendű fontosságú dunai átkelőhely fölött húzódó, meredek sziklán, az ún. pesti Újhegyen alapította meg Budát, a XIII. század közepétől a király és az ország véglegessé váló fővárosát.

Festő és portékája a templom mellett

Kút a festő és a Halászbástya között

A templom makettje gyengén látóknak Braille-írással ellátva

A Várhegy déli részén elhelyezkedő királyi épületeket és azok északi szomszédságában elterülő polgári települést várfallal vetette körül, s csakhamar sort kerített a város egyházi igényeinek a kielégítésére, vagyis a Máriának szentelt templom építésére. Buda e legrégibb egyháza nemcsak a város királyi palota utáni második kiemelkedő épülete lett, hanem egyszersmind országos jelentőséget is kapott.

A Várhegyen végzett ásatások alapján sokáig azon a véleményen voltak, hogy a tatárjárás előtt e területen nem volt fontosabb település. Zolnay László kutatásai azonban a volt domonkos kolostornál és a palota nyugati előterében épp az ellenkezőjét bizonyítják. Olyan nyomok is előkerültek, amelyek korábbi házak tűzvész által történt pusztulására engednek következtetni. E tűzvész a mongol támadás következménye lehet. Gyürky Katalin szerint e korai település feltételezhető temploma a domonkosok egyháza helyén állhatott.

A Mária-templom első okleveles említése 1247-ből származik. A következő évben IV. Ince pápa újra a budai Újhegy Mária-egyházáról beszél („ecclesia beate Marié de Novo Monté Budensi"). E két korai adat esetleg vonatkoztatható a Gyürky által feltételezett templomra, amely - ha valóban létezett - nem épülhetett a mai Mária-templom helyén, mert a később ismertetendő és Schulek Frigyes által végzett ásatás annak semmiféle előzményét azon a helyen nem találta.

E ma még fel nem oldott bizonytalansággal szemben áll IV. Béla 1255-ben kiadott hiteles oklevele, amely a királyi kegyurasághoz tartozó egyházat építendőnek mondja: „ius patrona-tus, quod in ecclesia Sanctae Mariae in ipso Castro construenda, nobis, utpote vero pat-rono competebat". Ugyanő 1269-ben a Mária-egyházat újonnan épültnek említi: „ecclesia beate Virginis Marié in Monté Budensi noviter fabricata". Az okleveles egykorú források arra mutatnak, hogy a templom lényegében 1255 és 1269 között épült. E kormeghatározást a szerkezeti és formai vizsgálatok mindenben megerősítik.

A templom első formájában háromhajós, álkereszthajós bazilika volt. Főszentélye a szabályos tizennégyszög felével záródott, a mellékszentélyek egyenesen végződtek. Mivel a kereszthajó északi és déli szárnya nem nyúlt túl a mellékhajók vonalán, e megoldás álkereszthajónak tartandó. A nyugati homlokzatot a mellékhajók tengelyében erőteljes toronypár emelte ki.

Villard de Honnecourt A Mária-templom feltételezett építője

A kép azon a 33 pergamen egyikén található, amely a tulajdonát képezte. Feltételezések szerint a képen Villard látható, bár erre bizonyítékokkal eddig nem szolgáltak a kutatók.

A templom maradványai e legkorábbi építési korszakban egy előbbi és egy későbbi kőfaragó műhely működését bizonyítják. Az előbbi a hamarabb megépült szentélyben és álkereszthajóban, az utóbbi a hosszházban és a tornyokon dolgozott. Az 1250-1260-as évekből való oszlopfőkre laposan kialakított, szkematikusabb levéldísz tapad, anyaguk mészkő, az 1260-1270-es évekre tehető későbbi műhely leveles dísze plasztikusabb, a természethez közelebb álló, és kétségtelenül magasabb színvonalat képvisel. A kőfaragók anyagként ekkor homokkövet használtak. Az északi torony földszinti boltozatát tartó pillérfőkön emberi és szörnyalakok is megjelennek.

E XIII. század harmadik negyedéből származó templom szerkezetében, részletformáiban egyrészt az észak francia gótikához igazodott, másrészt bőségesen tartalmazott burgundiai elemeket is, amelyeket a Közép-Európában oly nagy jelentőségre szert tett ciszterci rend, valamint Dél-Németország és Ausztria közvetíthetett.

Csemegi József eredményesen vetette össze a Mária-templom alaprajzi rendszerét a lyoni Szent János-székesegyházzal, ahol ugyancsak megtalálható a budai egyház szentélykiképzése, álkereszthajója és a fő- és mellékhajó azonos szélességi aránya, valamint felépítésének mértani összefüggése. Csemegi a templom tervezőjének Villard de Honnecourt-ot sejti, aki a XIII. században kétségtelenül járt Magyarországon, de - amint Gerevich László kutatásaiból azóta kiderült - nem a tatárjárás után, hanem annál jóval előbb.

Szerepet játszott a pilisi ciszterci apátsági templom építésében, az ott talált szarkofág alakos és díszítő faragványainak létrejöttében. E töredékek alapján rajzban rekonstruált gyönyörű szarkofágban az 1213-ban meggyilkolt Gertrúd királyné nyugodott. Ha Villard szerzősége a budai Mária-templomot illetően nem is tartható fenn, annyi bízvást elfogadható, hogy az épület mestere ismerhette a híres picardiai építész művészi körét.

A budai gótika szóban forgó legelső és legjelentősebb alkotása IV. Béla ottani építőműhelyének minden lényeges sajátságáról tájékoztat. Az épület rokonságot mutat a margitszigeti domonkos apácák kolostortemplomával csakúgy, mint a soproni ferences templom 1280 körüli időre tehető, finom kidolgozású szentélyével. Amikor 1276-ban a Mária-egyház legkorábban ismert plébánosát, Keresztélyt Árpádházi Margit szentté avatásával kapcsolatos tanúkihallgatások alkalmával említik, az épület első formájában már készen állhatott. Szépsége és nagysága az egykorú szemlélőt is megejtette. Mikor az 1301-ben kihalt Árpád-ház utódaként a női ágon rokon cseh Vencel királyként vonul be Budára, Ottokár Horneck verses krónikája az eseményről így ír: „Sy furten in an der Zeit In ain schon Munster weit Daz ist geweit und erpawn Zu Ern Vnser Frawn", vagyis „Ők bementek ebben az időben egy szép dómba, amelyet a Miasszonyunk tiszteletére szenteltek és építettek".

Néhány évvel később, 1309-ben Anjou Károly Róbert az első magyar király, akit a budavári Mária-templomban a főoltár előtt koronáztak meg: „in maiori Ecclesia S. Máriáé de Castro Budensi... ad coronatio-nis ., I Caroli... celebranda, ante ipsum al-tare". A város német polgárainak plébániatemploma így vált a XIV. század elejétől országos események színhelyévé.

A magyaroké a város északi részén emelkedő, ugyancsak XIII. századi Magdolna-templom volt, amelynek önállóságát szinte másfél évszázadig vonta kétségbe a Mária-egyház. Csak 1390-ben sikerült az e tárgyú hosszú pert lényegében lezárni.

1334-ben kelt az első oklevél a Wulfingus budai patrícius által alapított Szent László-kápolnáról, amely a Mária-egyház cintermében állt, az épülettől elég messze délre, s amelyet Zolnay Lászlónak sikerült azonosítania Domenico Fontatának 1686-ban a budai várról készült helyszínrajzán. Külön érdekessége az épületnek, hogy nincs keletelve. Tengelye észak-déli irányú, s szentélye dél felé néz.

A kápolna kegyurasága az alapító családja magvaszakadtával a XV. században a vele nőágon rokon főúri Somi családra szállott. A kegyúri jogot Somi Gáspár temesi ispán 1521-ben pápai engedéllyel az ipolysági premontrei konventre ruházza át. A kápolna a XVIII. században eltűnt. Maradványai talán a Tárnok utca 9-11. számú házak telkének keleti felében lappanganak.

HIRDETÉS

Tervező: Villard de Honecourt  Építés éve: 1250-es évek  Stílusa: ?  1. átépítése: 1350-es évek  Stílusa: gótikus  2. átépítése: 1541 után  Stílusa: mecset  3. átépítése: 1686 után  Stílusa: barokk  Kiegészítése: 1702-1714  4. átépítése: 1723 után  Stílusa: barokk  5. átépítése: 1874-1896  Stílusa: neogót  Tervezője: Schulek Frigyes  Funkciója: templom

	Szentháromság tér

Az I. kerület templomai  Szent István szobra  Halászbástya  Szentháromság-szobor  Új Levéltár

Wikipédia: Schulek Frigyes

HIRDETÉS

Nagy Lajos uralkodásának vége felé kezdődhetett meg a bazilikális hosszház átépítése csarnokszerkezetűvé. 1370 körül új kapuzatot nyitottak délnyugaton. A nagyméretű és igen díszes kettős bejárat oromzatában Mária halálát megjelenítő terjedelmes dombormű került. A felépítésében és ábrázolásában az egykorú dél-német megoldásokkal (Nürnberg, Szent Lőrinc-templom főbejárata) rokon kapu a hazai gótikus szobrászat egyik legkimagaslóbb példája. Mestere a királyi palota Anjou-kori kápolnája emeleti kétnyílású kapujának is alkotója lehetett. Erről világosan tanúskodik a kápolna bélletének megmaradt töredéke, azonos metszetű profiljával és kőfaragó jegyeivel.

A Mária kapunak ajtószárnya soha nem volt. Ebből következik, hogy valamikor eredetileg előcsarnokának kellett lennie.

1384-ben a templom déli tornya ledőlt. A nevezetes eseményről Windecke krónikája eleven részletességgel számol be. Bár a szerencsétlenség éppen istentisztelet alatt, zsúfolt templomban történt, emberélet nem esett áldozatul. („Alsó man zalt von gotes geburt 1300 und 84 jore an dem sontag, alsó man singet exurge. Do sang ein priester sin erst messe in unser lieben frouwenkirchen zu Ofen in der pfarren; do viel der kirchturm nieder und was vil volks in der kirchen und geschach nie keinen men-schen kein leit zum tode"). Ekkor már folyhattak a csarnokká való átalakítás munkái, s talán ez is hozzájárulhatott a torony leomlásához. A mellékhajókat felemelték a fő- és kereszthajó magasságára, és így az egyenes záródású mellékszentélyek elbontása után a háromboltszakaszos, sokszög záródású mellékszentélyek építésével és a főszentéllyel való egybekapcsolásukkal csarnokszentélyt alakítottak ki. A mellékszentélyek majdnem a főszentély hosszúságában készültek, s így annak az első templomban betöltött uralkodó szerepe megszűnt. Ez az alaprajzi elrendezés és az akkor újonnan készült részletek, főként az oszlopfők, jól párhuzamba állíthatók a garamszentbenedeki bencés apátsági templom 1405-ben befejezett átalakításával, így valószínű, hogy a Mária-templom csarnokszerkezetének munkája is a XV. század elején fejeződött be.

A cseh, osztrák és délnémet igazodású budai átépítésben felismerhető a prágai Parler-műhely hatása. A közép-európai csarnok-templomok kialakításában és elterjesztésében a XIV. század második felében kiemelkedő szerepet játszott Heinrich, az idősebb és a fiatalabb Peter, valamint ennek testvére, Wenzel Parler. A realisztikus épületszobrászat elterjesztése e területen szintén a Parierekhez kapcsolható. Legfőbb központjuk Prága, IV. Károly császár fővárosa, ahol elsősorban Peter Parler és fiai működtek. Az ottani Szent Vid-dóm munkálatai után a XIV. század végén a kőfaragók egy része bizonyára IV. Károly fiának, Zsigmond magyar királynak meghívására a nagyszerű budai palota építkezéseinél működött közre. A Mária-templom bővítését a király is támogathatta, így a prágai kőfaragók keze nyoma rajta is felfedezhető. Erről tesz tanúságot a torzfejes gyámkövek sorozata, amelyek a prágai hasonló faragványokkal méltán állíthatók párhuzamba.

A szóban forgó templomátalakítással nagyjából egy időre tehető Ellenpeck János budai polgárnak a Háromkirályok tiszteletére alapított kápolnája, amely a templom déli oldalához épült, s amelynek falait Schulek részben megtalálta a sekrestyés-lak lebontásakor. E kápolna takarta el a délkeleti ajtót. Bár a kápolnáról az első adat csak 1433-ból való, építési ideje nagy valószínűséggel helyezhető a XV. század fordulójára, vagy első évtizedére. Az oklevél a gazdag patrícius Ellenpecket már néhainak mondja. 1406-ban viszont éppen a Mária-templom gondnoka. A kápolnáról semmi közelebbi nem ismeretes.

Vele ellentétben elég sok fontos részlet került elő Garai Miklós Mindszentek tiszteletére épített kápolnájáról, amelynek falait és díszítéseit legalább romosán megtalálta Schulek Frigyes, az általa vezetett múlt század végi helyreállítást megelőző kutatás során. A sajnos teljesen elbontott, de jól dokumentált maradványok igazolják, hogy az ifjabb Garai Miklós nádor e díszes, a XV. század első negyedében emelt kápolnája is a Parler-kör hatása alatt keletkezett. Ilyen jellegű részei közül elsősorban a szobrokkal ékes bejárat és az északi fal belső osztópárkányának mellképsorozata emelhető ki. Az épületről szóló 1461-i oklevél szerint a kápolna a templom északi oldala mellé került, s benne helyezték el a nádor címeres, feliratos síremlékét.

A XV. század közepén került sor a Mária-egyház tetőzetének megújítására. 1443-ban a budai tanács átír a bécsi városi tanácsnak és kéri, hogy a hibás tetőzet megújítására fát és cserepet küldjön Budára. Nagyon valószínű, hogy színes, mázas cserépről volt szó, amely e korban oly kedveltségnek örvendett.

Az utolsó jelentős középkori építkezések Hunyadi Mátyás uralkodásának első felében történtek. A déli mellékszentélyhez 1460 körül toldaléképítményt, valószínűleg királyi oratóriumot építettek, amely kétoldalt csúcsíves árkádot tartó nyolcszögletű pillér által kapcsolódott a déli mellékszentélyhez, fokozván ezáltal a csarnokszerkezet térhatását. Ugyanekkor a kassai és bécsi tanultságú mesterek felépítették az 1384-ben eldőlt tornyot, amelynek negyedik szintjére helyezték Mátyás király címerét, 1470-es évszámmal.

Schedel Világkrónikájának (Liber chronicanum) budai látképe még csonkának mutatja a tornyot, de befejezettnek ábrázolja a déli oratóriumot. Ez utóbbi emeletes épületrész szerkezetileg megegyezik a kassai dóm déli kapuja előtt emelkedő oratórium-épülettel, azzal a különbséggel, hogy nem a hajóba, hanem a csarnok-szentélybe nyílik. A Schedel-krónika rajza tehát 1470, azaz a déli torony újraépítése előtt, a hatvanas évek folyamán készülhetett. A hasonló, emeletes déli oratóriumok a századfordulón - valószínűleg kassai mintára - az ország északkeleti, városi plébánia-egyházainál is elterjedtek. Jellegzetes kialakításuk Sárospatakon, Bártfán, Eperjesen ma is épen láthatók. A déli torony nyolcszögbe törő harmadik, negyedik és ötödik szintjét gazdagon kialakított ablakok, liliomos és vakárkádsoros párkányok ékesítették.

A templom déli oldalán, a cinteremben építette fel Ernuszt János szlavón bán a Mária mennybemeneteléről elnevezett kápolnáját, amelybe 1476-ban készült végrendelete szerint temetkezni kívánt. Talán e kápolnát fedhette az a kazettás, nyilván már reneszánsz stílusú mennyezet, amelyet 1497. június 22-én Estei Hippolit esztergomi érsek számadáskönyve említ: „Al plebano di Sta Maria di buda fiorini nonanta noni per la offitiatura de una capilla laquata".
 
Ernuszt végrendeletében 100 forintot hagyományozott az új torony építésére. Valószínű, hogy az adomány a déli toronyra vonatkozik, bár az sem lehetetlen, hogy ez idő tájt az északit is fel akarták magasítani. Erre utalhatnak azok a nyomok, amelyek a templom múlt századi újjáépítésekor az északi toronyban még láthatók voltak. A XV. század harmadik negyedében folytatott fontos építkezések, amelyek a templom végleges középkori alakját meghatározták, történeti és művészeti tekintetben egyaránt indokolják a budavári Mária-egyház ma használatos, Mátyás királyról való viszonylag újkeletű elnevezését. A megmaradt adatok azt is tanúsítják, hogy a középkori városok általános elrendezésének megfelelően a templomot temető vette körül. Ehhez csatlakoztak a lakóházak és a XVIII. században barokk stílusban megújított városháza. Így a templom előtere a mainál lényegesen kisebb és szűkebb volt, amint ezt Haüy 1687-ben készített pontos helyszínrajza is egyértelműen bizonyítja.

A XIV-XV. században a Mária-egyház szinte állandóan országos események színhelye. A XIV. század végétől Buda a legjelentősebb királyi központ. Zsigmond, majd főként Mátyás nemcsak a királyi palotát emelte magas művészi színvonalra, hanem a várost is erőteljesen fejlesztette. Természetes tehát, hogy a Mária-templom nagyszabású átépítése és bővítése, felszerelésének, belső díszítésének jelentős gazdagítása éppen a XIV. század második felében indult meg, s az egész XV. század folyamán tartott.
 
A királyi alapítású templom már korábban is előkelő helyet foglalt el, igazi központi szerepe mégis Zsigmond és a Hunyadiak korában bontakozott ki, ünnepélyek, politikai események színtere lett. 1424-ben Zsigmond itt fogadta a görög császárt, akivel együtt vett részt az úrnapi körmeneten. I. Ulászló a diadalmas téli hadjárat után a Mária-templomban tartotta az ünnepélyes hálaadást.

Szokásba jött, hogy a fontos hadjáratok győzelmi jelvényeit, zászlóit ebben az épületben helyezték el. Így kerültek ide azok a velencei zászlók, amelyeket Zsigmond firenzei származású hadvezére, Filippo Scolari, magyar nevén Ozorai Pipo zsákmányolt. Hunyadi János téli hadjáratának kézre került hadi jelvényei és Mátyás király moldvai harcaiban szerzett zászlói ugyancsak a templom csarnokában díszelegtek. 1444-ben a főoltár közelében kaptak helyet a zászlók és a hadjárat vezetőinek címerei. Közéjük a törökökön aratott diadalról szóló feliratos táblát tettek. V. László 1457-ben a Mária-templomot prépostsággá akarta emelni és társaskáptalanná fejleszteni. Az újonnan megválasztott Mátyás királyt az ország előkelői Budán fogadták, és az ünnepi istentisztelet a Mária-templomban zajlott le. Ugyanott tartotta meg Mátyás mindkét esküvőjét nagy pompával.

A XVI. századtól kezdve a Mária-egyházra is súlyos megpróbáltatások vártak. 1526-ban a mohácsi csatavesztés hírére az egyházi kincstárat Pozsonyba menekítették. Szulejmán győzelmes serege nemsokára Buda alá érkezett, s a török katonák felgyújtották a várost. Vele együtt a templom is leégett. 1541-ben Buda százötven éves török uralom alá került. A templomot mecsetté alakították át, így neve Eszki vagy Bőjük dzsámi (Nagy vagy Ódzsámi) lett. Ekkor pusztult el az épület berendezése és a falak díszítése. Az átalakítás építészeti szempontból nem lehetett jelentős, hiszen a bevonuló szultán már a mecsetté vált falak között tartotta a hálaadó istentiszteletet. Az elfalazásokhoz és változtatásokhoz szükséges anyagot az egyház déli oldala melletti kápolnák romjaiból nyerték.

Buda visszafoglalásakor, 1686-ban a templom szerencsére nem szenvedett jelentősebb sérülést. Előbb a ferencesek, majd a jezsuiták kapták meg, akik királyi és főpapi támogatással rendbe hozták az épületet. Gótikus belsejét idővel barokk berendezéssel látták el. Ugyanők a templom északi oldalához kollégiumot, a délihez rendházat csatoltak, s ezáltal az eredetileg szabadon álló középkori épületet barokk környezetbe szorították.

Az 1723-i tűzvész újabb súlyos károkat okozott. A boltozatok és falak megrepedtek, a nyugati homlokzat az orgonakarzattal beomlott, a Pálffy Miklós tábornok által 1696-ban a nyugati kapu elé emelt barokk előcsarnok ugyancsak erősen megsérült. Az újjáépítés után az egyház nagyrészt tönkrement berendezését fokozatosan pótolni kellett. Az 1748-ban történt villámcsapás következtében az Esterházy Pál által 1690-ben emelt főoltár annyira megrongálódott, hogy le kellett bontani. Helyére 1758-ban került az új késő barokk főoltár építménye.

A következő évben állították fel Sambach Gáspár Bécsben festett, Mária mennybemenetelét ábrázoló szép képét. 1760-ban készült el Tober Ignác Antal pozsonyi lakatosmester pompás aranyozott réztabernákuluma. A főoltárt Schulek Frigyes, az általa végzett helyreállítás során, a Helyőrségi templomnak adta át, ahonnan az 1944. évi bombázáskor súlyosan sérült festmény és tartozékai a Szépművészeti Múzeumba kerültek. Jelenleg a Nemzeti Galéria gyűjteményéhez tartoznak.

A főoltáron kívül még tizenkilenc barokk oltárról maradt fenn adat. Ezek a szentélyekben, a hajókban és az ugyancsak átépített Garai-kápolnával egy sorban emelt barokk kápolnákban álltak. Zombory Gusztáv 1857-ben készült rajza a templom barokk berendezését még ebben az állapotban mutatja be. Rajta jól kivehető a főoltár és a díszes barokk szószék, amelyet gróf Zichy Miklósné a régi helyébe készíttetett 1769-ben, valószínűleg a neves faszobrásszal, Bebo Károllyal. Zombory rajza a mellékoltárokat részben a hosszházpillérek előtt, részben a déli mellékhajó falán ábrázolja. Az oltárképek közül kiemelkedik Andrea Pozzo Xavéri Szent Ferencet megjelenítő szép festménye, amelyet a Kiscelli Múzeum őriz. Ugyancsak Zichyné költségén épült 1780-ban a főszentély alatti kripta.

A Mária-templom a jezsuita rend feloszlatása után öt évvel, 1778-ban a városi tanács kegyurasága alá került. A tanács nem adta vissza a jezsuitáknak a Pozsonyból hozzá 1712-ben visszajutott egyházi kincseket. E körülmény 1785-ben végzetessé vált. II. József rendeletére ugyanis a templom kiváló középkori ötvösművei és egyházi ruhái mintegy 11000 forint értékben árverésre kerültek. Csak az újlaki plébániának és a budai János kórház kápolnájának kölcsönadott két gótikus kehely maradt meg. Ezek nemsokára visszajutottak ugyan a plébánia tulajdonába, de az újlaki kehely áttört kosarának kivételével Budapest 1945-i ostroma alatt eltűntek.

A XIX. század második felétől a templom újra visszanyerte középkori országos szerepét. A főszentély kriptájában helyezték el 1862-ben III. Béla és első feleségének, Chátillon Annának tetemeit - melyeket az 1848-ban feltárt egykori székesfehérvári bazilikában bolygatatlan kőkoporsóban találtak meg.

1867-ben a budavári egyházban koronázták meg nagy pompával Ferenc Józsefet és Erzsébet királynét. Három évvel később, 1870-ben helyezték el a templomban azt a 48 zászlót, amelyet a királyi pár koronázásakor használtak. Ez az országos esemény a nagy múltú épületet újra az érdeklődés középpontjába állította.

A Mátyás-templom történetében különleges szerepet játszik a XIX. század utolsó negyede, amikor is a kor egyik legtehetségesebb építésze, Schulek Frigyes - az 1872-ben alakult Országos Műemlék Bizottság tagja - vezetésével lezajlott a hazánk története szempontjából egyik legnevezetesebb egyház nagyszabású helyreállítása. E két évtizedet meghaladó, hatalmas munka nemcsak az épület akkor több mint hat évszázados életének egyik döntő eseménye, hanem az önállóvá vált magyar műemlékvédelemnek is első országos jelentőségű tette.

A feladat Schuleket nem egy tekintetben nagy nehézségek elé állította. A Mátyás-templom egyike az ország legismertebb, és a fővárosnak a szó szoros értelmében is legkiemelkedőbb műemlékeinek. Ami vele történik, az az egész nép szeme előtt, figyelme és érdeklődése közepette játszódik le. Gazdag történeti és szövevényes művészeti múltja különleges és nemegyszer egymással ellentétes igényeket támasztott, hiszen az épület számos lényeges módosításon, átépítésen, sőt romboláson esett át. Ezek következtében fontos szerkezeti és formai elemei tűntek el, változtak meg az újabb meg újabb, az illető kor diktálta beavatkozások nyomán.

A csarnokká való átalakítás alaprajzban és felépítésben gyökeresen új helyzetet teremtett. A török hódoltság ugyan az építészeti állagot aránylag kevéssé érintette, annál kíméletlenebb módosításokat hozott a XVIII. század, amikor a jezsuiták a gótikus templomot nagyméretű barokk tömb közé szorították, a középkori homlokzatok jelentős hányadát eltakarták, középkori nyílásainak jó részét befalazták vagy korszerűsítették. Ilyen körülmények között Schulek helyreállítási megbízatása rendkívül összetett, nagy körültekintést igénylő, kényes feladatok megoldásának sorozatát nyitotta meg.

Egyszersmind vállalnia kellett az alig induló magyar műemlékvédelem számos kockázatot magában foglaló úttörését, anélkül hogy megfelelő hazai példákra vagy tapasztalatokra támaszkodhatott volna.

Mindehhez a megbízók és a társadalom részéről az a határozott kívánság járult - s ezzel Schulek is teljesen egyetértett -, hogy a helyreállítás az időszerű reprezentációs igényeket is magas szinten elégítse ki, és méltó legyen az 1896-ra kitűzött millenniumi ünnepségekhez. Ezek után aligha meglepő, hogy a helyreállítás végleges terve fokozatosan alakult ki. Először csak a déli torony és a nyugati homlokzat helyreállítása került szóba. Ehhez később a rossz állapotban levő déli homlokzat is társult.

A Schulek által tervszerűen végigvitt kutatás pedig tovább bővítette az amúgy is nagy és nehéz feladatot. A tervezést nehezítette az a körülmény, hogy mind világosabbá váltak a templom különböző korszakai, s ezzel kapcsolatban a helyreállítás módszerének különböző szempontjai is. Ezt Schulek világosan látta, amikor így ír: „Jelen feladatunkban a régészeti és művészeti igények küzdelmének feloldásával van dolgunk. Kétségtelen, mert vannak rá példák, hogy ilyen összeütközés egyik vagy másik fél teljes megsemmisítésével végződik. Itt azonban a két fél egyensúlyban levő erejét és szerencsés helyzeti felosztását - a látszólag különböző irányoknak - ti. az épület érdekének emelésére lehet és kell is felhasználni".

A munka kiemelkedő volta megkívánta, hogy az építkezés egész folyamára külön bizottságot hozzanak létre olyan tekintélyes építészek részvételével, mint Feszl Frigyes, Máltás Hugó és Steindl Imre. Schulek kezdettől fogva látta, hogy jó eredmény nem részfeladatok megoldásából, hanem az épület teljes helyreállítását előirányzó tervből születhetik.

Schulek első tervét a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1876-ban Schmidt Frigyes bécsi építésznek adta ki véleményezésre. Az első terv az épületet a meglevő állapot alapján egységesíteni akarta. E szándék következetes végrehajtása egyrészt számos meglevő, régebbi eredetű részlet eltüntetését jelentette volna, másrészt hiányzó vagy talán soha meg nem valósított lényeges részek képzeleten alapuló, túlzott kiegészítését. Utóbbira jó példa az északi csonka torony teljes magasságban való felépítésének szándéka, ami által az első terv a nyugati homlokzat reprezentációját óhajtotta emelni.

A nagy tekintélyű bécsi építész bírálatában viszont meglepő módon saját műemlék-helyreállítási gyakorlatával szemben, a meglevő régi részek megtartását javasolta. Ismeretes, hogy Schmidt 1882 és 1891 között a pécsi székesegyházat neoromán stílusban „egységesítette", tehát amit Schulek tervében kifogásolt, habár feltehetően akarata ellenére, Pécsett maga valósította meg. A bírálat következményeképpen Schulek második tervében a gyökeres egységesítéstől eltekintett és olyan megoldást dolgozott ki, amely mélyreható helyszíni kutatáson alapult. E lényegében és szándékában ma is korszerűnek számító kutatás sok, igen fontos, addig teljesen ismeretlen és a helyreállítás szemszögéből döntő - szerkezeti és formai részletet tárt fel.

E munka főként a legkorábbi, a XIII. század második felére visszanyúló állapotra hozott jelentős adatokat, de az épület további középkori fejlődését is számos tekintetben új megvilágításba helyezte. Így a helyreállítás történeti hitelessége számára, ha nem is tökéletes, de lényegében jó lehetőséget nyújtott. Ezt Schulek úgy használta ki, hogy a nyugati homlokzat tömbjét és a szentélyrészt a XIII. századi, a csarnokhajót pedig az 1400 körüli állapotban állította helyre. A déli torony felső szintjeit a Mátyás király által újjáépített formájában hagyta meg. A déli és északi középkori hozzáépítéseket az északi mellékhajóhoz forrasztott kápolnasorral saját tervezésében újraépítette, s ugyané módon egészítette ki a homlokzati toronypár felső szintjeit.

A templom felújításának különböző tervei

A kutatást elsősorban a templomtestnek a jezsuita hozzáépítésekből való kiszabadítása, másrészt a fő- és északi mellékhajónak, valamint a szentélyrész teljes nyugati boltszakaszsorának felásása tette lehetővé. A templom déli oldalához forrasztott rendházat teljesen, a kollégiumot részben lebontotta, s ezáltal az épületet kiszabadította, északi és déli homlokzataikat teljes hosszukban láthatóvá tette.

A templom belsejében a nem régészeti, hanem építészeti célú ásatás semmiféle korábbi épületnyomot nem talált. E helyen tehát korábbi épület nem állhatott. A nagyarányú bontás és földmunka eredményeként számos, eredeti középkori részlet bukkant elő, bár általában töredékes állapotban. A Pálffy Miklós által emelt előcsarnok lebontása során a nyugati kapuzat szinte épen bontakozott ki. Ugyanekkor fölötte Schulek megtalálta a homlokzat középső szakaszán a tekintélyes méretű, kerek rózsaablakot, kőrácsának annyi maradványával, hogy annak eredeti formája hitelesen kiszerkeszthető volt. A déli torony legalsó csúcsíves ablaka a későbbi napóra mögül került elő.

A déli torony alulról számított ötödik szintjéig eredetinek bizonyult. Déli oldalán megmaradt a padlásra vezető csigalépcsőből annyi, hogy a nyomok alapján szerkezete rekonstruálhatóvá vált. A torony mögött a hosszház első boltszakaszában nagyon rongált és hiányos állapotban kibontakozott a gazdag szobrászati díszű, délnyugati kettős kapu. Béllete jobbára megmaradt. Az orommezőnek szinte fele, a kettős nyílásnak oszloppillére hiányzott, mert a jezsuiták hozzáépített rendháza e részleteket tönkretette. A nyílás eredetileg szabadon állt, ajtószárnyai nem voltak. Előtte előcsarnoknak kellett állnia, amelyet Schulek előbb nyolcszögűnek ítélt, majd négyszö-gűre módosított. A hosszház déli oldalán az elfalazott, illetve XVIII. századi nyílásokkal elrontott, széles, magas csúcsíves ablakok nyílásai előkerültek kőrácsaik nélkül, de a részben lebontott eredeti támpillérekkel együtt.

A nyugatról számított negyedik boltszakasz földszintjén a kutatás megtalálta az eredeti, de sérült, a XIII. század második feléből származó délkeleti ajtót. Ez elé később, de még a középkor folyamán egy négyszögű kápolnát építettek. Ennek keleti falát és délkeleti támpillérét Schulek megtalálta a déli késő gótikus mellékszentélyhez a barokk korban épült sekrestyés-lak nyugati falában. A kápolna keleti fala külső alakos festéknyomairól Schulek kutatási jelentése tesz említést. Krisztus- és püspökfejet mutató, ugyancsak külső festménytöredékek rajzi másolatban váltak ismertté. A szóban forgó toldalékkápolnától délre egy nyolcszögzáródású, feltehetően szintén kápolnaépület állott, amelynek egy támpillérét ugyancsak a sekrestyés-lak őrizte meg.
A szentélyrész nyugati szakaszának felásása során feltárta a XIII. századi templom eredeti egyenes záródású szentélypárjának alapfalait. Végződésük a főszentély nyugat felőli első boltszakaszának keleti határvonalával esett egybe. Így a főszentély kelet felé eredetileg hosszan kiugrott, s e nézet uralkodó tömegévé vált. Ezt az első megoldást takarta el a mellékszentélyek gótikus toldása, s így alakult ki a Schulek idejében még meglevő hármas szentélyvégződés tömbje, amely sűrű támpillérjeivel a puritánabb XIII. századi szentélykialakítással szemben a templom városfalat megközelítő keleti lezárásának mozgalmas, szinte festői megjelenést adott.

A kváderfalas mellékszentélyek magas támpillérek közé ékelődő, hosszú, keskeny, karéjos kőrácsú ablakaikkal hatásosan fokozták a főszentély kettős ablaksorral áttört, klasszikusan kiegyensúlyozott támpilléres végződésének látványát. A mellékszentélyek két nyugati boltszakasza északon nyolcszögű, délen csúcsára állított négyszögű pillérre támaszkodó két-két csúcsíves árkáddal közlekedett a fő-szentéllyel, amellyel azonos magasságuk folytán csarnokot alkottak. Záródásaikban követték a főszentély földszintjének ülőfülkés megoldását.

A mellékszentélyek ülőfülkéinek közepén csúcsban végződő háromkaréjos formáját a kutatás során talált alakos festés őrizte meg. Ezek két töredéke vízfestmény másolatból ismeretes. A boltozatokat körtetagos falpillérek tartották, amelyek a boltozati bordákba megszakítás nélkül mentek át. A déli mellékszentély lebontása következtében előbukkant a főszentély záródásának a szóban forgó épületrész által eltakart legdélibb sokszögoldala, s rajta a felső bélletes-csúcsíves és az alsó félköríves eredeti ablak-elrendezés. Ezáltal vált lehetővé a főszentély eredeti nyílásrendszerének hiteles visszaállítása.

Az alul lekerekített, felül csúcsos háromkaréjokból álló főpárkány pontos kialakítását Schulek felmérési rajza őrizte meg. A déli mellékszentély déli falában a kutatás felfedezett egy nyolcszögű karcsú pillért, amelynek négyszögű talpához alul négy erőteljes gúla közvetített. A pillér a szentély keletről számított második és harmadik boltszakasza között lévő, csúcsára állított négyszögű pillérrel esett egy vonalba, amely a fő- és mellékszentély közti csúcsíves árkádokat tartotta. Csemegi József, a templom monográfusa joggal feltételezte, hogy a XV. század elején épült déli szentély falát később e nyolcszögű pillérrel kiváltották, s így egy déli toldalék keletkezett a szentéllyel azonos magasságban. Ez lehetett Mátyás királyi oratóriuma. Keletkezésének feltételezett 1460 körüli idejét a nyolcszögű pillér bordáinak könyökszerű indítása formailag is alátámasztja.

A Nagy Lajos korabeli Mária-kapu
A jezsuiták a papnevelde épülete miatt befalazták, Schulekék kiszabadították

A már említett sekrestyés-lak elbontása egyszersmind az annak déli falában megőrzött oratóriumfal-maradványok eltüntetését is jelentette.

Mivel Schulek terve a szentélyrész XIII. századi állapotát kívánta visszaállítani, a régi mellékszentélyek újraépítésének az akkor meglevő, viszonylag jó állapotú mellékszentélyek értelemszerűen áldozatul estek. A bontás következtében mind délen, mind északon előkerültek a korábbi mellékszentélyek dél-, illetve északkeleti támpillérjeinek alapozásai, s így ezen épületrészek hiteles alaprajza adottá vált.

A templom északkeleti oldalán az északi gótikus mellékszentély mellett húzódott a Schulek idején még használatban álló ún. régi sekrestye. Ennek kutatása gazdag építéstörténeti eredményekre vezetett. A sekrestye keleti oldalán Schulek kibontotta a Garai-kápolna északi és déli falait. Ezek alsó fele sérülten bár, de lényegileg felismerhető állapotban maradtak meg. A sokszöggel záródó, támpilléres szentélynek felmenő fala már hiányzott. A zömök hajó északi falán ívsoros párkány nyomai látszottak, amelyek lóhereíveit mellképek töltötték ki.

A déli falat kétosztású, díszes ajtó törte át, amely a gótikus mellékszentély középső boltszakaszába nyílt. Az ajtó és a béllet szemöldökei szamárhátívesen záródtak. A bélletív alatt kettős fülkében két-két nagyon rongált egész alakos szobor foglalt helyet. Az ajtónyílások fölött négyszögű, belül háromosztású, üres szoborfülke emelkedett. Középen gyámos, baldachinos, egyedüli szobornak szánt fülke foglalt helyet. Mivel a négyszögű fülkék teteje hátrafelé rézsűsen indult, valószínű, hogy fölöttük nagyméretű csúcsíves nyílás lehetett. A kápolna tehát közvetlenül a mellékszentély légteréhez kapcsolódott.

A déli fal kápolna felőli részén hasonló, de egyszerűbb kiképzésű volt a kettős ajtó. Fölötte négyszögű pártázatból osztópárkány húzódott. A kápolna falának keleti felében levő sírokban nyilván a Garai-család tagjainak földi maradványai feküdtek. A kápolnától nyugatra a nyugatról számított negyedik hajóboltszakasz mellé építették még a bazilika szerkezetű templomhoz a legrégebbi sekrestyét.

A Garai-kápolna nyugati részén egy valószínűleg középpillérrel alátámasztott keresztboltozatos helyiség lehetett, amely második sekrestyeként szolgált. Kialakítása a kápolna építése után következett be, tehát ez volt a három északi toldaléképítmény legkésőbbi tagja.

A templom északi oldalának nyugati felében Schulek középkori maradványt már alig talált, mivel az ott levő két barokk kápolna és a hosszház törökök által erősen módosított északi fala nem őrizték meg a régi szerkezeti és formai nyomokat. A homlokzat északi tornya mögötti első boltszakaszban mégis jelentős leletre bukkantak. Ott fedezte fel a kutatás a mély bélletű, csúcsíves északi ajtót, örvényes levéldíszű orommezővel. Ez egyike a XIII. századi bazilika legszebb részletének. Az északi toronyról is kiderült, hogy két négyszögű szintje fölött a déli toronyhoz hasonlóan nyolcszög alaprajzzal akarták folytatni. Erre azonban, úgy látszik, nem került sor.

A templom belsejében az északi toronyalj déli és keleti elfalazásának lebontása láthatóvá tette a torony nyugati homlokívét, fölötte az északi mellékhajó alacsonyabb és magasabb boltozási nyomait, vagyis a korábbi bazilikális és a későbbi csarnokmegoldás bizonyítékait.

Az elfalazásból előbukkantak a toronyföldszint alakos pillérfejezetei, amelyek az egyház legmagasabb művészi színvonalú XIII. századi faragványai. A főszentély ablakainak káváiban és az ülőfülkesorban változatos mintájú festménymaradványok kerültek elő, amelyek felhasználását a helyreállítás során szükségessé váló új belső festés kialakítása számára említett szakvéleményében Schmidt hangsúlyosan javasolta. A középkori festésmaradványok akvarell-másolatait a Kiscelli Múzeum őrzi.

Végigtekintve az alapos kutatás gazdag eredményein, megállapítható, hogy a templom történetének igen fontos, nemegyszer döntő jelentőségű mozzanatai jutottak felszínre, amelyek az addig hézagosan ismert építéstörténetet nem egy ponton teljessé, de legalábbis folyamatosan érzékelhetővé tették. Külön kell kiemelni, hogy a kutatás nemcsak a magyar műemlékvédelem legkorábbi e fajta tevékenysége, hanem lényegében és számos részletében ma is példásnak tartható. Schulek maga írja, hogy „a helyreállításhoz kötött műtörténeti feltételnek, az épület régi állapotának csupán teljes felderítése után tehetünk eleget".

Nemcsak a kutatás, hanem annak dokumentálása is példás. A Schulek-hagyaték rajzi és képanyaga erről világosan tanúskodik. A kutatás módszerének helyes kialakítása biztosította annak eredményességét. Ha ma már magasabb követelmények merülnek is fel - főként a szint alatti kutatásokat illetően - Schulek e fajta tevékenységének úttörő voltát, helyes irányú kifejlesztését el kell ismerni.
Más kérdés az előfeltételeknek alapjában megfelelő megteremtése és magának a helyreállításnak megvalósítása. Miután Schmidt 1876. évi szakvéleménye után az egységesítés veszélyes elvét Schulek elejtette, tervének alapgondolata a keleti szentélyrész és a nyugati homlokzat XIII. századi állapotában való visszaállítása, s ugyanakkor a hosszház csarnokrendszerének megtartása lett. Ezt az elképzelést az épület külsején a következőképpen vitte keresztül.

A főszentély déli oldalán talált nyomok alapján teljesen és hitelesen visszaállította annak kétsor-ablakos megoldását, e hazánkban egyedülálló és művészileg is kiforrott homlokzati szerkezetet, amelynek falusi párhuzama a csallóközi Gutor egykorú templomában maradt meg. A megtalált alapfalak felhasználásával alaprajzban hitelesen, felépítésben azonban a templom XIII. századi egyéb részeinek figyelembevételével saját tervezésben építette fel a két négyszögű, de teljesen hiányzó Árpád-kori mellékszentélyt. E műveletnek áldozatául esett a lényegében ép két későbbi gótikus mellékszentély, a szentélyrész háromhajós csarnokkiképzése, valamint a királyi oratórium nyolcszögű karcsú pillére, a részben megmaradt falakkal. Teljesen eltűntek a sekrestyés-lakrészen előkerült középkori kápolnák nyomai. A rongált délkeleti kaput lebontotta, s helyébe szabad tervezésű rekonstrukciós másolatot helyezett. A négy osztású déli hajóablakokat eredeti nyílásaikkal, stílszerűen tervezett kőrácsokkal állította vissza. Igen gazdag gótikus köntösben négyszög alakú, saját tervezésű, új délnyugati előcsarnokot emelt, s benne egykorú minták alapján megújította a Mária-kaput.

A délnyugati tornyot a két alsó szint kivételével lebontotta, s az afölötti három nyolcszögű szintet az eredeti formákban visszaépítette. Erre finom művű, saját tervezésű, magas kősisakot helyezett. A torony déli oldalán talált jelentős nyomok felhasználásával újra tervezett formában visszaépítette a hajdani lépcsőtornyot. Annak ellenére, hogy a nyugati főkapu szinte épen került elő, azt teljes egészében újrafaragtatta. A fölötte kibontott rózsaablak nyílásában a kőrácsot hitelesen rekonstruálta. A két torony közötti épületrészt befejezésképpen gazdagon áttört háromszögű oromzattal zárta le. Az északi torony korábban tervbe vett teljes kiépítése helyett az eredeti két alsó szintre általa tervezett, alacsony harmadik szintet ültetett, s ezt négyfiatornyos zömök sisakkal fedte. A torony mögötti északi oldalon a sérült, de eredeti északnyugati kapu rekonstrukciós másolata került.

A templom északi oldalát a török és barokk korban történt építészeti beavatkozások sokkal inkább módosították, mint a délit, amelynek nagy része a jezsuita rendház hozzáépítése után is szabadon maradt. Így az északi homlokzat nyugati felén Schulek szabadon tervezett. A keleti felén pedig a sekrestye és a Garai-kápolna olyan romosan került elő, hogy ezek közvetlen bemutatását vagy rekonstrukcióját Schulek elvetette. Figyelembe vette azonban az északi homlokzat egész hosszában a középkori és barokk hozzáépítések alaprajzi elrendezését, valamint rendeltetését is. Így alakította ki nyugatról kelet felé az északnyugati bejárat előcsarnokát, a két kápolnát (Szent Imre és III. Béla), a barokk kápolnák, illetve a jezsuita kollégium templomhoz épített szakasza helyén, a középpilléres új sekrestyét pedig a legrégebbi helyén.

Az ún. régi sekrestye nyugati felére a királyi oratórium lépcsőháza került, a Garai-kápolna szentélye és hajója keleti fele területén pedig Schulek saját tervezésű Szent István-kápolnája kapott helyet. A lebontott északi gótikus mellékszentély egy részét az újonnan tervezett középpillér-páros káptalani sekrestye foglalja el.

Az új sekrestye fölé, a kereszthajó északi szárnyának meghosszabbításába Schulek a máltai lovagok oratóriumát helyezte el, széles csúcsívvel kinyitván a hosszház felé. Az egész épület külső főpárkányaként a déli torony kivételével mindenütt a kutatás során megtalált lekerekített végű lóhere-ívsort alkalmazta.

A templom belsejének építészeti megjelenése szerkezetben, formában kevesebbet változott. A rekonstruált mellékszentélyek és az összes újonnan készült helyiségek a belső tér általános korábbi, illetve későbbi középkori képébe illeszkednek. A túlnyomó részben eredeti szerkezetek és formák megmaradtak, de minden sérült részlet, faragvány helyére annak ép állapotú, pontos másolata került (boltozati elemek, pillér- és oszlopfők stb.). A főszentély eredeti boltozatát Schulek lebontatta és mindenestül a régi állapot szerint újjáépítette. Végül az egész belsőt a főszentélyben talált középkori díszítőfestés figyelembevételével készült terv alapján kifestette.

Székely Bertalan és Lotz Károly alakos kompozíciói ebbe az ornamentális környezetbe illeszkedtek csakúgy, mint a déli és keleti ablakok középkori ihletésű alakos üvegfestményei. A XVIII. századi berendezést Schulek eltávolította, s helyette saját tervezése alapján készült neogótikus oltárokkal, szószékkel és bútorzattal népesítette be a hatalmas teret.

A fenti áttekintésből világosan kirajzolódik Schulek helyreállítási módszere. Nem a történelmi folyamatot, hanem az általa legfontosabbnak tartott állapotokat akarta bemutatni. Ennek érdekében az elképzelésébe nem illő szerkezeteket és formákat, még a fontosakat is, feláldozta. Másrészt az általa kiválasztott állapotból hiányzó lényeges elemeket a szóban forgó stíluskorszakok kiváló és részletekbe menő ismerete alapján szabadon, vagy a számára is jelentős esetekben bizonyos megkötöttséggel rekonstruálta.

Az eredetiséget nagyra értékelte, de csak szerkezet, forma és művészi hatás szempontjából. E fogalmat nem terjesztette ki az anyagra és a felületre. A többnyire sérült eredeti részletek hű és ép másolatokkal való helyettesítése e felfogásban gyökerezik. Ma a Mária-kapu és közvetlen környékének parányi töredéke kivételével az egész épületben nem látható (és nagy valószínűséggel alig van) eredeti felület. Minden újnak tűnik, annak ellenére, hogy Schulek következetesen és formai elhelyezésbeli hitelességgel járt el mindenütt, ahol ezt lehetőnek ítélte.

Az épület alaprajzában, felépítésében és részleteiben nagy mértékben hitelesen őrzi középkori állapotát, ezt azonban a felületek teljes és vadonatújjá varázsoló átdolgozása, az eredeti rongált faragványok ép másolatokkal való kicserélése tökéletesen rejti, s így a mai épület joggal tűnik Schulek személyes alkotásának. A helyreállítás reprezentációs célja erősen befolyásolta a hatalmas munkát és alátámasztotta, sőt megkövetelte a szóban forgó módszerbeli eljárást: a töredékesség, sérültség elvetését és a korabeli társadalomnak a nemzeti önbecsülést is elősegítő pompaigényét.

A templom helyreállítási tervének rajza, 1878.
(Rohn Alajos rajza)

Tévedés volna azt hinni, hogy Schulek helyreállítási módszerét csak a sajátos helyi, illetve személyi feltételek alakították ki. A XIX. századi műemlékvédelem általános felfogása ugyanezeket a jellemvonásokat mutatja. A műemlék eredetiségének a legelső állapotra való vonatkoztatása, a hiányzó szerkezetek és formák stílusismeret szerinti rekonstrukciójának igénye, az anyag és felület eredetisége kérdésének fel nem ismerése, a későbbi korok hozzátételeinek teljes kikapcsolása és „stílszerű" tervezéssel történő helyettesítése, az eredetiségnek az ép és megújított formákban, szerkezetekben való látása és láttatása - mindez az akkori szakmai közvélemény és gyakorlat számára természetesnek és helyesnek tűnt.

Ezért merőben történetietlen volna Schuleket azért elítélni, mert nem a mai kor szemléletével és módszereivel teljesítette valóban nehéz és nagyszabású megbízatását. Ez annál kevésbé volna megfelelő, mert az elmondottakból az is kiviláglott, hogy a Mátyás-templom helyreállítása, főleg annak előkészítésében, de kivitelében is lényegesen túllépte kora szokványos kereteit. Az építéstörténeti célú, alapos kutatás kezdeményezése, megvalósítása és a mai kritikát is kiálló dokumentálása, az a törekvés, hogy a helyreállítás a kutatás eredményei alapján történjék és e kutatási eredmények akkor lehetőnek ítélt felhasználási igénye - mind olyan módszerbeli vonások, amelyek előre mutatnak, s amelyek fokozatosan nyernek polgárjogot a XX. század első felében, hogy a század közepétől általánossá váljanak.

Csemegi József részletekbe menően világította meg kitűnő monográfiájában, hogy Schulek mennyire ragaszkodott az eredeti faragványok, nyílásszerkezetek stb. formai és elhelyezésbeli hitelességéhez. Számos esetben ki lehet mutatni, hogy az eredeti alapján hiteles másolat készült és eredeti helyére is került. Ez az eljárás annyira következetes volt, hogy közvetlen adat nélkül is bízvást lehet e gyakorlatot feltételezni. A módszeres csere természetesen azzal a veszéllyel is járt, hogy a kiváltott eredeti építészeti tagozat vagy elem elkallódik, esetleg csupán gipszöntvénye marad meg, ahogyan ez számos esetben be is következett.

Kétségtelen az is, hogy Schulek éppen a reprezentációs cél és kora műemlék helyreállítása szellemében sok új és hangsúlyos részlettel gazdagította igen magas művészi színvonalon a Mátyás-templomot. Ilyen esetekben szabadon tervezett, de ugyanakkor a stílus szerkezetéhez és formáihoz igazodva alakította ki a hiányzó vagy az új állapot számára szükségessé váló, korábbi előzménnyel azonban nem rendelkező épületrészeket (délnyugati előcsarnok, toronysisakok, új lépcsőtornyok stb.).

Az elmondottakból világos, hogy Schulek műemlék-helyreállító módszere ugyan természetszerűen kora gyakorlatához kapcsolódott, de a kutatás igénye és eredményeinek felhasználása tekintetében módszerét jelentősen tovább fejlesztette, és ezáltal a következő korszak új törekvései számára kezdeményező példát adott. Még sok vonatkozásban a XIX. századi purizmus híve (mellékszentélyek megoldása, barokk berendezés eltávolítása), de már számos téren a XX. század módszereinek tevékeny előkészítője.

Az átépítés 1890-ben

A XIX. század végének nagyszabású helyreállító munkája során Schulek Frigyes a Mátyás-templom számos, eredeti, jobbára sérült faragványát kicserélte. Az eredeti darabok legnagyobb része a főváros múzeumába került, ahol a legjelentősebb darabokat Horváth Henrik a harmincas években a Halászbástyában berendezett kőtári kiállításon mutatta be. A kőtár lebontása után a darabok részben a Budapesti Történeti Múzeum kiállításába jutottak, vagy a Múzeum raktáraiban kaptak helyet. Sajnos az eredeti kicserélt oszlopfők és egyéb faragványok közül sok elveszett. Gipszmásolataik a Műegyetemre és a Képzőművészeti Főiskolára kerültek, illetve a Budapesti Történeti Múzeum letéteként magában a Mátyás-templomban kaptak helyet.

Az 1890-es években készültek el a templom falképei, melyek Szűz Mária életének eseményeit, s mint Magyarország Patrónájának cselekedeteit örökítik meg. A Budavári Főegyház építési jegyzőkönyveiből rekonstruálható, hogy a képek helyét, méretét, s nagyrészt valószínűleg a tematikáját is Schulek határozta meg, bár ez utóbbival külön műemléki albizottság foglalkozott. A munkára Székely Bertalan és Lotz Károly festőművészeket 1892-ben kérték fel, s a kivitelezésre 5 év állt rendelkezésükre.

Az Ezredéves Országos Kiállítás után közvetlenül került sor III. Béla és felesége, Anna tetemeinek végleges elhelyezésére a számukra épült északi kápolnában. 1898. október 21-én történt az ünnepélyes átvitel a kriptából. A díszes szarkofágba az eredeti mellékleteket is beletették: a király és királyné nyitott, négy kereszttel díszített ezüst halotti koronáját, ezüstből készített rövid kétélű kardot, nyélre illeszthető vörösréz feszületet, négykaréjos ezüst melldíszt láncmaradványaival, ezüst sarkantyú-párt, ezüst karperecet, arab feliratú almandinköves arany gyűrűt, amely a királyé, és gránátköves aranysodrony gyűrűt, amely a királynéé volt, ezüst jogart, végül a királyné fátylának és arany csipkéjének maradványait. E nagy történeti értékű, XII. század végéről származó tárgyakat 1970-ben a Magyar Nemzeti Múzeum kiállításába vitték át, s helyükbe másolatok kerültek.

A templom 1945-ben

1916-ban a Mátyás-templomban koronázták meg IV. Károlyt. 1936-44 között sor került a templom karbantartó felújítására, melyet Schulek János (Schulek Frigyes fia) vezetett. A munka alig készült el, midőn 1944-45 telén, a főváros ostroma idején az épületben súlyos károk keletkeztek. A déli oldalon a boltozat egy része beszakadt, a tető teljesen tönkrement, s így a boltozatok és a templombelső erősen beázott, a rajta levő festés túlnyomó hányadában elpusztult. Az épületet elárasztó csipkeszerű kőfaragványok, kősisakok súlyos és gyakran veszedelmes sérüléseket szenvedtek. Az állagbiztosító munkák 1950-ig megtörténtek. A teljes helyreállítás a schuleki állapotnak megfelelően 1954-ben be is fejeződött. A külső helyreállítását Borsos László, a belső munkákat, elsősorban a festés megújítását Zádor Mihály vezette.

Külön kell megemlékezni a Mária-kapuról. Ennek rendbetétele során 1963-ban kiderült, hogy a kapunak mintegy harmada, az oromzatdomborműnek pedig körülbelül a fele még eredeti. Erre vallanak a kőfaragójegyek is. A munka kapcsán a Vármúzeumból eredeti helyére került vissza az orommező bal oldalán ülő két férfiszent (feltehetően egyházatyák) és még egy kapurészlet. A helyreállítást Szakál Ernő szobrászművész és munkatársai végezték. A kiegészített részek határait barnás színezéssel jelölték, az eredeti felületek szabadon maradtak. A kapuhoz nyugat felől csatlakozó fal több kvádersora még középkori.

A délkeleti kapu szétbontott kövei előbb a Nemzeti Múzeumba, majd a Magyar Képzőművészeti Főiskola epreskerti részlegébe kerültek, ahová valószínűleg Stróbl Alajos, a Főiskola kitűnő szobrásztanára vitette őket. A kaput ott újból felépítették az Epreskert Kmetty utcai oldalán. A 70-es évek elején az új műterem-épület építésének útjába esett, s így a kaput 1972-ben le kellett bontani. Ideiglenesen a Vármúzeum kőtárában helyezték el, majd 1978-1979-ben Szakál Ernő és Antal Károly tanárok irányításával Szabó Péter és Somolányi Péter diplomamunkájaként a kert túlsó oldalán újra felállították. E munka során az eredeti állapot mindenben hiteles rekonstrukciója készült el mind az építmény arányai, mind formái tekintetében, így a korábbi összeállítás hibáit (nyomottabb arányok, oda nem való kövek felhasználása, helytelen kiegészítések, fel nem tárt részletek) megnyugtatóan ki lehetett küszöbölni.

E hiteles visszaállítás világosan tanúsítja, hogy a kapu a jáki bencés templom nyugati kapujának és a bécsi Szent István-templom ún. Óriáskapujának családjába tartozik. Normann díszítésével e kapufajta legkésőbbi megoldását példázza, mivel elkészülése az 1250-es évekre tehető.

A múlt század végi gyökeres újjáépítés különösen indokolttá tette a templom esemény-és építéstörténetének részletes kifejtését, hiszen az épület pontos leírása csupán a jelenlegi, tehát teljesen Schulek által megfogalmazott állapotot nyújthatja. Az elmondottak tehát kiemelt figyelmet érdemelnek annak érdekében, hogy a túlnyomóan XIX-XX. századi látvány mögött legalább átderenghessen a templom dicsőséges és gazdag múltjának visszfénye.

Entz Géza művészettörténész

A templom legújabb felújítása

A Mátyás-templom felújításának igénye az ezredforduló környékén merült fel. Bár a felületes szemlélő legfeljebb annyit láthatott, hogy a kőburkolatuk magukon viselik az elmúlt 50 év égéstermékeinek hatását, a plébániának sokkal komolyabb gondokkal kellett szembenéznie. A tető hibái miatti beázások és a talajból jövő nedvesség folyamatosan roncsolta a falak díszítőfestését, az elszürkült kövekből álló homlokzat faragványai meglazultak, és nem egyszer le is estek. 1998 őszén kezdődtek az épület minden részletére kiterjedő felmérési munkálatok, tervezés és költségbecslés. 2001 nyarára az állagromlás olyannyira felgyorsult, hogy körbe kellett keríteni az épületet a járókelők biztonsága érdekében, ezzel ráirányítva a közvélemény és a politikusok figyelmét is a Nagyboldogasszony-templom súlyos állapotára. A kormányzat végül 2004-ben hozott határozatot a „Budai Vár újjáépítésének befejezéséről”, a legsürgősebb teendők között feltüntetve a templom rekonstrukcióját. Többszöri csúszás után 2006. áprilisában kezdődtek meg a tényleges felújítási munkálatok 5,9 milliárd forint összértékben, 2010. júniusi határidővel.

A tervezés során figyelembe kellett venni, hogy az egykori koronázó-templom hármas funkciót tölt be. Egyrészt a hitélet fontos centruma, másrészt az itt rendezett koncertek okán kulturális létesítmény, harmadrészt a budapesti turizmus egyik legfontosabb célpontja. Kezdettől fogva látszott, hogy a jelenlegi összterületen ezeket az igényeket nem lehet kielégíteni, így az épület hasznos területének bővítésére lesz szükség. A 2003-ban még az elvi építési engedélyt is kapott első változat nyomán a térszint alatti bővítés a Szentháromság téri homlokzat előtti részen, és a főhajó ezzel határos alápincézetlen hányadában kapott volna helyet. Egy évvel később azonban az egyház úgy döntött, hogy inkább támogatna olyan tervet, amely kevésbé nyúl bele a műemlékbe. Ezért a bővítés ugyan megmaradt a föld alatt, de teljes egészében átkerült a Hilton Szálloda és a templom közötti terület alá.

Ebbe a mintegy 300m² nagyságú új pincerészbe kerül az új gépészeti központ, kiszűrendő a gépek működéséből eredő zajokat a liturgikus térből. A korszerű berendezések fogják garantálni, hogy a koncertekkor egyszerre 1000 főt is befogadó templomtérben a páratartalom és a hőmérséklet állandó szinten legyen a műtárgyak és a fal festésének kímélése érdekében, de mindezt a lehető legkevésbé látható módon, például a padlóba süllyesztett konvektorokkal.

Megújul a külső és belső díszkivilágítás is. A XIX. század végén falikaros gázvilágítás készült, ám a hozzá 1902-ben tervezett hat méter átmérőjű, százégős csillárok soha nem készültek el. Helyette IV. Károly 1916-os koronázására lettek készen a régi képeslapokon látható koszorúcsillárok, melyeket a második világháborús sérülés után a hetvenes években végzett helyreállításkor távolítottak el. A boltozatok megvilágítását a pillérek fejezeteire szerelt reflektorokkal oldják meg. A padokba jutó fény így túl kevés. Várhatóan elkészül a háború előtti csillárok valamiféle rekonstrukciója, miként helyreállítják eredeti fényében a III. Béla sírkápolnájában egykor lógott bronzcsillár megtalált töredékét is.

A felújítás után átalakul a turisták látogatási útvonala, valamint bővül a rendelkezésre álló kiállítótér. Az ide érkezők jelenleg a Mária-kapu szűkös előcsarnokában vesznek jegyet. Az önkormányzattal való megegyezés értelmében a pénztár és az információ kikerül az épületből a szemközti üres telekre. A bejárás ezen túl pedig a másik déli kapun, az ún. Menyasszony-kapun keresztül fog zajlani. A jelenlegi kiállítóterek megmaradnak, és kiegészülnek a templom Szentháromság téri homlokzatának oromzata mögötti térsorral, ahonnan a látogató a harangtorony délnyugati csigalépcsőjén keresztül fog majd távozni.

Sajnos egyelőre úgy látszik, hogy tűzvédelmi előírások miatt a toronyba felmenni továbbra sem lehet majd. A legkomolyabb gondokat éppen ez, a Mátyás király korából származó építmény okozza. Már az 1873 és 96 között zajló Schulek-féle helyreállítás egyik fő indoka is a torony állapota volt, amelyet életveszélyesnek nyilvánítottak. Akkor gyakorlatilag teljesen visszabontották, és újraépítették. A felhasznált bácstoroki és sóskúti puhamészkővel a problémák azonban rövid időn belül, az 1907-09-ig tartó felújítás során jelentkeztek, 1936 és 1940 között pedig ki kellett cserélni a torony sisakjának köveit is. A világháborús sérülések helyreállításakor nem cserélték ki a köveket, csak a sérült felszínt vésték le, majd burkolatszerűen keményebb mészkövet tapasztottak rá.

A levegő és a csapadék megnövekedett kéntartalma ma még gyorsabban pusztítja a puha kőzetet. Látható volt az is, hogy az építményt a napi többszöri harangozás igencsak próbára teszi: a kőfelületek repedései a harangozásra merőleges irányban kétszer olyan szélesek voltak, mint vele párhuzamosan. Ezért a tervezők azt javasolták, hogy 80 km/órás szél felett ne harangozzanak. Ez természetesen az egyház számára elfogadhatatlan feltétel volt, pláne hogy a plébánia szeretné újraöntetni és visszahelyezni a háború alatt elvitt három további harangot. Ezért három szinten a korábbi fafödém helyett a tornyot összefogó vasbeton födém készült, valamit visszaállították az eredetileg is elhelyezett rezgéscsillapítót, amely a sisakba szerelt ingaszerkezetet jelenti. Sokáig vita tárgyát képezte az is, hogy kőcserét hajtsanak végre, vagy injektálásos kőszilárdítást. Végül az előbbit választották a nagyobb tapasztalat miatt.

Ha a Mátyás-templomról van szó, a Zsolnay-gyár nevét nem lehet nem megemlíteni. Mind a tetőfedés, mind a járófelületek és a szobrok, faragványok egy része a pécsi gyárból származik. 1884 körül készült el az eredeti tetőfedés: a hatszög alakú cserepek hatféle színben díszítették a tetőzetet mintegy 2400 négyzetméteren. A második világháborúban megsérült cserepek helyére egyszerű darabok kerültek, majd 1958 és ’65 között került vissza az eredeti rekonstrukciója újragyártatott elemekkel. Ezeket árulja most szuvenírként a plébánia, mivel ismét legyártják őket, összesen kb. 150000 darabot. Helyreállításra kerül egy 1941-es felmérés rajzai alapján a kémények eredeti kerámia borítása.

A másik hasonlóan nagy tételt jelentő munka a padlót borító lapok cseréje, illetve felújítása, amelyek összesen 1400 négyzetmétert borítanak, és legrosszabb állapotban a főhajóban maradtak ránk. A falfestések szondázásakor kiderült, hogy azt mind 1916-ban, mind 1936 és 42 között megújították, éppen ezért a hetvenes évekbeli renoválás nyomán ma már eredeti festék alig van a falakon. Sok helyen tették tönkre az ázások, most ezeken a helyeken pótolni kell, a többi felületen a tisztítás elégséges.

A faberendezések Schulek Frigyes tervei nyomán készültek a barokk oltárok és padozatok helyett 1890-93 között tölgyfából. A 110 éves bútorzat szerencsésen megmaradt elég jó állapotban, tisztítás és szakszerű pótlások elkészítése után méltó díszei lesznek a megújult templomnak. Az ólomüveg ablakok Székely Bertalan és Lotz Károly tervei alapján készültek 1887 és 1896 között a Magyar Királyi Üvegfestészeti Intézet kivitelezésében. Szerencsére 1943-ban leszerelték őket, így a háború után lényegében sértetlen ablakokat lehetett visszahelyezni, csak pár kevéssé fontos nyílásból hiányzik a festett üveg. Ezek pótlása úgyszintén megtörténik. Az emlékezetes, 1994-es pokolgépes merénylet után egyébként is helyreállították az ablakok jó részét.

A 2006 tavaszán megkezdett munkálatok ma is tartanak; az építészeti tervezést Deák Zoltán vezeti, míg a belsőépítészetért Draginots Márta és Lukás Zsófia felelnek. Elsőként a vizesedés megállítása volt a cél, így a templom alapfalai mellett kialakították a vízelvezető aknákat, kiszárították a falakat. A földmunkák közben a középkorban a templom mellé temetkező mintegy 700 egykori budai polgár földi maradványait találták meg, többségüket kegyeleti okokból helyükön hagyták. A tetőcserepek felújítása és a homlokzatok többségének tisztása 2009 nyarára elkészült. A földalatti bővítményt a plébánia 2008. december 22-én átvette. A munkálatok finanszírozási körülményei, valamint az előre nem látható komplikációk miatt a kivitelezésről szóló szerződést 2007. novemberében módosítani kellett, mely szerint az új határidő 2012. nyara, az összköltség pedig 7,75 milliárd forintra emelkedett. Reméljük több módosításra nem lesz szükség.

Forrás: Kelecsényi Miklós / HG.hu

A templom felújítása 2009-ben