|
A
Főváros vezetése 1965-ben meghívásos pályázatot hirdetett egy
Táncsics Mihályt ábrázoló szobor készítésére, melynek felállítási
határidejét 1968. december végében jelölték meg. A feladatra Búza
Barnát, Kiss Kovács Gyulát, Marton Lászlót, Szabó Ivánt, és Ungvári
Lajost kérték fel. A zsűri 1966. március 2-án egyhangúlag utasítja
el a beérkezett pályaműveket. A Munkaelosztó Bizottság végül
1967-ben Varga Imrét jelöli ki a szobor elkészítőjének, a posztamens
Hoffer Miklós munkája. A bronzba öntött szobrot a művész 1969.
novemberében veszi át a szoboröntödében. Kazinczy Ferenc nyelvújító
és irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti évtizedekben
a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét szolgálta.
Kazinczy Ferenc (1759-1831) író, költő; a nyelvújítás
vezéralakja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja. Nyelvújító és
irodalomszervezői tevékenységével a reformkor előtti
évtizedekben a nemzeti felemelkedés és önállósulás ügyét
szolgálta.
HIRDETÉS
Kazinczy Ferenc Érsemjén született, 1759. október 27-én, régi nemesi
családban. Kazinczy József, Abaúj megyei táblabíró és Bossányi Zsuzsanna fia
volt. Nyolcadik életéve betöltéséig anyai nagyapjánál, Bossányi Ferenc bihari
főjegyző és országgyűlési követ házánál nevelkedett. Első ismert levelét 1764
decemberében szüleinek írta, akik akkor Regmecen laktak. 1766-ban nagynénje
megbetegedett, gyógyíttatása érdekében a család Debrecenben tartózkodott,
Kazinczy három hónapig a Református Kollégiumba járt. Nagynénje halála után,
1767-ben visszakerült a szülői házhoz, ahol magántanulóként egy késmárki diáktól
latinul és németül tanult. 1768-ban nyelvi tanulmányait Késmárkon folytatta.
1769. szeptember 11-étől tíz éven át a sárospataki kollégium tanulója volt, ahol
autodidakta módon elsajátította az ógörög nyelvet. 1773-ban felvették a
retorikai osztályba. Decemberben az iskolai küldöttség élén gróf Beleznai Miklós
tábornokot neve napján annak bugyi birtokán üdvözölte, ezen az útján látta
először Pestet.
1774. március 20-án meghalt édesapja. 1775-ben megjelent első kötete, amelynek
kiadását özvegy édesanyja támogatása tette lehetővé. 1775-től a főiskolán a
korábban már felvett jogi tantárgyak mellé felvette a teológiát is, az iskolába
érkezett francia katonatiszttől pedig franciául tanult.
1777-ben Zemplén vármegye küldöttsége Bécsbe utazott. E küldöttség tagja volt
nagybátyja, Kazinczy Ferenc, aki őt magával vitte. Egy másik útján édesanyjával
Kazmérba, később a bihari főispán, Andrássy István beiktatására Nagyváradra
ment. 1779. július 15-én utolsó vizsgái után elbúcsúzott az iskolától.
1779. szeptember 9-én Milecz Sámuel tornai ügyészhez utazott Kassára, ott kötött
ismeretséget fiatalkori szerelmével, Rozgonyi Erzsébettel, valamint Baróti Szabó
Dáviddal. Közben egy nagyváradi út alkalmával 1780-ban megismerkedett Révai
Miklóssal is; október 18-án búcsút vett Kassától. 1781. január 11. és 1782.
június 2. között Eperjesen folytatta a joggyakorlatot, emellett sokat
foglalkozott a művészetekkel is: táncolni, fuvolázni, rajzolni, festeni tanult,
sokat olvasott; különösen a német írókat kedvelte. Szerelmes lett egy „mívelt
leányba", Ninos Steinmetz özvegy katonaorvosné leányába, aki nagy hatással volt
rá.
1782 augusztusában édesanyja felkísérte Pestre, ahol Bernáth József
„patvaristája” lett, majd felesküdött hites jegyzőnek. A következő évben
visszatért édesanyjához Alsóregmecre, akinek sürgetésére báró Orczy Lőrinchez
utazott Tarnaörsre tiszteleti jegyzői állásért folyamodni. 1784. október 13-án
ki is nevezték ez állásra, majd ugyanebben a hónapban Abaúj megyei táblabíróvá.
November 29-én helyettesi aljegyzői tisztséget is nyert Zemplén megyében, de a
főjegyzővel összekülönbözött és állását szinte azonnal feladta.
1784. január 16-án gróf Török Lajos, a kassai tankerület főigazgatója és a
miskolci szabadkőműves páholy nagymestere felavatta a páholy tagjai közé.
1785 augusztusában Bécsbe utazott, hogy van Swieten közoktatásügyi miniszternek
bemutatkozzon és a Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Gömör, Torna, Abaúj,
Borsod, Heves, Jászság és Kis-Kunság megyei iskolák tanfelügyelőségét kérje,
melyet november 11-én meg is kapott. E tisztséget öt éven át töltötte be, II.
József császár rendelkezései szerint mintegy kétszáz iskolát állított fel, s
ezzel nagy elismerést szerzett magának.
1787. november 13-án Barótival és Batsányi Jánossal együtt Kassán megindította a
Magyar Museum című folyóiratot, Batsányival azonban hamarosan összekülönbözött
és 1789-ben kivált a szerkesztőségből. 1790-ben ugyancsak Kassán Orpheus címen
saját folyóiratot alapított, melyből nyolc füzet jelent meg két kötetben.
1789. május 31-én olyan súlyosan megbetegedett, hogy lemondtak életéről. Kassán
már halálhírét költötték, amikor hirtelen jobban lett és meggyógyult.
1790 tavaszán, a Szent Korona Magyarországra hozatalakor tagja volt a
koronaőrségnek. A korona őrszobájában írta Hamlet-fordítása elé Prónay László
csanádi főispánnak azt a levelét, amelyben a magyar színészet érdekében emelt
szót. Kassára ment, majd miután Budán felerősödtek a magyar színészet életre
hívására irányuló törekvések, Budára érkezett, októberben azonban hivatalos
ügyeinek intézése miatt haza kellett utaznia.
1791-ben elveszítette állását, „azon okból, mivel nem vagyok római katholikus” –
írta később egy levélben. Nem akart újra szolgálatba lépni, de anyjának és
nagybátyjának, Kazinczy Andrásnak kérésére május 7-én Bécsbe utazott, de nem
járt sikerrel: a király éppen Pisában tartózkodott. Hajóval érkezett vissza
Pestre, tíz nap múltán Székesfehérvárra utazott Virág Benedekhez és Pálóczi
Horváth Ádámhoz. Onnan ismét visszatért Bécsbe, ahol a király helyett a
trónörökös Ferenc főherceg fogadta augusztus 15-én, kérése azonban nem talált
meghallgatásra. Bécsben kötött – később végzetesnek bizonyult – barátságot
Hajnóczy Józseffel. Szeptember 10-én érkezett haza és a telet Alsóregmecen
töltötte.
II. Lipót halála után utóda, I. Ferenc országgyűlést hirdetett Budára, Kazinczy
1792 májusában az alsó táblában mint báró Vécsey Ferenc követe foglalt helyet.
Június 17-én megjelent a királynál udvari kamarai titoknokságot kérni, de hiába:
ezt a hivatalt már Hajnóczy József kapta meg. Az országgyűlés után Kazinczy
hazatért és másfél évig Alsóregmecen dolgozott.
Miután belekeveredett a Martinovics Ignác-féle összeesküvésbe, 1794. december
14-én éjjel anyja házában elfogták, majd Budára szállították. Először december
29-én lépett bírái elé, akik azzal vádolták, hogy a Hajnóczy által neki
kézbesített reformkátét lemásolta és terjesztette. 1795. május 8-án fővesztésre
és teljes vagyonelkobzásra ítélték, de ezt az ítéletet három héttel később a
király várfogságra enyhítette. Szeptember 27-éig Budán tartották fogva, utána
Brünnbe, a spielbergi várbörtönbe szállították, ahová október 7-én érkezett meg.
Nedves, föld alatti börtönbe került, ahol annyira beteg lett, hogy már nem
tudott felkelni a szalmazsákjáról. Később sora jobbra fordult: József főherceg
utasítására december 21-én egy emeleti szobába helyezték át, ahol saját
költségén élhetett, illetve használhatta könyveit is. 1796. január 6-án
átszállították a Brünn melletti obroviczi börtönbe, innen 1799. június 22-én
továbbvitték Kufstein várába. A francia hadak közeledtével 1800. június 30-án
továbbszállították Pozsonyon és Pesten át Munkácsra. 1801. június 28-án
kegyelmet kapott a királytól. 2387 napot töltött fogságban. Életének ezt a
szakaszát legteljesebben Fogságom naplója című művében dolgozta fel.
Bebörtönzésekor ingatlanainak értéke mintegy húszezer forint volt, ez a rabsága
idején részére tett költségek miatt teljesen elenyészett. Anyja nem adott neki
mást, csak az általa Széphalomnak nevezett bányácskai dombot és egy csekély
szőlőt. 1804 telén ismét súlyosan megbetegedett. Betegségéből Szentgyörgyi
József gyógyította ki, akivel a későbbi években élénk levelezést folytatott.
1804. november 11-én Nagykázmérban feleségül vette korábbi főnöke, gróf Török
Lajos leányát, Török Zsófiát. 1806-ban Széphalomra települt, ahol mindössze
három szoba állt készen az új udvarházból. Anyagi gondokkal küzdött: fogsága
után őt terhelő számlákat kellett tisztáznia, később gyermekeit kellett
nevelnie. 1806-ban rákényszerült, hogy könyvtárát kétezer forintért eladja a
Sárospataki Református Kollégiumnak. Apósa halála (1810) után a neje örökségét
lefoglaló sógora ellen indított – számára kedvezően eldöntött, de haláláig végre
nem hajtott – per költségeit is fizetnie kellett. Anyja halála, 1812. november
12. után a testvéreivel való osztozkodás során csak jelentéktelen birtokrészeket
kapott, ezeken kénytelen volt egymásután túladni.
A sanyarú anyagi körülmények ellenére Kazinczy legtöbb idejét nagy célja
elérésére, a magyar nyelv megújítására és nemesítésére fordította. Leveleiben és
dolgozataiban fellépett az időközben felkapott debreceni népiesség és laposság
ellen.
Az ő agitációja folytán lett a nyelvújítás ügye országos üggyé. A hívatlan és
vakmerő újítók ellen így nyilatkozott: „Újítani a nyelven csak annak szabad, a
ki a maga nyelvét nem csak tudja, hanem tanulta is, a ki a régibb és újabb
classikusok munkáival ismeretes…” Kazinczy kiterjesztette a nyelvújítást a
frazeológiára, a jelentéstanra, a mondatszerkezetre és a szókötési fordulatokra
is.
Ez időben két nevezetes utazást tett: 1815-ben a pest–győr–bécsit, illetve
1816-ban az erdélyit, utóbbi valóságos diadalmenet volt. A kezdeti ingerültség,
amely nyelvújítási küzdelmeit kísérte, lassan megszűnt. Kibékült Kisfaludy
Károllyal is, és munkatársa lett az Aurora című folyóiratnak. A pesti írók is őt
tisztelték a magyar írók vezéréül.
Az 1820-as évekig Széphalom volt a magyar irodalom központja. Az új írók – mint
Szemere Pál, Kölcsey Ferenc, Berzsenyi Dániel, Fáy András– Kazinczynak mutatták
be kézirataikat, tőle vártak kritikát és ítéletet műveik felől.
Tevékeny részt vállalt a megyei közigazgatásban is: 1804-ben Bihar megyében
népszámláló volt, 1809-ben Zemplén megyében szervezte a nemesi felkelést,
1810-ben a Győrnél elesetteknek emléket állítani kívánó bizottság tagja lett.
Anyagi helyzete egyre romlott. „Én képzelhetetlenül szegényen élek” – írta
1821-ben. Utolsó éveiben Sátoraljaújhelyen, Zemplén vármegye levéltárában (a mai
városháza épületében) dolgozott, a levéltári iratok rendezésével foglalkozott.
1830. november 17-én a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósága a történelmi
osztály tagjává nevezte ki. 1831-ben az összes akadémiai gyűlésen részt vett.
Júniusban tért haza, ekkor nyomtatta utolsó kiadványát.
Ez évben az országos kolerajárvány Zemplén megyében is kitört, augusztus 23-án
Kazinczy is a járvány áldozata lett.
Kazinczyt az irodalomtörténet a hazai nyelvújítás vezéralakjaként, korának nagy
irodalomszervezőjeként tartja nyilván. Írói pályája két részre: fogsága előtti
(1794. decemberéig tartó) és szabadulása (1801. június vége) utáni részre
osztható.
Az első részt a felvilágosodás (Rousseau) eszméinek hatása és a szentimentalista
stílushoz való vonzódás jellemezte. Megindította az első magyar nyelvű irodalmi
folyóiratokat: előbb harmadmagával a Magyar Museumot, majd annak szerkesztéséből
kiválva egymaga az Orpheust. Orpheusának bevezetőjében írta: „Nékem egyik
tárgyam a józan gondolkozás lesz…”. Segítette az első magyar nyelvű színtársulat
létrejöttét; évente jelentkező versantológiát készült kiadni (Helikoni virágok),
melynek azonban csak első, 1791. évi kötete jelent meg.
Pályája második, jóval hosszabb időszakában inkább a klasszicista
művelődéseszmény és ízlésvilág érvényesült. Előtérbe került az ízlés nevelése, a
választékos stílus, a nyugati irodalmi minták követésének igénye és
fontosságának hirdetése. A jelentős nyugati írók műveinek fordítását a magyar
nyelv gazdagítása miatt is elsőrendű feladatának tartotta, 1808-ban írt, bár
csak 1916-ban megjelent Tübingai pályaművében pedig (A magyar nyelv polgári
nyelvvé emelése felől) a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett állt ki.
Tanulmányaiban, vitairataiban ebben az időben jelent meg programszerűen a magyar
nyelv megújításának igénye.
Már 1805-ben írt Csokonai-nekrológja, majd Kisfaludy Sándor műveiről 1809-ben
közölt recenziója vitákat váltott ki irodalmi körökben. A nyelvújítási harcot
Vitkovics Mihálynak címzett verse és Tövisek és virágok című
epigramma-gyűjteményének megjelenése indította el (1811). Vallotta, hogy az
írónak szabadságában áll új szavak alkotása, hogy a nyelvet szebbé, kifejezőbbé
tegye, alkalmassá az új ismeretek befogadására. Egyes túlzó, egyoldalú nézetei
miatt több írótársával szembekerült, még Kölcsey is elfordult tőle. A
nyelvújítási harcot végül kompromisszumra hajló tanulmánya, az Ortológus és
neológus nálunk és más nemzeteknél (1819) megjelenése zárta le.
Kiadta Dayka Gábor, Báróczi Sándor, Kis János műveit és bevezető tanulmányokban
ismertette írói pályájukat. Kiterjedt levelezésével irányítója volt az irodalmi
életnek, amíg ezt a szerepet át nem vette tőle a Pesten tömörülő fiatalabb
írónemzedék.
Írói pályáját műfordításokkal kezdte. Már sárospataki diákként megismerte és
később lefordította Salamon Gessner (1730–1788) svájci költő Idylliumait.
1789-ben publikált Bács megyei összeszedett levelei című szentimentális
levélregénye gyorsan népszerű lett és ismertté tette nevét az – akkor még igen
szűkös – olvasóközönség körében. A Goethe Wertherének mintájára íródott német
regényt nem egyszerűen fordította, hanem a cselekményt hazai környezetbe
helyezte: „magyarrá tettem; azaz a személyeket és a történetet Budára hoztam
által”. Néhány évvel későbbi levelében azonban e műveiről már azt írta, hogy
„nem nézhetem pirulás nélkül”, és átdolgozások helyett az eredeti szöveghez hű
fordítások mellett állt ki.
Fordította még többek között az angol regényíró, Laurence Sterne (1713–1768)
Érzelmes utazását, kortársai közül a német Friedrich Gottlieb Klopstock
(1724–1803) Messiás című eposzának több énekét és Christoph Martin Wieland
(1733–1813) írásait. Drámai műfordításaival, köztük Shakespeare Hamletjének,
(melyet egy német szerző munkájából, prózában ültetett át magyarra), Goethe
Stella, Molière A botcsinálta doktor és A kénytelen házasság című darabjainak
fordításával a születő magyar nyelvű színjátszást is segíteni kívánta.
Fordítói munkásságát fogsága idején és kiszabadulása után is folytatta.
Sallustius ókori római történetíró összes művének fordításán évtizedeken át,
haláláig dolgozott. Életében ebből csak részletek jelentek meg, a teljes anyag
1836-ban látott napvilágot.
Kazinczy szépirodalmi műveinek legnagyobb része műfordítás, de a 20. század
közepére ezek jórészt elavultak. Eredeti munkái közül versei – néhány epigrammán
és szonetten kívül – nehézkesek, ma már kevéssé élvezhetők. (Kazinczy írta az
első szabályos magyar nyelvű szonettet A sonetto múzsája címmel.) Életművéből
prózai alkotásai: emlékiratai, útirajzai, valamint levelei bizonyultak a
leginkább maradandónak.
Eredeti prózai művek írásától sokáig tartózkodott, mert készületlennek tartotta
a magyar nyelvet és fontosabbnak tartotta a műfordítást. Az 1810-es években
azonban fiatal pályatársai: Szemere Pál és Kölcsey Ferenc sürgetésére, de
valószínűleg belső késztetésének is engedve rászánta magát az írásra, elkezdte
összeállítani emlékiratait.
1816 nyarán, három hónapos erdélyi útjának élményeit az Erdélyi levelekben írta
meg. Ezt a munkáját maga Kazinczy is eredeti műnek tartotta. Rövid útirajzokat
jóval korábban is írt, ezeket Orpheusában publikálta. Az ország különböző
tájain megfordult, gyakrabban a Felvidéken és Pesten, közben lejegyezte a
számára fontos látnivalókat, eseményeket, elbeszélte találkozásait. Még 72
évesen, életének utolsó évében tett útjáról is érzékletes képekben, pontos
leírásokban számolt be (Pannonhalmára, Esztergomba, Vácra; 1831). Az Erdélyi
levelek 26 levélből áll, melyeket barátjához, Dessewffy Józsefhez írt. A
szemléletes leírásokat történelmi, kultúrtörténeti ismertetők egészítik ki és –
az akkoriban divatos levélformának megfelelően – az író érzelmei, személyes
vallomásai kísérik. Az Erdélyi leveleket méltatói Kazinczy egyik legszebb
írásművének tartják.
Forrás: Wikipédia |
HIRDETÉS
| |
Adatok |
|
 Alkotója:
Pásztor János
Felállítás
éve: 1936
Stílusa:
klasszikus
Anyaga:
bronz
|
Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
Kazinczy Ferenc
(1759-1831)
Író, költő; a nyelvújítás vezéralakja
HIRDETÉS
|
