KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Elsőként nem a romba dőlt épület mentése - még ha ez mai szemmel visszatetszőnek is tűnik -, hanem az ásatások indultak meg a Vár területén. Akkor, amikor az ország romokban hevert, az új romok között régi romok után kezdtek kutatni a tudósok és régészek. Ha azonban arra gondolunk, hogy a háború befejezése, az újjáépítés lehetősége olyan szellemi mozgatóerőket is felszabadított, amelyek a gazdasági és az építészeti megújulás mellett az egész magyar múlt és jövő megreformálását tűzték maguk elé, megtaláljuk a választ.

HIRDETÉS

A régészek figyelmét már 1943-ban felkeltettek azok a Mátyás-kori vörösmárvány kőtöredékek, amelyek a palota kertjében létesített légoltalmi víztározók ásása közben kerültek napvilágra. Akkor, a palota kormányzói rezidencia lévén, feltárásokról, ásatásokról szó sem lehetett, sőt az előkerült kőemlékeket is vissza kellett temetni. Érthető tehát, hogy a régészek azonnal felhasználták az első kínálkozó lehetőséget a kutatásra, a terület feltárására. Az ásatásokat a Műemlékek Országos Bizottsága indította meg a Vár déli területén, de csak előzetes kutatásnak szánta, és eredményei alapján kívánta körvonalazni azokat a célokat, amelyeket egy nagyobb feltárás elé lehetett tűzni.

A minden részletre kiterjedő, nagyarányú feltárási munkák csak néhány évvel később kezdődtek el, dr. Gerevich Lászlónak, a Budapesti Történeti Múzeum akkori főigazgatójának az irányításával. A feltárások célja - amint azt Gerevich László a kutatások Összefoglalásáról 1966-ban kiadott művében meghatározta - "a középkori palota később be nem épített helyének alaprajzi tisztázása, esetleg datálása in situ részletek vagy rétegek segítségével, a palota építészeti korszakainak és stílusainak megismerése a faragott töredékek alapján, összetartozó töredék-kőemlékekből építészeti részletek rekonstrukciója" volt. "Bár a korábbi tapasztalatok nem jogosítottak fel - írja a továbbiakban -, remélni lehetett olyan leletanyag felbukkanását, amely a palota anyagi kultúráját világítja meg (...). Alapjában véve célkutatást akartunk végezni, azért, hogy a budai vár építészetéről, művészetéről, történetéről, életéről, anyagi műveltségéről a lehető legtöbb adatot szerezzük meg, és a részletmegoldások alapján történeti rekonstrukció végezhető legyen".

A volt királyi palota felhasználási céljának meghatározására a Gazdasági Főtanács 1948-ban, a GF 1146/21/ 1948. (V. 28.) sz. határozatával létrehozta a Főtanács Tárcaközi Bizottságát, amelynek elnöke az Országos Tervhivatal (OT) képviselője volt. Később ez a bizottság - a GF 1130/20/1949. (V. 19.) sz. határozatával úgy intézkedett, hogy az Építés- és Közmunkaügyi Minisztérium (ÉKM) nyújtson be javaslatot a Gazdasági Főtanácshoz a palota felhasználására. Az ÉKM ugyanis már korábban megbízást adott a Magasépítési Tervező Intézetnek (MATI), hogy készítsen a palotára beruházási javaslatot, amely tartalmazza a romfelvételt, a kialakítható hasznos alapterületet és az épület jövőbeni megjelenésének a tervvázlatait.

A régészeti feltáró munkák tehát már folytak, amikor a palota helyreállítására vonatkozó tervezés megkezdődött. A tervezési és a feltáró munkák megindulásával egy időben azonban felmerült a műemlékek részletes és korszerű elemzésének igénye is. A háborút megelőző időkben hazánkban csak szűk területen mozgott a műemlékvédelem, annak ellenére, hogy már 1881-ben megalakult a Műemlékek Országos Bizottsága. Ilyen nagyarányú műemléki munkákra korábban nem is kerülhetett sor; most is csak a második világháború szörnyű pusztításainak volt ez a következménye. A helyreállítóknak azonban - a művészettörténet, a kortörténet és a tárgyi ismeretanyag mellett - azokat a főbb szempontokat is tudniuk kellett, amelyek alapján a helyreállítás, ill. az újjáépítés módját meghatározhatták. Ennek elősegítését célozta a múzeum- és műemléki ügyről szóló 1949. évi 13. (X. 16.) számú törvényerejű rendelet, amelyben a Népköztársaság Elnöki Tanácsa előírta a műemlékekkel kapcsolatos új kívánalmakat. A Várnegyed rendeltetésének és műemlékjellegének megóvása érdekében pedig a Gazdasági Főtanács már említett 1130/20/1949. (V. 19.) sz. határozata intézkedett.

Első tervváltozat, 1949.
Tervjavaslat a legfőbb államvezetés elhelyezésére

A palotarekonstrukció tervezése - az említett ÉKM-megbízás alapján - a MATI-ban Janáky István és Perényi Imre építészek irányításával kezdődött el (az utóbbi azonban más megbízatása miatt rövidesen megvált e feladattól). Az elkészült javaslat, amely az első tervváltozatnak tekinthető  a Pártközponttal tartott konzultáció alapján  már azt is vizsgálta, hogy mennyiben felelne meg a volt királyi palota annak, hogy a legfőbb államvezetés központja legyen. Ezért a beruházási javaslat tárgyát az államfő hivatalának, a szűk kormánynak, a MDP Politikai Bizottságának és a Központi Vezetőség titkárságának az elhelyezése, valamint 1000 személyes fogadás, a lakónegyedtől való elválasztás lehetősége és egy külön felvezető út megoldása képezte.

Az új rendeltetés természetesen megkívánta, hogy az épületegyüttest teljesen elkülönítsek a lakóterületektől. E kívánalmaknak a javaslat a körítő várfalak felhasználásával eleget tudott volna tenni, ha a keleti és a nyugati oldal várfalait a Szent György tér déli oldalán egy átlagosan 18m széles várárokkal kötik össze. A várárkot egy híd ívelte volna át, amely a külső udvar főkapujához, azaz a palotaegyüttes főbejáratához vezetett. A programban előírt külön felvezető utat a Clark Ádám térről indítva és a Duna felé eső hegyoldalon vezetve, a déli rondellán keresztül - a később meg is épült - keleti felvezető úttal kívánták megoldani.

A tanulmánytervben a palotaegyüttest jelentős átépítéssel öt tömbre bontva javasolták helyreállítani. A tömböket A, B, C, D és E betűkkel jelölték (Ezek nem azonosak a későbbi A - F betűjelekkel megkülönböztetett épületszárnyakkal).

Elrendezési vázlat, 1949.

A tervben a fő funkciók a következőképpen alakultak: Az A tömböt a mindössze öt ablaktengely-hosszúságúra lebontott és hozzáépítéssel oldalirányban megnövelt Hauszmann-fele északi szárny alkotta, amelyben az őrség és a konyharendszer kapott helyet. A hozzáépítést nyugati irányban folytatva alakult ki a főkapuzat, a keleti oldalra pedig - az egykori Zeughaus bástyafalának visszaállításával - egy a B tömb elé nyúló garázsépületet terveztek.

A B tömböt az ugyancsak Hauszmann építette északi rizalitszárny képezte; ide kerültek a nagy fogadások helyiségei, középpontjukban a fogadások, előadások, koncertek tartására átépített régi bálteremmel, mellette 1300 személyes büfevel. A főbejárat a nyugati homlokzat tengelyébe került, a régi kazánház helyen kialakított nagy előcsarnokkal, ruhatárral és egyéb mellékhelyiségekkel.

A C tömb a Mária Terézia kori két szárnyból állt, és teljes egészében az elnöki rezidencia helyiségeit foglalta magában. Az elnök fogadó- és tanácskozóhelyiségei a déli rizalitszárny első emeletére kerültek, kiegészülve a mellé rendelt miniszter irodáival és fogadójával. A középszárny belső udvarának északi traktusát lebontva kiszabadították a meghagyott kápolna három oldalát, és lebontásra ítélték a teljes harmadik emeleti szintet a kupolával együtt. Új hozzáépítésként csak egy traktust terveztek a belső udvar felé, a Diplomata lépcső folyosója mellett.

A D tömb a leginkább megsérült III. Károly-féle déli szárny részbeni lebontása után megmaradó harmadból - hozzáépítéssel két traktusossá átalakítva - jött volna létre. Ide tervezték a szűk kormány tagjainak dolgozó-és fogadószobáit. Tekintve, hogy a teljesen kiégett épületszárnynak csupán a falromjai maradtak meg, s így az épületnek műemléki értéke már nem volt, a lebontott déli kétharmad rész alól - bemutatás céljából - kiszabadíthatónak vélték az egykori Zsigmond-vár maradványait.

Az E tömböt a viszonylag legépesebb krisztinavárosi Ybl-szárny alkotta. Itt kívánták elhelyezni a MDP Politikai Bizottságát és a Központi Vezetőség titkárságát.

A tanulmányterv alapgondolata az volt, hogy a helyreállítás során bontással és leegyszerűsítéssel meg kell tisztítani a palotaegyüttest a hauszmanni szecessziós ráépítésektől, és a művészettörténeti szempontból elismert létesítményeket (Mária Terézia barokk palotáját és a feltárt középkori maradványokat) össze kell hangolni az új feladattal. Ezt az alapgondolatot követte a formai kialakítás is. A műleírás eredeti szövegét idézve: "a kibontakozó falak felett a Krisztina-szárnyon Ybl művészete hűséggel visszaállítandó. A dunai homlokzat egy lehetőséget ad, megkeresni Mária Terézia barokk palotájának feltalálható részeit és a hausz-manni idők türelmetlensége nélkül nyúlni hozzá. Csak fiaskóval járna egy olyan kísérlet, amely a mai építészet formanyelvét erőszakolná rá a barokk tömbökre. Más a helyzet a tetőzet kialakításánál. A citadella szomszédságában, a magasabban fekvő lakó vár apró egységének csipkéje alatt egy nyugtalan tetőkonfiguráció helytelen volna. Kísérletet is produkált az ostrom: tetői nélkül ma szebb a várkontúr. Javaslatunk a kishajlású tető".

Az első tervváltozat azonban még csak tanulmány volt, amelynek alapján megfogalmazódott az egykori királyi palota felhasználási célja és meg lehetett állapítani a helyreállítás várható költségét. Ezeket az 1949. december 11-én kelt - az első ötéves népgazdasági tervről szóló - XXV. számú törvény így határozta meg: "A legfőbb állami irányítás és kormányzás céljaira 130 millió forint beruházással Budapesten újjá kell építeni a háborúban romba dőlt várat".

Közben, 1949 második felében, az állami tervező szervezetek továbbfejlesztése folytán, a MATI jogutódjaként megalakult a Középülettervező Intézet (Közti), ahol ugyancsak Janáky István folytatta tovább a tervezés irányítását; közvetlen munkatársa pedig id. dr. Kotsis Iván volt.

Második tervváltozat, 1950.
Az első tervváltozat továbbfejlesztése

1950. januárjában az OT irányításával megalakult a beruházást és a tervezést irányító szerv, a Várbizottság, az Építésügyi Minisztérium felügyelete alatt a Budavári Palota és a várnegyed helyreállítási munkáinak lebonyolítására pedig a Várnegyed Beruházó Vállalat. A Beruházó Vállalat 1950. április 8-án kötött szerződést a Köztivel a palota továbbtervezésére.

A felhasználási cél kissé megváltozott az első tanulmánytervben lefektetettekhez viszonyítva: a Politikai Bizottság átkerült a Palota déli és dunai szárnyába, egészen a kupoláig, a kupolától a Szent György térig pedig 1300 személyt befogadó ünnepi termet és az azt kiszolgáló helyiségcsoportokat helyezték el. A Pártközpont továbbra is a krisztinavárosi szárnyban maradt. Mindhárom egység külön felvezető útjáról is gondoskodtak.

Ennek a programnak a megvalósítását a tervezői szerződés mellékletét képező munka- és pénzügyi ütemterv 1950-1954 közötti időszakra irányozta elő. E feszített és ma már teljesen irreálisnak tűnő ütem iránti igényüket a kormányszervek 1950. május 12-i helyszíni szemléjük alkalmával kifejezésre is juttatták.

Bár a felhasználási cél adott volt, részletes tervezési program még most sem állt rendelkezésre. Következésképpen a tervezők az általuk feltételezett program alapján készíthették el az alaprajzokat, és csak a külső formai kialakításra, főleg a dunai főhomlokzat és a kupola tervezésére szorítkozhattak.

A városképi feladat megoldásában a Fővárosi Tervező Intézet (FŐTI) is közreműködött, ahol dr. Gerő László az ásatások során napvilágra került középkori palota- és várfalmaradványok összefüggő bemutatására több tanulmánytervet is kidolgozott.

A második világháború előtt a középkori palota- és vármaradványokból csak nagyon kevés volt látható; ami az 1686-os ostrom után megmaradt, azt - a várfalak egy részének kivételével - a több periódusban kiépült királyi palota újkori épülete és feltöltés takarta. A középkori palotamaradványokat a Hauszmann építette sérült és romos télikertek, kertészházak, kerti lépcsők stb. alól kellett kiásni, a középkori falakat pedig a századforduló téglaburkolatának lefejtésével kellett kiszabadítani.

A középkori palota rekonstrukciójához, de még az ásatások megindításához is, nagy segítséget nyújtottak a régi ábrázolások, leírások és a korábbi elméleti rekonstrukciós tervek. Különösen használhatónak bizonyult Haüy 1687-ből és August de la Vigne 1686-ból való térképe, s nem utolsósorban id. dr. Gerő Lászlónak, a Térképészeti Intézet volt vezetőjének a Haüy-féle térkép és az 1936-os állapot összerajzolásával szerkesztett erődrendszer térkepe.

Gerő László már 1948 márciusában benyújtotta a FÓTI tervtanácsának bírálatra a középkori palota- és vármaradványok bemutatására kidolgozott első tanulmánytervét, amelynek célja volt "a középkori királyi székhely csekély, de annál jelentősebb megmaradt épületrészeit és középkori vármaradványokat kiszabadítani és eredeti összefüggésükben bemutatni. Visszaadni a középkori palota várfalakkal, bástyákkal védett, tornyos, oromzatos, mindenképpen gazdag és változatos épületegyüttesét, melyről oly sokan írtak elragadtatással. A terv célja volt továbbá a fellelt maradványokat olyan módon konzerválni, a talált részeket úgy kiegészíteni, hogy azokat a laikus közönség is megérthesse, eredeti összefüggéseik világosan láthatók legyenek, emellett önmagunkban is kellemes látványt nyújtsanak, és a dunai panorámában is élményt jelentsenek".

Gerő László - az ásatások előrehaladását követve - egy második tanulmánytervet is kidolgozott 1950-ben, már a Közti keretében.

Janáky István második tervváltozatát összedolgozta Gerő László tanulmánytervével, s így az a palota és közvetlen környezete helyreállításának teljes tervjavaslatát tartalmazta.

A tervekben a palotaegyüttes épületszárnyait - a könnyebb áttekinthetőség érdekében - betűjelekkel különböztették meg egymástól, éspedig (a Szent György tér felől kiindulva) az északi Hauszmann-féle szárny az A, a három közbülső szárny közül az északi Hauszmann-féle rizalitszárny a B, a közép- vagy kupolaszárny a C, a déli Mária Terézia kori rizalitszárny a D, a legdélibb, III. Károly kori szárny az E, végül az Ybl tervezte krisztinavárosi szárny az F betűjelet kapta (az épületszárnyaknak ez a jelölésmódja a mai napig megmaradt). A dunai oldalt keleti, a Gellért-hegy felé nézőt déli, a Krisztinaváros felé esőt nyugati, s végül a Szent György tér felé tekintő homlokzatot északi tájolásúnak említjük.

A palotaegyüttes épületszárnyait megkülönböztető betűjelek

Mivel a második tervváltozat Kotsis Iván korábbi gondolatát vette alapul, ezért az épülettömeg nélkülözhetetlen középhangsúlyát - kupola helyett - a Zillack-féle XVIII. századi csillagvizsgálóra emlékeztető torony képezte. A dunai rizalitszárnyakat és a krisztinavárosi szárny középrészét lapostető, a többi épületszárnyakat pedig nyeregtető fedte.

Az erősen tagolt dunai homlokzatra több variáció is készült. Ezek egyikének timpanonnal lezárt középportikusza hiányzik, a rizalitszárnyak kolonnádjait hatról nyolcoszloposra növelték. A szélső épületszárnyak az eredeti épületkontúron belül maradtak. Egy másik alternatíva északi és déli szélső szárnyai hét-hét ablaktengellyel megrövidültek, csökkentve ezzel az épület teljes hosszát, de komoly alaprajzi következményeket vonva maguk után. A homlokzat tengelyét timpanonnal zárt, négyoszlopos portikusz alkotta, ahonnét az eredeti Habsburg-lépcsőnél egyszerűbb lépcső vezetett le a kerti teraszra. A rízalitszárnyak kolonnádjai az eredeti hatoszlopos megoldásúak maradtak. Egy harmadik alternatíva esetében a rízalitszámyak manzárdtetőt, a kétemeletes oldalszárnyak nyeregtetőt kaptak. A manzárdtetők továbbfejlesztve egy későbbi tervváltozatban is szerepeltek, s 1954-ben meg is épültek.

HIRDETÉS

A Vár és a Királyi Palota  Buda helyrajza  1945 után  Helyreállítás 1957-1985

Jelenleg nincs ajánlható link!

HIRDETÉS

Visszatérő javaslat volt az északi A szárnynak nyugati irányban egy traktus szélességgel való bővítése, annak érdekében, hogy udvari homlokzata egy síkba kerüljön a többi épületszárnyéval (ez később, 1960-ban szintén megvalósult).

A második tervváltozatot (Janáky István - Kotsis Iván - Gerő László) a Közti 1950. december 13-án terjesztette elő, és azt az Építésügyi Minisztérium Bíráló Bizottsága 1951. január 22-én, majd a Területrendező Iroda - mint a Tervfeladatokat Jóváhagyó Bizottság titkársága - 1951. április 27-én, a manzárdtetős megoldással, elfogadta.

E tervek jóváhagyása után a helyreállítás tervezése kettévált. A jóváhagyott A budai várpalota és középkori erődrendszere c. javaslatnak a középkori maradványok bemutatására vonatkozó része lényegében a továbbiakban nem változott, csak továbbfejlődött, míg a palota épületegyüttese több programváltozáson ment keresztül. Ez természetesen a műemlékmaradványok bemutathatóságára is hatott, pL az első program szerint a középkori palota feltárt maradványait nem lehetett volna teljes egészükben bemutatni, mert a palota akkor tervbe vett rendeltetése (a legfőbb államvezetés elhelyezése) ezt kizárta. A feltárt maradványokat fényképezés után visszatemetve, az ásatási területet parkosítani kellett volna.

Harmadik tervváltozat, 1952.
Az építési program felülvizsgálata

Bár a második tervváltozatot az arra illetékes szervek jóváhagyták, megvalósítására részben politikai, részben gazdasági okok miatt nem kerülhetett sor.

Talán még sokan emlékeznek az ötvenes évek elején lezajlott ún. nagy építészeti vitára. Körülbelül a vár újjáépítésének megkezdésekor - szovjet példa nyomán - tűzték nálunk is napirendre a szocialista realizmus megvalósítását az építészetben, s ezzel a történelmi, különösen a klasszicista hagyományok felhasználásával az archaizáló eklektika útjára léptek. Építészeink körében ez a folyamat általában ellenérzést keltett és vitát váltott ki. Ennek első megnyilvánulása - meg 1949-ben - az ún. formalizmusvita volt, amelyet Major Máté indított el. A "nagy építészeti vitára" 1951. április 17-én és 29-én került sor, aminek első és legfontosabb következménye a Magyar Építőművészek Első Kongresszusának összehívása volt. Erre a "haladó hagyományainkat" elsősorban reprezentáló, Pollack Mihály alkotta Nemzeti Múzeumban gyűlt össze építészeink színe-java. Az 1951. október 26-28. között lezajlott kongresszus határozatokat hozott, amelyekkel az új szocialista realista magyar építőművészet útját jelölte ki.

A kongresszus keretében rendezett kiállításon bemutatták a volt királyi palota újjáépítésének jóváhagyott második tervváltozatát is. A tervek azonban nem nyerték meg sem a laikus közönség, sem pedig a szakemberek tetszését, sőt a kupola hiánya kifejezetten ellenérzést váltott ki.

A kongresszusi határozat döntő hatással volt építészeinkre, az állami tervezés irányítására, a tervezőintézetekben folyó munkára, sőt az egyetemi oktatásra is. Építészeink megkísérelték, hogy a politika által diktált szocialista realista építészetet haladó hagyományokkal fogalmazzák meg. Janáky István is visszatért a palota kupolás tömegképzésére, és tanulmánytervében megkísérelt klasszicista stíluselemekből egy, az esztergomi főszékesegyház Pollack-Hild-féle megoldására emlékeztető kupolát tervezni. Egyúttal elhagyta a keleti főhomlokzat középrészét hangsúlyozó középrizalitot is a timpanonos portikusszal, és helyette végigmenő oszlopsort tervezett.

A tanulmányterv bírálatára azonban már nem került sor, mert a második tervváltozatot 1952. április 9-én az MDP Központi Titkársága felülbírálta, és az építési program módosítását határozta el. Megállapította, hogy a program reprezentációs törekvéseiben túllépi a palota használati igényeit; szükségtelen az 1300 személyes ünnepi nagyterem étteremmel, konyharendszerrel és klubhelyiségekkel.

Az elrendelt módosításokat a tervezők vázlattervük alaprajzaiban végrehajtották, s az ily módon korrigált tervdokumentációt az építésügyi miniszter még ugyanazon év július 2-án jóváhagyta. Ez a tervanyag képezte az újjáépítés harmadik tervváltozatát, de továbbra is nyitott maradt a palotakomplexum középtengelyének építészeti és városképi megoldása, vagyis a kupolakérdés.

Az 1952 áprilisában megadott, módosított tervezési programmal egyidejűleg az MDP Központi Titkársága olyan irányelveket is közreadott, amelyek alapvetően meghatározták a helyreállítás módját. Ilyen volt - többek között -, hogy "a belső részeket munkahelyiségekké kell átalakítani. Teljesen modern, világos irodaszobákat kell létesíteni oly módon, hogy a régi dísztermek helyébe munkahelyiségek kerüljenek (...) A palotacsoport belső funkciójára nézve irányadónak kell tekinteni, hogy annak legnagyobb része munkahelyiség. Elhelyezésére a Pártvezetés, valamint a Miniszterelnökség és általában olyan állami szempontból fontos hivatalok kerülnek, amelyeknek félforgalma nincs".

Ez az intézkedés különösen azért volt jelentős, mert a korábbi tervekben még a különböző stílusokban kiképzett, eredeti belső terek helyreállítására is gondoltak, sót Flach János - Janáky István belsőépítész munkatársa - több ilyen belső tér helyreállítási tervét el is készítette. De az irányelvek megfogalmazása után erről már szó sem lehetett.

"A palota együttesének és tömegének külső megoldására, így a homlokzatra, a tetőkre, valamint a kupolára több variációt kell készíteni" - folytatta a kiadott irányelv. "Erre a célra zártkörű tervpályázatot kell kiírni, és ezeknek alapján kell a palotacsoport külső képét eldönteni. Homlokzati variánsoknál is, amennyiben jobb nincs, el lehet fogadni a Hauszmann-fele homlokzatot a különböző szecessziós díszítések nélkül (...) A kupola körül esetleg egy körpanorámás kilátót kell létesíteni".

A helyreállítás további irányítására Szíjártó Lajos építésügyi miniszter kapott megbízást. Az irányelveknek megfelelően az Építésügyi Minisztérium és a műemléki hatóság zárt körű tervpályázatot írt ki Pályázat a Várpalota Duna-parti látképének kialakítására címmel, 1952. június hó 3-ai határidővel.

A pályázatra a Buváti műterem (Pogány Frigyes és munkatársai), Janáky István és munkatársai. Károlyi Antal, Miskolczi László, Németh Pál, Nyiri István, Rados Jenő, Rimanóczy Gyula és Weichinger Károly kapott megbízást és nyújtott be pályaművet. Bár a pályázók a homlokzati megoldásra - beleértve a kupolát is - több értékes gondolatot vetettek fel, a pályázat gyakorlatilag eredménytelen volt. Tagadhatatlan azonban, hogy mivel egy kivételével minden pályázó kupolás megoldást javasolt, véglegesen eldőlt a kupolával vagy anélkül vita - ha a pályatervek nem is hoztak elfogadható formai megoldást.

A tervek 1952. augusztus 23-án hozott bírálata során a bírálóbizottság tagjainak véleménye is megoszlott. A Magyar Építőművészek Szövetsége 1952. évi évkönyve, közölve néhány pályaművet, bevezetőjében így foglalja össze véleményét: "A Várpalota közölt pályázata nem tett pontot az építészeti megoldás keresésére. A bírálat bátortalansága és határozatlansága nem adott konkrét választ, nem döntötte el a tornyos vagy kupolás megoldás kérdését és az építészek határozatlanságát a közvélemény fogja végeredményben ellensúlyozni".

Nem talált a pályatervekben az ugyanez év szeptember 4-e és 10-e között a Vár és az óváros (Várnegyed) építését megtekintő lengyel építeszküldöttség sem megnyugtató megoldást, bár alapos szakvéleményükben a Vár újjáépítésének minden problémáját kielemezték és hasznos tanácsokkal is szolgáltak. Véleményük szerint is a fő hangsúlyt - a pályázókkal megegyezően - a szecessziós kupola átépítésével, egy dobon álló kupola adhatná meg. Javasolták az oldalrizalitok kupola-felépítményeinek elhagyását, a Hauszmann-féle középportikusz megtartását és a déli épületszárny homlokzatának Hillebrandt szerinti visszaállítását.

Negyedik tervváltozat, 1953/1955
Visszatérés a kupolás megoldáshoz

A tervezés továbbfolytatása során Janáky István és munkatársai igyekeztek hasznosítani a korábbi tervük bírálataként elhangzottakat, nem hagyva figyelmen kívül sem a Vár újabb kori építéstörténetét, sem az eldöntetlen pályázatban felvetődött gondolatokat. Továbbfejlesztették a közbenső tanulmányban felvetett kupolás megoldást, és - megtartva az épület eredeti alaprajzi kontúrját - kidolgozták negyedik tervváltozatukat.

A tervezéssel párhuzamosan folytatott kivitelezési munkákban is nehézségek mutatkoztak, a korábbi erőteljes ütem lelassult, politikai és gazdasági okokra visszavezethetően a kitűzött cél egyre jobban elbizonytalanodott. Végül is 1953-ban a Várgondnokság - mint az építtetői funkciót 1952-től ellátó szervezet - a kivitelezési munkálatokat leállította, és a korábban bemutatásra szánt és már kiásott középkori palotamaradványok visszatemetését is elrendelte.

Gerő László egyik művében írja: "Rákosi, akinek a Dunára néző déli rizaliton lakása készült, és amit vasárnaponként vendégeivel együtt meg is látogatott, elrendelte, hogy a déli szárny körül feltárt középkori udvarokat vissza kell temetni, mert ő a felső barokk teraszt meg kívánja tartani, hogy az épület - mint 1945 előtt - körüljárható legyen. Az udvarok visszatöltése azonnal megindult, azonban a gótikus nagyterem visszatöltését (ami a pincével együtt 7m mélységű terület feltöltését jelentette volna) a várgondnokság főmérnökének megrökönyödésére nem engedtem. Szerencsére ezután a munkák néhány évig stagnáltak, és a kérdés elintézetlen maradt".

Sajnos, ahol a betöltést nem sikerült megakadályozni, a megfelelő konzerválás nélkül visszatemetett kőmaradványok - például a kápolnáé - helyrehozhatatlan károsodásokat szenvedtek. A felhasználási program változását követő újabb feltárásukkor megrepedezve, szétporladva kerültek elő.

A további években csak olyan csekély hitelkeret állt rendelkezésre, amely még a legszükségesebb állagbiztosításra sem volt elegendő.

Ilyen körülmények között került sor 1953. június 11-én az Építésügyi Minisztérium Bíráló Bizottságának ülésére, amelyen Janáky István, Pázmándi István, Flach János és Gerő László A budai várpalota középtengelye és helyszínrajzi vonatkozásai című negyedik tervváltozatát vitatták meg. A terv a teljes újjáépítés vonatkozó tervezői elgondolásait tartalmazta, de mint azt a dokumentáció címe is mutatja, a főhangsúly itt is a dunai főhomlokzat és a kupola megoldásán volt.

Janáky István ebben a tervében az épület középtengelyét hangsúlyozó kupolát - a dunai homlokzat síkjához viszonyítva - Hauszmann kupolájánál lényegesen hátrább, a középszámy belső udvara fölé helyezte. A kupola tömegalakításához Jadotnak, a palota első tervezőjének egyik kupolatanulmányát használta fel. Ebben vélte megtalálni a koronázó motívum harmonikus megoldását. A tizenhat oszlopos körperipterosz megoldású kupoladob (tambur) egy galériás csarnokot vett körül - bevilágítva még az alsó kupolateret is -, teraszáról pedig körkilátást nyújtott.

A tervező a dunai öt épületszárny három középső tömbjét háromemeletesre magasította, így a két alacsonyabb szélsőről leválasztotta, s ezzel az épületegyüttes általa hátrányosnak vélt hosszát hatásában csökkentette, vagyis a két szélső tömeg hangsúlytalan szárnyépületté vált. A koporsó alakú manzárdtetős háromemeletes rizalitszárnyak elé Mária Terézia kori négyoszlopos kolonnádokat helyezett. Új motívumként a visszaugró kupolaszárny középrizalitját és oszlopsorát megszüntette, és ezáltal az oszlopok ritmusát az ablaksoroké váltotta fel. A portikuszt - az eredetihez képest - emeltebb timpanonnal kissé szélesebbre vette, és egy axissal előbbre ugratta. Az emeleti szintről a palotakertbe levezető Habsburg-lépcső helyére a rizalitszámyak kolonnádjaihoz hasonló hármas kaput tervezett. A főhomlokzatra Jadot-Hillebrandt késő barokk kori architektúrájának leegyszerűsített változatát javasolta, azaz egy egyszerű festéssel színezett vakolatarchitektúrát.

E tervváltozatban Janáky István ismét felvetette azt a későbbiekben meg is valósult gondolatot, hogy a Mária Terézia-szárnyra az eredeti naiv részletképzés kerüljön vissza. A két északi szárnyon, ahová Hauszmann a századforduló palotabővítésekor a Mária Terézia-palota lizénarendszerét átvitte, a nyíláskeretek részletképzésének Hauszmann-féle megoldását alkalmazta. A tervet az ÉM bírálóbizottsága 1953. június 13-án elfogadta.

A tervvel az Építészeti Tanács bírálóbizottsága is foglalkozott; erre azonban csak 1955. április 15-én került sor. Akkorra pedig már - a politikai és a gazdasági helyzet változása következtében - a palota újjáépítésének kérdése teljesen háttérbe szorult. Az újjáépítést irányító szervezetek is megváltoztak, átszerveződtek.

A sok bizonytalanságra való tekintettel az építési ügyekben illetékes Építészeti Tanács szükségesnek tartotta, hogy írásos eligazítást adjon ki A Budavári Palota tervének vizsgálati módszere címmel. Ebben körvonalazta a tervbírálat szempontjait, és hangsúlyozta, hogy "mindenek előtt magát az összkompozíciót kell megvizsgálni a Várpalota és környezete legutóbbi (háború előtti) állapotához mérten, és ennek alapján kell eldönteni, hogy amit abból meghagy vagy lebont, feltár vagy kiegészít, átalakít, vagy amit ahhoz képest, mint teljesen újat épít - helyes-e? (...). Vizsgálat tárgyává kell tenni a Palota megjelenését a városképben, fontos közeli és távoli nézőpontokból, beilleszkedését a környezetébe és kapcsolódását a Várnegyedhez, illetőleg a Duna-parthoz".

Ennek megfelelően a tervet bíráló Építészeti Tanács különbizottsága elsőként a palota városképi megjelenését tette vizsgálat tárgyává. Bírálati jegyzőkönyvében kifejtette, hogy "a terv a pesti Duna-partról feltáruló városképben a Palota nagy, tagozatlan tömegegységekre bontva, a hegyhez viszonyítva túlzottan súlyos összhatású, s a Vár kisebb egységekből álló egyéb részeitől léptekben elválik. A tömegegységek súlyát és túlzottan monumentális összhatását egyrészt a homlokzatok puritán kialakítása, másrészt a tagolatlan tetőidomok még fokozzák. A hátratolt kupola az ortogonális nézettől eltérő egyéb nézetekben szervetlenül jelentkezik, az alépítménytől eltolódik. Az így létrejövő kellemetlen összemetsződések különösen a palota egyik legfontosabb nézőpontjából, a Molotov (ma Vigadó) térről, illetve attól délre eső nézőpontokból jelentkezik bántóan".

"A palota legfontosabb közvetlen nézőpontjáról - állapította meg a bizottság -, a Clark Ádám tér felől az épület megjelenése még előnytelenebb. A hátratolt kupola ugyanis innen nézve teljesen értelmetlenül jelentkezik, az előugró északi főrizalit úgyszólván teljesen eltakarja. A középtengelyben lévő oromzatos, oszloprendes kialakítás, a felemelt terasz és kiegészített sarokbástya bántó takarása következtében, szerencsétlenül metsződik el. E közvetlen nézőpontból a szélesen terpeszkedő épületegyüttes kupola által igényelt összefogása, annak szervetlen elhelyezése következtében megoldatlan. Ezzel szemben a nyugat felől érvényesülő kép a réginél egységesebb, és a tervezett új épületekkel a palotát a várnegyed többi részéhez előnyösen kapcsolja. A kupola körvonala és az alkalmazott peripterosz megoldása városképi szempontból sem meggyőző a barokk épületen".

A bírálóbizottság a dunai homlokzat megoldását sem tartotta elfogadhatónak, megállapítva, hogy "Az épületegyüttes túl keményen van tömbökre osztva és a nehéz, merev tetők tagolatlansága a tömeg nagyságát kedvezőtlenül érvényesíti. A tetők kialakításában a különböző hajlásszögek (különösen a két szélső szárnyon lévő csekély hajlásszög) nem szolgálja az épület stílusát, egységét. A városképi szempontoknál már említett kupola kialakítása a heterogén kiindulási elvek mellett (...) nem eredményezhetett kiegyensúlyozott képet, nem válhatott az épület méltó központjává. Ez különösen az udvar felőli részeken érvényesül bántóan, amit fokoz az északi udvarnak nyugat felé való megnyitása. A rálátásból adódó kellemetlen elmetsződéseken túlmenően a kupola elhelyezése az épülettömb egységének szervezetébe sem illeszkedik, mert annak ellenére, hogy központos, hangsúlyos motívum, mégsem esik a főtengelyek keresztezésébe. Az oldalrizalitokon építészeti veszteség az oszlopsor négy-négy oszlopállásra való csökkentése, valamint a hátraugró középrész oszlop kolonnádjának megszüntetése. Mindezek a homlokzatdíszítő elemek a tetőt tagoló kis kupolákkal együtt a hatalmas kiterjedésű épület összhatásának súlyosságát voltak hivatva csökkenteni. Ezeknek elhagyása a merev, nehézkes tömeghatást eredményezi".

Kívánatosnak tartotta a bizottság, hogy a feltárandó és helyreállított középkori részeket a látogatók lehetőleg egy összefüggő útvonalon szemlélhessék meg. Elemezte a palotának a Várnegyedhez való kapcsolódását, a Vár és a Várnegyed közlekedési kérdéseit, továbbá az alaprajzi szervezést és a belső terek kiképzését is. E két utóbbi ismertetésére azért nem térünk ki, mert a felhasználási cél 1958 utáni megváltozása miatt elvesztették jelentőségüket.

Az Építészeti Tanács különbizottsága elismerte a terv magas művészi színvonalát, döntést azonban nem hozott. Véleményét azzal a kompromisszummal zárta, hogy a palota helyreállítási változatai közül az a leghelyesebb, "amely a meglévő állapot maximális fenntartásával oldja meg a feladatot. A Janáky-fele terv ugyanis nagy felkészültséggel, magas művészi fokon, a probléma minden oldalról való gondos megvilágításával kísérelte meg a Hauszmann-tervtől eltérő módon való újjáépítés legjobb, legművészibb megoldását adni. Ennek a rendkívül alapos kísérletnek megvan az a bizonyító ereje, hogy más tervező vagy együttes sem fog ezen a téren kedvezőbb eredményt elérni, és ezzel tisztázta annak bizonytalanságát, hogy a végleges kiképzést milyen irányban kell keresni. Meg kell jegyezni, hogy erre a kísérletre szükség volt, mert a hauszmanni elgondolással szemben is számos oldalról hangzott el bírálat, és felelőtlen eljárás lett volna egy más út megkísérlése nélkül a régi állapot esetleg szolgainak minősíthető visszaállításával a kérdést nyitottan hagyni".

Az Építészeti Tanácsot a Minisztertanács 1955. szeptember 29-ével megszüntette. Ezt követően Szíjártó Lajos építésügyi miniszter és Trautmann Rezső, az Országos Építésügyi Hivatal elnöke 1955. december 12-i közös előterjesztésükben - az Építészeti Tanács állásfoglalását figyelmen kívül hagyva - javasolták a negyedik tervvázlat kormányszintű jóváhagyását. Erre azonban már nem kerülhetett sor.

Ezzel az előterjesztéssel lényegében lezárult a tervezésnek az a szakasza, amely a legfőbb kormányzati szervek elhelyezését célzó program megvalósítására irányult. A személyi kultusz idején megfogalmazott program a bekövetkezett politikai és gazdasági szemléletváltozás következtében semmivé vált. A helyreállítási munkákat - amelyek tulajdonképpen nagy arányban csak 1952-ben kezdődtek meg, és a tervek jóváhagyásának késése, valamint a felsőbb elhatározások többszöri változása miatt gyakran fennakadást szenvedtek - 1954-ben véglegesen leállították. 1955-ben csak a krisztinaszárny homlokzati kőfaragómunkái készültek; 1956-ban pedig az egészen alacsony hitelkeret még a legszükségesebb állagmegóvási munkákra sem volt elégséges.

Tovább: Helyreállítás 1957-1985