KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

1957-ben vetődött fel ismét a kérdés - mint már annyiszor -, hogy milyen célra használják fel a helyreállítandó palotát. A helyreállítással általában mindenki egyetértett. A vitába a napi sajtó is bekapcsolódott. 1957. november 27-én jelent meg a Magyar Nemzet főszerkesztőjének, Mihályfi Ernőnek a Legyen a Vár a kultúra vára című cikke.

HIRDETÉS

Mihályfi ebben ismét felvetette - a már 1948-ban is felmerült - gondolatot, hogy az egész palotaegyüttest a magyar kultúra és művészet szolgálatába kellene állítani, hasonlóan a leningrádi Ermitázs-hoz, a párizsi Louvre-hoz vagy a madridi királyi palotához. A cikk a nagyközönségnek és az illetékeseknek egyaránt tetszett, és sok egyéb mellett talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy a korábbi elgondolás nem valósult meg, hanem a cikkből több gondolatot is átvéve rövidesen újabb programot dolgoztak ki, mint pl. a Budapesti Történeti Múzeum és az Országos Széchényi Könyvtár idehelyezését.

Az ötödik tervváltozat, 1957.
A felhasználási cél megváltozása

Az időközben bekövetkezett változásokkal a palota beruházási szervezeteiben is változások történtek. Az építtetői funkciót 1952. január 1-jétől ellátó Várgondnokság megszűnt, feladatát az 1957-ben életre hívott Országos Műemléki Felügyelőség vette át.

A tervezői munkával kapcsolatos állandó konzultálásra és a tervek jóváhagyására vonatkozó javaslatok előterjesztésére az építési miniszter 1958. október 9-ei utasításával létrehozta a Konzultatív Várbizottságot. A bizottság Lux László miniszterhelyettes vezetésével alakult meg. Tagjai: Derejényi Dezső, Gádoros Lajos, Hofer Miklós, Major Máté, Perczel Károly, Perényi Imre, Pogány Frigyes, Szendrői Jenő, Weichinger Károly és Zilahy István építészek voltak. Személyi összetételében esetenként változott; 1961-től Szilágyi Lajos és Valentiny Károly építészekkel egészült ki és Szabó János miniszterhelyettes elnökletével ülésezett.

A korábbi években az építésügyi miniszter feladata csak a műszaki megvalósítás volt, most azonban a helyreállítás újraindítása is a feladatává vált. A minisztériumon belül a Város- és Községrendezési Főosztály Dercsényi Dezső irányította Műemléki Osztályának kellett a témával foglalkozni. Dercsényi Dezső kiváló ismerője volt a palota újjáépítésének, hiszen abban kezdettől fogva közreműködött. A minisztériumban olyan álláspont alakult ki - emlékezik vissza egyik írásában -, amely szerint "a budai Várhegy és az a terület, ahol a palota áll, hétszáz évig a magyar államiság központja volt, legalábbis annak tekintették legjobb politikai és szellemi vezetőink a török hódoltság és a Habsburg uralom alatt is. Ennek a hagyománynak a megőrzését a palota helyreállításának egyik alapvető feladatának tekintettük. Másrészt már a háború után az is világossá vált, hogy a Várnegyedet, beleértve a palotát is, nem szabad nagy ügyfélforgalmú intézmények elhelyezésére felhasználni. Ezek gépkocsiforgalmát a Vár úthálózata nem bírja kielégíteni. A nagy ügyfél- forgalmú intézményekkel nem is volt különösebb probléma, mert a háború után az Országház közelében kialakult a miniszteriális negyed, mely feladatát, ha közlekedési szempontokból nem is ideálisan, de el tudja látni. Az elvi koncepciót és a fentiek között mutatkozó látszólagos ellentmondást úgy kívánták áthidalni, hogy a palotában a legfőbb államigazgatási szervek (Elnöki Tanács, Minisztertanács) és egy kis forgalmú minisztérium (esetleg a külügy) kapjon helyet. Az épület nagy részét kulturális intézmények, elsősorban múzeumok céljára állítsák helyre".

Janáky István az Építési Minisztérium új felhasználási programja szerint dolgozta ki az ötödik tervváltozatot. Ebben már - a politikai szemléletváltozásnak megfelelően - a palotakomplexumot nem kellett leválasztani a lakónegyedtől, mivel az egész műemléki területet megnyitották a közönség előtt.

Az újabb tervváltozat szerint a palotaegyüttes déli rizalitszárnyába (D) az Elnöki Tanács, északi rizalitszár-nyába (B) a Minisztertanács, a középszárnyba (C) pedig e két kormányszerv fogadási és egyéb irodái kerültek. A Duna felől, a középszárny tengelyében volt a tömb főbejárata. Az északi (A) szárny - nyugat felé kb. 10 m-rel megnövelve - egy kisebb minisztérium elhelyezésére volt alkalmas. A dunai oldal déli végének (E) szárnya a palota alatti középkori történelmi épületmaradványok miatt szinte adódott a Vármúzeum elhelyezésére. A krisztinavárosi (F) szárnyat a Nemzeti Múzeumban lévő, otthonát kinőtt Széchényi Könyvtár elhelyezésére jelölték ki.

Az ötödik tervváltozat szerint a dunai főhomlokzat és a kupola megoldása nem sokban tért el a korábbi - a negyedik - tervváltozat szerintitől, csak a kupola visszakerült eredeti helyére, a homlokzat pedig kissé továbbfejlődött (kép lent). Ez utóbbiról a műleírás a következőket mondja: "A tervező tudatában van annak, hogy az emlékezetben élő dunai tömeg eleme a város volt szépségének, és ennek érdekében a kupola hátrahelyezésének gondolatát feladta, és törekedett a kupolát a jelenlegi helyén, de az alatta lévő terek hasznos fejlesztésével megoldani. A tervezett tetőfelépítés révén a középső három és a két oldalszárnyat leválasztja egymástól. Ezzel a palota 300m-es hosszát minimálisan csökkenti, és eleget tesz az itt járt lengyel építészek baráti tanácsának, hogy a tömeg a közép felé növekedjék. E szándékot nem csökkenti, csak gazdagítja a két szélső szárny sarkának manzárdos kiépítése (...). A kupola külső formája Jadot-kompozíció, mely uralni tudja a megnövelt mértékű Jadot-Hauszmann homlokzatot is (...). Az E és D szárnyon Jadot, a B és A szárnyon Hauszmann elemeit tartani kívánja a tervező".

A Konzultatív Várbizottság a tervet 1958. december 17-én és 18-án bírálta, és elfogadásra javasolta. Lényegében egyetértett a tervező álláspontjával, amely szerint "a feltétlenül helyreállítandó középkori emlékek mellett korszerű védelemben kell részesíteni a palota barokk részeit, amelyeknek helyreállításánál a homlokzatok eredeti, Hillebrandt által létesített kiképzéseit kell alapul venni. Továbbá, hogy a Hauszmann által történt kiépítést a városképben érvényesülő építészeti koncepciójában, nagyvonalú tömegalakításában, s nem részleteiben véli megtartandónak. Elfogadja a tetőidomok lecsendesített formáját, és városképi szempontból nem tartja szükségesnek, hogy az egykori túl gazdag szecessziós felépítmény teljes helyreállításra kerüljön".

A Várbizottság továbbra is helyesnek tartotta a már korábban is javasolt északi épületszárny (A) nyugati irányban való bővítését, amely által homlokzata egy síkba kerül a többi épületszárny (C és E) nyugati homlokzatával. Egyetértett az épületszárny Szent György téri régi főbejáratának megszüntetésével és a négyoszlopos kolonnád lebontásával. Az épületszárny új főbejárata a déli homlokzatra került.

Bár a tervezetet a Gazdasági Bizottság jóváhagyta, ezzel még nem zárult le a felhasználási céllal kapcsolatos vita.

A terv csak alapot nyújtott a leállított munkák 1959. évi újraindításához. A munkálatok a két északi (B és A) szárny szerkezeti helyreállításával és az utóbbi nyugati irányú bővítésével folytatódtak.

A hatodik tervváltozat, 1960.
A Budavári Palota a kultúra palotája

Az, hogy a jóváhagyott ötödik tervváltozat miért nem valósult meg, tulajdonképpen ma már nem állapítható meg egyértelműen. Mindenesetre valószínű, hogy a legfelsőbb vezetésnek szerepe volt abban, hogy a teljes Budavári Palotát véglegesen a kultúra és művészet szolgálatába állították.

Új gazdasági bizottsági határozat született a budai volt királyi palota rendeltetéséről, amely kisebb változtatásokkal meg is valósult. Előírta, hogy "a palotát és környékét a főváros egyik művelődési központjává kell kiképezni". Meghatározta, hogy a Sándor-palotában és az A épületszárnyban a Legújabb kori Történeti Múzeumot, a B-C-D épületszárnyakban a Nemzeti Galériát, az E épületszárnyban a Budapesti Történeti Múzeumot, az F épületszárnyban pedig a Széchényi Könyvtárat kell elhelyezni. Intézkedett a környező műemlék épületek (Várszínház, a volt karmelita-kolostor épülete stb.) felhasználásáról is. A beruházási program elkészítésének határidejét 1960. február 29-ében jelölte meg.

Janáky István főépítész 1959 végén megvált e feladattól, helyette Hidasi Lajos kapott megbízást. A Középülettervező Vállalat - a korábbi évekhez hasonlóan - egy, a helyszínre kihelyezett komplex tervező irodát állított fel, amelyben azonnal megindult az új program szerinti tervezés.

Az új rendeltetés természetesen merőben megváltoztatta a tervezéssel szemben támasztott igényeket, mivel az épületegyüttesben több, funkciójában eltérő, önálló intézményt kellett elhelyezni. Az újratervezésnek egyik alapvető szempontja volt, hogy a már korábban kiadott tervek alapján helyreállított vagy átépített szerkezetekből minél kevesebbet kelljen elbontani. Bár az 1949-1954-ben végzett helyreállítás során kiadott munkaközi kiviteli tervek elsősorban a bontási, az élet- és az állagvédelmi munkákra vonatkoztak, jelentős szerkezetépítési munkákat is elvégeztek. Ezek nagy kötöttséget jelentettek az új program megvalósításakor. Mindenekelőtt azt kellett tisztázni, hogy a helyreállított szerkezetek közül melyek maradhatnak meg, és melyeket kell elbontani vagy megerősíteni.


 

HIRDETÉS

A Vár és a Királyi Palota  Buda helyrajza  1945 után  Helyreállítás 1945-1957

Jelenleg nincs ajánlható link!

HIRDETÉS

Különösen a krisztinavárosi szárnyban haladtak már előre a munkálatok. Kotsis Iván tervei szerint megépült a sérült és elbontott Hauszmann-díszlépcső helyén az új főlépcső vasbeton szerkezete; 1954-re a dunai oldal háromemeletes lizénaszárnyain - Pázmándi István elképzelése szerint - elkészültek a koporsó alakú manzárd tetők, jellegzetes buzogány díszeikkel, valamint az északi (A) és a déli (E) épületszárnyak külső sarkainak manzárdsaroktornyai. Ezek továbbra is megmaradtak, ugyanúgy, mint Janáky Istvánnak a déli lizénaszámyban (D) tervezett két patkó alaprajzú, vasbeton lépcsője. Lebontásra ítélték viszont a krisztinavárosi szárny főlépcsője fölé emelt, félköríves lunettasorral díszített bevilágító felépítményt, az oldalrészek nyeregtetőit, és az új helyiségcsoportosítás miatt több helyen már felfalazott válaszfalak nagy részét. Sok helyütt elkészültek a tartószerkezetek és az új födémek is. Meg kellett erősíteni, többségükben újjá kellett építeni őket, mivel a múzeumokban, s különösen a könyvtárban nagyobb terhelésekkel kellett számolni, mint a korábbi program szerinti hivatali helyiségekben.

Miután tisztázódott a palota végleges rendeltetése, az újjáépítés célja, össze kellett állítani a beruházási programot és kidolgozni az ide kerülő intézmények részletes tervezési programjait. Továbbra is vita tárgya maradt a palotaegyüttes külső, városképi megjelenésének, dunai főhomlokzatának, tetőidomainak, s főként kupolájának megformálása. Az elvi álláspontok - amint azt az előzőekben összefoglaltuk - Janáky István tervváltozatai alapján már valamelyest megfogalmazódtak, de több vonatkozásban a Konzultatív Várbizottság sem tudott még mindig egyértelműen állást foglalni.

A kupola végleges megoldása

Hidasi Lajos főépítész Tiry Györggyel, a Nemzeti Galéria épületének felelős építésztervezőjével 1960-ban kidolgozta a dunai főhomlokzat és a kupola immáron hatodik tervváltozatát, amelyet az év augusztus 4-én mutattak be a Konzultatív Várbizottságnak. Az alaprajzot még nem lehetett megtervezni, mivel a részletes tervezési program kidolgozása akkor még csak folyamatban volt, sőt még az új beruházási programot sem hagyták jóvá.

Az újraformált, kissé emelt félkörívű, körperipterosz megoldású kupolát a tervezők - a régihez viszonyítva beljebb - kb. háromméteres tengelyhátratolással helyezték el. Javaslatukban azt az álláspontot képviselték, hogy az osztrák barokk homlokzattal harmonizáló, vele egységes megjelenést nyújtó olyan kupola kell, amely szerkezeti felépítésében az alsó szerkezetek természetes folytatása, és az alsó terekhez is szervesen kapcsolódik. Mivel az új kupola a régi, szecessziós kupolához képest három méterrel tolódik hátrább, városképi szempontból azonos hatású, és barokkos kiképzésével harmonikusan illeszkedik a dunai főhomlokzathoz.

Az oszlopsorral körülvett kupola magasra nyúló dobjának kettős falában körlépcső vezetett a harmadik emelétről a felső körkilátóba. Az első emeleti szinten alakult ki a Nemzeti Galéria hármas épülettömegének központi aulája és a belső udvar beépítésével, ill. lefedésével egy monumentális lépcsőtér, amelyben széles, háromkarú lépcső "osztja el" a kiállítás látogatóit (kép alább).

A kupola első megoldása, 1960.

A Konzultatív Várbizottság lényegében egyetértett a megoldással, és kisebb korrekciókkal megvalósításra is javasolta.

Szükségét érezte azonban, hogy a tetők és a kupola tömegének, elmetsződésének vizsgálatához megfelelő léptékű, az egész terepet és az épületeket magában foglaló modell készüljön. A végleges döntést csak a modell bemutatásakor kívánták meghozni.

A tervezés menetét és a végleges döntést meggyorsította, hogy a Gazdasági Bizottság a beruházási programot még ez év vége előtt jóváhagyta. Ebben a 961.000 m3 nagyságú, 65.000 m2 hasznos alapterületű épületegyüttes újjáépítési munkálatait 1191,3 millió forintban állapította meg, s a munkák befejezését 1969 végére írta elő. Sajnos ez a határidő az építés folyamán többször megváltozott, és a teljes palotaegyüttes újjáépítése csak 1985-ben, a Széchényi Könyvtár beköltözésével fejeződött be.

A Várbizottság - amely a kupola helyéről, méreteiről és formai kiképzéséről volt hivatva véglegesen dönteni - következő ülését 1961. június 19-én tartotta meg. A bírálat folyamán felhelyezték a modell középrészébe a tervező javaslata alapján előkészített, hat kupolavariáns mindegyikét, de maradéktalanul egyik sem nyerte el a bírálók tetszését. Abban azonban egyetértettek, hogy a legutolsó tervben bemutatott kupolaváltozat kisebb korrekciókkal elfogadható megoldást adna, ellentétben a többivel, amelyeknek egyes oszlopokból álló oszlopsorral körülvett kupoladobja minden esetben klasszicista jelleget mutatott.

Gerő László azt javasolta, hogy a barokk-eklektikus homlokzatarchitektúrához szervesebben kapcsolódna egy páros oszlopokkal tagolt kupoladob, a barokkban oly kedvelt erős árnyékhatású, többszörösen kiugratott (ún. golyvázott) párkány lezárással. Ehhez a példák gazdag változatai találhatók Rómában, így többek közt ilyen a S. Pietro vagy a S. Andrea della Valle kupolája.

A Várbizottság ezzel a változtatással a tervváltozatot elfogadta, megállapítva, hogy "a javasolt kupola legfőbb erénye: a kupola tömege a dobbal a golyvás oszlopok között szabadon egybefolyik. A kupola tervezett elhelyezése megfelelő, és alkalmas arra, hogy a nagy tetősíkkal fedett oldalszárnyakat egységes építészeti tömeggé szervezze, a szükséges vertikális hangsúlyt megadja".

A kupola külső kialakítása természetesen szervesen összefüggött a belső térkompozícióval, amelyre Németh István belsőépítész készített terveket. Megvitatásukra 1961. szeptember 4-én ült össze a Konzultatív Várbizottság.

A tervek könnyebb áttekintése miatt a kupola külső és belső kiképzését egyaránt szemléltető, áttetsző plexi-modell készült, amely híven mutatta a tervezők elképzeléseit (kép alább).

A kupola és a Nemzeti Galéria középrészének pleximodellje, 1961.

A bizottság által kisebb észrevételekkel elfogadott kupola különféle stíluselemekből formált külsejét egy belső köpenyfal függetlenítette a modem megfogalmazású, belső kupolatértől. Az így kialakult kettős fal között körlépcső vezetett a golyvázott főpárkány mögötti kilátóteraszra (kép alább).

Metszet a pleximodellhez

Egy galériáról körbejárható reprezentatív kupolatérrel Hauszmann "álkupolája" helyén "valódi" kupola létesült. Annak idején Hauszmann ugyanis nem hasznosította a kupola belső terét, s csupán az épület középtömegének kiemelését, városképi megfogalmazását tartotta fontosnak. E meggondolásból ún. álkupolát épített, amely alatt nem volt a kupola terével összefüggő belső tér, hanem csak egy folyosó és az onnan nyíló hármas helyiségcsoport. Természetes, hogy egy mai, funkcionálisan gondolkodó építész ilyen megoldást nem követhetett. Tehát a kupolatér reprezentatív megoldása nem is lehetett vita tárgya, inkább igényként merült fel.

1945 után mintegy tizenöt évvel a városképben még mindig bántóan mutatkozó, kupola nélküli, hiányos homlokzatú palotaépület külső helyreállítása egyre sürgetőbbé vált.

A tervek jóváhagyását követően a kupola újjáépítése és a dunai főhomlokzat helyreállítása fokozott ütemben folytatódott. A Farkas Kis Gyula statikus tervei alapján kivitelezett kupoladob már 1962-ben, a kupola pedig 1963-ban készen állott. 1964-ben mind a kupola, mind pedig a dunai főhomlokzat újjáépítése befejeződött.

A megépült kupola szerkezete korszerű vasbeton héjszerkezet. A kupolát hordó dobot és külső, páros kőoszlopait a vasbeton tartópillérek ferde konzoljaira felfekvő, három, körbefutó vasbeton gerendagyűrű támasztja alá.

A kupoladobot - a homlokzati nyílásokkal azonos kőkeretezésű, de arányaiban kissé eltérő - félköríves záródású teraszajtók, felettük szegmentíves bevilágító-ablakok törik át. A Hauszmanntól átvett, de sima törzsű, kompozitfejezetű, páros oszlopok gazdag tagozódású (golyvázott) főpárkányt hordanak. A főpárkány felett a dob (tambur) a kör ablakokkal és kettős lizénákkal - közöttük a kilátóteraszra nyíló teraszajtókkal - osztott tamburattika semleges sávjával kapcsolódik a vörösréz lemezekkel borított kupolához. A páros oszlopok folytatásaként futó bordákkal osztott, kissé nyújtott ívű kupolát a barokkban kedvelt - és a hengeres bevilágítólaternát (lámpást) helyettesítő - fél-gúla motívumokkal díszített, lapos kilátókosár koronázza.

A megépült új kupola Hauszmann kupolájánál kissé magasabbra emelkedik. A régi kupola - gazdag szecessziós díszítése miatt - zömökebbnek hatott.

A dunai főhomlokzat végleges megoldása

A kupolajavaslatokkal együtt a palotaegyüttes dunai, vagyis keleti főhomlokzatára is készültek tervvázlatok. A kiviteli tervek kidolgozásakor a Mária Terézia kori Homlokzatok még fellelhető maradványainak felkutatására 1959-ben helyszíni feltárási munkák kezdődtek. A második világháború ostroma folyamán ugyanis az erősen megsérült homlokzatok málló vakolatrétege alól előtűntek a Mária Terézia-palota barokk homlokzatelemeinek, nyíláskeretezéseinek maradványai. Talán ez adta Janáky Istvánnak az ötletet, hogy már az első, majd a további tervváltozataiban is azt javasolja, hogy ezen épületszárnyak homlokzataira a XVIII. századi késő-barokk architektúra leegyszerűsített változatát kellene visszaállítani. A gondolatot Hidasi Lajos is magáévá tette, és a Konzultatív Várbizottság egyetértésével módszeres műemléki kutatást végeztetett a homlokzatelem-maradványok feltárására, ill. az eredeti homlokzatképzés elemzésére. A műemléki kutatást - a főépítész irányításával - Czagány István végezte el.

Amint azt már a palotaegyüttes építéstörténetének ismertetésekor említettük, a legrégibb, III. Károly-féle épülettömb (E) 1715-1724 között épült. Homlokzatképzése feltehetően Fortunato de Prati irányításával kezdődhetett meg (aki 1719-ig építési felügyelőként tevékenykedett itt), de csak jóval később, a Mária Terézia-szárny (D) homlokzatképzésével, vagyis 1755 után fejeződött be. Ezt a feltevést az is alátámasztja, hogy a homlokzatfeltárás során az épület két emeletét összefogó falpillérekből 17GH55 évszámos bélyegjelű téglák kerültek elő (a GH Gábor Horányi monogramja, aki akkor a palotaépítés gazdasági ügyeit intézte).

Tudjuk, hogy 1755 után már Oracsek Ignác vezette a munkálatokat, és bár a nyíláskeretezések motívumainak egy részét de Pratitól vette át, a barokk homlokzatképzés tőle származik. Ugyanezeket a motívumokat alkalmazta a barokk palota északi szárnyának (C) homlokzatán is. Következésképpen csakis neki tulajdonítható a Mária Terézia-palota teljes homlokzatarchitektúrája a két kupolával és a tetőkiképzéssel együtt. Feltehetően a nyugati homlokzat (a mai Oroszlános udvar) dísztermi nyíláskeretezéseit is az ő motívumából kiindulva - de más arányokkal és díszesebb megoldással - készítette Franz Anton Hillebrandt.

Az épület külseje a későbbi évtizedekben több átépítésen ment keresztül. Az 1770-es években Zillack a keleti kupola helyére csillagvizsgáló-tornyot épített. Lebontása után az 1830-as években a középszárnyra (D) egy új, harmadik emelet került. 1847-1855 között a négyoszlopos kolonnádot Ladislaus Rupp hatoszlopossá bővítette. Ferenc József idejében, az 1890-1905 években a palota újabb két épületszárnnyal (B és A) bővült északi irányban, és az egész barokk homlokzat új, eklektikus neobarokk vakolatarchitektúrát kapott. Ezt a vakolatköntöst leverve kellett kihámozni - a III. Károly és Mária Terézia kori szárnyakon - a régi barokk homlokzatelemeket.

Az 1960 elején megkezdett kutatás során azonban kiderült, hogy a levert vakolatréteg alatt jelentősebb barokk kori emlékek csak a rizalitszárnyon (D) maradtak meg, itt, az első emelet délkeleti sarkának mindkét homlokzatán több ablak Mária Terézia kori kőkerete viszonylag jó állapotban maradt meg, a harmadik emeleti keretek csaknem sértetlenek voltak. Tisztázódott, hogy a második emeleten eredetileg csak az ablakkönyöklők készültek faragott kőből (ezek közül is több megmaradt), az ablakkávákat téglából falazták. A kolonnád vakolt nyíláskeretezései kő barokk ajtó- és ablakkeretet takartak, sőt az északi homlokzaton még további kő ablakkereteket találtak. Sajnos a faragott kő nyíláskeretek kiálló profiljai közül sokat levéstek a századforduló éveiben végzett palotabővítés során, az új homlokzat kialakításakor.

A legdélebbi, III. Károly-féle épületszárnyon (E) csak igen kevés - bár legtöbb esetben a rizalitszárnyéval megegyező profilozásra utaló - kőemlék maradt meg. Mivel erről a legkorábbi épülettömbről homlokzati rajz nem került elő, ez az egyezés nagyban elősegítette az eredeti homlokzat-architektúra visszaszerkesztését.

A jelenlegi középszárnyon (C) csak másodlagosan beépített kőelemeket találtak, mivel Hauszmann ezt az épületszárnyat teljesen átépítette.

Mint már említettük, a falpillérek és a posztamensek 17GH55 pecsétjelű téglákból épültek, a nyaktagos pil-lérfejezetek és a profilos lábazatok pedig kőből voltak faragva. A választópárkányokhoz barokk idom téglákat használtak. A falakból 17MT48 pecsétjelű téglákat bontottak ki (az MT betűk Mária Terézia monogramját jelentik).

A kibontott kőmaradványok bár nagyban elősegítették, de önmagukban nem voltak elegendőek a XVIII. század szerinti homlokzatrekonstrukcióhoz, összehasonlító vizsgálatokat kellett végezni az Országos Levéltárban fellelt XVIII. századi tervanyaggal - homlokzatokkal, metszetekkel - és egyéb, írott történeti adatokkal. Hasznosnak bizonyultak a Kiscelli Múzeum - a Budapesti Történeti Múzeum Újkori osztályának - fényképarchívumában őrzött, 1900 előtti fényképek is, amelyekről főleg a vakolat-architektúra volt megszerkeszthető.

Mint a későbbiekben látni fogjuk, a palotaegyüttes kiállításszerűen foglalja magában a középkori királyi palota várfalakkal övezett rekonstruált maradványait, s ezekhez a történelmi emlékekhez kitűnően illeszkedik az újkori palota három fő építési periódusában kialakult homlokzatok bemutatása.

Az épületegyüttes dunai főhomlokzatának eredeti tagozódása, nyílásosztása nem változott, csak a nyílások keretezése és a többi architektonikus tagozat. A két déli, barokk kori épületszárnyon (E és D) az Oracsek-féle barokk, a két északi, újkori épületszárnyon (B és A) pedig a Hauszmann-féle eklektikus neobarokk homlokzat-architektúrát állították vissza. A középszárny (C) - amelynek barokk-kori tömbjét Hauszmann a századfordulón teljesen átépítette - barokk homlokzatelemekkel épült újjá, átmenetet képezve a két különböző építészeti stílusban újrafogalmazott déli és északi szárny homlokzatai között. Teljes változást jelentettek az új tetők és tetőfelépítmények, valamint a Savoyai-szobor mögött levezető barokk kerti lépcső elhagyása; ez utóbbit a földszintre helyezett főbejárat tette indokolttá. A lépcső helyén a rizalitszárnyak kolonnádjaihoz hasonlóan kiképzett hármas kapu készült.

A III. Károly-féle épületszárny (vagyis a Budapesti Történeti Múzeum) visszakapta a szegmentíves és a falpillérekkel tagolt kis sarokrizalitokön a félköríves záradékú egykori ablakokat. Ez a homlokzatképzés fut tovább az épületszárny déli és nyugati oldalain, valamint a krisztinavárosi szárny nyugati nyaktagján is. Ez utóbbit ugyan Ybl eredetileg eklektikus stílusban építette, de a múzeumhoz való tartozását a tervező ezzel is hangsúlyozni kívánta.

A félköríves ablakok a déli rizalitszárnyon (D) is folytatódnak, kivéve a kolonnád első emeleti nyílásait, ahova Hillebrandtnak a díszteremnél (későbbi trónteremnél) 1780 előtt alkalmazott, gazdagabb motívumú nyíláskeretezése került. A harmadik emelet ismét szegmentíves ablakokat kapott.

Megmaradt Ladislaus Rupp hatoszlopos kolonnádja, amelyet Hauszmann is meghagyott, sőt az északi rizalitszárnyon - tükörképként - meg is ismételt. Ez már önmagában is kizárta az eredeti Mária Terézia kori, Jadot - Oracsek-féle négyoszlopos kolonnád visszaállítását, amelyre Janáky István egy korábbi tervében tett javaslatot, de akkor ezt a bírálóbizottság elvetette.

A kupolás középszárnyon ugyancsak a XVIII. századi nyíláskeretezés folytatódott, bár az északi nyaktag eredetileg Hauszmann tervei szerint épült. A timpanonnal lezárt kolonnád nyíláskeretezését itt is Hillebrandt díszesebb motívumai ékesítik.

A kibontott régi, lefaragott profilú, sérült nyíláskeretek helyére mindenhol az eredeti tervek és felmérések alapján szerkesztett tagozatú faragott, új kőelemek kerültek. Ugyancsak a XVIII. századi rajzok felhasználásával készültek a kolonnádok újrafaragott, kőbábos barokk mellvédjei, a párkányprofilok, valamint a homlokzati (csepp, tárcsa stb.) díszek.

Az épületegyüttes két északi szárnya Hauszmann vakolatarchitektúráját őrizte meg, s ez tovább folytatódik az udvari homlokzatokon is. E szárnyak rekonstrukciója lényegesen egyszerűbb volt, mint a barokk szárnyaké, mert megvoltak az eredeti tervek, sőt az épen maradt részeken még helyszíni felméréseket is végezhettek.

Különleges problémát okozott, hogy a két rizalitszárny (B és D) és az oldalszárnyak (A és E) tetőzete még a kivitelezés első szakaszában, 1954-ben elkészült. Ugyanis a középszárny lapos teteje és a két oldalról csatlakozó szárnyak magas tetői között most jelentős magasságkülönbség támadt. Áthidalására Hidasi Lajos szoborsor felállítását javasolta, ami nem idegen motívum a barokk épületeken. Kísérletképpen gipszszobrokat helyeztek fel; ez azonban sajnos nem oldotta fel a hiányt, mert a megfelelő háttér nélküli szobrok valósággal eltűntek. Végül is le kellett mondani a szobrokról.

Nem volt könnyű feladat az ablakok formai és szerkezeti megoldása sem. A barokk-neobarokk homlokzatok modern belső tereket takarnak. Olyan formai megoldást kellett tehát keresni, amely mind a barokk homlokzatokkal, mind pedig a modern belsőkkel harmonizál. Több ablakvariációt terveztek, és próbaképpen be is építették őket.

Végül a barokk, ill. neobarokk nyíláskeretekbe egységes szerkezetű - egyesített szárnyú, függőleges tengely körül elforgatható -, lengyel borovi fenyőből készült ablakok kerültek.

További gondot okozott a homlokzatvakolás egységes és időálló színezése. Az egyértelmű volt, hogy a hagyományos festékanyagok nem alkalmasak, mert a nagy kiterjedésű homlokzatokat nem lehet egyszerre bevakolni. A különböző időszakokban végzett színezés következtében feltűnő színeltérések keletkeztek volna, nem szólva az esetleges javításokról. Ezért hosszas kísérletezés kezdődött: próbavakolások, színminták készültek. Majd mindezek eredményeként különböző hazai márványlisztekből - s mindig azonos receptura alapján - összeállított habarcsot használtak a színvakolat készítéséhez.

1945-től kísértük végig azokat a javaslatokat, tervváltozatokat, elgondolásokat, amelyek oly sok vitát váltottak ki, hogy érzékeltessük, mennyi nehézséget kellett leküzdeni a végső megoldás megtalálásáig. A rendeltetés, a megvalósítási cél többszöri változása, a programok számtalan módosulása, a kivitelezési feltételek bizonytalansága és a sok egyéb akadályozó körülmény rendkívül hosszúra nyújtotta a helyreállítás időtartamát.