|
A hegyen épült castrum alatt, a Duna partja és a hegyoldal is a város
területének számított az alapítás óta. Az iratokban suburbium-nak nevezett
városrészekre a váralja kifejezést érdemes használnunk, amely ismert
már a középkorból is (bár nem Budáról), és szerencsésebb a modern
asszociációkat keltő külváros szónál.
HIRDETÉS
A váralja ugyanis egységesen jelentette a teljes castrum alatti
területet függetlenül attól, hogy valójában igen nagyok voltak a különbségek a
beépítés sűrűségét, vagy a plébániakörzeteket és egyéb más szempontokat is
tekintve.
A középkori váralja emlékeit, mind az írott forrásokat, mind az épületeket
sokkal súlyosabb pusztulás érte, mint a Vámegyed esetében. A törökkor háborúiban
ismétlődő ostromok sora döntötte már a XVI. század közepén romba az itteni
épületeket, késztette menekülésre a lakosságot. Az újjáépítést sokszor
hátráltatta a komoly erődítések hiánya, amely védtelenné tette a területet a
nehéz időkben. A pusztulás mértékének egyik jellemzője, hogy egyetlen keresztény
templom sem érte meg, még felismerhető romjaiban sem a XVII. század végét, a város
visszafoglalását.
A fennmaradt írott források kisebb számának okát a váralja
jellegzetesen polgári lakosságában kereshetjük. Itt ugyanis jóval szerényebb
volt a nemesi és egyházi ingatlanok száma, mint a Várnegyedben, ebből
következően az áthagyományozott oklevelek száma is jóval kevesebb.
 Alhévíz
/ Kreinfeld
A mai Várhegy és Gellért-hegy
között, az Ördög-árok
torkolatánál, a révnél fekvő városrészt a késő-középkorban Alhévíznek nevezték a
Gellért-hegy lábánál a felszínre törő hévforrások után. Az "Al" előtag a Duna
folyása mentén feljebb fekvő Felhévíztől különböztette meg a települést. A
késő-középkorban Buda városhoz tartozott, ám annál régebbi eredetű. A pesti rév
mindkét partján a XIII. század elején megtelepedő német telepesek hozták létre,
kezdetben Kispest (vagy Kis-Pest), Kisebb Pest néven nevezték a latin források,
míg a németek Kreinfeldnek hívták. (A Kreinfeld elnevezés feltehetően a 'grein',
'grien' = 'sóder' szóból ered és a patak torkolatának kavicsos földjére utal.
Csupán egyetlen oklevélben (1291) szerepel a magyar nyelvű Kelenföld kifejezés,
amely a XIV. század végétől kezdve egy, a királyné birtokához tartozó falu neve
lett a Gellért-hegy déli lejtőjén.
A Budánál régebbi alapítású, önálló hospes település, Kis-Pest a tatárjárás után
egy ideig még feltehetően megőrizte függetlenségét. Plébániáját a péterváradi
cisztercieknek adományozta már 1236-ban IV. Béla király. A terület valószínűleg
a XIV. század folyamán lett Buda városának része, ezzel párhuzamosan enyészett
el a Kreinfeld név, és jelent meg az Alhévíz kifejezés, amelyet először egy
1355-ben kiállított oklevélben olvashatunk.
Kreinfeld talán a szomszédos Kelenföld falu német Kronfeld nevében élt tovább
kis hangtani és jelentésbeli változással. A német helynévvel együtt a középkor
végére eltűntek Kreinfeld egykori német lakosai is. A dézsmajegyzékekben és a
kevés számú fennmaradt oklevélben Alhévízen a XV. század második felében és a
XVI. század elején csupa magyar nevű lakos szerepel, köztük előkelő nemesek is.
1474-ben Szénaárus Orbán adta el házát nemes Kállai Jánosnak és fiainak 100
forintért. 1479-ben egy bizonyos Kállai Mihály adta el Horvát Pál és Pál kovács
házai között álló épületét 70 forintért Pinkóci László lovászmesternek. 1482-ben
Bornemissza Péter varga adta el házát Makrai Benedek és Kis László
szomszédságában gersei Pető Györgynek 36 forintért. 1484-ben Mátyás király egy
házat, amelyet korábban Makrai Györgynek és Gardóci Péternek adott, haláluk és
magvuk szakadta miatt újból eladományozott Várdai Aladár kamarásnak és
testvéreinek. 1495-ben Erdélyi Tamás a kisebb Szűz Mária káptalan kanonokja
Dánóci Ambrussal és Péterrel, valamint Bátori Andrással szomszédos házát,
továbbá a házzal szomszédos szőlőit adta el Bátori Miklós váci püspöknek. Bátori
György szatmári ispán 1495-ben és 1500-ban is alhévízi házából keltezte levelét.
1502-ben harinai Farkas János és bikali Bikli János hunyadi ispán megegyeztek
egy a néhai Farkas Tamástól örökölt ház közös használatában.
A dézsma-jegyzékek a polgári lakosok neveit őrizték meg. 1505-ben Imre deák,
Pajzsos Tamás, Tétényi András, Kovács Máté, Gyertyaárus Bálint, Kapás Balázs,
Kapás Bálint és Kapás Kelemen nevét írták össze, míg 1510 körül Gyenge Pál, Jó
Benedek, Bornemissza András, Kapás Máté, Kapás Kelemen, Gyertyaárus Bálint,
Szekérvezető Albert, Korcsolyás Bálint, Dánoci Péter, Olasz János és Bertalan
Mihály szerepel az összeírásban.
A dézsma-jegyzékből ismerjük meg a köves utat, amely talán azonos lehetett az
1474-ben megemlített nagy úttal, és feltehetően a révhez vezetett. Alhévizen
állt a Szent Gellért plébániatemplom, a Szent Erzsébet és a Szent Gellért
ispotály, valamint több fürdőház is
Szentpétermártír
/ bei St Peter
A hegy északkeleti lábánál, részben a hegyoldalon, nagyrészt azonban a Duna
partján és a völgytorkolat (Taschental) kiszélesedő síkján fekvő városrész,
amely a késő-középkorban önálló plébániakörzetet alkotott. Határait a plébánia
területének 1441-es leírásából ismerhetjük meg, amely külön-külön járta be a
Boldogasszony és a Szent Mária Magdolna plébániák váralji területétől elválasztó
vonalat.
Mindkét határjárás a Régi királyi ház alatt, már a hegyoldalon indult ki, és
vezetett egymással ellenkező irányba. Ezáltal a Boldogasszony és a Szent Mária
Magdolna plébániákhoz tartozó városrészek közrefogták a Szent Péter mártír
plébánia területét. A határvonal pontos értelmezése a benne leírt helyrajzi
pontok legtöbbjének megoldatlan azonosítása miatt máig bizonytalan. Északon
Szentpétermártír közvetlenül Felhévízzel volt határos az először a XIV. század
végén említett városfal vonala mentén.
A Szent Péter mártír egyházra vonatkozó korai adatok bizonyítják, hogy a
városrész már az alapítás idején benépesült Tatárjárás előtti településre nem
utalnak írott forrásaink, és a régészeti kutatások sem találták ennek nyomait. A
Szentpétermártír városrész különlegessége, hogy részben egy római kori katonai
tábor és település romjain épült fel, amelynek szabályos négyzethálós
utcahálózata hatással volt a középkori település kialakulására. Az utóbbi évek
régészeti feltárásai, a Víziváros legkorábbi térképei (de la Vigne, 1686 -
Matthey, 1740-50) és a Víziváros 1695-ben készült házösszeírása segítségével
igazolható, hogy a mai utcák nyomvonala a Duna-parti síkon, a mai Fazekas/Horvát
utcától keletre eső területen a XVII. század végén felmért utcákéval azonos, és
feltehetően fő vonalaiban megegyezik a középkori utcahálózattal is. Az erre a
területre jellemző párhuzamos és merőleges utcákból álló hálózat egyes pontjain
(Fő utca, Csalogány utca) a római település romos útvonalainak felhasználásával
alakult ki. A római épületek maradványai a XIII. században még szemmel láthatóak
kellett, hogy legyenek, amit a római falak középkori bontása, esetenként
alapokig történő kibányászása bizonyít. Szentpétermártír esetében tehát
romkontinuitásról beszélhetünk, amely alapvetően befolyásolta a település
utcahálózatának kialakulását.
A városrész történetére vonatkozó írott és régészeti források csupán
szórványosak. A XV. század elején a dézsmajegyzékekből leszűrhető kép alapján a
negyed, mint jelentős kézműves település jelenik meg előttünk, amelynek
lakossága nagyrészt magyar, jóval kisebb részben német, a lakosok között
tanácstagok is találhatók. A Jogkönyv mintegy száz évvel korábbi állapotot leíró
rendelkezéseiből még alárendeltebb szerep olvasható ki. Ekkor két választott
polgár képviselte a városrészt a tanács előtt, de nem a tanács tagjaként. A
német lakosság aránya ezidőtájt még magasabb lehetett, hiszen az itteni piacon,
csakúgy, mint fent a hegyen, a kofák arányát kettő az egyhez állapították meg a
németek javára.
A mai utcahálózat annak ellenére, hogy nagyrészt őrzi még a középkori
elrendezést, a ránk maradt középkori utca elnevezésekkel csak néhány esetben
feleltethető meg, az egykori ingatlanok azonosítása pedig egyelőre nem
lehetséges. Az utcák neveinek elsődleges forrása az 1510 körül készült
dézsmajegyzék, ezenkívül csupán néhány oklevél bővíti ismereteinket.
A városrész központja a Szent Péter mártír plébániatemplom körül alakult ki. A
Szent Péter utca egyéb budai analógiák alapján feltehetően a templom nyugati
homlokzata előtt húzódó utcaszakaszt jelenthette. Nem lehetett innen messze a
Pap utca sem, ahol a plébániaépület emelkedett. Az is elképzelhető, hogy a Pap
utca és a Szent Péter utca ugyanazt az utcát jelölte meg. A plébániatemplom
közelében kellett lennie a Jogkönyvben is megemlített hetipiac helyszínének,
amelyet feltehetően a dézsmajegyzékben feljegyzett Kisvásárral azonosíthatunk.
A városrész fontos színhelye volt a kisasszonynapi országos vásár tere is,
szabad füves térség, amelyről nem tudjuk, mennyiben függött össze a templom
körüli piac helyével. A vásártérre a Jogkönyvben fennmaradt Anger Jahrmarkt és
az oklevelekből ismert Elek utca kifejezések utalnak. Utóbbiról tudjuk, hogy a
hegyoldalban fakadó Csorgó kút nevű forrás itt vezette le a vizét, ezért a
dézsmajegyzékekben Csorgó utca néven fordul elő. A vásár, illetve a piac egyéb
részeire utalnak a Búza utca, a Szénaszer és a Kolbász utca elnevezések. A
változatos utcanevek alapján feltehető, hogy az eredetileg nagyméretű piactér
castrum-béli társaihoz hasonlóan a XVI. század elejére már nagyrészt beépült. A
vásártér nyilván kapcsolatban volt a római kori limes út nyomvonalát őrző
Duna-parti útvonallal is, amelyet jellegéből adódóan Hosszú utcának neveztek a
dézsmajegyzékben. Egyes szakaszait azonban, éppen a változó jelleg alapján más
néven is illethették.
A Duna partján külön kikötőhellyel rendelkeztek a hajómalmok, amelyet
Malomrévnek, Molnárszernek is neveztek. Nem lehetett innen messze a Molnár utca,
amely esetleg azonos lehetett a Csapó utcával is. Ld. Szt. Péter mártír
plébániatemplom, Krisztus Teste kápolna, Kisvásár, Szt. Péter utca, Pap utca,
Hosszú utca, Csorgó utca, Csapó utca, Molnár utca, Malomrév, Búza utca, Kolbász
utca
Szentistván
/ bei St Stephan
A ma Vízivárosnak nevezett városnegyed déli részén, a Duna egyre szűkülő partján
fekvő és a Várhegy lejtőire is felkúszó település jött létre, amelynek házait
általában az itt emelkedő Szent István protomártírnak szentelt ágostonos
remeterendi kolostor környékén állónak mondták. Az ad sanctum Stephanum, prope
sanctum Stephanum, pey sand Stephen kifejezések használatát követve tehát mai
szavainkkal Szentistvánnak nevezhetjük az itteni városnegyedet, mivel korabeli
magyar megnevezését nem ismerjük.
A kolostor maradványait 1997-ben tárták fel a Szalag utca 19. számú telken,
ezért ma már tudjuk, hogy a város alapításával csaknem egyidős intézmény épülete
a hegyoldalban emelkedett. Alatta a Duna partján haladt az Óbuda felől a pesti
révhez tartó fontos főútvonal a mai Fő utca nyomvonalán, amely mentén városias
jellegű település alakult ki. A mai Corvin térnél, tehát az ágostonos kolostor
alatt az utóbbi években végzett régészeti feltárások zárt homlokzattal beépített
polgárházak sorát hozták napvilágra az utca mindkét oldalán. Polgárházak azonban
a hegy lejtőin is épültek. A Duna-parti útról több helyütt is utak ágaztak el a
castrum Szent János kapuja és a Boldogasszony plébániatemplom melletti temető és
Kisajtó irányába felfelé kapaszkodva a hegyoldalban. Ilyen út részletei kerültek
elő a mai Corvin tér északi sávjában, amely a mai Szalag utca őseként, attól
kissé feljebb vezetett felfelé a Kisajtóhoz. Fontos útvonal lehetett már a
középkorban is a mai Pala utca (XVII. századi nevén még Wasser Gassel), amelyen
át lehettet a legrövidebb úton a Szent János kaputól a Dunához jutni. A Pala
utcában és környékén - főképpen a Fő utcával párhuzamosan, a hegyoldalban futó
Kapucinus utcában - még ma is állnak középkori eredetű polgárházak, illetve a
régészeti feltárások is napvilágra hoztak további maradványokat. Ezen a helyen,
valójában egy kisebb völgy mentén a házak egészen a Kisajtó alatti lépcsőig
felkúsztak, a hegyoldal felső részén álló épületeket azonban már a Szent Mihály
temetőkápolnához viszonyították az oklevelekben. A hegyoldal beépítését
bizonyítja az 1441-es határjárás leírása is, amely a Boldogasszony plébánia és a
Szent Péter mártír plébánia határvonalát követve a Régi királyi ház alatt
közvetlenül már házak között haladt le egészen a Duna-partig többnyire ma már
azonosíthatatlan nevű és nyomvonalú utcákon.
A kolostor környéki utcák közül a forrásokból a Halász utcát, a Mészáros utcát,
a Tímár utcát és a Szent István utcát ismerhetjük, amelyeket alább részletesen
ismertetünk. Egyéb adataink közül a legkorábbi szerint 1404-ben Nicolaus Hauer
22 forintért eladta a kolostornál lévő házát Örmény Györgynek. Szomszédjaik
Thomas Schneider és egy bizonyos Imre voltak. A ház után évente 18 dénár járt a
Boldogasszony egyház Krisztus Teste oltárának. Mind a vételár, mind a járulék
összege igen szerénynek mondható, ezért valószínűleg igen egyszerű, vagy igen
kicsiny házról lehetett szó, tulajdonosának neve is egyszerű foglalkozást,
kapást jelent.
A forrás két további szempontból érdekes. Egyrészt a Boldogasszony egyházhoz
tartozó járulék utal arra, hogy a ház a plébánia területén emelkedett, másrészt
Örmény György neve kapcsolatba hozható az Örmény utcával, amelyet az 1441-es
határjárásban a Szent István utca előtt említettek meg. A későbbi időkből
fennmaradt egy környékbeli bűnügy leírása is 1504-ből. Podmaniczky Mihály
királyi palotás csellel elhívatta, familiárisaival a Duna partján elfogatta, az
ágostonos kolostor melletti utcában álló házába hurcoltatta, majd pedig ott
véresre verette és verte Sárközi Albert ügyvédet, későbbi királyi
jogügyigazgatót.
További itteni lakosok neveit csak a dézsmajegyzékekből ismerjük. 1505-ben
Halász Imrét (ő egyébként a Halász utcában lakott), Tót Miklós özvegyét,
Gyertyaárus Márton özvegyét, Nagy Benedeket, Gayna Györgyöt és a nála lakó
Hegedűs Mátyást írták össze a Szent Istvánnál, Szent István mellett
kifejezésekkel. 1510 körül feljegyezték ugyancsak Halász Imrét, Tót Miklós
özvegyét, akinél ekkor Kontár István özvegye is lakott, és Gayna Györgyöt.
Rajtuk kívül szerepel a listán még Gyertyaárus Miklós, Csiszár János, Nyíri
Máté, a nála lakó Kapás Benedekkel (a Duna-parton), Csaplár István (akit a Szent
Mihálynál kifejezéssel élve is összeírtak egy másik szőlődűlőben), Antalffy Gál,
Cseh Tamás, Borégető Máté és Halász István, aki Hajós Tamásnál lakott. A
nevekből kiolvasható foglalkozások egy része a kézműves polgárok szerényebb
csoportjaiba sorolhatók, előkelőbb a csiszár, egyszerűbb a gyertyaárus. A ma
kocsmárosnak mondott csaplár az esetleg ugyancsak a kocsmában kenyerét kereső
hegedűs, a pálinkafőzőnek nevezhető borégető és a napszámos kapás a szőlő és
bortermeléshez kötődtek.
Taschenthal
A Váralja északi végén kelet-nyugati irányban húzódó sekély völgy neve, amely
nagyjából a mai Varsányi Irén utca - Csapláros utca vonalában vezette le a
városfal előtt található mocsaras tó (Lövőház és Kisrókus utcák közén) vizét a
Duna felé. Nevét viselte a váralja városfalának egyik kapuja.
A kezdetben feltehetően gyéren települt területen alapította 1372-ben Nagy Lajos
király és anyja, Erzsébet királyné a karmeliták Irgalmasság Anyjáról nevezett
kolostorát, amelyet a Jogkönyv a Taschentalban lévőnek mondott. Ekkorra már
megnövekedett a lakosság száma is a területen. Az 1505-ben készült dézsmajegyzék
szerint Váci András, Váci Márton, Pór Simon, Tót János és Fekete Orbán laktak a
Taschentalban, a Szent Anna kápolna környékén pedig Olvasógyártó Mihály, Takács
János és Salétromgyártó (Pattantyús) Miklós. Váci András és Fekete Orbán
kivételével mindannyian megtalálhatók az 1510 körül készült jegyzékben is
(Fekete Orbán helyett Fekete György szerepel). Rajtuk kívül feljegyezték ekkor
még Pór János, Bíró Miklós, Német András, Mátyusvölgyi Pál, Pádimentumgyártó
Farkas, Kartos Ambrus, Kapás Ülés (a nyitrai püspök majorságában) és Tót Antal
nevét. Az egyszerű nevek mellett feltűnik két olyan foglalkozás is
(salétromgyártó, pádimentumgyártó), amely tűzveszélyessége miatt nyilván nem
véletlenül kapott helyet a ritkásan lakott külvárosban.
Nem ismerjük a Taschental /Tassontal név jelentését és eredetét, ám a német
kifejezés nyilvánvalóan csak a város alapítása után keletkezhetett, és úgy
tűnik, átment a magyar használatba is. Magyar nyelvi megfelelőjére nem maradt
fenn adat, és az egyébként a neveket magyaros formájukban megőrző
dézsmajegyzékek is csak ezt a nevet ismerik. Az előtag 'Tasche' zseb, zsák
értelmű, a völgy szóval alkotott összetétele nem igazán érthető. Felmerült, hogy
az előtagot a középkori bajor 'dascha' marhatrágya szóval lehet magyarázni,
mintha a völgy marhahajtó útként szolgált volna. Ez a megfejtés meglehetősen
erőltetett, feltételezve, - ám források által nem támogatva - hogy a marhahajtó
utat éppen Trágyavölgynek nevezték volna.
Korábban a vízivárosi kapucinus kolostor mellett keresték a városrészt, a
karmelita kolostor téves helyhez kötéséből kiindulva. Taschental azonosítását a
patakvölggyel Kubinyi András végezte el az 1441-es határjárás adataira
támaszkodva. A karmelita kolostor maradványait a Csapláros utcában tárták fel
2002-ben. A Szent Mária Magdolna és Szent Péter mártír plébániák határvonalának
pontos meghatározása azonban még nem teljesen tisztázott kérdés. Annyi azonban
bizonyosan állítható, hogy a Taschental egy része a karmelita kolostorral együtt
a Szent Péter mártír plébániához, míg másik része a Szent Anna kápolnával a
Szent Mária Magdolna plébániához tartozott. A határvonal a két egyház épülete
között húzódott.
Taschental középkori úthálózata nagyjából megfelel a terület mai úthálózatának,
bár az utak egykori neveit nem ismerjük. A városrészt ábrázoló legkorábbi
térképen (de laVigne, 1686) már megfigyelhetjük a mai Csalogány utca ősét, amely
a városfal kapujához vezetett, továbbá a mai Battyhány utca csonkját (a télképen
az ostrom dúlta fel ennek nyugati szakaszát), amely a Tótfalu kapun át a
fehérvári országútra vitt. Láthatjuk a szintén a városfal kapujához tartó mai
Varsányi Irén utcát, a Kapás, az Erőd és a Jurányi utcák ősét. Taschental
területén azonban még a törökkor végén is akadt jócskán be nem épített terület,
elsősorban a völgy alján vezető mai Varsányi Irén utca és a városfalak közötti
területen.
Tótfalu
Tótfalu a Várhegy lejtős, északi hegyoldalán, az egykori Szombat kapu előtt
települt városrész neve volt a középkorban. Eredetét nem ismerjük, első említése
csak 1390-ből származik: a budai plébániák határperében ekkor a Szent Mária
Magdolna plébánia területén lévőnek mondták. A meglehetősen szűkszavú leírást
kiegészítve az 1441-es határjárás leírásával ki tudjuk jelölni Tótfalu helyét a
városalaprajzban. Eszerint ugyanis a váralja városfala, amely Buda és Felhévíz
határán haladt, északi és nyugati szakaszával éppen Tótfalut ölelte körbe és
futott a castrum falaihoz a mai Esztergomi rondellánál. Tótfalu déli, nyugati és
északi határait tehát az inkább csak XVII. század végi térképekről ismert
városfalak mutatják, míg keletről a Taschental-völggyel volt határos, a
hegyoldalban pedig határa úgy vélem, az 1441-ben ismertetett plébániahatárig
ért, vagyis a Régi királyi ház melletti kapuhoz vezetett.
1497-ben említették meg a szigeti domonkos apácák vámját önkényesen elfoglaló
felhévízi préposttal keletkezett perben a váralja Tótfalu kapuját, amelyet a
törökkori Mészáros kapuval azonosíthatunk. Ez a kapu a Szombat kaputól a
Fehérvári országútra vezető úton nyílt a váralja városfalán.
A Várhegy északi lejtőjén található utcák többségét a XIX. század elején
alakították ki. Kivételt jelent azonban néhány olyan utca, amelyeket már a
legkorábbi, vagyis 1686-ból származó térképeken is ábrázoltak. A mai Várfok utca
a Bécsi kaput a törökkori Mészáros kapuval összekötő útvonalon halad, míg a mai
Ostrom utca elődje szintén a Bécsi kaput kötötte össze a törökkori Új kapuval. A
Bécsi kaputól meredeken lejtő mai Fiath János utca előzményét is megfigyelhetjük
a helyszínrajzokon. A mai Batthyány utca a váralja Duna-parti központjából
vezetett a törökkori Mészáros kapun át a fehérvári országútra. A törökkor végén
térképezett utcák általában olyan városkaputól városkapuig, illetve
városközponttól városkapuig vezető „főútvonalak", amelyekről jogosan
feltételezhetjük a középkori eredetet. Éppen ezért elképzelhető, hogy az
1461-ben említett Tótfalu utca a Szombat kaputól a Tótfalu kapuhoz vezető úttal
lehet azonos, és ezért megfelel a mai Várfok utcának. Ezt igazolja a
Boldogasszony plébánia két majorsági házának a helymeghatározása 1493-ból. A
házak a Szombat kapun kívül, a Tótfalu utcában, az utcának a külső kapu felőli
végében álltak. A bortized jegyzékekből kikövetkeztethető az is, hogy Tótfalu
területén volt a Szekérgyártó utca, a Szombat kapu közelében.
Említettük már, hogy Tótfalu neve 1390 előtt nem ismert az írott forrásokban. A
szakirodalomban felmerült az a nézet, hogy a városrész eredete a castrum-ban
lévő Szombathellyel összefüggésben értékelhető, mivel mindkét terület a Szent
Mária Magdolna plébániához tartozott. A Szent Mária Magdolna plébánia falakon
túlnyúló területe azonban nem elégséges érv ennek feltételezésére, hiszen a
Boldogasszony plébánia is kiterjedt a falakon kívüli városrészekre. Mégis,
amennyiben Szombathelyről megállapítható lenne, hogy a városnál korábban
létezett, nem lehet kizárni azt a lehetőséget, hogy az a későbbi Tótfalu
területére is átnyúlt volna.
Véleményem szerint források híján az eredetet leginkább Tótfalu nevének
segítségével kereshetjük. A városrész neve késői névadás eredménye. A közvetlen
környezetben több hasonló névadás ismert, mint például Szentjakabfalva, Logod/Boldogasszonyfalva
(lásd: Falvak). Úgy vélem, hogy leginkább
ezen települések fejlődésének ismeretében érthető meg Tótfalu kialakulása is.
Szentjakabfalva Óbuda és Felhévíz között 1212-ben még nem létezett, a Szent
Jakab egyház 1247-ben tűnik fel először a forrásokban. Feltehetően nem sokkal
előbb alapította a király a korábbi felhévízi területen, mert ebben az időben a
budai Mária templommal közösen vitatta exempt voltát a veszprémi püspök. A falu
a XIV. századtól a királynéi Óbuda részét alkotta.
Logod 1290-ben még nem létezett, hiszen
Felhévíz határa egészen a zsidó temetőig ért. Tótfaluval együtt az
1390-es határjárásban említik először, és csak a XVI. század eleji forrásokból
tudjuk meg, hogy a budai Boldogasszony plébánia birtoka volt. Területét szintén
Felhévízből szakították ki. Feltehetően Tótfalu kialakulása is hasonló időben
mehetett végbe, szintén egykori felhévízi területen. A név tót- előtagja
egyértelműen etnikumot jelöl, hasonlóan a szintén pilis megyei Jászfalu,
Kisoroszfalu, Tótfalu nevekhez. A dézsmajegyzékekben a Tót családnév meglehetős
gyakorisággal fordul elő, bár egyáltalán nem kizárólagosan csak Tótfalura
jellemző. Egyéb etnikumot jelző adattal nem rendelkezünk.
A városrészt laza, kertes beépítés jellemezte. 1461-ben a Boldogasszony plébánia
Tótfalu utcai majorságát és kertjét adták bérbe Hans Gros kereskedő, budai
polgárnak. Feltehetően erre a házra vonatkozik egy 1406-ból származó oklevél,
amelyben a Boldogasszony plébánia gondnoka a plébánia váralji házát bérbe adta
Ulrich Seidelnek évi 1 forintért. A szomszédok ekkor Márton ötvös és Tamás nyírő
voltak. 1493-ban a Boldogasszony egyház plébánosa két majorsági házát adta oda
Bakócz Tamásnak és rokonainak, amelyek a Tótfalu utca külső kapu (azaz a
Tótfalusi kapu) felöli végében álltak. Ugyanezen majorsági házakat az örökös
Erdődy Péter 1544-ben kelt végrendeletében a fehéregyházi pálosokra hagyta. Az
oklevél szerint ezekben a házakban egykor kovácsok laktak. Az 1510 körüli
bortized jegyzékben szereplő Kovács Jakab és Kelemen kovács talán velük
azonosítható.
További előkelő tulajdonosokat ismerhetünk meg egy 1485-ből származó iratban.
Bornemissza János kincstartósági jegyző egy kiterjedt csere ügyletben Szombat
kapu előtti házát kívánta átadni a néhai Keszi Benedek országbírói jegyző
fiának, Berki Lászlónak. (1485. IX. 5., 1485. X. 13.) A csere úgy tűnik
meghiúsult, mivel 1490-ben újból Bornemissza Szombat kapun kívül álló házáról
értesülünk. Ekkor ura, a kincstartó, Nagylucsei Orbán egri püspök fogságában
vállalta hogy átadja házát a kincstartónak. Az oklevelekből megtudhatjuk, hogy a
házhoz kert tartozott, szomszédjai pedig egyrészt maga Nagylucsei Orbán egri
püspök házai és Dénes királyi ítélőmester kertje voltak. Úgy tűnik azonban, hogy
a fogságban kicsikart ígéretből sem lett semmi, és Bornemissza haláláig
birtokolta Szombat kapun kívüli házát. 1527-ben ugyanis János király a
Bornemissza halálával magszakadása miatt a koronára háramlott házat
eladományozta Podvinyai Pál deáknak. A szomszédságban ekkor polgárokat találunk,
szemben Hankó Péter, kelet felől a néhai Szabó János házai voltak szomszédosak a
Bornemissza-féle házzal.
A bortized jegyzékek őrizték meg Tótfalu XVI. század eleji lakosságának további
adatait. Az 1505-ben és az 1510 körül készült összeírások is felsorolták Kapás
Demetert, Kapás Benedeket, Fazekas Pált, Szászi Jánost. 1505-ben említették
Kapás Mártont, Kapás Andrást, Tót Ambrust, Tót Balázst, Cipó Gergelyt, Varga
Gergelyt, Orbonáz Györgyöt, Szalai Kelement és Vasas Imrét. 1510 körül
megnevezték a váci püspök házát, Kőszegő Bálintot, Kőmíves Gergelyt, Süveggyártó
Gergelyt, Tót Pétert, Kovács Jakabot, Kapás Tót Pált, Szabó Jánost (az ő nevével
már találkoztunk Bornemissza János házának szomszédságában), Kapás Balázst,
Szekérgyártó Tamást és Mártont.
A török időkben sem változott a városrész jellege a korabeli látképek tanúsága
szerint. Továbbra is lazán beépített, kertekkel beültetett területe maradt a
városnak. A város visszafoglalását eredményező ostrom (1686) során a császári
csapatok éppen területünkön keresztül kísérelték meg - eredményesen - a török
kézen lévő vár meghódítását. Az ostromban a városrész teljesen elpusztult, házai
kiégtek, kertjei tőnkre mentek. A még mindig fontos erődítmény újjáépítésével
egyidőben, az 1700-as évek elején módszeresen leromboltak minden építményt, hogy
a hegyoldalt kiüresíthessék, ezáltal könnyítve meg a védhetőséget. A bontás föld
alá temette az akkor már közel ötszáz éves városnegyed maradványait.
Zeiselbühel
A budai váralja valamely városrészének német neve, amelyet nem tudunk
azonosítani magyar megfelelőjével. A Jogkönyv szerint a városi tanács előtt a
Szentpétermártírnál választott két polgár mellett Zeiselbühelt egy választott
polgár képviselte. Zeiselbühelt felsorolják a városi őrségek tanyái között is,
és itt is 6 kofát engedélyeztek árusítani csakúgy, mint a Szentpétermártírnál.
1445-ben a pozsonyi tanácsnak írt jelentés tudatta, hogy a Budára érkezett
esztergomi érsek és Szécsi Tamás nem mentek be a hegyen épült városba, hanem
Zeiselbühelen szálltak meg. A Jogkönyvben is hangsúlyozzák helyét a Várhegy
alatt, ugyanezt a kifejezést alkalmazzák Szentpétermártírra is. A szó jelentése
ugyanakkor kisebb dombra utal.
Forrás: Végh András - Buda város középkori helyrajza I. |
HIRDETÉS
 Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
HIRDETÉS
|
