|
A törökkor Budapest
életének az előzőtől és a következőtől élesen elváló különálló
korszaka volt. Úgy csatlakozott a keresztény középkorhoz, hogy annak
szelleméből és intézményeiből semmit nem tűrt meg, 145 év múltán
pedig anélkül adta át helyét, hogy szelleméből és intézményeiből
bármit hátrahagyott volna. Idegenül beékelődött korszak maradt, s ma
is messzebb esik lelkűnktől, mint az időben távolabbi középkor.
Idegen jellege a mohamedán világnézetből fakad, amely a török
fegyverek nyomán kizárólagossá kívánt válni ezen a földön, ahol
századokon át a kereszténység volt otthon. A világnézeti ellentét
jobban szembeállította egymással a törököt és magyart, mint maguk a
harcok s a két nép közeledésének és kölcsönös megismerésének elemi
akadályává vált nemcsak a szorosan vett török uralom korában, hanem
még sokáig azután is.
A magyarságnak az a része, amely közvetlen török vezetés alá került,
a törököket mint urait kényszerűségből szolgálta, de
elnyomottságában sem kívánt közéjük kerülni, vagy hozzájuk közelebb
jutni. Csak annyit vett róluk tudomásul, amennyit tudnia
elkerülhetetlen volt, s inkább vállalta az alacsonyabb szellemi és
anyagi életszintet, csak ne kelljen lelkileg behódolnia.
Viszonylag talán többet foglalkozott a törökséggel a magyarságnak az
ú. n. „királyi Magyarországon" élő része. Itteni magyar urak a túlsó
félen lévő török urakkal időnként élénk kapcsolatot is
fenntartottak, de szomszédjaikat és az akkori „török kérdést"
általában csak mint országos ügyet, politikai szempontból figyelték.
A török élet belső vonatkozásaival szemben ők is idegenül álltak. A
törökség életét, anyagi és szellemi törekvéseit, sőt a török uralom
alatt álló magyarság egyéni életmódját és sorsát is elérhetetlenül
távolinak és megismerhetetlennek tartották.
Alig tudunk meg többet a
magyarországi mohamedán világról egyes követségi emberek és követi
kísérők jelentéseiből. Ezek a különben is nyugati származású - s a
magyar szempontok iránt érzéketlen - utazók és írók Budán áthaladva
egyet-mást megfigyeltek ugyan az életről, részben, mert
megbízásuk arra is kiterjedt, részben, mert Buda, ahol a keresztény
világ a török-mohamedánnal sajátságos módon keveredett, már külső
arculatával is felkeltette érdeklődésűket. De amit ők észrevehettek
és feljegyezhettek, csak futólagos megfigyelés eredménye volt és
csak a szembeszökő külsőségekre szorítkozott. Mintha mindannyijukat
ugyanaz az útikalauz vezette volna, valamennyien ugyanazt látták,
önállóság és egyéniség nélkül csak újabb útinaplót írtak az
előbbiekhez: a törökséget és a törökkori Budát sem ők nem ismerték
meg közelebbről, sem az ő írásaikból olvasóik.
A világnézeti
ellentétből folyó idegenség és idegenkedés törökök és magyarok
között akkor is fennmaradt, amikor politikai életük már közös
irányban haladhatott volna. A törökök részén változatlanul tartotta
magát a mohamedán világszemlélet magasabbrendűségéről vallott
felfogás.
Az új hatalmi viszonyok
között is az iszlám diadalmas jövőjében hittek, s az elmúlt nagyság
dicsőségének visszatértét várták. Magyar részen pedig ébren
tartották az ellenérzést a magyarság XVIII. századbeli tanítói,
elsősorban a barokk korszak nagy történetírói, akik a két nép
küzdelmeinek történetét írva legsötétebb színekkel ecsetelték a
harcok pusztításait, s keserű hangon egyedül a törököket tették
értük felelőssé.
A hivatalos tudomány
felfogása tükröződött az egykorú költészetben és szépprózában is.
Íróink egybehangzóan azt hirdették, hogy a magyarság legnagyobb
ellensége és pusztulásának közvetlen oka a török, a „hitetlen
pogány" volt.
Ahhoz, hogy a török uralommal kapcsolatban a magyar közvéleményben a
tárgyilagos történeti szemlélet előfeltételei kialakulhassanak,
olyan hosszabb időköznek kellett elmúlnia, amely alatt a magyarság
más népekkel nehéz harcokba bonyolódva, a törökkel viszonylagos
békességben élt.
Valójában ilyen volt már
a XVIII. század is, amelynek békéjét török viszonylatban csak rövid
tartamú és a magyar határokon kívül folyó háborúk szakították meg. A
század vége, s a XIX. század első fele azután a francia forradalom
eszméiből fakadt háborúkkal és ezek szenvedéseivel elterelte a
figyelmet a törökkor szenvedéseiről, a visszaemlékezésben enyhítette
a harcok megítélésének indulatát és szenvedélyét. A XIX. század
közepétől pedig a törökség saját tetteivel is hozzájárult ahhoz,
hogy törökök és magyarok között új, melegebb érzelmi kapcsolat
alakulhasson ki. Az 1848-as szabadságharc leverése után menekültjei
befogadása - amely tettével Törökország veszedelmes háború
lehetőségét vonta magára - a magyarság széles köreiben mély
hálaérzést ébresztett a törökség iránt. A megbecsülést, amely nálunk
irányukban támadt, fokozták a törökök XIX. századbeli küzdelmei,
hatalmasabbak ellen vívott védekező harcai, amelyek részben
hasonlóak voltak a mi múltbeli küzdelmeinkhez, s a törökséget szinte
ugyanazon eszmék hordozójává avatták, amelyeknek a magyarság is
zászlóvivője volt.
A barátságos érzést
azóta is tovább táplálták az új meg új forrásokból eredő hangulati
hullámok. A tudatossá vált török-magyar fajrokonság s a török-magyar
őshaza kérdésében folyó hosszú tudományos vita, majd Rákóczi Ferenc
hamvainak hazahozatala, a XIX. századvégi Magyarországon rendkívül
erős törökbarát légkört teremtett meg. Így az egykori török uralom
rengeteg szenvedésének emléke egyre jobban elhomályosult, végül
bekövetkezett az az idő, amikor testvérnek kezdték egymást nevezni
azok a népek, amelyek évszázadokon át irtóháborút viseltek egymás
ellen...
Fekete
Lajos, 1943. |
 Jelenleg
nincs ajánlható link! |
|
