KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

A közép- és újkor fordulóján Buda vára országos viszonyokat meghaladó egyetemes érdekű eseményeknek volt színhelye, s ezért Buda története is ilyen nagyobb és egyetemes jellegű, egyszerre sok országot átfogó politikai helyzetnek lett függvénye.

A magyar főváros ekkoriban egy új formában jelentkező régi kérdésnek, a keresztény-mohamedán ellentétnek került ütközőjébe. A mohamedán világ európai határain ekkor már vagy kétszáz esztendő óta lángban állottak falvak és városok, elbukott Bizánc, az ezeréves császárság, s utána a Balkánon elbuktak az összes államok, porba hullottak királyi koronák és trónusok. Nem egyszerűen szomszédos népek vagy vetélkedő dinasztiák küzdöttek egymás ellen e harcokban, mint máskor, valamely tartomány birtokáért vagy az országhatároknak új megvonásáért viszálykodva egymással, hanem kultúrák, világnézetek mérték össze erőiket.

Az iszlám újabb előretörése volt ez a kereszténység ellen, hosszú és nagy vallásháború. Mintha az egykori keresztes hadjáratok törekvései újultak volna meg, csakhogy megfordított célkitűzésben, mert most nem a kereszténység, hanem a mohamedán világ támadott más hitű népek ellen, hogy fennhatóságát azokra kiterjessze.

Az események tehát messzire meghaladták azokat a méreteket, amelyekben egy város sorsa, mint Budáé, pusztán két szomszédos nép mérkőzésén, két szomszédos állam hatalmi erőviszonyain dőlt volna el. Buda sorsa nemcsak egy nép egyéni ügye, hanem sok népnek közös ügye lett: az egyik oldalon mohamedán hitű népeké, a másikon keresztény hitűeké.

A támadást a keresztény világ ellen egy kisszámú török néptörzs indította, amely dinasztia-alapító fejedelmének, Oszmánnak neve után, az oszmán-török nevet kapta. Ez a török néptörzs a XIII. század utolsó éveiben, a krónikai szeldzsuk-dinasztia kihaltával függetlenné válva, rövid idő alatt vezető szerepet szerzett Kis-Ázsia török népei között, s hatalmát a Balkánra is kiterjesztve, a Balkán keresztény népeit éppen úgy birodalmába szervezte, mint előbb Kis-Ázsia mohamedán törökjeit. Ezek erejével megerősödve indította nagy támadásait a nyugati kereszténység ellen, melyek során a magyarsággal is összeütközésbe került.
 

Törökök és magyarok harca az első időkben egyenrangú ellenfelek küzdelmének látszott. Törökök és magyarok, mint lovagi tornákban a kiváló mestervívók, fegyvereikkel messze benyúltak egymás felé. A magyarok például 1366-ban Drinápoly táján a Marica völgyében, később Nikápolynál, Galambócnál, Várnánál, majd a Rigómezőn keresték fel ellenfeleiket. A törökök viszont már a XV. században Belgrádig, Erdélyig, a szlavóniai, horvátországi, stíriai földekig hatoltak. Ezen hadjáratok időbeli sorrendje azonban azt mutatja, a török támadás eredeti kiindulópontjától mind messzebbre hatolt, a magyar ellenállás viszont mindinkább gyöngült. Különösen a Hunyadiak kihaltával egyre inkább úgy látszott, hogy a magyarság a hanyatló középkor válságaiba bonyolódva és önmagával is meghasonulva, a török csapások alatt össze fog omlani.

Az Oszmán-dinasztia ugyanis éppen akkor, amikor hódító hadjáratai során a történelmi Magyarország határaihoz ért, egy erős, egyetemes vezéreszmét állított szolgálatába, s ezáltal új és gazdag erőforráshoz jutott. Uralkodója 1517-ben, pontosan a reformáció elindulásának évében a mohamedán próféta helyettesének, kalifának jelentette ki magát s ezáltal mohamedán hitű népei felett a világi és egyházi hatalmat egy kézben, a saját kezében egyesítette. A szultánok egyszerre az emberi és isteni törvény erejével uralkodtak és parancsoltak azóta. Ha békét kötöttek, békéjük „boldogságot árasztó paradicsomi korszak"' volt, ha viszont háborút üzentek, háborújuk gazé vagy dzsihád, „szent háború" volt, katonáik pedig vallási háborúknak, szent háborúknak harcosai, gázik voltak, hősi halálukkal a „hit vértanúi" sehidék lettek. Harcaikban azzal a tudattal küzdöttek, hogy rájuk itt a földi életben rang, jólét és dicsőség, a túlvilági életben örökké tartó paradicsomi boldogság vár.

Ezzel az eszmei erők által sokszorosra fokozott hatalommal szemben a másik oldalon is az erők teljesebb összefogására, szintén népek és államok felett álló közös eszmére, népeknek és-országoknak együttes erőfeszítésére, egyetemes, „keresztes" háborúkra lett volna szükség. Ilyen egyetemes vállalkozásnak előfeltételei teljesen nem is hiányoztak. A jelentősebb európai álla-mok és szellemi központok tudatában voltak annak, hogy a magyar-ság a nyugati kereszténységet is védi a maga harcaival, ahogy azt először I. Ulászló lengyel király, a későbbi magyar király, a várnai csata nagy halottja mondta, hogy „Magyarország Európának legyőzhetetlen bajnoka, az egész kereszténységnek erős védőbástyája", ahogy azt V. Miklós óta a pápák a császárok és a dózsék is állandóan hangoztatták.

S az akkori közvélemény is elismerte a magyarság harcának rendkívül egyetemes értékét. A korszak újságjai, a XVI. század „Newe Zeytung"-jai, aktuális érdekű nyomtatványok, a török elleni háborúk szörnyűségeinek szüntelen ismétlésével Magyarország hírét ott is elterjesztették, ahol azt azelőtt nem ismerték, s a magyar királyok és a magyar főváros nevét ott is rokonszenvessé tették, ahol azelőtt azt közömbös, vagy ellenséges hangon emlegették. Magyarország ezek tudatában is az „egész kereszténység pajzsa és védőbástyája", vagy a franciák szavaival „a magyarországi Buda a kereszténységnek a törökök ellen erős elővára volt".

II. Lajos (1506-1526)

Habsburg Mária (1505-1558)

I. Szulejmán (Sulaymān) (1494-1566)

Az ekkori „török kérdés" a legfontosabb európai udvarokat, a pápák, a császárok, a velencei dózsék környezetét állandóan vagy legalább ismételten, gyakran foglalkoztatta. Tervek készültek, koalíciók alakultak a török ellen, és időnként hadi vállalkozások is indultak. De mindig csak hosszas előkészületek után. Nemcsak a vállalkozások sikeres befejezése, de már elindulása is sok körülménynek véletlen szerencsés összetalálkozásától függött és a körülmények szerencsés összetalálkozása ritkán következett be.

Azok az európai népek, amelyek a török hatalom csapásait közvetlenül nem érezték és mint szenvedők nem voltak közvetlenül érdekelve, a török veszély elhárítását csak kis mértékben és inkább eszmei alapon tekintették saját feladatuknak. Részvételüket a harcban és az áldozatok vállalásában ők maguk szabták meg, rokonszenvük pillanatnyi mélysége és lehetőségeiknek önmaguk által megítélt mértéke szerint sokszor csak szimbolikusan; támogatásukat sem a küzdelem méreteivel s annak önmaguk által is elismert jelentőségével, sem saját képességeikkel nem hozták arányba.

Ezért az új keresztes háborúk keresztje túlnyomóan a magyarság vállaira nehezedett, azt egyedül neki kellett viselnie. S az utolsó nagy mérkőzésre is, amelyben saját sorsa évszázadokra eldőlt, magára hagyatva, a maga erejével kellett kiállnia.

A Newe Zeytung egy 1583-as kiadásának kezdőlapja

1526. július 20-án, amikor II. Lajos király Mohácsra vezető útjában 3000 emberével 1 fehérvári kapun kivonult a budai várból, hogy a török császár előnyomuló seregével szembeszálljon, a budaiak borús szemmel kísérték királyukat utolsó útjára és saját jövendő sorsukra is nehéz aggodalommal gondoltak. De az a csapás, amely Mohácsnál a magyarságra zúdult, még azokat is mélyen lesújtotta, akik bajoktól tartottak és azokra lélekben előkészültek.

Hat héttel a király távozása után, augusztus 30-án, a mohácsi ütközet másnapján ért Budára Mária királynéhoz a rettenetes hír, amilyent magyar királynénak a tatárjárás óta nem hoztak, hogy „az ellenség csatában az utolsó szálig leverte a magyarokat".

A német szolga, aki annyi főpap és világi főúr halálát látta, olyan határozottan szólt a török sereg erejéről és harcmodoráról, olyan rémes részleteket tudott elmondani a magyarok pusztulásáról, hogy a királyné azonnal útra öltözött és még az éjszaka első óráiban elhagyta a várost. A sötét utcákon szövétneket vivő szolgálóleányai és udvarhölgyei által kísérve, Esztergomba menekült, onnan tovább sietett Pozsonyba, s Pozsonyból is tovább bátyjához, Ferdinánd ausztriai herceghez Bécsbe.

Vele tartott mint kísérője Bornemissza János, a budai várnagy, a paloták és itt hagyott kincsek őrzését 50 darabontra bízva. Nagy rendetlenségben, viharos jelenetek között még ugyanazon éjjel követték őt a város német polgárai is, értékes holmijukból szintén összekapkodva, ami hirtelen kezük ügyébe került; ezek először szintén Esztergomba menekültek, majd miután az ottani várnagy dereglyéiket kirabolta, üres puszta kézzel tovább, Németország felé.

A rémület éjszakájában Thurzó Elek kincstárnok a palota kincseit és könnyebb bútorait 300 emberével kocsikra és málháslovakra rakatta, aztán maga is a királyné után eredt. A tehetősebb magyar polgárok néhány napig még kitartottak a helyükön, majd újabb rémes hírek hatása alatt ezek is elhagyták a várost, közülük sem várta be senki, hogy királya helyett a török császár érkezzék a város alá.

A néptelen városban a hivatalos munka megszűnt, a községi szervezet felbomlott. Sem a királyság, sem a város, a civitas szervezetéből nem volt itt semmi és senki, se út, se szolga. Csak a nyomorultak, a betegek, a koldusok és a zsidók maradtak Budán, csak olyan emberek, akiknek másutt nem volt mit remélniük és itt nem volt mitől félniük. Ezek közül a testileg erősebbek, többnyire az itteni zsidók, összeverődve egy bizottságot állítottak össze magukból, s ezt néhány nap múlva elindították dél felé, hogy a szultánt a török táborban felkeresse a hódolat jeléül a város kulcsait átnyújtva, a város számára kíméletért esedezzen előtte.

A Földváron végbement „hódolás", amelynek sem diadala török költőt, sem fájdalma magyar festőt soha meg nem ihletett, nem változtatta meg lényegében az események folyását. A török sereg tovább nyomult Buda felé. A sebes járású lovasok után a nehezebb mozgású gyalogos csapatok is feltünedeztek a budai dombok mögött, lassanként ideért az egész roppant nagy sereg, s a sereg után szeptember 11-én a vezérkarral együtt maga a szultán is.

II. Lajos király
Hans Krell festménye

II. Lajos halála
(Székely Bertalan festménye, 1859.)

Szulejmán, az alig 32 éves török szultán, akinek nevét akkor már hat esztendő óta félve emlegették Magyarországon, 1526-ban, uralkodásának hatodik évében harmadik nagy hadjáratát vezette fővárosától messzire, távoli földeken lakó ellenségei ellen. Magyarország ellen a másodikat.

A budai vár alatt sátrába szállva, a hódítók hideg öntudatával mérte le szemével nagy diadalát. Nem indult meg azon a tényen, hogy győzelmével egy régi ország nagysága dőlt sírba és hogy egy nagy múltú királyság székhelyének kapui hódolattal kitárulva állnak előtte, és azon sem háborodott fel, hogy, mintha csak egy sivatagi állomásra érkezett volna, nem látott maga előtt rangbéli embert, aki őt üdvözölje. Nem lágyult el nagy sikere feletti megelégedésében, de gőgös és kegyetlen sem lett.

Tíz napig időzött itteni táborában, inkább seregei, mint saját fáradtságát pihentetve. Nagy kedvteléssel többször bejárta a várat és sorra látogatta a palotákat, főleg a Mátyás királyét, órákon át nézegette s szépségétől elragadtatva sóhajtotta: „Mi jó volna, ha ez a palota Isztanbulban, a Topkapu-szeraj fokán, az ő ottani palotája mellett volna".

Lajos király és Mária királyné mellképei előtt állítólag tűnődve megállt és sajnálkozását fejezte ki a szerencsétlen király sorsa felett, akit „rossz tanácsosai taszítottak a pusztulásba". A pompás épületeken ismét és ismét kegyes tetszését nyilvánította, a palotában vezérei számára lakomát is adatott. A templomokat is sorra járta, érdeklődött szépségeik, az egyes részek rendeltetése felől, orgonájukat is megszólaltatta. Aztán vadászgatva a közeli erdőket kereste fel, s a János-hegy oldalában Mátyás király ottani vadászkastélyában is többször megpihent. De állandó szállását mindvégig megszokott tábori sátrában tartotta. A várba és a palotába nem kívánt költözni, kinn maradt a mezőn katonái között, rendelkezéseit is innen bocsátotta ki.

Élő emberből nem talált gazdag zsákmányra, elhurcolni való ember Budán kevés volt található. A tehetetlen betegeket és a szegényeket a szultán nem bántotta, sőt hír szerint gazdagon megajándékozta; de a zsidókat összeszedette és a birodalom belsejébe szállíttatta. A zsidók ugyanis ipari munkával is foglalkoztak és a hódító szultánoknál már régi, hagyományos rendelkezés volt, hogy a meghódított országok iparosait a belső tartományok gazdasági életének fellendítése céljából a birodalom belsejébe kell telepíteni.

Az Isztambulban felállított szobrok egykorú ábrázolása

Annál több kincsre és értékre talált a szultán anyagi ingóságokban, mert Buda lakosai között sok jómódú polgár volt, s a budai egyházak is a leggazdagabbak közé tartoztak egész Magyarországon. Amit ugyanis aggódó egyházi vagy világi férfiak a török veszedelem hírére innen menteni igyekeztek és nyugat felé, többnyire Pozsonyba elvittek, az csak a frissiben összeszedett és könnyen szállítható kincs vagy készpénz volt. Az értékek nagyobb része itt maradt, ezekkel a hódítók kedvük szerint rendelkeztek.

Amit sem a várnagy, sem az egyes menekülők elvitetni nem tudtak, azt Szulejmán szultán kincstári tulajdonnak lefoglalva hajókra rakatta és vízi úton Belgrádba, majd onnan a török fővárosba szállíttatta, vagy katonáinak engedte zsákmányul.

Elvitte az itt talált hadiszert mind, elsőnek azt a két nagy török ágyút, amely II. Mehmed szultán nándorfehérvári visszavonulásánál 1456-ban jutott a magyarok kezére s azóta, mint a török írók mondják, „törökök csúfságára" magyar győzelmi emlékül a budai palota előtt volt felállítva.

Isztanbulba küldötte egyes templomok harangjait, ezek bronz és rézanyagát később beolvasztatta és ágyúkká öntette. Ugyanoda vitette a Nagyboldogasszony-templom két ezüst gyertyatartóját. Az utóbbiak a mohamedán főtemplommá alakított Aja Szófiában kaptak helyet és ott szolgáltak Isten dicsőségére, a szentély két oldalán állva, mindaddig, amíg az Aja Szófia, napjainkban, megszűnt mohamedán templom lenni.

Elszállíttatta továbbá a királyi palota Szombat-udvarának három bronzszobrát, traui Jakab mester alkotásait: Apolló és Diana szobrát, meg a Mátyás király által, kivégzett bátyja Hunyadi László emlékére állított Herkules-szobrot is. Ezeket Ibrahim pasa, a kegyelt nagyvezér, a szultán veje az isztambuli At-mejdánin, az egykori Hippodromon berendezett palotája előtt, a Szelim szultán egyiptomi hadjáratából származó obeliszk és Kígyó-oszlop mellett állíttatta fel, mintegy párhuzamnak, nyugati eredetű győzelmi emlék gyanánt. Ahogy Kemálpasazáde Mohácsnáméjíban (Mohács emlékezetében) írja:

"Nem hagyják feledésbe merülni e hadjáratot
E szobrok, hanem emlékeztetnek rá, amíg állnak;
Csodálatraméltó, hogy a néma szobrok
Nyelv nélkül is csodadolgokat magyaráznak"

A köznépben, a mohamedán igazhívők tömegében azonban nem büszke emlékezésre, hanem megbotránkozásra adtak okot a „bálványok", s az egyik szatirikus költőt, Figánit (a „Jajgatót") is egy epés versecske megírására ösztönözték: hogy „két Ibrahim élt a földön, az egyik (t i, a bibliabeli Ábrahám) összetörette a bálványokat, a másik (t. i. az akkori nagyvezér) újból életre keltette azokat". A szatíra miatt még csak a költő feje hullott porba, akit a bosszús nagyvezér lefejeztetett. De tíz évvel a mohácsi csata után, amikor az Ibrahim pasa megöletésekor keletkezett zavargásokban a tömeg elfojtott haragja utat tört magának, a lázadó janicsárok dühének a budai szobrok is áldozatul estek, s összetörve szintén az ágyúöntőbe vagy a pénzverdébe kerültek.

Buda bevétele, 1526. (miniatura)

I. (Szapolyai) János (1487-1540)

Habsburg Ferdinánd (1503-1564)

Nádasdy Tamás (1498-1562)

Az egyszerű polgári házak használati tárgyait és kincseit, amelyeket a szultán nem foglalt le kincstári tulajdonnak, a sereg közkatonái hurcolták szét, akik az üres városban szabad harácsolásra kaptak engedélyt. Amit ők sem akartak elvinni, azt a tűz pusztította el.

A katonák ugyanis már szeptember 13-án, tehát a megszállás első napjaiban is gyújtogattak a városban, 14-én külön a Nagyboldogasszony-templomot is felgyújtották, úgyhogy a második hét közepére, amikor a szultán az Iszkender cselebi, defterdár által a fapiac mellett, a mai kioszk tájékán vert hídon átkelt a Dunán, hogy a Duna-Tisza közén át hazafelé vonuljon, a királyi palotákon kívül alig egy-két ház maradt a városban épségben.

A megszállás nyomán olyan teljes pusztulás ugyan nem érte a várost, mint később, pl. a török uralom folyamán, egy-egy hosszabb ostrom alkalmával, mert az ekkori Budán még a polgárok házai is többnyire boltozatra voltak építve, s a boltozatok a tűzben nem omlottak össze, csak a házak teteje égett le.

De azért a kép, amelyet az elvonuló törökök maguk mögött hagytak, annyira szörnyű és vigasztalan volt, hogy Szapolyai János - a fehérvári országgyűlésre a városon áthaladó erdélyi vajda - Buda romjai fölött nehéz könnyekre fakadt.

Budán csak kiégett házak, nehézszagú, tetőtlen kormos falak, elhullott emberi és állati tetemek, csak dúlás nyomai voltak láthatók. Élő embert még a környéken is annyira nem lehetett találni, hogy a Fehérváron királlyá választott és megkoronázott Szapolyai János nem maradt Budán, hanem Esztergomba vonult, hogy ott töltse el a telet.

A törökök 1526-ik évi megjelenése Budán nem hozta magával a város végleges megszállását, mert Szulejmán szultán Mohácsnál aratott döntő győzelme ellenére sem kívánta Magyarországot közvetlenül bekapcsolni birodalmába. Az első megszállást azonban a továbbiak most már könnyebben és sűrűbben követték. A meghasonlott és pártokra szakadt ország és fővárosa bekerült a török hatalmi terjeszkedés körébe és időnként közvetlen célja lett a török hadműveleteknek. A török hadak gyakori látogatói lettek Budának.

A két ellenkirály, János és Habsburg Ferdinánd ugyan egyformán Budát tekintette az ország fővárosának, s ahogy János király még 1527 tavaszára Budára hirdetett országgyűlést, ugyanúgy Ferdinánd is, amikor vezérei, Nádasdy Tamás és Katzianer János után 1527 Szent István ünnepén bevonult Budára, szintén Budára hívta össze az ország rendjeit.

Buda tehát előbb János királynak hódolva, majd 1527 nyarától közel két éven át Ferdinándot tisztelve királyának, az ország fővárosa és királyi székhelye maradt; sorsa azonban nem tőlük, királyaitól, hanem idegenektől, elsősorban a törököktől függött.

A magyarországi pártoskodások és a királyi szék betöltésének kérdése ezután mint sűrűn ismétlődő alkalom vonták a török politika irányítóinak figyelmét Magyarországra és Budára. A török politika számára nem volt közömbös, hogy Ferdinánd ausztriai herceg kerül-e a magyar trónra, aki a német császár öccse és a német császárság várományosa volt, avagy János marad-e a magyar király, aki más államok, idegen dinasztiák segítségére nem igen számíthatott.

Abba Szulejmán még mohácsi győzelme után is beleegyezett volna, hogy a magyar királyság mint az Oszmán- és a Habsburg-dinasztiák közé beékelt közbülső állam, akár egész kiterjedésében megmaradjon, de lehetőleg a birodalom vazallusa legyen. Erre a szerepre azonban Ferdinánd, a császár rokona sem alkalmas, sem hajlandó nem volt. A szultán tehát közvetlen érdeklődéssel kísérte János király helyzetének alakulását, s amikor ez 1528 elején egy lengyel nemes személyében követet küldött hozzá, a követet szívesen fogadta, megígérte, hogy János királyt támogatni fogja, s máris elrendelte az előkészületeket egy nagy hadjáratra, amelyet a következő évben személyesen szándékozott vezetni Ferdinánd ellen.

E tárgyalások következménye volt, hogy 1529. augusztus 23-án újra török csapatok tűntek fel Buda alatt, és szeptember 3-án Szulejmán szultán is Buda alá érkezett. Mint az események mutatták, először a magyar fővárost akarta Ferdinánd kezéből kiragadni, azután Bécs ellen készült, hogy saját fővárosában mérjen döntő csapást Ferdinándra, és egy újabb országot hajtson uralma alá.

Hogy a hadjáratnak megint egy ország leigázása volt a célja, azt a szultán személyes részvételén kívül mutatja a nagyszabású előkészületekkel összegyűjtött sereg. Bár ennek létszámáról pontos adataink nincsenek, mert a török írók azt csak „csillagsokaságúnak", a „tenger nagyságával vetélkedő óriási seregnek" mondják, vagy amint Evlia Cselebi körülírja: „olyan nagy volt, hogy amikor a katonák lovaikat itatni a Dunára vitték, a Duna vize öt rőfnyit apadt", alig volt remélhető, hogy a budai őrség annak ellenállni tudna.

Budának ekkor Nádasdy Tamás volt a parancsnoka, aki mint Ferdinánd helytartója, ekkor már két év óta működött itt, amint ő mondta, „ebben a siralom völgyében", nagy nyomorúságban.

Sürgetésére Ferdinánd király küldött ugyan mintegy ezer németet a védőrség erősítésére Besserer Kristóf parancsnoksága alatt, de ez a csapat zabolátlan tömeg volt. Besserer németjei nyomban a török hadsereg megjelenésekor megtagadták az engedelmességet, Nádasdyt elfogták és börtönbe zárták, majd a vár kapuit szabad elvonulás feltétele mellett a törökök előtt megnyitották. A törökök szeptember 8-án benyomultak a várba. De nem nagyon lelkesedtek a könnyű sikeren, és afölött támadt haragjukban, hogy a városban szabad prédálásra nem kaptak engedélyt, az őrség tagjait bántalmazni és fosztogatni kezdték. A várbeliek erre a belső várba, a Szombatudvarba menekültek, de a törökök erőszakkal oda is behatoltak és az ott összeverődött tömeget lemészárolták.

Buda most már másodszor, és ismét könnyű szerrel jutott a törökök hatalmába, de a szultán még most sem tartotta azt meg magának, hanem adott szavához híven szövetségesére és védencére, János királyra bízta. Parancsára janicsártisztek János királyt bevezették a királyi palotába, beiktatták méltóságába. Tanácsadóul Gritti Lajos (Lodovico Gritti), a velencei származású kalandor-renegát, katonai támogatására török haderő maradt mellette, az első időben Hüszrev szandzsákbej vezérlete alatt, aki akkor az albániai Elbaszán katonai parancsnoka volt. Szulejmán szultán pedig, Buda sorsát rövid idő alatt kedve szerint elintézve, seregével Ferdinánd ellen indult, hogy azt Bécs várában ostrom alá vegye.

Meddő vállalkozásából, Bécs első török ostromából visszatértében, október második felében Szulejmán szultán ismét felkereste Budát. Ez alkalommal Óbudán ütötte fel sátorát. Itt október 25-én nagy pompával újból fogadta János királyt, megajándékozta aranyos ruhákkal, paripákkal. Három nappal később, miután az időközben elkészült hídon átkelt a pesti oldalra, János királyt megint maga elé kérette s átadva neki a Visegrádon kezébe került szent koronát, „testvérévé és barátjává" fogadta, Buda és Magyarország királyának nyilvánította, s továbbra is biztosítva támogatásáról, távoli székvárosa felé indult.
 
A török hadakat szinte nyomon követte Ferdinánd serege, azzal a rendeltetéssel, hogy a török hazatérése után, lehetőleg még 1529-ben, megszállja Budát. Salm Miklós, Ferdinánd vezére azonban az esős ősz miatt csak Esztergomig tudott eljutni; így a szándék nem volt megvalósítható, s Buda megszerzésének tervét el kellett halasztani.
 
A következő évben, 1530-ban, Ferdinánd Roggendorf Vilmost küldte Buda visszafoglalására. De Roggendorf is csak késő ősszel, október végén érkezett Buda alá, s mivel késlekedésével időt adott János királynak a szükséges védelmi előkészületekre, itt nagyobb ellenállásba ütközött, mint az előbbi vállalkozások vezérei.
 
János király időközben Budát megerősítette, erős védősereget gyűjtött; azonfelül, hogy bent a várban török segédcsapatokkal rendelkezett (ezeknek Kászim vajda volt a parancsnoka), ostrom esetén felmentő török erők érkezésére is számíthatott, s naszádosai is voltak; ezek, szintén a török hadsereghez tartozó balkáni, dunamelléki szlávok, azzal váltak nagy segítségére, hogy az ostromlók szállítmányait támadták, hajón érkezett pótlásait akadályozták.
 
Végül nagy előnyére volt János királynak, hogy vele tartott a város polgársága is. Bár a város polgárai az ostrom alatt ínséges napokat éltek át, elszántan részt vettek a vár védelmében és segítettek az ostromot visszaverni, amiért az ostrom után János királytól új kiváltságlevelet kaptak.
 
Roggendorf az elszánt védelem láttára lassan lemondott a sikerről, s amikor arról értesült, hogy Mehmed és Báli szendrői és belgrádi szandzsákbejek vezetése alatt nagyobb török csapatok közelednek Buda felé, 50 napi kísérletezés után az ostrommal felhagyott és december 20-án Esztergom felé elvonult.
 
Ezen újabb kudarc után János király életében Ferdinánd nem tett több kísérletet Buda erőszakos megszerzésére, sőt a két ellenkirály Váradon megbékült és egymás védelmére szerződést kötött.

Buda a következő tíz éven át, 1530 és 1540 között háborítatlanul János király birtokában állt s a tíz év alatt aránylag nyugalmas életet élt, többnyire régi lakosai által újból betelepült, újra várossá, János király udvara körül országos központtá lett.
 
E tíz év alatt maga János király is legtöbbször Budán tartózkodott. Az első időkben, amíg tárnokmestere, a lelkiismeretes György barát az ország pénzügyeibe rendet nem hozott, élete nem volt gondoktól mentes, és úgy koplalt a palotában, mint egy szegény ember. De amikor pénzügyei megjavultak, egyébként szerény életmódja megengedte, hogy építőmunkára, udvartartásának külsőségeire is költsön. Bolognai olasz mérnökök közreműködésével erősítette Buda és Pest falait, felső hévizek mellett nagy kórházat kezdett építtetni; a kiürített és kifosztott palotákat is újból berendeztette.
 
Sőt életének utolsó éveiben, amikor nőül vette Zsigmond lengyel király szép és művelt leányát, Izabellát, arra is volt módja, hogy a fiatal királyné körül, magyar és lengyel urakkal és szolganéppel, élénkebb udvari életet alakítson ki.
 
Ennek az udvari életnek, a magyar királyi udvartartás fényének utolsó fellobbanásai azok a Budán rendezett lakodalmi ünnepségek voltak, amelyek 1539-hen János király házassága és a fehérvári királyné koronázás után zajlottak le. Ezeket az ünnepségeket megint egyszerűbb köznapi élet követte.
 
János király 1540-ben az Erdélyben kitört zavarok elfojtására a Tiszántúlra indult. Ebből az útjából csak holtan hozták vissza. Haló poraival 1540. szeptember 15-én ért az egyszerű gyászmenet Budára. Innen a halottat tovább vitték Fehérvárra, a királysírokba, utolsónak az ott már századok óta porladó magyar királyok holttestei mellé. Vele együtt Buda, a magyar főváros, a magyar királyok székvárosa is sírba szállt.

János király halála után Ferdinánd, most már a váradi szerződés értelmében is, az egész ország birtokára igényt emelt. Miután legkiválóbb hívei, így Nádasdy Tamás, aki utóbb megint pártjára állt, továbbá Thurzó Elek és mások egyformán Buda haladéktalan megszerzésére ösztönözték, még János király temetésének napjaiban, 1540. szeptemberében sereget indított Buda megszállására. Ez alkalommal Fels Lénárt nevű tábornokára bízta a főváros megszerzésének feladatát. Azonban alig néhány ezer embert bocsátott vezére rendelkezésére, mert úgy vélte, hogy fellépése jogos és csapatai egyáltalán nem fognak ellenállásba ütközni.
 
Fels Vácon át közeledett a főváros felé. Először Pestet szállta meg, majd Pest felett átkelve a Dunán, Óbudán keresztül nyomult Buda alá. Eleinte talán ő is hitt a gyors sikerben, de csakhamar belátni kényszerült, hogy harc nélkül a várat nem lehet megszereznie.
 
A vár békés átadására irányuló felszólítása eredménytelen maradt, mert Martinuzzi (Fráter György), mint azt János királynak halálos ágyán megígérte, János király csecsemő kisfiát, akit atyja és nagyatyja nevére János Zsigmond névre kereszteltek, János király eltemetése után október 17-én a rákosi mezőn királlyá kiáltatta ki és Szulejmán szultán hozzájárulását is megszerezte ahhoz a tervhez, hogy János király országát fia örökölje.

Török Buda (előszó)  Az iszlám védőgátja, 1. rész  Az iszlám védőgátja, 2. rész  Helyrajz  A Vár és őrsége  Vallások és népek

Jelenleg nincs ajánlható link!

Ferdinánd seregét így a csecsemő-király pártja némileg felkészülve fogadta. Martinuzzi a budai várban szinte nagyobb sereg felett rendelkezett, mint amennyien a támadók voltak, s azonkívül további török segítségre is számíthatott; Hüszrev és Mehmed boszniai és szendrői (belgrádi) szandzsákbejek u. i. most is utasítást kaptak, hogy Szükség esetén vonuljanak Buda felmentésére.
 
A vár tehát sem felszólításra nem nyitotta meg kapuit, sem akkor nem hódolt meg, amikor Fels nagysokára, október 26-án a bástyákat lövetni kezdte. A német tábornok végül is belátva, hogy célját elérni nem tudja, november közepén elvonult Buda alól, inkább a csapataitól sokat szenvedett környékbeli falvak lakosainak, mint a várbelieknek megkönnyebbülésére. De Pest falai között erősebb őrséget hagyott hátra, Fotisk (Fotiscus) Ottó parancsnoksága alatt, hogy az a jövő tavaszon Buda ellen indítandó támadásnak kezdettől fogva támaszpontja legyen.
 
A Pesten hagyott őrség nehéz feladat előtt állt, mert a várost előbb a magyarok, Martinuzzi emberei, majd a Belgrádból felvonult törökök Mehmed szendrei szandzsákbej vezetése alatt ismételten támadták. Bevenni azonban egyikük sem tudta, ahhoz rendszeres ostromra lett volna szükség, mert a várost olasz mérnökök Ferdinánd parancsára jelentékenyen megerősítették. Így a törökök is késő ősszel eredmény nélkül vonultak el a vár alól; téli szállásra azonban nem balkáni hazájukba tértek, hanem csak Kalocsa vidékére húzódtak. Ferdinánd terveire válaszul ugyanis a szultán is terveket kovácsolt, és hogy azok megvalósításához e csapatok már kora tavasszal kéznél legyenek, már mostantól Buda közelében tartotta őket.
 
A következő évben, 1541-ben Mehmed szandzsákbej már februárban feltűnt csapataival Pest körül, s márciusban ismét kísérletet tett a város elfoglalására. Sok időt azonban most sem vesztegetett a város megszerzésére, s valószínűleg újabb parancsra, elvonult a Dunántúlra, nyilván azért, hogy a török hadsereg tervbe vett felvonulása számára az ottani utat biztosítsa.

János király halálával ugyanis a törökök felfogása a magyar kérdésben lényegesen megváltozott. A szultán többé nem remélhette, mint korábban, hogy Magyarország a maga önállóságát a német császársággal szemben meg tudja védeni, ellenkezőleg, arra kellett gondolnia, hogy a császárság a magyar királysággal unióba lépve lejut az Al-Dunáig és a török hatalmat a Balkánon fogja megtámadni. Ha pedig birodalmának a német császársággal közvetlenül szomszédosnak kell lennie, előnyösebb, ha a török határ nem az Al-Dunánál, hanem Buda fölött húzódik.

A török célokról és készülődésekről Ferdinánd is tudott, s ezért maga is nagy erővel készült Buda megszerzésére, belátva, mint most már maga is hangoztatta, hogy „Buda megszerzésétől függ az ország üdve és fennmaradása", sőt saját királyságának sorsa is. A város birtokáért megindult versenyben Ferdinánd csapatai előbb értek Buda fala alá, mint a maga hadaival a szultán. Ferdinánd naszádosai Salm Miklós vezetése alatt már áprilisban leeveztek, s ugyancsak kora tavasszal, május 3-án Roggendorf is megérkezett a fősereggel.

Roggendorf ez alkalommal másodszor tett kísérletet a magyar főváros elfoglalására, s bár a várat lényegesen erősebbnek találta mint amilyen az 11 évvel azelőtt volt - mert falai különösen a Bécsi-kapunál, a dunai oldalon és a Gellért-hegy felől igen ki voltak építve - az erőviszonyok és más körülmények számbavétele alapján mégis bízott benne, hogy, vállalkozása még a szultán megérkezése előtt sikerrel zárul.

Bizakodásának alapja az volt, hogy Izabella, a fiatal királyasszony, nem bírta gyenge vállain a nehéz idők terhét, benn a várban, a sok idegen magyar úr környezetében, a sokféle hír és híresztelés, bátorítások és fenyegetések között határozatlanul és ingatagon vergődött. Majd leánykorának fényes napjaira emlékezve, lázadozott sorsa ellen, keresve a módot, hogy rideg tanácsosai köréből, „börtönéből" kitörhessen, majd meg fásultan tűrte a barát rideg szigorát, anélkül, hogy terveiben és tetteiben, fia jövőjének keresésében a kötelességtudat örömét fellelte volna.

Buda az 1600-as évek elején

Hogy a nehéz helyzetből valamiképp kivergődhessék, Ferdinánddal János király halála óta ismételten tárgyalásokat kezdeményezett. Egyik hívét, Bebek Imrét 1541. februárjában is Bécsbe küldte, hogy Buda átadásának feltételeiről tárgyaljon. S bár a királlyal nem tudott megegyezni, Roggendorffal is érintkezésbe lépett. Amikor ez Buda alá érkezett és még az ostrom előkészületei közben is naponta kiküldte hozzá embereit, lengyel híveit, egyezkedési tárgyalásokra.
 
A királyfi „táborának" ellenállása tehát egyáltalán nem volt egységes, s Buda védelmének nem a királyfi anyja, hanem a János király végakaratához és a saját politikai meggyőződéséhez ragaszkodó Martinuzzi volt a lelke. Pedig Martinuzzi helyzete szintén nem volt könnyű, mert az ő pártja kisebb volt mint a királynéé, nehezen tudta a királyné terveit meghiúsítani, és többször csak utólag szerzett tudomást azokról. Azonkívül korábbi neveltetésétől egészen idegen, újszerű feladatokat is neki kellett megoldania; mivel Török Bálint, a neves csapatvezér és kiszemelt várparancsnok, miközben a Dunántúlon sereggyűjtéssel volt elfoglalva, Roggendorf érkezésekor kiszorult a várból, a vár katonai védelmének vezetését is neki, a szerzetesnek kellett vállalnia.
 
Roggendorf ugyanis, miután az Izabella embereivel folytatott tanácskozások igen elhúzódtak és eredményt nem ígértek, a vár körülzárása után megkezdte annak rendszeres ostromát. A bástyák töretése után rohamot is intézett a vár ellen, s az egyik roham, június 2-án, különösen veszélyes volt. Fotisk Ottónak, a pesti várnagynak csapatai e napon a Szent János-templom mögött már a bástyákra is felmásztak, s onnan csak végső erőfeszítéssel, nehéz harcban sikerült azokat visszaszorítani, amelyben Martinuzzi is fegyverrel a kezében vett részt.

Ezen izgalmas napok után a királyné megint visszatért korábbi terveihez és ismét kész lett volna a várat, akár még Martinuzzi feláldozásával is Ferdinándnak átadni és vele békére lépni.
 
Martinuzzi kezdetben nyilván nem tudott e tervről és a megegyezést célzó tárgyalásokról. Amikor pedig azok tudomására jutottak, beérte azzal, hogy a lengyel urakat, akikben a királyné mindig legjobban bízott és akik a tárgyalásokat közvetítették, a várból kiűzte.
 
Izabella nem engedett. A városi tanács tagjaival tovább szőtte terveit, s noha megbeszéléseihez, ilyen dolgokban gyakorlatlanul, Turkovics Miklós városi bíróval az élén, 10-15 embert is magához rendelt, a dolog Martinuzzi előtt mégis titokban maradt. Izabella emberei e tanácskozások alapján Roggendorffal írásbeli egyezséget kötöttek, s e megállapodás alapján az egyik budai bíró, Pálczán Péter - aki mint látszik, ekkor már legalább 13 év óta a város kiváló elöljárója és régebben János királynak is hű szolgája volt - Roggendorffal a részleteket is megbeszélte.
 
A megegyezés úgy szólt, hogy július 13-ának éjjelén az ostromlókat beeresztik a várba, de az elsőnek benyomuló csapatok magyarok legyenek, lehetőleg a Roggendorf táborában időző Révay Ferenc emberei; a németekben ugyanis a városi polgárság nem bízott, s attól tartott, hogy azok a várost éppen úgy ki fogják fosztani, ahogy a környékbeli falvakat kifosztották.
 
A megjelölt napon Pálczán Péter a „Szent Mihály felé eső kiskaput" csakugyan kinyittatta, Roggendorf azonban a megállapodással ellenkezően németeket küldött be a várba, s ezek parancsnokává fiát tette meg, aki ekkor is léha és haszontalan természetű fiatalember volt, s később török szolgálatba állt renegátnak. Emberei a sötét feljárókon megzavarodtak s hangosan kérdezősködve és tanakodva magukra vonták az őrök figyelmét; amikor pedig a zajra innen-onnan fegyveres csoportok kerültek elő és a kaszárnyákból is készülődés és fegyvercsörgés zaja hallatszott és észrevették, hogy vezérük kinn maradt és hogy „nincsen dobjuk és zászlójuk", mindnyájan visszaszökdöstek a várból az alsóvárosba.

A biztosnak ígérkező csel tehát nem sikerült, s meghiúsulása az ostromlók helyzetét jelentékenyen megnehezítette. Martinuzzi most már kemény szigorral lépett fel az összeesküvők ellen és véres bosszút állt rajtuk; Bácsy Ferencet, a város jegyzőjét a vár főpiacán állítólag négyfelé vágatta, házát a Bornemissza Gergely és a Drailing Tamás házával együtt feldúlatta, s az árulás többi résztvevője közül is sokat megkínoztatott és börtönbe vettetett. A csel értelmi szerzői: Pálczán Péter, Korcsolyás Péter, a két Bornemissza, Tamás és Gergely, továbbá Drailing ugyan megmenekültek, mert sikerült a német tábort elérniük, de menekülésük az ostromlókra nézve szinte akkora veszteség volt, mint egy balul sikerült roham.

A várban ezen események következtében a németbarát párt igen meggyengült, erre az ostromlók többé nem igen számíthattak. Pedig a várbeliek támogatására nagy szükségük lett volna, mert ők maguk a vár vívásában nem értek el semmi különös eredményt, sőt egyre inkább ők maguk kerültek szorongatott helyzetbe. A Gellért-hegyen épített erődjükben - amelyet hadműveleteik központjává tettek - a mind számosabban jelentkező török csapatok nyugtalanítani, majd ostromolni kezdték őket. Lassanként ők kerültek ostromzár alá, már olyan hírek is jöttek, hogy a fősereggel együtt maga a szultán is Buda felé közeledik.
 
Ahogy a következmények mutatják, csak a vár gyors bevétele mentette volna meg a helyzetet - amire azonban nem volt remény -, vagy az elvonulás még a szultán megérkezése előtt, amit a Roggendorf seregeinek hátában portyázó Török Bálint a magyar csapatok vezérének külön is ajánlott. Roggendorf azonban ebben a helyzetben is makacsul kitartott korábbi terve mellett, s noha magyar csapatainak vezére, Perényi Péter is sürgette, hogy az ostrommal hagyjanak fel, az öreg tábornok csak augusztus közepe után határozta el magát erre.
 
Ekkor azonban a visszavonulás már álig volt végrehajtható. A jobbparti utakat és szorosokat a törökök elállták, a balparti út pedig két okból is veszélyes volt: egyrészt az átkelés nehézségei miatt, másrészt mert a Duna-Tisza közén is hatalmas török sereg közeledett Pest felé. Roggendorf a maga erősebb hajóhadában és a dunai szigetek birtokában bizakodva, mégis ez utóbbi utat választotta, de amikor augusztus 22-én virradóra megkezdte csapatainak átszállítását a pesti oldalra, a törökök a budai oldalon hátba támadták, a pesti oldalon pedig nagy erővel szemközt várták.
 
Mehmed és Hüszrev szandzsákbejek emberei a gellérthegyi erődöt, ezt az „isztabur"-t, ahogy i törökök a „tábort" magyar jövevényszóval nevezték, úgy rohanták meg, „ahogy az éhes farkas megrohanja a juhnyájat", s egy felgyújtott csűr világánál nagy öldöklést vittek végbe Ferdinánd serégében. Ennek következtében a visszavonulás rendetlen futássá zavarodott, amelyben elveszett a tábor egész hadifelszerelése és elpusztult mintegy 16.000 ember. Maga a fővezér is csak sebesülten tudott megmenekülni és nem sokkal később sebébe belehalt.

Mikorra a szultán a főerővel augusztus 26-án Pest alá érkezett, ellenséges katona sehol nem volt látható. Buda fel volt mentve.

De fenn a várfalakon nem fogadta hangos ujjongás és vidám lárma a felmentő sereget. A bástyákon mindenütt csend honolt. Martinuzzi és a többiek, akik a hosszú ostrom alól felszabadultak és akaratukat Ferdinánddal szemben diadalra juttatták, nem tartottak hangos ünnepségeket. Új ellenség, nyomasztó aggodalom szállta meg a lelkeket.
 
A szultán közeledtének hírére mindenki bajt gyanított, mindenki félt. Mindenki sajnálta, hogy nem él már János király, aki a törököknél minden veszedelmet el tudott hárítani, hogy megszakadtak azok a régi kapcsolatok, amelyek János királyt Szulejmán szultánhoz fűzték. A szultán mostani látogatása, úgy látszott, mintha nehéz számadásnak volna kezdete.

Újság Buda és Pest 1541. évi elfoglalásáról

A felszabadulás második napján csak annyi történt, hogy a szultán sátorszállását a pesti mezőről Óbudára, „Sicambria mezejére" vitette át, nyilván csak azért, hogy a korábbi harcok és táborozások szennyes színhelyétől messzebb kerüljön. Nevezetesebb eseményt a harmadik nap, augusztus 28-a hozott, amikor Martinuzzi, a kis királyfi gyámja és kancellárja, mintegy negyvened magával tisztelgő látogatást tett a szultán sátrában. Az urak a látogatásról mindnyájan visszajöttek, de a bizonytalanság és a nehéz tájékozatlanság érzetét a várbeliek között nem tudták megszüntetni, hogy a szultán sátrában miről tárgyaltak és mit végeztek, azt senki nem tudta, az vagy titok maradt, vagy már másnapra tárgytalanná vált.

A következő napon, augusztus 29-én a szultán küldött követet a várba a királynéhoz. Orudzs, a csausok agája jelentkezett Izabellánál, s ura nevében a keleten is szokásos ajándékokat nyújtott át neki: gyűrűket, karpereceket, drága szöveteket, s külön a királyfi számára aranyos és drágaköves szerszámmal díszített három paripát; a királyfinak a szultán vele érkezett fiai, Mehmed és Szelim (az utóbbi később Szulejmán utóda) kedveskedtek ajándékokkal. Szulejmán ugyanakkor, mint egy lovag, udvariasan mentegette magát, hogy bár nagyon óhajtaná, személyesen nem teheti tiszteletét a királynénál, mert azt vallása tiltja. De kéri, hogy gyermekét, az ő védencét rövid időre küldje el hozzá, látni szeretné. Ahogy a jobban értesült emberek suttogták, talán azért, mert Ferdinánd ügynökei a gyermekről többi között azt is híresztelték, hogy nem is fiú, hanem csak leány.

Ez már nagy esemény volt, s attól nemcsak Izabella fakadt sírva, hanem az urak is egyszerre zord idők szelét érezték meg.

A sok udvari ember mind báván nézett maga elé, nem merték kimondani, amit gondoltak, rémülten várták, mi fog velük történni. De a kívánságot teljesíteni kellett. Két idős hölgy aranyos kocsiba tette a királyfit, s a nehéz menet megindult. Izabella tanácsosai: Martinuzzi, Petrovics Péter, Werbőczy, Battiány Orbán, Podmaniczky, Török Bálint kísérték.

Valóban, a magyar uraknak akkor is minden okuk meg lett volna a rémületre, ha puszta szóbeszéd helyett pontos és hiteles hírekből értesültek volna arról, hogy róluk és a magyar sorsról a török táborban mit tárgyaltak. Az „állam oszlopai és a birodalom nagyjai" sorában a magyar kérdés rendezésében az volt az általános vélemény, hogy a birodalomnak olyan módon kell a magyarországi helyzetet rendeznie, ahogy azt a keleti nagy uralkodók és az Oszmán-dinasztia nagy hódítói is Kis-Ázsia számos országával, fejedelmi házaival és úri rendjeivel, mohamedánokkal és keresztényekkel szemben tenni szokták.
 
Mehmed pasa, akinek családja a szultáni udvarban régi szolga volt és aki a magyarországi helyzet végtelen bonyolódását mint az itt járó török seregek vezére tíz esztendő óta közvetlenül szemlélte, azt vélte volna megfelelőnek, hogy a királyfit, „Istvánt" - ahogy a törökök János Zsigmondot egész életében nevezték - mert már előbb tévesen így tanulták meg a nevét, az összes magyar urakkal együtt le kellene öletni. A szultán egy másik vezére, Ulama pasa, egy perzsa származású főúr, aki Tahmasz sah kemény keze alól szökött át Szulejmánhoz, azt javasolta, hogy a padisah vigye őt magával Isztan-bulba, neveltesse fel, s aztán „arra a szolgálatra használja, amire akarja". Kíméletesebb megoldásnak a tanácsban aránylag kevés híve volt.

A szultán azonban ez alkalommal nem büntetni akart, hanem jutalmazni, ő, a „Nagy Úr", a „Világ Menedéke, akihez a világ királyai és császárai kézcsókra járulnak", felvidámulva a „táborhadjárat" sikerétől, amelyben egy rögtönzött állás könnyű szétverésével döntő győzelmet aratott, és megengesztelődve az urak hódolatán, amiben az ország hódolásának jelét látta, kegyesen fogadta a királynénak valóban „kisded" ajándékait is; azokat a kupákat, láncokat, azt a selymet, atlaszt, amelyeket kincstárnoka az áruló városi tanácstag, Bornemissza Tamás elkobzott holmijaiból összeszedett és hódolata jeléül a szultán lábai elé rakatott.
 

Buda elfoglalása, 1541. (miniatura)

Egykori szövetségesének és védencének fiát nem bántotta, nem akarta meggyalázni. A királyfit tehát nem ölette le „az összes magyar urakkal együtt". Nem küldte le Kis-Ázsiába sem, hogy ott janicsárnövendék, devsirme-gyerek legyen belőle és később mint ajtónálló szolgáljon valamelyik pasa sátra előtt, mint Móré László fiai vagy a Perényi Péteré. Isztanbulba se vitte le magával, hogy ott felneveltetve „arra a szolgálatra használja, amire akarja". Inkább másodvezíre, Risztem pasa szavaira hallgatva, kegyes volt hozzá. Kitüntette, „fiává fogadta", megígérte, hogy „barátjának barátja, ellenségének ellensége lesz", s anyját, János király özvegyét, Lengyel- és Lityánországok királyának leányát is úgy fogja becsülni, „mintha tulajdon kedves rabnője volna".

Ennek megfelelően anyagi sorsukról is illő módon gondoskodni kívánt: Erdélyt és a Tiszán túli részeket („atyai országát") a királyfinak adta, s császári szerződésben biztosította, hogy amikor felnő, „atyja helyére Magyarország királyává fog tétetni". Buda várát azonban, mint mondta, nem bízhatja rája, mert nem tudná megvédeni, ő maga pedig két-három hónapi útról nem jöhet minduntalan a királyfi segítségére, se a királyné kezére nem adhatja, mert „a nők változékonyak". Ezért ő tartja meg, „nem magának, hanem a királyfinak", s a királyfi felnövekedéséig őrséget helyez bele".
 
Amíg az óbudai táborban folytak a tanácskozások, a janicsárok a Szombat-kapun (a mai Bécsi kapun) keresztül kisebb csoportokban beszivárogtak a várba, kíváncsian nézelődve, amiben őket, a „felszabadító" hadsereg vendégkatonáit a vezetők nélkül maradt várban senki akadályozni nem merte. Előzetes megbeszélésük szerint elszéledtek a kapuknál, összeverődtek a piacokon és a templomoknál, aztán adott jelre ezeket a pontokat nyíltan hatalmukba kerítették, majd hangos szóval kihirdették, hogy a lakosság a várban található fegyvereket azonnal hordja össze s aztán mindenki takarodjon haza. Estére minden várbeli házba bekvártélyozta magát egy csapat janicsár és ezzel a vár megszállása be volt fejezve.

A királynénak, aki a palotában remegve várta a döntést, tudtára adták, hogy Budán nem maradhat és azonnal mennie kell. A királyné és tanácsosai fájó szívvel váltak meg Budától (szeptember 5-én) és holtig emlékeztek a szultán szavaira. A kis János Zsigmondnak is jól emlékezetébe vésték, hogy felnövekedése után a szultán nyilatkozata szerint Buda őt fogja megilletni. János Zsigmond megjegyezte magának a tanítást, s alig érte el huszadik életévét, Erdélyből útnak eredt, hogy apai örökségét, a magyar királyok székhelyét az akkor még élő Szulejmántól visszakérje.
 
Azonban hiába vette magára a hosszú út fáradalmait, a gyenge Erdélyország kis vazallus fejedelme talán nem is tudott eljutni a hatalmas szultán elé. Nem tudjuk, hogy volt-e módja kérését előadni Szulejmánnak „apja helyett apjának", de az bizonyos, hogy útja eredménytelen volt, minden bizonnyal azért, mert a szultán ígéretére emlékezni sem akart. Hiszen ő azt az ígéretet annakidején csak a magyar uraknak tette. Nagyvezérének ellenben, akit a fővárosban hagyott a birodalom kormányzására, a szokásos győzelmi jelentésben azt írta Buda alól, hogy Budát végleg magának akarja megtartani és hogy hadjáratának ez volt a célja. János Zsigmond tehát üres kézzel tért vissza Isztanbulból, a „kereszténység erős védőbástyája" változatlanul török kézen maradt.