KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Buda a magyar középkorban nem volt különösen erős vár és a török uralom folyamán sem építtetett ki korszérű erősséggé. A budai török helytartók, mint annak emléke a törökkori helyrajzi elnevezéseknél is látható, a váron sok erődítési munkát végeztettek, de ezek átfogó egyetemes tervek nélkül mindig csak helyenkénti javítások és toldozások voltak, s már akkor is elavult módon és legfeljebb átmeneti stílusban készültek, kerek bástyákkal („hogy az ágyúgolyó lecsússzon róluk") és mindig a vár régi alaprajzában, régi szögeléseket és tornyokat erősítgetve, lényegesebb változtatások nélkül meglevő bástyákat és falrészeket állítva helyre. Így aztán Buda egyik utolsó törökkori képén 1684-ben például a nyugati hosszú bástyafalon ugyanazon töréseket, kiszögeléseket, bástyákat látjuk, amelyek nagyjában a vár 1541-ből való Erhard Schön-féle rajzán is megvoltak. Ami pedig a vár erősítésére a várfalakon kívül teljesen újonnan készült, mint az ismeretlen helyen állt Mehmed pasa „új tornya", a Haszan pasa által a külső városban épített „új palánk", továbbá távolabb északon a Barut-háne vagy délen a gellérthegyi erőd, csak csekély értékű vigyázóház vagy előretolt kisebb állomás volt, mely a maga 20-30 főnyi külön őrségével az ellenség első nyomásának sem tudott ellenállni.

Lényegesebb újítás a vár védelmi rendszerében csak a sok „bölme", sok udvar és elválasztófal volt, amelyek a benyomuló ellenség előnyomulásának itt is ott is útját állták, anélkül, hogy drága karbantartási munkát kívántak volna.

Buda azonban nemcsak korszerű erődítmény nem volt, de nagy várhoz illő korszerű felszereléssel sem bírt. Már az első időkben olyan hírek érkeztek a törökké lett Budáról, hogy a vár belső védelmi készültsége hiányos, hogy a kaszárnyák rendetlenek, a felraktározott anyag el van hanyagolva; majd, hogy a török várak nincsenek is védelemre felkészülve, hogy például Buda, Belgrád és Esztergom felszerelése együttvéve sem ér fel az egyetlen Komároméval, s hogy a török hadianyag se nem korszerű, se nem egységes.

A felvonuló szultáni seregek a Fekete-tengeren és a Dunán új és új harci eszközöket is hoztak ugyan magukkal, de hazamenet az értékesebb részt magukkal vitték s ami itt maradt, az inkább volt különböző korok vegyes harci eszközeinek véletlenül összeverődött gyűjteménye, mint várvédelemre, ostrom visszaverésére alkalmas hadi felszerelés.

Az egyik legfontosabb budai védelmi pont, a Bécsi-kapu őrizésére például a XVII. század második felében is egy „középkori nagy ágyú" szolgált, s a budai fegyvertárakból a vár visszafoglalása alkalmával is sok régi, elavult és alkalmatlan fegyver, sok nyíl és íj került elő, kevés korszerű hadianyag mellett. Mert a török sereg fegyverzete és harcmodora csak megjelenése pillanatában volt új, de később hosszú korszakokon keresztül szinte változatlan maradt és így szomszédai felszereléséhez képest elavult.

A budai védőőrség 1684-ben ugyanúgy íjászcsapatokkal is harcolt, mint másfél századdal előbb Mohácsnál, ahol tüzérsége mellett tudvalevőleg nyilazó könnyű lovassága vívta ki a győzelmet. Ennek megfelelően a Buda visszavételekor 1686-ban a lőállásokban talált török ágyúknak is több mint harmadrésze, 123 ágyú között 47 ágyú keresztényektől zsákmányolt, részben 100 évnél is öregebb löveg és ennélfogva vegyes típusú, kis értékű hadianyag volt.

Egészen új és korszerű ágyú nagyon kevés volt köztük; ezeket is nagyrészt az 1684-i ostrom hatása alatt, hirtelen küldték Budára. Az akkor legújabb és legértékesebb ágyútípus egyik darabját a vár elfoglalása után a brandenburgi csapatok vitték magukkal emlékül; egy másik példányát, melyet az ostrom alatt omladékok betemettek, 1934-ben a Görgei-szobor alapozásánál végzett munkálatok hozták, alig félméternyi mélységből újra napfényre. Az utóbbi ma éppen úgy legnagyobb török ágyúja a budapesti Hadimúzeumnak, mint az isztanbuli múzeumban látható ikertestvére, a típus harmadik példánya, az ottani ágyúgyűjteménynek. Mind a három ágyú egybehangzó feliratuk szerint „Mehmed mester munkája, készült Kosztantinijjében 1095-ben" (azaz 1684-ben).

A Buda erődítéséhez tartozó belső épületek, raktárházak is mindig gondozatlanok voltak, pusztulóban és düledezőben, ahogy az európaiak látták, az „összeomlás megtiszteltetésében részesülve", ahogy azt keleti virágnyelven a törökök mondták. Minden csak új korában volt jó, amikor elkészült. A javítás és karbantartás nehéz feladatát nem vállalta senki, mert az különösen a mellékes épületeknél hálátlan munka volt, arról sem hangzatos jelentésben beszámolni, sem ékesszavú emléktáblát készíttetni nem lehetett.

Egy fontos vonatkozásban mégis kifogástalan volt a var ellátása, nevezetesen az ivóvíz terén. A vár üregei és barlangjai Budán éppen úgy alkalmasak voltak nagymennyiségű ivóvíz és jég tárolására, mint Isztambulban az egykor külön e célra épített bizánci földalatti csarnokok és paloták, sőt az utóbbiakkal szemben a budai víztárolók azzal az előnnyel bírtak, hogy építésükről és fenntartásukról a természet erői ingyen gondoskodtak. A katonai testületek bőven igénybe is vették a természetnek ezt az ajándékát, a pasákat, janicsárokat, arabokat, külön-külön vermek látták el jéggel és vízzel, s magánosok is könnyen tárolhattak pincéikben esővizet és jeget, ami a vízszegény vidékekhez szokott törököknél a vízszerzésnek békében is közönséges módja s ostromolt várban mindenütt drága kincs volt.

Budának a hegyi fekvésen kívül, ami hirtelen megrohanás ellen védte, a természetnek az az adománya volt a fő erőssége, hogy hegyen álló vár létére vízzel elegendően el volt látva. A vár nem abban volt nagy és erős, amivel az emberek előzetes felkészüléssel tehették volna erőssé, hanem abban, amit a természet nyújtott neki ajándékul, és ami ennek kiegészítéséül, védőinek testi és erkölcsi tulajdonságaiból, az őrség karjainak, inainak megfeszítéséből, teljes, hiánytalan feláldozásából kikerült.

Emberi erőben Buda őrizetére Szulejmán szultán a török írók közlése szerint kereken 3-4000 katonát, gyalogost, lovast és tüzért rendelt. Ez a szám, ha a budai őrséghez hozzávesszük a pestit is, amelyet a török írók nyilván belefoglaltak a budaiba, nagyjában egyezik az egykorú zsoldnaplók adataival.

A legrégibb ismert hivatalos feljegyzés 1541-42-ben, Szulejmán pasa idejében Budán 2387, Pesten 682, összesen 3069 embert, egy két évvel későbbi a két városban 2965 és 1481, összesen 4446 embert, az 1549-i zsoldnapló Budán 1898 embert, Pesten 1110-et, összesen 2998 embert, az 1628-i Budán 2606 és Pesten 734, összesen 3340 embert tartott nyilvántartásban. A vár állandó őrizetét átlagban 3-4000, Budán és Pesten lajstromozott itteni török katona látta el.

Török Buda (előszó)  A kereszténység védőbástyája  Az iszlám védőgátja, 1. rész  Az iszlám védőgátja, 2. rész  Helyrajz  A Vár és őrsége  Vallások és népek

Jelenleg nincs ajánlható link!

A megszállás utáni első bizonytalan időkben azonban, amikor Buda még magában ugrott ki a török várak közül és a legközelebbi török erő messze Szegeden vagy Eszéken tartózkodott, Buda birtoklása ezzel a 3-4000 emberrel nem látszott kellő mértékben biztosítottnak, ezért fokozott megerősítésére további csapatok is iderendeltettek. Ezeket azon szokás szerint, amely a törökök régebbi terjeszkedéseinél is megfigyelhető, a beljebb eső várak, a biztonságban élő „belső ország" erősségeiből küldték Budára, a török védelmi vonalat így újból és újból mintegy kifordítva. A Duna-Száva-vonalnak ott nélkülözhető és feleslegessé vált őrségei kerültek a fontos végvárba, összesen 4196 fővel, akik közül 2954 embert török feljegyzés évekkel később is itt talált, míg a többi időközben eltávozott vagy elveszett. A külön ide küldött 2954 emberrel együtt Buda és Pest teljes őrsége 1541-ben 6023 embert tett ki, Szinte pontosan annyit, amennyit Ferdinándnak kémei jelentettek. Mint az események mutatták, ez a 6-7000 ember, néhány Al-Duna-melléki katonai kerület további 2-3000 főnyi fegyveres erejével, amelyet szükség idején könnyen Budára lehetett irányítani, elegendőnek bizonyult arra, hogy Budát a szultán számára biztosítsa.

Az állandó őrség legrégibb részletes megoszlását fegyvernemek szerint 1543-ból ismerjük. Ekkor Budán 650 janicsár (jenicseri), 12 dzsebedzsi („páncélkészítő" és fegyvertáros), 13 haddád („kovács") és nedzsdzsár („ács", hidász), 8 mehter („muzsikus"), 162 topcsi („tüzér"), 682 gönüllü („önkéntes", egyfajta lovas), 933 azab (egyfajta gyalogos), 505 ulúfeli szuvári („zsoldos lovas") szolgált, Pesten 650 janicsár, 22 tüzér, 10 müteferrika: „különféle" műszaki ember, 41 hidász, 5 kovács, 10 kumbaradzsi („bombakészítő és bombavető"), 442 azab és 301 martalosz („martalóc") állomásozott.

Az őrség létszámának változásával természetesen együtt járt az egyes fegyvernemek létszámának változása, sőt egy-egy új fegyvernem megjelenésé is. Így például 1549-ben Budán 583 janicsár, 11 dzsebedzsi, 3 haddád, 2 mehter, 97 topcsi, 14 top arabadzsiszi („tüzérségi szekerész"), 8 nedzsdzsár, 11 kumbaradzsi, 376 gönüllü, 644 azab és 174 „zsoldos" lovas, Pesten 406 janicsár, 5 tnüteferrika, 9 nedzsdzsár, 5 kovács, 3 kumbaradzsi, 32 topcsi, 302 azab, 46 kálkandzsi („pajzskészítő") és 292 martalóc szolgált.

A 3000-4000 főre állandósult létszámban az egyes alakulatok, fegyvernemek megfelelő részesedése nagyjában úgy alakult ki, hogy az őrségben a gyalogság volt a túlnyomó, ezt a lovasság, a lovasságot a tüzérség és a kisebb műszaki alakulatok, műhelycsapatok, szakmunkások követték, de az utóbbiak az egész őrségnek a tüzérséggel együtt is csak kis töredékét, alig tizedrészét tették.

Az őrség tagjai katonai értékük, illetőleg háborús múltjuk szerint két csoportra oszlottak, az egyik csoport tagjai kapu kulu: a „kapu (azaz az isztanbuli szultáni udvar) szolgái", a másiké a szerhad kulu: a „végvidék szolgái", vagy jerli kulu: „vidéki, helyi szolganép" voltak. Ez a megkülönböztetés csak a nagy létszámú alakulatoknál jutott külsőleg is kifejezésre az emberek csoportosításában, így a gyalogságnál, ahol a janicsárok (később csak részben) „kapu kulu", az azabok „szerhad kulu" voltak, meg a lovasságnál, ahol a gönüllük és a „zsoldos" lovasok a „kapu kulu" csapatait, a martalócok a „szerhad kulu" csapatait képezték; a többi kisebb testületben a jobban képzett kapu kuluk közös csapatban szolgáltak a végvidéken sorozott és gyengébben képzett helyi emberekkel, a szerhad kulu-val.

A janicsárokat, akik a gyalogságnak, sőt az egész haderőnek törzsét tették, tudvalevőleg keresztény származású gyermekekből képezték ki a török-mohamedán eszme harcosaivá. Újoncaikat a törökök előbb ellenséges földön rabolták, később keresztényektől lakott saját tartományaikban rendszeresen „szedték", s anatóliai tartományok-ban, török falvakban török parasztok között nevelték lélekben fanatikus mohamedánná, testben szívós katonává. A fegyelem mellett különösen, az összetartás érzését fejlesztették ki bennük, mint újabb időkben a hadiflották matrózainál szokás, nyugalmas békevilágban a hatalmon levőknek legnagyobb büszkeségére, válságos nehéz helyzetekben első veszedelmére.

Alakulatuk a magyarországi török uralom kezdetén fejlődésének legfelső fokán állott, ekkor mindegyik janicsár jól képzett „kapu kulu" volt; de ez a fegyvernem Szulejmán szultán sok háborúja alatt igen súlyos veszteségeket szenvedett, amelyek következtében megritkult sorait úgy kellett kitölteni, hogy önkéntes jelentkezőket a szokásos nevelőiskola nélkül felvettek janicsárnak, elsősorban mégis olyanokat, akik janicsárok gyermekéi voltak és apjuk foglalkozásának folytatására és a janicsár hagyományok fenntartására a nélkül is alkalmasnak ígérkeztek. A janicsárok soraiban támadt rést Budán is janicsárok fiaival töltötték ki, a fegyvernem harci értékének már akkor észrevehető csorbulásával.

A gyalogság második vonalbeli csapata, amely számra nézve néha a janicsárokat is felülmúlta, az azab nevet viselte; ezzel azonos értelmű megjelölés, vagy az azabhoz hasonló gyalogos csapat neve volt a hiszár eri: „várkatona"; mind a kettő szerhad kulu: „vidéki szolga", vagy jerli kul: „helyi (vidéki) szolga" volt. Az azabokat általában nem solcra értékelték, a janicsárok meg éppen lenézték, még abból az időből, amikor az 1422-i török belső harcok folyamán a janicsárok sok lázadó azabot lemészároltak és — a krónikás szavai szérint — mészárosoknak két azabfejet kínáltak egy szárított birkafejért. További külön gyalogcsapat volt a szerden gecsük: „fejét vesztettek" csapata; ebbe a csapatba önkéntes jelentkezők tartoztak, akik nagyobb egyszeri ajándékkal és felemelt zsolddal jutalmazva, különösen veszélyes megbízásokra, rohamokra stb. vállalkoztak; külön csapatokat talán csak alkalomszerűen, megbízatásuk idejére képeztek.

A lovasság, az a második fegyvernem, amelyhez a született török természeténél fogva szívesen vonzódott, szintén első és második vonalbeli, jobban és kevésbé képzett csapatokra oszlott; az előbbiekhez tartoztak a gönüllük „önkéntesek" (akik talán abban voltak „önkéntesek", hogy a szolgálatnak ezt a fegyvernemet ők maguk választották), és az ú.n. ulúfedzst szuvárik: „zsoldos lovasok", akik szintén csak hagyományból viselték a megkülönböztető „zsoldos" nevet, mert zsoldot minden katona kapott; zsoldot húztak még a harmadik lovascsapat tagjai, a martalócok is, akikből egyébként rangban az egész őrség utolsó csapata telt ki.

Különálló kisebb lovascsapatot alkottak még az ú.n. beslik, egykorú magyar szövegek szerint bestiák: „ötösök". Ezek abban is különböztek minden más zsoldos katonától, hogy már akkor napi öt akcsét kaptak - nevük is innen ered -, amikor a többinek legfeljebb 3-4 akcse zsold járt; hírük megelőzte jöttüket, a magyar országgyűlés már 1514-ben riadalommal szólt róluk. Hozzájuk hasonlóan kivételes csapat volt a delik: „őrültek", a „megszállottak" csapata, ezek a gyalogság rohamcsapataival, a szerden gecsükkel volnának párhuzamba hozhatók.

Pesten egy időben, talán csak a XVII. században, 60-70 főből álló kisebb tatár csapat is szolgált, kétségkívül mint lovas sereg; mint a törökök mondták, „olyan nép, amelyik nem eszik, nem iszik, még a jégen is elhál" és magyarra-törökre egyformán veszélyes, mert mindent elpusztít.

Az őrség lovasságához tartoztak még a külön csapatokba sorozott szpáhik, akik mint birtokkal fizetett lovas vitézek, egy-egy várhoz kötve várakban laktak és az alajbej vezetése alatt szükség szerint katonai szolgálatot is teljesítettek, noha a tényleg szolgáló sereg keretein kívül álltak. A budai és pesti őrség első tartalékát ezek a tényleges szolgálatból már kiállt katonák adták, elsősorban a magyarországi vilájetek és szandzsákok, aztán az Al-Duna-vidéki kerületek, nevezetesen a pozsegai, szerémi, vidini, aladzsa hiszári, zvornikí, spendrei szandzsákok szpahijai. A veszély hírére ezek siettek elsőnek Budára, hogy amíg a főérő a szultán vagy a nagyvezér vezetése alatt, felvonul, az ellenség rohamát kivédeni segítsenek.

A várőrségnek rangban és számban harmadik helyen álló alakulatai, a tüzérek, bombavetők és aknászok, műszaki emberek, Budán és Pesten alig másfélszáz főből álltak, de az ostromok története szerint, alkalomszerűen Budára juttatott erősítésekkel, igen hatékony fegyvernemet alkottak, különösen az aknászok végeztek, a technikai ismeretek kellő birtokában, szakszerű és ügyes munkát. Kiegészítő vagy segédalakulataiknak tekinthetők a fegyverkovácsok, pajzskészítők, vértkészítők, ácsok, és az egy-két mérnök, aki Budán teljesített hivatalos szolgálatot.

A tűzfegyverek ismerete és felhasználása terén a törökök magyarországi uralmuk kezdetén felülmúlták európai ellenfeleiket és ezekkel szemben a másfél évszázad alatt sem kerültek hátrányba, mert az európai népek újításait és találmányait e téren sietve eltanulták. A sok török ágyúnév (sahi zarbuzan, sahi, sahin topu, badzsaluska, kondak, kolumburna, baljemez, baliemezzo, csul tutmaz, kumbara, sajka iopu, szakaloz) között nem egy idegen jövevényszót találunk, perzsa és olasz ágyúneveken kívül szláv és magyar származású ágyúnevet is, ami arra mutat, hogy ezek az ágyúfajták neveikkel együtt e népek révén honosodtak meg a törököknél. A bombák (kumbara), aknák, gyújtó és robbanó szerek (szurokkoszorú, lőporzsák, gyújtó és robbanó nyíl) készítésében is nemcsak leleményesek, de tanulékonyak is voltak.

Budán külön fegyvernem volt végül a vízi erő, a dunai hajóhad, illetőleg annak legénysége, élén a „dunai kapitánnyal" (Tuna kaptani). A dunai kapitány mint „önálló szandzsák" egyrészt kívülről jövő ellenséges vízierők támadása ellen volt hivatva biztosítani Budát, másrészt a birodalom belseje felé mint békés feladattal az Al-Duna felől érkező kincstári szállítmányok, élelmiszerek, pénzküldemények kísérésével volt megbízva. Á tisztséget magasabb rangú szolgálatnak, a pasa után Budán a legmagasabb rangnak tartották. A hajóhad parancsnoksága, mint Evlija Cselebi írja, „igen fontos kapitányság" volt, 52 sajkával és 2000 emberével „Prágáig uralta a Dunát", de aligha kétséges, hogy mind a hajólegénység száma, mind a hajóhad idézett hatósugara lényegesen kisebb volt.

A legénység főleg Al-Duna-melléki rácokból került ki, s annak tagjait ugyanúgy, mint a birodalom belsejében a tengerészkatonákat, azabnak nevezték. A magyarországi török tartományokban azabnak nevezett katonák azonban olyan várakban is teljesítettek állandó szolgálatot, amelyek közelében folyam és hajóhad nem volt, vagyis nemcsak hajósokat, hanem gyalogos szárazföldi katonákat is neveztek azabnak.

A hajóhadnak külön műszaki csapatai, építő- és javítóműhelyei is voltak. Ezek élén az „iszkáboló mester", a kalafafcsi basi" állt, keze alatt, a török hajóépítés e legészakibb dunai állomásán, szintén délvidéki emberek, főleg rácok dolgoztak.

Mint utolsó alakulatot említjük az őrségben a zenészeket (mehter), akik a sorkatonaság hivatalos felvonulásait török katonai zenével: síppal, dobbal, trombitával ünnepélyesebbé és főleg hangosabbá tették, ezenkívül az egyik várbeli bástyán, a Mehterháne kuleszin („zenekar-bástyán") esténként vagy csak pénteki napok előestéin a közönséget is szórakoztatni szokták, utóbbi ténykedésük által sokkal ismertebbé válva, mint azt katonai értékük vagy akár csak létszámuk után is várhatták volna. A testület összesen 6-8 emberből állt, tagjai többnyire cigányok voltak.

Azoknak a kisebb csapatoknak, szakaszoknak, amelyekre az egyes fegyveres testületek, vagy ezeknek nagyobb egységei fel voltak osztva, a janicsároknál, topcsiknál, arabadzsiknál, gönüllüknél, kalkandzsiknál bölük, az azabok-nál, martalócoknál oda volt a neve. A bölük szabályszerű esetekben 10 embert, a gyakorlatban kevesebbet, néha csak 2-3 embert foglalt magába, s ugyanígy az oda is; az oda tehát a janicsároknál 2-300 főből álló nagy egységet, a „zsoldos" lovasoknál, uzaboknál és martalócoknál 5-10 emberből álló kis egységet jelentett.

A bölük élén a bölükbasi, vagy perzsa nevén a szerbölük, az oda élén az „oda feje", nevezetesen a „zsoldos" lovasságnál és az azaboknál az oda basi vagy szer-oda, a martalócoknál a szermije („százados", nyilván olyan időből származó arab műszóval, amikor az száz embernek parancsolt) állt, s rendszerint egy-két akcseval volt előbbre a zsoldlétrán, mint alantasai. A janicsár bölüköket nagyobb egységbe: odabu az oda basi, a „zsoldos" lovasokat és martalócokat: egy-egy ugalikbú az aga, az azabokat: egy-egy riászetbe a reisz foglalta össze; ezek már nagyobb csapatoknak, 50-100-200 emberből álló egységeknek voltak fejei.

A fegyvernemek élén is egy-egy aga, például a janicsárok élén a janicsáraga állt. Az első budai janicsáragává Szulejmán szultán az akkori szekbán basit tette meg. A budai janicsáraga rangban a szandzsákbejek után szokott állni és szabályszerű esetben szandzsákbejjé szokott előlépni. Szigorúan csapatához és a várhoz volt kötve, a vártól messzebbre nem távozhatott, s nemcsak a janicsárok fegyelmére, hanem a közrendre is ügyelt; éjszaka őrjáratot tartva, az ú.n. „polgári" lakosság felett is úr volt."

Nagyobb létszámmal bíró fegyveres testületben a vezető-tiszt után megszabott sorban több más tiszt következett, akik között első az aga helyettese, a kethüdá volt. A janicsároknál minden oda élén egy csorbadzsi állt, akinek neve: „leveses", abból az időből származik, amikor az odabeli legénység ételének, „levesének" készítésére és kiosztására ügyelt, s-rangja Marsigli szerint - tehát a korszak végén - a nyugati seregek kapitányi rangjának felelt meg; ezt követte a már említett oda basi, az „oda feje", aki a 10-10 emberből álló szakaszok, a bölükök fejeit, a bölükbasikat fogta össze, de a legénységgel is közvetlen kapcsolatot tartott fenn, azzal együtt lakott, együtt is aludt, aztán a vekíl-i hardzs, a számvevő", aki az oda gazdasági ügyeit vezette, s végül a bajraktár, a „zászlótartó".
 

A katonáknak ebben a sűrű és sokféle összetételű tömegében sokféle jel és jelvény szolgált arra, hogy az egyes alakulatokat s ezek tagjait külsőleg is meg lehessen különböztetni. A csapatok helyét és a parancsnokságokat táborozás és vonulás közben egyaránt külön jelvények tették felismerhetővé. Ahol, magas póznán, mely ragyogó félholdban végződött, egy lófarkat lengetett a szél, ott szandzsákbej haladt vagy táborozott, két és három lófarkas pózna (túg) pasát jelzett;, két túg olyant, akinek nem volt vezír-rangja, három túg olyant, aki már vezír-rangot is szerzett; öt túg a nagyvezért, hét túg egyedül a szultánt illette meg.

A fegyvernemeknek is külön zászlaik voltak. A gyalogság zászlaja egy ékben végződött, a lovasságé fecskefark-alakban két ékben; mindkettőn ki volt hímezve a negyedik kalifának, Alinak sokat emlegetett, markolatától kezdve, kazalvágóhoz hasonlóan két ágban menő kardja, a zülfikár, amelyet egy győztes csata zsákmányából a próféta ajándékozott kedves és vitéz vejének. A tüzérségi csapatok zászlaja szintén egy ékben végződött, mint a gyalogságé, de megkülönböztetésül más méretű volt s azonkívül ágyú rajzával volt díszítve.

A fegyvernemeken belül az egyes csapatoknak is külön ismertetőjegyeik voltak, például a janicsároknál az egyes odák sorszámmal és jelvénnyel voltak ellátva, s ez a jelvény táborozáskor kivarrva sátruk vásznán vagy kitűzve sátruk árbócán messzire ellátszott. A 196 janicsár-csapat ugyanannyi címerében egyes motívumok többször váltakoztak. Legkiemelkedőbb jelvények voltak: lófark, teve, kutya, farkas, oroszlán, hal, elefánt, ágyú, zülfikár, lándzsahegy, hágcsó, létra, várkapu, torony, dzsámi, nyitott tenyér, hajó, ciprus, pálmafa, az arabnyelvű jelmondat: „Bizalmamat Alláhba vetettem","' stb.; bizonyára mindegyikük egy-egy „beszélő jelvény" volt, annak emléke, hogy a csapat a címer képével kapcsolatosan valami nevezetes haditettet végzett, vagy valami kabalisztikus jel volt, de a történetkutatás mai állapotában egyikre sem tudunk pontos magyarázatot adni. A budai janicsárokról is csak annyit tudunk, hogy közülük egyesek az első időkben állítólag az 51-ik odába tartoztak s jelvényül lefelé nyúló zülfikárt viseltek, de az összes budai és pesti odák sorszámát és jelvényét nem ismerjük; forrásainkban csak mint „budai", illetőleg „pesti" janicsárok szerepelnek.

Arra is külön egyenruhadarabok, jelek és jelvények voltak előírva, hogy közemberek más csapatbeliektől, rangok egymástól megkülönböztethetők legyenek, úgyhogy a kortárs, ha ezeket a jeleket ismerte, az útjába került katona fegyvernemét, csapatszámát, rangfokozatát külsejéről meg tudta határozni. A janicsár például derékba szabott köpenyt, dolamát viselt, ezt derékban szíjjal vagy széles övvel (kusak) fogta össze. Lábán kurtaszárú csizmát hordott, amelyet elől csattal összefűzni a törvény szerint csak janicsárnak volt joga. Karján csapatának kivarrt számát viselte. Fejére fehér darócból készült föveget tett, amelynek elülső része arany paszománnyal: üszküffel (a „skófium" szóból) volt díszítve, hátsó része tarkójára lógva a tarkót is fedte, avagy sapka formájában posztó- vagy vászonkendőt hajtogatott össze a fején. Különleges rohamalakulatok tagjai (szerden gecsti; „feje-ment", azaz „eszement", dal kilidzs: „kivont kardú" emberek) külön kitüntető föveget (szerden gecsti kavugut) viseltek.

 A tisztek díszes dolmányban, vagy lábfejig érő bő köpenyben, akkori magyar szóval „köntösben" vagy ,,kaftánban" büszkélkedtek (a dolmány, köpeny kaftán, köntös szintén ekkori török jővevény-szavunk), amellyel egy-egy rangemelésnél maga a szultán tüntette ki őket. Hosszú nadrágot hordtak, melyet térd alatt szíjjal vagy zsinórral kötöttek át. Fövegük igen sokféle volt, egyiknek formája azonos volt a mai prémes török kalpaggal (a kalpag is török eredetű szavunk), ez elől hosszában széles arany paszománnyal, és alul körbefutó arany sujtásokkal meg tollbokrétával a rangot is jelezte. Előkelő urak rang és divat szerint különféle prémekből nagyalakú fövegeket viseltek, ezzel magukat már messziről felismerhetővé, sőt félelmetessé téve; valóban akár gyalog, akár lóháton jöttek, a keresztények már messziről kitértek útjukból. Végvidéki magyar és török vitézek ruházkodása különben, mint köztudomású, formában és anyagban annyira hatással volt egymásra, hogy a fövegeknek különösen török divatú fajtáit leszámítva, egymástól alig különbözött.

A fegyver nem tartozott hozzá a katonák utcai megjelenéséhez. A katonák fegyvert csak szolgálatban, vagy a harctéren viseltek. Fegyvereik védekező és támadó fegyverek voltak.

Gyalogos katonáknál védekező fegyver volt a sisak (tugulga) és a pajzs (kaikon), e kettőt többnyire bőrből készítették, s a pajzsot rászerelt vagy rárajzolt állati fejekkel tették ijesztőbbé. Támadó fegyverek gyanánt nagyobb távolságra lőfegyvereket használtak; egyes csapataik nyíllal (ok) és íjjal (jaj), mások csak puskával (tüfenk) dolgoztak; közelharcban kardjukat (kilidzs) és főképen az övük mellé dugott hosszú görbe kést, a handzsárt rántották elő.

Lovasságnál egyes csapatok vagy inkább csak egyes rangbéli emberek páncélinget és vaskesztyűt is viseltek, s lovaikat is páncélba öltöztették, de lovaiknak túlságos megterhelésétől mégis óvakodtak, mert a hadsereg megszervezésénél a lovasságnál a gyorsaság volt az alapgondolat. A lovasok nagyobb távolságnál főfegyvernek a nyilat használták. A nyíl kezelésében a törökök rendkívül ügyesek voltak, s amíg a nyíl mint lőfegyver nem vesztette el jelentőségét, fölényüket nyílt harcban megtartották. Közelharcban a lándzsa (mizrak) és a görbe kard volt félelmetes fegyverük. A pisztoly, buzogány (topuz), rovidnyelű bárd (teber), a balta (balta), amelyeket a nyereg mellé szoktak akasztani, inkább csak a rang és jómód kifejezésére szolgált.

A fegyverek ugyanazon csapatoknál is a változó divat szerint sokféle változatban és sokféle kivitelben készültek, mert szép fegyverért a tehetősek szívesen hoztak anyagi áldozatot és a szép fegyvert akkor is becsben tartották, ha annak harci értéke már elmúlt. Kardoknál, puskánál, pisztolynál a markolat tájékát gyöngyberakással, esetleg gyöngyökkel is díszítették, lovaik szerszámát veretekkel, a lótakarót, a tegez vagy puzdra külső burkolatát hímzéssel tették rangosabbá.

A katonai szolgálat terhe kerületenként a legmagasabb rangú tiszt egyéniségétől függött és így gyakran változhatott. A török katona élete alapjában igen nehéz volt, mert a szabályszerű mindennapi szolgálaton kívül a testedző és ügyesítő gyakorlatok: futás, dárdavetés (dzsirid), nyilazás, csoportos testületi játékok, viadalok és versenyek az embereket állandóan igénybe vették és már azért is kimerítették, mert az ellátás és élelmezés igen gyenge volt; a szolgálat ellenben egész életre szólt s annak terhei alól, az alsórangú katonasorból csak valami különös értékű katonai cselekedettel lehetett kiemelkedni.

A szolgálatban és gyakorlatban az alsórangú tisztek a legénységgel együtt vettek részt, sőt a legénységi emberekkel együtt is laktak. A hadsereg legfontosabb és legnépesebb csapattesteinél, a janicsároknál az alsórangú tisztek, a „csapattisztek" a janicsárok kebeléből kerültek ki, azokat az egyes odák közemberei maguk választották. Így a tiszt egész életét a legénységgel együtt élte le, s közelebb állt a közemberhez, mint más fegyvernemben és más hadseregekben. Tiszt és közember egymásnak bajtársa volt, ami a szolgálati viszonyt közvetlenebbé tette, de a fegyelmet nem lazította.

Az emelkedés ugyanis - nem számítva a háborús idők rendkívüli eseteit - hirtelen ugrások nélkül tisztek és közemberek megegyezésével, elismert szokások és kialakult szabályok szerint történt, amelyek a rangsort éppen úgy tiszteletben tartották az egyének között, mint a fegyvernemek között (ahol a janicsárok után a topcsik, a topesik után a gönüllük, ezek után a „zsoldos" lovasok, majd az azabok s végül rangban utolsónak a martalócok álltak).

Például janicsárnövendékből: „adzsemí ogánból" először közjanicsár lett, közjanicsárból bölükbasi stb. és a zsold is szolgálati idő és érdem szerint emelkedett. A janicsár jogi helyzete a sok vonatkozásban egyébként bizonytalan és ingadozó török életben biztosan meg volt állapítva. Janicsárok, a „császár fiai" felett bíráskodási joga csak az ő tisztjeiknek volt, főbenjáró ügyben csak agájuk büntethette és csak éjszaka fogathatta el őket, hogy gyalázatukat idegenek ne lássák. Talán ez a sok kiváltság és előjog okozta, hogy kiváló képességeik és szolgálataik ellenére sokszor fegyelmezetlenek voltak. Dernsohwatn a budai janicsárokat „gőgös magatartású hazátlan cigánynépnek" mondja, s későbbi európai utazók is szóvá teszik önkényes, izgága viselkedésüket.

A számos feltűnő, sajátos vonás között, amelyeket a török hadseregnél már az egykorúak megfigyeltek, kettő érdemli meg, hogy részletesebben tárgyaljuk: a katonák fegyelme és a sereg harcmodora.

A fegyelmet két tényező volt hivatva biztosítani, az egyik tényező erkölcsi erő volt: a tekintély, amely legmagasabb helyen a szultán iránti hódolatban futott össze, a másik anyagi erő volt: az emberek ellátása, a zsold, amely viszont végső fokon a szultántól eredt. A másfél évszázad folyamán, ameddig a török uralom Magyarországon tartott, a sereg fegyelme és értéke látszólag változatlan maradt, mintha minden a régi mederben haladna, de a valóságban a hosszú idő alatt mind a fegyelmező erő, mind maga a fegyelem és a katonák harcmódja nagy változásokon ment keresztül.

A padisah személye, mint említettük, azokban az időkben volt leghatalmasabb tényező, amikor a török hatalom Magyarországra elért A világi és egyházi hatalomnak egy kézben való egyesítése különösen Szulejmán halála után nyert fontosságot mikor a nagy ősök kis unokái, életüket a bizánci udvar török módra leegyszerűsített kedvteléseire tékozolva, a korábban felélesztett harci vágy irányítására nem mutattak példát. Olyan birodalomban, amely addigi életében a hitetlenek elleni állandó harc alapjára volt felépítve, a hódító háborúk kiesése, a zsákmány és a sarc hiánya, az újabb és újabb adók elmaradása nemcsak gazdasági zavart idézhettek elő, hanem a vezetőkbe vetett hitet is megingathatták.

És még inkább megbomolhatott a hadsereg és a padisah közötti viszony, ha a padisah sikerek helyett csak kudarcot tudott felmutatni, mint például III. Mehmed, aki másfél évszázad alatt tíz szultán közül egyedül szállt táborba Magyarország felé, de nem győzelemmel tért az itteni hadjáratból vissza, amit tőle babonás hittel már azért is vártak, „mert ugyanazt a nevet viselte, amelyet a próféta és Isztambul meghódítója is viselt", hanem csak nehezen titkolható kudarccal.

Ebben a hanyatló és dicstelen korszakban a padisah vallási méltósága, kalifai rangja különösen vidéken sokáig ellensúlyozta a dinasztia karakterében és tekintélyében beállott törést, s a magyarországi török tartományban is közembert és vezetőt egészen a korszak végéig egyformán megtartott alattvalói hűségében.

A fegyelem biztosításának anyagi eszköze, a katonák ellátása, az embereket szintén a legfőbb nagyúrhoz, a szultánhoz kapcsolta. A török birodalomban ugyanis általános tétel, „kánun" volt, hogy az állam alkalmazottai, akár egy akcsét, akár ezer akcsét, akár készpénzt, akár földet kaptak, azt a szultántól kapták, valamennyien a „szultán szolgái" voltak, s a szultánnak életükkel is szolgálni tartoztak.

Katonatípusok az oszmán hadseregben

Lovasság:
Akindzsik – a legnagyobb létszámú török irreguláris lovasság. A „megtorló alakulat”, amelynek feladat közé tartozott a helyben történő élelem- és takarmánybeszerzés és a csatatér előkészítése.
Gurebák – a törökök rendkívül soknemzetiségű egysége, csak egy tizedét képezték oszmánok, a többi perzsa, egyiptomi, arab, tatár, albán, sőt olykor szerb, vagy bosnyák származású volt. Könnyen felismerhetők voltak, hiszen ruházatuk egyáltalán nem volt egységes, egyetlen ismertetőjük tornyos turbánjuk volt.
Szilidárok
Dzsebedzsik – könnyűlovasság, amely használt rézsodronyinget.
Beslik
Gümüllük
Müszellemek
Mamelukok – részben arab, részben török lovasok. Tornyos posztósüveget viseltek.
Ulifedzsik – részben reguláris könnyűlovas, de nem sokszor vetették be őket a harcba, inkább tábori rendfenntartók voltak.
Fáriszok
Besliák

A XV. századtól a török birodalom hűbéresévé teszi a Krími Tatár Kánságot, amelynek lovasai rendszeresen részt vettek a törökök háborúiban kisebb-nagyobb csapatokban. A legszörnyűbb egységei voltak a törököknek, Magyarországon is a legnagyobb pusztításokat ők követték el.

Gyalogosok:
Janicsárok – Az I. Murád által létrehozott janicsárság egy olyan gyalogos csapat volt, melynek tagjait a janicsáriskolákban egészen fiatal (10-15 év) koruktól kezdve arra nevelték, hogy a mindenkori szultánt feltétlen odaadással szolgálják. Janicsárok alkották a szultán testőrségét és Szulejmán koráig csak a szultán személyes vezérlete alatt tartoztak háborúba menni.
Aszabok – az akindzsik mellett az irreguláris egységek között ők voltak a legtöbben.
Kumbaradzsik – gránátos török katonák.
Tüfenkcsik – a janicsárokhoz hasonlóan ők is rendelkeztek puskákkal.
Piadok
Delik
Müsztahfizok
Bosztancsik – Sokszor a szultán, vagy a pasa sátora körül örködtek.
Dzsamakok – Ők a nem reguláris janicsárok, akik szinte teljesen török nemzetiségűek voltak. Nekik is lőfegyverük volt.
Kapudzsik – Némileg reguláris erők, de nem nagyon szerepeltek a harctereken, sokkal inkább a szultán udvarának örzői voltak, így számuk sem volt magas.
Reiszek

A török seregben a birodalom más népei is szolgáltak, így például a szintén hűbéres román fejedelmek katonasága, vagy a szerbek lovasként, avagy gyalogosként. A csauszok a legalacsonyabb rangú katonák voltak, a tatár lovasok egy része is csausz volt. Harcosként szolgáltak nagyszámban török szerzetesek, dervisek. A tábori szolganépet képezték lagumdzsik, az arabadzsik (szekeresek), haddádok (kovácsok) és kalkandzsik (pajzskészítők).

Tisztikar:
Aga
Janicsár aga
Topcsi
Jaszaul
Bég (bej)

A magyarországi tartományokban a padisah itteni szolgáinak ellátására nem volt nehéz fedezetet találni, mert az első időkben a zsákmány, később az itt behajtott adó és más évenként visszatérő jövedelmek gazdag gyarapodására voltak a török kincstárnak.

A zsoldnak kifizetendő készpénz előteremtése már azért sem okozott nagy gondot, mert a zsold nagy része nem került készpénzben kifizetésre, hanem „elszámoltatott". A zsoldosok ugyanis az első időkben az egykori magyar állami és keresztény egyházi tulajdonokból, alnelye-ket a török kincstár a maga számára lefoglalt, sok házat, telket vagy más kisebb ingatlant vásároltak, hitelbe, leszolgálásra, minek következtében az ilyenek zsoldja megfelelő ideig nem vált esedékessé; a későbbi korokban pedig ellátásul termékeket osztottak ki közöttük, búzát és árpát, húst és lisztet, sót stb., amiket a kincstár az itteni tartományokban adó vagy vám fejében szedett össze. A katonák tehát nem pénzben, hanem házban, mezőgazdasági terményben, élelmiszerben kapták zsoldjukat, olyan értékekben, amelyekkel a kincstár bőségesen rendelkezett, s a hadseregnek szinte az volt egyik gazdasági szerepe, hogy az állam alig értékesíthető naturáliáit zsoldja ellenében megvásárolta, a piac feleslegeit elfogyasztotta.

A földbirtok, mint a zsoldfizetés másik eszköze talán még tisztábban szolgálni tudta a kincstár érdekeit, s különösen az első időkben kifogástalanul megfelelt abbeli rendeltetésének, amit a török államszervezet neki szánt. Ekkor ugyanis még bőségesen volt földesúri jog, amit adományozni lehetett, és volt jobbágyság is, amely termelt, adót fizetett és a földesurat is ellátta. Rangbéli emberek ezért mind földesurak voltak, s a földbirtok tekintélyének megfelelően az tekintetett az anyagi emelkedés komoly fokának, ha valaki birtokkal fizetett emberré lépett elő. Amint azonban a pénzügyi kormányzat nehézségei szaporodtak és a kincstár a birtokokat egyrészt szűkebb határok között kisebb „tagokban" kezdte osztogatni, másrészt a pusztuló föld népe kevesebbet tudott termelni és földesurának is kevesebb szolgálatot tudott teljesíteni, a török földesúr, a várak egykori elitkatonája éppen úgy elszegényedett, mint a zsoldos.

Az először csak egyes személyeknél jelentkező anyagi bajokat, amelyek a birodalmi haderő alapjait már Nagy Szulejmán korában lazítani kezdték, egy ideig a szigor módosítása enyhítette: a szigor megszorítása a jobbágyokkal szemben, ezektől akkor is többet követelve, amikor csak kevesebbet tudtak adni, és enyhítése a zsoldosokkal szemben, ezeknek vidéki helyőrségekben az iparűzést és kalmárkodást is engedélyezve; és még külön is csökkentette a gazdasági nehézségeket az életszínvonal állandó leszállítása. De a szegénység, mint a lassú áradás, fokonként feljebb és feljebb hatolt, beszivárgott a magasabb fekvésű otthonokba is, úgyhogy utóbb már nem a jójárású ló, nem a rangos szerszám és a szépen hímzett lótakaró, nem a drága fegyver és a finom ruha, hanem a jobb életmód is fényűzésnek vagy magasabb rangú élvezetnek számított.

Aki a közrangúak között zsoldjából akart megélni, az éhezett, s ezért az emberek arra törekedtek, hogy valamiképp pénzt szerezzenek, lehetőleg könnyű munkával, vagy éppen könnyű módon. Ezt nemcsak idegenek, hanem maguk a törökök is így látták.

Pecsevi írja, hogy amikor az ő édesapja egy másik fia számára birtokért folyamodott, otthon nagy sajnálkozással látták, hogy a defterdár, Ovejsz, a későbbi budai pasa, visszaküldte azt a pénzt, amit ajándékul küldtek neki; lehetetlennek tartották, hogy ingyen megkapják a birtokot (Ovejsz jellemzésére ne maradjon említetlenül, hogy mégis megkapták). Török emberek és török írások sokszor panaszolják, hogy mindenért a szabályszerű illetéken felül is fizetni kellett. Ahogy európai nyelvek török szolgálattevőktől, civiltől és katonától ekkor tanulták meg azt a szót, hogy: baksis (bahsis), úgy török katonák is arról panaszkodnak, amiatt lázadoznak, hogy feletteseik elsikkasztották a zsoldjukat, hogy a viszonyokat jellemző szavaik szerint, „megették a pénzüket".

A török uralom első öt-hat évtizede alatt, ameddig a meghódított magyarországi tartományok belső tartalékai bírták, a gazdasági helyzet hanyatlása, az egyéni szegényedés nem mérgesedett népes tömegeket mozgató nagyobb és hangosabb zendülésekké és nem robbantott ki veszedelmes válságokat. Az elvétve jelentkező zavargások csak múló természetűek és helyi jellegű események voltak, s legtöbbször azért törtek ki, mert a legénység zsoldja kifizetetlen maradt, vagy valamilyen méltányos kívánsága elutasíttatott.

A lobbanékony természetű török és balkáni szláv katonák nagy események közepette is könnyen zendülést támasztottak, de a kormánynak már sokszor begyakorolt módszereivel könnyen le is csillapodtak.

Így 1529-ben Ibrahimot, a hatalmas nagyvezért, a szultán sógorát, Buda megszállásának napján az utcán, szinte még a harc folyamán fogták körül a janicsárok és egy templom udvarába szorítva, baksist követeltek rajta, mert „ők azt megérdemlik", ők a padisahért „testüket és lelküket adták áldozatul". 1564-ben Budán, szintén a janicsárok, felkoncolták az itteni defterdárt, mert „elsikkasztotta pénzüket", s a pasát, Zál Mahmudot, Sah Szultán nevű feleségével, a szultán testvérhúgával együtt megszalasztották. 1598-ban Ferhát pasát több tisztjével együtt megölték, 1603-ban az egyébként rokonszenves Kádizáde Ali pasát szintén megszalasztották és házát is kirabolták. Más várakban is sűrűn találunk példákat katonai zendülésekre, Egerben például 1630-ban a defterdárt bebörtönözték és megkínozták.

Katonai zendülésekre tehát a török történelem már a XVI-XVII. században is sok példát tud felmutatni, de a katonák sérelmeit nem volt nehéz orvosolni. Friss pénzszállítmány és új emberekkel friss fegyelem a lázadókból ismét szolgálatkész katonákat nevelt.

Ahogy a török nép életében sok száz éven át sorozatosan megfigyelhető, a török vezetés értette a módját, hogy a tömegeket hogyan kell fékezni és tüzelni, szükség szerint nagy vállakozásokba lendíteni vagy lecsillapítani. A török és mohamedán katona, s különösen a vidéki zsoldos még sokáig lelkesedett olyan jelszavakon, amelyekre a városlakó már régen nem hallgatott. Az egyszerű vidéki embert az ő felséges urának, a kalifának a messzeségből előkelő képe alázatosságra intette, a végzetről szóló tanítás fölemelte, hősnek nevelte.

A „vidéki" közkatona mindent megtett, amit ura kívánt tőle. Az isztambuli janicsárnak az a végzetesen kettős arca, amely időnként az „égi trónján ülő" padisahhal együtt az egész császári udvart rettegésbe ejtette, itt a „végeken" (törökül is úgy mondták: udzslar) nem volt látható. A végeken „szent háborúk katonái", a gázik laktak, akik testben és lélekben a padisah, a kalifa szolgáinak tartották magukat, akik azért a kevés földi jóért, amit az élet nekik nyújtott, úgy mentek a harcba, hogy „gázik lesznek vagy vértanúk".

Az ellenséges támadásoknak nagymértékben kitett magyarországi török tartományokban a vezírek és pasák is ezen az úton jártak, a padisahnak ugyanolyan hűséges szolgái voltok, noha a padisah önkényének éppen úgy áldozatai lehettek, mint a közemberek. A vezírek és pasák megszokták, hogy szolgálati állásukat bármikor elveszíthetik, megszokták helyzetük bizonytalanságát és teljes függésüket. Elbocsátásukat nem érezték szégyennek vagy megalázásnak, s mellőztetésükből nem támadt bennük gyűlölet. Még halálos ítéletüket is, ami az ekkori török kormányzatnak gyakran használt közönséges fegyelmi eszköze volt, sokszor úgy fogadták, hogy az a halál közömbös értékelése mellett szinte hódolat volt a padisah iránt.

Pedig a kiszmet nyers és brutális módon támadt rájuk. A szultánok nem szimbolikus selyemzsinórral figyelmeskedtek nekik, ahogy azt egyes regényírók később elképzelték, hanem durva hóhérokat küldtek rájuk, hosszúra eresztett pányvakötelekkel, aligha azért, hogy „vérük szét ne ömöljön" - mert keleti felfogás szerint a lélek a vérben székel" -, hanem mert hóhéraik halálraítélt áldozataiktól is féltek.

A magyarországi török tartományok pasái azonban soha nem lázadtak fel uralkodójuk ellen és halálos ítéletüket is csendes fatalizmussal fogadták. Arszlán, az első a budai pasák közül, aki, 1566-ban, így fejezte be életét; a XVI. század első felében író Pecseví szerint csendesen arra kérte hóhérját, hogy jól markolja meg a kardot, ha majd a fejét veszi. Szokollu Musztafa, aki 12 éven át élt csendes, vitatlan méltóságában Budán, azt kérte hóhérától (1578-ban), hogy családjától röviden búcsút vehessen. Kara Musztafa pedig, aki hét éven át, mint nagyvezér, Új vártól Perzsiáig volt úr élet és halál felett, bukásakor csak annyit kívánt hóhéraitól, hogy rövid halotti imáját elvégezhesse, s aztán szakállát is elrendezve arra figyelmeztette őket, hogy „rendesen, tisztességgel végezzék a dolgukat"."

Azok a Budán szereplő vezírek, akiknek halála körülményeiről tudomásunk van, s talán a többiek is, a budai pasák közül vagy húszan, szinte úgy haltak meg, mint korai szabadsághősök, pedig történetük hosszú 150 évvel megelőzte azt a kort, amelyben Európa népei a romanticizmusban hozzájuk hasonló hősöket kiérleltek. Még a halál erőszakos formáját is hódolattal vették és az élet szabályszerű befejezésének tartották, ha az a padisahtól jött, s miatta gyalázat vagy bosszú érzését sem ők, sem fiaik nem éreztek. A fiúk atyjuk kivégzése után is megmaradtak szolgálatukban és hűségesen haladtak tovább pályájukon, a maguk egyéni, sokszor talán azonos végzete felé.

A fegyelemnek ezen idegen, zsarnoki formáján kívül a megszálló sereg erejét sajátságos harcmodora is fokozta. A XV-XVI. századbeli török harcmodornak az volt a lényege, hogy török csapatok a szomszédos, meghódításra kiszemelt országokat előzőleg szabályszerűen, szinte évről-évre vezetett hadjáratokkal feldúlták és felégették. Korábbi, balkáni és kisázsiai harcaikban szerzett tapasztalataik szerint az így megtámadott népeken annyira úrrá lett a rémület, hogy azok szinte várták, hogy az ellenség már indítsa meg ellenük a döntő támadást és országuk végső megszállásával vessen már véget szerencsétlen helyzetüknek.

Magyarország egyes részei is csak sok előzetes pusztítás után kapcsoltattak a török birodalomhoz, s Buda is csak 15 évvel a mohácsi vereség után és ismételt megszállások által érett meg arra, hogy török birtok legyen. Fekvéséből és katonai jelentőségéből következett, hogy nemcsak távoli tartományi székhely, hanem egyben végvár és fontos katonai támaszpont is volt, olyan kiindulópont, amelyből a régi török hagyománynak megfelelően évről-évre támadások indultak ki, a hadsereg régi szellemében az ellenség földjét békében is pusztítva és fosztogatva, szomszédos országrészek embereit rabságba hurcolva, elesett ellenséges katonák fejét, hogy a vár bátyáit díszítsék, diadallal magukkal hozva.

A törökök az első időkben nagyjában úgy harcoltak nálunk, ahogy ázsiai puszták népei ottani hazájukban harcolni szoktak és azzal a féktelenséggel pusztítottak, ahogy azt a keleti nagy barbároktól, legutóbb Tamerlántól (Timurtól) tanulták, aki a XV. század elején az ő hazájukat is feldúlta. A mohácsi csatában elhullott magyarok fejeit éppen úgy gúlákba hordták össze, mint azt Tamerlán tette bagdadi győzelme után, foglyaikat ugyanúgy halomra ölték. Hadviselési módjuk idővel csak azért lett szelídebb és enyhébb jellegű, mert erejük a magyar végvidék hosszú harcaiban megtört és hatalmi túlsúlyuk elveszett.

Múszá pasa tehát akkor, amikor gúnyos fölénnyel azt magyarázta Tassi Gáspárnak, Esterházy Miklós követének, hogy „a magyarok fejjel mennek neki a falnak, mert azt pusztítják, ami úgyis az övék", csak a másik felét mondta el az igazságnak, de az elsőt elhallgatta. A magyar föld törökkori sorvadása nem a török ellen harcoló magyarok pusztításaival, hanem már előbb kezdődött, amikor azt a törökök, már száz évvel Mohács előtt, évről-évre felperzselték és kifosztották, és csak folytatódott akkor, amikor mint török birtokot azt a magyarok is pusztították és a törökök mint annak gazdái fel nem virágoztatták. A törökök minden földet akkor vettek véglegesen birtokba, amikor azt előzetes támadásaikkal gazdaságilag ők maguk tönkretették, s a szultánok mindvégig úgy uralkodtak, hogy a romokon új élet sehol nem tudott kisarjadni. Erre a tételre az általuk egykor uralt összes népek történetei között a törökök által lakott Anatólia sorsa a legszomorúbb bizonyíték.

A Nagy Szulejmán halála utáni korszak, az időközben kialakult hosszú török „békék" lassan múló évtizedei mégis változást hoztak a katonaság magatartásában és a hadviselés módjában is. A hadseregnek zsákmányra vágyó, hódítani akaró elemei, azok a messze keleti földről származó harcosok, akik Magyarországon a keleti hadviselési mód közvetlen képviselői voltak, a sűrű harcokban megfogyatkoztak, a helyükbe nem azok távoli származáshelyéről, hanem csak a közelről érkezett pótlás. A sereg új katonái többnyire csak a Balkánról jöttek, hódítók helyett csak meghódítottak, csak idegenek; nem törökök, csak a törökök szolgái.

A hadsereg ennek következtében egykori hódító szellemét elvesztette. A vezírek, mint Tirjáki Haszan pasa, olasz művészekkel portrékat festettek magukról, ahogy azt odaát a határokon túl a grófok szokták, s a közemberek, a hadsereg széles talpú piramisában összeszorított nagy és idegen tömeg, szintén ellanyhultak, az örökös vigyázásban kimerültek. Az akarat meggyengült, a fegyelem elfáradt, a szolgálat meglazult. Még a régi „hitharcosok" fiai és unokái is megszokták a nyugalmas várólétet, szerették, ha a bástyákon pénteken ünnepi lobogókat láttak lengeni és időnkint „térzene" szólt valamelyik bástyasarkon. Nagy zsákmányok után, amelyeknek hírét kiskorukban öregektől hallották, nem kívánkoztak, mert nagy zsákmányt csak nehéz hadjáratokban, egész országok elfoglalása után, erős kővárak megostromlása árán lehetett szerezni. Megnyugodtak minthogy nekik ilyen nem jutott, s a kisebb portyákon elért könnyű eredményekkel is megelégedtek. Még a szegényeget is tűrték. Táborozó félnomádból várkatonává csendesedve, a békés állammá vált török államban, ennek európai szélein félig európaivá érve, a harcokban is mások lettek, mint hódító elődeik voltak.

A XVI. század végének háborúi már ilyen megváltozott török sereget és harcmodort találtak a magyarországi harctereken. A katonák nemcsak Demeter napja tájékán kezdtek zúgolódni, hogy a táborozást be kell fejezni s a tél hidege elől biztos helyre kell visszahúzódni, hanem tavasszal is fáradtan és kelletlenül jelentek meg kijelölt gyülekező helyeiken és minden harci kedv nélkül vonultak fel a megostromlásra kiválasztott vár alá. A várak ellen nem intéztek véres rohamokat, hanem ostromzárral próbálkoztak, bár így hónapokat kellett elvesztegetniük. A várakat szívesebben vették be szerződéssel, mint véres rohammal. S ha őket vette ostrom alá az ellenség, nem temetkeztek váruk romjai alá, mint őseik tették volna, hanem inkább „szóra" megadták magukat, amire régebben nem volt példa. A hadba induló seregek ostromágyúkon, létrákon, homokzsákokon kívül kész szerződésváltozatokat is vittek magukkal, szokványossá vált formulákkal és módozatokkal, amelyekre a módszeresen vezetett ostromoknál éppen úgy sor került, mint a vár körülzárására, a falak törésére, árkok betömésére, a rohamra stb.

Ilyen módon, békés megegyezéssel cserélt gazdát 1600 körül Esztergom vára kétszer, előbb a királyiak, majd a törökök kezére jutva, továbbá Kanizsa, Pápa és több kisebb vár, s félszázaddal később, 1661-ben Várad, s 1663-ban Újvár is, ezeket ismét a királyiak adták fel. Újvárnál a győztes törökök a keresztény védősereg bántatlan elvonulását saját csapataik ellen fegyveresen is biztosították. Törökök harcoltak törökök ellen, hogy a „gyaurok" testi épségét biztosítsák és az adott szó értékét megtartsák, és hogy olyan esetek, mint 1596-ban Hatvannál és Egernél, ahol a győztes fél az elvonuló védőseregeket adott szava ellenére felkoncolta, ne ismétlődhessenek.

A budai török őrség is része volt a török hadseregnek, s annak harci modorában, jellemében és magatartásában ugyanaz a fejlődés tükrözik, ami az egész hadseregében. A korszak kezdetén túlerejének tudatában ez a sereg sem ismert törvényt és szerződést, békében is támadást intézett a szomszédos országok ellen, békében is hódított, vagy rabolt és pusztított. Amint azonban, a század végére, az erőviszonyok kiegyenlítődtek, előbb mérsékletre kényszerült, majd szabályszerű tárgyalásokba is bocsátkozott a gyaurokkal, még háború ideje alatt is. Ilyen tárgyalásokra már 1600 körül, Buda akkori ostromainál is sor került, az utolsó ostromok történetében pedig még török kútfőkből is értesültünk ilyen tárgyalások lefolyásáról.

Mint az e korszak várostromainál általában szokás volt; Buda 1684-ik évi ostrománál a hadműveletek megfelelő erői haladása után Miksa fejedelem felszólította az akkori pasát a vár átadására. Követet küldött a várba. Az ostromlottak gyakorlattá vált szokás szerint, hogy az ostromzár alatt előállt ínséget leplezzék, gazdag lakomával fogadták a kövétet, „aki kitűnően beszélt törökül", mert - mint török forrásunk mondja - régebben hosszabb időn át török rabságban élt s ott a török nyelvet megtanulta. Beszédbe elegyedtek vele, s míg a vár előkelő tisztjei összegyülekeztek, még azt is elnézték neki, hogy szinte keresztkérdések alá vegye őket. A fejedelem üzenetét a várbeliek tanácsban beszélték meg. A jelenlevők csendben hallgatták végig a sok dicséretet, amivel Miksa követe elhalmozta őket, hogy ők „Vitéz katonák voltak, a vár védelmében semmit el nem mulasztottak és nyugodtan odaállhatnak császáruk színe elé".

Szinte ugyanazon szavakkal szólt a keresztény fejedelem a török vitézekhez, mint húsz évvel azelőtt a Köprülük családjából való Fázil Ahmed pasa, az akkori nagyvezér beszélt Forgácshoz és Újvár védőihez, ezeknek írásos bizonyítványt is ígérve arról, hogy „nem nekik, hanem a császárnak kellene magát szégyellnie, amiért azt a fontos várat veszni engedte".

Aztán tovább is jókat ígért nekik a bajor választófejedelem levele. Oktatta és bátorította őket, hogy „joguk van saját sorsuk felett dönteni"; ha akarják, hamar felkereshetik családjukat és ölelhetik gyermekeiket mert ő, az ostromló hadak vezére, már a kocsikat is elkészíttette számukra; akár azonnal útra kelhetnek, ha feladják a várat. Máskülönben viszont kikerülhetetlen pusztulás vár mindannyiukra. S a vár védői, a harcokban megvénült pasák és agák nem kaszabolták le a követet, mint száz évvel azelőtt apáik tették volna, hanem szabadjára engedték a sok csábító beszédet, sőt azt válaszra is méltatták. Igaz, hogy a válasz megint olyan volt, amilyen a padisah katonáihoz illett: „Ők most is azok az emberek, akik akkor voltak, amikor a vár megvédésére a parancsot kapták; tehát tovább is állják a harcot; ha lőszerük elfogy, a vár köveivel fognak verekedni, ha eleségük elfogy, megeszik saját hősi halottaikat; de a várat, úgy segítse őket Allah, nem adják". A fejedelem ezt így vegye tudomásul és ha a várat mégis akarja, „igyekezzék, hogy semmit el ne mulasszon".

A török katona harcmodora tehát a másfél évszázad alatt igen megváltozott, de a lényeg az új formák között is változatlan maradt: a parancsot teljesíteni és „az államért és a vallásért" életét is feláldozni mindenki kész volt. A padisah parancsának mindenki alávetette magát; ahogy a pasák mondtak: „a padisah a várat azért bízta rájuk, hogy azt megtartsák s nem azért, hogy az ellenségnek átadják"; s ha ők a vár jelennének meg uruk színe előtt, az nem volna számukra más, mint csak a gyalázatos halál, amelyre még saját fiaik is közömbösen, meghatottság nélkül emlékeznének.

A vezető ember szemében éppen úgy, mint a közember felfogása szerint, csak egy értelme volt az életnek: „vagy dicsőséggel élni, vagy vértanúként, méltósággal és becsülettel meghalni". Pasák, agák és közemberek, valamennyien, mint egy-egy válságos időkben egymásra találtak, hogy, mint régen a hódító hősök tették, az ellenség csapásait testükkel felfogják. Mintha a birodalom nagy ügyét, a szorongatott várakat nem is azok a zsoldosok védték volna, akik azelőtt, a béke napjaiban apró parasztfaluk gyújtogatói és zsarolói voltak, s mintha a vezérek sem lettek volna azonosak a békeévek álmos vezéreivel vagy tunya zsarnokaival.

Nehéz idők megedzették és eggyé kovácsolták az embereket, a zsoldost a szó legnemesebb értelmében katonává, a törököt, renegátot, a keresztény balkánit egyformán az Oszmán-ház és a török-mohamedán eszme bajnokává avatták. Károly lotharingiai herceg, a császári hadak 1684-ik évi budai kudarca után, az 1686-ik évi budai ostrom bizonytalan napjaiban úgy ítélte meg a budai török védősereget, hogy „olyan ellenség, amely ellen küzdeni nehéz, de dicsőséges".