KEZDŐLAP  |  FÖLDRAJZ  |  TÖRTÉNELEM  |  MŰEMLÉKEK  |  KERÜLETEK  |  TEMPLOMOK  |  SZOBROK  |  HIDAK  |  MÚZEUMOK  |  FÜRDŐK  |  A VÁR

Buda végső török megszállásánál, 1541-ben, Szulejmán szultán már harmadszor járt Budán s ezután már csak egyszer, 1543-ban látogatott el néhány napra ide, „hogy egyes dolgokat elintézzen", és többé sem ő, sem utódai a 145 év alatt nem keresték fel magyarországi tartományaik fővárosát. Ez a látogatás nemcsak a város végső megszállásának, de egyben a török élet megszervezésének is alkalma volt, az akkor itt eltöltött két hét alatt egymást érték sátrában a tanácskozások és egymásután adattak ki rendelkezései.

A nép, a város régi lakossága ezekből csak kevés közvetlenül rávonatkozó intézkedést és egyes külsőségeket látott, az utcákon elsiető furcsa öltözetű katonákat, itt-ott valami különös aktust, idegen ceremóniát, aminek a házak előtt ácsorogva bámészkodó tanúja lehetett. Az első olyan hétköznapra, amely hosszú eljövendő korszakról világosan ízelítőt adhatott, akkor ébredt a város, amikor csapatai után maga a szultán is átkelt a pesti oldalra, hogy visszatérjen „az egekhez hasonló boldog udvarába", ahogyan székvárosát nevezte.

Buda lakossága egy darabig talán még azt várta, hogy a szultánnal együtt majd az egész török sereg elvonul és a fojtó lidércnyomás, az idegen megszállás, Istennek valami különös kegyelme folytán megint elmúlik a város felől, ahogy az Mohács óta, a város régebbi török megszállásainál többször történt. Ez alkalommal azonban a nehéz álom az éjszakából átment a nappalba, és a való életben is állandósult.

A mozgalmas szultáni napok elmúltával ekkor lehetett csak észrevenni, hogy sok idegen ember maradt a városban. Itt is, ott is teljesen ismeretlen emberek tűntek fel mint közéleti tényezők és rendelkező szereplők, és hogy közrangú ember, szolganép is állandó szállást szerzett vagy készített magának. Sok tekintélyes ember, közismert városi polgár viszont sehol nem volt látható; az ilyenek közül sokan végleg eltűntek, a szóbeszéd szerint elvándoroltak, nem is szándékoznak visszatérni. Az egész lakosság összetétele megváltozott. Az utcákon és a házakban több volt az „idegen", az új ember, mint" az „idevaló". A város szinte kicserélődött.

Buda lakossága a középkor végén, mint azt a középkor történetében külön fejezet tárgyalja, a sorrenddel megjelölt arányban magyarokból, németekből, zsidókból és cigányokból állt; ezeken kívül magába foglalt néhány balkáni családot, szerbet, bosnyákot, albánt, amelyek a török előnyomulás tényei és hírei elől kerültek ide menedéket keresve; aztán ugyancsak kevés olaszt, ragúzait, végül néhány csehet, lengyelt, akiket a város régebben, mint uralkodói székhely vagy gazdasági központ vonzott magához. Társadalmi rendre nézve valamennyien két csoportra oszlottak, amennyiben mint nemes urak vagy szolgák udvari nép voltak, vagy pedig módosabb vagy szegényebb sorban városi polgárok vagy városlakók. Valamennyinek volt foglalkozása, keresete, valamilyen szolgálati viszonya, amely a régi korszakban és régi rendben helyet, munkát és jogokat biztosított nekik, de a megszállás következtében valamennyinek újból és külön döntenie kellett afölött - ha ugyan önkéntes elhatározásról egyáltalán szó lehetett -, hogy az új rendben lehet-e régi otthonában maradnia.

Az udvari embereknek, a magyar uraknak, akik az udvarhoz fűződő kapcsolatuk miatt gyakran időztek Budán és itt állandó szállást tartottak, sőt házat is szereztek, az udvarral együtt egyszerre és végleg el kellett költözniük; s ugyanúgy elmentek az egyházi emberek is, akár állandóan itt tevékenykedtek a budai intézményeknél, akár csak időnként tartózkodtak itt az udvar miatt. Az udvar és a főurak szolganépeikkel együtt és a papság már az első napokban elhagyták Budát. Podmaniczky János, „aki okos ember vala", még azon este „szakállát elmetszve", szőrcsuhába öltözött, és aki mintha csak a szellőbe indulna, puttonnyal a hátán szökött ki a városból.

A közrangú magyarok, a város magyar polgárai megoszlottak elhatározásukban. Sokan ezek közül is másutt kerestek új otthont. Egyesek magyar kézen maradt területre menekültek, mások török uralom alá került kisebb vidéki városokba húzódtak vissza. A közeli években Váradon tűntek fel: Nagyrévi Erzsébet, Nagyrévi Pál volt budai plébános nővére, akinek egykor Pesten és Budafelhévízen volt háza, az azelőtt pesti lakos Bodogh Gábor, továbbá Fekete, Varga, Szíjártó, Szabó, Túri, Zöld, Pajzsjártó, Harmincados, Únkorsós, Hajdú, Kádas, Kocsis, Bodó, 2-2 Bódog, Mózer, Szűcs és Kovács nevű személyek, akik egykor szintén Pesten laktak s onnan a török megszállás elől elmenekülve, valószínűleg családjukkal együtt, a váradi Olasziban és Káptalanvárosban telepedtek meg, emitt 23 kőháznak is gazdái voltak. 1543-ban egy új név, Vas István volt pesti lakos neve is előfordul Váradon.

Kassára kerültek Budáról: Sárossy János, Philippus sarctor, Mattheus politor, Szabó László, Márkus János, ötvös Márton, Szabó András, György kalmár özvegye: Margit, Barkas Péter, Varga János, Sarhayw János, Trombitás János, Trombitás György, Kannengysser Gáspár, Kulcsár Pál, Szabó Fülöp és két Szabó Imre, ugyanide Pestről: Török János, Kovács Mihály, Varga István, Nagyszájú Gergely, Olaj György, Fekete Ferenc, „literátus" Pesti György, Varró Anna, Pesti János „kalmár", Óbudáról Barbel Benedek.

Eperjesre jutott el János király káplánja, Péter, és a budai származású Vas István, talán ugyanaz, aki az előbb Váradon szerepelt; ezek ketten a budai várkápolnából és Pestről bizonyos egyházi javakat hoztak magukkal, amelyeket Ferdinánd király megbízásából egy ideig Wernher György kamarai inspektor őrzött, és innen később Bécsbe, majd 1559-ben Pozsonyba vittek. Az egykori budai másodbíró, Pálczán Péter is Észak-Magyarországon telepedett le, valószínűleg az abaújmegyei Sacán lakott, ahol 1541-ben Ferdinánd királytól jó szolgálatainak jutalmául nemesi kúriát kapott; később Pozsonyba került, 1558-ban itt is fejezte be életét.

A török belföldön maradt, de szétszéledt budai polgárok közül Dernschwam 1555-ben Isztanbulból visszatértében Pakson találta Bajki Ferencet, akinek testvére, Bornemissza Gergely még ekkor is Budán lakott és neki jó ismerőse volt; Ráckevén találta Maler Pált és Szakáll Mártont, egykori budai barátait. Feltehető, hogy Ráckevén és a többi csendesebb életű alföldi városban még más budai és pesti családok is menedékre találtak, a jómódúak ugyanis a megszállt Budáról és Pestről előbb vagy utóbb mind elmenekültek.

Török előkelőség magyar vitézzel találkozik
Részlet Hogenberg Buda és Pest című 1617-es metszetéről

Idővel néhányan visszaszállingóztak Budára, így 1547-ben a korábban Váradra költözött Palotai Ferenc és Bálás diák újból Budán tűnt fel. Ekkor a Szent Péter mártírról elnevezett külső városban laktak, de hogy ez alkalommal végleg Budán maradtak-e, arról nincs tudomásunk. Állítólag Pálczán Péter is ellátogatott abba a városba, amelyben hosszú időn át fontos városi ember és az országos politikában is szereplő személy volt, de szintén csak rövid időre, és talán az egykori kereskedők közül is megjelent itt egyik-másik, áthaladó áruját kísérve. De a legtöbben végleg elszakadtak egykori hazájuktól és, mint a jeles protestáns prédikátor, Bornemissza Péter - bizonyára az előbb említett Bornemisszák valamelyikének rokona - csak idegenben hányódva, messziről epedtek utána: „Vájjon mikor leszön jó Budában lakásom".

A városi polgárság másik tekintélyes, de számra nézve kisebb csoportja, a németajkú polgárok, akik az 1541-ik évi ostrom alatt is inkább Ferdinándhoz húztak, most sem várták be a török főerők megérkezését és Buda megszállását, hanem mint 1526-ban, már a török sereg közeledésének hírére elmenekültek, s vagyonukat itt hagyva, kiváltságos helyzetükről és a királyi szabadalmakról is lemondva, sorsára hagyták azt a várost, ahová nemrég még senki „idegent" nem akartak bevenni velük egyenrangú polgárnak.

Noha a német családok vándorlásának további állomásait talán még annyira sem ismerjük, mint egyes magyar családokét, természetes, hogy azok főleg nyugat felé vették útjukat, hogy Pozsonyba és más nyugat-magyarországi városokba húzódtak, vagy éppen a birodalomba vándoroltak, ott esetleg rokonaik támogatására számítva.

Eltekintve néhány, főleg a későbbi időkre vonatkozó adattól, egyeseket közülük a Krisztus testéről és a Szent Katalinról elnevezett két budai confraternitás pénzeinek sorsa nyomán tudunk föllelni. E két vallási egyesület pénzeit a budai Nagyboldogasszony-templom, a középkori „német templom" hívei gyűjtötték össze és még a század harmincas éveiben külföldre vitték a fenyegető veszély elől s végül a nürnbergi városi tanácsnak adták át kezelésre. A testvérületek egykori tagjai, Weynmann János és társai, majd Bornemissza Gergely és ennek meg nem nevezett társai, egykor budai polgárok, e pénzekre elmenekülésük után szegénységükben is, de tulajdonjog alapján is igényt emeltek, minek kapcsán róluk, mint Bécsbe, Németországba elvetődött egykori budai polgárokról többször szó esik.

Más magyarországi városokba a jelek szerint kevesebben jutottak el a budai németnyelvű polgárok közül. Mint a fentebbi névsorból látható, a Váradra költözött budaiak közül talán kettő, a kassaiak közül talán csak egy mondható németajkúnak.

Ismét külön utakon és más irányban kerestek boldogulást a város lakosai közül a további nagyobb csoport tagjai, a zsidók. Már 1526-ban sem menekültek el az akkori török megszállás elől, hanem országhatárokon áthatoló összeköttetéseik tanácsára, késznek nyilatkoztak szolgálni a Hódítót, mert ettől kedvezőbb életkörülményeket reméltek, tudva róla, hogy a Spanyolországból kiüldözött zsidókat befogadta és istápolja.

Ahogy a budapesti zsidók monográfusa mondja, a mohácsi csata után a budai zsidó hitközség emberei Földváron megjelentek Szulejmán előtt, hogy „halotti lepelbe burkolva" átadják neki a város kulcsait. A szultán szívesen fogadta a hódolatot, a küldöttség vezetőjét megjutalmazta, s jutalmazták ennek ivadékait késő utódai is, amikor 200 évvel később bizonyos Jászif nevű „német" zsidó felmutatta azt a régi privilégiális levelet, amelyet őse: Iszrafil, Jászif fia, a budai zsidóság akkori vezetője Szulejmán szultántól kapott.

A zsidók ekkori hódolata azonban még korainak bizonyult. Szulejmán ekkor még nem tartotta meg Budát, s a budai zsidók, akarva-akaratlan a török sereggel együtt kénytelenek voltak Budát elhagyni és szultáni parancsra a török birodalom belsejébe költözni (nehogy árulásukat az itthon maradott polgárok megtorolják - a szerk.). Új hazájukban ugyan egyénileg szabadok maradtak, „nem adattak el rabszolgának", mint magukat a többi elhurcolt embertől megkülönböztetve, büszkén emlegették, és kereskedői és ipari foglalkozásukat is szabadon folytathatták, miközben első balkáni állomáshelyükről, Szófiából, a Balkán különböző városaiba: Kavala, Vidin, Szaloniki, Szeresz, Trikala, Isztanbul és Plevna városokba szétszóródtak (ez is bizonyítja, hogy a zsidókat nem üldözték, sőt, be is fogadták- a szerk.). Mint „budai", „magyar" hitközség hányódtak itt vagy két évtizeden keresztül, a frissen itt megtelepedett spanyol zsidókkal ismerkedve és talán keveredve is. Buda végső török megszállása után apránként visszaszállingóztak Budára, „ahol régente a kereszt védte őket, ezóta a félhold árnyéka nyújtott nekik oltalmat". Ugyancsak helyükön maradtak a korábban Budára települt balkáni szlávok, akiknek már nem igen volt hová menekülniük, és az „olaszoknak" nevezett raguzaiak is.

Az így kialakult általános helyzetkép, amelyet a törökkori Budán a városi lakosság kezdeti megoszlásáról elbeszélő forrásaink alapján megvonhatunk, részletekbe menően kiegészíthető bizonyos hivatalos török összeírásokból, amelyek a török uralom elején a megmaradt lakosságról, ennek megadóztatásával kapcsolatban készültek. Csakhogy ezen összeírások nyomán a lakosság elemzésénél és osztályozásánál vallási alapon kell elindulnunk, mert amikor a törökök magyarországi tartományaikat saját módjuk szerint kezdték kormányozni és evégett az itteni lakosságot „jegyzékbe" vették, a lakosságot nem népi vagy nyelvi, hanem vallási alapon csoportosították.

„Vallás és nép: ez a kettő ugyanaz", mondja a származáshelye, az anatóliai Birge falucska neve után röviden Birgevínek nevezett Szulejmán-kori teológus, kinek hit- és erkölcstani értekezése a török birodalomban egészen a múlt századig általánosan használt vallástani tankönyv volt és a mohamedán felfogást híven tükrözi. A két fogalom alatt a törökök valóban, „ugyanazt", de mindig a vallást értették, s arra a kérdésre, hogy „miféle ember", a török a legújabb időkig úgy felelt, hogy ő „mohamedán".

Az első ismert budai összeírás szerint, amelyet török hatóságok 1547-ben az itt talált lakosokról készítettek, laktak Budán kjáfirok (más ejtés szerint gyaurok), más néven gefeerek - így ők nálunk a nyugati keresztényeket nevezték -, azután a zsidók, és végül „koptok". A gyaur családok száma 238, a zsidóké 75, a koptoké 60 volt."

A 238 „kjáfir" család lakóhely szerint így oszlott meg: az Olasz (ma: Országház) utcába 64, a Szent György utcába (ma: Dísz tér és Tárnok utca) 42, a Mindszent (ma: Úri) utcába 27, a Szombathely utcába (ma: Kapisztrán tér és Nándor utca) 24, a Szent Pál (ma: Fortuna) utcába 33, az Ötvös utcába (ma: XI. Ince pápa tér) 10, a Zsidó (ma: Werbőczy) utcába 11 és végül a váron kívül, a Szent Péter mártír utcába 5 „ház" jutott. A „házakon", mint azt a budai kánun tanítja, esetenként nemcsak egy-egy szűk körű családot lehet érteni, szülőket kiskorú gyermekeikkel, hanem nagyobb közösséget is, amelybe a felnőtt gyermekek és ezek gyermekei is beletartozhatnak, feltéve, hogy a felnőttek szüleikkel közös foglalkozást űznek és közös kenyéren élnek. A várbeli gyaur családok, amelyek a várhegy nagyobb, északi felének házait még birtokukban tartották, összesen 129 török adóegység, kapu után, a váron kívül a Szent Péter mártír utcában lakó keresztények 10 kapu után, a budai gyaurok tehát 139 török kapu után adóztak.

A budai gyaur háztulajdon és gyaur családok számának alakulását újabb időpontokban is elég részletesen meg tudjuk állapítani, így 1580-ban. Az akkori összeírás a várban és a váron kívül lakó családfőket együtt sorolja fel, tehát nem utcánként, s a két helyen összesen 223 gyaur családfőt nevez meg és ezeket 190 török kapu után adóztatja. A gyaur családok abszolút száma tehát az első emberöltő alatt alig számottevő mértékben csökkent, sőt az adóalapul rájuk kirótt kapuk száma lényegesen, 139-ről 190-re emelkedett. A kapuk számának szaporodása azonban nem a lakosság szaporodásának vagy a gazdasági jólét emelkedésének jele, hanem csak adókivetési eredmény.

Bizonyos Ali nevű adórovó a budai szandzsák adófizetőit éppen ekkor újból számba véve, a szandzsák területén nagy ügybuzgósággal 1134 házzal több házat írt össze, mint elődje, amit még az isztanbuli pénzügyek legfőbb vezetője is soknak talált (de az adóköteles házak számát nem szállította le). A későbbi időkben a gyaurok száma előbb fokozatosan, majd a századvégi nagy háborúk alatt rohamosan esett; 1627-ben és 1633-ban már csak 14 gyaur házat jegyeztek fel Budán a török hatóságok, fenn a várban hatot, lenn a külső városban nyolcat; a 14 házon akkor is csak 20-30 családot érthettek, ha azok egészen szegények voltak és többedmagukkal fizették egy-egy ház adóját. A török uralom végén csak egy magyar családot lehetett Budán találni.

A törökök által Budán talált második vallási csoportot, a zsidókat (jahudiler) a török hatóságok 1547-ben 75 családban 33 adóalannyal vették nyilvántartásba, s külön számították a különböző balkáni városokból, főleg Isztanbulból, Kavalából, Szalonikiből és Monasztirból felköltözött, illetőleg innen Budára visszatelepedett 25 zsidó családot, mint „vendéget". 1580-ban a két kategóriát együtt 86 családdal, illetőleg 64 adóalannyal vették fel az adójegyzékbe. A kapuk számát a zsidók összeírásánál az összeírók egyik esetben sem tüntették fel, azt valószínűleg az utóbbi szám adja: Ali pasa levele szerint 1582-ben a budai zsidók 62 házat tettek ki.

A hosszú háború a század végén a zsidók életét is megzavarta. Az 1598-i budai ostrom visszaverésében a budai zsidók a törökök oldalán „nagy hatalommal és erős kézzel harcoltak", de újabb ostromtól és Buda megvételétől is tartva, 1598 után sokan a biztosabbnak vélt Fehérvárra telepedtek át. Itt azonban újabb szerencsétlenség szakadt rájuk, mert 1601-ben Fehérvár elesett és a várral együtt ők is a keresztények kezébe kerülve, évtizedeken át idegenben hányódtak.

A zsitvatoroki békével újból bekövetkezett hosszabb nyugalmi korszak aránylag megint kedvezőbb körülményeket teremtett számukra; az a 11 zsidó család, amennyit a török adórovó 1627-ben Budán talált, 1633-ban 20-ra, s a kor vége felé még lényegesen többre szaporodott. 1686-ban a zsidó hitközség ismét olyan népes volt, hogy az ostrom alatt halottakban állítólag 72 embert vesztett, akiket a zsidóság „a 72 budai vértanú" néven tartott emlékezetben.

Harmadik itt élt vallási csoportnak a törökök a „koptokat" szokták, esetleg a zsidók előtt második helyen összefoglalni. A koptok 1547-ben 60 családdal, 1580-ban 82 házzal voltak nyilvántartva. A „kopt" elnevezésen a török összeíró, mint azt a felsorolt nevekből látni lehet, görög-keleti hitűt értett. A koptok eredetileg a görög-keleti egyház hívei voltak, de rövid idő alatt átvették a hódítók vallását; 1547-ben a 60 családból 14 család, 1580-ban a 82 családból már 79 család mohamedánnak vallotta magát. A budai görög-keleti egyház későbbi és mai szervezetét tehát nem a középkorban is Budán lakó „koptok", hanem a török uralom alatt már az első időktől kezdve felszívódott balkáni származású szlávok: szerbek, bolgárok stb. tartották fenn illetőleg honosították meg újból, nem a török hatóságoknak különös támogatásával, hanem csak közönyös elnézésével.

Eszerint azok a vallási elemek, amelyeket a legrégibbnek ismert 1547-i török összeírás Budán talált és amelyeket itt a törökkor előtt is honosnak kell tartanunk, 1547-ben, a török uralom hatodik évében már úgy viszonylottak egymáshoz, hogy a gyaurok alig háromszor annyian voltak, mint a zsidók, és másfélszer annyian, mint a többi itteni középkori felekezetek vagy vallások hívei, zsidók és koptok együttvéve; a gyaurok Buda nem-török lakosságának mintegy 60%-át, a zsidók és koptok összesen 40%-át tehették. Ebben a csoportosításban a gyaurok még abszolút többséggel rendelkeztek, de amint a törökök a környékbeli magyar lakosság betelepedését tiltották, a többi nem-mohamedán vallás híveinek, a zsidóknak és görög-keletieknek beköltözését ellenben nem akadályozták, sőt előmozdították, az arányszám állandóan az őslakos gyaurok rovására változott; ezek kisebbségbe kerültek, sőt a kisebbségben is a második, harmadik, majd az utolsó helyre, különösen, ha a számításba a negyedik vallási elemet, a mohamedán vallást is belevesszük.

A mohamedán hitközség az első időkben csak az állami hivatalok embereiből, a helyőrség tagjaiból, tehát szinte kizárólag hivatalosan iderendelt és családnélküli, egyedülálló férfiakból alakult, akik ide, az új gyarmatra, csak később hozták el övéiket, vagy mint katonák, családot itt csak később alapítottak. Az állandó helyőrség és az állami hivatalok és intézmények személyzete, 2-3000 ember, akiknek nagyobb fele mohamedán, kisebb fele görög-keleti hitű volt, a mohamedánokat és a görög-keletieket a „gyaurok" és a zsidók fölé, közelebbről meg nem állapítható számarányban, relatív többségre emelte.

A két vezető vallás, a mohamedán és a görög-keleti között a mohamedán volt az uralkodó vallás; több volt, nagyobb erő volt, mint amit a liberális újkorban „államvallás"-on értünk, viszont kevesebb volt, nem volt annyira kizárólagos, mint a középkori európai államokban a kereszténység. A mohamedán vallás ugyanis megelégedett azzal, ha a másvallásúakat a politikai hatalom elnyomta, de ő maga eltűrte őket és megengedte, hogy más vallások hívői vele egy városban saját hitükön éljenek, amire a középkorban a keresztény vallás nem volt képes.

A fentiek mutatják, hogy a törökkori Buda vallási csoportjainak erőviszonyait tisztázni nehéz feladat, pedig a vallási csoportok még olyan kategóriák voltak, amelyeket a török közigazgatás és hivatali ügyvitel elismert, sőt külön hivatali szerv gyanánt fel is használt. Népi vagy nyelvi megoszlás szerint megállapítani a lakosság összetételét még sokkal nehezebb, mert a nyelvi megoszlást kutatva olyan dolgokat kellene megvilágítani, melyeket az egykorúak szándéktalanul, de következetesen homályban hagytak, mert a népi vagy nyelvi jelleget, mint mondtuk, a vallással azonosnak tartották.

Szerencsére a vallási hovatartozás bizonyos népi hovatartozással valóban azonos volt; vallási csoportok más és más népi csoportokhoz kapcsolódtak, például a mohamedánok bizonyos nyelvterületen kivétel nélkül törökök, a görög-keletiek egyes vidékeken mind szerbek, horvátok, bolgárok stb. voltak, s vallásnak és népnek ez az egymáshoz való viszonyulása a török uralom kezdetén Magyarországon is megvolt. A Magyarországon élő vallások is szinte kizárólag más és más népeket öleltek fel, illetve csak más és más népekre terjeszkedtek ki. Budán például a „gyaurok", azaz a nyugati keresztények hitközsége néhány olasz vagy horvát családot kivéve magyarokból állt, ezeket így hívták: Asztaljártó Márton, Taligás Gergely, Korcsolás Fábián, stb.; a görög-keleti egyház hívei túlnyomóan „koptok", cigányok voltak, ezek ilyen neveken szerepelnek: Radoszav, Andria (Andrej), Jovan, Isztepan, stb.; a zsidó vallásúak népi vagy faji szempontból is zsidók voltak és zsidó neveket viseltek: Avrahamnak, Pinhásznak, Baruhnak hívták őket.

A nyelvi vagy népi megoszlást eszerint úgy kell elképzelnünk, hogy a török uralom kezdetén a nem újonnan települtek közel kétharmadrészben magyarok voltak, a harmadik harmadrészt pedig, körülbelül egyforma erővel, a zsidók és a cigányok tették ki.

A helyzet aztán a török uralom alatt, mint vallási téren a nyugati egyházak kárára, úgy népi és nyelvi téren a magyarság rovására és ezzel kapcsolatosan a többi népi vagy nyelvi elem előnyére változott. Különösen nagy mértékben szaporodtak a törökök és még ezeknél is jelentősebben a balkáni szlávok, mert a közel kétezer főnyi várőrség jelentős része görög-keleti hitű katonákból állt, akik valamilyen balkáni szláv nyelven beszéltek. A mohamedán katonák nagy része is szláv származású: bosnyák, horvát, szerb stb. volt, s a várőrség törzsét és a hadsereg legértékesebb fegyvernemét képező janicsárok is, közismert újoncozási módjuk következtében többnyire keresztény szülők gyermekei lévén, tudhatták egykori anyanyelvüket, vagy, ha azt közben elfelejtették, szláv környezetbe jutva ismét hamar megtanulhatták.

A katonák nyelvi megoszlásának arányairól ugyan szintén csak hozzávetőleges véleményt lehet formálni, de az bizonyos, hogy a zsoldjegyzékben mohamedán néven felsorolt katonák közül legfeljebb a negyedrész vélhető született töröknek, s hogy ez a számarány is idővel a bosnyákok, horvátok, szerbek javára változott. Amint aztán e balkáni származású szláv katonák előbb vagy utóbb családot alapítottak, s a katonai szolgálatból kiöregedve kalmárkodással kezdtek foglalkozni vagy valamilyen ipari munkát kerestek maguknak, és a városi életben a „polgári" családok között elkeveredtek, évről-évre szaporodott az olyan családok száma, amelyek otthonukban valamilyen szláv nyelvet beszéltek.

Buda már ötven-hatvan esztendő alatt egy keveréknyelvű, balkánihoz hasonló várossá változott. Pigafetta 1567-ben úgy tapasztalta, hogy Budán a horvát nyelvet „majdnem valamennyi török" ismeri, s száz évvel később Evlija Cselebi is azt írta, hogy Buda lakosai „mindnyájan bosnyákok".

A törökkori Buda elszlávosodása azt mutatja, hogy a török birodalom népi erői nem voltak elégségesek arra, hogy a magyarországi török birtokokat vagy legalább ezek központját Budát, önkéntes kirajzás vagy akár mesterséges telepítés útján megszállják. A várőrséggel és a hatóságokkal ugyan sok hivatalos személy jött Budára, de ezek nagy része nem török, hanem csak mohamedán ember volt, talán csak az első nemzedék azon az úton, amely a mohamedán közösségben való végső felolvadáshoz vezet, s ezek közül is csak alacsonyabb rangúak, főleg csak közemberek maradtak itt és váltak „törzsökös" budai török családok alapítóivá. Olyan emberek, akik őseiket négy-öt nemzedékre visszamenően mohamedánnak mondhatták és népi származásukat is részben feledve, a törököt anyanyelv gyanánt beszélték. Buda utcáin számosabban csak emberöltők múlva jelentek meg, amikor őket szinte maga ez a város kitermelte. Addig mindenki új szerepben járt.

Újak voltak az emberek mint itteni tisztségviselők, katonák vagy kereskedők, újak voltak mint törökök és mint mohamedánok, mindenki, az egész város új volt, és más volt, mint aminek indult vagy látszott. Az őslakosság vallási frontján a keresztények katolikusokra és protestáns táborokra oszolva képeztek két, egymással küzdő és együtt pusztuló csoportot; a régi budai német és lengyel zsidókhoz, askenázikhoz, riválisnak és üzlettársnak spanyol zsidók, szefárdok csatlakoztak; a görögkeleti koptok vallási közösségét újabban települt balkáni ortodoxok tarkították, s mindezekhez itt eddig ismeretlen hitű mohamedánok jöttek; népi vagy nyelvi viszonylatban pedig a magyarokhoz, cigányokhoz és zsidókhoz szerbek, bosnyákok, bolgárok, görögök, albánok, törökök keveredtek.

Corvin Mátyás európai hangulatú, reneszánsz színezetű székvárosa egy valóban kusza, idegen és ideges telephellyé torzult, milyenhez az erre tévedt utas csak akkor talált emlékei között hasonlót, ha előbb már megjárta a Levantét meg a Balkánt, de még az ilyen is, ritka tapasztalatainak birtokában sem mert volna kísérletet tenni arra, hogy a lakosság népi elemeiről számokba rögzített határozott képet fessen.

Természetes, hogy ez a kérdés, a lakosság nyelvi megoszlásának számszerű pontos tagolása ma még nehezebb feladat. Megoldhatatlan volna még akkor is, ha - a személynevek alapján kísérelve meg megoldani a kérdést - minden idevaló lakost név szerint ismernénk, mert a görög-keletieknek és a mohamedánoknak ekkor családnevük még nem volt, s a görög-keleti név, a Jovan, Nikola, Isztojan, minden görög-keleti hitűt - görögöt, bolgárt, szerbet, albánt - a mohamedán név, a Mehmed, Musztafa, stb. minden mohamedánt -  törököt, albánt, bosnyákot, renegát rácot, bolgárt, renegát magyart - azonos módon jelölt meg, abból népi jellegre, vagy mint a magyar neveknél, esetleg a foglalkozásra is, következtetni nem lehetett.

Ebben a vak sűrűségben csak az látszik kétségtelennek, hogy a nyelvek közül egyik nyelv, s a vallások közül egyik vallás sem rendelkezett abszolút többséggel, és hogy legalább egyes időpontokban egyszerre két-három nyelv, egyszerre három-négy vallás körülbelül egyforma erőt képviselt. Ezért nem lehet rajta csodálkozni, hogy ugyanakkor, amikor a balkáni vagy a török író nagy büszkeséggel azt állapította meg, hogy a horvát vagy a török nyelvet Budán nagyon sokan beszélik, a nyugati utazó is, aki a nyugati keresztények iránt érdeklődött és ezekkel érintkezésbe került, úgy találta, hogy ezek is jelentős számban laknak a városban. Ahogy Evlija Cselebi is ilyen hihetetlennek látszó furcsa megállapításra jutott, hogy „Buda lakosai boszniai bosnyákok, magyarul azonban egészen jól tudnak"

De ha valaki az egész várost, az utcákat és várfalakat, a templomokat és piacokat, a hivatalokat, kaszárnyákat és dervis-otthonokat egyetlen átfogó tekintetbe foglalta össze, annak szemében a különböző színek elsápadtak és nagyjában összefolytak, és csak a mohamedán, meg a török maradt meg kiemelkedő erősségben, körülbelül úgy, ahogyan a kész szőnyeg szálai közül, vagy egy összebogozott fonalcsomóban is kiválik egy élesebb vezető szín, ha az mennyiségre nem is ér fel a többivel.

A törökkori Buda népi, nyelvi és vallási összetételében is volt egy vezető szín, s ezt a vezető színt a törökség adta. A legszilárdabb építésű templomok a törökök istenházai voltak, Isten igéjét leghangosabban a törökök tanítása szerint lehetett hirdetni, a piacokon a leghangosabb kalmárok törökül árusítottak, a hivatalok törökül dolgoztak, a rangbéli emberek törökül rendelkeztek, a török parancsot még a nem török szolgák is megértették, akik egymás nyelvéből esetleg semmit sem tudtak. A mohamedán vallás ugyan nem bírta az embereket egyetlen közös „nyájjá" összefogni, de a török nyelv összekötő kapocs és érintkezési eszköz lett először a hadsereg különböző nyelvű tagjai között, s később az őslakosok és az ezekhez hasonlóan több nyelvet beszélő új települők között is.

Az itt talált különböző vallási elemeket a török kormány - mint már említettük - különálló egységeknek fogta fel és mint magukban összetartozó csoportokat kezelte. A budai és pesti „gyauroknak" is megengedte, hogy külön közösségi szervezetet alkossanak. Az egyes csoportokkal és így a gyaur közösséggel szemben követendő bánásmódot, a keresztény magyar lakosság sorsának irányítását azonban előre meghatározta a gyakorlat, az a módszer, amellyel a törökség nem mohamedán területeken mint hódító hatalom, uralmát megalapozni szokta.

A törökök ekkor már kétszáz év óta uralkodtak nem mohamedán hitű és idegen nyelvű népeken, többi között keresztényeken, ortodox hitű görögökön, katolikus örményeken; idegen hitű és nyelvű népek leigázása és igazgatása terén már tapasztalatokkal és módszerekkel rendelkeztek. A módszer azonos volt az akkori hódító török és mohamedán népek módszereivel. Ahogy azt az évről-évre megismétlődő harcok során saját krónikáikban refrénszerűen olvashatjuk, lényegben abból állt, hogy „a legyőzött királyt megölték, a templomokat a bálványoktól megtisztították és átalakították dzsámivá. Vagyis a „cuius regio, eius religio" elve szerint jártak el, mely a mohamedán világ megfogalmazásában úgy hangzott, hogy „a nép azon a hiten él, amelyen királyai"

Szulejmán szultán óbudai sátrában, ahol 1541. augusztus végén a magyarok sorsa tárgyalásra került, szintén voltak olyan javaslatok, melyek ezen a meghódított földön is a régi török módszer szerint akartak új életet kezdeni; s noha itt ez a módszer korábbi nyerseségével nem dolgozott, a templomokat „megtisztították a bálványoktól" és dzsámivá alakították át.

Buda új urai a keresztény egyház híveinek birtokában sok régi templomuk közül egyetlen egyet hagytak meg, a Mária Magdolna tiszteletére szentelt templomot, melynek alapjain ma az úgynevezett „Helyőrségi templom", áll, hogy „dőre hitüket értelmetlen szokásaik szerint" abban gyakorolhassák". Valószínű, hogy céljaikra maguk a keresztények választották ezt az egyházat, azért „maradt" ez a templom a gyaurok temploma, mert a középkorban is ez volt a magyar polgárok temploma, azoké a lakosoké, akik a török uralom alatt is itt maradtak; a törökök viszont a magától adódó helyzethez azért is hozzájárultak, mert a templom a város végére esett, ahol a lenézett zsidók is laktak és ők maguk egyelőre nem szándékoztak letelepedni.

Az őslakos keresztények a megszállás kezdetén aligha csak a keresztény egyházban, a katolikusban voltak vallási közösségbe tömörülve. A katolikus egyház már Buda megszállása előtt sem mondhatta a maga hívének a város minden keresztény lakosát. A török megszállás következtében pedig, amint a török állam az egykori katolikus intézmények épületeit lefoglalta, egyszerre elvesztette a talajt a lába alól. Hivatalos szervei elhagyták a várost, az óbudai káptalan elmenekült, az udvar papjai elköltöztek, a kolostorok lakói, a férfi és női szerzetesrendek tagjai elszéledtek, s ahogy a szervezeti keretek felbomlottak, a hívők közössége, a nyáj is szétszóródott. A soktornyú városban, ahol azelőtt legalább száz pap működött, két-három papot alig lehetett találni és katolikus hívőt is keveset.

Bizonytalan, hogy a protestánsok, akik forrásaink szerint ebben az időben talán számosabban voltak, mint a katolikusok, kialakult egyházi szervezetben éltek-e, és hogy külön protestáns szervezet hiánya miatt, avagy azért nem szereztek külön templomot, mert a megváltási díjat, a „kapu"-t, amit a törökök az „átengedett" templomok után követelni szoktak, egy másik templom után nem voltak képesek megfizetni. 1555-ben ugyanis az egykori „magyar" templomot katolikusok és protestánsok közösen bírták, a katolikusok a kórust, a protestánsok a templom hajóját. Időrendben pedig először a katolikusok végezték ájtatosságukat, aztán a protestánsok, az utóbbiak istentiszteletük kezdetét külön az oltár mellett felszerelt csengővel jelezve; a templom harangjait ugyanis nem használhatták, ezeket csak a templom órájára való tekintettel tűrte meg a török.

Az új rend valamit meghagyott a templom régi vagyonából, 1547-ben a Csanli kiliszenek („harangos templomnak") egy malma volt a Dunán, a gyerekekkel tanító foglalkozott, „Borbás mestör", s a templomban talán orgona is szólt, mert a város lakosai között szerepel bizonyos Orgonás János, aki ekkor vagy előbb a templom kántora lehetett.

A megszállás 15-ik évében a katolikusokat két öreg pap igyekezett hitükben megtartani. Mint a protestáns Dernschwam mondja, kevés sikerrel; az emberek inkább a két-három protestáns papot hallgatták, „mert ezek magyarul prédikáltak", de majd Luther, majd meg Zwingli tanait hirdetve, ezek is különböző utakon jártak; egységes meggyőződést és mélyebb lelki életet pedig azért sem igen tudtak híveikben kiművelni, mert a katolikus papokkal együtt ők is gyengén iskolázott emberek voltak".

A keresztények lelki élete a török uralom első felében ilyen zavaros, ellentétekkel kavargó légkörben, és állandóan csökkenő számbeli erejük miatt mindinkább csendesedő viszálykodásban telt el. A lelkészhiány, mindkét felekezetnek eredendő gyengéje később sem csökkent, hanem mindinkább fokozódott, mert az idős papok egymásután kidőltek a szolgálatból, kihaltak vagy bilincsbe verve, a rabszolgák nehéz országútján a balkáni rengetegben elmerültek, s nem volt képzett ember, aki munkájukat folytatni tudta volna.

A török államhatalom eleinte különösen a katolikusokkal szemben viselkedett ridegen, mert a katolikusok nem főhatóságaikkal együtt, lezárt teljes egységben kerültek török uralom alá, mint pl. egyes görög-keleti hitű népek antiochiai, bizánci pátriárkáikkal együtt, hanem csak egy kisebb, elesett részük, és ez a rész tovább is a keresztény Nyugatban, a török hatalom ellenségében látta azt a nagyobb lelki közösséget, amelyhez tartozni kívánt. Ezzel szemben a protestánsok helyzete, legalább a vallási küzdelmek első viharos korszakában, amikor törekvéseikkel a császár erejét lényegesen bénítani tudták, előnyösebbnek ígérkezett.

Így látták ezt vidéki tapasztalataik alapján egyes protestáns papok is, örvendezve, hogy „a török foglalás Magyarországon Isten kiváló jótéteményének tekinthető, mert ezáltal az új hit terjed", és ilyennek láthatták Budán is, mert a törökök a katolicizmus gyengítése érdekében a protestáns mozgalmakat támogatták.

Szokollu Musztafa, nyilván a budai protestánsok számára a királyi Magyarországról, Kassáról papokat is kért. Ezt a korát meghaladó finom kultúrérzéket azonban csak Szokollu Musztafánál találjuk, utódai közül senkinél sem. Sőt, rövidesen a protestánsok is a katolikusokkal azonos megítélésben részesültek, s ezek sorsában osztoztak. A törökök az ő hitközségüket is a kereszténység álcázott bástyájának, a határokon belül élő ellenségnek tekintették, lelki életüket ugyanúgy lenézték és megvetették, mint a katolikusokét.

A törökök, mint felettes hatóság, a keresztény felekezetek egymás közötti versengésébe is beavatkoztak, amire legtöbbször az utóbbiak hangos lármája adott okot és alkalmat. A felekezetek versengése ugyanis főleg a török uralom első évtizedeiben szerte az országban olyan elvakult gyűlölködéssel folyt, hogy arról a hivatalos személyeknek is tudomást kellett venniük. Néhol csak anyagi kérdések felett folyt a vita, de más esetekben sokszor azt kellett eldönteni, hogy a templomokban a felekezetek miképpen részesedjenek.

Olyan helyeken, ahol mohamedán hitközség nem alakult és a város minden temploma keresztények kezén maradt, ha ezek maguk között nem tudtak megosztozkodni, a törökök végezték az osztást, így például Gyöngyösön. Másutt, ahol a templomokat a mohamedán hitélet számára foglalták le és a keresztényeknek csak egy templom jutott, a különböző felekezetek között ezt az egyet osztották szét, így például Pécsett. Lehet, hogy a budai keresztények közös templombirtoklását is ilyen per és hatósági osztás előzte meg.

A keresztény felekezetek viszálykodása azonban nem egy esetben odáig fajult, hogy ők maguk, keresztények, teológiai kérdéseket is törökök, mohamedánok elé vittek bírói döntés végett. Budán is volt ilyen nyilvános hitvita. Vidéki unitáriusok és reformátusok 1575-ben Jézus istenségét vitatták. A disputa budaiak és vidékiek, unitáriusok és reformátusok, katolikusok és ortodoxok, mohamedánok és zsidók előtt folyt, a fő bíró a pasa, az említett Szokollu Musztafa volt, a döntést Jézus istensége kérdésében mohamedán ember mondta ki (mellékes, hogy a mohamedán felfogásnak megfelelően az unitáriusok javára) anélkül, hogy a keresztény felekezetek közötti ellentétet megszüntette és ezek további boldogulását elősegítette volna. Ez már kívül esett a török hatóságok feladatán.

A katolikusokról időnként egy-két ferencesrendi szerzetes gondos-kodott. Az egyik Keviben (Ráckevén) tartott hitvitán, amelynek protestáns részről Szegedi Kis István volt a vezetője, a katolikus álláspontot egy Panthanus Seraphinus nevű nesti barát - Ferenc-rendi szerzetes - képviselte. Lubenau, aki 1587-ben járt Budán, itt két ferences lelkészt talált, akiket a római központi szervezet küldött ide, és egy iskolamestert. A protestánsok lelkészeiket hitközségi szervezetük útján szerezték, lelkészeiknek állandóan fogyó száma miatt nyilván egyre szaporodó nehézségekkel.

A török hatalomnak az a rendelkezése, amely - valószínűleg 1596-ban, az akkori háborúk alatt újból hevesebb lángra lobbantott vallási gyűlölködésben - a keresztények utolsó templomát is „megtisztította a bálványoktól", egyformán sújtott katolikust és protestánst, és a XVII. századnak, a török korszak második felének, erőtlen és teljesen kimerült keresztény társadalmat adott át. Pap - és egyben iskolamester - ekkor is működött Budán, bizonyos Simon nevű, bár azt nem tudjuk, hogy vajon a katolikus vagy a protestáns egyház tanait hirdette-e; a hívők templom hiányában valami alkalmi helyen ekkor is összegyülekeztek, valószínűleg abban a szobácskában, amely iskolának is szolgált.

Bocatius kassai bíró, aki 1605-ben járt Budán, beszélt az iskolamesterrel és látta a magyar iskolás gyerekeket is, talán öten voltak összesen. Később, 1615 körül Turi Jánosné buzgólkodásával külön „magyar eklézsia" építéséről olvasunk, ennek további sorsáról nem maradt ránk semmi értesülés. Még később, 1635-ben a római Hitterjesztő Bizottság, a Propaganda Fide balkáni népekkel foglalkozó osztálya megint küldött Budára lelkészeket.

Elsőnek a boszniai ferences tartományból „kamengrádi" György jött lelkésznek abba a városba, amelynek neve benne volt az egyházmegye hivatalos nevében, mert azt ekkor „episcopatus Belgradiensis vei Budensisnek" hívták. György atya Budán újból megszervezte a katolikus egyházat és itt kápolnát építve, abban „parochum agebat". Utódai, „boszniai" franciskánusok, egy darabig ebben a kápolnában működtek, a budai plébánia Benlijics (Benlics) püspök rendelkezései szerint is a boszniai franciskánusokat illette meg. Egy ideig közvetlenül Budáról szolgálták híveik lelki életét, majd a megint nehezedő viszonyok miatt a mellékesebb fekvésű Pestre áthúzódva, Pestről.

A budai keresztény felekezetek hitélete a korszak második felében önállótlanná válva, már állandóan Pesthez, majd még inkább a parasztságtól lakott, falunak és teljesen kereszténynek és magyarnak maradt Óbudához kapcsolódott, mint az ottani katolikus vagy protestáns egyház fiókegyháza.

Rozsnyai Dávid 1683-ban Buda várában „az utolsó magyarról" tud; azt mondja róla, hogy van temploma - ez nyilván valami elrejtett kápolna volt, talán a váron kívül, és hogy az óbudai pap jár hozzá misézni. Más forrás szerint a keresztények a törökkor végén Budán annyira idegennek és otthontalannak érezték magukat, hogy halottaikat is Pestre vitték át eltemetni.

Volt azonban a várban még egy olyan közösség, amelyben az emberek még a törökkor végén is többnyire magyarul beszéltek és a nyugati kereszténység tanítása szerint imádták az Istent. A Csonkatorony rabjai voltak ezek, nem pusztuló emberek, mint a várbeli magyarok, hanem örökkön élő és mindig megújuló tömeg, amely a nyugati határvidék török harcaiban és portyázásaiban mindig gazdag kiegészítésre talált. A Csonkatorony hideg termeiben és föld alá nyúló üregeiben, amelyek „a pokol fenekéhez voltak hasonlók", gonosztevőkkel és gyilkosokkal együtt harctereken elfogott katonák éltek, néha évtizedeken át olyan nyomorban, amelyhez hasonlót csak az isztanbuli gályarabok börtöneiben lehetett találni.

E szerencsétleneknek Istenen kívül alig volt valami reménységük, Istenhez szólt könyörgő énekük is „Ezerötszáz és hetven esztendőben, Csonkatoronynak erős tömlöcében", ahogy Palatics György - aki 1567 és 1570 között három éven át volt a Csonkatorony lakója - versben megírta szenvedését és reménykedését:

„Szívem majd meghasad nagy bánatimban, Hogy nincs részem az napnak világában, És életemim vannak nagy fájdalomban Nehéz vasnak alig hordozásában. Ha Te elhagysz, ki lesz velem? Senkim nincsen, Ki fogságból engem megszabadítson".

Szenvedéseik híre messzire elhatott s azt az egész magyarság annyira átérezte, hogy az akkori imádságos könyvekbe „külön imádság szereztetett a budai Csonkatoronyban való raboknak és több nyomorult keresztényeknek, a töröknek dühös-ködése ellen".

Néha egyidejűleg több száz rabot ölelt magához a szomorú tömlöc, 1661-ben 235 embert, a török uralom végén is olyan nyomorult viszonyok között, mint jó száz évvel korábban. A törökök alig törődtek velük, élelmezésükre is alig adtak valamit. Elnézték nekik, hogy élelmük elosztása, a tisztaság szabályozása végett külön testületi elöljárót választottak maguknak maguk közül. 1663-ban, mint egy sorstársuk naplójából tudjuk, bizonyos István volt a „gazdájuk", s külön pecsétjük is volt, amelybe emblémának a Csonkatorony és egy bilincs képe volt bevésve.

A Csonkatorony lakóitól a XVII. század végén a látogató úgy vett búcsút, hogy ők a vár egyedüli magyarjai. Rajtuk kívül magyar ember, vagy nem-ortodox rítusú keresztény ember ekkor a várban már aligha volt található; keresztény ember, ha a szultán hűséges alattvalójának is vallotta magát, neki való környezetben csak a váron kívül, a Duna felé eső oldalon, az ottani szegényes telepen húzódott meg.

A keresztények Pesten sem éltek sokkal kedvezőbb viszonyok között, mint Budán, az itteni mohamedán szellemi és politikai központ szintén nem tűrte volna a keresztény élet kivirágzását.

Itt a Szent Ferenc-rend szalvatoriánus ágának lelkészei vállalkoztak rá, hogy a hívőket lelki táplálékkal ellássák és a kereszténységben megtartsák. A korszak elején a begina-apácák középkori házában kezdtek működni. 1542-ben Palicsnay György gyardiánjuk, Cserögyi (?) István, az egyik misés-atya prédikátoruk volt. A rendház nem soká állott fenn; tagjai, miután két társukat a törökök Rákoson megölték, még 1542-ben szétfutottak.

„Keresztény" pap a későbbi évtizedekben is szerepelt Pesten. Szokollu Musztafa 1578-ban az akkori pesti keresztény papót keményen leszidta, mert állítólag megjósolta Buda akkori pusztulását, de nevét nem tudjuk és azt sem, hogy melyik felekezetnek volt a feje. A ferences élet újabb jelei a keresztények budai életében már jelzett körülmények között csak egy század múlva tűntek fel, de ekkor már nem magyar nyelvű, hanem szláv nyelvű balkáni papok munkája nyomán. A Budáról Pestre átköltözött ferencesek előbb egy kápolnában, majd egy kisebb templomban kezdték hirdetni az igét, talán abban, amelynek felépítéséhez szerény adományával Kőrös városa is hozzájárult.

Tudunk róla, hogy a kis hitközséget két ízben püspök is meglátogatta a Balkánról, 1649-ben Imbirisimovics Marian, 1664-ben Benlics, egy-egy alkalommal 2-300 embernek kiszolgáltatva a bérmálás szentségét. Ismerjük a pesti rendház néhány előljárójának nevét: 1658-ban N. Bonaventura, 1658-ban pozsegai Ibrisimovics Lukács, 1675 előtt Maruncsich Miklós vezette a pesti katolikusokat (az utóbbi 1675-ben állítólagos mellőztetése miatt egy időre hitet cserélt), 1681-ben „varesi" Simon.

Neveik mutatják, hogy mindannyian horvátul beszélő szlávok voltak és elsősorban horvát testvéreikhez szóltak, akik t.i. meg tudták őket érteni; a magyarok az idegen nyelven hirdetett igéből csak a morzsákat szedegethették vagy a szertartások látható külsőségein épülhettek. Szolgálatuk mindvégig nehéz missziónak bizonyult s emberi sorsuk is szenvedésektől terhes és küzdelmes volt.

Az akkori viszonyok között sokat kellett a vidéken járniuk, hogy híveiket egy-egy népesebb központban felkeressék, s vándorlásaik közben kószáló részeg katonáktól sok zaklatást és gyalázatot kellett elszenvedniük. Sokszor fogságba, is hurcolták őket és nagy összegű váltságdíjat róttak ki rájuk, melyet a megmaradtaknak a szegény hitközségekben kellett összekoldulniuk.

Benlics nevű püspökükért, akit a törökök 1654-ben hurcoltak fogságba, 400 aranyat fizettek. Városukban, Pesten is csak egyházi ruha nélkül, világi ruhában jelenhettek meg az utcán s a szomszéd városok lakossága, például 1670-ben Brown budai házigazdája, egy szerb vagy horvát ember is csak titokban érintkezhetett velük. Az 1684-i budai ostrom, illetőleg Pest ekkori megszállása ezt a szegény kis intézményt is elsöpörte. Ezóta óbudai lelkész kereste fel néha a Pesten újból összeverődött néhány keresztény családot.

A zsidók szintén külön hitközségi szervezettel rendelkeztek, ennek élén rabbi (papasz vagy chacham) és világi vezető állt. Ezek, hitsorsosaiknak egymásközti pereiben ezeknek bírái, ítéleteikben a hiányzó végrehajtó hatalom pótlására erkölcsi erőkkel, talmudi átkokkal is élve, szilárd keretet adtak a zsidó közösségnek és az összetartás erős eszközei lettek. Török forrásból ismerjük néhány papjuknak nevét: 1580-ban Múszí (Mózes), Dávid és Ábrahám voltak papjaik. 1547-ben Avraham, 1580-ban Jakub és Saul voltak kethüdáik.

A törökkor vége felé Evlija Cseleb két zsinagógáról és két zsidó mabáliéról tud, amiből arra lehet következtetni, hogy a spanyol és lengyel zsidók külön hitközségekbe tömörülve éltek. Zsidó források többet tudnak róluk, ismerik néhány további rabbi nevét, akik nagy részben balkáni városokból kerültek Budára (Szaloniki volt itt leghíresebb központjuk, mióta a Spanyolországból elmenekült zsidók ott kikötöttek), mindnyájan „rendkívül nagytudományú emberek" voltak, Budát „bölcsek és írástudók nagy városává, a szétszóródás egyik legerősebb községévé" tették, ahol két gyülekezetben három templom állt a német (áskenázi), spanyol (szefárd) és szír rítus szolgálatára.

A budai zsidók szellemi élete azonban „a bölcsek és írástudók e nagy városában" is csak olyan szintnélküli volt, mint a többi nem mohamedán egyházé. Nem emelte azt magasabbra sem készségük, amellyel a törököket szolgálták, sem anyagi módjuk, amivel a török gazdasági életben rendelkezniük lehetett, mert ez, mint a török gazdasági élet jellegéből következik, mindvégig titkolt, bujkáló pénzgazdagságra volt ítélve.

Ugyanazok a források, amelyek a zsidókról és a zsidó intézményekről, keletről származó népek nyelvén hosszú magasztalással, mindig felsőfokú jelzőket használva szólnak, azt is mondják, hogy a budai rabbit mindig idegenből kell hozni, mert „magyarországi zsidó nem volt elég művelt ahhoz, hogy ezt a tisztséget betölthesse". Zsinagógáiknak pedig, amelyeknek felépítésében és berendezésében vagyonukkal együtt tudásuknak és művészetüknek is meg kellett volna nyilvánulnia, helyét sem tudjuk pontosan; az egyik állítólag a Bécsi kapu környékén állt, de miután romjaiból egyetlen faragott kődarabra sem tudunk rámutatni, azt kell hinnünk, hogy nagyon igénytelen épületnek kellett lennie, s a másikról is csak annyit tudunk feltételezni, hogy a mai Víziváros „civitas judeorum" nevű részében állott. Jelentősebb testületi művet a zsidók éppen úgy nem tudtak létrehozni, ahogy a nyugati és keleti keresztények sem voltak arra képesek.

A zsidókkal körülbelül azonos műveltségi fokra jutottak el a város görög-keleti hitű lakosai. Ezek a gyaurokhoz képest szintén magasabb rangban, hűség, megbízhatóság és jogok terén körülbelül a zsidókkal egy fokon állottak, s politikai vonatkozásban a török-mohamedán rendszerbe önként beilleszkedve, ennek használható segítői voltak.

A hódító seregekkel együtt jelentek meg, részben mint a török katonai sikerek részesei, és a kereskedők és iparosok társadalmában is a törökökkel együtt dolgoztak. Saját jószolgálataikon kívül arra is hivatkozhattak, hogy mindannyian ugyanazon a bizánci kultúrán nőttek fel, amelyen részben a törökök is, és hogy egyházi főhatóságuk, a patriarcha, a török fővárosban székel a szultánnak éppen olyan alázatos szolgája, mint maga az egész görög-keleti „nép".

Budára vetődött fiaik e politikai helyzeten kívül annak is nagy előnyét látták, hogy velük együtt papjaik, szerzetesek, kalugyerek is feljöttek s egyházközségeiket megszervezve, híveikben a vallási és faji összetartozás tudatát fenntartották, a renegálás csábító körülményei miatt sokszor szintén kevés sikerrel.

Ámbár Buda állítólag már ekkor görög-keleti püspökségnek is székhelye volt, az itteni görögkeleti egyház lelki életét ez a körülmény sem tudta nagyon emelni. Evlija Cselebi a görög-keleti egyházról még a török uralom utolsó korszakában is csak annyit tud mondani, hogy annak a váron kívül, a Duna-parton három temploma volt, s Pesten még egy negyedik, de a templomok helyét sem ő nem mondja meg pontosan, sem más forrásból nem tudjuk; papjaik közül pedig egynek neve sem jutott el hozzánk.

Minthogy az egyes vallási és népi csoportokat a hivatalos felfogás és a magánélet egyaránt élesen elválasztotta egymástól, az egyes csoportok tagjait ellenben egymáshoz kapcsolt, szinte természetes, hogy a vallási és népi csoportok elkülönülése a lakóhely kiválasztásában is kifejezésre jutott, hogy gyaurok, ortodox balkániak, zsidók, törökök külön-külön, másoktól, a többitől szinte elkülönülve laktak és éltek. Lakóhelyüket éppen ezért könnyű meghatározni és megjelölni.

A magyarok 1547-ben a várnak az akkori Szent György tértől, a mai Dísz tértől északra fekvő utcáit lakták. E vidék házai akkor kizárólag a magyarok tulajdonában voltak s ezen a tájon más lakost, mint magyart, különösen újonnan települt törököt, rácot, nem is lehet elképzelnünk; a váron kívül néhány magyar házat az egykori Szent Péter mártír-templom körül, a mai Hattyú  és Csalogány utca vidékén is lehetett találni. Az olaszok a várban az akkori Olasz utca, a mai Országház utca északi végén laktak, az utca nevét is róluk kapta (csak néhány családnyian voltak, s a XVI. század végén végleg és mindannyian elköltöztek Budáról). A zsidók a Várban az ottani „Zsidó-mahalléban": a mai Werbőczy utcában és a Bécsi kaputéren zsúfolódtak össze; egy másik csoportjuk a váron kívül a Vízivárosban volt megtelepedve, melynek egy részét az egykorúak zsidóvárosnak is nevezték. Ugyanitt, a zsidók szomszédságában laktak a „koptok", azaz cigányok, helyüket latin nyelvű forrás 1598-ban „zingarorum civitas" héven említi.

Törökök és balkáni nyelveket beszélő egyéb új települők az első időben fenn a várban csak annak déli részében, az akkori Szent György-tértől lejjebb voltak találhatók. Amint azonban a törökök száma szaporodott és török állami meg mohamedán egyházi intézmények az északra eső utcákban is létesültek, a magyarok házait egymás után törökök szerezték meg, s a század végén, amikor a magyarok utolsó templomukat is elvesztették, a vár legtöbb háza törökök vagy török szolgálatban álló balkániak birtokában volt.

Pest lakosságának sorsa körülbelül azonos módon alakult. A törökkor elején Pest lakossága mind nyelvi, mind pedig vallási tekintetben sokkal egységesebb volt, mint Budáé. Miután Pesten német polgárok és magyar udvari emberek korábban nem éltek és világi urak meg egyháziak is beszálló házakat maguknak nem szereztek, a hódítók itt gazdátlanná vált lakásokat, meg kihűlt háztüzeket nem igen találtak.

Pesten csak magyar kereskedők meg magyar iparosok laktak, s ezek Itteni egyetlen vagyonuk, még kenyérkereső foglalkozásuk révén éppen úgy a városhoz voltak kötve, ahogy a földművelő paraszt háza és vetése révén a maga falujához. Azok a nem magyar nevű és nem a nyugati kereszténységhez tartozó elemek, amelyek ebben az időben Budán a lakosságnak körülbelül a harmadrészét tették, Pesten teljesen ismeretlenek voltak; a törökkor hatodik évében Pesten sem zsidók, sem „koptok", cigányok nem laktak, és zsidók a törökkor folyamán később sem telepedtek meg. Az a 121 család, amelyet a török adórovó Pesten 1547-ben jegyzékbe összeírt, kizárólag magyar volt.

A törökök hivatalokkal, hatóságokkal sem árasztották el Pestet abban a mértékben, mint a tartományi központnak megtett Budát. Helyőrségnek azonban ide is nagyszámú haderőt, 1000-1500 embert rendeltek. Minthogy a helyőrség tagjai mohamedánok és görög-keletiek, törökök és balkáni szlávok voltak, idővel itt is ugyanaz a fejlődési folyamat ment végbe, mint Budán.

A lakosság összetételének átalakulását gyorsították és teljesebbé tették a város ismételt megszállásai, békés idők véletlen tűzesetei és háborús évek szándékos felégetései, melyek következtében a polgári élet lehetetlenné vált és az őslakosság teljesen kipusztult. A fejlődésből kevés közbülső részlettel csak a végső eredményt ismerjük. A pesti magyarok viszonylagos száma a megszállás óta állandóan, abszolút száma különösen a századvégi háború és megszállások alatt rohamosan esett; nyolc évtizeddel a török uralom kezdete után, 1627-ben csak öt, 1633-ban már csak egy keresztény „ház" volt Pesten megadóztatható. A magyarok helyét mindenütt mohamedánok és görög-keletiek, törökök és balkáni szlávok foglalták el. Az így kialakult közösség kulturális és gazdasági színvonala azonban sohasem tudott a középkori élet magasságáig emelkedni, ellenkezőleg: mindinkább hanyatlott, és Pest a hódoltság végére egy teljesen elszegényedett, elpusztult telep képét mutatja.

A mai Budapest területén álló harmadik törökkori község: Óbuda, csak falu volt, s az egykorú török jog szerint a falu egyházi és világi szervezetével bírt, papja és bírája volt. A lakosok - amint látszik -  vegyesen katolikus, és protestáns vallásúak, de mind magyarok voltak. Protestáns papjaik közül többnek ismerjük a nevét és azt is biztosan tudjuk, hogy időnkint Ferenc-rendi katolikus papjaik is voltak; a törökkor végén Rozsnyay említi az óbudai katolikus papot. 1547-ben Fábián Bálás, 1580-ban talán Tót László volt bírájuk.

A falu 1547-ben 25, 1580-ban 90, 1627-ben és 1633-ban 53 adóköteles házzal volt nyilvántartva. Mint a pasa egyik „kisded faluja", a pasának szolgált, kisebb részben pénzzel, nagyobb részben terménnyel; ugyanakkor magyar részre, Komáromba is adózott. Földművelésből élő lakossága a tartományi központ közelében és a nagy végvár, Buda tövében sem élhetett nyugalmas és gondtalan életet; magyar csapatok is gyakran rajtaütöttek, hogy kárt tegyenek a pasa jobbágyaiban, vagy a királyi adót behajtsák rajtuk, időnként pedig Buda ostromára készülve, nagyobb seregek látogatták meg és táboroztak benne huzamosabban.

1596-ban különösen nehéz korszak kezdődött a falu életében; Pálffy Miklós esztergomi kapitány a félezeréves település lakosságát szekerekre rakva elhurcolta, hogy Buda környékét így műveletlenné téve, Buda várát a tervbe vett ostrom idejére erőtlenné tegye. 2106 személy hagyta el akkor Óbudát közel kétezer marhával, melyek 176 szekéren a falu ingóságait is vitték. Az elvándorlók Újvár meg Esztergom vidékén hányódtak vagy 12 évig. A háborúk után, 1608-ban legtöbben visszaköltöztek, miután keresztény királyi földön sem tudtak maguknak emelkedettebb életsorsot szerezni, mint amilyen a török uralom alatt jutott nekik osztályrészül.
 

Török Buda (előszó)  A kereszténység védőbástyája  Az iszlám védőgátja, 1. rész  Az iszlám védőgátja, 2. rész  Helyrajz  A Vár és őrsége

Jelenleg nincs ajánlható link!