|
A XIX. század fordulóján, Ybl Miklós és Schulek Frigyes
mellett Magyarország egyik legjelentősebb építésze Steindl Imre
volt. Követője kora stílusának, a romantikus életszemléletben
gyökerező historizmusnak. Legismertebb művét, az Országházat sokan a
főváros szimbólumának tekintik, bár a tervek miatt sok bírálat is
érte az építészt. Kétségtelen, hogy Stendl Imre a dualista
Magyarország legjellemzőbb művét teremtette meg két évtizedig tartó
munkájával. Az Országház épülete méreteivel az ezeréves, erejének
teljében levő hazát akarta szimbolizálni.
HIRDETÉS
Steindl Imre osztrák-német eredetű polgárcsaládból származott:
nagyapja, Johann Steindl (Steindl János) asztalos és ácsmester, aki Ausztriából
vándorolt Hatvanba, majd onnan 1790-ben költözött át Pestre, ahol a Városi
Színház (a későbbi Német Színház) építkezésén dolgozott 1807 és 1812 között.
Idősebbik fia, Steindl Ferenc (1797-1866) a reformkori Pest egyik leghíresebb
asztalosa lett: részt vett az egykori
Redout berendezésének
legyártásában is. Bútorai többféle európai stílust behatásáról tanúskodnak.
Öccse, Steindl Károly (1802-1886) az ékszerész, aranyműves szakmában vált
elismertté; háza a belvárosi Kígyó utca 3. szám alatt állt, de a családnak
villája volt a Svábhegyen (lásd:
Svábhegy) is, a
mai Mártonhegyi út 16. szám alatt.
Steindl Károly és Wagner Rozina (1808-1876) gyermekeként született meg Steindl
Imre 1839-ben, Pesten. Imrét a Belvárosi plébániatemplomban (lásd:
Belvárosi templom) keresztelték meg.
Steind Imre középiskolai tanulmányait a belvárosi főreáliskolában végezte el,
ahol többek között Schulek Frigyes, Lechner Ödön, Pecz Samu, Zala György és Róth
Miksa is tanultak. Érettségi után Steindl 1857-től a budai
József-politechnikumban folytatta tanulmányait. E német nyelvű iskola - bár
magas színvonalú oktatást nyújtott - viszonylag szerény lehetőségeket kínált a
továbblépésben. A két éves képzés alatt egy évig előkészítőbe, majd egy
általános technikai képzésre járt. A speciális építészeti ismeretek
elsajátításáról tehát itt szó sem lehetett. Az a későbbi évtizedek története,
hogyan fejlődött a politechnikum műegyetemmé és vált - többek között éppen
Steindl Imre tanári működése jóvoltából - a magyar építészképzés központjává.
1859-től Steindl a bécsi Képzőművészeti Akadémia építészeti szakosztályára járt,
de egy év múlva meghívást kapott a József-politechnikum tanársegédi állására,
amelyet elfogadva hazatért. Az iskola tannyelve 1860 októberétől a magyar lett,
s az új igazgató, Stoczek József személyében megindult az oktatás
korszerűsítése. Steindl Imre a szárazépítészet tanára, Schnedir János mellett
segédkezett, s kitanulta a kőművesmesterséget. Megemlítendő, hogy Steindl első
tanítványai közt volt Schulek Frigyes.
Steindl hamarosan ismét a Képzőművészeti Akadémia tanítványa lett, ahová hat
éven keresztül járt. Itt Eduárd van der Nüll, osztrák építész, a historizmus
jeles mesterének óráit látogatta, s a bécsi Operaház egyik tervezőjével, August
Sicard von Sicardsburg irányításival készített terveket. Eközben Rudolf
Eitelbergnél hallgatott építésztörténetet. Steindl hamarosan az Akadémia
keretein belül beiratkozott Friedrich Schmidt mesteriskolájába, akinek
útmutatása és személyes példája alapvetően befolyásolta az építész életpályáját.
Schmidt egyébként 15 éven át dolgozott kőfaragóként a kölni dóm helyreállításán,
majd Bécs egyik vezető építésze lett. Elsősorban templomtervezőként tartják
számon, de az ő nevéhez fűződik a neogótikus bécsi városháza is (az egyik
legszebb városházák egyike - a szerk.). Schmidt 1862-ben önképző egyesületet
alapított, amelynek neve 1864-től Wiener Bauhütte (Bécsi Építőpáholy)
néven működött. Az egyesület tagjai közt volt Steindl, Schulek és Schultz is. A
Wiener Bauhütte albumaiban nyomon követhető, hogy Steindl a tanulmányi
kirándulások keretében mely vidékeken járt: 1861 - Dél-Tirol, 1862 -
Alsó-Ausztria és Pozsony, 1863 - Lőcse, 1864 - Prága, Kolin és Sedlitz, 1865 -
Neuberg rajzai jelzik az általa bejárt útvonalat.
A bécsi évek alatt minden valószínűség szerint a mester tervezési munkáiban is
részt vett, de önállóan is számos tanulmányt és ideáltervet készített, közöttük
egy királyi palotáét. Az Akadémia díjait többször is elnyerte: 1864, 1865-ben a
Gundel-díjat, 1866-ban a Füger-díjat. 1867-ben a szokásos vizsgák alól felmentve
kapta meg a kitűnő minősítésű bizonyítványát.
1866-ban a Ferencváros plébániatemplom vázlattervének elkészítésére kapott
megbízást; 1867-ben elkészítette két díszes országzászló tervét. Az Akadémia
elvégzése után rövid ideig Párizsban tanulmányozta a francia gótika alkotásait.
Steindl Imre országzászló terve
1868-ban hazatért Pestre, ahol a
városi törvényszék és az Új Városháza tervein dolgozott. 1869-ben visszakerült a
József-politechnikumba, ahol először helyettesítő tanárként Szkalnitzky Antal
helyére lépett, majd kérvényezte fél éves szerződésének meghosszabbítását
további fél évvel. Erre az alkalomra egy albumot készített saját terveinek
fényképeiből, s ezt a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak benyújtotta. A
minisztériumból nemcsak a hosszabítást kapta meg, de 1870. október 1-étől rendes
tanári kinevezést is kapott.
E tanári kinevezését 30-éves korától kezdve haláláig, azaz 1902-ig tartott meg.
Pályafutása egybeesett a tanintézet jelentős átalakulásával, amiben maga is
tevékeny részt vállalt. 1871-ben a politechnikum Magyar királyi József Műegyetem
néven egyetemi rangot kapott, de az építészeti szakosztályban a hallgatói
létszám alig érte el a tucatnyit évfolyamonként. Ney Béla, az egyetem akkori
diákja mondta, hogy "a királyi József-műegyetem akkor még egészen fejletlen,
habár egyetem jelzésű, de nem egyetem szervezetű főiskola volt". Épp ezért
1882-től reformokat vezettek be: a hagyományos tanszabadságot fegyelmezett
tanrend váltotta fel, s megnövelték az építészeti tanszékek számát.
1871-ben a műegyetem Budáról Pestre költözött, de egyelőre csak egy bérelt
házban kapott helyet. 1883-ban Steindl tervei alapján épült fel az új épület a
Múzeum körúton, ami az oktatás színvonalának ugrásszerű javulását hozta magával.
1884-től kezdődően a mérnök- és építészhallgatók száma meredeken emelkedni
kezdett, de csak a századfordulón vált magától értetődőnek, hogy a
pályaválasztók a budai műegyetemre járjanak, hiszen addig még az volt az
általánosan elfogadott, hogy az építésznövendék külföldi útra induljon
mesterséget tanulni.
1871-től Steindl a műépítéstan tanszék tanára lett; mellette 1872-ben nevezték
ki Hauszmann Alajost a száraz-, mű- és díszépítészeti tanszék élére. Ők ketten
maradtak a műegyetem meghatározó egyéniségei a századforduló utáni évekig.
A visszaemlékezések szerint Steindl nem volt a szavak mestere, és előadásain
elsősorban nem az előadásokon felolvasott jegyzeteivel ragadta meg hallgatói
érdeklődését, hanem a növendékek rajztáblája melletti magyarázatokkal és
útmutatásokkal. Ebben a tekintetben módszere igencsak hasonlított Friedrich
Schmidtéhez, s őt követte akkor is, amikor a szünidőkben tanítványaival vidéki
középkori épületeket mért fel. Ehhez a Műemlékek Ideiglenes Bizottságától kapott
támogatást.
1874-től kezdődően vitte tanítványait az ország különböző tájaira. Bizonyára a
Wiener Bauhütte mintájára alapította meg a Műegyetemi Építészet-hallgatók
Egyesületét. A publikálni szándékozott albumukból mindössze egyetlen, 21 táblát
tartalmazó kötet valósult meg, s a vállalkozás folytatás nélkül maradt. Az album
lapjai Erdély és a Felvidék néhány jeles műemlékét ábrázolják. A nyári
tanulmányutak 1882-ig rendszeresen ismétlődtek, majd mikor Steindl nekifogott az
Országház építési munkálatainak, azok jócskán megritkultak. 1895-ben volt utolsó
útjuk Erdélybe.
Az egyik egyetemi hallgatói felmérési rajz a szászsebesi kápolna
homlokzatáról
(Pfaff Ferenc és Zobel Lajos munkája)
1877-ben a Műcsarnokban állított ki
ilyen felmérési rajzokat, majd 1880-ban a Műemlékek Ideiglenes Bizottsága
kiállításán, amikor három termet töltött be a tanítványok rajza.
Schulek Frigyes - a bizottság építésze
- lelkesen üdvözölte az adománynak végül megkapott rajzokat.
Steindl Imre már a kezdetektől fogva foglalkozott műemlék-helyreállítással,
amelyet a középkor iránti vonzalmának köszönhetett, s amelyet a historizmus
korának a történeti előképei iránt érzett. Ezekben az időkben a
műemlék-helyreállítás és az új épületek között nem húzódott éles határ. Az
1870-es években Magyarországon a neoreneszánsz vált egyeduralkodóvá, amely
épületek középkori stílusának alkotásához a műemlékek helyreállítása kínált
kedvező alkalmat.
Első ilyen alkalom az erdélyi vajdahunyadi vár helyreállítása és használhatóvá
tétele volt. Ekkoriban - önálló műemléki szervezetek hiányában - semmilyen
szakmai kontroll nem korlátozta Steindl tevékenységét. Maga is tagja volt az
1872-ben megalakult Műemlékek Ideiglenes Bizottságának, amely 1882-től már
Műemlékek Országos Bizottsága néven működött.
Steindl e hivatalban a műemlékek helyreállításán kívül régi épületeket vizsgált,
s a mások által készített helyreállítási terveket bírálta el. E pozícióban
lehetőséget látott és talált újabb megbízások megszerzésére is. A Bizottság
vezetése Henszlmann Imre feladata volt, akitől annak 1888-as halálakor Steindl
azt megpróbálta átvenni. 1899. január 21-i indítványában javasolta, hogy
hozzanak létre egy építészeti osztályt, élén vezető építésszel. Ez a személy az
intézményben irányító szerepet játszott volna. A beadvány alapján — bár
természetesen név nem említtetett - Schulek vagy Steindl jöhetett számításba. A
bizottság 1889. február 12-én tartott ülésén, Steindl indítványát mellőzve,
Czobor Bélát nevezték ki előadóvá.
1877-ben Steindl Imre megbízást kapott a kassai dóm restaurálására, amely végül
nagyszabású átépítéssé terebélyesedett. A mintegy 25 évig húzódó munka a
korabeli magyar műemlék-restaurálás egyik legnagyobb történése volt. A bártfai
és máriafalvi templom helyreállítása számít még nagy jelentőségűnek Steindl
életében.
Az építész legjelentősebb korai munkája volt az Új Városháza, de az 1870-es
években megemlítendő még a német Reichstag és a magyar Operaház terveinek
elkészítése is. Ezek építését végül nem nyerte el, de helyettük néhány budapesti
lakóházat tervezett és épített, és elnyerte az Állatorvosi Tanintézet, majd a
Műegyetem Duna-parti épületének tervezését is. 44 évesen kapta meg az Országház
tervezését és építését, amely életművének beteljesedését jelenti, valamint az
elérhető legnagyobb szakmai rangot és biztos anyagi hátteret. Ehhez járult
szinte ajándékként az
Erzsébetvárosi plébániatemplom építésének lehetősége.
Schulek Frigyessel Steindl baráti viszonyt ápolt, s talán már a középiskolában
is ismerték egymást, de a politechnikumban tanítványa volt, mielőtt mindketten
Bécsbe mentek. Schulek pályája elején Steindl irodájában dolgozott, és az Új
Városháza terveinek elkészítésében segédkezett. A két építész a Műemlékek
Országos Bizottságában egymás mellett működött, ők ketten osztozhattak a
legnagyobb megbízásokon. Kapcsolatuk olyannyira szoros és bizalmi volt, hogy
Schulek távollétében Steindl irányította a
Mátyás-templom
építését. Schulek végül pályatársa halála után ő foglalta el a műegyetemen
Steindl megüresedett állását, ahol további tíz éven keresztül tanította a
középkori építészetet.
Mivel Steindl munkássága nem volt olyan kiterjedt, ezért nem volt szüksége oly
nagy irodára, mint számos más építésznek, s a helyzet csak akkor változott meg,
mikor megkapta az Országház építését. Ekkor főleg régi tanítványait vette maga
mellé. Közéjük tartozott Tandor Ottó, Santhó István, Schömer Ferenc, Steinhausz
László, Sztehlo Ottó, Sándy Gyula és Jablonszky Ferenc. Többen közülük ott
tevékenykedtek a műemlék-helyreállítás területén is, és eleinte a mester keze
alatt, később alkalmanként a helyére lépve.
Steindl - munkájából fakadóan - baráti kapcsolatot ápolt egyes iparágak vezető
személyiségeivel is, köztük például Zsolnay Vilmossal is, aki több épületéhez
szállított dekorációt és szobrokat, s akitől Steindl után
Lechner Ödön adta le a legtöbb
megrendelést.
Steindl 1881-ben pécsre utazott, ahol személyesen folytatott megbeszélést
Zsolnayval a pesti műegyetemen elhelyezendő kerámiaelemekre vonatkozó
elgondolásait. Amikor az Országház építésére és díszítésére került sor, Steindl
a Zsolnay-gyárnak kitüntetett szerepet szánt. Az újító szellemű gyáros lelkesen
fogadta a felkérést, és új anyagot kísérletezett ki: az építészről elnevezett
Steindl-masszát. Ebből 1885 karácsonyán próbát küldött Pestre, amelyet a mester
hálás szívvel fogadott. Az új anyag végül pirogránit néven vált
közismertté.
Steindlt hasonlóan szoros szálak fűzték Róth Miksához, aki még pályája elején
járt, mikor a mester meglátta benne az ígéretes tehetséget, majd megbízta az
általa restaurált templomok színes üvegablakainak elkészítésével.
Az építészeti szakmának és az ahhoz társuló művészeteknek Steindl szoros
együttműködésével élt, s utóbbit az előbbi szerves kiegészítésének tekintette.
Ennek az Országház építésénél tág teret engedhetett, amelynek sokatmondó
dokumentuma a mester 60. születésnapja alkalmára - a munkatársak által -
összeállított díszes kivitelű Steindl-album, amely az Országház
megvalósításán közreműködő művészek és iparosok közül mintegy 130 fényképet
tartalmaz.
Steindl munkássága révén számos politikussal is kapcsolatba került. Az Andrássy
családnak 1868-ban tervezett sírkápolnát (amely végül nem valósult meg). Szoros
szálak fűzték Trefort Ágostonhoz, aki kultuszminiszterként sok jelentős
középítkezés, elsősorban tanintézet-építések mozgatója és a
műemlék-helyreállítás pártolója volt.
A Steindl-album borítója
(Foerk Ernő rajza)
Trefort utódjával, Wlassics Gyulával
már kevésbé találta meg a hangot, aki 1895-től 1903-ig töltötte be a miniszteri
posztot. Vitájuk az Országház belső szobrai kapcsán alakult ki, amelyen végül
Steindl kerekedett felül, de a kassai dóm déli tornyának építése kérdésében az
építész meghátrálásra kényszerült, ami miatt Steindl lemondott.
Steindl az 1873-as bécsi világkiállításon is szerepelt munkáival, ami
megismétlődött az 1878-as és 1900-as párizsi világkiállításon is. A
kiállításokon általában igényesen kidolgozott tervlapokat vagy távlati képeket
szerepeltetett, de az 1900-as párizsi kiállításra az Országházhoz készített
tárgyakat is kiküldött.
1873-ban a bécsi világkiállítás Medaille für Kunst-érmét, az 1878-as párizsi
világkiállítás Officer s'Académie-érmét vehette át. 1894-ben ő és Hauszmann a
Brit Építészek Királyi Intézete tagjává választatott, amelyet Steindl az
Országház építésének elismeréséül kapott. A Magyar Tudományos Akadémia levelező
tagjává 1898-ban nevezték ki, s ennek székfoglaló beszédét 1899. január 16-án
tartotta. 1900-ban Ferenc József a Pro Litteris et Artibus arany érdemjelvénnyel
tűntette ki. Ezen évben a párizsi világkiállításon ismét érmet nyert. Steindl
több szakmai szervezet tagja is volt.
Bár magas szakmai elismertségben részesült élete során, ennek ellenére egyenesen
kerülte a társasági életet, a szereplést. Szókimondó, keresetlen modora miatt
nehezen talált barátokra. Csak akkor tudott feloldódni, ha a művészetről volt
alkalma beszélni. Mindamellett a maga szívós, taktikázó hozzáállásával gyakran
tudta érvényesíteni akaratát a gyanútlan vagy kevéssé jól értésük partnerrel
szemben.
Steindl 1868-ba kötött házasságot Miroszavlevits Euphémiával (1845-1914), de
családi életüket szomorú események árnyékolták be: számos gyermekük közül csak
ketten érték el a felnőtt kort: Steindl Gyula és Ida. Mikor az Erzsébet híd
építése miatt a Kígyó utca 3. számú házat elbontották, a család rövid ideig a
Baross utca 9. szám alatt lakott, majd átköltöztek a 4. számú házba, amelyet
Steindl Imre maga épített még 1897-1898 között. Steindl betegsége miatt a ház
építési terveit Messner és Arndt építőmesterek szignálták.
Halála előtt néhány hónappal a Svábhegyen új villa építésébe kezdett, amelynek
építési engedélyét 1902. június 2-án adták ki, de ennek 1903-as befejezését nem
érte meg. Ezen épület terveit se Steindl szignózta; a beadványi terveket Perudl
Flóris kőművesmester írta alá.
Már 1892-es itáliai utazása során gyenge hűdés érte, majd 1900-ban szélütés,
amelyből már nem tudott teljesen felépülni. Állapota összefüggésben lehetett az
Országházzal kapcsolatos támadásokkal, valamint bizonyára a kassai székesegyház
körüli, számára kedveződen fejlemények is megviselték. Utolsó hónapjait apadó
erővel, csökkenő munkaképességgel és romló kedvvel élte meg.
Az Országház munkálatait az utolsó napokig követte, de befejezését már nem
érhette meg, mert 1902. augusztus 31-én szerettei körében elhunyt. A halotti
anyakönyvi kivonat szerint szervi szívbaj következtében. Holttestét az általa
tervezett Műegyetem előcsarnokában ravatalozták fel. Földi maradványait a
családi kriptában helyezték örök nyugalomra a
Nemzeti Sírkert
területén.
Az Országház tényleges befejezésének évében, 1904. május 29-én a Magyar Mérnök
és Építész Egylet tartott emlékünnepséget a Parlament épületében. Ez alkalomból
helyezték el a főlépcső egyik oldalán a mester Stróbl Alajos által készített
mellszobrát, a másik oldalán az ünnepségre utaló emléktáblát.
1963-ban az Országház közelében lévő Árpád utcát Steindl Imre utcára
keresztelték át.
Sisa József nyomán a cikket írta:
Varga Máté |
HIRDETÉS
| |
Adatok |
|
 Név:
Steindl Imre
Született:
1839., Pest
Elhunyt:
1902., Budapest
Származása:
osztrák
|
Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
Steindl Imre
(1839-1902)
Építész, műegyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia levelező
tagja
HIRDETÉS
|
