|
A kutyák közül a kuvaszt és a komondort a honfoglaló magyarok hozták
magukkal nyájaik mellett. A kuvaszt elsősorban vadászatra és
terelésre, a komondort őrzésre használták. A magyar vizslát a pannon
kopó egyes változataiból alakították ki az apróvad vadászatára. A
puli, a pumi és a mudi igazi terelő munkakutya, míg az agár a
évszázadokon át a lovas vadászatok nélkülözhetetlen szereplője volt.
Az erdélyi kopó elődje a pannon kopó a történelmi Magyarország
területén alakult ki a magyarok sárga vadászkutyáiból, amelyek az
eredetileg itt élő népek kutyáival keveredtek.
Rövidszőrű magyar vizsla
Világszerte az egyik legismertebb magyar vadászkutya. A magyar
vizsla ősei a vándorló magyar törzsekkel kerültek hazánkba. Írásos
emlékeket, ábrázolásokat már XVI. századi dokumentumokban is
találhatunk. Vadászati jelentősége a XVIII. századtól fokozódott. A
XIX. század végén már vizslaversenyeket szerveztek Magyarországon,
ahol a magyar vizslák is eredményesen szerepeltek. A fajta
fejlődésében ebben az időben valószínűleg fontos szerepet játszott a
pointer.
Régi magyar vadászkutya, amely több fajta keresztezéséből
alakult ki. Már honfoglaló őseink mellett, akik szenvedélyes
vadászok voltak, feltűnt egy vadászkutya, amely követte őket a
vándorlások során a Kárpát-medencébe. Sárga, esetleg barna
színű, néha foltos volt, s a vadászat minden mozzanatánál
segítségére volt a vadásznak. Ez a mára kihalt kopó volt a mai
magyar vizsla őse. Legkorábbi ábrázolása a 1100 és 1120 között
készült Codex Albensisben található, de a Képes Krónikában is
felbukkan a „kajtárkodó kopó” képe. Hunor és Magor találkozása a
csodaszarvassal című képen négy jól felismerhető vizsla látható.
A vizsla említésével nemeseink levelezésében is gyakran
találkozhatunk.
A török hódoltság korában megjelent hazánkban a törökök sárga
vadászkutyája a sloughi, amely kereszteződött az itt élő
vadászkutyákkal és kialakult vizslánk alaptípusa. Az 1731-ből
származó adat szerint a trencséni Zay család kezdett először
foglalkozni a tenyésztésével, és valószínű, hogy egy Angliából
származó spanyol vizslát is bevontak a tenyésztésbe. Ekkor még a
vizsla gesztenyebarna színben vagy fehér jegyekkel is létezett. A
19. század végén megritkult az állomány, ekkor vonták be a
tenyésztésbe a pointert és a német rövidszőrű vizslát.
Középnagy, elegáns, nemes megjelenésű, zsemlesárga, rövidszőrű
vadászkutya. Inkább könnyed felépítésű, száraz, szikár izomzatú, a
szépség és erő harmóniáját tükrözi.
Eredendően mindenes vadászkutya, kifejezetten nagy mozgásigénnyel.
Természete és alkalmazkodó készsége miatt lakásban, kedvtelésből is
könnyen tartható.
A rövid szőrű magyarvizsla őshonos magyar vadászkutyafajta. Őse
keleti kopófajta lehetett, amely Ázsiából, a népvándorló magyarokkal
érkezett. A XVIII. században Magyarországon keresztezték a török
sárga színű vadászebekkel. A mai modern formáját a XIX. században
nyerte, amikor több idegen vadászkutya-fajtával nemesítették.
Drótszőrű változata több, mint 40 éve ismert. Kitenyésztésében
szerepett kapott a drótszőrű német vizsla is.
A vizsla elnevezése a magatartására, viselkedésére utal. A
vadászképességei, királyi megjelenése és meleg személyisége miatt a
földbirtokos arisztokrácia kedvence volt.
Larousse enciklopédia:
vizsla [vizsgál] I. fn A vadat szimatjával felkutató, hosszú lábú,
lógó fülű vadászkutya. II. mn Fürkésző, kutató (tekintet).
Új magyar lexikon:
vizslák: olyan vadászkutyák, amelyek a vadat szimat után felkutatják
v. fürkészve megtalálják, előtte megállnak és többnyire elülső lábuk
felemelésével v. farkuk merev tartásával jelzik. Jó szaglóérzék és
keresőkedv jellemzi őket. Ilyenek pl. a sárga magyar vizsla, a német
~ (rövid, hosszú és szálkás szőrű) a weimmari és a würtembergi ~, az
angol ~ (ír, gordon, skót szetter) stb.
Drótszőrű magyar vizsla
A magyar vizsla drótszőrű változata korántsem tekint vissza olyan
hosszú múltra, mint a rövidszőrű magyar vizsla. A drótszőrű magyar
vizsla kialakulása a 20. században történt, fiatal fajtának
tekinthető. A rövidszőrű almokban időről időre feltűntek az
elvárttól eltérő szőrminőségű egyedek, amelyeket kiselejteztek. A
drótszőrű vizsla tenyésztése az 1940-es években indult el Vasas
József kitartó munkájának köszönhetően. Az eltérő szőrminőségű
rövidszőrű egyedeket keresztezték a drótszőrű német vizslával. A cél
a nagy hideget jobban tűrő vadászkutya létrehozása volt, amely a
rövid szőrű változat fajtajellegét hordozza.
A II. világháború megakasztotta az éppen kialakult fajta
tenyésztését, de a vadászok kitartása meghozta az eredményt: az FCI
1966-ban hivatalosan is elismerte a drótszőrű magyar vizslát. Az
állomány java még ma is vadászok mellett dolgozik, kedvencként nem
terjedt el. Meglehetősen ritka fajta, a mudi és az erdélyi kopó
mellett a veszélyeztetett fajták közé sorolják.
A drótszőrű magyar vizsla szőrzete és valamivel erőteljesebb
csontozata kivételével minden tulajdonságában, testméreteiben és
testarányaiban megegyezik a rövidszőrű magyar vizsla ezen
jellemzőivel.
Az l93o-as évek táján merült fel a gondolat, leginkább a vadászok
köreiben, hogy a rövid szőrű magyar vizsla kiváló képességeit
felhasználva és megőrizve, a téli nagy hideget még jobban elviselő
fajtát hozzanak létre. A gondolat felvetése nagy vitát váltott ki az
akkori szakemberek között pro és kontra. Abban mindenki egyetértett,
hogy a létrehozandó új fajta legyen magyar vizsla, hordozza az ősi
változat jellegzetességeit, lehetőleg csak a szőrtípus változzon.
Erdélyi kopó
Az erdélyi kopó régi magyar kutyafajta. Örökségünk része, mint
műkincseink, népszokásaink, nemzeti parkjaink. Nem lehet kérdés,
hogy meg kell őriznünk minél eredetibb alakjában, ameddig ez még
lehetséges.
A kopózás egykori formájában ma már nem létezhet, ahogy az agarászat
is csak igen szabályozott keretek között és kizárólag a
néphagyományok ápolásának szintjén gyakorolható. Ha azonban egy
fajta elveszíti munkáját, azzal az évszázadokon keresztül
csiszolódott tulajdonságok és az azokat továbbra is meghatározó
szelektáló tényezők vesznek el. Miután egy fajta megmérettetése
csupán a küllemre korlátozódik és azt a divat irányzatok
változtatják, átalakul jellemében is, elveszíti őseiben kialakult
képességeit, eredeti formáját.
Az erdélyi kopó alaptulajdonságai, hogy alkatánál fogva képes akár
száz kilométert is lefutni, hogy bátor, szenvedélyes vadász,
jellegzetes csengő hangon hajtja a vadat, kiváló a szaglása és a
tájékozódó-képessége, valamint emberekkel és fajtársaival is
jóindulatú, kiegyensúlyozott, sajnos egyre kevesebb kopóban
fedezhető fel maradéktalanul.
Mivel ezeket a tulajdonságokat nem igazán tudja kihasználni a
legtöbb kopótartó, a fajta láthatóan változik, konformizálódik. Ez
viszont olyan nemkívánatos tulajdonságokat alakít ki, amikkel
szintén nem könnyű együtt élni, és eredetileg távol állt a fajtától.
Ilyenek az indokolatlan agresszió, a félősség, az egyre jobban
rögzülő alkati hibák.
A fajtát megóvni csak úgy lehet a megfakulástól, ha a vadászok
körében mint elismert, használható vadászkutya népszerűvé válik, és
a nem vadászó kopótartók számára is érdekes, elérhető lehetőségek
adódnak kutyájuk képességeinek megmérettetésére.
A mai vadászati törvények és egész vadgazdálkodásunk, természeti
adottságaink az erdélyi kopó vadászati alkalmazásának a
vaddisznóhajtásokat és a sebzett nagyvad utánkeresését teszi
lehetővé. Ez elegendő ahhoz, hogy a fajta megőrizhesse mindazokat a
képességeket, amik meghatározták kialakulásakor. Az erdélyi kopó nem
csak azért érdemli meg a megkülönböztetett figyelmet, mert ősi
magyar fajta, melyet az egészséges nemzeti öntudattal bíró ember
óvni kíván, hanem mert képességei napjainkban is használhatóak a
magyar vadászkultúrában, a hajtóvadászatok elsőszámú és elsőrangú
kutyája lehetne.
A kopók és agarak ősi típusú vadászkutyák, valamennyi vadászebfajta
elődjei. Nyugat-és Kelet-Európa kopótípusait már az időszámításunk
előtti évszázadokból származó leírásokból, illetve óegyiptomi
ábrázolásokból ismerhetjük.
A nyugati típust a kelta kopó képviselte, melyet Xenophon mutat be,
feltételezett pannóniai elterjedését pedig a rómaiaknak köszönhette.
Keleten más hajtóebekkel kereszteződve jöhetett létre a tatár kopó
őse, melyből kialakult az a kopó, melyet honfoglaló eleink magukkal
hoztak. Az itt talált kelta kopóval való keveredés az évszázadok
során elsősorban a használhatóság szigorú szelekciójával kialakított
egy olyan kopófajtát, amelynek leszármazottait nemzeti
kutyafajtánkként ma erdélyi kopónak hívunk. Ugyanerről a gyökérről
erednek természetesen. Közép-Európa más nemzeti kopófajtái is, így
Lengyelország, Szlovákia, Horvátország, Szlovénia és a Balkán térség
kopói.
A kopó szó első előfordulása az Oklevélszótár szerint 1237-bol "Vdornici
de uilla Borost quorum nomina Itol Copou" formában lelhető fel,
1240-ben "Quorum nomina sunt hec Copo Bene Ceke", később már Kopou,
1788-ban pedig Koppó alakkal is találkozhatunk. A kopó eredeti
jelentése elkapó, megfogó, megragadó. A Képes Krónikában a XIV.
század végéről származó színes miniatúrákon különböző színű kopókat
láthatunk. Egy 1600-as évekből származó vésett erdélyi serlegen két
kopót láthatunk lándzsás medvevadászaton segédkezni.
1886-ban a "Magyar Vadászeb Törzskönyv"-ben rovatot nyitottak a
magyar kopónak, de egy példányt sem vezettek be. Törzskönyvezése a
XX. század elején kezdődött, mely az I. világháborúval meg is
szakadt. 1941-ben 27 egyedet írtak össze, de a II. világháború és
Erdély elvesztése a kopózásnak sem kedvezett. Egy 1947-ben kelt
román törvény az erdélyi kopót dúvadnak mondta ki és elrendelte
valamennyi egyed kiirtását. E rendelet jelentősen megtizedelte az
amúgy is kis létszámú kopóállományt, azonban így is sok eldugott
hegyi falu lakói őrizték e kutyákat minden veszély ellenére, mint
hovatartozásuk, nemzetiségük egyik bizonyítékát, nem kevésbé dolgozó
vadásztársukat. A székely mentalitás, önérzet, valamint az általa
megszerzett haszon mentette meg az erdélyi kopót a teljes
kipusztulástól. Az akkoriban megőrzött, továbbtenyésztett egyedek
lehetnek a mai magyarországi állomány számára is biztosíték a
genetikailag is elég változatos, egészséges állomány megőrzéséhez.
Ez azért is különösen fontos, mivel az 1968-ban "kimenekített" két
példányra és az őket követő néhány egyedre alapozott tenyésztés nem
jelentett elég nagyszámú tenyésztési anyagot, így elkerülhetetlen
volt a rokontenyésztés. Mivel az Erdélyben élő állomány sem túl
magas, inkább a munkára történő szelektálás miatt kialakult jó
minőség indokolja a néhány éve viszonylag nagyszámban behozott
kutyák tenyésztésbe vonását. Az erdélyi kopó fajta a létezés
értelmében "megmentettnek" tekinthető, a következő feladat, hogy
biztos, elismert helyet vívjon ki a kutyás világban és ne veszítse
el használati jelentőségét. Mivel a használhatóság a kulcsa a
szelekciónak, ez ad irányvonalat az állomány küllemi és jellembéli
bírálatához is.
Komondor
A komondor az egyik legismertebb magyar pásztorkutyafajta, amelyet
mai formájában a legrégebben tenyésztettek ki. Termetével,
méltóságteljes megjelenésével kiemelkedik ősi magyar pásztorkutya
fajtáink közül.
A honfoglaló magyarok minden bizonnyal lompos szőrű, nagytestű őrző
kutyákat is hoztak a történelmi Magyarország területére. Az sem
kizárt, hogy már ekkor éltek a Kárpát-medencében ilyen fajták, de
egyes vélemények szerint a honfoglalást követően - később
bevándorolt népcsoportok nagytestű pásztorkutyáinak hatására -
konszolidálódott a fajta. A tatárjárást követően betelepített kun
törzsek viszont szintén tartottak komondor jellegű pásztorkutyákat,
ők ugyanis ázsiai őshazájuk szélsőséges időjárási viszonyait
elviselő kutyákat tenyésztettek. A nyáj, a gulya és a ménes mellett
őrzőszolgálatot teljesítő, gyakorta 70-80 cm marmagasságú, robusztus
megjelenésű, dús szőrzetű fajtát gubancos magyar juhászkutyaként,
selyemszőrű farkasebként, pusztai komondorként, lompos szőrű
komondorként vagy röviden csak komondorként írták le.
A név eredetét többféleképpen magyarázzák, a fajta ősi mivoltát
azonban valamennyi kinológus elfogadja. Nevének több magyarázata is
van. Valószínűleg a kuman (kun) szóból származik, 1454-ben bukkant
fel nyelvelméleteinkben, a Debreceni kódex 1519-ben már kutyanévként
említi a kamondort vagy komondort. A szó a türk nyelvekben a
kumanokhoz tartozást jelentette.
Őseink állatainak őrzésében vezérszerep jutott a komondornak.
Hatalmas termete, tekintélyt parancsoló megjelenése, rendkívüli
gyorsasága, erős szőrzete, fáradhatatlan küzdőkészsége a
legkeményebb ellenség számára is veszélyt jelentett. A nomád
pásztorkodó közösségek legféltettebb vagyona az állatállomány volt,
ezt az értéket kellett a komondornak megvédenie.
A fajta kialakításához az ázsiai és európai füves puszták
szélsőséges éghajlata mellett a pásztorok kemény és kíméletlen
szelekciója is hozzájárult. Csak a legbátrabb, legszilárdabb
egyedeket tenyésztették. A komondort a zord időjárás ellen
legtöbbször csak saját szőrköntöse óvta. A kutyát, mint hűséges
társat, a pásztorok nagy becsben tartották, igyekeztek megőrizni a
fajta értékeit. Tavasszal, hasonlóan a juhokhoz, a komondort is
megnyírták, így az hasonlíthatott a kuvaszhoz, ami némi
elnevezésbeli keveredéshez is vezetett, tény azonban, hogy a két
nagytestű magyar pásztorkutya fajtát a pásztorember sohasem
keresztezte egymással.
A komondor kifejezés írott nyelvi emlékként 1549-ben, Kákonyi
Péter hercegszőlői református lelkész, énekszerző Astiages
király történetét feldolgozó művében jelenik meg elsőként.
„Pásztor nézi vele, gyermekét szoptatja egy fias komondor, és
körül forogja” - írja a szerző.
Treitschke 1840-ben megalkotta az első részletes
komondor-fajtaleírást. Ezt Lónyai, Buzzi, Monostori majd Raitsits
leírásai követik. A komondor akkor ritka fajtának számított; a
magyar fajták első országos kiállítását 1899-ben Szegeden rendezték,
s ezen csupán egyetlen komondort mutattak be. A kiállított példány
az akkori legjobb tenyészetből származott, Kovásznay Zsigmond üllői
gazdaságában nevelték. Ebből a tenyészetből kerültek a Hortobágyra
és a Kiskunságra azok az egyedek, amelyeknek utódai alapjaiban
meghatározták a fajta jellegének későbbi alakulását.
Lónyai Géza 1901-ben
a következőképpen jellemzi a fajtát: „Egész testét hosszú,
lompos, göndör szőr borítja, mely hosszú koloncokban csüng alá.
Fejét és arcát is hosszú bozontos szőr fedi, orra mindig fekete.
Az állat mogorva, büntetni nem lehet.”
Ez a rövid, de klasszikus leírás akár a mai komondorról is
szólhatna, s fényesen bizonyítja a fajta „rögszilárdságát”.
Buzzi Géza 1909-ben kihalófélben lévő, veszélyeztetett fajtának
mondja a komondort. Az általa szemlézett 200 egyed közül csupán
17 volt tenyésztésre alkalmas.
1924-ben a komondorral foglalkozók -- a magyar fajták tartói közül
elsőként -- önálló tenyésztőszervezetet alakítottak. 1935-ben,
nagyrészt a tudatos munka eredményeképp, már 972 egyedet jegyeztek a
fajta törzskönyvében. A komondor törzskönyvi rendszerének
kialakításában Raitsits Emil elévülhetetlen érdemeket szerzett. A
világháborúk a komondorpopulációt alaposan megtizedelték. A
pusztítás évei után aztán a fajtával kapcsolatban egyéb,
szemléletbeli változások is bekövetkeztek. Míg a század elején
elsősorban az ősiség formai és funkcionális megőrzése vezérelte a
tenyésztési irányt, a második világháborút követően a
sporttenyésztés élénkült meg.
Ez utóbbi a fajta esztétikai megjelenését is fontosnak tartotta. A
nemezes, gubancos szőrzet ápolása korábban rendkívül munkaigényes
művelet volt, a negyvenes évektől kezdve a szalagos, illetve még
finomabb szerkezetű, zsinóros szőrzet kialakítására irányuló
tenyésztői törekvés vált irányadóvá.
Nőtt a marmagasság, a rámás, nagytestű egyedeket részesítették
előnyben. Jellegzetesebbé vált a szőrzet fehér színe, a korábban
gyakori krémszínű árnyalat visszaszorult, a bőrfelületek
pigmentáltsága is javult. A tenyésztők természetesen a
sporttenyésztés során is a fajta rendkívüli értékeinek megőrzésére
törekedtek, és ez a cél máig változatlan.
A mezőgazdaság reformja során a komondor jelentősége, a többi magyar
pásztorkutya fajtáéhoz hasonlóan, visszaszorult. A hatvanas évek
végén államilag is próbálták segíteni a fajta tenyésztését, kevés
sikerrel. Az utóbbi tíz évben évente átlagosan 700 komondor kölyök
törzskönyvezésére kerül sor. A fajta törzskönyve zárt. A
kiállításokon a komondort ma már kulturált körülmények között
mutatják be, ami kedvez a népszerűsítésének. Gyakran a nagy
kiállításokon is elnyeri a legszebb kutya címet. Hatalmas termete,
harmonikus megjelenése, egyedisége sokakat lenyűgöz. Birtokőrzői
feladatköre a magántulajdoni viszonyok újraéledésével napjainkban
ismét előtérbe kerül.
Kuvasz
Minden kétséget kizáróan az egyik legrégebbi magyar
pásztorkutyafajta, amely a népvándorlás során került a
Kárpát-medence területére, így hazánkban őshonosnak tekinthető.
A kuvasz nagytestű, 70 cm körüli marmagasságú, erős testfelépítésű
fajta, amelyet őseink már a kezdetektől főként állatok őrzésére,
másrészt vadászatra tartottak. Észak-Irak területéről már az
időszámításunk előtti 7. évezredből származnak olyan csontleletek,
amelyek erőteljes felépítésű, a kuvaszhoz hasonló pásztorkutyák
akkori létezésére utalnak. A fajtával csaknem megegyező méretű
őrzőkutyák az eurázsiai pusztákon több színváltozatban is léteztek,
bár a legtöbb kutató a fehér színű változatot tekinti a legősibb
formának. Az azonos közép-ázsiai környezeti hatások és a természetes
szelekciós szempontok külső és belső tulajdonságaikban hasonló
pásztorkutya típus kialakulását eredményezték. Az ázsiai
sztyeppékről nyugat irányába különböző időpontokban megindult
népvándorlási hullámok során természetesen a kutyák is együtt
vonultak a törzsekkel. A kutyák életmódja a vándorló törzsekéhez
hasonlóan rendkívül kemény volt, a sikeres túlélés szilárd
szervezetet, keménységet és valószínűleg vadságot követelt.
A kuvaszhoz hasonló, nagytestű pásztorkutyák sokoldalú
használhatóságukból adódóan aztán Ázsia mellett a mai Európa
vidékein is széles körben elterjedtek, leszármazottaik ma is
megtalálhatók Észak-India, Afganisztán, Pakisztán, Irán,
Észak-Afrika és a Magas-Tátra területén.
Az európai középkor kezdetén, az V. században az ősmagyarság az
erdős övezetből a füves pusztákra húzódott. Az ott élő török
pásztornépek állattenyésztési szokásai hatással voltak az ősmagyarok
állattenyésztésére. Kialakult a félnomád jellegű pásztorkodás, és
megkezdődött a törzsek vándorlása. A kuvasz kialakulása
szempontjából tehát a honfoglaló magyarság mintegy tízmilliós
állatállományát kísérő, nagytestű, minden bizonnyal jelentős
egyedszámú őrző kutyáknak meghatározó szerepük lehetett. Később, a
feudális társadalom kialakulása idején a vagyoni tagozódás folytán
elszegényedő réteg is gyakorta dézsmálta a gazdagságot jelentő
jószágállományt. A nagytestű pásztor ebeknek ekkor tehát jelentős
szerep juthatott a tolvajok, rablók elleni védekezésben.
A kuvasz evolúciójának újabb kori megismerése szempontjából
rendkívüli jelentőségű az 1978-ban Fenékpusztán megtalált
kutyacsontváz. A csontozat morfológiai jellemzői a mai kuvaszéhoz
hasonlóak. Matolcsy János, aki az ásatást irányította -- elsősorban
a koponyaméretek alapján -- bizonyítottnak véli, hogy a megtalált
csontváz valamikor a kuvasz őséé lehetett.
A mai kutatók álláspontja szerint a kuvasz őstörténeti alakulására
hatással lehettek a keleti eredetű nomád népek kutyái is. A
honfoglalást követően letelepedő besenyők, böszörmények és káliz
népcsoportok szintén hoztak magukkal nagytestű őrző kutyákat,
amelyek minden bizonnyal hatottak a már itt lévő populációra.
A tatárjárást követően (1241-1242), a XIII. század végén az
állattenyésztés újra megerősödött. A lábasjószág ugyanis ekkor már a
jobbágyság magántulajdonát képezte, a IV. Béla által betelepített
kunok és jászok pedig az ország lakatlanná vált területein
ismételten megkezdték a nagyarányú állattenyésztést. Ebben az
időszakban a településrendszerében az egykori nomád törzsszövetség
emlékét idéző Kis- és Nagykunság vált az állattartás központi
területeivé. A letelepedő mintegy 40.000 kun család jelentős
gazdasági és kulturális erőt képviselt, ezen kívül új állatfajtákat
is meghonosított hazánk területén. A szürke marha őse és minden
bizonnyal egy komondorszerű kutya is ekkor kerülhetett a
Kárpát-medencébe, a Kaukázus északi részén élt, alánoktól származó
jászoknak pedig biztosan voltak a kuvaszhoz hasonló kutyáik, amelyek
keveredtek a már itt élőkkel. A kutatók szerint a jász-kun
betelepülés lehetett az utolsó olyan nagy keleti vérfrissítés, amely
hatott a kuvasz populációra.
A kun pásztorok önállósodó törekvése elvezetett a téli-nyári
legelőváltós pásztorkodáshoz. A kuvasz az alföldi legelőkről így a
hegyvidékre is eljutott, és hatással volt a lengyel, illetve szlovák
pásztorkutya fajták kialakulására. A fajta a csapadékosabb, hegyi
éghajlatot is jól tűrte, így a Kárpátok és a Tátra vidékén szintén
gyorsan elterjedt.
Corvin Mátyás vélhetően felkarolta a fajta tenyésztését, a kuvaszt
ebben az időszakban, a XV. században a pásztorkodás mellett
hajtóvadászatokon is alkalmazták. A Mátyás uralkodása korában
fellendülő marhakereskedelem ugyancsak kedvezett a kuvasz
népszerűségének. A hajdúk a nagy állattenyésztő körzetekből,
elsősorban az Alföldről széles hajcsárutakon terelték Buda felé a
csordákat, napi 20-25 km-t tettek meg, Bécsig egy hónapig tartott az
útjuk. Az állatok terelésére, őrzésére szintén a bátor és
fáradhatatlan kuvaszokat használták. Egy-egy hajdú általában három
kutyát vitt magával. A XVI-XVIII. században a csúcsidőszakot
tekintve évente 150.000 vágómarha is elhagyta az országot. A
marhahajtások során az eladott kuvaszok száma is jelentős volt, ezek
az egyedek aztán szerepet játszottak a hasonló fajták
megalkotásában.
A XVIII. századot gyakorta jellemzik a legeltető állattartás
fénykoraként. Erre az időszakra esik a szilaj, a félszilaj és a
kezes állattartás módszerének határozott elkülönülése. A szilaj
tartásmód teljes évi kinntartást, a félszilaj általában Szent
György-naptól Szent Mihály-napig tartó legeltetést, a kezes tartás
pedig a háztól történő napi legelőre járást jelent. A legeltetés
technikájának megváltozása a pásztorkutya fajták szerepét is
módosította.
Nemzeti örökségünk részeként - nemzeti kincsünk! Ősi magyar
pásztorkutya.
A kuvasz hűséggel, bátorsággal több mint ezer éve szolgálja
nemzetünket. Bizonyítottan a honfoglaló őseink kutyája volt, de
valószínű, hogy más pusztai népek (hunok, avarok) is használták,
amelyek a Kárpát-medencében megfordultak (Lásd: fenékpusztai
leletek, 1978). A fenékpusztai kuvasz csontleletnek jelentősége
nemzetközi vonatkozásban is páratlan, ugyanis nagyon kevés
kutyafajta múltját lehet megnyugtató bizonyossággal több mint 1100
évre visszamenőleg követni. Sajnos a II. világháború ideje alatt a
fajtát nagy veszteségek érték a szovjet csapatok rettenetes
viselkedése miatt, mert a kuvasz az élete árán is védte és védi a
gazdáját és annak családját, portáját.
Ősi pásztoraink mellett mindenütt ott voltak a kuvaszok, akik
terelték és őrizték a nyájat farkasokkal vagy más betolakodókkal
szemben. Neve az ótörök ?ku-assa? szóból ered, amely őrkatonát
jellemzően jelent. Évszázadokkal korábban, amikor az élőállatokat,
amelyek a vagyon alapját szolgáltatták, értékesítés esetén lábon
hajtották el az adott országba (Itáliába vagy a déli német
tartományokba) a kuvaszok.
A magyar királyi udvarokban a kuvasz, ez a nemes kutya mindig ott
volt, Mátyás király kedvenc kutyái is a kuvaszok voltak. A kiterjedt
külkereskedelem és a rendszeres követjárások nyomán sok kuvasz
került Nyugat- és Dél-Európába. Olaszországban ma nemzeti kincs az
abruzzói fehér pásztorkutya, amely érdekes módon ma is szürke
marhákkal él együtt. A spanyol és nápolyi királyi udvar mindig is
ragaszkodott a kuvaszokhoz, és rendszeresen szerzett be
vérfrissítést Magyarországról. Ebben az időben a kuvasz királyi
ajándék volt, de a köznép is gyakran adott egy-egy példányáért lovat
vagy marhát.
A XVIII. században a tudós esztergomi érsek, Pázmány Péter, valamint
neveltje, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós is megemlítik a
műveikben a kuvasz fajtát. Feszty Árpád Ópusztaszeren álló
monumentális A magyarok bejövetele? című körképén is természetesen
megtalálható a kuvasz (a lóáldozatot szemlélő női alak mellett).
Számtalan történelmi magyar filmben találkozhatunk a kuvasszal,
ilyen például a Ménesgazda, a Nyolcvan huszár vagy a Hosszúvágta.
A kuvasz tetszetős megjelenése, karakteresen erős jelleme tette és
teszi a magyar kutyafajták vezérévé.
Mudi
Pásztorkutya-fajtáink közül a mudi kialakulásának története a
legkevésbé ismert. Nem őshonos fajta, hazánk területén alakult ki.
Feltételezések szerint XX. század húszas-harmincas éveiben
önállósodott.
Kialakulása az ország több részén, hasonló időszakban történt.
Fényes Dezső a fajta első leírója Pest, Nógrád, Fejér és Békés
megyékben lelt a legtipikusabb egyedekre. Mivel a század elején,
Raitsits ismert munkásságáig a fajták elnevezése nem volt
egyértelmű, az eredetet feltáró irodalmi és nyelvészeti oknyomozás
szinte lehetetlen. Tájanként is eltérő névvel illették a fajtákat, a
puli és pumi név is rendszeresen keveredett. Dr. Fényes Dezső a
Balassagyarmati Múzeum igazgatójaként tevékenykedett, s nyitott
szemmel járta az országot. elsősorban a palócság népi hagyományait
kutatta, így legtöbbet Észak-Magyarország vidékein járt. Útjai során
vásárolta fel az akkor még nem ismert pásztorkutyafajta, általa
típusosnak vélt egyedeit.
Ezeket a változatos színű, ragyogó szőrzetű, felálló fülű rendkívül
tanulékony közepes méretű egyedeket egymás között párosította.
1936-ban bizottsági szemlén mutatta be a már általa tenyésztett
példányokat. Raitsits Emil, Abonyi Lajos, Anghi Csaba, mint a
szemlebizottság tagjai, alapos megtekintés és méret felvételezés
után elfogadták Fényes Dezső fajta leírását, sőt a javasolt mudi
elnevezést is. A második világháború alatt szinte kipusztult az
éppen csak kialakult mudifajta. Balássy Zoltán nevéhez fűződik az
1963-ban elfogadott standard megalkotása.
A fajta leírás minta kutyája egy Rigó nevű szuka volt, majd ez lett
a törzskönyvben az egyes számú regisztrált tenyész egyed. A fajta
törzskönyve ma is nyitott. A törzskönyv nyitottságából adódóan
sajnálatosan számos nem típusos egyed is bekerült a fajtába, növelve
így a fajta heterogenitását. A mudi populáció az utóbbi tíz évben
folyamatos változáson ment át oly módon, hogy a típus többé-kevésbé
homogenizálódott, de még ma sem tekinthető egységesnek.
Rendkívül bátor, kifejezetten könnyen tanuló, fogós fajta. Életeleme
a mozgás és a munka. Ma is gyakran használt terelő pásztorkutya.
Fáradhatatlan ébersége, munkakedve elkápráztatja a gyakorlott
pásztorembereket is. Számos törzskönyvezett kutyadolgozik állatok
mellett, de sok típusos kutyaszármazásáról semmiféle információ
nincs. Mégis amennyire csak lehet, a fajta tenyésztői próbálják
elkerülni a rokontenyésztést. A látszatra törzskönyvezése
megengedett. A legjobb házőrzők közé tartozik. Okos, igénytelen,
egészséges fajta. előszeretettel használják a kutyás ügyességi
sportokban, vadászatok, rágcsáló irtás során.
Gazdáját lesve villanásokból is ért. időnként sértődékeny, de jó
szóval, simogatással kiengesztelhető.
A fényes fekete szín mellett az utóbbi tizenöt évben megjelent a
fehér, a barna, a szürke, a fakó és a márványozottan színes un.
cifra színárnyalat is. Kiállításokon tenyész-párban,
tenyész-csoportban is egyre gyakrabban látható.
Puli
A kutyabarátok táborában világszerte talán a puli a legismertebb
magyar kutyafajta.
Ősi változata pásztorkodó elődeinkkel került a Kárpát-medence
területére. Eredetét számos kutató vizsgálta. Őseink középkori
vándorlásai során, mielőtt elfoglalták az új haza területét, közel
száz évet töltöttek a Don és Dnyeper közötti Levédia, majd attól
kissé délebbre, Etelköz területén. A lábon hajtott állatok mellett
magukkal vitt ázsiai kutyák ezeken a területeken minden bizonnyal
keveredtek a helyi típusokkal. Az így kialakult változatok a
természetes szelekció fajtaformáló hatása nyomán megtartották
karakterüket. A puli évezredes fennmaradása a szorgalmat,
találékonyságot, a veleszületett intelligenciát követelő könyörtelen
pusztai életmódnak köszönhető. A tikkasztó forróság, a zord hideg, a
kíméletlen kemény terelőmunka edzetté, ellenállóvá, igénytelenné és
rendkívül tanulékonnyá nemesítette a fajtát.
A puli története messzire nyúlik vissza. Már a Kr. e. 4. évezredből
maradt ránk olyan sumer szobor, amely egy pulihoz nagyon hasonlító
kutyát ábrázol. Annyi bizonyos, hogy őseinkhez valamikor ázsiai
vándorlásuk közben került, s együtt érkeztek a Kárpát-medencébe,
ahol évszázadokig mint a pásztorok hű segítője szerzett magának
hírnevet. Első leírója Heppe volt 1751-ben, és utána sokan
megemlítik írásaikban a puli bozontos szőrét, hihetetlen
intelligenciáját és munkabírását.
Az 1900-as évek elején megváltozott a mezőgazdaság szerkezete,
csökkent a legelők területe és ezzel a puli munkalehetősége is. A
kipusztulástól Raisits Emil és munkatársai tevékenysége mentette
meg. Egyre kevesebb kutya maradt meg eredeti munkakörénél, a puliból
sztárfajta lett. Példányai bekerültek a tanyákra, falvakba,
városokba, mint házőrzők, testőrök vagy kedvencek, esetleg
rendőrkutyák. 1935-ben Anghi Csaba vezetésével állították össze a
fajtaleírását. A II. világháború a nagy létszámú, erős populációban
nagy károkat nem tett, de a tenyésztést néhány évre visszavetette.
Az 1960-as években elkezdődött a puli tervszerű tenyésztése Ócsag
Imre vezetésével, aminek során a fehér, majd a szürke és a maszkos
fakó szín kitisztult, a szőrzet minősége javult. Ma a puli, úgy
tűnik, visszatalál eredeti foglalkozásához, hiszen az 1990-es
évektől kezdve kerülnek megrendezésre a terelési ösztönpróbák,
amelyeken pulik is részt vesznek. Bebizonyosodott, hogy a hosszú
ideje megváltozott körülmények között élő pulinak a legkevesebb a
terelőhajlama a három terelőkutyafajta közül, de a helyzet azóta
sokat javult. A külföldi fajták térnyerése mellett a puli
népszerűsége sokat csökkent az utóbbi években, de ez megakadályozza
azt is, hogy a fajta túltenyésztett divatkutyává váljon.
Amerre a magyarok a népvándorlás idején haladtak, megtalálhatók a
pulihoz hasonló méretű és karakterű fajták. A Herman Ottó által is
említett tibeti terrier és Lhassa apso minden bizonnyal a puli rokon
fajtái, s bár napjainkban sok, a sporttenyésztés hatására létrejött
eltérő vonás található közöttük, az ősi bélyegek felfedezhetőek
rajtuk. A testarányok, a forma, a fejtípus, a faroktartás módja, a
hosszú szőrzet mind a rokonság jelei. A lengyel alföldi pásztorkutya
közepes mérete, hosszú szőre, pulihoz hasonló temperamentuma is a
rokonságot feltételezi. Az uszkár fejlődéstörténetileg valószínű,
hogy nem rokona a pulinak. A puli homogén zsinóros szőrzete, a
dominánsan fekete színe, a ma is időnként előforduló hosszú arcorra
viszont a fajta kialakulásának késői szakaszában bekövetkezett
uszkárkereszteződés hatására vezethető vissza.
A puli elevensége, legendás tanulékonysága számos irodalmi
alkotásnak témája. Tenyésztői a fajta elbűvölő egyéniségének örökre
elkötelezettjei maradnak. A puli családkedvelő fajta, a gyerekekhez
különös kedvességgel közelít. Okosságáról sokszor hihetetlenek tűnő
történetek szólnak. Kedveskedő, de rendkívül önérzetes. A
legkitűnőbb házőrző. Korán érő, hosszú életű fajta, gyakran a 10-12
éves pulik is egészségesen, kiváló kondícióban őrzik a portát.
Pumi
Nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy a fajta megjelenése a
pásztorok kezdetben ösztönös, majd tudatos munkájának eredménye.A
pumi ma már a puli mellett legismertebb terelőkutyánk - nemzeti
örökségünk része. Kiváló kísérő- és sportkutya.
Azt, hogy mikortól nevezik a fajtát puminak, pontosan nem tudjuk.
Eddigi kutatásaink során a névvel 1795-ben találkozhatunk először.
Dr. Hankó Béla az "Ősi magyar kutyák" című művében tesz említést e
dátumról, és Gáti István szavait idézi: "...a ház körül a Pumik,
apró kutyák a legvigyázóbbak - hűségesebbek, mérgesebbek,
szolgálatra megtaníthatóbbak..."
1815-ben Pethe Ferenc a "Természet história" című könyvében szintén
találkozhatunk e névvel, s hozzá a fajta leírására is kísérletet
tesz.
Tény, hogy ebben az időben munkabírása, készsége, jelleme miatt
népszerű a kutya. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy meg is
éneklik. Kodály Zoltán a Somogy-megyei Csurgónagymartonon bukkan a
"Meghalt a béres" című népdalra, melynek negyedik szakasza:
"Meghalt a juhász.
Oda a juhász:
Nincs ki mondja a Puminak:
-Tereld a falkát!"
A pumi őshonos fajtánk, hazánk területén alakult ki a 17-18. század
folyamán a puli és a merinói juhnyájakat hazánkba kísérő terrier
jellegű pásztorkutyák kereszteződéséből. Így jött létre a pulinál
rövidebb szőrű, lebicsakló fülű terelőkutya, amely gyorsan népszerű
lett a pásztorok között, hiszen minden jószág mellett használható
volt. A pumi elnevezést, amely valószínűleg Pomeránia nevéből
származik, először 1795-ben írták le, majd Pethe Ferenc is megemlíti
a Természet Históriája című művében 1815-ben. Első ismert
tenyésztője gróf Festetics Sámuel volt.
A XVII.-XVIII. századra tehető Magyarországon a külterjes
gazdálkodásról a belterjes földművelésre való áttérés. Ennek
következtében a korábban végtelennek tűnő legelőkön egyre több
vetés, ültetvény jelenik meg. Nehezebbé válik a juhok legeltetése,
több juhász, bojtár és kisbojtár szükségeltetik. Ez a
szükségszerűség megváltoztatja a juhászkutyák iránt támasztott
követelményeket is. A nagytestű juhászkutyákról a kistestű,
mozgékonyabb társaik felé fordul a pásztorok figyelme. Tőlük már nem
a nyáj vagy a gulya őrzését és védelmét várják el, hanem azok
terelését, egyben tartását, az emberi erő kiváltását.
A hajdan vízikutyának is hívott, s a rétségek, kiterjedt nádasok,
vizes, zsombékos helyeken őrzött nyájakból szigetekre elkalandozott
állatok hajtására szolgáló puli ekkortól válik igazán terelőkutyává.
Az ipar, s e szempontból különösen a könnyűipar fejlődésének
eredményeként a merinói juhok terjednek el. A Franciaországból és
Németországból importált merinói juhokat ezidőtájt "lábon" hajtják
be. A sokszor ezer kilométeres távolságokra a juhász magával viszi
terelőkutyáját is, ami óhatatlanul is maga után vonja annak
kereszteződését idegen fajtával.
Minden valószínűség szerint így alakult ki a puli és a feltehetően
francia eredetű, terrier-jellegű pásztorkutya spontán
kereszteződéséből egy, a pulinál rövidebb szőrű, felálló fülű, igen
élénk vérmérsékletű, "rámenősebb", "fogósabb", ugyanakkor a puli
természetes intelligenciáját megőrző terelőkutya.
Tekintettel arra, hogy a pásztor számára nem elsősorban a külső
megjelenési forma, hanem a kutya munkavégzése, temperamentuma,
megbízhatósága, hűsége a legfontosabb szempont - ezeket az újonnan
megjelenő terelőkutyában maximális mértékben megtalálja - egy idő
után már tudatosan szelektál az ilyen jellemjegyeket magukon viselő
egyedekre.
A pumi közepesnél kisebb méretű, kisfogyasztású kutya, amely
megjelenésében le sem tagadhatná a terrier ősöket. Szőrzete 4-7 cm,
tincses, nem nemezesedik, de rendszeres ápolást igényel, ajánlatos
olykor trimmelni és ollóval igazítani. Leggyakrabban a szürke
különböző árnyalataiban fordul elő, de van fehér, fekete és fakó
színű is.
A pumi egy négy lábon járó vitalitásbomba, amelynek energiája
kimeríthetetlen. Rendkívül éber, véleményének mindig hangos
csaholással, ugatással ad hangot, amely szokása esetleg a
szomszédok tetszését nem mindig nyeri el. Nagyfokú mozgásigényét
leginkább kertes házban képes kielégíteni, lakásban csak az
tartsa, aki naponta több órát tud rá szánni. Gyorsan tanul,
hihetetlenül mozgékony, ideális a különböző kutyás sportok
űzésére. Szeret szerepelni, a figyelem középpontjában lenni,
„bohóckodni”, ezért elsősorban aktív, mozgalmas életet élő
családoknak ajánlható.
Magyar agár
Eredetére vonatkozóan biztos adatok nem állnak rendelkezésre. A
honfoglaló magyarok bizonyára magukkal hozták, és történelmünk
folyamán állandóan szerepelt.
A hússzerzés egyik legegyszerűbb módja volt az agárral való
nyúlvadászat (agarászat). A magyar agár ősi vadászkutyafajta.
Eredete a honfoglalás korához vezethető vissza, ezt ásatások során
felszínre került koponyacsontok is igazolják. Gyorsaságának
növeléséhez a XIX. században különféle agárfajtákkal is
keresztezték.
A török hódoltság idején kerülhetett bele arab agár (sloughi)
vére is; míg a XIX. század közepe óta nagy hatással volt a
kereszteződés a minden tekintetben nagyon hasonló
„greyhound"-importokkal.
A magyar agár a legkevésbé ismert magyar kutyafajta, amely nem
egyszer a kihalás szélén állt. Nem azonos a történelmi magyar
agárral.
Jellemében is más, míg az angol agár igen emberközpontú, teljesen
alárendeli magát neki, addig a magyar agár kegyeit külön el kell
nyerni. Nem megfelelő bánásmód esetén szökőssé is válhat, amit nehéz
megakadályozni, mivel két méteres kerítés felett érintés nélkül
repül át, a pórázát pedig másodpercek alatt el tudja rágni!
Értelmes, nyílt természetű, barátságos, ámde távolságtartó agár.
Tartása nem kíván semmi különlegességet, rövid szőre miatt lakásban,
velünk is élhet. Sőt, az igazi helye a szobában, a kanapén van,
ahogy azt az évszázadokon át nyújtott kimagasló teljesítményével,
eredményeivel kiérdemelte és meg is kapta.
Éber, személy - és házőrzőösztöne fejlett, de ez nem vezethet oda,
hogy agresszív, harapós legyen.
 |
HIRDETÉS
 Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
HIRDETÉS
Puli kulcstartó a
Cseresznyéslánytól
|
