|
A magyarság történetében ősidőktől fogva kulcsszerepet
játszott a ló és a lovaglás. A nomád pásztorélet, valamint a hosszú
vándorlások során a ló annyira összeforrt a magyarok életével, hogy
? mint Nagyváti János mondja ? ?eleink gyalog nem is tudtak járni,
szépapáink pedig királyt is lóháton választottak és lóháton
tartották az országnak gyűlését?.
A honfoglaló magyarok lova kb. 140 cm marmagasságú, zömök testalkatú
állat volt. Színe főleg fakó, egérfakó, és pej lehetett. A kalandozó
hadjáratokkal kapcsolatos adatokból arra következtethetünk, hogy ez
a jelentéktelen külsejű ló bámulatos menet-teljesítményre volt
képes. A magyarok által a Kárpát-medencébe behozott lótípust
legalább a XII. századig idegen fajtabeütés nélkül tenyésztették.
A középkorban feltehetőleg ez a kis testű, de igen erős, fürge és
roppant kitartó lótípus adta az ország lóállományának döntő
többségét. A honfoglaló magyarok által a Kárpát-medencébe behozott
lótípust legalább a XII. századig idegen fajtabeütés nélkül
tenyésztették.
A lótenyésztés országos jelentőségére számos Csikó-, Ló-, Mén-
előtagú földrajzi név is utal (pl. Csikóspuszta, Csikóstőttös, Lókút,
Lórév, Lovas, Lovasberény, Lovasfok, Lovászi, Lovászhetény,
Lovászpatona, Ménfőcsanak, Méntelek). A magyar ló mint hadműveleti
eszköz iránt évszázadokon át jelentős külföldi kereslet mutatkozott.
A lókivitelt már a X. században is vámokkal szabályozták, Szent
László és Könyves Kálmán törvényei pedig megtiltották. Anjou
uralkodóink és Mátyás idejében viszont rengeteg lovat vittek ki
olasz és francia földre, s annak csak I. Ulászló, majd II. Lajos
ismételt tilalmi rendeletei vetettek véget.
Az első állami ménest II. József alapította Mezőhegyesen 1784-ben. A
világon egyedülálló módon itt négy magyar fajtát tenyésztettek ki: a
nóniusz, mezőhegyesi félvér (furioso-north star), gidrán és az
1984-ben fajtaelismerést nyert mezőhegyesi sportló fajtákat. Mára
Mezőhegyesen csak a nóniuszt és a mezőhegyesi sportlovat tenyésztik,
a többi fajtát más ménesekbe szervezték át. A mezőhegyesi sportló
1980-ban debütált a moszkvai olimpián, ahol a magyar csapat IV.
helyezést ért el. Kisbéren a hajdani Batthyány-birtok területén
tenyésztették ki a Kisbéri félvér fajtát, gróf Szapáry József
Győrhöz közeli bábolnapusztai birtokán pedig a Shagya-arabot.
Kincsem, a verhetetlen, a legyőzhetetlen "csodakanca" 1874-ben látta
meg a napvilágot Tápiószentmártonban, gróf Blaskovich Ernő birtokán.
Pályafutása során 54 versenyen indult és valamennyit megnyerte -
Kincsem a telivér tenyésztés történetének legendás alakja.
Teljesítménye, amit azóta sem ért el a világ egyetlen versenylova
sem, nemcsak tulajdonosának, hanem az egész magyar
állattenyésztésnek szerzett hírnevet, megbecsülést szerte a világon.
Kincsem leszármazottai - bár ősanyjuk csodálatos eredményeit nem
tudták elérni - hat ország 13 versenyterén, generációk során
eljutottak a világ 12 telivér tenyésztő államába és mindenütt
megbecsülést szereztek e kiváló vérvonalnak. Ennek köszönhetően
számos, nagy versenymúlttal rendelkező országban neveztek el a
csodakancáról versenyeket, olyan országban is, ahol pályafutása
során meg sem fordult. Ez mindennél jobban bizonyítja világszerte
meglévő népszerűségét.
Hucul
A hucul ló a huculok mindenes, kistestű lova, melyet a Kárpátok
pónijának is tekintenek. Ez az erős lófajta rendkívül szívós és
ellenálló. A fajta másik neve a kárpáti póni, huculska, hutsul,
huţul, huţan vagy huzul hucule, huzule.
A
hucul lovak általában nyugodtak, lovaglásra, illetve kocsihúzásra
egyaránt használhatók az egyébként megközelíthetetlen, erdős
területeken. Színük pej, fekete, fakó és egérfakó.
A hucul ló vitathatóan a legközelebbi rokona az eurázsiai vadlónak,
a tarpánnak, amely mára kihalt. Nevét egy kis etnikai csoport, a
huculok után kapta. A lófajta sokkal régebbi, mint a hucul
népcsoport. A hucul lovakat ábrázolták valószínűleg a Domitianus és
Traianus római császár által emeltetett emlékműveken is Dacia
katonalovaiként. A fajtát írásos formában először körülbelül 400
évvel ezelőtt említik hegyi tarpánként. A lengyel koniktól eltérően
a hucul fajta csak ritkán kereszteződött háziasított lovakkal.
A 19. században a huculokat az osztrák-magyar hadseregben
használták, mint a zord körülményeket jól bíró, kitűnő kondíciójú
hegyi lovakat. Tervszerű tenyésztése az osztrák birodalomban
1792-ben kezdődött a rădăuţi-i és a lucinai ménesben, de mivel a
fajtát nem tartották elég korszerűnek, 1870-ben feloszlatták a
tenyésztelepeket, a lovakat pedig szétosztották a környék gazdái
között. 1922-ben újrakezdődött a tenyésztés, de eredményei,
méneskönyvei a II. világháborúban megsemmisültek. 1953-ban Anghi
Csaba, a Fővárosi Állat- és Növénykert igazgatója honosította meg
újra a fajtát. Az állományt Szlovákiából behozott egyedekkel
nemesítették. Ezek a lovak kerültek 1986-ban az Aggteleki Nemzeti
Park területére. Napjainkban a tenyészállomány 140-nél több kancából
és 10-nél több ménből áll.
Romániában 1856-ban Rădăuţi-ban alakult meg az első méntelep. Az
alapítómének, Goral, Hroby, Ouşor, Pietrousu és Prislop számos
vérvonalat hoztak létre és a lovakat elővigyázattal tenyésztették,
hogy megőrizzék ezen vérvonalak tisztaságát.
1922-ben harminchárom lovat küldtek Csehszlovákiába, hogy
létrehozzanak egy ménest, mely a Gurgul vonal lehetne. A II.
világháború alatt Csehszlovákiában rendkívül megcsappant a hucul
lovak száma. A háború után már csak 300 hucul ló maradt az
országban. Az 1970-es évek elején a tenyésztők létrehoztak egy
szervezetet, a Hucul Klubbot, melynek célja a lovak számának
megcsappanásából eredő kipusztulásuk megakadályozása. 1982-ben
létrehoztak egy ménestörzskönyvet, melyben ötven tisztavérű állatot
és a régióban található egyedszám növelésének célját írták le.
A tenyésztők hatékonyságának köszönhetően ezen lovak világszintű
populációja mára meghaladja az 1000 egyedszámot. Közülük a legtöbb
Lengyelországban, Szlovákiában, Romániában, Csehországban és
Ukrajnában él. Sok európai póniban van hucul vér.
Napjainkban a hucul lovakat főként Románia Bukovina régiójában,
illetve Magyarországon tenyésztik. Az utóbbi években a faj
népszerűsége már Angliára is kiterjedt. Sok hucul ma is
magántenyésztők tulajdonában van. Tenyésztését nemzetközi szinten
1992 óta a Hucul International Federation hangolja össze.
A hucul mindössze 131?145 cm marmagasságú. Színe legtöbbször
sötétpej vagy pej továbbá fakó vagy egérfakó, de akad fekete vagy
tarka egyed is. Feje nagy, de nem aránytalan. Egész testalkata zömök
benyomást kelt a széles háttal és szüggyel, a dongás
mellkassal.Hátán hátszíj húzódik. Végtagjai rövidek, izmosak. Patái
kemények, legtöbbször nem is patkolják. A hucul rendkívüli
tulajdonságait elsősorban a hegyvidékeken értékelték nagyra.
Tökéletesen alkalmazkodott a hegyi körülményekhez, a zord
időjáráshoz, a szegényes táplálékhoz, munkakészsége kiemelkedő, és a
rögös hegyi utakon is biztos a lépte.
A mai kor követelményeinek is kiválóan megfelel hiszen kitűnő
hobbihátas, mivel hátsó lábán könnyedén viseli a súlyt, jó
ugróképességgel rendelkezik és különleges, kiegyensúlyozott
vágtájának következtében ez a fajta a legalkalmasabb a lovasíjászat
gyakorlására.
Nóniusz
A napóleoni háborúk idején az osztrákok egy francia ménesből több
fiatal lovat zsákmányoltak, köztük egy Nonius nevű világospej,
anglo-norman mént is, melyet 1816-ban Mezőhegyesre osztottak be. Ő
lett Nonius Senior, a fajta "ősapja". 17 éven át állt tenyésztésben,
ez idő alatt 368, vegyes fajtájú kancát fedezett, és született utána
79 mén és 122 kancacsikó.
A nóniusz Magyarországon, a mezőhegyesi ménesben
kitenyésztett, törvényileg védett lófajta
A
kancák között voltak arab telivérek és spanyol-nápolyi származásúak
is. Nonius Senior nem volt feltűnően szép ló, de ezekkel a kancákkal
sikerült olyan utódokat létrehozni, amelyek megfeleltek a
tenyésztési célnak, amely egy erős testfelépítésű katonai hátas és
hámos lófajta kialakítása volt. 15 törzsmén fia összesen 100
tenyészéven keresztül fedezett Mezőhegyesen.
A nóniuszokkal eleinte szoros rokontenyésztést űztek, hogy rögzítsék
tulajdonságaikat. A kialakult küllemi hibák kiküszöbölésére angol
telivér ménekkel végzett cseppvérkeresztezést alkalmaztak. A
kiegyezés után (1867) Mezőhegyesen fedezett az a négy mén, amelyek
utódaikon keresztül több generáción át rögzítették és alakították a
fajtát. 1943-ra az összes fajtatiszta nóniusz mén származása ezeknek
a méneknek a genealógiai vonalára vezethető vissza, amelyet akkor
neveztek el A, B, C és D vonalnak. A vonalak segítségével kerülték
el a további szoros rokontenyésztést. Ez a besorolás mind a mai
napig fennmaradt annak ellenére, hogy 1965-ben a törzsmének
számozását újból 1-gyel kezdték, tekintet nélkül a korábbi
vonalbeosztásra. 1961-ben a mezőhegyesi állományt a Hortobágyra
telepítették.
A II. világháború után a nóniusz mint katonaló elveszítette
szerepét, és főleg az Alföldön mint igásló vált kedveltté. A
mezőgazdaságból is lassan kiszorultak, és számuk ezzel együtt
rohamosan csökkent. 1989-ben alakult meg a Nonius Lótenyésztő
Országos Egyesület, amely a fajtatiszta tenyésztést és a
génmegőrzést tűzte ki elsődleges célul. Talán a legkedvezőbb
helyzetben van lófajtáink közül, mert régi nagy ménesei megmaradtak,
eredeti kancacsaládjai fellelhetők.
Munkakészsége páratlan. Nyugodt vérmérsékletű, tartós teljesítményre
képes igásló és fogatló valamint nagyszerűen bevált az ugrósportban.
A hobby lótartásban is bizonyított, mint mindenes. A fajtát jelenleg
megpróbálják könnyedebbé és gyorsabbá tenni, angol telivérek
tenyésztésbe állításával (cseppvérkeresztezés). Ezek a nóniuszok már
inkább megfelelnek a mai fogatsport követelményeinek.
Kisbéri félvér
A nemes, elegáns hátas- és kocsiló. A kisbéri-félvér fajta
kitenyésztése a múlt század közepére nyúlik vissza. Az eredeti
tenyészcél az angol telivérhez közel álló, de annál tömegesebb,
nyugodtabb, könnyű, kitartó katonai hátaslovak tenyésztése volt. Ez
a szilárd szervezetű, szép küllemű, elegáns megjelenésű és kiváló
használati tulajdonságú lófajta napjainkban egyre keresettebb. A
kisbéri-félvér lovak a lovassport valamennyi ágában eredményesen
használhatók, de emellett a hobbilótartók körében is kedveltek.
A
XVIII-XIX. században Magyarország előkelő helyet foglalt el a
Monarchián belül a lótenyésztés területén. Ez volt az az idő, amikor
a katonaságnak egyre több lóra volt szüksége. Ez vezetett oda, hogy
1853-ban gróf Batthyány Kázmér elkobzott kisbéri birtokán egy 300
kancából álló ménest állítottak fel. Eredetileg angol telivéreket
akartak tenyészteni, de ennyi angol telivér kanca beszerzését nem
tette lehetővé a Monarchia anyagi helyzete. Ezért csak néhány angol
telivért szereztek be, az állomány többi részét vegyes fajtájú, de
gondosan válogatott kancákkal töltötték fel.
A szelekció által egyre egységesebbé váló kancaállományt az első
időben angol telivér ménekkel fedeztették, s ezért típusában egészen
ahhoz hasonlatossá vált. Hogy elkerüljék a telivérekre jellemző
finom csontozatot, idegességet és igényességet, egy idő után
mezőhegyesi félvérekkel fedeztettek, és 1904-től már egy kisbéri
félvérrel, Fenék I-gyel is.
Az I. világháború után a tenyésztés iránya megváltozott, már a
telivérek helyett csak kisbéri és mezőhegyesi félvérekkel
fedeztettek, így a kisbéri félvér tömegesebb lett, de megőrizte
eleganciáját, gyorsaságát. A kisbéri félvér méneket igen gyakran
felhasználták a gidrán tenyésztésében is. Az 1940-es évek elején
három trakehneni mén érkezett Kisbérre, hogy általuk a
tulajdonságokat javítsák. Széplak, Formás és Lobogó értékes
tenyésztési vonalakat alapított, amelyek közül az első kettő ma is
létezik.
A II. világháború megtizedelte az állományt. Többek között 78
egyedet hadizsákmányként az Amerikai Egyesült Államokba vittek, és
ott elárvereztek. Fajtatiszta tenyésztésük az 1953-ban megalapított
Hungarian Horse Associationnak köszönhetően mindmáig fennmaradt.
A megmaradt 150 kisbéri ló a Bábolnai Állami Gazdaság tulajdonába
került. Ezekkel a kancákkal és a magánménesek állományából álló
sárvári ménes kancáival kezdődött a fajta regenerálása.
Az 1960-as években kezdődött, meggondolatlan keresztezések, amelyek
egy új sportlófajta megteremtését tűzték ki célul, a kisbéri félvért
veszélyeztetett helyzetbe sodorták, a régi tenyésztési vonalak nagy
rész eltűnt. Az 1989-ben megalakult Kisbéri-félvér Lótenyésztő
Országos Egyesület a megmaradó népies és az egykori
törzstenyészetekből kikerült állományból próbálja a hagyományos
vonalakat megmenteni, és új vonalakat teremteni.
A kisbéri félvér lovak a lovassport valamennyi ágában eredményesen
használhatók. Az angol telivérhez igen hasonló, elegáns megjelenésű,
szilárd szervezetű hátasló, amely könnyebb hámos munkára is
alkalmas. A kancák marmagassága bottal 163-168 cm. Leggyakoribb
színe a sárga és a pej, de előfordul szürkében és feketében is.
Furioso - North Star
A fajta kialakulása a Császári és Királyi Ménesintézet megalakulását
követően 1841-ben kezdődött el. A hadászathoz szükséges nagy rámájú,
csontos, tömeges, jó munka készségű egyedek előállítása volt a cél.
A fajta alapító ménjei Furioso Senior és North Star Senior, mind
ketten angol telivérek, jó csont alappal, szikár lábszerkezettel és
kiemelkedő küllemmel, mely jó tulajdonságaik rendre megjelentek az
utódokban és tették őket arra alkalmassá, hogy meghatározó ménekké
válhattak Mezőhegyes lótenyésztésében.
Furioso Senior, pej színű angol telivér mén volt 1836-ban gróf
Károlyi György derekegyházi ménesében látta meg a napvilágot. Apja
az angliai import Privater, génjeiben halmozottan hordozta a híres
Herod - Eclipse párosítási kombinácó előnyös tulajdonságait, melyek
a mén galopperedményeiben is megnyilvánultak. Jelentős versenyeket
nyert Angliában és Magyarországon egyaránt. Anyja, Miss Fury -
szintén mintaszerű párosításból - Angliában született, az Eclipse
vonalba tartozó Whalebone nevű apától, és a kitűnő Matchem egyik
unokájára volt háromszorosan rokontenyésztve.
Termékeny és jól örökítő kancának bizonyult. Tizennégy csikót
ellett, amelyek közül többen a versenypályákon is jól szerepeltek.
Furioso is nehéz versenyeket nyert, majd 1841-ben veretlenül került
a mezőhegyesi félvértenyésztésbe, ahol tíz tenyészév alatt 95 mén és
81 kancacsikó született utána. A többi telivér ménhez képest Furioso
ivadékai nemességük mellett robosztusságukkal és szilárd
szervezetükkel tűntek ki a félvér ménesből. Jól tükrözték az alapító
erős csontozatát, hibátlan testfelépítését és szikár lábszerkezetét.
North Star Senior, fekete színű angol telivér mén 1844-ben született
Angliában, tenyésztője Lord Fitzwilliam volt. Apja, Jaques - a híres
Newminster féltestvére - az erőteljes Eclipse vonal kiváló
teljesítménnyel rendelkező ágát képviselte. Anyja, Ringlet - szintén
az Eclipse vonalhoz tartozó mén - Whisker lánya. Ez a kanca Herod
vonalára volt többszörösen rokontenyésztve. North Star 1852-ben
került Magyarországra, és Mezőhegyesen 1853-tól 1861-ig fedezett a
pej színű angol-félvér típusú ménesben, ahol 53 mén és 61
kancacsikót nemzett. Nagy termetű, élénk vérmérsékletű, szép
küllemű, jó mozgású és rendkívül kitartó ló volt. Utódai jellemzően
későn értek, ezért is párosították őket az erőteljes fejlődésű,
robosztusabb furiosokhoz.
A két törzsalapító mén: Furioso Senior és North Star Senior
származása hasonló felépítésű, és több helyen is rokonságot mutat.
Mindkét mént alkalmazták a tenyésztésben, és néhány generációt
követően került sor a két törzs szétválasztására és a négy
geneológiai vonal alapítására ( Furioso ?A", Furioso ?B", North
Star ?A", North Star ?B" ), melyek egymással való szisztematikus
kombinációja biztosította a fajtatenyésztéshez szükséges
genetikai sokszínűséget. A felmerülő nem kívánatos hibákat és
hiányosságokat jól megválasztott angol telivér mének
segítségével próbálták javítani. 1867-től számítható a
furioso-north star, vagy mezőhegyesi-félvér, mint fajta
megjelenése.
A fajta rendkívül kedvelt volt a katonai felhasználásban, és a
mezőgazdasági hasznosításban is.A következő száz évben a történelmi
események következtében a fajta fejlődése és elterjedése többször
törést szenvedett, egészen az 1980-as évek végéig, amikor
elhatározásra került, hogy a hagyományos magyar fajtákat
genetikailag és fenotípusosan különválasztva újra tenyészteni
kezdik.
Ez az évszám 1989, mely meghatározó a fajta életében, hiszen ekkor
már jelentős számú ló magán kézben volt, de a még működő
szövetkezetek és gazdaságok is bekapcsolódtak a fajta fenntartásával
megbízott Furioso - North Star Lótenyésztő Országos Egyesület
munkájába.Ezen tenyésztés szervezési, fajtafenntartási munkákat ma
is az Egyesület látja el.
A 2000 - es évek elején hosszas előkészítést követően megállapodás
született a magyarországi és a határokon túl is a fajtát tenyésztők
körében egy nemzetközi együttműködés szükségességére, mely
napjainkra rendszeres nemzetközi szemléket és tanácskozásokat
szervezve segíti a fajta népszerűsítését és egységes tenyésztési
célok mentén való tenyésztését.
A furioso - north star fajtát 2004-ben Nemzeti Kincsé
nyilvánították! Az alacsony egyedszáma miatt, ami 500 körüli
tenyészkancát és 80 tenyészmént jelent a védett őshonos állatfajták
közé sorolják!
Gidrán
A gidrán a 32/2004. (IV. 19.) OGY határozata alapján nemzeti
kincsnek számító, a mezőhegyesi ménesben kitenyésztett lófajtáink
egyike.
A
gidrán története 1816-ban kezdődött, amikor egy kis termetű,
sötétsárga arab telivér mént, Gidran Seniort vásárolt báró Fechtig
Egyiptomban és vitt 1817-ben Lipicára. Bábolnán akkor több kanca is
volt a mezőhegyesi ménesből, holsteini, mecklenburgi, magyar,
erdélyi, arab és moldvai kancák. Gidran Senior utódai közül 6 mén
került vissza Mezőhegyesre, ahol Gidran II igen vegyes fajtájú
kancákat fedezett be. Ekkor még a ménesek állományát nem származás,
hanem szín szerint állították össze. Amikor 1855-ben áttértek a
származás szerinti csoportosításra, kiderült, hogy a sárga színű
ménes kancáinak nagy része Gidran II leszármazottja. Ekkor kezdődött
az új fajta tudatos tenyésztése, ettől az időponttól számítjuk
önálló fajtaként. A nem megfelelő egyedeket kiselejtezték, s így
kialakult egy középnehéz hátas- és igásló. A beltenyésztés
elkerülésére a gidrán kancákat olykor angol telivérekkel fedezték
be, majd az utódokat újra fajtatiszta gidrán ménekkel. Ez volt az
ún. cseppvérkeresztezés. Olykor azonban jobban bevonták az angol
telivéreket, de ez nem vált a fajta javára.
A I. világháború után a román hadsereg szinte az összes gidrán
kancát (98-ból 74-et) magával vitte hadizsákmányként. 11 kanca
elveszett, tehát 13 kancával indult meg a tenyésztés. Az állomány
újbóli felfejlesztéséhez felkutatták a környező országokban a
felhasználható gidrán méneket, s emellett nem elsősorban angol
telivéreket, hanem kisbéri félvéreket és arab méneket használtak. A
korábbinál jobb minőségű állományt 1943-ban vonalakra bontották,
hogy a beltenyészetet elkerüljék. Az A vonal Gidran XXXI utódaiból
állt, a B vonal Gidran XXXIII utódaiból, a C vonal Gidran III
utódaiból.
A II.
világháború folyamán szinte a teljes A vonal megsemmisült. A ménes
menekítése során kerültek állatok Ausztriába és Csehszlovákiába is.
A háború után az eredeti 90 kancából mindössze 28 került vissza
Mezőhegyesre. 1957-ben Mezőhegyesről Dalmandra költöztették a
ménest, ahol elkeveredett az ott levő vegyes állománnyal. A fajta
újjáélesztése 1975-ben kezdődött, amikor a fajtatiszta populáció 3
ménből és 16 kancából állt. Borodpusztán új ménest alapítottak, és a
gidrán származású kancák mellé Romániából importáltak fajtatiszta
gidrán mént, Gidran IV-et, akinek vérvonala a mai állományban
meghatározó szerepet tölt be. A borodpusztai ménes ma a Marócpusztán
él. A román állományt a radautzi ménesben fajtatisztán
tenyésztették, és 1989 után több példány került vissza
Magyarországra.
Ma gidránnak csak az a ló számít, amelyik vagy egy mezőhegyesi, vagy
egy borodpusztai kancacsaládból származik, és 16 ükszüleje közül
legalább 7 a Gidran-vonalhoz tartozik. Az ilyen egyedeket csillag
alakú jeggyel látják el, és különleges genetikei értékük miatt
igyekeznek tenyésztésben tartani.
Melegvérű, szilárd szervezetű. Erős csontozatú, középnehéz fajta. A
mének bottal mért marmagassága 160-168 cm, a kancáké 155-167 cm.
Színe kizárólag sárga lehet, több-kevesebb fehér jeggyel. Könnyű,
elegáns kocsilóként is használható. Feje az anglo-arabokra
jellemzően nemes, szikár, inkább egyenes profilvonalú. Nyaka
középmagasan illesztett, hosszú, jól ívelt, esetleg középhosszú.
Marja hosszú, magas kifejezett baltavágással. Többnyire jól izmolt.
Az angol telivér kedvező maralakulása kifejezésre jut. Háta, ágyéka
középhosszú, feszes, széles, jól izmolt. Az angol telivér
génhányadtól függően a mellkas többé vagy kevésbé mély, de mindig
terjedelmes. A lapockája dőlt, jól izmolt, terjedelmes, elég hosszú.
Lipicai
A lipicai története 1580-ban kezdődött, amikor a mai szlovéniai
Lipicán Habsburg Károly főherceg ménest alapított. A császári udvar
számára kívántak itt kiváló, szilárd szervezetű, a pompát, a
gazdagságot minden jellegében mutató lovat kitenyészteni. A fajta
ősei között vannak kemény természetű hegyi lovak és spanyol-nápolyi
mének is. A kezdeteknél használt mének közül nyolc ma is létező
genetikai vonalat alapított, s a tenyésztés ezekre épül.
A
lipicai ménest a napóleoni háborúk idején kétszer is Magyarországra
menekítették, így alakult ki a mezőhegyesi lipicai jellegű állomány.
Ezeket a lovakat 1876-ban Alsószombatfára költöztették, majd onnan
1912-ben Bábolnára. Innen kerültek az 1950-es években újra hegyi
környezetbe, Szilvásváradra.
A lipicai valódi nemzetközi fajta, az egész világon elterjedt. 400
éve fajtatisztán tenyésztik, az 1800-as évek elején alkalmazott
egyetlen arab cseppvérkeresztezéstől eltekintve idegen fajtát soha
nem alkalmaztak tenyésztése során. A magyarországi állomány
kiemelkedő genetikai értékével tűnik ki. Tenyésztőszervezete a
Magyar Lipicai Lótenyésztők Országos Egyesülete.
Igen tanulékony, nagyon engedelmes, jó munkakészségű, szilárd
szervezetű, ellenálló, nem nagy igényű fajta. Elsősorban fogatló,
kiváló hintós és kocsiló, emellett a spanyol iskolában hagyományosan
használt lófajta. Nemzetközileg igen eredményes a fogatsport
területén. Általában szürke, de gyakran előfordul fekete, sőt pej
is. Bottal mért marmagassága 152-162 cm.
A lipicai nem túl nagy méretű, nemes, de nem finom fejű. Nyaka
magasan illesztett, rövid. Izmos hátú ló, jól izmolt farú, inkább
dongás, mint mély, korrekt lábállású, kemény patájú fajta.
Ügetőmozgására jellemző a magas lábemelés és az akciós mozgás. A
fajtában sok a szürke, de pej és fekete színű is előfordul. Feje
jellegzetes kosfej. Nyaka izmos, rövid. Fülei különlegesen nagyok.
Shagya-arab
A shagya-arab őshonos magyar lófajta, amelyet a 32/2004. (IV. 19.)
OGY határozat nemzeti kinccsé nyilvánított. Ez a melegvérű lófajta a
bábolnai és a radautzi ménes által tenyésztett arab lófajta és
különböző nemzetek zárt törzskönyve alapján továbbtenyésztett
változata.
A 18.
század végétől a hadsereg egyre gyorsabb és jobb lovakat igényelt. A
lovaknak nemcsak gyorsnak és kitartónak, hanem elegánsnak is kellett
lennie. A tenyésztés célja eredetileg egy katonamén létrehozása
volt. A tenyésztést rendelkezésekkel szabályozták. II. József
1789-ben Bábolna-Banapusztán megalapította a Bábolnai Császári és
Királyi Ménest, ahova küllem és teljesítmény szerinti válogatás után
kerülhettek be a lovak.
1806-ban a Ferenc császár által kiadott rendeletére "kiváló és
nemes" állomány tenyésztése lett a feladat. Báró Csekonics (Csekonits)
József méneskapitány elsősorban mezőhegyesi kancákkal, néhány
spanyol és egy arab ménnel olyan alapállományt hozott létre, ami
megfelelt a kiemelkedő minőségű lóállomány előállítására. 1816-ban
született határozat szerint a magas arab vérhányadú bábolnai
kancákat csak arab mének fedezhetik, és létrejött a bábolnai arab.
1835-ben érkezett Szíriából Bábolnára a fajta névadója, Shagya
Senior.
Az 1878. és az 1900. évi párizsi világkiállításokon a shagya-arabok
nagy sikert arattak.
Az első világháború során az állomány szétszóródott a trianoni
békediktátumot követően kialakult államokba. Ezeknek a lovaknak egy
része visszakerült Magyarországra, azonban a szétszóródott lovakat
külföldön fogták tenyésztésbe.
A fajta virágkorát Pettkó-Szandtner Tibor ménesparancsnoksága alatt
élte 1932 és 1942 között. Akkor vált a shagya-arab világhírű
fogatfajtává. A II. világháborúban a ménes súlyos károkat
szenvedett. A háború után Bábolnát "szocialista mintagazdasággá"
alakították. De a baromfitenyészet hozott annyi pénzt, hogy mellette
a ménest is fenntarthatták. Két változatot tenyésztettek, az arab
telivéreket és az arabfajtát, azaz a shagya-arabot.
Az 1967-ben megalakult WAHO, az Arab Lovat Tenyésztők
Világszövetsége csak azt a lovat fogadta el arabnak, melynek minden
őse Arábiából származik. Ekkor kezdődött a jóhírű bábolnai arab
lovak eladása külföldre. A shagya arabot különálló fajtaként a WAHO
1978-ban ismerte el. A shagya arab fajtába tartozás feltétele, hogy
a lónak legfeljebb a tizedik ősi sorában lehet csak nem arab ős, a
telivér arab aránya pedig nem haladhatja meg a 9/16-od részt.
Arab jellegű, egy kissé tömegesebb fajta. Színe általában szürke, de
sárga, pej, fekete is előfordul. Bottal mért marmagassága 155-160
cm. Élénk vérmérsékletű, szelíd, jóindulatú természetű, a tanulékony
és könnyűen kezelhető. Hátaslóként és fogatlóként is bevált.
Általában szürke, de a tarka kivételével minden más szín is
előfordulhat. Feje egyenes, száraz csuka fej, kint ülő, élénk,
értelmet sugárzó szemek. Nyaka magasan illesztett, marja jól izmolt,
törzse mély, háta középhosszú, fara izmos. Ízületei többnyire
szárazak. Későn érő, hosszú élettartalmú fajta.
|
HIRDETÉS
HIRDETÉS
|
