|
A huszár magyar eredetű könnyűlovassági fegyvernem katonája. A
huszár, mint lovas katona neve 1458-ra, Hunyadi Mátyás korába nyúlik
vissza, mikor a magyar király rendelkezése szerint húsz telkenként
egy lovas katona kiállítására kötelezte alattvalóit.
Eredeti jelentése valószínűleg a "húsz telektulajdonos költségén"
kiállított katona. Feltételezhető, hogy ez a katonaállítási
rendszer, illetve a fogalom már hamarabb is ismert volt, mivel egy
1403-ban kelt latin nyelvű okmány említ egy huszár kapitányt,
továbbá egy valószínűleg a XV. század elején írt okmány egy Imre
Huszár nevű egyént, és végül egy 1449-ben kelt okmány magyar huszárt
említ.
Mátyás király egy 1481-ben írt latin levelében a fekete seregén
belüli könnyűlovasságot már huszároknak (hussarones) nevezi („equites
levis armaturae, quos hussarones appellamus”, vagyis „könnyű
fegyverzetű lovasok, akiket huszároknak nevezünk”). Ez azt jelenti,
hogy a huszár szót a mi lovaskatonánkra vonatkoztatva legrégebbről
ekkortól ismerjük írásban.
Mátyás király huszárjai, korabeli német és olasz írók szerint: nemes
ifjak és urak által vezényelt tizedeket, századokat és ezredeket
képeztek, és fürge, apró, de rendkívül kitartó és edzett lovakon,
másfél ember hosszúságú kopjákkal, szablyákkal és fokosokkal
harcoltak. Öltözetük igen jól cserzett bőrökből készült. Sarukat
viseltek, melyekre a sarkantyúkat szíjakkal csatolták fel; fejüket
csúcsban végződő, orrvédő rúddal ellátott sisak, vagy pedig vastag
nemezből vagy báránybőrökből készített kucsmákkal, felső testüket
némelyek sodronyinggel, mások a vállra vetett báránybőrökkel bélelt,
cserzett bőrökből készített rövid felső ruhával (mente) s egy e
fölött viselt farkasbőrrel védték. A nyilazó magyar lovasokat nem
hívták huszárnak, hanem jászoknak.
Mátyás király állandó hadseregének II. Ulászló alatti szétzüllésekor
főleg a huszárcsapatok maradtak együtt és részben a királyi és
királynéi dandárokhoz, részben pedig a végekhez voltak beosztva.
A Habsburg-családból származott későbbi királyaink alatt is
folytonosan harcoltak ugyan magyar huszárcsapatok a német és
olaszországi hadszínhelyeken, és igen sokszor ki is tüntették
magukat, csakhogy ezeket a csapatokat többnyire minden egyes
hadjárat után rögtön feloszlatták, mert az akkori huszárcsapatok már
nem telek-katonákból, hanem zsoldba fogadott harcosokból álltak.
A huszárok részben már a XVII. század vége felé, részben a XVIII.
század elején a kopja helyett karabélyt és pisztolyokat kaptak. A
XVII. század végén szervezett huszárezredek 3000 lovasból álltak; e
rendkívül nagyszámú lovasok az ezredek vezetését rendkívül
megnehezítették, amiért is 1701-ben elrendelték, hogy minden
huszárezred csakis 1067 főből álljon, amelyek 6 svadront képeztek;
minden svadron 2 századra (kompánia) volt tagozva. 1770-ben a
császári és királyi (cs. és kir.) hadsereg összes lovasságánál s így
a huszároknál is a kompániákba és svadronokba való tagozás helyett a
századok (Escadronen) és osztályok (Divisionen) képzése rendeltetett
el; 2 század képezett 1 osztályt s az osztályokat parancsnokuk
tisztsége szerint nevezték el, a századok pedig minden osztályban
számokat kaptak s az osztály nevéhez illesztett számokkal
neveztettek meg (p. első őrnagyi 2. század). Az osztályok és
századok ezen megnevezését 1851-ben szüntették meg.
1771-ben rendelték el, hogy valamennyi lovasezred harcosai a
gyalogharcra is legyenek kiképezve, holott azelőtt csakis a két „Karabinier”
(lovasított lövészek) és a 11 dragonyos ezred képeztettek ki
rendszeresen a gyalogharcra. A huszárok különben már a XVII. század
óta igen gyakran harcoltak gyalog is, ha a terep- vagy egyéb
viszonyok azt szükségessé tették.
Az 1800-ban kirobbant nemesi felkelés alkalmával a jász-kunok által
kiállított nemesek lovasezredét a felkelő sereg feloszlatásakor
reguláris huszárezreddé alakították át, azzal a megjegyzéssel, hogy
ezen, a jász-kunok területén toborzott legénységgel kiegészítendő
huszárezrednek tulajdonosa mindig a nádor lesz (Nádor-Huszár) és ez
így is volt 1850-ig.
1800-1859-ig a huszárezredek számát nem szaporították; időközben
(1848) szerveztek ugyan egy horvát huszárezredet (Banderiális
huszárezred), amelyet azonban 1851 elején ismét feloszlattak és
keretével egy dzsidásezredet szerveztek. 1859-ben és 1866-ban
magyarországi önkéntesekből állították fel a 13-16. számú
huszárezredeket.
Magyar huszárok a
világosi fegyverletételnél
Az Osztrák–Magyar
Monarchia közös hadseregének huszárezredei békében 2 osztályból (1
és 2), egy-egy osztály 3 századból (1-6), egy pótkeretből és egy
utász-szakaszból álltak. Mozgósításkor minden ezred még 2
törzsszakaszt és egy tartalék-századot állított fel, a pótkeretet
pedig pótszázaddá egészítették ki. Háborúban – a tiszteket is
beleszámítva – 150 lovasított és 21 nem lovasított ember képezett
egy-egy tábori, azaz a hadszínhelyre vonuló századot.
A huszárság lovassági karddal és ezenkívül az altisztek és a
törzsszakaszok legénysége forgópisztollyal (30 tölténnyel), a többi
legénység pedig hátultöltő karabéllyal (50 tölténnyel) volt
felfegyverezve. Az utász-szakasz utászszerszámokat és
robbanószereket vitt magával. A huszárezredek tisztikarait részint a
bécsújhelyi katonai akadémiából kilépőkkel, részint a
morva-fehértemplomi (Mährisch-Weisskirchen) hadapródiskolában
kiképzett hadapródok előléptetésével egészítették ki. |
HIRDETÉS
HIRDETÉS
|
