A középkori magyarok a sztyeppei népekhez hasonlóan,
életmódjukból fakadóan kiváló lovasíjászok voltak. Ezt tanúsítja az
elhíresült középkori fohász is: "A magyarok nyilaitól ments meg Uram
minket!". Regino prümi apát írja évkönyvében a magyarokról (908):
"…karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal,
melyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról, hogy lövéseik ellen
védekezni alig lehet."
A lovasíjászat kialakulása az ázsiai sztyeppék lovasnomád népeihez
köthető. Legismertebb alkalmazói a szkíták, hunok, szarmaták,
bolgárok, magyarok, kunok, törökök és mongolok.
Regino, a prümi kolostor apátja a 908-ban befejezett Világkrónikájában
eképp jellemezte a magyarok harcmodorát: „Arcvonalban közelről
harcolni vagy városokat ostrommal bevenni nem tudnak. Előreszáguldó
vagy meghátráló lovaikon harcolnak, gyakran színlelnek futást is. És
nem tudnak sokáig harcolni; egyébként, ha akkora lenne a kitartásuk
is, amilyen erős a támadásuk, akkor elviselhetetlenek lennének.
Többnyire a heves viadal közepén abbahagyják az ütközetet, és
kevéssel ebből a futásból visszafordulnak a csatába, és amikor azt
hinnéd, hogy már győztél, éppen akkor jutsz halálos veszedelembe”.
A „menekülésről” már gyerekkorunkban megtanultuk, hogy cselvetés
volt, de nemcsak az lehetett, hanem időleges visszavonulás is:
egyszerűen távolabb akartak kerülni az ellenségtől, hogy amíg csak
lehet, elkerüljék a közelharcot, s helyette legfélelmetesebb
fegyverüket, a nyilazást vethessék be – de közben hátrafelé fordulva
is újabb nyílesővel árasztották el azokat, akik követni próbálták
őket.
Hátrafelé nyilazó magyar harcos
A magyar harcosok nagyon hasonlítottak az ázsiai nomád harcosokhoz:
csontlapokkal erősített, nagy hatóerejű reflexíjat használtak, és
többnyire lapos nyílhegyeket. A tűz- és egyéb szerszámokat a magyar
harcosok nem az övükön, hanem tarsolyban hordták. Az előkelők a
tarsolyt igen díszes, sokszor ezüstből készült, aranyozott veretes
lemezekkel ékesítették. Az övek, lószerszámok szintén díszesek
voltak. Az íjon kívül általában hajlított szablyát vagy zászlós
kopját vittek a harcba.
A lovasnomád népek (hun, magyar, török, avar, mongol stb.) összetett
íjainak átlagos lőtávolsága nagyobb az angol íj kb. 200 méteres
lőtávjánál, ugyanis a reflexió eredményeképpen a nomád íjak
gyorsabban lövik ki a nyílvesszőt mint a botíjak. Egy mai, nem az
eredeti "recept" alapján készült 40 fontos íjjal el lehet lőni 200
méterre. A nomád népek harci íjai (lásd a Nemzeti Múzeumban
rekonstruált íjat) viszont néha még meg is haladták a 80 fontot és
nem mellékes, hogy ezen íjak reflexiója jobban kiképzett volt mint
egy vadászíjé. Tehát egyáltalán nem tűnik túlzásnak hogy a
lovasnomád népek harci íjainak az átlagos lőtávja 300-400 méter
körüli. A korabeli feljegyzések szerint, míg a honfoglalók nyilai
arattak az ellenség soraiban addig az európai íjászok nyílvesszői
félúton földre estek. A nyíl átütőerejét mutatja, hogy a honfoglaló
magyarok nyilai a páncélt is átvitték.
Hátrafelé nyilazó
magyar harcos az itáliai hadjáratok idejéből
Részlet az aquileai
székesegyház altemplomának falfestményéről
Kassai Lajos, a lovasíjászat
sportként való újrateremtésének közismertté vált alakja
Több évtizedes kutatás és gyakorlás után mára megteremtette
a modern kori lovasíjászatot
Az etelközi és a honfoglaló magyarok lovai a régészeti leletek
alapján azonos populációhoz tartoztak a kazáriai lovakkal, 140 cm
körüli marmagasságú, alacsony, de gyors és erős állatok lehettek.
