|
A székely-magyar rovásírás vagy magyar rovásírás az alfabetikus
elvekre épülő írásrendszerek egyike, amelyet a székelyek és a
magyarok is használtak a latin írás előtt/mellett. A feliratokat
leggyakrabban különböző anyagokba, például fába és kőbe karcolva
lehet megtalálni. Eredete tisztázatlan, de mára megfogalmazódott a
belső székely eredeztetés vagy az ókánaánita/föníciai írással való
direkt kapcsolat feltételezése. A legkorábbi és leggyakoribb
rovásírásos leletek Székelyföldön maradtak fenn.
A rovásírásnak két változata ismert: az ún. székely-magyar rovásírás
és a pálos-rovásírás. A két rovás típus alapvetően különbözik
egymástól; míg a pálos íveltebb betűket használ, addig a
székely-magyar valódi rúna írás, szögletes betűkkel. A rovás
mozdulatából adódik a betűk szögletes jellege, ezeket a jeleket
könnyebb volt bevésni, mintha ívesebb betűket használtak volna.
A pálos-rovásírás különlegesen sok emléke maradt meg Dél-Amerikában.
A magyar pálos-szerzetesek ugyanis elfogadhatók voltak a középkorban
mind a spanyol, mind a portugál királynak, ezért magyar pálosokat
hívtak Dél-Amerika belső részeinek felfedezéséhez és az indiánok
megtérítéséhez.
Az írás másik fajtája a székely-magyar rovásírás. Az írás ezen módja
talán elterjedtebb volt az ősi időkben, amelyet bizonyít, hogy jó
néhány betűt jelölő tag sok más ősi írásban is megtalálható.
A rovásírás betűi Magyar Adorján szerint
A rovásírás eredete
jelenleg tisztázatlan, és korábban számos vitát indított. A
rovásírás származásáról szóló "türk elmélet" szerint a székely írás
a belső-ázsiai türk rovásírással áll kapcsolatban. Az elgondolás
eredeti formája Sebestyén Gyulától és Németh Gyulától ered.
Sebestyén Gyula (1864-1946) irodalomtörténész, az Etnographia
című folyóirat szerkesztője a kutatásait főként a régi magyar
irodalom és a rovásírás tárgyköreiben végezte, valamint szintén
jelentősek a téli néphagyományokkal kapcsolatos kutatásai.
Németh Gyula (1890-1976) nemzetközi hírű magyar nyelvész,
akadémikus és turkológus, az első török nyelvtan szerzője
Törökországban ma is nagy megbecsülésnek örvend. Ő volt az egyetlen
ismert alán nyelvemlék azonosítója. Fő kutatási területei a török
nyelvjárások és nyelvtörténete, és a magyar őstörténet, a magyar
nyelvtudomány kérdései. Legnagyobb hatású munkája 1930-ban megjelent
könyve, A honfoglaló magyarság kialakulása. Mintegy 50 cikkben
foglalkozott a korai magyar jövevényszavakkal és kultúrtörténeti
vonatkozásaikkal.
Szerintük az alfabetikus írások közé tartozik, elvont őse a föníciai
ábécé – így rokonságban áll a héber írással, a latin ábécével és a
többi jelentős ábécével is. A magyarsághoz hosszú vándorút során
jutott el az írástudás: először az arámiak (arameusok) átvették a
föníciaiaktól az írást (arámi írás); tőlük a szíriaiak (szíriai
ábécé); majd a szogdok (szogd ábécé); és végül a különféle török
népek (türk rovásírás).
A (Szkíta)-avar-kazár elmélet képviselői közül Sándor Klára
szerint amíg nem sikerül megtalálni azt az írásrendszert, amely
erősen valószínűsíthetően a székely rovásírás ősének tekinthető,
addig az írás eredetéhez kapcsolódó problémák megoldatlanok is
maradnak.
Vékony Gábor azt az elméletet vallja, hogy a székelyek a
szkíták leszármazottai, akik a nyugat felé vonuló magyarokhoz
csatlakoztak. Ezt támogatná a székely és a szaka (szkíta) népnevek
hasonlósága. Szerinte feltételezhető, hogy a székelyek eredetileg a
frank Pannonia - azaz a Nyugat-Dunántúl - területén laktak, ez jól
magyarázná csoportonkénti elkülönülésüket a többi magyar nyelvűtől.
Írásuk, a székely rovásírás az avar kori rovásírás egyenes
folytatása, amelyre hatott a kazár írás is. Véleménye szerint
leleteink alapján úgy látszik, hogy a IX. század végén a
Kárpát-medencébe került kazár írás hozzájárult a korábbi
Kárpát-medencei írásismeret megerősödéséhez és feléledéséhez, s a
kettő ötvöződése alakította ki a székely rovásírást.
A rovásírás betűi Forrai Sándor szerint (lásd:
A Forrai-féle betűsor)
A magyar rovásírás
jelkészletének első ismert lejegyzése a nikolsburgi rovásírásos
ábécé, mely egy pergamenlapon található, amit egy 1483-ban
kinyomtatott könyv hátsó szennylapjaként őrződött meg a
Dietrichstein hercegek könyvtárában a Csehországhoz tartozó Mikulov
(németül Nikolsburg) városában.
A lap
eredetileg a XV. század közepe táján egy kódex első táblájának belső
borítója volt. Az ábécé fölött az „itt következnek a székelyek
betűi” jelentésű felirat áll. Ezt követi 46 rovásjel, köztük több
összetett is, majd az „amen” szó székely betűkkel leírva. Vékony
Gábor szerint az ábécé lejegyzője
Janus Pannonius lehetett.
Az ábécéként emlegetett jelsor egyetlen vegyes listában betűket,
szótagjeleket és szójeleket tartalmaz, végül egy egyszavas
szövegmutatványt is megad („amen”). Ezért bár a szakirodalomban
elfogadott megnevezésről van szó, az "ábécé" titulus mégis
félrevezető. A szótagjelek többnyire ligatúrák, azaz
betűösszevonások, de van közöttük olyan is, amelyiknél nem
felismerhetők az alkotóelemek.
A nikolsburgi szójelek: az
"us",
a
"tprus"
és az "nt/tn". Az "us" az ős szójele, a Tejút hasadékában
karácsonykor kelő napistent ábrázolja. Azért éppen ez az ős
szavunk jele, mert az ősvallás szerint a magyar nép és uralkodó
dinasztiája a napistentől származik származású. A "tprus" jel a "tapar
us", azaz "szabír ős" jelképe, amely az égig érő fát (a Tejutat)
ábrázolja. A nikolsburgi ligatúrák közé tartozik az "st" jel,
amelyet az "s" és a "t" jeléből állítottak össze. Ezt alkalmazták
például a bögözi rovásfelirat "sta" ligatúrájában (az Están, azaz
István szóban) egy további "a" jellel megtoldva. Ilyen ligatúra (a
Ten istennév szójele) az "ent" jel is, amely az "n"-ből és a "t"-ből
keletkezett. Ezt találjuk az énlakai unitárius templom
mennyezetkazettáinak sarkában, a világfát ábrázoló ligatúra USTeN
(azaz Isten) szavában, de több sztyeppi és ókori nép jelkincsében
is.
A székely-magyar rovásírás jelei
1961-ben Erdélyben,
Tatárlakán, Nicolae Vlassza, kolozsvári régész egy hamuval telt
sírgödröt tárt fel, amelyben egy 40 év körüli ember összetört,
megégett csontjaira, mellette pedig 26 agyagszoborra, két
kőfigurára, egy tengeri kagylókból készült karperecre, egy égetett
agyagból készített korongra és két téglalap alakú táblácskára
bukkant. A csontok alapján a szénizotópos vizsgálat eredménye
szerint a lelet 6-6000 éves. A korongon írás és képírás, az egyik
táblácskán csak képírás van, ezek a felső harmaduknál át vannak
fúrva. A másik táblácskán két kecskének tűnő állat és egy növény
képe látható. A korongon és a képírásos táblácskán lévő jelek
1000-1500 évvel idősebbek a sumér képírás első emlékeinél, valamint
helyi, tatárlakai agyagból készültek.
A tatárlakai amulettek
Különös figyelmet érdemel a kör alakú, négy mezőre osztott amulett,
amelyen világosan felismerhető három betű rovásírásunkból: a gy,
az ny, és a z.
E leletek azt
bizonyították, hogy az eddigi feltevéseket el kell vetni, mert ez a
"telepes kultúra" - az eddigi hipotézisekkel ellentétben - nem
Közel-Keletről érkezett Közép-Európába, hanem az itteni
posztglaciális korszak közösségeinek a terméke. A tatárlakai amulett
és a rajta lévő "írás" mintegy 1500 évvel megelőzi a legrégibb sumer
képírást, s bizonyítja, hogy az emberiség történelme a
Kárpát-medencében kezdődik.
Folytatjuk!
Forrás: Wikipédia,
Crowland, Varga Géza, Badiny Jós Ferenc |
HIRDETÉ
HIRDETÉS
A nikolsburgi
rovásírásos ábécé
A Dietrichstein-könyvtár
1933-ban árverésre került Luzernben s ez alkalommal a Magyar Nemzeti
Múzeum megvásárolta, jelenleg az Országos Széchényi Könyvtárban
található.
|
