|
A XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész,
népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a Zeneakadémia
tanára. Művészete és tudományos teljesítménye nemcsak a magyar és az
európai zenetörténet, hanem az egyetemes kultúra szempontjából is
korszakalkotó jelentőségű.
HIRDETÉS
Zeneszerető családban nevelkedett: apja, idősebb Bartók Béla a város
iskolájának igazgatója volt, zongorán, csellón játszott, zenekart vezetett, sőt
a komponálással is foglalkozott; anyja tanítónő volt és kiválóan zongorázott.
1899-ben a Pesti Zeneakadémiára iratkozott be, Thomán István zongoraosztályában
és Koessler János zeneszerzésosztályába. Stílusának kialakulásában meghatározó
szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának, különösképpen Brahms
művészetének. Kodály Zoltán támogatásával behatóan foglalkozott a magyar
népzenével, illetve összehasonlító kutatások végett a szomszéd népek népzenéjét
is górcső alá vette. A parasztzene megismerésének hatására kompozíciós stílusa
is átalakult, mely immár a népzene stílusjegyeire támaszkodott. Ennek
kiteljesedése a Balázs Béla misztériumjátékára komponált operája A
kékszakállú herceg vára.
1940-ben az Egyesült Államokba emigrált és a Harvard Egyetemen tartott
előadásokat a magyar zene kérdéseiről. 1945. szeptember 26-án halt meg leukémia
következtében New Yorkban. Posztumusz Kossuth-díjjal jutalmazták 1948-ban.
Bartók kezdetben a klasszicista és a romantikus zene jellegzetességeit
sajátította el, ami nem véletlen, hiszen környezetében a zene ezen irányaival
találkozhatott. Később – az 1896-os millenniumi ünnepségek és a fellángoló
magyar nacionalizmus hatására – zenéjét hazafiasságának kifejezésére használta.
Ebben az időben ismerkedett meg Richard Strauss merészen új zenéjével, ami nagy
hatással volt pályafutásának korai szakaszára. Ezen hatások szép eredményei
többek közt a 'Pósa-dalok' 1902-ben, illetve a Kossuth-szimfónia 1903-ban (az
utóbbi esetében ugyan a mérleg a hazafias érzés felé billen, de Strauss
programzenéjének hatása egyértelműen kimutatható rajta). Ugyancsak Strauss
virtuóz hangszerelési technikáját használta az I. szvitben (1905) is. Mikor
túljutott Strauss hatásán, Liszt Ferencre, neki is a kései, akkor még alig
ismert és még kevésbé méltányolt műveire figyelt fel, és tudatosan vállalta
ennek a hagyománynak folytatását.
A folklórkutatásai következményeként a népzenei nyelv teljesen beleépült
zenéjébe, és nem csak azokba, amelyekben kifejezetten a népzene van előtérben
(értsd: népdalfeldolgozások stb.)
Az 1920-as években újabb hatások érték művészetét, időben több egymástól
századra levő, stilisztikailag is homlokegyenest ellentmondó stílusok: egyfelől
Arnold Schönberg és Igor Stravinsky újításaival (atonalitás, dodekafónia stb.),
másfelől fokozott érdeklődéssel tanulmányozta és interpretálta a francia és
olasz barokk zongoramuzsikát (megjegyzendő, hogy sok darabot átdolgozott modern
zongorára, illetve mindegyik darabot ellátta ujjrenddel, előadási jelekkel).
Bartók úgy jellemezte ezt az időszakot, hogy fejlődése következetesen egy
irányban haladt, és 1926-tól kezdve művei kontrapunktikusabbak, ugyanakkor pedig
egyszerűbbek lettek.
Gondolkodásmódja egyre inkább a humanista törekvésekkel lett rokon, erre szép
példa a Cantata Profana „csak tiszta forrásból” merítése. Másik lehetőségét a
falusi nép és a természet közelségétől remélte, azonban a politikai problémák
egyre sűrűsödtek, kitört a második világháború; ennek ellenére Bartók egyáltalán
nem szakadt el humanista eszméitől, sőt még jobban felerősödött benne. A lét
elviselhetetlenné vált itthon és az emigrációban is. Kései művei, a II.
hegedűverseny, a Zenekari Concerto és a III. zongoraverseny alkotója előtt már
megvilágosodott az ember jövőjének reményteljes távlata, amelyet csodálatosan
karcsú és nemes dallamosságával, formáinak klasszikus arányaival és egy Johann
Sebastian Bach mélységes hitével járt be.
Meglepő, de Bartók kiválása a zenei életből nem volt olyan jelentős esemény,
mivel egyrészt nemigen tanított zeneszerzést, másrészt közel sem volt akkora
követőtábora, mint Kodály Zoltánnak. Csak megkésve jutottak el Magyarországra
Bartók utolsó, összefoglaló, s emiatt új iskola teremtésére már nem alkalmas
művei, ezenkívül az 1949-ben elhatalmasodó, esztétikai értelemben is rendkívül
gondolatszűkítő sztálinizmus a Bartók-életmű jelentős részét – érthetetlennek és
formalistának bélyegezve – elvetette, sőt megismerését és követését tiltotta.
Talán ez az oka, hogy mégis keresett lett Bartók zenéje, 1950 körül az akkor
legfiatalabb szerzők, akikből később nagy komponisták lettek, mint Ligeti György
vagy Járdányi Pál, már ezekben az években Bartók-hatású műveket írtak (Ligeti a
Musica Ricercata, 6 bagatell fúvósötösre című opuszát, Járdányi I.
vonósnégyesét).
Zeneszerzőink az 1955–1956-os kultúrpolitikai fordulat után, tehát legalább
tízéves késéssel, fedezték fel maguknak nagyrészt – műveikben is nyíltan
vállalva – Bartókot.
A késés más értelemben is megmutatkozott. 1945 után úgy tűnt, hogy Kodály Zoltán
(aki pedagógusként sokkal jelentősebb személy volt, mint Bartók) eszméi,
valamint a tanítványok immár évtizedes munkálkodása és a Kodály által életre
hívott kórusmozgalom ugyancsak jelentős eredményei révén mehet végbe a nép
felszabadulása. Ez részben be is következett, igaz kapkodón, és egy másik, jóval
merevebb és szűkebb látókörű terv eredményeként. Kodály viszont száz évre
tervezett, mert tudta, hogy a nép nevelődését nem lehet határozatokkal egyik
napról a másikra elintézni.
Kodály hatása viszont hosszú távon nem érvényesülhetett, ugyanis, bár kora
modern zenei nyelvétől nem szakadt el feltűnően, zeneszerzői pályafutásának
zenitjén bizonyos, a magyar zenetörténet hiányos természetéből fakadó történelmi
„késéseket” pótolt (a Háry Jánossal az elmaradt Singspiel tradíciót, a Psalmus
Hungaricusszal a hiányzó barokk oratóriumot, a kórusművekkel a Magyarországon
mostoha sorsú vokális polifóniát stb.). Tehát a fiatalok számára Kodály
művészete nem jelentett előrelépést, ellentétben Bartók zenéjével.
Az 1956-os forradalom, s az ezt követő, lassacskán puhuló diktatúra a rendszer
keretein belül, saját jól felfogott érdekében olyan, olykor meglepően engedékeny
kultúrpolitikát hívott életre, amely szellemi felszabadulást hozott a magyar
zene történetében. Ekkor történt meg a személyi kultusz idején nemkívánatosnak
tartott Bartók-művek, például A csodálatos mandarin (amelyet egy 1945-ös
bemutatási kísérlettől eltekintve csak 1956-tól játszottak, s fogadtak el
hivatalosan) rehabilitálása, nem kismértékben Lendvai Ernő iskolateremtő
elemzései alapján. |
HIRDETÉS
 Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
HIRDETÉS
|
