|
A magyar zene kezdete időtlen mélységekbe nyúlik vissza. A
modern zenetudomány összehasonlító vizsgálatai azt mutatják, hogy a
magyar zene eredetét illetően Belső-Ázsia népeinek népzenéjéhez,
későbbi fejlődését tekintve pedig Európa különböző népzenei és
klasszikus zenei hagyományhoz kapcsolódik. Erre épült az a magyar
klasszikus zenei kultúra, amit a 18-20. századi európai zeneművészet
is számon tart.
HIRDETÉS
Bartók Béla |
 |
|
 A
XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője, zongoraművész,
népzenekutató, a közép-európai népzene nagy gyűjtője, a
Zeneakadémia tanára. Művészete és tudományos teljesítménye
nemcsak a magyar és az európai zenetörténet, hanem az
egyetemes kultúra szempontjából is korszakalkotó jelentőségű. |
|
Tovább |
|
Erkel
Ferenc |
|
|
|
 A
magyar nemzeti opera megteremtése Erkel Ferenc nevéhez
fűződik. Erkel tevékenysége természetesen ettől sokkal
sokrétűbb, zongorára írt darabokat, kórusműveket komponált,
nagy hatással volt a zeneélet egészére. Legnagyobb sikerű
operái a Hunyadi László (1844) és a Bánk bán (1861). |
|
Tovább |
|
Kodály
Zoltán |
|
|
|
 Háromszoros
Kossuth-díjas magyar zeneszerző, zenetudós, zeneoktató,
népzenekutató, az MTA tagja. Zenei nevelési koncepciója ma a
magyar zenei köznevelés alapját jelenti, jelentős szerepe van
a szakoktatásban is. Az általa írt Háry János jelentősége
elsősorban abban áll, hogy általa a magyar népdal bekerült a
magyar színházakba. |
|
Tovább |
|
Liszt
Ferenc |
|
|
|
 A
XIX. századi romantika egyik legjelentősebb zeneszerzője,
minden idők egyik legnagyobb zongoraművésze. Liszt Ferenc
nemzetiségét számos életrajzi tanulmány tárgyalja, hogy német
vagy magyar nemzetiségű volt-e. |
|
Tovább |
|
Himnusz |
|
|
|
 A
Himnusz Kölcsey Ferenc verse, mely egyben Magyarország nemzeti
himnusza. A Himnusz a költő legnagyobb hatású verse, amelyet
Szatmárcsekén, 1823-ban írt. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc
zeneszerző és karmester szerezte 1844-ben. |
|
Tovább |
|
Csárdás |
|
|
|
 A
csárdás hagyományos magyar néptánc. A magyar táncstílus
megtestesítője, amiben büszke tartású férfi táncosok
külön-külön rögtönöznek, szét- és összedobbantva lábaikat,
majd a férfiak a nőkkel párban forognak. |
|
Tovább |
|
Cigányzene |
|
|
|
 A cigányzene (illetve magyar nóta) a magyar cigányok által játszott,
elsősorban szórakoztató célzatú magyar népies műzene. A
cigányzene-magyar nóta elnevezések kettőssége szemléletesen jelzi a
műfaj kettős kulturális kötődését. A köztudat sokáig hol a magyar,
hol a cigány autentikus népzenével azonosította – helytelenül. |
|
Tovább |
A honfoglaló magyarság zenéjéről
nincsenek pontos ismereteink, de az összehasonlító zenetörténet a népzenegyűjtés
eredményeinek felhasználásával a régi diatonikus siratókban és pentaton
dallamokban találta meg az ugor és türk eredetű gyökereket. Levédia idejéből a
bizánci, majd a honfoglalás utáni időkből szláv zenei hatások is kimutathatók. A
kereszténység felvételével Magyarország a nyugati műzenei hatás volt a domináns.
Első hangjegyes emlékeinket 11. század végi szerkönyvekben találhatjuk meg, de
ezek még neumaírással készültek, ami nem jelöl pontos hangmagasságot. Az első
vonalrendszerre írt kották a „Pray-kódex”-ben találhatók meg.
A templomi zene mellett a világi és népzenei élet is virágzott. A nyugati
stílust a királyi udvarokba érkező trubadúrok ismertették meg, de korabeli
világi műzenéből semmi nem maradt fenn a forrásokban. Az egyszólamúság nyilván
továbbra is dominált, de egyre erőteljesebben jelen volt a nyugati típusú
polifon műzene is. Mátyás idejéből feljegyzések szólnak arról, hogy a király
Galliából és Germániából szerződtetett énekeseket. Beatrixnak külön énekkara
volt, maga jól és szívesen játszott hárfán. Fontos zenei forrásunk ebből a
korból a Mátyás-Graduále.
A török hódítás nagy visszaesést okozott a magyar zenei életben is, persze
működtek a szabad területeken neves karmesterek, zeneszerzők (például Kájoni
János), de tevékenységük nem tudott területileg kiteljesedni. Pedig a zenei élet
nem lehetett fejletlen, ha Bakfark Bálint, aki zenei képzettségét még itthon
kapta meg, világhírű lantművésszé vált külföldön. A 17. századra a világi
zenében a históriás énekekről (nagy mestere Tinódi Lantos Sebestyén) a hangsúly
az önálló lírai dalokra tevődött át (Balassi Bálint), a hangszeres tánczene
területén kiemelendők az „ungerascá”-k, „ballo ungeresé”-k.
A török kiűzése után az ország meglepő gyorsasággal éledt újjá, a zenei kultúra
helyszínei a főúri rezidenciák, az egyházi intézmények és a városi zeneélet
lettek.
A főúri rezidenciák között a legjelentősebb az Esterházyaké. Esterházy Pál „Harmonia
Caelestis” című kantáta gyűjteménye 1711-ben jelent meg, és az európai zene
részeként értékeljük. Esterházy volt Kismarton első építője, aki az udvarában
orgonát építtetett, csembalót vásárolt, zenekart és kórust alapított. Az
Esterházy udvar legjelentősebb karmester–komponistája Joseph Haydn volt, aki
1761-ben került Esterházy Pál Antal herceg, majd halála után „Pompakedvelő”
Miklós szolgálatába. A herceg 1766-ban áttette udvartartását Eszterházára, ahol
Versailles mintájú kastélyt, mellé operaházat építtetett, ahova neves énekeseket
szerződtetett Itáliából és Bécsből.
A művészetpártoló főurak között jelentős szerepe volt egyes főpapoknak, akik a
templomi muzsikát ellátó együttesek mellett magánzenekart is fenntartottak. Így
dolgozhatott Nagyváradon Joseph Haydn öccse, Michael Haydn, majd Carl Ditters
von Dittersdorf. A fővárossá lett Pozsony zeneéletben fontos szerepet játszott a
magyar zeneszerző–karmester Fusz János. Fontos megemlíteni Koháry Mária Antónia
grófnő nevét, aki az 1770–80-as években számos zongoraszonátát írt, s így az
első magyar zeneszerzőnőnek számít.
A műzene fontos pártfogói voltak a püspöki, érseki székhelyek is. Győrben a
székesegyház együttesébe a képzett zenészek egy része Kismartonból és Bécsből
érkezett. A székesegyház nagy hatású karnagya Istvánffy Benedek, a 18. század
legjelentősebb magyar zeneszerzője volt. Pécsre 1742-ben egy teljes bécsi
templomi együttes érkezett a székesegyházba, vezetői közül Johann Georg Licklt
kell kiemelni.
A 18–19. század fordulóján továbbra is meghatározó volt az egyszólamúság. Népies
dalokat tartalmaz Pálóczi Horváth Ádám „Ötödfélszáz énekek” című gyűjteménye
1813-ból. Amade László népszerű bécsi és olasz dalokat fordított magyarra,
Verseghy Ferenc pedig a bécsi klasszikusok stílusában írt új műveket. Kialakult
azonban egy sokkal fontosabb és értékesebb instrumentális zene, a verbunkos, a
magyar tánczene, amely a nemesi és a polgári osztályban is igen népszerű volt. A
műfaj nagyjai Bihari János, Lavotta János, Csermák Antal és Rózsavölgyi Márk.
Ebben az időszakban alakultak ki a zenés színházak, melyek váltakozva adtak elő
prózai és zenés darabokat. Az első magyar opera Chudy József Pikkó herceg és
Jutka Perzsi című darabja volt, de Fusz János (Pyramus és Thisbe) és Ruzitska
József (Béla futása) is írt operát.
A magyar nemzeti opera megteremtése Erkel Ferenc nevéhez fűződik. Erkel
tevékenysége természetesen ettől sokkal sokrétűbb, zongorára írt darabokat,
kórusműveket komponált, nagy hatással volt a zeneélet egészére. Legnagyobb
sikerű operái a Hunyadi László (1844) és a Bánk bán (1861).
Az első olyan magyar zeneszerző, aki túlnőtt az ország zenekultúrájának
keretein, Liszt Ferenc volt. Gyermekként került külföldre, s magyar voltára az
1838-as pesti árvíz döbbentette rá. Egyik hazalátogatása alkalmával ismerte meg
a magyaros cigányzenét, és egyetemes érvényű darabokat tudott írni
felhasználásukkal. A szabadságharc bukásáról gyászkompozíciókkal emlékezett meg
(Funérailles – Gyászdalok). 1854-ben írta Hungária című szimfonikus költeményét,
az esztergomi bazilika felszentelésére írta Missa solennist. Jelentős részt
vállalt a Zeneakadémia tervének megvalósításában.
A zenei élet fellendülése révén modern, polgári értelemben vett hangversenyélet
bontakozott ki az országban. Mind több városban alakultak zenekarok, hatalmasat
fejlődött az előadóművészet. Reményi Ede világhírű hegedűművész volt, aki
zongorakísérőként vitte magával hangversenyeire a fiatal Brahmsot. Ugyancsak
világhírre tett szert Joachim József hegedűművész is, aki a magyar zene
népszerűsítője, Brahms jóbarátja volt. Hollósy Kornélia és Schodelné Klein
Rozália Európa ünnepelt koloratúrszopránjai voltak.
A század közepén a verbunkosból a népies műdalokon, a diákdalokon keresztül
kialakult a magyar nóta, amely elsősorban a zeneileg nem túl művelt kisnemesi,
polgári, népi rétegekben terjedt el, de a cigányzenekarok révén elérték a falusi
rétegeket is.
A századfordulóhoz közeledve a hangversenyéletet az Erkel-fiúk és Richter János
erősítette. Richter előkészítette a terepet Gustav Mahler, majd Nikisch Artúr
Operaházi tevékenységéhez, akik tevékenysége révén az Opera a virágkorát élte.
Az előadóművészet terén olyan nagyságok arattak sikereket itthon és világszerte,
mint Auer Lipót, Hubay Jenő és Zichy Géza. A keszthelyi születésű Goldmark
Károly Bécsben mutatta be Sába királynője című operáját, amivel világsikert
aratott. Ekkor kezdődött a magyar operett kialakulása a magyar operahagyományok
és a bécsi zene egymásra hatásából. Nemzetközileg is sikeres szerzői: Lehár
Ferenc, Kálmán Imre, Huszka Jenő.
A 20. század első felének magyar zenéjére kétségkívül elsősorban Bartók Béla és
Kodály Zoltán munkássága nyomta rá a bélyegét. Zenei eszmélésük után mindketten
a népdal felől érkeztek, ám – a közvélekedéssel szemben – más utakat jártak be.
„Míg Kodály a romantikából kinőtt nemzeti stílussal ötvözi a népdalt, Bartók azt
alapelemeire lebontva a XX. század zeneszerzői feladataival méri össze, s alkot
zenetörténeti jelentőségű szintézist. Így lesz Kodály elsőrendű reprezentánsa
nemzeti zenénknek, Bartók pedig az egyetemes zenetörténet egyik legnagyobb
alakja.”
Kodály 1923-ban komponálta Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ötven éves
jubileumára a Psalmus Hungaricust. Ezután teljes munkabírását és tekintélyét a
zenei nevelés színvonalának emelésére, s ennek részeként a kórusmozgalom
megteremtésére, kiteljesítésére fordította. Zeneszerzői munkásságát, már
egyértelműen a népdalok befolyásolták: Háry János (1927), Marosszéki táncok
(1930), Székely fonó (1932), Galántai táncok (1933). A második világháború után
az új rendszer támogatta a zenei élet kiterjesztésére tett erőfeszítéseit,
zeneiskolák sora alakult, az oktatási rendszer korszerűsítése céljából
kidolgozott módszerét („Kodály-módszer”) széles körben alkalmazták a világon.
1967-ben hunyt el.
Bartók Béla 1911-ben komponálta A kékszakállú herceg vára című operáját, amit
azonban csak 1918-ban, A fából faragott királyfi című táncjáték sikere után
mutattak be. A két háború között, elismert zongoristaként, sokat koncertezett
itthon és külföldön. 1936-ban készült Zene húros hangszerekre, ütőkre és
cselesztára című műve, 1939-ben a Divertimento. Amerikai emigrációjában írta a
Concertót, a Szólószonátát hegedűre, A III. zongoraversenyét és a
Brácsaversenyét már nem tudta befejezni. 1945. szeptember 26-án hunyt el,
hamvait 1988-ban szállították haza, a Farkasréti temetőbe.
A korszak fontos komponistái voltak még Dohnányi Ernőt és Weiner Leó. A század
folyamán – a második világháború előtt és után, valamint 1956-ban – magyar
zenészek sora hagyta el az országot, és külföldön szerzett világhírt, a
karmesterek közül például Doráti Antal, Ormándy Jenő, Reiner Frigyes és Solti
György nevét lehet megemlíteni, de a hangszeres művészek között is voltak szép
számmal (Cziffra György, Frankl Péter, Pauk György, Vásáry Tamás). A személyi
állományában kétségkívül meggyengült zenei élet itthon maradt tagjai közül
Ferencsik János és Lehel György, Fischer Annie, Kovács Dénes, Lehotka Gábor,
Svéd Sándor, Székely Mihály és mások biztosították a magas színvonalú
zeneéletet. A Kodály utáni korszak új szemléletű komponistái közül néhány:
Balassa Sándor, Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng
István, Ligeti György, Maros Rudolf, Mihály András, Petrovics Emil, Soproni
József, Szokolay Sándor, Szőllősy András. Az 1970-es években már külföldi
iskolázottságú komponisták is jelentkeztek: Dubrovay László, Eötvös Péter,
Victor Máté. Később Decsényi János, Dukay Barnabás, Gyöngyösi Levente, Orbán
György, Selmeczi György és mások is szerepet kaptak műveikkel.
A hatvanas évektől sorra alakultak az országban a vidéki szimfonikus zenekarok
(Miskolc, Pécs, Szombathely, Győr, Szeged, Debrecen stb.), világhírű
kamaraegyüttesek (Bartók Vonósnégyes, Liszt Ferenc Kamarazenekar). Új
előadóművész generáció robbant be a hangversenyéletbe: a zongoristák közül
Kocsis Zoltán, Ránki Dezső, Schiff András, azután Jandó Jenő, később Bogányi
Gergely, további hangszeresek például Kelemen Barnabás, Onczay Csaba, Perényi
Miklós, Szenthelyi Miklós, Szabadi Vilmos. A század utolsó évtizedeiben olyan
énekesek tűntek fel, akik keresett és ünnepelt művészeivé váltak a világ neves
operaszínpadainak: Gregor József, Marton Éva, Polgár László, Rost Andrea, Sass
Sylvia. Fiatal karmesterek sora is világhírre tett szert: Fischer Ádám, Fischer
Iván, Hamar Zsolt.
Népzene és népdal
A magyar népzene története a magyar őstörténetbe nyúlik vissza. A zenetörténet a
19. század végén megindult népzenegyűjtés eredményeiből, Vikár Béla, majd Kodály
Zoltán és Bartók Béla, később mások gyűjteményeinek felhasználásával igyekszik
feltárni, milyen is lehetett ez a népzene, és hogyan alakult fejlődése. A magyar
siratódallamok leggyakoribb típusa a diatonikus sirató, amely amely ugor
eredetre vezethető vissza, osztják epikus énekekkel mutat rokonságot. Az epikus
énekekre az emlékező, dicsőítő és holtakat sirató jelleg együttesen jellemző
volt. A magyar sirató ennek a hajdani, általánosabb műfajnak a maradványa.
Lényege, hogy szólisztikus és recitatív, szövege többnyire rögtönzésszerű,
dallama ereszkedő jellegű szakaszokból áll. Megtalálhatók a magyar népzene ősi
rétegeiben a türk nyelvű népekkel való együttélésre utaló, elsősorban pentaton
dallamok is. Ezek egy része szintén sirató, Erdélyben és Moldvában gyűjtöttek
ilyeneket. A pentaton dallamok másik része az ereszkedő típusú népdal, régi
típusú népdalként szokták említeni. Strófaszerkezetük négysoros, dallamuk nem
nem a pusztán a „puritán” ötfokúságra épül, ún. kvintváltással terjesztették ki
szélesebb hangtartományba. A zenetudomány kimutatott a magyar zenében Levédia
idejéből bizánci, majd – főleg a honfoglalás utáni időkben – szláv zenei
hatásokat is. A szláv földművelőktől eredeztethetők a szokásrendhez, a
rítusokhoz kapcsolódó, és az ezekhez társuló zenei minták átvétele. Míg
szomszédaink szinte valamennyiétől vettünk át népzenénkbe, érdekes, hogy a német
népzene semmilyen hatást nem gyakorolt a magyarra.
A magyarság akkori zenéjére a kalandozások korából van egy közvetett feljegyzés
(Ekkehard krónikája), ami szerint a magyarok a Sankt Gallen-i kolostorban,
mulatozásuk közepette „elkezdtek szörnyűséges hangon isteneikhez ordítozni”,
nyilván énekeltek, aztán megemlékezik az írás a magyarok kürtjeleiről is. Más
feljegyzés szerint az 1046-os pogánylázadás idején Vata fia János is szívesen
hallgatott énekeseket. A magyar zenére a Szent Gellért legendában is találunk
utalást. Eszerint Gellért püspök, miközben megszállt egy majornál, élvezettel
hallgatta egy lányka éneklését, a „magyarok szimfóniáját”. Nem tudni, milyen
dallam lehetett ez, valóban magyar lehetett-e, a szimfónia kitétel pedig
mennyire lehet ironikus jellegű. Anonymus is beszámol arról, hogy az augsburgi
vereség után a vezérek saját magukról szóló énekekben mesélték el történetüket.
Énekmondók, epikus történeteket elrecitáló énekesek akkoriban gyakran
vándoroltak az ország különböző vidékein, még a királyi udvarba is eljutottak. A
királyi regösöket nem ritkán egy faluban telepítették le, erre utal néhány régi
településnevünk (Regtelek, Regestó stb.). Hasonlóak a kürtös, dobos, sípos,
igric szavakat tartalmazó helységnevek is. A regösénekek egyértelműen az
Árpád-korból származnak, magjuk még korábbról. A regösök előadásaiban pogány és
keresztény képek keverednek, a dallamban visszatérő és változó elemek
kombinálódnak. Feladatuk az ünnepekhez kapcsolódó, Szent Istvánhoz, Máriához
kapcsolódó énekek elmondása volt.
A magyarság dallamainak alakulására természetesen hatással voltak az európai
kifejezési eszközök is. Maga Kodály írta, hogy „Magyarország az európai
dallamvándorlás útjába ezer éve be van kapcsolva, … nálunk is életben maradtak a
nép ajkán középkori dallamtípusok késő leszármazói.” A középkorra esik a
hagyományok gazdagabb kibontakozása, népszokássá való összeállása, ami számos
régi dallamot őrzött meg.
A magyar népzene alakulására a romantika korában kialakult magyar tánczene, a
verbunkos közvetlen hatással volt. A verbunkos a nemesi és a polgári osztályban
is igen népszerű volt, elterjedését a zenés színházak is elősegítették, amelyek
a népszínmű előadásaikat népies dalokkal színesítették. A 19. század közepén
azután kialakult a magyar nóta, amely elsősorban a zeneileg nem túl művelt
kisnemesi, polgári, népi rétegekben terjedt el, de a cigányzenekarok révén
elérték a falvakat is. Emiatt a két világháború között a népzene erősen
veszített erejéből, élő hagyománya csak a peremvidékeken maradt. Az új stílusú
magyar népdalok viszont éppen az új behatások révén jöttek létre, nagyjából a
19. század közepétől. Legtöbbjük azonos kezdő- és zárósorral rendelkezik, a
legelterjedtebb forma az ABBA. Az új dallamokban is megvan a régi stílusra
jellemző ötfokúság és a kvintváltó jelleg. Jellegzetes új típusú például az
„Általmennék én a Tiszán…” kezdetű népdalunk.
A népzenei kutatások fontosságára Kodály ezekkel a szavakkal hívta fel a
figyelmet: „A zenei néphagyomány számunkra sokkal többet jelent, mint a régóta
magasrendű műzenével rendelkező nyugati népeknek. Mi csak a népzenében találjuk
meg a nemzeti hagyomány szerves folytonosságát. A művelt rétegen a sor, hogy azt
felkarolja, megőrizze, majd új, művészi formában újra átadja a nemzeti
közösségnek. |
HIRDETÉS
 Jelenleg
nincs ajánlható link!
|
HIRDETÉS
|
