II. József császár 1786-ban személyesen intézkedett
arról, hogy a Pozsonyból Budára áthelyezett kormányszervek, a
Helytartótanács, a kamara és a hétszemélyes tábla mintegy 500 főnyi
hivatalnoki kara számára a felosztott kármelita rend templomából
átalakított Várszínházban épületes, állampolgári és köztisztviselői
erényeiket erősítő időtöltést nyújtson.
Minthogy azonban - a jelentős bérletezési kedvezmény dacára - az új
közönség nem tölthette meg folyamatosan a Várszínház körülbelül 1200 fős
nézőterét, II. József egyesítette a két város, Pest és Buda színügyét.
Ezzel viszont (akarva-nem akarva) alárendelte eredeti, a felvilágosodott
abszolutizmus színházpolitikáját reprezentáló elképzelését a színház
mindenkori alapfunkciójának, a szórakoztatásnak.
A 18. század utolsó évtizedére ugyanis a még kisvárosias Pest-Budán (a
két város együttes lakossága 1787-ben alig haladta meg az ötvenezret)
kialakultak a színházlátogatás Bécset követő lehetőségei.
Pesten 1774 óta működött az egykori pesti városfal déli körbástyájából,
a Rondellából átalakított szükségszínház; 18 páholyával, 49
zártszékével, földszinti ülő- és álló-, valamint karzati állóhelyeivel
mintegy 500 nézőt fogadhatott egyszerre.
Nagyjából ugyanennyi volt a befogadóképessége Buda fűthetetlen nyári
deszkaszínházának. Az építtetőjéről Reischl-háznak nevezett, pajtaszerű
épület eredetileg a télre szétszedett hajóhíd elemeinek tárolására
szolgált (1784-től a század végéig működött).
Pesten a Váci-kapu környékén (a mai Vörösmarty tér helyén) állt a
márciustól novemberig működtetett Pester Sommer-theater, közönségére is
utaló nevén a "krajcáros komédia" (Kreutzer-Theater, 1794-1804), Bécs
kültelki színházainak hazai megfelelője; a Harlekin német
alakváltozatának, a Kasperlnek otthona, aki a címről ismert 388 előadás
40 százalékának volt főszereplője. Ősi tréfáit, valamint a műsoron nagy
számmal szerepelt balettek és pantomimek cselekményét nyelvi és
műveltségi kritériumok nélkül mindenki érthette; az általában egyórás
produkciót délután 3-tól este 10-ig 5-6 alkalommal ismételték. Végül
1782 és 1796 között állatviadal is működött itt.
A Bazilika helyén állt, 2000 személyes aréna a két város legnagyobb
tömegszórakoztató intézménye volt, amelyet nemesi és hölgyközönség is
látogatott (Gvadányi József is "elvitte" ide peleskei nótáriusát) -
annak ellenére, hogy véres balesetek, sőt halálesetek is előfordultak, a
sajtó pedig betiltását sürgette mint a felvilágosodott korhoz méltatlan
szórakoztatást, hiszen (a Hadi és Más Nevezetes Történetek szavaival
élve) "a szivet érzéketleníti, keményíti és vadítja".
II. József színházi nevelőprogramja igen hamar csődöt mondott: 1789-ben
(húsvéttól az év végéig) a 119 budai és 170 pesti előadáson megfordult
205 játékdarab közül 67 volt a vígjátékok, 42 a balettek, 32 az
énekesjátékok és 4 a pantomimek száma (70 százalék).
A magyar nyelv művelésének, a hazai történelem dramatizálásának és az
erkölcs nemesítésének szándékával indult magyar hivatásos színészet
1790-től elhatárolódhatott ugyan a krajcáros komédiától vagy az
állathecctől, de nem függetleníthette magát a gazdasági érdekek
mozgatta, szerződésekben szabályozott, a színházlátogatási szokásokat
kialakító szisztémától.
1789 és 1812 közt, a nagy pesti Német Színház megnyitásáig
kedd-csütörtök-szombat volt a játszási nap Pesten, szerda és péntek
Budán; vasárnap mindkét helyen játszottak, míg a hétfőket a
bérletszünetben tartott bemutatóknak tartották fenn. Minden második
előadás énekesjáték (Singspiel) volt. Normanapnak, tehát előírt
szünidőnek számított a nagyhét, pünkösdvasárnap, a december 23. és 26.
közötti napok, valamint november 29., Mária Terézia halálának
évfordulója. Az előadások este 7 órakor kezdődtek, télen 17 órakor,
farsang idején 16 órakor, hogy a nézők a báli évad eseményein is részt
vehessenek.
Sajátossága volt a két város (hétköznapi és színházi) életének, hogy
közöttük télen, a hajóhíd kiszedése után a kapcsolat megszakadt, a
közlekedés csónakban vagy a befagyott Duna jegén történhetett. A
helyzet, amelyet csak a Lánchíd megnyitása orvosolt a 19. század
közepén, közönségtörténeti szempontból azt jelentette, hogy a Várszínház
telente elvesztette pesti publikumának zömét, a kormányszéki
tisztviselők és a budai polgárok pedig átmenetileg nélkülözték a
látványos szcenikájú előadásokat, mivel II. József az ehhez szükséges
technika beépítését a Várszínházban megtiltotta.
Az első magyar színtársulat azonban megpróbálta közönségét ebben az
organikusan fejlődött (ha tetszik: "alulról építkező") struktúrában
"felülről" is biztosítani: 1790. évi két bemutatkozó előadásuk, az
1792-vel induló rendszeres játszás egyaránt a Budára összehívott
országgyűlés védőernyőjére számított, mint ahogyan 1807-ben is a diéta
itteni tevékenységétől várták jogi maradandósításukat és közönségüket
egyaránt. Mivel azonban (Pest vármegye segélyezése, a vármegyék jelképes
páholybérletei ellenére) az országgyűlésen kívül a Rondella és a
Reischl-ház látogatottsága a magyar előadásokon 20 százalék körüli volt,
1796-os bukásuk szükségszerűnek tekinthető.
A francia forradalom hatása és az ellene folytatott háború nem hagyta
érintetlenül a pest-budai nézőtereket sem. 1791 nyarán a német társulat
színre vitte a Bastille ostromát. Július 26-án maga az uralkodó
utasította az alkancellárt, hogy újbóli előadás esetén a színházat be
kell zárni, együtt az igazgató felelősségre vonásával; Sándor Lipót
nádor pedig levélben mentegetőzött.
A magyar jakobinusok perében a tanúként kihallgatott Szén Károly türjei
kasznár elismerte, hogy az előző télen, a pesti színházban örömmel
hallgatta August Kotzebue A nap szűze című, egyébként a spanyol hódítás
idején és Peruban játszódó, egzotikus érzékenyjátékában a következő
szavakat: "Öljétek meg a papokat, öljétek meg a királyokat!" - sőt, ezt
el is mesélte.
Németh János ügyész Sehy Ferenc színész elleni vádirata szerint a
népszerű művészre éppen a tömegbefolyás érdekében volt szükségük az
összeesküvőknek. Sehyt, a mozgalom egyik besúgóját felmentették, sőt a
kivégzések estéjén, 1795. május 20-án már fel is léphetett. A közönség,
amely nem tudott szerepéről, riadó tapssal fogadta: ez volt a mozgalom
melletti egyetlen nyilvános rokonszenv-megnyilvánulás. 1796-ban a
szabadszájú, rögtönzésre mindig hajlamos Kreutzer-Theater működését
ideiglenesen szüneteltették.
A színházi kultúraközvetítő szerepet játszó Bécs és Pest-Buda színházi
életét elsősorban az különböztette meg, hogy a császárvárosban a két
udvari teátrum mellett három kültelki játékszín is működött, markáns és
kiszámítható műsorprofillal, ennek megfelelően tagozódott közönséggel. A
kettős városban viszont a kisebb és osztatlanabb publikum egyazon
színtársulat tagjaitól (legfeljebb több játszóhelyen) várta el
valamennyi színházi igénye kielégítését.
A Pesti Városi Német Színház 1812 és 1849 között működött Pesten. Klasszicista stílusú háromemeletes épülete a mai Vörösmarty téren, a Vigadó telke mögött állt. Az épület 3500 néző befogadására volt képes, színpada 28 méter mély volt. 1812. február 9-én nyílt meg Kotzebue két darabjával (Ungarns erste Wohlthäter, Die Ruinen von Athen), amelyekhez Beethoven írt kísérőzenét. Társulata zenés (pld. Rossini, Mozart) és prózai (pld. Shakespeare, Schiller) darabokat egyaránt játszott. 1833-1838 között a színház karnagya Erkel Ferenc volt. 1847. február 2-án leégett, majd július 10-én nyitotta meg ismét kapuit. 1849-ben zárt be végleg. |
A helyzet 1812, a pesti Német Színház megnyitása után sem változott,
csupán rögzült a kialakult állapot. Shakespeare Othelló-ját már 1783 óta
ismerhette a közönség; az új színházban 12 előadást ért meg. Rossini
operaváltozata nagyobb siker lett: 1819 és 1846 között 81 előadás. És
színre került Meisl paródiája is, az Othellerl, der lustige Mohr in
Wien.
Noha a színháztörténetek egyöntetűen túlméretezettnek ítélték a 3500
nézőt befogadó új épületet, a közönség koncentrálása előnyökkel is járt:
vendégművészek a német nyelvterület egészéről jöttek és minden
színjátéktípusban. Joggal beszélt Garay János még az 1830-as években is
a "tarka német Tháliá"- ról. A jelző olyan értelemben is indokolt, hogy
a Német Színház valóban felszívta a hajdani Kreutzer-, sőt a
Hetz-Theater publikumát, valamint azt az "első közönség"-et, amelyik a
város növekedéséből adódott és színházi élmények nélkül érkezett. Az ő
igényeiket elégítették ki a "katonás" drámák (felvonulásokkal,
csatajelenetekkel), állatalakoskodó színdarabok (Mayerhoffer
"Bestiendarsteller" farkasként, leopárdként, kutyaként, oroszlánként és
majomként produkálta magát bennük), de felléptek gimnasztikai
társulatok, akrobaták is.
Szintén tarka volt a közönség nemzetiségi összetétele. A napóleoni
háborúk hadiszállításain meggazdagodott pesti polgárság, amely anyagilag
is érdekelt volt a régió legnagyobb színházának (és az egykori Pest
legnagyobb középületének) felépítésében és működtetésében, anyanyelvén
és Bécsre figyelve kívánt szórakozni és művelődni, ám mindig is
hangsúlyozta magyarországi voltát.
Az 1808 és 1812 közötti színházépítést a fejletlen infrastruktúra és a
háború okozta munkaerőhiány folyamatosan fékezte, a művészi munkákat
(szobordíszítés, díszletfestés) Bécsben kellett megrendelni - ám az
alapkövön Czinke Ferenc magyar disztichona állt, az előfüggönyön
Magyarország nemtője indult a Művészet temploma felé, a Hazaszeretet és
a Bőség kíséretében.
A nyitóelőadás előjátékát August Kotzebue, a korszak leghíresebb
darabgyárosa írta Szent István királyról, Beethoven szerezte a
kísérőzenét, a fődarab (Kotzebue: Belas Flucht) a magyar történelemből,
a tatárjárásból merítette tárgyát, bár - a császári család Napóleon
elleni menekülésének analógiája miatt - csak 1815-ben kerülhetett
színre, és helyette egy Pest városáról szóló allegória volt műsoron.
A hatalmas nézőteret egyetlen prózai darab tudta megtölteni, Theodor
Körner Zriny című tragédiája, amely Pesten 27, Budán 10 előadást ért
meg. A vendégművészek kötelességüknek érezték, hogy magyar nyelven is
megszólaljanak, egy-egy strófát így énekeljenek.
A pesti műsorra átkerült bécsi sikerdarabok honosításon estek át. Adolf
Bäuerle paródiája (Aline, oder Wien in einem anderen Welttheil) már
címében is Pestre változott, és a darab slágerében a "Ja nur ein
Kaiserstadt, ja nur ein Wien" magasztalás az "Es ist nur ein Ungarland,
es ist nur ein Pest" refrénre módosult.
A német színészet közönségének szórakozásigényéhez alkalmazkodott a
második pesti magyar színtársulat is (1807-1815); az újdonság varázsának
múltával, 1807-re és 1808-ra kiadott zsebkönyvükben őszintén
fogalmaztak:
"...hogyha előadott játék-darabjaink a nemzeti nyelv pallérozását és
ízlés finomságát előbb nem mozdítják is, és jobbá tételére semmi
befolyásuk nincsen is, legalább tisztességes időtöltést szereznek
azoknak, kik bennek kedveket találják".
A vándorszínészet későbbi pesti megjelenései alkalmával pedig akkor volt
sikerük, amikor a magyar nyelven megszólalás mellett művészi újdonságot
is hoztak: 1819-ben és 1820-ban Kisfaludy Károly történelmi vitézi
játékait és eredeti vígjátékait (a székesfehérvári társulat),
1827/28-ban Rossini magyar nyelvű operáit és a korai magyar
daljátékokat, közöttük az elsőt, Ruzitska Józseftől a Béla futásá-t,
Kotzebue említett sikerdarabja nyomán (az Erdélyországi Énekes
Társaság).
Ezekben az esetekben a pesti közönség magyar hányada és az alkalmi
publikum - például a vásárokba érkező, olykor analfabéta nézők - az
"első közönség" azonosuló érzelmi reakcióival válaszolt: így robbantak
ki hazafias, nézőtéri tüntetések a Kisfaludy-előadásokon vagy így kapta
meg a drámaíró legszebb "koszorúját" egy kecskeméti atyafitól, aki
végigzokogta a Kemény Simon búcsújelenetét: "...hogy a fene egye meg,
aki írta, az embernek csak pityeregni kell, már a fejem is fáj a sok
sírásban".
Pest-Budán az 1812 (a Német Színház megnyitása) és 1837 (a Pesti Magyar
Színház első előadása) közötti negyedszázadra esett a polgári,
biedermeier színházlátogatási szokások kialakulása. A feudális
nyilvánosság ideje lassan lejárt. A Napóleon fölött győzedelmes három
uralkodó, az osztrák császár, az orosz cár és a porosz király (a leendő
Szent Szövetség alapítói) 1814. október 25-e pesti színházlátogatása a
kassza számára fekete nap: 900 forint folyt el a fogadás
előkészületeire, miközben a meghívottak szabad bemenetet élveztek, a
város pedig nem kártalanította a színház bérlőit.
A pesti polgár viszont előfizethetett kihordott színlapra (így otthon
döntötte el, elmegy-e aznap este a színházba), családjával jelent meg a
nézőtéren, bár nem feltétlenül azonos helyosztályon (a hölgyek
zártszéket vettek, a férfiak a földszinti ülő- vagy állóhelyeket
foglalták el). A romantikus sztárkultusz jegyében neves
vendégművészekkel többször is megnézett egy-egy darabot; elismerését
tapssal, többszöri kihívással, koszorúkkal, versezettel juttatta
kifejezésre.
A színházi élmény az intimszférában folytatódott: kritikák hírlapi
elolvasásával, almanachok, kották és metszetek megvásárlásával. Az
alakítások vitatása kocsmaasztaloknál és szalonokban egyaránt dívott; az
utóbbi helyeken a zenélő óra a divatos operaáriákat játszotta. A
fiatalok színészi gesztusokat és haj- meg ruhaviseletet utánoztak; a
közönség egésze is felkapott egy-egy becenevet vagy szállóigét.
A körülrajongott szopránénekesnőt csalogányhoz hasonlították
("Nachtigall-Mink"), a Lumpazivagabundus Knierim csizmadiájának sokszor
ismételgetett, de soha be nem fejezett dala ("Eduard und Kunigunda")
pedig a monotónia, az egyhelyben topogás szinonimájává lett. A budai
Várszínház viszont, ahol zömmel drámák és kisebb igényű operák alkották
a játékrendet, egyre inkább kisvárosi színházzá vált egymást jól ismerő
és az újdonságokra kevéssé reagáló közönségével.
A Pesti Magyar Színház mint a
Nemzeti Színház elődintézménye, 1837. augusztus
22-én nyílt meg a mai Astoriánál, a Múzeum körút
és a Rákóczi út sarkán. |
1831-ben egy P. jelű író-fordító (= Paziazi Mihály) a
Die Biene című divatlapban arról értekezett, hogy a pesti közönség
háromféleképpen viszonyul a magyar színészethez: zömük (egyben mérvadó
hányaduk), nemzetiségtől és társadalmi állástól függetlenül, látja a
vándorszínészek hibáit, de azt körülményeikből magyarázza; egyik
csoportjuk mindent lenéz, ami magyar (hangadóik az Európát megjárt
uracsok, akik ezzel vélt műveltségüket fitogtatják), végül akad egy
csapat, amely hazafiságból mindent éljenez, ami magyar.
Széchenyi István 1832-ben néven is nevezte "a szemtelen és betyár
magaviselet" hordozóit; a karzat nemesi ifjúsága, a jurátusi kar az, aki
a nemesi szabadság örvén lelkesedik, sőt dühöng. Ők lelkesedtek Déryné
és Kántorné vendégjátékán (1822, illetve 1824), éljenezték a
vendégművészek magyar megszólalásait, tüntettek a magyar arisztokraták
dédelgette, müncheni Charlotte Hagn ellen, sőt Wesselényi Miklóst
párbajig provokálták.
Tőlük Széchenyi és nyomában a sajtó a törzsközönséget féltette, hiszen
színházba járnak "sokan, mert ott bizonyosan találkozni ismerőssel,
baráttal...". Márpedig a "társalkodás", azaz a különböző társadalmi
osztályok és rétegek érintkezése gyakorlati megnyilvánulása volt a
reformerek érdekegyesítő politikájának. Nemcsak a játszott színművek
tematikájában, de a nézőtéren is, és körükbe - Széchenyinél maradva -
beletartoztak a változatosságot kereső öregurak, a látni és láttatni
szándékozó hölgyek, a pihenést kereső hivatalnokok.
A Pest-Budán állandósulni akaró magyar színészet a várszínházi évek
alatt (1833-1837) szerezte meg a Nemzeti Színház működtetéséhez majd
nélkülözhetetlen tapasztalatokat. Önfenntartásuk Budán (akár korábban a
németeknek) nem sikerült, de kialakult törzsközönségük, mintegy 500 fő.
1834/35-ben a bérletezhető helyek 38 százalékát kötötték le előre: 17
arisztokrata páholybérlőt, a kormányszervek (Helytartótanács, Kamara,
Generalkommando) 114 tisztviselőjét és 85, városi polgárjoggal
rendelkezett bérletest ismerünk név szerint is közülük; száz fölött volt
a joghallgatók és gyakornokok száma.
Már 1833-ban használták a "vasárnapi darab" meghatározást:
tündérbohózatok, melodrámák, vígjátékok szerepeltek a kispolgári, két
kezük munkája után élő közönséghányad szórakoztatására. A legolcsóbb,
karzati és a legdrágább, I. emeleti páholy napi árának szorzója
húszszoros volt ugyan, ám a páholyban megjelentek az első polgári bérlők
(Pregardt János, a pesti Casino igazgatója, Ignjátovics János budai
szenátor, Mayerfy Xavér dúsgazdag pesti polgár); a földszinten pedig - a
férőhelyek számának csökkenése révén is - megszűnt a "nemesi" és a
"polgári" helyosztály megkülönböztetése.
Páholya volt a Magyar Tudós Társaságnak is, és közgyűlésük tagjainak
megjelenése Vörösmarty Mihály Vérnász című díjazott tragédiájának
ősbemutatóján (1834. november 8.) már sajtóhírnek számított.
Groteszk közjáték: arra a hírre, hogy a nádor elmegy a színházba (1836.
május 5-én), előadás alatt telt meg a nézőtér, alkalmasint
hivatalviselőkkel. Jellemző viszont a nyilvánosság változására, hogy az
estét recenzáló két divatlap közül az egyik, a Rajzolatok szót sem
vesztegetett az eseményre.
A magyar színészet tehát mintegy gyorsítva szerezte tapasztalatait. A
páholybérlők opera-, balett- és koncertkedveléséről, a
szerepvetélkedések fontosságáról (1835-ben múlt és jelen, Pergő
Celesztin és Egressy Gábor lépett fel Hamletként), a jutalomjátékok
közönségvonzó hatásáról, a nézőtér megosztott reagálásáról (Ernst
Raupach érzelgős Molnár és gyermeké-t egy részük végigsírta, a másik
hányad végignevette), sőt, még arról is, hogy a rendszeres
színházlátogatók szemében az eredetiség és a nemzeti téma sem számított
mentsvárnak: Szentmiklóssy Alajos szomorújátékának, a Hunyadi László
halálá-nak 1835. december 17-ei előadásán "... a karzat (...)
szinte minden jelenetkor iróniázó tapsot és bravót osztott; a földszint
pedig, szokása ellen, a visszaélést nem ellenezvén nevetve látszott azt
pártolni".
Annak szellemében, ahogyan a Honművész kritikusa, Garay János írta: "Játékszíni
publikum között nincs rang, mindegyik néző a maga pénzéért van ott és a
maga mulatságára". (A tapsolásról, angol forrás szerint, Honművész
1835. május 10.)
Egressy Gábor; Galambos
(1808. november 3. – 1866. július 30.) színész, a Nemzeti Színház első
együttesének tagja, a Kisfaludy Társaság tagja (1863), Petőfi Sándor
barátja, Egressy Béni bátyja.
Gaál József
(1811. december 12. – 1866. február 26.) költő, író, drámaíró, a Magyar
Tudós Társaság levelező (1837) tagja.
Szigligeti Ede (eredetileg: Szathmáry József)
(1814. március 8. – 1878. január 19.) drámaíró, színpadi rendező, a
Magyar Tudományos Akadémia tagja.
A Nemzeti Színházzal kapcsolatos elképzelések már a
tervezés fázisában különböztek. Széchenyi, aki változatlanul igényelte
és hirdette az arisztokraták társadalmi vezető szerepét (e hitében
1836-ban, színházterve felsőtáblai leszavazásakor rendült meg), az
általa ismert udvari színházak és operaházak tervrajzait kérte gr.
Apponyi Antaltól, a birodalom párizsi követétől, felhíva a figyelmét a
páholyélet lehetőségeire: "Csak arra kérlek, a sok bájos rejtekhelyről
ne feledkezz meg, amelyek - mint mondottam - az érintkezéshez oly sokkal
hozzájárulhatnak." A színházat felépítő Pest vármegye viszont (szintén
Párizsból) a forradalom utáni népszínházak terveit hozatta meg, ahol a
közönség - a páholyok publikuma is - egyetlen közös előcsarnokból indul
helyére, majd ugyanígy távozik a színházból. A Pesti Magyar Színház,
(1840-től) Nemzeti Színház valóban ilyen elrendezésű, úgynevezett
Odéon-típusú játékszín lett.
Az 1837. augusztus 22-én megnyílt Pesti Magyar Színház nézőtere a
nemzeti színekben pompázott, vörös páholykönyöklőivel, fehér
mellvédjeivel és oszlopaival, zöld zártszék-kárpitozásával. A
közadakozásból emelt teátrum a kulturális érdekegyesítés, a nemzeti
összefogás jelképének számított a kortársak szemében. Befogadóképessége
(kb. 2400 fő) és építészeti elrendezése (900-as földszint, 700 fős
karzat, 190 földszinti zártszék, 250 második emeleti ülés, 76 második
emeleti zártszék, 48 páholy) a közepes európai színházak közé emelte;
csaknem két és félszerese a Várszínháznak, amely akkortól ismét német
kisvárosi színházként működött.
Közönsége (főleg a kormányszervek tisztviselői kara) azonban nem pártolt
át automatikusan a Nemzetibe: mindössze 26 olyan bérletes akadt, akinek
nevével Budán is találkoztunk.
Az immár 70 ezres lélekszámú Pest heterogén, szórakozni vágyó
publikumáért folytatott versenyben ekkor még a "tarka német Thália" állt
jobban: erősebb zenekarával, kórusával, énekes- és táncos részlegével.
Mivel a Nemzeti Színház is hasonló cipőben járt (a kettős város egyetlen
magyar játéknyelvű színházaként mindent kellett játszania), a versenyt
helyosztályonként kellett megnyernie.
Telt házról a Nemzetiben ekkor még nem beszélhetünk, olyan nagy volt az
eltérés a műsor arányában. A páholysor és a földszint operai estéken
telt meg, a karzat pedig (üres páholyok és félig telt földszint mellett)
az eredeti zenés bohózatok alkalmával.
Ilyen volt Gaal József A peleskei nótárius vagy Balog István Lúdas Matyi
című tündérbohózata. Már az első évadban megbukott a liberális
értelmiségiek nevelőprogramja, amely a templom-iskola-színház
intézményhármasában látta a nemzetnevelés fórumait; az utóbbitól a
bizonyítást az eredeti magyar dráma művelésében várta.
Szigligeti Ede történelmi példázatdrámái zajos
tetszést arattak politikai áthallásuk révén, de közönséget nem
vonzottak. Az arisztokrácia ízlésformáló példamutatása itt sem valósult
meg: általában mindkét színházban volt páholyuk, de a Pesti Magyarba
személyzetüket küldték. A ritka kivételt, a Széchenyi család
hölgytagjait Vörösmarty-verssel köszöntötte (A színház nemtője),
betegség miatti időleges távolmaradásukat szintén költeménnyel borongta
végig (Az elmaradók).
Maga Széchenyi - naplója szerint - az első két hónapban tíz alkalommal
jelent meg; igaz, olykor csak percekre, és fölöttébb elcsodálkozott,
amikor a kezdést sürgető tapsára a nézőtér pisszegéssel válaszolt. Az
általa elképzelt, nyugat-európai értelemben vett páholyélet nem is
alakult ki. Az egyetlen kísérletet, a befüggönyözött és zajos
"arszlán-páholy"-ét (a konzervatív lapszerkesztő-író, Petrichevich
Horváth Lázár bérelte) 1846 őszén az igazgatóság azonnal, radikálisan
megoldotta, kisajátítva a páholyt.
A műsorarányok kérdésében kirobbant vita, az úgynevezett "operaháború"
Bajza József igazgató lemondásához, röpiratok írásához, sőt az első
magyar sajtóperhez vezetett az igazgató-választmány és az Athenaeum című
folyóirat között. A megoldást az eredeti művek jelentették, amelyekkel a
Német Színház már nem tudott lépést tartani: Erkel Ferenc operái (Bátori
Mária, 1840; Hunyadi László, 1844) után Szigligeti Ede népszínművei
(elsőként a Szökött katona 1843-ban) lépésről lépésre elhódították a
páholyok és a zártszékek, majd a földszint és a karzat közönségét. A
német igazgatók mindent megpróbáltak: a biedermeier kirándulások
divatjának hódolva, az évad meghosszabbításával kísérleteztek (nyári
színkört építettek a Horváth-kertben, illetve a Városligetben), bécsi
darabgyárost szerződtettek új bohózatok írására, különös gondot
fordítottak a balett-vendégekre (ez volt a Nemzeti Színház gyenge
pontja). Amikor azonban 1844-ben 10.000 pengőforintért sikerült
vendégjátékra hívni az "isteni" Fanny Elsslert, a balerina nem
mellőzhette (egy déli előadás erejéig) a Nemzeti Színházat sem, csárdást
is táncolt és magyarul köszönte meg ünneplését.
Bajza József
(1804. január 31. – 1858. március 3.)
költő, színigazgató, kritikus
Erkel Ferenc
(1810. november 7. – 1893. június 15.), magyar zeneszerző, karmester és
zongoraművész
Fanny Elssler (Franziska Elßler)
(1810. június 23. - 1884. november 27.) osztrák balerina, színész
A Nemzeti Színház sem tarthatta fenn magát
bevételeiből, ám mögötte éves országgyűlési segélypénz állt, míg a Német
Színháznak nem voltak tartalékai.
Az országos igazgatású, a reformellenzék irányította Nemzeti megtanulta
a leckét: a szórakoztató színjátéktípusok révén kialakult új
törzsközönség a romantikus sztárkultusz jegyében (az 1845 és 1848 között
három évad 46 ősbemutatójának 37 százaléka volt színészi jutalomjáték)
egyre több műfaj iránt érdeklődött. Vasárnaponként és vásár idején a
népszínművek és vígjátékok mellett színre kerülhetett a nemzeti opera
(Hunyadi László), sőt a nemzeti dráma státusába lépett Bánk bán is. A
nézőtér némi átalakításokkal kényelmesebbé vált (befogadóképessége
ezúttal körülbelül 2000 főre csökkent), egyre ritkábbak lettek a
színházlátogatás polgári normáit sértő devianciák.
A mindinkább szakosodott üzemként működő Nemzetiben a jeles napok (a
Bánk bán felújítása, vásári vasárnapi előadása és a Hunyadi László
szintén vásári vasárnapi előadása) már megelőzték a feudális
nyilvánosság ünnepét, István nádor első, 1847. augusztus 31-ei
látogatását. A fizető nézőszám négy alkalommal 1823, 1899, 1798, illetve
1711 volt. 1846-ban már arról cikkeztek, hogy a két társulatnak -
közönsége arányában - színházat kellene cserélnie, így a Német Színház
1847. február 2-ai leégése csak pontot tett egy folyamat végére. A
történelem fintora, hogy az újvásártéri - Erzsébet téri -
szükségszínházat, az Interimtheatert éppen Hentzi ágyúi rombolták le,
1849. május 13-án.
A Bánk bán 1848. március 15-ei előadása jelképesnek tekinthető. "A
közönség kivánatára" kitűzött produkció félbeszakadt, és a Budáról jövő,
beözönlő tömeg maga szerkesztett műsort: a Hunyadi László híres
kórusából, népszínmű-dalokból, a Himnusz és a Szózat zenéjéből
(mindkettő a Nemzeti Színház pályázatára készült) - mindabból, ami
igazolhatta Jókai Mór megállapítását: "Ez intézet tíz év alatt többet
tett Pest magyarítására, mint valamennyi municipium".
A forradalom és a szabadságharc alatt azonban a politikai, majd katonai
események, tehát ismét külső tényezők irányították a nézőtér létszámát
és hangulatát, amíg a korábbi években már (mint láttuk) jobbára belső
motiválás, a műsor érvényesült. A publikumot elvonó hatások mellett új
közönség is jelentkezett: az országgyűlés képviselői (a felső- és a
képviselőház együttesen mint egy félezer főt számlált), majd 1848
októbere és decembere között az átvonuló honvédség.
A képviselőknek ritkán volt esti elfoglaltságuk, a helyzet
bizonytalansága miatt azonban a napi jegyváltók számát és a földszint,
valamint a zártszékek látogatottságát növelték. Egyértelműen szórakozni
akartak: az operák és a vígjátékok előadásait preferálták, sőt, amint
azt gróf Gyulay Lajos Hunyad megyei követ naplója bizonyítja, ezek
számát kevesellték is, hiszen: "Szociális élet nincs Pesten, minden
ember töprenkedik, aggódik, az egy színház az, hol egybejő a közönség".
(1848. november 29-ei bejegyzés). Ugyanő az Interimtheaterbe is
ellátogatott: "...meggyőződtem felőle, mennyivel alábbvaló a magyarnál.
Rossz az orchestrum, rosszak az énekesek, és unalmas a publikum". (1848.
augusztus 26-i bejegyzés)
A katonaközönség ugyanakkor kedvezményesen látogathatta a Nemzeti
Színházat; zömük alföldi toborzású "első közönség" volt, akik főleg a
népszínművek és a vígjátékok előadásait élték át, bele-beleszólva vagy
tapsolva a cselekménybe.
A Nemzeti Színház - fennállása első évtizedében - népszínházként is
működött. Leginkább talán Szigligeti Ede II. Rákóczi Ferenc fogsága című
drámájának 1848. november 4-ei ősbemutatóján, ahol a közönség kinevette
az udvar praktikáit, lelkesedett Zrínyi Ilona szavain és tombolva
ünnepelt a forradalmi tömegdallá lett, darabzáró Rákóczi-induló
hallatán.
Az 1850-es évekből előleget kaphattak a kortársak 1849. január 5. és
április 24. között a forradalom fővárosának első, ekkor még ideiglenes
megszállásakor. A Nemzeti Színházat minden eddiginél kevesebb néző,
főleg császári katonaság látogatta, ami távol tartotta a polgári
közönséget. A karzat vasárnapi publikuma kitartott, sőt olykor aktív
döntésre is teret talált, elértve a színészek hangsúlyáthelyezéseit,
megtapsolva a verbunkost, egyes kiragadott mondatokat, éljenezve a
magyar hazát, a szabadságot és Kossuth Lajost.
A szabadságharc végleges bukása után a helyzet annyiban változott, hogy
a színház nézőteréről való távolmaradás nem lett a passzív ellenállás
formája. A Nemzeti Színház vezetése, sőt (országgyűlési támogatás híján)
részben fenntartása is az arisztokrácia kezébe került, akik az ország
politikai irányításába nem szólhattak bele, de úgy érezték, hogy az
általuk (is) alapított-támogatott-vezetett nemzeti közintézmények
sorsáért felelősséget kell vállalniuk.
A színház élén 1854-től hat éven át az a gróf Ráday Gedeon állhatott,
aki 1845 és 1849 között már országos főigazgatóként tevékenykedett
ugyanott. A közönség kétségkívül átrétegződött, amint azt Rosenthal
Sámuel német újságíró (keserűen) rögzítette egy, 1850 márciusi
beadványában: "... az egész társadalmi élet központja, a művelt
társaság, a külföldiek és a vidékről felrándulók találkozóhelye". Az
arisztokrata vezetés (az ún. Comité) fokozott figyelmet fordított az
opera- és a balettműsorra. Az előbbi Hollósy Kornéliára épült, akinek
szalonja az abszolutizmuskor a legkedveltebb társasági találkozóhely
volt. Külföldi tartózkodása idején neves vendégművészek pótolták, mint a
lengyel Luisa Lesniewska vagy a francia Anne La Grange, akik Erkel
operáiban magyarul énekeltek. A vendégek száma egyébként is megnőtt: a
néger Ira Aldridge, a francia tragika, Rachel, az olasz hősnő, Adelaida
Ristori mellett neves táncosnőket is lehetett látni, mint a svéd Lucille
Grahn vagy a spanyol Pepita de Oliva.
A színház azonban - mint az egyetemes művelődéstörténetben már annyiszor
- a Bach-korszakban is cenzúrázhatatlannak bizonyult. Mert be lehetett
tiltani a Bánk bán-t, Schiller Ármány és szerelem című szomorújátékát,
sőt be lehetett záratni átmenetileg a karzatot is; "a közönség - úgymond
- éretlenebb része" mesterfokra fejlesztette a belehallás gyakorlatát,
akár volt rá ok a példázatdrámák szövegében, akár nem, és csak a
színészi gesztusok, hangsúlyok, azaz a színjáték nem-verbális elemei
hordozták a politikai tartalmat.
Egyetlen példát idézünk fel: Josef Worafka pesti rendőrfőnök 1862-ben
engedélyezett egy francia vígjátékot, amelyben a szereplők egy híres
emberek arcképét tartalmazó albumot lapozgatnak: "Lord Palmerston -
Gorcsakoff gróf - Liszt Ferenc - Viktor Emmánuel... én elvállalom,
legyenek jó barátaink". Az angol és az orosz külügyminiszter, valamint
Liszt nevének említése után az Ausztria ellen háborúzó piemonti uralkodó
hallatára a nézőtér egységesen tapsolt ("allgemein applaudirt"). A
szöveget - a fennmaradt színházi példány tanúsága és Worafka
mentegetőzése szerint is - művésznevekre írták át: Delavigne, Berlioz,
Vernet Horace, Liszt, Meyerbeer. A kiegyezés után, már 1875-ben, amikor
a vígjátékot magyar környezetbe helyezték, a névsor így alakult: Liszt
Ferenc, Jókai Mór, Deák Ferenc.
Ráday Gedeon
Karácsonyi Guidó
(1817-1885)
Hollósy Kornélia
(1827-1890)
Megjegyzendő, hogy az évtized nem fordította meg a
főváros magyarosodási tendenciáját, csak lelassította. A német polgárság
- Albrecht főherceg helytartó támogatásával - részvénytársasági alapon
új színházat emelt az Újvásártéren, amely 1854 és 1869 között működött,
1200-1500 fő befogadóképességgel. A részvényesek között magyar
arisztokrata és nemes elvétve található, a pesti nagypolgárság ismert
nevei (Wodianer, Valero, Sina, Heckenast) annál inkább. Az elkülönülés
azonban ekkor sem vált teljessé, hiszen a burzsoázia másik hányada a
Nemzeti Színház páholybérlője volt.
Az arisztokraták szervezte gyűjtések - 1854-ben a Casinóban, 1858-ban
országosan - még a reformkor szellemét idézték: az utóbbiból a
működtetést segítő "Károlyi-alap", gr. Teleki József akadémiai elnök és
gróf Karácsonyi Guidó hagyományozott pénze pedig a magyar drámairodalom
fejlesztését szolgálta.
Az évtized legnépszerűbb írójává érett Jókai Mórt lelkesen ünnepelték,
amikor a Dalmá-ban (1852) avar környezetbe plántált példázatot írt a
nemzeti megmaradásról vagy 1860-ban szintén egyjelentésű parabolát a
Szigetvári vértanúk-ban, ám mágnás-elleneséggel és a nemzeti egység
megbontásával vádolták, amikor a Teleki-pályázatra a Dózsa György-öt
nyújtotta be, amely 1857-ben megosztotta a közönséget: a páholyok üresen
maradtak, a karzat viszont kihívta és megkoszorúzta a szerzőt. Mindez
történt annak ellenére, hogy a dráma a főrangú Csáky Lóra nemzeti
egységre, az érdekegyesítés megőrzésére felhívó szavaival zárult: "...
egy leend / Minden magyar, ki egy hazát imád: / Akár selyem, akár daróc
fedi..."
Ha az abszolutizmus kora miatt lassítva is, de megindult (a lakosság és
így a potenciális közönség növekedésének arányában) a színházszervezet
differenciálódása. A Nemzeti Színházat intendánsa, gróf Festetics Leó
már 1853-ban udvari színháznak szerette volna látni. Ez ugyan nem
következett be, de elmozdulás ebbe az irányba kétségkívül történt,
amikor 1863-tól a Nemzeti rendszeres évi uralkodói segélypénzt kapott.
Molnár György Budai Népszínháza két ciklusában (1861-1864, 1867-1870)
valódi alternatívát kínált: a magyar Théâtre Français mellett a magyar
Odéont. A Lánchíd budai hídfőjében épült, tehát könnyebben elérhető,
mintegy 1000 nézőt befogadó színház - lassanként leküzdve a Nemzeti
Színház műsorával való párhuzamosságokat - elsőként játszott nálunk
sikeres produkciókat sorozatban ("en suite"), ami viszont a biztosított
törzsközönség hiányával és (ezt ellensúlyozva) nagy szériák játszásával
járt együtt.
A Dunanan apó utazása című Offenbach-operett a kánkánnal, Az ördög
pilulái című operett vetített színpadi látomásaival és csodáival, a Bem
hadjárata című látványosság százas vagy azt közelítő szériáival
kijelölte a színjátéktípusoknak azt a körét, amely (a népszínmű második
hullámával kiegészülve) a XIX. század második felének népszínházi
alapműsora lett.
Molnár már az 1861. szeptember 14-ei színháznyitón néven nevezte azokat
a közönségrétegeket, amelyek mindvégig a német vagy a Nemzeti Színház
vonzáskörében maradtak: az arisztokráciát, a német és a zsidó
polgárságot.
Molnár György Bem apó szerepében
A főrangúak valóban ritkán és csak
operett-előadásokon látogatták a színházat. Páholyt a kiegyezés után is
csak gróf Andrássy Gyula és báró Eötvös József tartott fent. A polgári
közönség körét a tömegközlekedés hiánya és így a színháztól való
távolság vonta meg: Budán ez a Fő utcától a Tabánig, Pesten jószerével a
Belvárosra terjedt ki.
A karzat (a másfél ezres egyetemi hallgatóságra épülve) alkotta a Budai
Népszínház legstabilabb és hangadó közönségét. Molnár megkísérelte
publikumát bővíteni: a Rácváros megnyerésére nemzetiségi népszínművet
játszott (színészei között is volt szerb származású), tartott ingyenes
népelőadásokat, kedvezményt adott a diákoknak, óbudai előadásokat
tervezett a hajógyár munkásainak szombaton és vasárnap. A látványos
produkciók nagy költségeit tekintve ez csak alkalmi törekvés lehetett.
Blaha Lujza (Reindl Ludovika)
(1850. szeptember 8. – 1926. január 18.) színésznő
Tamássy József
(1837. március 13. – 1892. szeptember 8.) színész, énekes, rendező
Prielle Kornélia
(1826. június 1. – 1906. február 25.) színésznő, a Nemzeti Színház
örökös tagja
A népszínháznak azonban Pesten kellett megvalósulnia,
ahol a külvárosokban nagy közönségtartalék rejlett. Ezt próbálta
kiaknázni a Terézvárosban, a zsibárusok terén a Hermina téri Színház
(1870-76) német és magyar előadásaival, illetve az Erzsébetvárosban az
István téri Színház (1872-1874).
Miklósy Gyula az utóbbiban már hasznosította mindazt, ami Budán még
problémát okozott. 957 nézőt befogadó színházában már csak 14 páholy
volt, szemben a 154 földszinti zártszékkel és 200 földszinti hellyel meg
a differenciált karzattal, ahol szintén 174 zártszék és 82 ülőhely
biztosította, hogy a kispolgár olcsón elkülönülhessen a 400 fős karzat
vegyes, külvárosi közönségétől.
A pesti Népszínház megvalósulásának az adott döntő lökést, hogy 1873-ban Budapestté egyesült a három város, és Európa leggyorsabban fejlődő metropolisza lett: az 1869. évi 16. helyről 1900-ra a 6. helyre futott fel. Ugyanekkor vannak reális, statisztikai alapjai a népszínházi dokumentumokban továbbélő reformkorias-hazafias retorikának is, amely a színházat a magyarosítás eszközének tekintette: 1870 táján a három város népességének mindössze 46 százaléka volt magyar anyanyelvű.
A Népszínház ennek megfelelően a megnyitandó Nagykörút vonalán, a
Józsefvárosban épült, kimondottan zenés-szórakoztató színháznak: nagy
zenekari árokkal, 7 kulisszapárral működő, kétemeletes süllyesztővel és
zsinórpadlással dolgozó színpaddal. 49 (+1 udvari) páholya mellett 1407
ülő- és 475 állóhellyel várta közönségét.
A színházigazgató-bérlőnek minimum hetente 3 előadást kellett tartania
(szombaton és vasárnap feltétlenül), és legalább vasárnap népszínművet
kellett adnia. Az első négy évben (1875. október 25. - 1879. szeptember
20.) 1390 előadáson 1.439.000 nézőt fogadtak; az 1883-1885. naptári
években 1041 előadáson 1.197.943 néző volt (Bécsben is játszottak 27
estén); 1889-1991-ben 898 előadáson 1.021.942 nézőjük akadt. Az átlagos
nézőszám tehát: 1035-1150-1138. Az első periódusban még a népszínmű volt
túlsúlyban az operettel szemben (519-484), az 1880-as évtizedben az
arány megfordult (287-392). Az előadásszám és a nézőszám az 1890-es
években is a fenti keretek között mozgott, miközben az átlagos nézőszám
emelkedett (1892-1894: 1252, 1895-1897: 1373).
Azt persze sohasem lehet kimutatni, mekkora szerepet játszott a
Népszínház és ezen belül a népszínmű a maga nóta-kultuszával abban, hogy
az 1870. évi 46 százalékról a magyar anyanyelvűek aránya 1900-ra 79,5
százalékra nőtt. A művelt közvélemény ezt sokban a népszínműnek és
primadonnájának, Blahánénak tulajdonította. Naplójába mindenesetre
büszkén írhatta bele gróf Andrássy Gyulának (ekkor már a Monarchia
külügyminiszterének) dicséretét: "Gondoljon csak vissza, ezelőtt pár
évvel miféle gigerli-gogerli nótákat énekeltünk. Hogy most ezeket nem
halljuk, az mind a maga érdeme".
Az kétségtelen, hogy a népszínmű-dalok folklorizálódása, füzetes, olcsó
szöveg- és kottakiadásuk most már a kispolgárság számára is
hozzáférhetővé tette a színházi szórakozás-élmény "meghosszabbítását",
otthoni újraélését. 1879-ben, a császári pár ezüstlakodalmi bécsi
koncertjén pedig a népszínmű, jelesül Csepreghy Ferenc A piros
bugyelláris-a képviselte dalaival és a Török bíróné menyecske-jelmezébe
öltözött Blahánéval Magyarországot.
A népszínmű második, Tóth Ede és Csepreghy fémjelezte hulláma azonban
(mivel csak szenvedély-konfliktusok alkotta világa hamar ismétlődni
kezdett) kimerült; ezt erősítette a típusdíszletek alkalmazása és a
minden szerepet önmagára szabó Blaháné játéka, a slágernóták vándorlása
darabról darabra.
Jellemző eset volt Tamássy Józsefé, Blaháné legjobb népszínmű-partneréé,
aki eltévesztette a dalt: "A nótát szidta, miért olyan egyforma
valamennyi".
A népszínmű ugyanakkor mintegy lefoglalta a kortárs tematikát: a magyar
operett kísérletei vagy a múltban, vagy újromantikus-mesés környezetben
játszódtak, miközben a francia operettet a bécsi aranykor darabjai, majd
(már a századvégen) az angol revü-operett darabjai követték. A Blaháné -
Pálmay Ilka - Hegyi Aranka - Küry Klára névsorból akár a nőeszmény
alakváltozása is kifejthető. A látványosságok szenzációit a
Verne-regénydramatizálások adták, amelyekért a Népszínház ádáz küzdelmet
folytatott a pesti, 1869 óta a Gyapjú utcában játszó német színházzal,
sőt a bécsi Carltheaterrel is. Ugyanez történt a vendégművészekkel is.
A Nemzeti Színház azzal, hogy a népszínművet és az operettet átadta a
Népszínháznak (1875), szembenézni kényszerült arisztokrata
páholyközönségének részleges elpártolásával Báró Podmaniczky Frigyes
intendáns szerint "mint társaskör, mint találkozási hely a színház többé
nem létezik".
A színházi kínálat bővülése alakította azt a szokást a fiatal főrangúak
körében, hogy egy-egy estén végiglátogatták páholyaikat a Kerepesi úton,
a Gyapjú utcában és a Népszínházban. Változatlanul a német színészet
közönségét alkotta a két leggazdagabb városrész, a Lipót- és a
Terézváros több mint 100 ezres lakossága. A megmaradt törzsközönség: a
középosztály, a földszint és a II. emelet bérletesei. A mélypont az
1870-es évek végén a Csongor és Tünde ősbemutatóján is megmutatkozott
(1879. december 1.), amikor a nézőtéren ülő Prielle Kornélia szerint
"mellette egy úr elaludt, egy másik otthagyta az előadást, többen
fecsegtek a legragyogóbb dialógusok alatt".
Paulay Ede
(1836. március 12. – 1894. március 12.) színész, rendező, dramaturg,
színész-pedagógus, igazgató, fordító, Paulay Erzsi színésznő apja
A Nemzeti Színház befogadóképessége fokozatosan
csökkent. Amíg azonban korábban kényelmi szempontok igazgatták az
átépítéseket, 1882-ben az előző évi bécsi tűzkatasztrófa, a Ringtheater
égése váltotta ki a nézőtér további átalakítását: ennek hatására az 1700
körüli befogadóképesség (felszámolva ezúttal a földszinti állóhelyek
drámai előadásokat zavaró, sétáló publikumát) 849 főre csökkent, ami
drámai előadásokon 50 zenekari székkel volt bővíthető.
Paulay Ede, az 1878 és 1894 közötti igazgató sikerrel alkalmazott
népszínházi módszereket is: a villanyvilágítás bevezetésével új
látványhatásokat ért el irodalmi értékű szövegek, drámai költemények
színrevitelekor, háziszerzőként foglalkoztatta a vígjátékíró Csiky
Gergelyt, a Verne-dramatizálásokkal Jókai Mór regényeinek színpadi
változatát (Az aranyember, 1884; Fekete gyémántok, 1885) szegezte
szembe.
Előadásait, a készletgazdálkodó szcenika ellenére, az uralkodó divat, a
színpadi historizmus, a meiningenizmus szellemében és gyakorlatával
tette vonzóvá (a mintát adó meiningeni társulat a Gyapjú utcában
vendégszerepelt, három ízben is), és bár sikereit bérletesei miatt nem
"tudta en suite" játszani, a sikereket sűrítette. Így elérte, hogy a
Nemzeti Színház az Operaház megnyitása (1884) után három-négy évaddal
stabilizálódott, a Gyapjú utcai német színház leégését (1889) követően
pedig törzsközönsége gyarapodott is, elsősorban a Nagykörút vonala által
határolt belső kerületekből. Hosszabb távon az eleve ideiglenesnek épült
Nemzeti azonban vesztésre állt, hiszen "az operaház fénye, sőt még a
népszínház díszes nézőtere mellett is a nemzeti színház kopott, sötét,
színehagyott nézőtere nem hat valami hívogatólag a közönségre". Ezért
már 1893-tól (a közeledő millenniumra tekintettel) napirendre került egy
új Nemzeti Színház építése.
Az 1884-ben megnyílt Magyar Királyi Operaház az udvari színházak
modelljét követte; a jelző financiális, építészeti és közönségviszonyait
tekintve egyaránt igaz. Belvárosi helyen épült (részben az egykor
Hermina téri, kültelki színház helyén), a főváros Sugár útján. 1220 fős
befogadóképessége majdnem egyenlő arányban oszlott meg a földszint, a
III. emelet és a páholysorok között. A társadalmi életet az annak idején
Széchenyi István által igényelt "sok bájos rejtekhely", számos társalgó
tette lehetővé.
A magyar arisztokrácia élt is ezzel a későn kapott nyilvánossági
lehetőséggel. Pontosan ismerjük az első 25 év páholy- és földszinti
támlásszék-bérleteseinek névsorát. Egybevetve a Nemzeti Színház 15
esztendő előtti, hasonló névsorával, a páholybérlő családok nevei
csaknem azonosak.
A legelőkelőbb helyeken (a földszinti páholyokban és a földszinti első,
úgynevezett. kaszinói sorban) változatlanul a Széchenyi, Karácsonyi,
Andrássy, Szapáry, Csekonics, Bethlen stb. grófok, a Révay, Bornemisza
stb. bárók foglaltak helyet. "A kaszinói bérlők nála csak rövid ideig
időztek a nézőtéren; leültek, tereferéltek, a páholyokban viziteltek
vagy föllátogattak a szinpadra" - jellemezte viselkedésüket az egykori
zenekritikus. Kéretlen tanácsadó testületként is működtek az intendatúra
mellett; 1886-tól kezdeményezői és résztvevői voltak az akkor még évente
többször tartott operabáloknak.
Az Operaházban az udvari proszcénium-páholy sem maradt üresen, Habsburg
József főherceg és családja látogatta. A nézőtéren határozott
kasztrendszer érvényesült: a főrangúak elkülönültek a középosztálybeli
bérletesektől (a köztisztviselők különböző testületei is béreltek
páholyt vagy földszinti támlásszékeket). A harmadik emeleti zeneértők,
akik partitúrából kísérték az előadásokat, minthogy külön lépcsőházakban
közlekedtek, nem is találkozhattak épületen belül a közönség többi
részével.
Az első téli évad 1000 forintos páholybérlete és az ennek megfelelően
bontott helyárak eleve lehetetlenné tették, hogy a főváros közönsége,
amely már a király jelenlétében tartott megnyitón az előtérbe benyomulva
birtokba vette volna legalább a látvány erejéig az épületet (az
úgynevezett operaházi csatában), nemigen jutott el az előadásokra. Az
átlagos nézőszám (1884-720, 1885-857, 1886-737, 1887-786 fizető néző)
mindazonáltal 60 százalékos kihasználtságot mutatott, ami elsősorban a
pénzarisztokráciának, a nagypol-gárságnak köszönhető, amelynek tagjai
meg tudták fizetni a páholyok 9-11, a földszinti támlásszékek 3 vagy
2,50 forintos napi árát.
A Városligeti Színház épülete a XX. század elején
A nagy- és középpolgárság a "magunk között vagyunk"
komfortérzését azonban nem itt, hanem az 1896-ban megnyílt Vígszínházban
találta meg, amely a leégett Gyapjú utcai színház pótlására, főként a
Lipótváros és a Belváros közönségének épült, és amelynek kezdetben még
játéknyelve is vitatott volt: magyar legyen-e vagy maradjon német.
1890 és 1896 között a főváros lakossága újabb százezerrel gyarapodott és
meghaladta a 600.000 főt; ezen belül a magyar népességhányad 67,1
százalékról 79, százalékra nőtt, a németeké 23,7-százlékról 14,1
százlékra csökkent. Emellett a színházi, jelesül a vasárnapi közönség
bővülését eredményezte az 1891. XIII. törvénycikk, amely biztosította az
ipari munkásság heti munkaszüneti napját.
Az 1890-es évek színházalapításai már célzottan a főváros "fehér
foltjait" vették célba, és (noha a magyarosítás jelszavait nem
nélkülözték) kimondottan üzleti vállalkozásként indultak. Ha áttekintjük
a Magyar Vígszínház Rt. színházat építő és működtető, 203 alapító és 158
részvényes tagjának névsorát, nemcsak e két névsorban találunk nagyszámú
egybeesést, hanem rálapozunk a Nemzetiben és az Operában páholybérlők
tekintélyes hányadára is. A Széchenyiek, az Andrássyak és társaik
befektetési lehetőséget is láttak a Vígszínházban, amelynek pártolói és
közönségtáborát azonban már a Lipótvárosi Kaszinóban tömörült
nagypolgárság alkotta (a Hatvani Deutschok, a Wodianerek, a Machlup
család, Lánczy Leó, Weisz Manfréd), de "mertek" részvényt jegyezni a
színház művészeti és adminisztratív vezetői, az Országos
Színészegyesület és - példának okáért - Spannraft Ágoston
díszletfestőművész is.
A pompás épület az egész városrész, az Új-Lipótváros fejlődésére is
kihatott; a fényűző, mintegy 1800 személyes nézőtér (bár a karzaton még
állóhelyi közönséget is fogadott) pedig lépésről lépésre hasonította
magához a kezdetben elkéső, előadás közben érkező, hangosan cseverésző
földszinti és páholyközönséget (itt később a szmoking és a frakk lett a
bevett alkalmi viselet), valamint a karzatnak a pénzéért mindenen
nevetni akaró publikumát. Az első évben (1986. május 1 - 1897. június
30.) tartott 423 esti és 41 délutáni előadáson eldőlt nemcsak az új
színház sorsa (első emblematikus produkciójuk, Paul M. Potter Trilby
című darabja 1897. május 5-én került színre és többszöri felújítással
összesen 170-szer játszották), hanem véglegessé vált a német színészet
veresége is. A századfordulóig a Vígszínház kiváló olasz és francia
vendégegyütteseket fogadott: Gustavo Salvini, Ermete Zacconi, Ermete
Novelli, Gabriele Réjane társulatát; a bécsi Burgtheater 1897. évi
fellépése azonban botrányba fulladt.
A magyarosodási tendenciát jókor észlelte Rosenfeld-Feld Zsigmond, aki
az 1874 óta németül játszó és általa 1879 óta bérelt, 1200 nézőt
befogadó Városligeti Színkörben 1889-ben magyarul kezdett játszani, bár
a nyelvet ő is csak 35 évesen kezdte tanulni és élete végéig akcentussal
beszélte.
A Városliget már a század közepe óta a kispénzű pestiek gyalog elérhető,
vasárnapi kirándulóhelye volt ("a zöld"), ahol ugyanakkor, a
kocsikorzón, előkelő társasági élet is folyt (erre lásd Arany János
pontos-szép versét: Ének a pesti ligetről, 1877.).
A munkásmozgalmi helyszínként is számon tartott ligetben Feld a
Népszínház lejátszott operett-, népszínmű- és bohózat-műsorát éltette
tovább, de 40 páholya is volt színkörének, amelyek egyikében a magyar
nyelvű újranyitáson ott ült családjával a prológot író Jókai Mór, Feld
utánpótlásról is gondoskodott: részben a Városligeti Színkörben, részben
az új Lövölde Rottenbiller utcai dísztermében 1889-től magyar nyelvű
előadásokat tartott - gyermekszínészekkel, gyermekeknek, rímes- verses
mesedramatizálásokkal szoktatva leendő közönséget.
Óbudát csak vándorszínész-csapatok látogatták 1892-ig, amikor az
iparosodó városrész zömmel németajkú közönségének Goldberger Imre, a
textilgyáros família tagja színkört épített. A főleg népszínmű-,
bohózati műsort a legsikeresebb nyáron, 1894-ben három hónap alatt
21.753 fizető néző látta.
1897-ben Serly Lajos zeneszerző, Feld egykori városligeti karnagya egy
bőrgyári raktárépületből alakította ki a Kisfaludy Színházat. A 450
férőhelyes színház páholyaiban a megnyitón ott ült a belügyminiszter
(1907-ig a színházak őhozzá tartoztak), a kultuszminiszter, a főkapitány
és a Nemzeti Színház igazgatója is: az ötödik fővárosi kőszínházat
ünnepelték. Pesten pedig megkezdődött a Nagykörúton kívüli városrészek
színházi ellátása, a külső Erzsébetvárosban, az Izabella téren
ugyanebben az évben megnyílt Magyar Színházzal, amely - már a XX. század
jeleként - a nagyha-talmú Rákosi-Beöthy család részvénytársasági
vállalkozásaként alakult.
A századfordulóra a színház a társadalmi nyilvánosság bevett fóruma
lett; kialakult, megvalósult Budapesten is Paulay Ede 1883-as jóslata:
"Minden főváros egyik főkelléke, hogy minden rendű lakosának igényeihez
szabott színházai legyenek"
Budai nyári színkör