Az Országház Budapest egyik legismertebb középülete, a Magyar Országgyűlés és egyes intézményeinek a székhelye. A 2000. évi I. törvény rendelkezése alapján az Országházban van kiállítva a Szent Korona és a többi koronázási jelvény (a koronázási palást kivételével). Az Országházat a világ egyik legszebb épületeként tartják számon.
Európához hasonlítva viszonylag korán, már a XIII.
század utolsó harmadában létrejöttek Magyarországon a rendiség
intézményei. Az 1227-es Pest melletti Rákos mezején olyan gyűlést
tartottak, amelyen a főpapok és a nemesek együttesen vettek részt. Az
ilyen gyűlések a XV. századtól váltak rendszeressé. Ennek során a
kétkamarás ülések egy 1608. évi törvény értelmében honosodtak meg. Az
ülések helyét a mindenkori politikai helyzetnek megfelelően választották
ki, s a rendek különböző városokban, különféle egyházi vagy világi
épületben gyűltek össze tanácskozásra. A török világ beköszöntével a
biztonságos helyen fekvő Pozsony lett az országgyűlés, azaz a diéta
színhelye.
Az országgyűlés első székházát a Habsburg-házból való II. József
emeltette Budán. 1785-ben a budai várnegyedben, az átalakított klarissza
kolostor épületében alakították ki az Országház-szárnyat Franz Anton
Hillebrandt tervei alapján. E nem épp díszes épületszárny első emeletén
volt az alsó és felső tábla ülésterme, melyek közül az előbbi karzatos,
klasszicizáló késő barokk terme a figyelemre méltó. A budai Országházban
mindössze háromszor, 1790-ben, 1792-ben és 1807-ben tartottak
országgyűlést. Napjainkban az Országház utca emlékeztet az épületszárny
valamikori rendeltetésére.
A később kibontakozó reformkorban egyre erőteljesebb formában merült fel
egy Pesten emelendő, méltó megjelenésű állandó Országház építésének
gondolata. A kortársak a XIX. században a teljesen el nem ért, de
vágyott és remélt nemzeti függetlenséget látták benne.
A tervezett Országház építését az 1830-as országgyűlés alkalmával hozták
szóba formális javaslatként. Az 1839-1840-es gyűlésen újból felmerült a
kérdés, ahol Pollack Mihály rajzolt terveket Országház-tervében.
Pollack Mihály terve, mely eltérve a mestertől megszokott klasszicista
stílustól, a firenzei reneszánsz palotákat idéző rusztikus-kváderes
faltagolással készült
Mivel Pollack a terveit az országgyűlés
berekesztéséig nem tudta bemutatni, ezért a nádor ezt nem tudta
elfogadni. Az 1843-1844-es országgyűlésen a Pollack-féle terv szóba
került ugyan, de mivel annak költségvetése nem volt kidolgozva, azt
rövid úton elvetették.
Az országgyűlés az Országház építésének ügyét egy választmányra bízták,
amelynek elnökévé Keglevich János grófot tették meg. A művelt
főpohárnokmester a bécsi Theresianum egykori növendéke volt, de mivel
nem rendelkezett építészeti képesítéssel, ezért maga mellé vette a bécsi
Alois Pichlt szaktanácsadóként. A választmány Széchenyi István gróf Duna
menti területet pártoló javaslatával szemben a lipótvárosi Új piacot,
azaz a mai Erzsébet teret jelölte meg az épület felépítésének helyeként.
1844. november 30-i határidővel nemzetközi tervpályázatot írt ki az
Országház megtervezésére, amely mögött kétségtelenül az a szándék
munkált, hogy a magyarság önálló létét nemzetközi szinten demonstrálják.
Az alsótábla javaslatában olyan igény mutatkozott, hogy az Országház
"nemzeti jellemű ékesítéssel" készüljön, azaz sajátos magyar jelleg
érvényesüljön rajta, a kiírásba végül ez a kitétel nem került bele.
Mivel az országgyűlés a vártnál korábban fejeződött be, ezért az
alsótábla egy évvel meghosszabbította a pályázat lejáratának dátumát. A
szándékok ellenére az építésre még nem állt rendelkezésre pénzügyi
fedezet, mivel a felsőtábla az országgyűlés berekesztése előtt az erre
vonatkozó törvénytervezetet elvetette.
Az elkövetkezendő időkben hiába érkeztek be tervek szép számmal, az
1847-1848-as országgyűlés a forradalmi események sodrában érthető módon
nem foglalkozott velük, majd a szabadságharc bukásával az egész ügy
aktualitását vesztette. A nagyszabású pályázat tehát úgy ért véget, hogy
a terveket valaha elbírálták volna. A benyújtott 42 pályatervből a mai
napig egy sem került elő, de az iratokból a pályázók mintegy fele
azonosítható.
Furcsa módon napjainkban azt a néhány tervet ismerjük, amelyeket
készítőik végül nem nyújtottak be. Nagyszabású, félköríves stílusú
Országházat tervezett Eduard van der Nüll és August von Sicardsburg. A
két fiatal bécsi építész (a bécsi Operaház későbbi tervezői) - akik
munkájukat a pályázat szerintük nem megfelelő feltételei elleni
tiltakozásul nem adták be - helyette publikálták azt az Allgemeine
Bauleitung című bécsi szaklapban. Ismeretes a magyar Feszi Frigyes
romantikus, enyhén orientalizáló stílusú terve is, melyet ismeretlen
okból ugyancsak nem nyújtott be a pályázatra. A berlini Wilhelm Stier
egy rá jellemző gótikus fantáziaépítményt tervezett, ám igényesen
kimunkált tervlapjait nem fejezte be teljesen; ez is oka lehetett annak,
hogy azokat végül nem adta be.
A német Wilhelm Stier gótikus terve a lipótvárosi Új piacra 1845 körül
Az 1848-as áprilisi törvények rendelkeztek a népképviseletről és a
felelős kormányzásról, vagyis lényegében létrejöttek a modern, polgári
parlamentarizmus alapjai. A szabadságharc bukása után azonban ennek
gyakorlására nem volt mód. Abszolutisztikus Habsburg-kormányzat
következett, amely csak tíz év elteltével rendült meg. Ekkor az ún.
Októberi Diploma az ország alkotmányos berendezkedésének részleges
visszaállításáról rendelkezett. Amikor 1861. április 2-ra összehívták az
országgyűlést, Pest városa a Nemzeti Múzeum dísztermét a
képviselőháznak, a Lloyd-palota helyiségeit a főrendiháznak engedte át.
1861. június 27-én a városi közgyűlés kiküldött bizottsága 13
lehetőséget felvázoló tervezetet nyújtott be az országgyűlésnek egy
ideiglenes Országház létrehozására. Közülük kettő a Nemzeti Lovarda
képviselőházi ülésteremmé való átalakításáról szólt, míg több terv a
Nemzeti Múzeum dísztermét javasolta annak befogadóképességének
növelésével, s a múzeumhoz melléképület csatolásával számolt. A
bizottság a pesti Wieser Ferenc második tervváltozatát javasolta, aki
egyedüliként az alsó- és a felsőházat egyaránt befogadó épületet
irányzott elő - az akkor újnak számító - neoreneszánsz stílusban.
A továbbiakban a képviselőház az uralkodói leirat megérkezéséig nem
foglalkozott az ideiglenes Országház kérdésével. A leirat megérkezett,
benne Ferenc József elvetette a képviselőknek az októberi diplomát és a
februári pátenst elutasító feliratát. Az országgyűlést augusztus 22-én
anélkül oszlatták fel, hogy az a tervekkel érdemben foglalkozott volna.
1865-ben a Habsburg Birodalom válsága és egyes nemzetközi pénzügyi körök
tevékenysége arra késztette az uralkodót, hogy az lépéseket tegyen a
magyarokkal való kiegyezés felé. Ezen év decemberében össze is hívták az
országgyűlést. A főrendiház üléseire a múzeum díszterme szolgált, míg a
képviselőház számára új épületet emeltek a mai Bródy Sándor utcában
(lásd: Képviselőház), amely viszonylag szerény méretével belesimult az
utcasorba, s architektúrája is megegyezett a Budapesten oly népszerű
neoreneszánsz stílussal.
Az 1867-es kiegyezés révén az országnak más fontosabb építkezéseket
kellett lebonyolítania, így az Országház építésének terve ismét lekerült
az asztalról. Amikor az ügy ismét terítékre került, az egyre inkább az
ezeréves magyar államiság megtestesítője s az 1896-os millenniumi
ünnepségek építészeti csúcspontja lett.
1881 elején létrejött a pályázat lebonyolítására hivatott Országos
Bizottság, amely Tisza Kálmán miniszterelnök vezetése alatt az arra
hivatott szervezetek képviselőiből, valamint Weber Antal és Ybl Miklós
építészekből állt.
Az állandó Országház építéséről egy 1880. évi XLVIII törvénycikk
rendelkezett, amely kimondta, hogy az épületet a Tömő téren (ma Kossuth
Lajos tér) kell felépíteni, s legfeljebb 10 év alatt kell elkészülnie. A
törvény végrehajtásáról a miniszterelnök gondoskodik. (Egyéb források
szerint az említett törvénycikk rendelkezik a kiírásról, azonban a
hivatkozást követve erről nem bizonyosodhatunk meg. Infókat várunk! A
szerkesztők)
Tisza Kálmán a munkálatok kezdetén beszerezte a londoni (Westminster
Hall) és a bécsi parlament terveit. A pályázati programot egy
albizottság kezelte, amelyben megfogalmazódott, hogy az építkezés nem
korlátozható "pénzügyi tekintetek által". Az 1882-es pályázati hirdetés
tételesen felsorolja a szükséges helyiségeket és műszaki kívánalmakat,
az épület elhelyezésére két alternatívát jelöl meg: az egyik a Dunára
merőleges, a másik azzal párhuzamos. Kikötés volt, hogy az épület
főhomlokzata a Dunára nézzen, és a folyópart közvetlen közelébe
kerüljön.
Stílus szempontjából szabad kezet kaptak a pályázók, egyedül a bécsi
parlament görög-klasszikus stílusa maradt ki a felsorolásból. A
tervezendő épület kivitelezésének költségei a belső díszítmények nélkül
nem léphetik túl a 4,5 millió forintos keretet. A beadási határidő 1883.
február elseje volt. Bár a kiírás nemzetközi volt, a haza szakma
nyomására ezt csak hazai szaklapokban és hírlapokban tették közzé.
A megadott határidőre csupán 19 pályamű érkezett be. Egyes források
szerint ezt a kortársak annak tudták be, hogy a külföldi építészeknek az
éppen befejeződött Rechstag-pályázat után nem volt kedvük, sem idejük
újabb hasonló, nagyszabású vállalkozásra. Valószínűleg azonban nemcsak
kevesen szereztek tudomást külföldön a magyar Országház építésének
pályázati kiírásáról, hanem azt a szándékos magyar befolyás miatt eleve
komolytalannak és megnyerhetetlennek tartották. Emellett
elképzelhetetlennek tűnik, hogy a már akkor is pénzéhes tőkének ne lett
volna "kedve" egy újabb, országos jelentőségű építkezés pályázatában
való részvételben.
1883. április 22-én Steindl Imre, Hauszmann Alajos, Schickedanz Albert,
Freund Vilmos és Otto Wagner részesültek díjazásban, a bécsi Fellner és
Helmer építészpáros, valamint az ugyancsak bécsi Emil Förster műveit
pedig megvásárolták. Dicséretet kapott Gerster Kálmán pályaműve.
Otto Wagner 1883-as pályaterve
A díjazott tervek közül egyedül Steindl Imréé volt neogótikus, a többi pályázó a neoreneszánsz és a neobarokk mellett döntött. Steind Imre a Duna ívelt vonalához enyhén megtört hossztengellyel igazodó alaprajzi elrendezést választott kupolával kiemelt közös csarnokkal, míg Hauszmann terve volt az egyetlen, amely a Dunára merőleges konfigurációval készült. Schickedanz Albert és Otto Wagner központi kupolát terveztek. Wagner népszerű tervének egy hibát róttak fel: a két üléstermet egymástól távol, az épület két végébe helyezte el. Fellner és Helmer terve a szervtelenül kinyúló kupola miatt, míg Emil Förster a nem megfelelő helyismeretből fakadó hibák miatt szorult ki a nyertes pályamunkák sorából.
Steindl Imre neogótikus terve
Az Országos Bizottság 1883. május 27-én hozott
határozatot a továbbiakról: ekkor fogadták el Steindl Imre neogótikus
tervét. Dokumentum ugyan nem maradt fenn az ülésen elhangzottakról, egy
későbbi beszámoló alapján azonban tudjuk, hogy a londoni parlament gót
stílusa volt az irányadó.
1883-ban Tisza István gróf vezetésével albizottságot hoztak étre, hogy
döntsön az Országház végleges tervei felől. 1884. február 24-én az
albizottság bemutatta a terveket az Országos Bizottságnak. Ezekben sok
minden módosult az eredeti tervekhez képest: az épületet az eredetihez
képest 72 méterrel északabbra tolták, hogy az Országház közepe az
Alkotmány utca vonalába kerüljön, az épület hosszát 285 méterről 265-re
csökkentették, továbbá a földszint és az emelet közé félemeletet
iktattak, így az eredetileg kissé terjengős hatású, lapos épület
összefogottabb, magasabb és ezáltal arányosabb lett. A két homlokzati
főtorony és az üléstermek kiemelkedő tömbjét keretező négy-négy kisebb
torony lezárását hegyes sisakok váltották fel. A tervezett 32 udvar
16-ra csökkent. A nagyközönség ezeket a Múzeum körúti Műegyetemen
nézhette meg, ahol kiállították az épület gipsz-modelljét is.
A bírálatok nemtetszésüket adták a megváltozott arányok és a sötét "holt
terek" miatt. Támadták a gótika megjelenését is, mivel az német jellegű,
s a képzőművészetek fejlődését gátló holt stílus.
A Kossuth tér egy 1884-es térképen - mely tér valójában még nem is létezett!
(az Országházat csak 1885-ben kezdték el építeni, de az egy évvel korábbi térképen már bejelölték a helyét)
A német szaksajtó erősen kritikus hangvételű az
építkezéssel kapcsolatban, s ezt a berlini Reichstag (1884-94) építése
által fűtött - féltékenység is színez.
Az ?állandó Országház építési tervének jóváhagyásáról s az építés
végrehajtásáról szóló törvényjavaslatot 1884. március 13-án nyújtotta be
Tisza Kálmán miniszterelnök, amelyről május 1-3 között folyt vita az
országgyűlésben. Ezt a vitát a képviselők pártállása is meghatározta:
Orbán Balázs vagy Apponyi Albert gróf drágának tartották az Országház
építésének költségeit, s ezt több képviselő is osztotta. Tisza Kálmán a
nagyzási hóbort vádját elutasítva arra is felhívta a figyelmet, hogy "előbb
vasutakat építettünk, egyetlen tengeri kikötőnket, vizeket szabályoztunk
milliókkal és sok mást tettünk: iskolákat, egyetemi épületeket emeltünk
magában a fővárosban, összekötő hidat a két város közt hoztunk létre,
postaépületet". A stílus kérdésében sokan kifogásolták azt, hogy a
gótikus stílusban a faragványok elkészítése, majd azok karbantartása és
felújítás sok pénzbe kerül, amit csak a gazdagabb országok engedhetnek
meg maguknak. Tisza Lajos ilyenkor mindig meglobogtatta Theophil
Hansennek, az antik stílusú bécsi parlament építészének levelét, s
kijelentette, hogy annak kivitelezése köbméterenként 23 forintba került,
a budapesti parlament költségszámításainál figyelembe vett neogótikus
bécsi városháza 20 forint 49 krajcárjával szemben. A vita utolsó napján
a képviselőház mindössze 48 szótöbbséggel mondott igent az állandó
Országház építésére.
A főrendiház vitája május 15-én zajlott le. Ipolyi Arnold püspök szerint
"nem lévén külön építészeti stylunk (...) nagy, korszakias
műidomokhoz kell fordulnunk. (...) A gót a legkitűnőbb monumentális styl".
A legérdekesebb hozzászólása végül Vay Miklós koronaőrnek volt, aki
szerint ha az Országházat ?nem ma építjük fel, akkor az elmarad
határozatlan időre, vagy örökre is". Tisza Kálmán figyelmeztetett:"1880-ban
alkottuk a törvényjavaslatot, mely az országház építését elrendeli.
Azóta eltelt majd négy év, jeléül annak, hogy terveket készíttetni,
megbíráltatni, átidomíttatni nem oly egyszerű dolog".
A szavazáson 134-en fogadták el az építésről szóló törvényjavaslatot,
74-en szavaztak ellene. Az állandó Országház építési terveinek
jóváhagyásáról és az építés végrehajtásáról szóló 1884. évi XIX.
törvénycikket az uralkodó 1884. május 22-én szentesítette.
Ezután megalakult az Országház Építési Végrehajtó Bizottság, amelyet az
Építészeti Tanács alá rendeltek. Ez utóbbit a miniszterelnök, Tisza
Lajos gróf felügyelte. Halála után, 1898-ban e posztot Tarkovich József
államtitkár vette át. Steindl Imrével 1885. március 5-én kötöttek
művezetői szerződést. Ennek értelmében az építész köteles a részletes
terveket elkészíteni, a megfelelő anyagokra javaslatot tenni, a
vállalkozók munkáját felügyelni, és számláikat átvizsgálni. Ezért
450ezer forint díjazást kap.
Az épület alapozási és betonozási munkálatainak megkezdése 1885-ben
Az egész épület alapjául egyetlen összefüggő betonlemezt építettek,
amely átlagosan 2, a kupola alatt 4,7 méter vastag
Már az első kapavágás napján (1885. október 12-én)
kiderült, hogy az alapozási munkák a vártnál hosszadalmasabbak és
költségesebbek lesznek. Az építési területen található vízmű
szívókútjait, csöveit és vezetékeit ugyanis előbb más helyre kellett
telepíteni. Amíg ez meg nem történt, az építkezést fel kellett
függeszteni. Ezen szünet alkalmával döntötték el, hogy az épület
hossztengelyét felesleges lenne megtörni a folyó enyhe kanyarulata
miatt, hiszen ehhez számtalan pillért, bordát és egyéb kőtagozatot kéne
szabálytalan alakúra faragni, és a tengely akár csekély megtörése is ?az
egymásba nyíló termek és csarnokok perspectivájának nagyszerű hatását
tetemesen csökkenteni fogná". Az újabb tervek 1886-ra készültek el. Ezen
Steindl tovább ésszerűsítette az udvarok és másodlagos fontosságú
helyiségek rendszerét, létrehozta a főlépcsőház ma ismert elrendezését,
és a dunai oldalon a tervbe vett két éttermet és a társalgót egyetlen,
hosszú étteremhelyiséggé egyesítette.
Ezen év tavaszán az építési terület egy fabódéjában kiállították az
Országház 5x14 méteres gipszből készült makettjét, amely az akkori
legnagyobb ilyen faragvány volt.
Az építési munkák 1886. október 25-én indultak el ismét. A munkálatok
még éjjel is folytatták, amelyhez óriási reflektorokat használtak. A
Duna vize ellen hatalmas gátat emeltek, s a hatalmas betonalapozást is
csak október elsején tudták befejezni. A felmenő falak építése időben
csak ezután kezdődhetett meg.
Az épület fűtését a mai Balassi Bálint utca 1-5. számú házból, távfűtés
útján oldották meg. A kazánokban termelt forró gőzt a föld alatt
juttatták el az Országház alá, ahol a meleg levegő elosztására kamrákat
építettek a nagyobb termek alá. A termek padlójába és plafonjába
rácsokat építettek be; ezeken nyáron a légcsatornákba helyezett jég
által hűvös levegő áramolhatott szét az egész épületben. Ez a fűtő-hűtő
és szellőző rendszer akkoriban Európa legmodernebb és legnagyobb
légkondicionáló rendszerének számított, s a mai napig használják.
Az Országház alatti légkamrák egyike (kép: netpolgár.network.hu)
1892-re nyilvánvalóvá vált, hogy az épület nem készülhet el a millenáris ünnepségek idejére, ezért a Bizottság utasította Steindl Imrét, hogy 1896-ra legalább az épület külső megjelenésében legyen kész.
1894. május 5-én tartották meg a bokrétaünnepélyt, amelyet akkor tartanak, ha egy épület elérte a főpárkányig való felhúzást. A falak építéséhez ekkorra 40millió téglát és 30ezer köbméter faragott követ használtak fel.
Az épület bokrétaünnepe 1894-ben
Az Országház látványa a Várból 1894-ben
A tetőzet és a kupola vázát a budapesti Schilck gyár
készítette hengerelt és szegecselt vasból. Ezt palával fedték be. 1895.
május 16-ára elhelyezték a kupola zárókövét, majd decemberben
elbontották a külső homlokzat állványzatát. 1896. június 8-án az
országgyűlés két háza ünnepélyes külsőségek között megtartotta együttes
ülését. Ezen alkalommal az épületbe hozták a Szent Koronát és a
koronázási jelvényeket is. Az egész Országházat azonban csak 1902.
október 2-án lehetett teljes egészében használatba venni. Sajnos Steindl
Imre ezt már nem élhette meg: augusztus 31-én elhunyt. A belső
munkálatok 1904. decemberéig, s még ezután is folytak. A költségvetést
addigra - a bekövetkezett pénznemváltás után - lényegesen túllépték: a
tervezett 18,5 millió korona helyett 37 millióba került az építkezés.
Az Országházat a korabeli lapok és a közvélekedés lelkesen dicsérte.
Steindl Imre tanítványa, Csányi Károly mondta: "E világra szóló
alkotással Steindl mester örök emléket emelt, hazájának és a magyar
alkotó tehetségnek pedig messzeterjedő hírt és dicsőséget szerzett".
Az Ország Világ című újság a következőket írta: "Fényes, gótikus,
égbenyúló kőóriás, a melyből a haza javára minden üdv hivatva van életre
kelni. Pompásabb, fényesebb építménye egyetlen más nemzetnek sincsen. Ki
nincs elragadtatva attól a felséges képtől, a melyet a hatalmas Duna
partjai nyújtanak? Melyik városa a világnak dicsekedhetik csak
megközelítőleg is hasonlóval?".
Az építési tervek elfogadásától az épület átadásáig 18 év telt el. Ami
1884-ben modern volt, az 1902-re sokak szerint elavulttá vált. Az
épületet a képviselők többnyire idegenkedve szemlélték; a szűk és avítt,
de megszokott régi épület után itt minden túl nagy és túl díszes volt.
Mikszáth Kálmán egy karcolatába írja, hogy "Hát csodák csodája,
csakugyan ott van az országgyűlés; szakasztott azok az emberek, a kiket
júniusban a Sándor-utczai házban hagytunk. Csak hogy micsoda czifraság!
Milyen fény, mennyi aranyozás a falakon! A szem nem tudja, hova nézzen.
(...) A terem a nap eseménye. Mindenki erről beszél; szép, nem szép. Pro
és contra. A többség nem találja szépnek, csak pazarnak. Túlhajtott
pompája hideg, sőt ellenszenves. Kápráztató, az igaz, de egyszersmind
rikító. (Hej, milyen barátságos ehhez képest az öreg fészek!)".
Néhány kritikát leszámítva azonban elmondható, hogy az Országházat
szerették az emberek, s ezen ház máig a világ egyik legszebbnek tartott
épülete.
Az Országház látványa a Várból 1897-ben
Az Országház 1898-ban
Az Országháztól északra 1906-ban (hamarosan ezt a környéket is bontják)
Oroszoktól zsákmányolt, közszemlére kitett 16 ágyú (kép: Fortepan)
Az első világháború után
1919 a modern magyar történelem egyik legsötétebb éve. Az I. világháborúban végletekig kimerült ország még a vereség kínjától szenved, a forradalmi kormányzat képtelen úrrá lenni a gazdasági és politikai válságon. A káoszt kihasználva összeesküvők szűk csoportja ragadja magához a hatalmat, és 1919 márciusában kikiáltja a kommunista tanácsköztársaságot.
A Tanácsköztársaság idejére az Országház a rémuralom háza lett: itt rendezték be
a politikai rendőrség bázisát, és itt kaptak helyet vallatásaikhoz a hírhedt
ötödik alosztály tagjai is.
Az Országház éttermében, az ún. Vadászteremben helyezték el a politikai
rendőrség által letartóztatott személyeket, míg a pincében kínvallatásokkal
próbáltak meg vallomást kicsikarni a vádlottakból.
"Az Országház pincéiből feltörő segélykiáltásokat és jajgatásokat
motorberregtetéssel nyomták el a Lenin-fiúk segítői a Kossuth téren, nehogy
kiderüljön, mi folyik odabent" – írja például Tormay Cécile, korabeli
híradásokra és városi pletykákra hivatkozva.
A Parlament épületében 1919 nyarán 80 „ellenforradalmárt” felakasztottak,
holttesteiket pedig az Országház falaiban és a Dunában tüntették el – szól a
városi legenda. Mindezt a kutatóknak egyelőre nem sikerült hitelesen
alátámasztania.
"A vér acél, erősíti a proletáröklöt" – hirdette Szamuely Tibor, a kommün
terrorszervezetének vezetője. A kommunista rendőrség, a Vörös Őrség mellett
terrorcsapatok is működtek, tagjai főként az Oroszországból hazatért és a
kommunista eszmékkel ott megismerkedő katonák voltak. Leghírhedtebb csoportjuk a
Cserny József vezette Lenin-fiúk voltak. Ők járták Szamuely halálvonatával az
országot, majd a Korvin Ottó által kiépített politikai rendőrség Ötödik
alosztályaként végezték véres munkájukat, amit kihallgatásnak neveztek, az
Országház pincéjében.
Az Országházat (akkori nevén: Tanácsköztársaság Háza) május 10-én szállták meg
teljes egészében a népbiztosok, s őrzését a különítményesek látták el.
A bukás után a népbiztosok többsége elmenekült, Szamuely öngyilkos lett, Korvin
Ottót és Csernyt bíróság ítélte halálra. Áldozataik számáról becslések vannak,
500 és 1000 közé teszik, ami eltörpül az oroszországi vörös terror 100-200 ezer
áldozata mellett, de nálunk ezzel honosodott meg a „terror kultúrája”.
Vörösterror az Országházban Az 1919 márciusában kikiáltott Magyarországi Tanácsköztársaság Belügyi Népbiztosságának Politikai Nyomozó Osztálya az Országház főrendiházi szárnyában rendezkedett be. Itt helyezték el a diktatúra leghírhedtebb különítményes alakulatát, az úgynevezett Lenin-fiúkat is. Jelen kötet célja, hogy hangsúlyosan Országház-központú vizsgálati szempontok alapján tárja fel a Tanácsköztársaság politikai rendőrségének működését, egyúttal pedig emléket kíván állítani az 1919-es vörösterror országházi áldozatainak. |
Bellavics István, az Országgyűlés Hivatala Közgyűjteményi és Közművelődési
Igazgatóságának vezetője köszöntőjében hangsúlyozta, hogy a Vörösterror az
Országházban, 1919 című kötet előzményei egészen a tér átalakítását célul kitűző
Steindl Imre Programig vezethetők vissza, amelyben a Kossuth térre a „nemzet
főtereként” is hivatkoztak. Ez a koncepció adta az ötletet az Országgyűlés
Hivatala által kiadott Nemzet Főtere Könyvek sorozat elindítására, amelynek első
darabjaként jelent meg nemrég B. Müller Tamás könyve. Bellasics kifejtette, hogy
a Magyarország 20. századi történetét alapjaiban meghatározó öt rendszerváltó
esemény a „nemzet főtere” történetén is jól nyomon követhető.
A bevezetőt követően a szerző kapott szót, aki hangsúlyozta: egyedülálló eset,
hogy egy diktatúra terrorja részben az Országházban valósult meg, abban az
épületben, amely a 20. századi magyar történelem esszenciáját hordozza. A
történész munkája során, egy régi újságcikkben talált rá a témára, amely az
elmúlt közel száz év során meglepő módon kikopott a történelmi köztudatból,
holott alapját kellene képezze a magyar nemzeti identitásnak. Mint B. Müller
elmondta, kutatásai során számos kérdés merült fel benne, amelyekre a könyvében
igyekezett választ adni: miért pont az Országházban rendezkedett be, és hogyan
működött a politikai rendőrség? Kik voltak az áldozataik és mi történt velük?
Miért nem tudunk erről a kérdésről semmit?
A történész kifejtette, hogy megfelelő szakirodalom hiányában levéltári
kutatásra – a Magyar Nemzeti Levéltárban a témával kapcsolatban található
anyagokra, valamint a tanácsköztársaság bukása után megindított büntetőeljárások
során keletkezett, Budapest Főváros Levéltárában található dokumentumokra –
alapozott műve elkészítésekor, de a kommün idején az épületben fogva tartott
személyek memoárjait is felhasználta (itt raboskodott többek között Darányi
Ignác későbbi miniszterelnök, Hegedűs Lóránt későbbi pénzügyminiszter, valamint
a dualizmus korának talán legnevesebb újságírója, Rákosi Jenő is).
A fiatal kutató az egyik fent említett kérdésére (miért pont a klasszikus
rendőri főhadiszállásnak nehezen nevezhető Országházat választotta a politikai
rendőrség székhelynek) igyekezett a rendezvényen választ adni. A történész
kifejtette, 1919 elejétől már az épületben működött a budapesti lakáshivatal,
valamint a belügy útlevélosztálya, májusban pedig ide költözött a Korvin Ottó
által vezetett Politikai Nyomozó Osztály is. B. Müller szerint ennek elsődleges
oka az volt, hogy az Országház az új elit által megtagadott 1918 előtti
rendszer, a polgári Magyarország szimbóluma volt, amelyet már Steindl Imre is az
„alkotmányosság templomának” nevezett. A kommunisták ezzel kívánták jelezni:
sikerült legyőzniük a régi Magyarországot.
Terroristákból mártírok
Bödők Gergely, az Eszterházy Károly Főiskola doktorandusza méltatásában
kiemelte, hogy a kommunista hatalomátvétel a XX. századi magyar történelem talán
legradikálisabb fordulata volt. A Magyarországi Tanácsköztársaság kikiáltása
után, március 26-án megalakították a Vörös Őrséget, és még ugyanebben a hónapban
létrehozták a Lenin-fiúk (eredetileg csak Szamuely csoportját hívták így) néven
ismert karhatalmi alakulatokat.
A történész röviden összefoglalta, 1919 óta hogyan változott a
tanácsköztársaságról kialakult kép. Míg 1919 decemberében rendőri alakulatokkal
kellett biztosítani a vörös terror egyik kulcsszereplője, Cserny József és
társai kivégzésének helyszínét, és a Horthy-korszakban végig a karhatalmisták
terroristának bélyegzése, valamint a tanácsköztársaság teljes elutasítása
határozta meg a közbeszédet, addig 1945 után radikális fordulat következett be,
és kialakult a piedesztálra emelt kommün Horthy-korszakban uralkodó képpel
szemben megfogalmazott ellenkultusza. Kikiáltásának 40. évfordulóján a
tanácsköztársaság időszaka már a magyar nemzet 20. századi történetének
csúcspontjaként jelent meg. Árkus József, a Parabola későbbi műsorvezetője
1960-ban már Lenin-fiúk címmel jelentetett meg könyvet. A szerző a kivégzett
karhatalmistákat művében egyenesen mártíroknak nevezte.
A vörösterror kifejezés ezzel szemben csak az 1970-es évek közepén bukkant fel a
történettudományi munkákban, és még ekkoriban is rendkívül óvatosan közelítettek
a kérdéshez. Bár a rendszerváltást követően megnyílt az út a téma átfogó
vizsgálatára, a harag és részrehajlás nélküli, monografikus feldolgozás még
mindig hiányzik.
B. Müller Tamásnak a fenti historiográfiai diskurzusba kapcsolódó kötete kapcsán
a történész kifejtette: annak ellenére, hogy az alapvetően két részre osztható
munka (a bevezető tanulmányt több szövegtípusból álló forrásközlés követi) egy
partikuláris témát jár körül, valójában globális, a szűken vett tematikán
túlmutató jelenségeket mutat be. A kötet leszámol a tanácsköztársasággal
kapcsolatos legendákkal (többek között a Lenin-fiúk eredetmítoszával, miszerint
Lenin 1919. májusi, Szamuely Tiborral való moszkvai találkozóján ezüst
sapkarózsákat küldött magyarországi „fiainak”), és a szerző kellő súllyal veszi
figyelembe a világháború eseményekben játszott „aligha túlbecsülhető”
jelentőségét.
Bödők egyedüli kritikaként azt fogalmazta meg, hogy a fehérterrorra való utalás
nem jelenik meg kellő súllyal a munkában, holott – hiszterizált közéletünket
figyelembe véve – ilyesfajta gesztusokra nagy szükség lenne. Összességében
azonban egy higgadt, szakszerű kötetről van szó, amelyben az érdeklődők minden,
a témával kapcsolatos releváns dokumentumot megtalálnak – zárta beszédét a
történész.
A könyv másik méltatója, Vörös Boldizsár történész, a Magyar Tudományos Akadémia
Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos
főmunkatársa szerint B. Müller Tamás kötetében egy jó bevezető tanulmánnyal
indít, amely remekül mutatja be, hogyan alakult ki a politikai rendőrség, miért
éppen az Országházat választották, és ott milyen tevékenységet fejtette ki, de
emellett a kiválogatott forrásokat is érdemes elolvasni. A szerző érdemeként
hozta fel, hogy a kiválogatott dokumentumokat megfelelő kritikával kezelte.
A történész sajnálatát fejezte ki amiatt, hogy a szerző nem foglalkozik azzal,
hogyan alakult az Országház sorsa a tanácsköztársaság bukását követő hónapokban,
és a volt politikai nyomozók (például Bárány Mihály és Takács József)
memoárjaiból egyetlen részletet sem közölt, pedig ezen szemelvényeknek az
áldozatok narratívájával történő szembeállítása átfogóbb képet nyújtana a
témáról, egyúttal a nyelvhasználatbeli különbségekre fókuszáló elemzésre is
lehetőséget adott volna. A kutató azonban hozzátette, a politikai nyomozók
visszaemlékezéseinek kötetből történő kihagyása nyilvánvalóan koncepcionális
okokra vezethető vissza, és korántsem a szerző tájékozatlanságára mutatnak rá,
mivel nem kérdés: ezeket a memoárokat B. Müller Tamás ismeri.
A történész kitért még bizonyos formai hibákra, elismerően nyilatkozott viszont
a könyvben elhelyezett képekről és alaprajzról. Mint kiemelte, a fiatal
(elsőkönyves) szerző műve „gondosan elkészített, érdekes munka”. A rendezvény
végén B. Müller Tamás (valamint zárszavában Bellavics István is) röviden
kifejtette, a méltatók (nem mellesleg a könyv lektorai) által felvetetett
kritikák jogosak, és csak a kidolgozott koncepció által szabott határoknak
tudható be, hogy bizonyos kérdések tárgyalása nem része a kötetnek.
A Nemzetközi orvostörténeti kongresszus résztvevői a főrendiház tanácskozói
termében, 1929.
Zeppelin az Országház előtt 1931-ben
A második világháború után
Magyarországon 1945 és 1948 között szakítottak a
korábbi politikai berendezkedéssel, kikiáltották a köztársaságot, és
kísérletet tettek egy parlamentáris demokrácia megvalósítására. 1945
őszén demokratikus választásokra került sor, amelyen a Kisgazdapárt
abszolút többséget szerzett.
A 1945–1946-os éveket az általános, egyenlő, titkos és arányos
választójog bevezetése, az alapvető szabadságjogok törvényben rögzítése
és azok gazdasági, szociális és kulturális téren való kiszélesítése
jellemezte.
A parlamentarizmus megteremtése azonban kudarcot vallott, a párizsi békekötés után a szovjet megszállás állandósult. Az országgyűlés, különösen az 1947-es csalásokkal tarkított választások után átcsúszott a diktatúra szolgálatába. A korszakot meghatározó demokratikus erőkkel szemben végig ott munkálkodott a Magyar Kommunista Párt, a szovjet befolyás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság és a kommunistákat támogató szovjet hatóságok. Tevékenységük következtében 1947 és 1949 között felmorzsolódtak a pártok, megszűntek a parlamenti frakciók és létrejött az egypártrendszer.
Az Országház és a Kossuth híd 1955-ben
A Rákosi Mátyás nevével fémjelzett időszakban a diktatúra kemény formáját jelenítette meg a pártállam. Az 1956-os forradalom után a hatalom gyakorlás módszerei sokat változtak, de a kommunista állampárt, a Magyar Szocialista Munkáspárt továbbra is szilárdan kezében tartotta a hatalmat, bár az ún. gulyáskommunizmus időszakában Magyarországot kedélyesen a „legvidámabb barakk” jelzővel emlegették.
A vörös csillag
A szocializmus időszakában a szovjetizált
Magyarországnak az ötágú vörös csillagot is meg kellett honosítania
nemzeti jelképei között. Nem csak az 1949-ben megváltoztatott állami
címerbe, az úgynevezett Rákosi-címerbe került be, de számos jelentős,
vagy legalábbis városképileg kiemelt helyen álló épület homlokzatára,
közparkok virágágyásaiba, de még közlekedési járművekre is felkerült. A
Budapestet és az országot elborító szovjet jelképek természetesen az
Országház épületét sem kerülték el. A ház külső homlokzatán összesen két
helyen jelent meg. Először is a főbejárat fölött levésett, a trianoni
döntés előtti ország jelvényeként ismert úgynevezett középcímer helyén a
Rákosi-címer részeként, másrészt önállóan, a kupola csúcsdíszeként.
Eredetileg a kupola egy villámháborító szerepét is betöltő zászlós
rúdban ért véget közel 100 méteres magasságban. Ezt a pontot szemelték
ki arra a célra, hogy az épületre annak méretéhez illő, az egész
városból jól látható vörös csillagot szereljenek föl. A három méter
átmérőjű és több mint másfél tonna súlyú vas- és üvegszerkezet tervei
1950-ben készültek el a csepeli Rákosi Mátyás Acél- és Fémművek
részéről.
Vörös csillag az Országház tetején 1969-ben
A konstrukció akkora többletterhet jelentett, hogy a
kupola tetőszerkezetének addig sem karcsú tizenhat tartója közül nyolcat
meg kellett erősíteni. A többszáz elemből álló csillag darabjait a
tetőtéren keresztül juttatták fel a kupola csúcsrészébe, amelyre
szerelőállványzatot építettek, ahonnan a munka folyhatott. Mivel a
feltűnő helyre kerülő jelképet éjszaka is ki akarták világítani, ezért a
nagyteljesítményű reflektorokon és vörös üvegezésén túl még ez utóbbit a
világítótestek hőjétől védő sűrű fémhálós rendszert is beépítettek, ami
jó szolgálatot tett egy-egy hideg eső esetén, hogy a felhevült üveg ma
pattanjon el, törjön szét.
A csillagot elmondások szerint – sok más társához hasonlóan – 1956-ban
több napon át próbálkoztak lefűrészelni, azonban a nehezen hozzáférhető,
masszívan megépített jelkép nem adta meg magát. Ez abból a szempontból
mindenképp szerencse, hogy a lezuhanó másfél tonnás szerkezet nagy
károkat okozhatott volna a tetőszerkezetben, de akár az épületbelsőben
is.
1989. október 13-tól megszűnt a Parlament kupoláján
lévő vörös csillag kivilágítása. A kommunista rendszert jelképező vörös
csillagot 1990 februárjában távolították el végleg az épület tetejéről.
Az Országház díszei
A Duna mellett hosszan elnyúló épület a folyó felől
tekintve teljesen szimmetrikus. Középpontja a díszcsarnokot magában
rejtő kupola, balra a volt főrendiház, jobbra a képviselőház üléstermét
jelző egy-egy pavilon emelkedik ki. A hosszanti tömbhöz a város felőli
oldalon merőleges keresztszárny csatlakozik. A dunai homlokzat elé
közepén két magas toronnyal keretezett középrizalit lép; ez
összhatásában a mögötte magasba törő kupolával alkot egységet.
A hosszanti tömb két végén egy-egy épületrészben az egykori főrendiház,
illetve a képviselőház hivatali helyiségei helyezkednek el. Az említett
szélső részek alacsonyabbak a két ház üléstermének tetőzeténél, amelyek
magasságukban szintén elmaradnak a kupolától; vagyis az épület tömegei
kétfelől indulva ritmikusan és lépcsőzetesen emelkednek, és a kupolában
érik el a csúcspontot. A tömegek ily módon való csoportosításával az
épület nemcsak elkerülte a hasonló nagyságú építményt óhatatlanul
fenyegető monotóniát, hanem változatos, sőt drámai hatást kelt.
Az Országház méretei tiszteletet parancsolóak: hossza 265 méter,
legnagyobb szélessége 123 méter, a kupola magassága a járda szintjétől
96 méter. Elkészültekor a magyar Országház a világ egyik legnagyobb
épülete volt. Hatalmas mérete aligha áll arányban az ország mai súlyával
és kiterjedésével, de ne feledjük, hogy elkészültekor - és akkor már
ezer éve - Magyarország területe háromszorosa volt a mainak! Az épület
befejezése után alig 16 évvel következett be a nemzeti tragédia, az
1920-as békediktátum, amely az országot harmadára csökkentette.
Mivel az Országház a Duna partján fekszik, ezért a főbejárat a Kossuth
Lajos térre került. A dunai oldal ezért díszesebb, míg a tér felőli
oldal zártabb és szigorúbb. A dunai oldalon árkádsor vonul. A téren lévő
főbejárat hármas kapuzata nyílik vaskos oszlopokkal és falpillérekkel. A
keresztszárny két oldalán kocsi lehajtók vannak, innen újabb bejáratok
nyílnak. Az épületbe összesen 17 kapun lehet bejutni.
Az egyes szintek ablakainak eltérő formája és nagysága tovább finomítja
a homlokzat rendszerét. A homlokzatok felső peremét váltakozó méretű és
formájú törpegaléria, illetve rozettasor koronázza, ami az egyes
épületrészek egymástól való finom megkülönböztetését szolgálja.
A tizenhat szög alaprajzú, bordázott, meredek ívű kupola támívekkel
körbevett dobon ül, magasba törő lendülete hegyes, csipkés csúcsdíszig
vezet. A két főtorony önmagában is figyelemre méltó neogótikus építmény:
három lépcsőben karcsúsodó tömegük meseszerű hatását a fiatornyok,
vízköpők sokasága és rézből domborított zászlótartó vitézszobrok
fokozzák. Az üléstermeket hangsúlyozó tetőszerkezetek meredek síkú
főtömbökből és az azt szegélyező, tűhegyes végződésű négy saroktoronyból
állnak, alsó részüket fiatornyokkal gazdagon csipkézett pártázat öleli
körbe. Az épület valamennyi tetőgerincét míves kovácsoltvas korlát
koronázza, ami légiessé varázsolja az éles kontúrokat. Ezt a hatást
tovább fokozza a tetőzet megszámlálhatatlanul sok apró tornya, fiáléja
és kőcsipkéje.
Az épület tömegelrendezése leginkább a XVII. századi barokk építészetre
vezethető vissza, a homlokzatok architektúrája viszont minden ízében a
középkori gótika világából merít. Tagozatai, részletei a francia
gótikából származnak, néhány nagyobb építészeti formája viszont Itáliát
idézi. El kell ismernünk, hogy Steindl ezek közül több kompozíciós
elemet egykori mestere, Friedrich Schmidt épületein is láthatott. A
gótikus kupola és toronypár alkotja a bécs-fünfhausi Maria vom
Siege-templom (1868-75) tömegét, amely megdöbbentően emlékeztet a
budapesti Országházra.
Az Országház látványa a Várból (kép: Varga Máté)
Steindl Imre kezdettől fogva nagyszámú szobor
elhelyezését szorgalmazta az épületen kívül és belül is; egy 1888-as
híradás 450 szobrot említ. Végül Steindlnek 90 külső és 162 belső
(összesen 252) szoborral kellett megelégednie, ami természetesen így is
igen tekintélyes szám. Ezek a szobrok azonban az épület külsején teljes
egészében az architektúrába tagolódnak. Nem került a főpárkányra vagy
más, kiemelkedő pontra önálló karakterrel bíró alkotás, mint amilyenek
például a tér túloldalán lévő Kúria (Igazságügyi Palota) épületének
tetején láthatók.
A homlokzatokra kizárólag a magyar történelem nagyjainak és azok
kísérőinek a szobra került. A nemzeti panteon a XIX. századi
Magyarországon többször visszatérő gondolat volt, és ha
monumentalitásában e szoborgaléria nem is vetélkedhet például a
városligeti Millenniumi Emlékművel, darabszámát tekintve kétségkívül a
legnagyobb.
Az északi oldal szobrai a honfoglalás korát jelenítik meg, a déli
oldalon Szent István király szobra a honalapítást idézi fel, a főbejárat
fölött Nagy Lajos és Corvin Mátyás királyok a középkori Magyarország
hatalmát hirdetik. A Duna felőli épületszakaszon északról délre haladva
a magyar uralkodók időrendbe állított szobrai sorakoznak. A
szoborgaléria II. József alakja után a déli homlokzaton, Szent István
már említett szobra fölött folytatódik egészen V. Ferdinándig, illetve
József nádorig. A keleti homlokzaton a kiemelkedő nádorok, államférfiak,
hadvezérek és az erdélyi fejedelmek galériája látható. Valamennyi szobor
gyámkövön és díszes baldachin alatt áll; ez jelentősen hozzájárult
ahhoz, hogy a szoborművek belesimuljanak a nagy épület összképébe.
Megformálásukra a XIX. század végére jellemző száraz realizmus nyomta rá
a bélyegét.
A szobrok mindegyike frontálisan áll, ruházatuk és fegyverzetük
?hiteles" formában készültek. Nem meglepő tehát, hogy bár
megalkotásukban 23 szobrász vett részt, egyéni jelleget alig-alig
mutatnak, szinte mintha egyazon kéz faragta volna őket.
A főbejárat fölött a középoromzatba Magyarország és társországainak
angyalokkal hordozott (történelmi) címere került, alatta és az épület
keleti oldalán végig a párkányok alatt a városok és megyék címereinek
hosszú sora húzódik.
A főbejárat elé két impozáns, ülő bronz oroszlánszobor került, amelyeket
Martup Béla mintázott meg. Az egyik a második világháborúban
megsemmisült, azért azt Somogyi József 1949-ben pótolta. Mivel a gyors
megmunkálás érdekében a homlokzat sok elemét félkemény és puha sóskúti
mészkőből faragták, mállásuk hamar megindult.
Mivel a gyors megmunkálás érdekében a homlokzat sok elemét félkemény és
puha sóskúti mészkőből faragták, mállásuk hamar megindult. 1924-től
kezdve megkezdődött a kőtagozatok cseréje, amit ezúttal főként kemény
piszkei kővel végeztek el. Budapest 1945-ös ostroma során az Országházat
belövések érték, és a kupola is beszakadt. A háborús károkat kőpótlással
helyreállították, majd az 1970-es évek elején elkezdődött a teljes
kőcserés helyreállítás. Ez napjainkban is folyik. 1950-ben a kupola
csúcsára a vörös csillagot helyezték, amelyet 1990-ben eltávolították,
és a csúcsdíszt az eredeti mintájára 1991-ben rekonstruálták.
Az épületszárnyak tíz, váltakozó méretű udvart fognak közre, s az egyes
részek közti kapcsolatot szinte végtelennek tűnő folyosórendszer
biztosítja.
Az alagsorban műszaki berendezések és különféle műhelyek kaptak helyet.
A földszinten hivatali helyiségek és egy bizottsági terem, a kupola
körüli térben könyvtári raktárak és hivatali szobák, illetve a kupola
alatt műszaki raktár található. Ugyancsak a földszinten a dunai oldal
közepén helyezkedik el az Országgyűlési Könyvtár két szint magas,
galériás olvasóterme, amely faragott fa mennyezetével az Országház
legimpozánsabb tereinek egyike. Az Országgyűlési Könyvtár nyilvános,
ötszázezres kötetével a nagyközönség rendelkezésére is áll; látogatói a
Duna felől, az árkádok alatt közelíthetik meg. Az alacsony félemeleten
további hivatali és könyvtári helyiségek találhatók.
Az első emeleten helyezkednek el a törvényhozás üléstermei, valamint az
egyéb kiemelt fontosságú termek és hivatali szobák; itt összpontosulnak
az épület belsejének számottevő művészi alkotásai. Az Országház főbb
termei alaprajzilag kereszt formát alkotnak, metszéspontjukban a
kupolacsarnokkal. A rövid tengely az egykori delegációs termet, a
miniszteri dolgozószobákat, a díszlépcsőházat és az éttermet, a
hossztengely déli fele a képviselőház helyiségeit, északi fele az
egykori főrendiház termeit rejti magában.
A keresztszárny középső részét a 32 méter hosszú, 15,5 méter széles és
20,9 méter magas díszlépcső foglalja el. Az impozáns lépcsőrendszer és a
befogadó tágas csarnok igen messze áll a gótika szellemétől, Inkább a
barokk paloták világát - és a historizmus szuverén alkotói módszerét -
idézi. A lépcsőház középső pihenőjének egyik oldalfalába kis fülkét
alakítottak ki, ahová Steindl Imre mellszobrát helyezték el, Stróbl
Alajos alkotásában.
Az Országház építésénél kifejezett szándék volt, hogy lehetőleg hazai
anyagokat és hazai gyártók termékeit használják fel. Ez jótékonyan
hatott több iparág fejlődésére, de ennek köszönhető például a vaskohi, a
siklósi és a gyüdi márványbányák feltárása is. A boltozatot hordozó
pillérek girolamói sárga márványból készültek, a közöttük álló nyolc
monolit oszlopot vörösesbarna svéd gránitból, a lépcsőkarokat pedig
karszti márványból faragták.
A csarnok középső pilléreihez négy apród horganyból öntött, színezett
szobra illeszkedik, amelyek a magyar koronázási jelvényeket tartják a
kezükben. A meglehetősen sematikus alakok Kiss György művei. A
boltozatokat reneszánsz stílusú díszítőfestéssel borították, ám a
szokásos groteszk motívumok közé virágok rajza került. Steindl
előadásából tudjuk, hogy ezzel az épületnek nemzeti jelleget
szándékozott kölcsönözni.
A lépcsőcsarnok felső szintjére dekoratív mintázatú, színes üvegablak
került, a maga területén nem kisebb név, Róth Miksa műhelyéből. A
folyosók és az egyes termek ablakaiba is Róth Miksa készítette a színes
üvegablakot, hol dúsabb, hol egyszerűbb mintázattal.
A díszlépcső (kép: Owl.hu)
A lépcsőcsarnok mennyezetképeinek elkészítésére a korszak egyik legnagyobb magyar festőjét, a képességeit többek közt már az Operaház díszítésénél bebizonyító Lotz Károlyt kérték fel. A lépcsőcsarnok mennyezete három mezőből áll, ahová Lotznak az épület képzőművészeti programjának két fontos gondolatát kellett képben megfogalmaznia: Magyarország és a törvényhozás dicsőítését, a kettő közé pedig Magyarország és a kor társországainak egyesített címerét angyalokkal és a koronázási jelvényekkel.
A folyosók mennyezetének díszítése (kép: Owl.hu)
A lépcsőház tere három ívvel kapcsolódik a
kupolacsarnokhoz. Bár az eredeti pályázati kiírásban mindössze 200 főt
befogadó közös csarnokról van szó, az Országház kupolacsarnoka
megvalósult formájában az építészeti és eszmei csúcspontot jelzi. A 20,8
méter átmérőjű, 27,2 méter magas tér 16 masszív pilléren nyugszik. A
kupoladobot és részben a kupolasapkát magas ikerablakok törik át, ami
által a kupolacsarnok ünnepélyessége könnyedséggel párosul. A csarnok
terét leeresztés csillagboltozatos körfolyosó övezi; mind ezeket, mind
magának a csarnoknak a falát színes kő és festés élénkíti, amihez a
színes üvegablakok sejtelmes ragyogása járul. A padozat mintás, sokszínű
burkolatát siklósi, gyüdi és piszkei márványból fűrészelt, fényesre
csiszolt lemezekből illesztették össze.
A nagy magyar uralkodók és államférfiak galériája a kupolacsarnokot
nemzeti panteonná avatja. Eredetileg még több szobrot szántak ide, de az
1896-os millenniumi díszülés miatt szoborfülkék helyett páholyokat
kellett kialakítani. 16 király, erdélyi fejedelem és kormányzó (Árpád,
Szent István, Szent László, Könyves Kálmán, II. András, IV. Béla, Nagy
Lajos, Hunyadi János, Hunyadi (Corvin) Mátyás, Báthori István, Bocskai
István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, III. Károly, Mária Terézia,
II. Lipót) két-két apródfigurával közrefogott, színezett horganyszobra
sorakozik a nagy csúcsívek magasságában. Történetileg hitelesnek szánt
ruházatuk és fegyverzetük méltóságteljes, frontális beállításuk a
homlokzati szobrokéval rokon. A galéria aktualizáló betetőzéseként a
kupolacsarnok bejáratával szemben a középső ív alá Ferenc József és
Erzsébet királyné márvány szoborcsoportját helyezték, amelyet az első
világháború után eltávolítottak.
A csarnok ünnepi rendezvények színtere, és 2000. január 1-jétől 2001.
augusztus 20-ig a magyar keresztény állam ezeréves fennállásának
tiszteletére a magyar Szent Korona és a koronázási jelvények ünnepélyes
őrzési helye.
A kupolacsarnok (kép: Owl.hu)
A kupolacsarnokból eljutunk a két társalgóterem felé:
a két széles, fülkékkel bővített, dongaboltozatos tér építészeti
rendszere a barokk kor világát idézi. Az oldalsó fülkékben mindkét
teremben párnázott padok állnak, középen két-két kerek, díszes
kandeláberrel kombinált ülőhely szolgálja a kényelmet. Az épület
belsejének 160 szobra közül számos a két társalgóban található. A
középkorias öltözetű, naturalisztikusan megformált figurák a pécsi
Zsolnay gyárban készültek színes kerámiából.
A főrendiházi társalgó oszlopait különböző tudományokat és mesterségeket
jelképező szobrok fogják körbe: Jogtudomány, Teológia, Bölcsészet,
Orvostudomány, a többi szoboralak pedig többségében régi mesterségekre
utal, mint pl. a földművelés, vadászat, állattenyésztés.
A három mezőre osztott mennyezetet Vajda Zsigmond tempera technikával
készült festménye tölti ki: a jelenetek magyar királyok személye köré
fonódott legendákat elevenítenek meg, mint Szent László betegséget
elhárító gyógyfüvet szór a nép közé, Könyves Kálmán betiltja a
boszorkányüldözést, Mátyás igazságot szolgáltat, vagy Nagy Lajos
elrendeli a kassai templom építését.
A társalgó közepén álló hatalmas, díszesen festett porcelánvázát a
Herendi Porcelángyár ajándékozta az Országháznak a 2000. évi millennium
alkalmából.
A képviselőház társalgójában sorakozó szobrok a modernebb tudományokat
és foglalkozásokat jelképeznek: építőművészet, gépészet, mérnöki
tudomány, vegyészet, pénzverés, vasút, posta, tőzsde stb. Vajda Zsigmond
mennyezet festménye a hun-magyar mondakör legismertebb jeleneteit
ábrázolta: Hunor és Magor szarvasgémet üldöz, Attila átveszi a
pásztorfiútól a csodakardot, Buda halálát Gyöngyvér gyászolja, Emesére
álmában a győzelmes Attila pajzsáról turulmadár száll. A történeteket
boltozatok alatt hun és magyar vezérek alakjai egészítik ki.
A társalgó (kép: Owl.hu)
A társalgók után kétfelől az alsó- és felsőház üléstermei következnek. Ezek hosszuk 25,6 méter, szélességük 23,4 méter, magasságuk 17 méter. Építészeti kialakításuk és dekorációjuk is lényegében egyforma, csak egyes részleteiben - mint az ívek elosztása és keretezése, a mellvédek részletformái - díszesebb az egykori főrendiház ülésterme. A termek két sarka lekerekített, mivel alaprajzuk a padsorok patkóívét követi. Az oldalfalakon két szinten karzatok húzódnak. A famennyezetet és az üléstermi padokat Thék Endre, illetve Michl Alajos üzeme nemes faanyagból, szlavóniai tölgyből készítette.
Az alsóház (kép: Owl.hu)
A volt főrendiház üléstermében az elnöki emelvény
mögé a magyarországi uralkodócsaládok - az Árpádok, az Anjouk, a
Hunyadiak, a Jagellók, Szapolyai János és a Habsburg-Lotharlngiai-család
- festett címere került, amelyek Magyarország és egykori társországainak
címerét fogják közre.
Mellettük kétoldalt egy egy hosszúkás mezőbe Jantyik Mátyás készített
falképeket: a bal oldalt kép témája az Aranybulla kihirdetése, vagyis
amelyben II. Andris király 1222-ben kiadja a rendi kiváltságokat
megerősítő dekrétumot; a jobb oldali képen a magyar nemesek életüket és
vérüket felajánlva segítségüket ígérik Mária Terézia királynőnek (1741).
Az elnöki emelvény fölött, a második emeleti karzat magasságában a
Tudomány, az Erő, az Igazság, a Kritika, a Hité s a Jótékonyság
allegorikus szoboralakjai tekintenek le.
A képviselőházi ülésteremben a tíz miniszteri és a négy jegyzői székkel
együtt 453 ülőhelyet alakítottak ki, ami megegyezett a történelmi
Magyarország országgyűlési képviselőinek számával. Bár az 1920-as
békediktátum miatt az ország a lakosságának több mint felét elvesztette,
a képviselők száma az országgyűlésben lényegesen nem változott: jelenleg
386 fő.
A képviselőkkel szemben az elnöki és az előadói emelvény magasodik, az
előtt pedig a gyorsírók alsó lépcsőn megközelíthető, elkerített része
található. Az emelvény mögött megismétlődnek a főrendiházban szereplő
címerek. Kétoldalt Vajda Zsigmond hosszúkás tempera falképei az 1848-as
országgyűlés és Ferenc József megkoronázása a magyar történelem két,
alkotmányjogilag fontos eseményét idézik fel. A felső karzat
magasságában a Dicsőség, az Egyetértés, a Bölcsesség, az Ékesszólás, a
Béke és a Háború allegorikus figurái idézik emlékezetbe a törvényhozók
erényeit és döntéseik horderejét.
Az épület keresztszárnyának keleti végében húzódik a többi folyosónál
szélesebb és díszesebb ún. delegációs folyosó. A folyosóról nemcsak az
egykori delegációs terem pazar keretbe foglalt, faragott ajtaja nyílik,
hanem a miniszterek valamikori dolgozószobái is. Ezekre utalnak a
folyosó falképei, melyek tárgya a Hadviselés, a Vallás és Kultúra, az
Igazságszolgáltatás, a Földművelés, az Ipar és a Kereskedelem. A képeken
az alkotó, Dudits Andor szellemes módon nem allegorikus figurákat, hanem
a témára vonatkozó, jól megkomponált jeleneteket ábrázolt.
A delegációs teremben az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának idején a
bécsi és a budapesti parlament képviselői vitatták meg a birodalom közös
ügyeit, a külügy, a hadügy és a pénzügy gondjait. A bejárat fölötti
hosszú oldaIon Ferenc József koronázási kardvágása, Dudits Andor
hatalmas, de kissé élettelen falképe emlékeztette a teremben tárgyalókat
a dualista berendezkedésű állam létrejöttének egyik ceremoniális
mozzanatára.
A Delegációs terem (kép: Owl.hu)
A kupolacsarnokból a dunai oldal irányába a hosszúkás étterem, közkeletű nevén a Vadászterem nyílik. Oldalfala faburkolatú, kazettás famennyezetét a késő gótikát idéző, stilizált fedélszék támasztja alá. A terem különlegessége a sokféle témájú és stílusú falképek sora.
A Vadászterem (kép: Owl.hu)
A két rövid oldalt Körösfői-Kriesch Aladár
temperafestményei borítják. Témájuk - az alattuk látható felirat szerint
- Halászat a Balatonon a XV. században, illetve Bölényvadászat. Az Etele
meg menti Budát jelenetet ábrázoló kép általános értelmezésben a
halászatot és a vadászatot, a magyarok két ősi foglalkozását ábrázolják.
A lendülettel teli, szecessziós festmények üdítő színfoltot képviselnek
az Országház historizáló világában. Az ablakokkal átellenes oldalon a
történeti Magyarország néhány híres várát festette meg Spányi Béla; ezek
Vajdahunyad, Árva, Visegrád, Trencsén és a horvátországi Klissza vára.
Az étteremmel szomszédos az ún. Gobelin-terem. Az Itt található
nagyméretű, szövött kárpit Rudnay Gyula tervel nyomán 1928-ban készült
el. Témája a legendában megörökített első ?nemzetgyűlés" Pusztaszeren.
Munkácsy Honfoglalás című festménye a Gobelin-terem falán
Az elnöki fogadó hosszú falára helyezték az Országház
talán legmonumentálisabb képét, Munkácsy Mihály Honfoglalás című
olajfestményét. A közvélemény kívánságának tett eleget a végrehajtó
bizottság, amikor felkérte a Párizsban élő magyar festőfejedelmet,
készítsen képet a képviselőház üléstermének főfalára. Munkácsy 1890-ben
rajzolta meg az első vázlatokat, majd több év alatt, komoly
előtanulmányok nyomán dolgozta ki a hosszú, világos színekkel megfestett
kompozíciót. A kép azt a jelenetet ábrázolja, amikor Árpád fogadja a
meghódolásuk jeleként vizet, földet és füvet hozó szláv követeket; a
fehér lovon ülő, fenséges nyugalmú Árpádot vezérei veszik körül, balra
ujjongó magyarok sokasága. A sors iróniája, hogy a kép soha nem került
tervezett helyére. Steindl Imre már eleve nehezményezte egy ilyen
domináló olajfestménynek - és nyilván egy másik nagy művészegyéniség
figyelmet keltő alkotásának - az idehelyezését, utóbb az ülésterem
architektonikus egységére hivatkozva sikerült is azt meghiúsítania. Így
a képet előbb a Nemzeti Múzeum főrendiházi üléstermeként szolgáló
dísztermébe, majd a Szépművészeti Múzeumba vitték. Csak sok évvel
később, 1929-ben került jelenlegi helyére.
Miután Magyarországon a második világháború végén a kétkamarás rendszert
egykamarás váltotta föl, a belső terek egy részének rendeltetése
megváltozott. A megszűnt főrendiház üléstermét alkalmi tanácskozásra
használják, neve 1945 óta Kongresszusi terem. Értelemszerűen a hozzá
tartozó társalgóterem is a Kongresszusi társalgó nevet kapta.
A hosszanti szárny déli végében ma a köztársasági elnök szobái vannak, a
képviselőház - illetve ma már az országgyűlés - elnöke a keresztszárnyba
költözött. A hosszanti szárny északi végében, ahol korábban a felsőház
elnökének szobái voltak, a miniszterelnök irodáit alakították ki. Két
éve a miniszterelnök visszaköltözött eredeti helyére, a keresztszárnyba,
és ide helyezték az Országház megmaradt bútorzatának néhány gondosan
restaurált darabját. A hosszanti szárny északi végén bizottsági szobákat
alakítottak ki.
A magyar Országház egy évszázada szolgálja a magyar törvényhozást és a
magyar állami életet. Ez alatt a száz esztendő alatt - hála a történelmi
szerencsének, de az értő fenntartásnak is - lényegében megőrződött
egységes külső és belső kialakítása. A következő nemzedékek feladata
lesz továbbra is megőrizni és gondozni a páratlan épületet.
Az Országház képe egy január végi nap hajnalán (kép: Varga Máté)
"Én az új országháznál új stílust nem akartam
teremteni, mert kőbe alkalmazható építészeti formáink nemzeties
jellegének nyoma sincs sehol, s egy ilyen századokra szóló monumentális
épületet ephemer részletekkel nem kezelhettem, hanem igenis arra
törekedtem, hogy a középkornak e remek stílusában szerény módon,
óvatosan, mint azt a művészet mindenkor okvetlenül megkívánja, nemzeti
és egyéni szellemet hozzak be. E célból eddig létező síkdíszítményeink
összes motívumait falfelületek, boltfelületek stb. díszítésére a gót
stílus szellemében használtam fel, hazánk flóráját, mezőink, erdőink és
rónáink növényzetét, annak formáit pedig többé-kevésbé stilizálva
alkalmaztam" - Steindl Imre
Tihanyi Bence, Bakos Ágnes, Sisa József
Az Országház (Magyar Könyvklub, 2001) című könyve alapján
a cikket írta és a képeket összeállította: Varga Máté
Képek: Owl.hu, Hlinka Zsolt és Varga Máté
Az Országház napjainkban
2013. december 20-án felavatták a megújult Országházat
Az Országház építéséhez Steindl Imre tervei alapján 1885. október 12-én
fogtak hozzá, a két évig tartó alapozási és földmunkák után mintegy
nyolc év alatt készült el Országház. E munkák idején mintegy 35 ezer
köbméter követ faragtak meg és építettek be a homlokzatokba. E
munkálatok során használt könnyen és gyorsan faragható kőfajták azonban
a későbbiekben nagy terhet jelentettek, s már az 1920-as években
országgyűlési határozattal kellett megindítani a kőhomlokzatok javítási
munkáit, amely kisebb szünetekkel azóta tartott.
Az avatási ünnepségen Kövér László és a Reneszánsz Kőfaragó Zrt.
vezérigazgatója, Balogh Miklós vágta át a nemzeti szín szalagot az
épület déli oldalán, az egyes kapunál. Ezzel több mint kilencven éve
tartó felújítás zárult le. Kövér László úgy fogalmazott, "ami tegnap még
remény, terv volt, az mára valóság, ezért alappal bízhatunk abban is,
hogy a magyar állam 2010 óta tartó teljes átépítése munkálata nem ért
véget. A képzeletbeli munkaállványok még a helyükön vannak, de a
közeljövőben maga a magyar állam intézménye, szervezete és a működése az
Országház épületéhez hasonlóan újjászületik a magyar emberek javára,
akaratából, hitéből és erőfeszítéseiből". Utalt arra is, hogy néhány
hónapon belül a Kossuth téren is befejeződnek az építési munkálatok.
Az Országgyűlés elnöke elmondta, ott vágták át a nemzeti szalagot és
avatták fel ezzel a homlokzatot, ahol majd 120 évvel korábban az
Országház bokrétaünnepségét tartották. Mint mondta, 1894-ben "született"
meg az Országház, ez a nap pedig az Országgyűlés épülete
újjászületésének napja. A Duna partján lévő országházi falak tanúi
voltak a XX. század magyar történelmének: "láttak országvesztő
diktatúrákat és országépítő erőfeszítéseket, láttak bombázást, gyilkos
sortüzet, látták magyar emberek kiontott vérét és láttak sok százezer
magyar polgárt, aki hisz a demokráciában. Ezek a falak tanúskodni fognak
a jövőbeni magyar századokról is".
Az Állami Kőfaragó Vállalat hosszú évtizedek alatt kicserélte az épület
kőelemeinek 75 százalékát, gyakorlatilag újjáépítették az Országház
épületét a 2014 tavaszára vállalt határidő előtt. Az épület
felújításával a Reneszánsz Zrt. egy új minőséget, az országházi
minőséget teremtette meg, és megerősítette a létező legnagyobb hazai
hozzáadott értéket, a magyar önbecsülést és önbizalmat.
Balogh Miklós közölte, a Reneszánsz Zrt. és jogelődje 65 évvel ezelőtt
kezdte a felújítást. A cég nagyon sokat köszönhet az Országháznak,
ugyanis az elmúlt években összegyűlt tapasztalat nagy mértékben
hozzásegítette a társaságot ahhoz, hogy mára a nemzetközi szakma a világ
egyik legjobb kőfaragó és -feldolgozó cégének tartsa - tette hozzá.
Szénási József kőfaragó, a cég kőfaragó igazgatója azt mondta: a
kőfaragók istene áldja meg Steindl Imre szellemét, hogy ezt a gyönyörű
épületet megálmodta, de átok Steindl Imrére, hogy ilyen kicsit
tervezett.
A szalagátvágás után tartott ünnepségen lejátszottak egy részletet az
MTVA által, az épület felújításáról készített, az Állvány mögött című
dokumentumfilmből, amely az elhangzottak szerint februárban vetítenek
majd.
Az ünnepségen az elvégzett munka iránti megbecsülésként az Országgyűlés
elnöke erre az alkalomra készült emlékérmeket adott át a Reneszánsz Zrt.
és annak alvállalkozói, valamint az Országgyűlés Hivatala munkatársainak
is, köztük Bakos Emil gazdasági és működtetési főigazgató-helyettesnek.
(Már a ’30-as években döntés született arról, hogy a díszburkolatot le
kell cserélni a keményebb, ellenállóbb süttői mészkőre – mondta Balogh
Miklós, aki szerint ez a világ egyik legjobb ilyen építőanyaga. A háború
miatt azonban csak az ’50-es években tudták elkezdeni a homlokzat külső
részének szisztematikus cseréjét. Ekkoriban kezdték használni a
különböző szerszámokban az ipari gyémántot is, melynek segítségével a
keményebb mészkő megmunkálása könnyebbé vált. Bár a munka egy laikus
számára túl hosszúnak tűnhet, tulajdonképpen egy új Országházat
építettek fel ez idő alatt. A felújítás során ugyanis az adott részen
elbontották a külső burkolatot, a sűttői mészkőből újrafaragták az
építőelemeket, majd a meglévő eredeti tervek alapján újraépítették a
díszburkolatot)
2014. április 20-án megújult az Országház alsóházi ülésterme
Kevesebb ülőhelyet, de több szakértői páholyt alakítottak ki az
Országház 48 millió forintból megújult alsóházi üléstermében, amelynek a
kivitelezést végző cég vezetője szerint jót tett az új, kisebb létszámú
parlamentet eredményező választási törvény, mivel a korábban túlzsúfolt
helyiség szellősebbé vált.
Kovács József, a Pápai Asztalos Kft. ügyvezető igazgatója a terem keddi
sajtóbejárásán elmondta: tizenkét új, mobil miniszteri asztalt
építettek, az eredeti, 1902-ben átadottakkal azonos formában és
díszítéssel. Számuk szükség esetén hattal bővíthető.
A terem páholyai új mellvédet kaptak, felhasználva azokat a díszítő
jegyeket, amelyek az épület egészét jellemzik. Korábban a 436 ülőhely
egy része csak a páholyokban fért el. Most 244 hely található a
körüljárhatóvá vált patkóban, így nyolc szakértői páholy kialakítására
nyílt mód.
Az átalakított ülésterem nyolc helyet biztosít mozgáskorlátozottaknak,
és már a miniszteri patkóig vezet a kerekes székkel is bejárható
folyosó. A szélső szektorok szélessége csökkent, az emeleten két
tolmácsfülke létesült, megújultak a zászlótartók, az elnöki pulpitus új
díszítést kapott.
Kovács József közölte: a hazai tölgyfából készült bútorok kézi
faragásait öt fafaragó végezte, míg műhelyükben további 40, a helyszíni
beépítéseken pedig 15-20 asztalos dolgozott. A teremben kicserélték az
izzókat is, kitisztították a szellőzőrendszert, csúszás-mentesítették a
kő járófelületeket, és lefestették a szellőzőrácsokat. A helyiség három
hónapos munka után, március végére készült el.
Az ülésterem informatikai megújítása 13 millió forintba került - számolt
be az újságíróknak Sóváry Zoltán, az Országgyűlés telekommunikációs
osztályának vezetője. A változásból a képviselők semmit nem érzékelnek
majd - tette hozzá. Azért vált szükségessé, mert a tizennégy éve
kialakított korábbi verzióhoz már nem gyártottak alkatrészeket, és a
szoftverek is megújításra vártak.
Elmondta: a fa bútorzattal berendezett terem mind tűzrendészeti, mind
áramellátási szempontból alkalmatlan arra, hogy a képviselők
laptopjaihoz áramellátást nyújtsanak, így erre a csereakkumulátor
biztosítása volt a kézenfekvő megoldás.