Budapest területe az Őskorban
Lásd: Paleolitikum, Neolitikum, Rézkor, Bronzkor, Vaskor, Eraviszkuszok és kelták
Lásd: Paleolitikum, Neolitikum, Rézkor, Bronzkor, Vaskor, Eraviszkuszok és kelták
A mai Budapest területének írásos történelme a római helyőrséggel, Aquincummal kezdődik, amelyet i. sz. 89 körül alapítottak a Duna nyugati partján (a mai Óbuda területén). Aquincum i. sz. 106-tól a 4. század elejéig a kettéosztott Pannonia Provincia egyik részének, Alsó-Pannóniának (Pannonia Inferior) a központja volt. Hogy ezen korszak előtt milyen volt vagy lehetett Budapest mai területének őskori élete, arról az alábbiakban olvashatnak egy kisebb összefoglalót.
A rendszeres és módszeres ásatásoknak köszönhető,
hogy ma már a magyar régióban is a kő-, bronz- és vaskorszakon belül
kultúrákról beszélhetünk, itt-ott már meg tudjuk magát a kultúrahordozó
népet is nevezni és ezeket a kultúrákat származásuktól, kiindulásuktól
kezdve fejlődésük, élettartamuk és esetleges vándorlásaik folyamán végig
tudjuk kísérni eltűnésük, elmúlásuk időpontjáig és helyéig. Azok az
ásatások, amelyeket a fővárosi múzeum különösen az utolsó két évtizedben
részben tervszerű kutatásokkal kapcsolatban, részben pedig a
városrendezés és újabb építkezéseknél véletlenül előkerült leletek
alapján végzett, nemcsak gazdagították és terjedelmesebbé tették
Budapest helytörténetére, őskorára vonatkozó ismereteinket, hanem
egyúttal hitelesítették a régi leletanyagot is. Módunkban van tehát most
már Budapest őstörténelmi emlékeit kultúrákba besorolni és
kronológiailag pontosabban meghatározni.
Egy-egy vidék vagy hely benépesedése nem annyira a megtelepedő ember
egyéni kiválasztásától, szeszélyétől vagy ízlésétől függ, mint inkább
magának a helynek, a vidéknek helyhez kötő erejétől. Az ember rabja a
környezetének úgyannyira, hogy a miliő még lelkületének kialakulásában
is jelentős szerepet játszik. Bizonyos környezet csábít, hív, szinte
kényszerít a letelepedésre, de ebben a kényszerítésben a táj szépsége,
az esztétikai ízlés kielégülése csak mellékes szempont lehet, míg
mellette a célszerűségi okoknak sokkal nagyobb súlya van. Ahogy
honfoglaló eleink megvetették lábaikat a Kárpát-medencében, ugyanúgy
mások is előnyben részesítették e helyet évszázadokkal és évezredekkel
azelőtt.
A helynek elsősorban biztosítania kell a megélhetést. Termékeny,
művelhető talaj, vadban, halban való gazdagság, legeltetésre alkalmas
terület egy falusi, primitív kultúrát már ki tud elégíteni. Az ipari
foglalkozást is űző lakosságnak azonban már nagyobb igényei vannak.
Természeti kincsek, nyersanyagot nyújtó ásványi termékek ösztönzik
elsősorban ezt a népet a letelepedésre. Lényeges kívánalom amellett az
is, különösen a nagyobb társadalmi közösségben élő népeknél, hogy a
lakóhely könnyen megközelíthető legyen és ezért, mint a
legtermészetesebb és legkönnyebben járható út, a folyók, hajózható vizek
közelsége biztosítani tudja az állandó jellegű lakótelepek kialakulását.
Mindezeken felül még két szempont teheti kívánatossá a letelepedést és
pedig a vidék egészséges, lakhatásra alkalmas volta és az esetleges
külső támadásokkal szemben való védhetőség.
A Duna középső szakasza már az őskor folyamán is jelentős helye volt a
magyar föld őslakosságának történelmében. Az egész medencét átszelő
hatalmas folyam mellett itt találkozik az Alföld a hegyvidékkel. Az
előbbi módot nyújt a földművelésre és állattenyésztésre, az utóbbi pedig
természeti kincseivel, szerszámok, fegyverek, készítésére alkalmas
nyersanyagával, erdőségeivel, ásványi- és hőforrásaival csábít. A Duna
jobboldala magasabban fekvő partvidékével még áradások esetén is biztos
lakóhelyet nyújt, míg a kiszélesedő folyó szigetei, valamint a nyugat
felől egész a partig húzódó és barlangokat is rejtegető sziklás
hegyvidék szükség esetén megadja a lehetőséget a védekezésre. Éghajlata
enyhe, az észak felől jövő hidegebb széljárás erejét enyhítik a környező
hegyek, míg a déli melegebb légjárás beáramlásának szabad útja van.
A lehetőségek tehát az őskor minden szakaszában fennállottak arra
vonatkozólag, hogy az őskor embere a főváros környékén megtelepedhessen.
Ha ezt az állandó lakottságot ma még nem tudjuk minden periódusban
kétségtelen bizonyítékokkal kimutatni, úgy ennek az oka bizonyára a
kutatás hiányosságában rejlik. Ma már természetesen nagyon megnehezíti a
kutatást, hogy a főváros területe jórészt be van építve és épen a
legrégibb idő óta lakott területek felszíne a sokszoros átépítésekkel,
alapásásokkal és feltöltésekkel annyira átalakult, hogy bajosan lehet ma
már a mai szint alatt zavartalan őskori kultúrarétegeket találni.
Ebből következik, hogy épen a sztratigrafia, az egymásra telepedő
kultúrák rétegeződésének szempontjából is annyira fontos telephelyekre,
lakóházakra, vagy putrikra vonatkozó ismereteink eléggé szegényesek és
egy-egy kultúra jelenlétét csak a szórványos leletek alapján tudjuk
megállapítani. Ennél valamivel gazdagabbak a korhatározó temetők,
sírleletekre vonatkozó adataink, ezek azonban majdnem kizárólag a
főváros környékén talált bronzkori urnatemetőkre szorítkoznak. Minthogy
azonban ma már minden, a hatóságok által végzett közmunka, vagy
magánépítkezés alkalmával előkerült leletről értesíteni kell a főváros
közgyűjteményeit, megvan a remény arra, hogy Budapest őskorának
mozaikszerűen felépülő képe mindinkább teljesebbé lesz és a ma még
hiányzó adatok pótlásával fővárosunk őstörténelmében egy olyan
láncolatot kapunk, amely az őskőkor még barlanglakó emberétől egész a
kelta és római városalapító lakosságig és azon keresztül napjainkig
vezet el bennünket.
Kr.e. 50.00 - 10.000
Budapest térségében először a középső őskőkor időszakában (Kr.e. 100 000
- 40 000 körül) jelent meg az ember. A területet ekkor, Európa más
területeihez hasonlóan az úgynevezett neandervölgyi ember (Homo sapiens
neandertalensis) népesítette be.
A neandervölgyi ember egy sajátos fejlődési mellékágat képvisel az
emberi evolúcióban. A neandervölgyiek testmagassága 155-165 cm körül
becsülhető, testük robusztusabb volt a mai emberénél, koponyájuk
űrtaltalma 1000-1635 cm3 közé tehető (meghaladta a modern ember koponya
űrtartalmát!) arckoponyájuk erős és durva volt, a koponyán erős
homlokeresz alakult ki.
A neandervölgyi emberek élelmük túlnyomó részét vadászatból szerezték
be, a feltárt településeiken talált állatcsontmaradványok alapján
megállapítható, hogy egy-egy közösség erősen specializálódott egy-egy
állatfaj vadászatára. Így például az Érd mellett feltárt kb. 50 000 éves
vadásztelepen a barlangi medvére specializálódott vadászat nyomai
mutathatók ki. A specializált vadászat megkívánta a kiválasztott
állatfaj szokásainak ismeretét, fejlett vadászmódszerek kidolgozását,
ami egyrészt az egyének közötti szorosabb együttműködés, valamint a
fogalmi gondolkodás magasabb szintjére utal. Ugyancsak a fogalmi
gondolkodás fejlett szintjére utal a pattintott kőeszközök típusbeli
gazdagsága. Éppen Budapest térségéből ismert Európa egyik első
bányászati emléke: Farkasréten a Denevér út fölött nyíló völgyteknő
oldalfalából gömbölyű kovagumókat bányásztak kb. 40 000 évvel ezelőtt.
Ugyancsak a fogalmi gondolkodás magas szintjére utal az, hogy a
neandervölgyi emberek már gondoskodtak halottaikról: a halottakat
gondosan eltemették, melléjük festékrögöket, eszközöket, élelmet
helyeztek, azaz hittek a túlvilági életben, hiszen halottaikat
felkészítették az "utazásra". Ugyanakkor a szertartások az őskultusz,
illetve a szellemhit (animizmus) megjelenésére utalnak.
A már említett érdi, farkasréti lelőhelyek mellett Budapest környékén a
Remete-Felső-barlangból ismertek hasonló korú leletek, de ilyen korúak a
Bükk-hegység Subalyuk-barlangjának leletei, vagy a Tatán feltárt
vadásztelep, illetve a Gerecse-hegységben található Jankovich-barlang
leletei, illetve valószínűleg ebbe a korba sorolható a Lovason előkerült
festékbánya is.
Mintegy 36-38 000 évvel ezelőtt, a felső paleolitikum (Kr.e. 40 000 - 10
000) kezdetén újabb népcsoportok, a Homo sapiens sapiens (modern ember)
népesítik be Európát. A modern ember és a neandervölgyi ember
feltehetően egy ideig egymás mellett élt, azonban a későbbiekben a
neandervölgyi ember eltűnt. Korábbi vélemények szerint a két alfaj
keveredett egymással, ezt azonban a genetikai vizsgálatok nem támasztják
alá. Sokkal valószínűbb, hogy mivel a két alfaj egymás riválisa volt az
élelemszerzésben, a sikeresebb alfaj kiszorította a kevésbé sikerest.
A Homo sapiens sapiens sikerének titka a fogalmi gondolkodás, illetve a
csoportokon belüli együttműködés magasabb szintjében kereshető. Mindez a
magas szintű nyelvi kommunikáció kialakulásához köthető. A fejlett
nyelvhasználat nemcsak megkönnyítette az együttműködést, de mivel
segítette a magasabb szintű fogalmi gondolkodást, jobb minőségű és
változatosabb eszközök készítését tette lehetővé.
A kőeszközök finomabbá váltak, megjelentek a csiszolt csonteszközök. Az
élelem beszerzésében is változás következett be: egyrészt a specializált
vadászatot a vegyes, elsősorban kisemlősökre és madarakra alapuló
vadászat váltotta fel, másrészt a hús mellett egyre nagyobb szerepet
kaptak a növényi eredetű táplálékok.
A Homo sapiens sapiens magas szintű szellemi kultúráját jól jellemzik a
spanyolországi, franciaországi barlangrajzok, vagy például a willendorfi
Vénusz (kőből készült női szobor), de megemlíthetjük az
Istállóskői-barlangban talált csontfurulyát is.
A korszak emlékei Budapest térségéből a Csillaghegyen, a Hegyalja
utcában, illetve legutóbb a Corvin téren kerültek elő.
Az Érdi-Fennsíkon, egy mintegy három méter mély völgyteknőben egy, a
neadnedrvölgyi emberhez köthető, kb. 50000 éves vadásztábor nyomát
tárták fel (Érdi lelet). A lelőhelyen a neandervölgyi ember által
vadászott állatok csontjain kívül nagyobb mennyiségű pattintott kőeszköz
is előkerült. Az előkerült kőeszközök (elsősorban különböző kaparók)
jellegzetes technikával, nagyobb méretű görgetett kövekből, nagyrészt
kvarcitból készültek. Ez az eszközkészítő technika Európa mediterrán
sávjában, az Alpok előterében, az Észak-Balkánon elterjedt
kavicsfeldolgozó iparhoz, az úgynevezett charentien-kultúrához
kapcsolódott.
Érdi lelet
Európa egyik legrégebbi bányászati emléke Budapest
területén került elő, a lelőhely kora kb. 40000 év. Farkasréten a
Denevér út fölött nyíló völgyteknő oldalfalából gömbölyű kovagumókat
bányásztak. Az agancseszközökkel kitermelt kovagumókat kemény kvarcitból
készült ütőkövekkel verték szét, majd az eszközkészítésre alkalmas
méretű kova rögöket elszállították, hogy eszközöket pattintsanak
belőlük. A szervezett kovabányászat is arra utal, hogy a neandervölgyi
ember kultúráját, csoportjainak szervezettségét magas szintűnek
értékeljük.
A felső őskőkor (Kr.e. 40 000 - 10 000) utolsó időszakában új típusú
eszközöket használó, és új életformát folytató csoportok jelentek meg
Közép-Európában: az úgynevezett gravetti kultúra csoportjai. Az új
kultúra változatos és magas szinvonalú pattintott kőeszközöket gyártott:
úgynevezett gravetti hegyeket, nyeles hegyeket, vésőket, késpengéket,
vakarópengéket, kis méretű nyílhegyeket. Ezeken kívül fejlett csont- és
agancsművességről tanúskodnak az előkerült leletek. A kultúra emberei a
korábbi erdei vadászatról áttértek a füves pusztai vadászatra, nagy
méretű, viszonylag hosszú ideig használt telepeik már a (csak jóval
később, az újkőkorban megjelenő) letelepült életmód kialakulása felé
mutatnak.
Farkasréti lelet
Csillaghegyi lelet
Kr.e. 6000 - 5000
Budapest vidékének első állandó telepeit az újkőkor élelemtermelő
közösségei hozták létre. Itt a Dunántúl legkorábbi újkőkori művelődés a
Starčevo-kultúra nem jelent meg, a legelső falvak népessége, kultúráját
tekintve abba a nagy kiterjedésű közép-európai körbe tartozik, melyet
jellegzetes edényművessége után vonaldíszes kerámia kultúrájának nevez a
kutatás. (Kr.e. 5400-4700).
A kutatók többsége egyetért abban, hogy e hatalmas kultúrkörnek éppen a
Dunántúl volt a bölcsője, ahol a délről érkező, már neolitikus életmódot
folytató népesség és a helyi középső kőkori lakosság együttesen
alakította ki az új művelődést. Az újfajta, már termelő gazdálkodás és
az ebből származó, a korábbinál lényegesen nagyobb létbiztonság a
lakosságszám hirtelen növekedését tette lehetővé. Így történhetett meg
addig lakatlan óriási területek gyors benépesülése.
Bár Közép-Európából kevés példával rendelkezünk, más területekkel
végzett összehasonlításból tudjuk, hogy halottaikat a falvak területén,
legtöbbször a házak között, oldalt fektetve, ún. zsugorított helyzetben
temették el. Nyugat felé haladva azonban egyre többször találkozhatunk a
halottak elhamvasztásánk szokásával. A különbség minden bizonnyal a
helyi lakosság kultúrájának eltéréseiből adódnak.
A földrajzi környezet, különösen a Duna közelsége nagy szerepet játszott
a szomszédos területekkel való kapcsolatok folyamatos fenntartásában.
Ennek egyik bizonyítéka az emberi arccal díszített edények készítésének
szokása, amely ebben az időben egy hatalmas területen,
Dél-Németországtól Anatóliáig terjedt.
A hatalmas európai kör részét képező dunántúli vonaldíszes kerámia
kultúrájának népe a budai oldal Duna felé lejtő teraszait, a hegyekből
érkező patakok mentét és a pesti síkság ármentes szigeteit szállta meg.
Legkorábbi településük Óbudáról az Arany-hegyi útról ismert. Az elmúlt
évtizedben jelentősen emelkedett a korszak településein végzett
feltárások száma.
Ezek közül mind a feltárt terület nagyságát, mind pedig a leletek
minőségét tekintve az egyik legjelentősebb, a Törökbálint-dulácskai
település. Itt a kiásott közel 5000 m2-nyi felületen legalább hat
korabeli ház nyomait sikerült az ásatóknak felfedezniük. A dunántúli
középső újkőkor (kb. 5000 évvel időszámításunk kezdete előtt) házai
nagyméretű cölöpökből és tetőgerendákból épített ún. hosszú házak
voltak, mai házakhoz hasonló nyeregtetővel. Fontos jellemzőjük, hogy
alakjuk a kultúra hatalmas elterjedési területén – a párizsi medencétől
a Dnyeszterig – meglepő hasonlóságot mutat.
A két hosszanti falat, melyet nyers agyaggal tapasztottak be, viszonylag
sűrűn a földbe leásott cölöpök alkották, az ugyancsak nagyméretű és
ezért igen jelentős súlyt képviselő tetőt pedig három, a falakkal
párhuzamos, ritkásabban elrendezett cölöpsor tartotta. A házak belső
osztással is rendelkeztek, így minden épület három, közel egyforma
alapterületű részből állt, melyek a bennük lakó emberek szállásául,
raktárként és az állatok elhelyezésére szolgáltak.
Hasonló nagyságú korai neolitikus falut ismerünk Dunakeszi
Székes-dűlőről, Budapest északi határáról. A nagymennyiségű leletanyag
mellett itt a fentemlített házakétól eltérő típusú épületeket sikerült
feltárni. Ezek főleg szerkezetükben és ennek megfelelően valószínűleg
funkciójukban is különböztek a klasszikus szerkezetű házaktól.
A neolitkum végét jelentő lengyeli kultúra településeit, habár azok a
Dunántúl más vidékein óriási számban lépnek fel, Budapest környékéről
eddig csak szórványos településekről ismerjük (I. e. 4700-4000).
Spiráldíszes edény
III. kerület, Aranyhegyi út
A neolitikum legkorábbi fázisa Budapest környékén sokáig ismeretlen volt a kutatók előtt. Nagy változást jelentett ebben az Óbudán, az Aranyhegyi úton végzett leletmentés, melynek során a Dunántúli Vonaldíszes kerámia kultúrájának legkorábbi fázisát sikerült megtalálni. E korszak szép reprezentánsa ez a spirálvonallal, karcolt technikával díszített edény, mely a Kr.e. 6. évezred legvégén készülhetett. Kialakításában magán viseli a kezdetek minden nehézségét, de tökéletlenségében is hirdeti egy új, minden addiginál modernebb világ beköszöntét.
Kétarcú edény, Biatorbágy
A középső neolitikum végének és a késői neolitikum elejének jellegzetes tárgytípusa az ún. arcos edény. Párhuzamait igen széles körből ismerjük Anatóliától a Duna középső folyásáig. Gondos megformálása, szépen kivitelezett és főként festett díszítése már eleve jelzi különleges szerepét. Az edény nyakán megjelenített arc egy isten vagy istennő ’jelenlétére’ utal. Egységes vélemény szerint kultikus célból készített tárgyról van szó, amely talán a következő évi vetőmag őrzésére szolgált.
Négyszögletes szájperemű edény, Békásmegyer
Az őskor és ezen belül is a neolitikum ritka edényformái közé tartoznak a szögletes szájperemű edények. Funkciójukról, bár többféle feltételezés is napvilágot látott, mindeddig nem sok biztosat tudunk. Az edény oldalát vízszintesen körbefutó karcolt díszek, peremét ún. „futókutya” motívum díszíti. Formáján kívül másik különlegessége, hogy bár Budapest határában került elő, mintái alapján nem itt, hanem az észak-kelet-magyaroszági bükki kultúra területén készült. A középső neolitikum népei között azonban igen élénk kapcsolatok álltak fenn, amit a településeiken feltárt, idegen eredetű tárgyak egyértelműen igazolnak. Ez a békásmegyeri edény is ezek sorába tartozik.
Festett zselízi edény, Békásmegyer
A középső újkőkor végére az edénykészítés, elsősorban az égetési technika rendkívüli fejlődése következtében hatalmas fejlődésen ment keresztül. Már nyoma sincs a korai korszak vaskos, durván megformált edényeinek. A sokszor porcelán finomságúra égetett, vékonyfalú edények felületét gondosan polírozták, a bekarcolásokkal zónákra osztott felületet pedig sávokban festéssel tették még szebbé. A legkiválóbb példányoknál az is feltételezhető, hogy egyedi darabok voltak, melyeket kimondottan egyetlen alkalomra, valószínűleg egy vallási ceremónia céljára készítettek. Ezek egyik szép példája ez a zselízi kultúrába tartozó gömbös testű edény.
A női alakot formázó edények általános elterjedt
típusai a Kárpát-medencei újkőkornak már a korai neolitikum végétől
kezdve. Legszebb példányai kétségkívül a középső neolitikum végén és a
késői neolitikum elején készültek. Ezek között is az egyik
legfigyelemreméltóbb darab a Törökbálint-dulácskai edény, amely egy
méltóságteljes pózban ülő, nőt ábrázol. A bekarcolt és festett díszek
meglepő pontossággal érzékeltetik az egykori öltözetet és hajviseletet.
Az arcot és az orrot plasztikus és karcolt formában, a melleket apró
bütykökkel jelezték. A különleges előkerülési körülmények megerősíteni
látszanak azt a feltevést, hogy ez esetben is az őskori vallással
kapcsolatos tárggyal van dolgunk.
Kr.e. 5000 - 3000
Az Kr.e. 5. évezred végén a neolitikus népek életében jelentős
változások álltak be. A hirtelen szárazabbra és hűvösebbre forduló
éghajlat már nem kedvezett az újkőkor növénytermesztésre alapuló
mezőgazdaságának és mai ismereteink alapján úgy tűnik, az
állattenyésztés kapott a korábbinál is nagyobb szerepet. Mindez nem
maradt hatástalan a késő neolitikus emberek gondolkodására sem. A vallás
számos eleme megújult vagy kicserélődött, az új körülmények új
kultuszokat és más fajta tárgyakat teremtettek.
A korábbi korszakokban magas színvonalra emelt kőezközipar töretlenül
folytatódott tovább, sőt a mindig új nyersanyaglelőhelyek utáni kutatás
még egy nagyon fontos újdonságot is eredményezett. Sikerült nagy
mennyiségben megtalálni, majd kitermelni, azt a kőzetet, amelyet
szórványosan már korábban is használtak, de tudatos és főként ilyen nagy
mérvű alkalmazása csak ettől kezdve válik jellemzővé.
A rézérc hasznosítása és ebből egyre hatékonyabb eszközök készítése
indul el, ami hamarosan a kor társadalmának átalakulását is eredményezi
majd. Feltétlenül megemlítendő, hogy ekkortól indul a természetben
mindig a réz érceivel együtt előforduló arany felhasználása, amit
fizikai tulajdonságai miatt a kezdetektől fogva mindig is csak ékszerek
és méltóságjelvények készítésére használtak.
A korszak településeiről nagy felületű ásatások hiányában csak keveset
tudunk. Az eddig előkerült leletek az újkőkoriakénál kisebb és attól
eltérő szerkezetű falvakról tanúskodnak.
A korszak másik újdonsága, hogy a temetkezés elszakad a településektől.
A falvak közelében, de sohasem a házak között eltemetett emberek sírjai
temetőket alkotnak, ilyenre az újkőkor idején csak Nyugat-Európában volt
példa, a temetkezés rendje pedig elkezdi visszatükrözni azokat a
viszonyokat, amelyek mindennapi életüket is meghatározták.
A kárpát-medencei rézkor korántsem jelent egyöntetű
és főként nem egyenesvonalú fejlődést a történelemben. A korai szakasz a
lengyeli kultúra késői korszakával jellemezhető, de Budapest környékén
ezt éppolyan kevéssé ismerjük, mint a korábbi szakaszait. Sokkal többet
tudunk ezzel szemben a középső rézkor első művelődéséről, amelyet egy
felvidéki lelőhely alapján Ludanice-kultúrának nevez a szakkutatás.
Ez több szempontból is egyenes folytatása a lengyeli kultúrának, de sok
új elemet is felmutat, amelyeket délről érkező kultúrhatásokként szokás
értelmezni. Egyszerű cölöpszerkezetes házaik viszonylag laza
szerkezetben épültek, halottaikat pedig kizárólag az újkőkorból már
ismert oldalt fektetett, zsugorított pózban helyezték a sírba. Jelentős
mennyiségű réztárggyal rendelkeztek, de az aranyat, ma még ismeretlen
okból nem használták. Fontos lelőhelyeik eddig főként a város budai
oldaláról ismertek, ahol a barlangokat is használták, talán lakás
céljára is, a pesti oldalról jószerével csak szórványos temetkezéseik
ismertek.
A középső rézkor második felében egy merőben új, a korábbitól minden elemében eltérő kultúra jelent meg a Kárpát-medence nyugati felében, így Budapest környékén is. Ez a Közép-Európai gyökerekkel rendelkező nép átvette a korábbi kultúrák területét, de csak nagyon keveset hasznosított azok anyagi és szellemi kultúrájából. A jellegzetes edényeik alapján tűzdelt barázdás díszű keramika kultúrájának nevezett művelődés tölti ki a középső rézkor második felét. Falvaikról és főkét temetkezéseikről, még a Ludanice-kultúránál is kevesebbet tudunk. Annyi azonban biztos, hogy főként újból délről érkező hatásokra fokozatosan átalakult anyagi kultúrájuk és így az a késő rézkor kiindulópontjává válhatott. E legkésőbbi szakasz jelentős települése Dunakeszi-Székes-dűlőről ismert.
Nagyméretű, középen kiszélesedő rézcsákányok erős kopásnyomokkal. A
rézből öntött, tömör csákányokra és baltákra már a XIX. közepén
felfigyelt az őskorkutatás, nagy számú előfordulásuk alapján
feltételezték először egy új korszak, a rézkor meglétét az újkőkor és a
bronzkor között és később is meghatározó szerepet játszottak az azonos
nevű korszak vizsgálatában. Funkciójukat tekintve rendkívül eltérő
elméletek születtek és ez a sokszínűség ma is jelen van a megítélések
között. Bányászcsákánytól a fa megmunkáló eszközön és fegyveren
keresztül a méltóságjelvényig sokféle szerepet tulajdonítottak ezeknek a
méltán közismert őskori eszközöknek. Használatuk a korai rézkor végén
kezdődött és a középső rézkor végével szűnt meg, meglehetős
hirtelenséggel. A késői rézkorból nem ismerjük többé ezeket a több
kilogrammos, ma is tiszteletet ébresztő minőségű tárgyakat. Ennek okát
máig csak találgatja az őskorkutatás. A legvalószínűbben, sok más
történelmi jelenség mellett, a két korszak között lezajlott alapvető
népi és társadalmi változások állnak ennek is a hátterében.
A rézkor utolsó szakaszában a badeni kultúra népcsoportjai telepedtek
meg a Kárpát-medencében, így Budapest területén is. A kultúra
létrejöttében a középső rézkori népelemek maradványai mellett, a
Pontusz-vidéki Gödörsíros kultúra (Gödörsíros kurgánok népe)
beszivárgása, valamint égei és északnyugat-anatóliai kora bronzkori
kultúrák hatásai játszották a fő szerepet.
A fővároshoz tartozó Duna mentén és patakok partján, hegy és síkvidéken
létesített településeik békés életmódot tükröznek. Legjelentősebb
lelőhelyeik Csepel-szigeten, Káposztásmegyeren, XI. kerület Andor
utcában, valamint Zugló- Paskál utca, I. kerület Corvin téren kerültek
feltárásra. Árpát és pelyvás búzákat (alakor, tönke) termesztettek, de
pörkölve fogyasztották a környéken akkoriban honos tölgyek makkjait is.
Gazdasági életükre a növénytermesztés mellett a nagyállattartás
(szarvasmarha) volt a jellemző, de kiskérődzők (juh, kecske) és sertés
tartására is rendelkezünk adatokkal.
A késő rézkor idején a réz felhasználása jelentős mértékben lecsökkent.
A szállítás és kereskedelem első emlékei a Kárpát-medencében, a főváros
közelében előkerült kocsi modellek.
A badeni kultúra temetőiben zsugorított testhelyzetben, vagy hamvasztva,
a túlvilági életre szánt tárgyakkal együtt temették el a közösség
halottait. A halottak fölé, sírokra gyakran nagy mennyiségű követ
helyeztek. A halottak mellett, vagy azok közelében, rituális ceremónia
során feláldozott állatokat temettek el. A Káposztásmegyeren előkerült
faragott kőoszlop (sztélé) temetkezési helyet jelölhetett.
A badeni kultúra életének végén Budapest környékén feltűnnek a dél felől
érkező kosztoláci kultúra rövid életű telepei is (Békásmegyer,
Csepel-sziget).
A középső rézkori edényművesség egyik legismertebb edényfajtája. Sokáig elsősorban a Magyar Alföldön elterjedt bodrogkeresztúri kultúra temetőiből ismerte a szakkutatás. Harmonikus formájával, és gyakori előfordulásával az alföldi középső rézkor emblematikus típusává vált. A Ludanice-kultúra telepeinek jobb megismerése után azonban kiderült, használata nagy valószínűséggel nem csupán egyetlen művelődésre korlátozódik. Ennek egyik bizonyítéka a budapesti Gellérthegyen talált példány. A Ludanice-kultúrában ritkább jelenség és hogy helyi gyártmányokról vagy a keleti területekről származó ’importról’ van-e szó, azt további kutatásoknak kell eldönteniük.
Magas fülű csésze, XVII. kerület, Csabai út 50., Sírlelet
A kétfülű csészék sokáig jelentős szerepet játszottak a magyarországi középső rézkor időrendjének meghatározásában. Az 1950-es évekig Közép-Európából származtatták, később derült csak fény déli kapcsolataira. Ma már tudjuk, hogy hasonló edények nagy tömegben fordulnak elő a Balkán rézkori (eneolitikus) kultúráiban is. Eredetük, ha egyáltalán egyetlen kiindulási pontról terjedtek el és nem a kor általános szokásrendszerének termékei voltak, így újra bizonytalanná vált. A nyakán és a perem alatt vízszintes párhuzamos vonalkötegdísszel ellátott edény egy temetkezés mellékleteként szolgált, de a településeken talált példányok bizonyítják, hogy a hétköznapi életben is fontos szerepet játszottak.
Tűzdelt barázdás díszű csésze, Tabán
Enyhén S-profilú, egyfülű csésze. Oldala és részben az alja tűzdelt
barázdákkal gazdagon díszített. A tűzdelt és mészbetéttel kitöltött
vonalak függő háromszögeket rajzolnak ki. A középső rézkor második
felének jellegzetes és egyben névadó edénytípusa. A Ludanice kultúrát
váltó új művelődés alapvető változást jelentett a korábbi kultúrákhoz
képest. A mozgalmasabb életmódot folytató népesség az ásatások
bizonysága alapján kevésbé fejlett kultúrát honosított meg a
Kárpát-medencében, mint elődei. Életének vége felé azonban újabb, délről
érkező népcsoportok hatására jelentős átalakuláson ment keresztül és
végül is a későrézkor egyik kulturális alapkomponensévé lett.
Kr.e. 3000 - 2000
Magyarország területén a kora bronzkor kezdetét a nagy késő rézkori
kulturális egységet, a badeni kultúrát felváltó makói kultúra
megjelenése jelenti. A kultúrára a kis méretű, időszakos települések és
rövid ideig használt kis temetők jellemzők. Ezek közül nagyobbnak számít
Budapesten, az Aranyhegyi úton feltárt lelőhely.
Kr.e. 3.000 - 2.000
Budapest rendkívül kedvező földrajzi helyzetének köszönhetően a
korabronzkor második fázisában újabb népcsoportok telepedtek meg a Duna
keskeny parti sávján. A Rajna majd a Duna völgyén keresztül érkező
Harangedény-Csepel-csoport népcsoportjai egyedülálló leleteket hagytak
az utókorra. Jellegzetes temetőik a Dunától távolabb, településeik a
folyóparthoz közel kerültek elő. Az ilyen folyóparti, Csepel-Hollandi
úti, Szigetszentmiklós-üdülősori és legújabban albertfalvi telepeiken
gerendavázas házak nyomai kerültek elő. Az ásatások során talált
cölöplyukak alapján először Szigetszentmiklóson sikerült az íves falú
gerendavázas ház szerkezetét megfigyelni, és a házat rekonstruálni. Az
ásatási megfigyelések és rekonstrukciók alapján megállapítható, hogy a
gerendavázas, paticsfalú házak ágasfái a házak tengelyében helyezkednek
el, amelyeket az uralkodó szélirány figyelembe vételével rendszerint
É-D-i, ÉK-DNY-i irányba tájolták.
A házak fala a gerendák közé font, sárral betapasztott vesszőfonatból
készült, a tapasztáshoz használt agyagot a házak mellett megtalált
agyagkitermelő gödrökből nyerték. A tetőt sással, szalmával, gazzal
fedték. A házakban valószínűleg nagycsaládok laktak. A telepeken élt
közösség használati eszközei közül a legnagyobb mennyiségben a
tárolásra, főzésre használt kerámiaedények maradtak ránk,
feltételezhető, hogy szerves anyagból is készültek tárolóeszközök, ezek
azonban az idők során elpusztultak. A feltárt telepeken, elsősorban
Albertfalván nagyobb mennyiségű csonteszköz is előkerült: árak, tűk,
agancskapák, balták, illetve a közlekedést könnyítő csontkorcsolyák.
Ugyancsak nagy mennyiségben használtak pattintott és csiszolt
kőeszközöket: pengéket, késeket, csont csiszóló köveket, őrlőköveket. Az
ekkoriban még ritkának számító rézeszközöket a telepeken csupán néhány,
töredékesen előkerült tű képviseli.
A gazdálkodásban fő szerepet az állattartás játszott, amelyben a ló
tenyésztése az összes háziállatét felülmúlta. A telepen élők pelyvás
gabonát, elsősorban alakort, tönkét és árpát, valamint konyhakerti
növényeket, magas fehérjetartalmú borsót és lóbabot termesztettek.
A kora bronzkor végső szakaszában jelentős életmódbeli változások
zajlottak le a Duna és Tisza vidékén. A korábbi rövidebb ideig használt
telepeket felváltották a hosszú idejű egy helyben élést jelző
többrétegű, úgynevezett tell-telepek. A közösségek számára a hosszú
idejű egy helyben lakást a környezeti erőforrások (elsősorban a
rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségének) bővülése, és az erőforrások
kiaknázásának intenzív módszerei tették lehetővé.
Budapest környékét az ország középső részére kiterjedő nagyrévi kultúra
közösségei birtokolták. A kultúra kialakulásában a helyi alapok mellett
valószínűleg déli elemek is közreműködtek.
Harangedények
Kézzel formált, tűzvörös színű, különleges technikával készült, fordított haranghoz hasonló kerámia, amelyről a kora bronzkorban élt népcsoport a harangedények népe elnevezést kapta. A jellegzetes harang alakú edényeket vízszintes sávokban bepecsételt mintákkal díszítették, gyakran mészbetét és festés nyoma is megfigyelhető. A kerámiatípus a kultúra elterjedési területén - Dél-Spanyolországtól - Budapestig – azonosak. Elsősorban szórthamvas és zsugorított csontvázas sírok túlvilági életre szánt mellékletei, a településeken csak töredékei kerülnek elő.
Trianguláris tőrök, Békásmegyer
A jellegzetes harangedények mellett gyakran a bemutatott darabokhoz hasonló formájú tőrök kerülnek elő – Európa más területeihez hasonlóan – a Harangedény-Csepel csoport csontvázas és szórthamvasztásos sírjaiból. Feltételező, hogy a síregyüttesekben talált harangedények, tőrök, csuklóvédők, csontamulettek az eltemetettek kiemelkedő társadalmi státusára utalnak.
Asszimetrikus fülű edény, Szigetszentmiklós
Enyhén kihajló peremű, cilindrikus nyakú, gömbös testű edény. Egyik oldalán halszálkával díszített, peremből induló füllel, ez alatt plasztikus bajuszdísszel, másik oldalon kis füllel, alatta szintén plasztikus bajuszdísszel. Az edény testét a harangedények díszítéséhez hasonló bekarcolt minta borítja. Az edény formája és díszítése jól reprezentálja a korszak sokszínű kapcsolatrendszerét: a harangedényes jegyek mellett a makói, a somogyvári, a nagyrévi kultúra, sőt égei-balkáni kultúrák hatását egyaránt tükrözi.
Kr.e. 2.000 - 1.500
A Duna vonalát követő medencében a korai régészeti kultúráktól
napjainkig megszakítás nélkül mindig megtalálható az ember jenléte. A
folyó mindkét oldalán adott volt emberi településre alkalmas környezet,
a közelsége, a jó termőföld, a kedvező csapadékviszonyok, a fontos
kereskedelmi utak és dunai átkelőhelyek.
A régészeti kutatások szerint a Duna bal partján először a kőkorszak
embere telepedett meg. A XX. kerületben az eddig végzett ásatások során
sem a kőkorszakból, sem az ezt követő rézkorszakból nem kerültek elő
régészeti emlékek.
Pesterzsébet területén az eddigiek alapján a korai bronzkori kultúrák
egyik csoportja a harang alakú edények kultúrájának népessége volt az
első megtelepült lakosság. A Teremszeg utca 4. területén
(Gubacsi-lakótelep) végzett ásatások zsugorított csontvázas sírokat,
mellettük zónás díszítésű, harang alakú edényeket tártak fel. Az
ásatások során több emlék került elő a középső bronzkori vatyai
kultúrából.
A Perczel Mór utca 32. számú (Kossuthfalva) telken 1938 és 1943 között
végzett ásatások, hat, ebből a korból származó urnasírt tártak fel.
Hamvasztásos temetkezés volt és a rítusnak megfelelően a hamvakat
tartalmazó urnákat két tállal fedték le. Az urnák mellett egyfülű
bögrékbe, vagy függesztő edényekbe tették a bronzékszereket. A fegyverek
és az átfúrt fenőkő szintén az urnák mellé került. Hasonló sírok
kerültek elő az erzsébetfalvi részben 1891-1894-ben a Külső-Soroksári
úton (11 db.), a Dózsa György út 46-ból (mindkettő ma Helsinki út), a
Petőfi utcában, továbbá a Kakas-tó mellől.
A soron következő leletek a késő vaskorból, a már említett Teremszeg
utca 4-ből származnak, ahol 1874-ben egy kelta ezüst fibula és egy bronz
karperec is előkerült, jelezvén, hogy az i. e. második és első
évszázadban is lakott terület volt Pesterzsébet.
Szigetszentmiklósi lelet
A vatyai-kultúra településeinek kőanyaga
Horváth Tünde disszertációja (PDF)
A középső bronzkor időszakában a kora bronzkor végén megindult fejlődési
folyamatok folytatódtak, a kora bronzkori nagyrévi kultúrát az ország
középső részén a vatyai kultúra váltotta fel. A Duna és a Tisza mellékén
a hosszú egyhelyben élés következményeként kialakuló többrétegű,
úgynevezett tell településeken minden törés nélkül folytatódott az élet,
a nagy sírszámú, a kora bronzkor késői időszakában nyitott temetőket
tovább használták, az ilyen temetőkben nem ritka, hogy több száz, sőt
néha több mint 1000 sír is előkerül (Budapest környékén pl.:
Budatétény).
Mind a településtörténeti adatok (hosszú idejű egy helyben élésre utaló
tell települések), mind a nagy sírszámú temetők arra utalnak, hogy a
korszakban igen jelentős demográfiai fejlődés zajlott le: a népesség
száma a korábbiakhoz képest megsokszorozódott. A demográfiai változás
alapfeltétele, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszer álljon a közösségek
rendelkezésére. Az archaeobotanikai és archaeozoológiai adatok alapján
tudjuk, hogy a középső bronzkor embere fejlett növénytermesztési
ismeretekkel rendelkezett (a gabonatermesztést komoly kertkultúra
egészítette ki), amelyhez ugyancsak fejlett állattenyésztés,
tejtermékkészítés, illetve az állati vonóerő kiaknázása társult.
A közösségek létszámának látványos növekedése a társadalmi szervezet
bonyolultabbá válását okozta. Valószínűleg ezzel kapcsolatos az
erődített települések megjelenése a korszakban (Budapest térségében pl.:
Soroksár, Solymár), amelyeket az újabb kutatás nem valamilyen külső
ellenség elleni védekezéssel hoz összefüggésbe, hanem a társadalmi
hierarchia kialakulásának jeleként értékel. Az erődített telepeken
előkerült öntőminták arra utalnak, hogy az erődített telepek lakói
ellenőrizhették a stratégiailag fontos fémeszközök (elsősorban
szerszámok és fegyverek) előállítását.
Ugyancsak ők tarthatták kezükben, a vatyai kultúra központi fekvéséből
adódó kiterjedt kereskedelmi kapcsolatok ellenőrzését. Szintén a
társadalmi hierarchiai bonyolultabbá válásával hozható kapcsolatba a
korszak végén, az úgynevezett koszideri időszakban elrejtett bronz,
illetve ritkán aranykincsek (pl. Remete-Felső-barlang), hiszen ilyen
komoly vagyon összegyűjtésére csak a hierarchia csúcsán álló
személyeknek nyílt lehetőségük.
Ugyanakkor a korszak temetkezéseiben kevésbé látványos a társadalmi
differenciálódás. A vatyai kultúra nagy temetőiben egységes rítus
szerint az elhunytakat elhamvasztották, maradványaikat urnába helyezték,
az urnát tálakkal fedték le, a sírba kis bögrét helyeztek. Az azonban,
hogy egy-egy nagy temetőben csak néhány sírban tűnek fel bronzékszerek,
bronzfegyverek, illetve a távoli vidékekkel folytatott kereskedelem
bizonyítékaiként borostyángyöngyök, talán társadalmi különbségekre utal.
A korszakot lezáró, úgynevezett koszideri időszak a középső bronzkori
fejlődés csúcsát jelenti: az erődített telepek körül nagy települések
jönnek létre, a kultúrákon átívelő kereskedelmi kapcsolatok minden
korábbinál kiterjedtebbekké váltak, a korszakban elrejtett kincsekben
egy magas szintű fémművesség termékei tűnnek fel, amelyek jól jelzik
elrejtőik kiemelt társadalmi helyzetét.
Rákospalotai edénylelet
A csatornaásás során előkerült hat edényből álló leletegyüttesről sajnos nem sikerült eldönteni, hogy egy hamvasztásos temetkezés mellékletei, vagy egy ismeretlen célból elrejtett úgynevezett edénydepot részei voltak. Az edények különleges jelentőségét az adja, hogy formájuk és díszítésük párhuzamait a koszideri korszak (a középső bronzkor záró időszaka) más kultúráinak edényművességében találjuk meg. Az edénylelet jól jellemzi a koszideri időszak kiterjedt kapcsolatrendszerét.
Újpesti csöves fülű edény
A nagy méretű, vízszintesen kihajló peremű, kettős kónikus testű, kiöntőcsöves fülű edény egyedülálló a vatyai kultúra leletei között. Az edénytípus azonban nem ismeretlen a Kárpát-medence középső bronzkori kultúráinak lelőhelyein: hasonló edények ismertek Nitriansky-Hrádok (Szlovákia), Somogyacsa, Csanytelek, Túrkeve, Békés, Gyulavarsánd lelőhelyekről. A kutatás a különleges edénytípust valamilyen szertartáson használt eszköznek tartja. A különböző kultúrákban azonos időszakban (a középső bronzkor záró időszaka, koszideri korszak) megjelenő, feltehetően szakrális funkciójú tárgy arra utalhat, hogy a koszideri időszak szoros, kultúrákon átívelő kapcsolatrendszere mögött hasonló vallási elképzelések is állhatnak.
Nyélcsöves bronzcsákány
A középső bronzkor időszakában a kereskedelmi és kulturális kapcsolatok szorosabbá válásának következményeként az erdélyi- Tisza-vidéki fémművességi centrum műhelyeinek termékei is megjelentek a főváros térségében. A kelet-magyarországi központ egyik jellegzetes terméke a bemutatott nyélcsöves harcicsákány. A középső bronzkor második felében megnő a sírokba helyezett fegyverek száma, illetve relief-szerű fegyverábrázolások jelennek meg edények oldalán. A jelenség talán összefüggésbe hozható a társadalmi hierarchia csúcsán álló személyek hatalmát fenntartó fegyveres réteg erősödésével.
Kr.e. 1.500 - 800
A középső bronzkor végén a fejlett koszideri gazdaság egy csapásra
összeomlik. Többrétegű erődített telepeiket lakóik rövid időn belül
elhagyják, nagy sírszámú temetőik használata is véget ér. A klíma
csapadékossá válása mellett e változások egyik eredőjének a kutatók az
alsó-ausztriai, délnyugat-szlovákiai területekről beszüremlő,
temetkezési szokásairól halomsíros kultúrának nevezett népességet
tartják. A többnyire nagyállattartó életmódot folytató, időszakos
telepeket létesítő csoportjaik, ha nem is nagy számban, de megvetették
lábukat a főváros térségében is (Zugló, Rákoskeresztúr, Békásmegyer).
Ebben az időszakban veszi kezdetét egy folyamatos gazdasági, társadalmi
fejlődés, mely Európai szinten egységesülő tendenciát mutatva az
urnamezős kulturális tömb kialakulásába torkollik. Kezdetben nagy
gazdasági különbségekről árulkodó halomsírok alá temetett, karddal,
lándzsával, pajzzsal, lábvérttel eltemetett harcosok töltenek be vezető
pozíciót a társadalomban, melyek nyomai a szlovák alföld, Alsó-Ausztria
mellett a Dunántúl számos területén – ma is látható – halomsírmezők
képében jelenik meg. A korszak második felétől azonban hosszan elterülő
nagy sírszámú urnatemetőkkel és igen fejlett egységes bronziparral,
hatalmas erődített telepekkel, „földvárakkal” jellemezhető időszak
következik.
Nincs ez másként Budapest térségében sem, ahol ez utóbbi időszakban az
urnamezős komplexum helyi változata, az úgynevezett váli kultúra
leletanyagát találjuk. Ekkor az egész Dunántúl legsűrűbben lakott
régiója a Dunakanyar és a főváros térsége, valamint a hozzá szorosan
kapcsolódó szlovákiai területek, ahol sűrű településhálózat alakul ki és
nagy, hosszantartó temetők létesülnek, amelyek egy békés politikai
háttérrel bíró, prosperáló iparral jellemezhető állapot lenyomatai.
Budapest térségének, főként a budai partszakasznak feltűnően nagy és
hosszú telep- (Békésmegyer-Vízművek, Pünkösdfürdő, Filatorigát, Tölgyfa
utca, stb.) és temetőláncolata (Békásmegyer-Királyok útja, Kossuth Lajos
Üdülőpart, Gázgyár, Békásmegyer-Vízművek, Galvani utca, Háros-sziget,
stb.) valószínűleg a térség kiváló természeti- és közlekedés-földrajzi
adottságának köszönhető.
A korszak lelőhelyeiről ismert egységes fém- és kerámiaanyag egy fejlett
bronziparral és nagy térségekre kiterjedő kereskedelemi kapcsolatokkal
rendelkező népesség hagyatékát képezi. A fokozatosan kialakuló
társadalmi különbségek első jelei a mind nagyobb számban megjelenő
magaslati, erődített telepek (pl.: Gellérthegy, a budai Várhegy,
Dömös-Árpádvár, Pomáz-Kőhegy), valamint áldozati céllal, vagy a
visszatérés reményében föld alá rejtett bronzkincsek, amelyek a kor
előkelőségeinek felhalmozott, személyes értékeit, vagy bronzműves
mesterek raktárkészletét tartalmazza.
Ekkor használják a III. Királyok úti temető is, mely Közép-Európa egyik
legjelentősebb ilyen jellegű lelőhelye. A temető 60-70%-t tárták fel, az
előkerült 477 sírból 324 tartalmazta a váli kultúra hagyatékát. E
népesség máglyán hamvasztotta el halottait, az emberi hamvakat és
viseleti tárgyakat a sírgödörbe helyezett temetkezési urnába, vagy a
gödör fenekére (szórthamvas rítus) szórták, a sírt néha álló kődarabbal
jelezték (sztélé). Több esetben a halott személy visszatérésétől tartva
az urnát, sírt kövekkel fedték le, vagy lapos kövekből összerakott
kőládába helyezték.
A temetőt a sírokba helyezett mellékletek teszik igazán különlegessé,
melyek között agyagból készült csizmaalakú, illetve madár alakú
edényeket (aszkosz), kiöntőcsöves un. szoptatós edényeket,
bronzszegekkel kivert és „ablakos” urnákat, agyagból készült holdat,
napot formázó, nyéllel ellátott un. asztrális varázseszközöket, agyag
karikákat, tüzikutyákat találunk. Az egyéb, a korszakban általánosnak
tekinthető, ám itt feltűnően nagy számban jelentkező bronz
sírmellékletek (tőrök, kések, tűk, fibulák, hajkarikák, nyak- és
karperecek, pitykék, lándzsák, borotvák, pasztagyöngyök, orsókarikák)
mellet bronzcsésze, övveretek, aranykarikák és a termékenység hitével
összefüggő madártojások számítanak ritkaságnak.
E békés, hosszantartó fejlődéssel jellemezhető időszaknak egy keleti
irányból az Alföldre beáramló mobilis életmódot folytató, pásztorkodó
népcsoport vet véget, melynek a korábbiaktól gyökeresen eltérő
csontvázas rítusú temetkezései a főváros térségében is megtalálhatóak
(sírmellékletek: Csepel-Szabadkikötő).
Urnaedény a halomsíros kultúrából
Budapest, XVIII. kerület, Rákoskeresztúr, Szárny u.7.
Kihajló peremű, hengeres nyakú, kettőskónikus testű, vállán ívelt és függőleges vonalú plasztikus lécbordával díszített edény, melybe a máglyán elhamvasztott egyén hamvain kívül ruhaékszereit, használati tárgyait és néhány kisebb bögrét is helyezhettek. Száját rendszerint egy fedőt helyettesítő tálkával borították le.
Füles bronzcsésze az urnamezős kultúrából
Budapest III. ker. Királyok útja
Bronzlemezből kalapált, kihajló peremű, trébelt pont- és félgömbsorokkal díszített hasú, omphaloszos (közepén lencseszerűen bemélyedő) aljú bronzcsésze. Ritka, de jellegzetes tárgy a késő bronzkor időszakában. Sírba helyezése minden bizonnyal megkülönböztetett jelentőségű egyénnek járt.
Madár alakú edény az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja
A madár alakú edények, úgynevezett aszkoszok a közösség hitvilágához szorosan kapcsolódó tárgyak voltak. Talán nem véletlen, hogy a békásmegyeri temetőben egy madártojásokat tartalmazó edény mellett találták, ezzel is kihangsúlyozva a két tárgy által szimbolizált életerőt, termékenységet.
Bronzszegekkel kivert vállú urna az urnamezős kultúrából
Budapest, III. kerület, Királyok útja
Kihajló, síkozott, 4 helyen átlyukasztott peremű, gömbös hasú, fekete
színűre fényezett urna. Különlegességét az adja, hogy a karcolással,
árkolással díszített vállát - valószínűleg valamiféle erőt tulajdonító
vallási okból - bronzszegekkel verték ki.
Kr.e. 300 - 100
A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek a Kr.e. 4. században
Nyugat-Magyarország területét is birtokba vették, a 4/3. század
fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét meghódították. A kelták nagy
létszámú és harcias népe a Rajna-vidékről vándorolt ide és győzelmeit
elsősorban vasból készült félelmetes fegyvereinek köszönhette.
A Kr.e. 4. század első negyedében Itália ellen vezettek hadjáratot és
Rómát is kirabolták, egy évszázaddal később pedig a Balkán elleni
sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag
régészeti emlékanyaguk a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy
mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A Kr.e. 2. századtól kezdve – görög
előképek alapján – ezüstből pénzérméket is vertek. A kelták történetének
néhány lényeges eseményét, az egyes törzsek neveit és szokásainak
vázlatos leírását az ókori, latin és görög nyelvű írott források őrizték
meg számunkra.
Budapest területén a kelta hódítás korai időszakából csak szórványos
megtelepedésre van adatunk. A kelta hódítók nem űzték el az itt talált
lakosságot; a pesti oldal szkíta kori őslakosságának késő vaskori
továbbéléséről a rákospalotai (Mogyoródi úti) temető egyik sírja
tanúskodik. A Kr.e. 1. században viszont a főváros területe és közvetlen
környéke különösen sűrűn lakott volt. Az ókori történeti és földrajzi
adatok alapján a Duna jobb parti sávja, valamint a mai Pest, Fejér és
Tolna megye nagy része az eraviszkusz törzs településterületéhez
tartozott.
A Gellérthegy legmagasabb részén, a déli és az északi oldal lejtőin
létesült a kelta eraviszkusz törzs központi települése, amelyet sánccal
erősítettek meg. Ez a település (oppidum) a törzs politikai, gazdasági,
kereskedelmi és vallási életének a centruma is volt. A sziklás lejtőn
kialakított teraszokon épültek a házak, a bronzöntő műhelyek és a
fazekasműhelyek a hozzájuk tartozó edényégető kemencékkel.
A lakóházak többnyire négyszög alaprajzúak voltak, vesszőfonatos vázú és
kívül-belül agyaggal tapasztott falaikat faoszlopok tartották. A
gellérthegyi házak építéséhez a kelták tölgyfát használtak. A néhány ház
belsejében talált kézimalmok, sütőkemencék és agyagból tapasztott
tűzhelyek alapján ítélve a gabona őrlését és az ételek elkészítését a
házban végezték. A gellérthegyi és a tabáni telepeken talált állatcsont
maradványokból háziállatok (ló, sertés, szarvasmarha, juh és kecske)
tartására és a vadászat fontos szerepére is következtethetünk.
A gellérthegyi virágzó törzsi központnak az élete a Kr.u. 1. század
elején, a római hódítás következtében szűnt meg, de vallási szerepét
egykori lakói és utódaik a Pannonia provincia megszervezése után is még
sokáig megőrizték. A kelta (eraviszkusz) őslakosság a római uralom alatt
a Gellérthegy és a Várhegy lábánál, a Duna-menti sík területeken
folytatta tovább életét, fokozatosan romanizálódva, átvéve a római
kultúrjavakat és szokásokat.
A Duna mentén több nagykiterjedésű, falusias jellegű telep került elő,
amelyek szintén a Kr.e. 1. században létesültek (Békásmegyer, Tabán,
Nagytétény) és ahol a korszakra jellemző festett kerámiát is előállító
fazekasműhelyek működtek. A Duna túlsó partjáról, a pesti oldalról és a
Csepel-szigetről kis kiterjedésű, tanya-szerű települések régészeti
nyomait ismerjük. A síkvidéki területek kelta falvaiban egyszerű,
nyeregtetővel fedett gödörházak voltak szokásosak (Szigetszentmiklós,
Dunakeszi, Békásmegyer).
A korszak temetőinek helyét nem ismerjük, mert kelta temetkezések
Budapesten még nem kerültek elő. Csak feltételezzük, hogy a különböző
évszázadokban az általános kelta szokásnak megfelelően a csontvázas és a
hamvasztásos rítus is előfordult. A főváros területének legkorábbi kelta
leletei (vas kardok, lándzsa, bronz kar- és lábperecek) valószínűleg
temetkezések mellékletei voltak.
Lenyomatos edény (Gemma), Tabán
A Kr.e. 1. században a Duna jobb parti részén számos
fazekas telep működött (Gellérthegy, Tabán, Békásmegyer), amelyek
termékei között a festett kerámia nagy számban fordul elő. Az edényégető
kemencéket ill. a fazekas műhelyeket lehetőleg agyaglelőhelyek közelében
építették. A kemencéket földbe vájták, amelyek tüzelőtere kétosztatú
volt. Az átlyuggatott rostélyt, amelyre a kiégetendő edényeket
helyezték, a tüzelőteret kettéosztó gerinc támasztotta alá. Ez az
edényégető kemencetípus a római hódítás után, a Kr.u. 2. században is
használatban volt Pannoniában.
A festett edények legegyszerűbb típusát az ovális formájú („tojástestű”)
edények képviselik, amelyek anyaga barnára vagy vörösre égetett helyi
agyag. A vörös – fehér sávos és hullámvonalas festett díszítés a
kiégetés előtt került rá az edényre. A festett kerámia másik csoportját
az un. patronos vagy matricás díszű edények alkotják, amelyeken
vonalkötegekből, rács- és létramotívumokból kombinált geometrikus minták
vagy ornamentális díszítés szerepel. A fekete színnel (szépiával)
felvitt mintákat azután fehér vagy vörös fedőfestéssel látták el. A
festett kerámia készítésének szokása talán nyugat-európai, galliai
hatásra vagy eredetre vezethető vissza. Az edényeken megjelenő pecsét
(itáliai gemma lenyomata) mesterjegy lehetett. A rendkívül jó minőségű
és magas színvonalú festett kerámia kereskedők segítségével a
fazekasműhelyektől 60 – 80 km távolságra is eljutott.
Az eraviszkusz fazekasműhelyek (a Gellérthegy lábánál, a Duna-part
közelében) a római kor első évszázadában is tovább működtek: finom
festett és pecsételt kerámiát állítottak elő.
Főzőedények, Tabán
Noha a Dunától keletre élő szkítakori népesség már a
Kr.e. 6-5. századokban ismerte a fazekaskorong használatát, a
Kárpát-medencében a fazekaskorong általánossá válása a kelta hódítás
következménye volt. A késői vaskorban nemcsak a temetkezések
edénymellékletei, hanem a telepeken használt edények döntő többsége is
kézi korongon készült. A korong használata tömegtermelést tett lehetővé,
ugyanakkor az edényformák egyszerűsödését és egységessé válását is
okozta.
A tabáni és a gellérthegyi telepeken előforduló tálak az egész
magyarországi késői kelta táltípust képviselik; formájukban alig, inkább
csak méreteikben különböznek egymástól. Belsejüket néha besimított vagy
bekarcolt hullámvonal díszíti, anyaguk szürke színű.
A fekete színű, grafittal kevert anyagú fazekak az egész kelta világban
elterjedt edényformát képviselnek, amelyek anyaga a leginkább „tűzálló”
volt. Az előállításához használt grafit miatt (a legközelebbi
grafitbánya Csehországban volt) drága fazekasárunak számított, ezért
egyes, a használat során megsérült példányaik sokszor utólagos
javítások, drótozások nyomait mutatják. Külső oldalukat függőleges vagy
hálóminta-szerűen kialakított fésűs díszítés borítja.
Agyagból tapasztott tűzhely
A Gellérthegyen, az 1946. évi ásatások alkalmával került elő az egyik kelta lakóház sarkában a padlóra épített, agyagból tapasztott és áttört rostélyú tűzhely. Az 50 cm magas tűzhely mellett volt még egy sütőkemence és a közelében egy földbe mélyített nagy élelemtároló edény (hombár) is. A döngölt és tapasztott padlójú házat nyeregtető fedte, amelyet két gerenda tartott. A tető – általános kelta szokás szerint – valószínűleg szalmával volt fedve.
Eraviszkusz pénzek
A festett agyagedények, bronz ékszerek, vaseszközök
és mezőgazdasági árucikkek forgalmazásáról a kelta kereskedők
gondoskodtak. A Kr.e. 1. században értékmérőül már ezüstpénzt is
használtak. Az Itáliával folytatott kereskedelemről a „római” árukon
kívül a római köztársaságkori denárok dunántúli előfordulása is
tanúskodik.
A Budapesten, a Gellért téren előkerült, közel ötszáz darabból álló
éremleletben köztársaság- és Augustus-kori római denárok, valamint az
ezek mintájára vert eraviszkusz ezüstérmék fordulnak elő.
Az Északkelet-Dunántúlon és Budapest körzetében élt eraviszkusz törzs
neve szerepel az általuk vert pénzeken RAVIS alakban. Az eraviszkusz
törzsi pénzverés virágkora a Kr.e. 1. század közepére és második felére
esett, és a verde helyét valahol Aquincum környékére helyezi a régészeti
kutatás. Ezek az érmék a római köztársaságkori denárokat utánozzák.
Kr.e. 400 - 100
ERAVISZKUSZOK > Az eraviszkuszok ókori illír-kelta eredetű nép volt a
mai Magyarország területén, a Duna vidékén, Fejér megye, valamint Buda
és környéke őslakossága. Már a római uralom előtt önálló pénzverést
(biatorbágyi, tótfalusi, lágymányosi pénzleletek) és magas fokú tárgyi
kultúrát fejlesztettek ki, amit a tabáni és békásmegyeri ásatások
igazolnak. A törzs központja és egyben erődje a Gellért-hegyen volt. A
római hódítók meghagyták az eraviszkuszok hagyományos szervezetét, akik
viszont a római uralom alatt teljesen ellatinosodtak.
KELTÁK > A Nyugat- és Közép-Európát benépesítő kelta törzsek a Kr.e. IV.
században Nyugat-Magyarország területét is birtokba vették, a Kr. e.
IV-III. század fordulóján pedig az egész Kárpát-medencét meghódították.
A kelták nagy létszámú és harcias népe a Rajna-vidékről vándorolt ide és
győzelmeit elsősorban vasból készült félelmetes fegyvereinek
köszönhette. A Kr.e. IV. század első negyedében Itália ellen vezettek
hadjáratot és Rómát is kirabolták, egy évszázaddal később pedig a Balkán
elleni sorozatos támadásaik során a delphoi szentélyt dúlták fel. Gazdag
régészeti emlékanyaguk a kelta kovácsok, vasművesek és ötvösök nagy
mesterségbeli tudásáról tanúskodik. A Kr.e. II. századtól kezdve – görög
előképek alapján – ezüstből pénzérméket is vertek. A kelták történetének
néhány lényeges eseményét, az egyes törzsek neveit és szokásainak
vázlatos leírását az ókori, latin és görög nyelvű írott források őrizték
meg számunkra.
Budapest területén a kelta hódítás korai időszakából csak szórványos
megtelepedésre van adatunk. A kelta hódítók nem űzték el az itt talált
lakosságot; a pesti oldal szkíta kori őslakosságának késő vaskori
továbbéléséről a rákospalotai (Mogyoródi úti) temető egyik sírja
tanúskodik. A Kr.e. I. században viszont a főváros területe és közvetlen
környéke különösen sűrűn lakott volt. Az ókori történeti és földrajzi
adatok alapján a Duna jobb parti sávja, valamint a mai Pest, Fejér és
Tolna megye nagy része az eraviszkusz törzs településterületéhez
tartozott.
A Gellért-hegy (lásd: Gellért-hegy) legmagasabb részén, a déli és az
északi oldal lejtőin létesült a kelta eraviszkusz törzs központi
települése, amelyet sánccal erősítettek meg. Ez a település (oppidum) a
törzs politikai, gazdasági, kereskedelmi és vallási életének a centruma
is volt. A sziklás lejtőn kialakított teraszokon épültek a házak, a
bronzöntő műhelyek és a fazekasműhelyek a hozzájuk tartozó edényégető
kemencékkel.
A lakóházak többnyire négyszög alaprajzúak voltak, vesszőfonatos vázú és
kívül-belül agyaggal tapasztott falaikat faoszlopok tartották. A
gellérthegyi házak építéséhez a kelták tölgyfát használtak. A néhány ház
belsejében talált kézimalmok, sütőkemencék és agyagból tapasztott
tűzhelyek alapján ítélve a gabona őrlését és az ételek elkészítését a
házban végezték. A gellérthegyi és a tabáni telepeken talált állatcsont
maradványokból háziállatok (ló, sertés, szarvasmarha, juh és kecske)
tartására és a vadászat fontos szerepére is következtethetünk.
A gellérthegyi virágzó törzsi központnak az élete a Kr.u. I. század
elején, a római hódítás következtében szűnt meg, de vallási szerepét
egykori lakói és utódaik a Pannonia provincia megszervezése után is még
sokáig megőrizték. A kelta (eraviszkusz) őslakosság a római uralom alatt
a Gellért-hegy és a Várhegy lábánál, a Duna-menti sík területeken
folytatta tovább életét, fokozatosan romanizálódva, átvéve a római
kultúrjavakat és szokásokat.
A Duna mentén több nagykiterjedésű, falusias jellegű telep került elő,
amelyek szintén a Kr.e. I. században létesültek (Békásmegyer, Tabán,
Nagytétény) és ahol a korszakra jellemző festett kerámiát is előállító
fazekasműhelyek működtek. A Duna túlsó partjáról, a pesti oldalról és a
Csepel-szigetről kis kiterjedésű, tanya-szerű települések régészeti
nyomait ismerjük. A síkvidéki területek kelta falvaiban egyszerű,
nyeregtetővel fedett gödörházak voltak szokásosak (Szigetszentmiklós,
Dunakeszi, Békásmegyer).
A korszak temetőinek helyét nem ismerjük, mert kelta temetkezések
Budapesten még nem kerültek elő. Csak feltételezzük, hogy a különböző
évszázadokban az általános kelta szokásnak megfelelően a csontvázas és a
hamvasztásos rítus is előfordult. A főváros területének legkorábbi kelta
leletei (vas kardok, lándzsa, bronz kar- és lábperecek) valószínűleg
temetkezések mellékletei voltak.
KELTA OPPIDUMOK > Az oppidum kifejezés a történettudományi szakmunkákban
a késő vaskori Európa többnyire erődített, városias kelta településeit
jelöli. A Kr. e. III-II. század folyamán megjelenő, a korai urbanizáció
egyik fontos állomását képviselő oppidumok kézműipari, kereskedelmi,
ritkán regionális vagy törzsi politikai központként funkcionáltak.
Fennállásuk és gazdasági virágzásuk időtartamát rövidre szabta a Kr. e.
I. századtól folyamatosan terjeszkedő Római Birodalom: a meghódított
területek oppidumai a Kr. e. I. század közepéig elnéptelenedtek vagy
helyükön romanizált jellegű városok alakultak ki.
A Római Birodalomban a latin oppidum (többes számban oppida) kifejezés
bizonyos kiváltságokkal rendelkező (vagy nem rendelkező), a birodalom
határain belüli városias településeket jelölt. Az itáliai, római
polgárok lakta oppidumok körében két alaptípust különböztettek meg: a
privilegizáltabb helyzetben lévő oppidum latinum, illetve a
fegyvereseket a birodalom szolgálatában kiállítani köteles oppidum
foederatum településeket. Az i. e. 1. századtól az oppidum kifejezés a
Római Birodalom által meghódított azon városias jellegű településekre
vonatkozott, amelyek kultúrája és társadalma nem romanizálódott.
A korai kelta oppidumokat a Kr. e. II. században élt görög történetíró,
Polübiosz poliszokként (πόλισ) említette. Julius Caesar Kr. e. I.
századi hadjáratai során – a háborús időknek betudhatóan – elsősorban
erődített kelta (főként gall) településekkel találkozhatott, s
emlékirataiban a latin oppidum szó kifejezetten ’erődített kelta
település’ jelentésben fordul elő, függetlenül egyéb településszerkezeti
vagy gazdasági sajátosságoktól.
Ettől az időtől fogva a forrásokban oppidumokként említették mindazokat
az Itálián kívüli, nagyobb kiterjedésű településeket is, amelyek nehezen
megközelíthető helyen – mocsaras vidéken, szigeten vagy magaslaton –
álltak, s árokkal, sánccal vagy fallal erődítették őket, egyúttal
jellemzően egy-egy régió, törzs, esetleg népcsoport politikai-gazdasági
központjai voltak.
A középkori és kora újkori Magyarországon a XV. századtól megjelenő,
többnyire kiváltságokkal rendelkező, sajátos jogállású gazdasági
központok, a mezővárosok korabeli latin nyelvű elnevezése szintén
oppidum volt.
A történettudomány a korabeli jelentéstartalmaktól némileg függetlenedve
az oppidum kifejezés egységes használatára törekszik, és a vaskori
kelták településszerkezeti és társadalmi szempontból egyaránt városias
településeit írja le vele. E településtípus eredeti kelta elnevezése(i)
nem maradt(ak) fenn, bár feltételezhetően a gall szövegtöredékekből
ismert dunon szó ezekre a korai városokra utal.
Kelta oppidum makettje
A KELTA OPPIDUMOK
TÖRTÉNETE > A kelta oppidumok megjelenéséhez vezető társadalmi és
gazdasági tényezők felvázolása a régészettudomány eredményei
tükrében sem egyszerű feladat. Az ásatásokról előkerült tárgyi
leletek esetlegesek, nem számolhatunk olyan gazdag tárgyi
anyaggal, sírmellékletekkel, mint a megelőző korszakok vagy egyéb
korabeli kultúrák tekintetében, a vaskori kelták ugyanis áttértek
a hamvasztásos, urnás temetkezésre.
Az oppidumok gazdasági élete és társadalomszerkezeti sajátosságai
tekintetében a településszerkezet, az építkezéshez felhasznált
anyagok, az előkerült eszközök és ételhulladékok (főként állati
csontok), valamint a kevés számú, Dél-Németországból ismert késő
vaskori kelta temetőből (Bad Nauheim, Wederath stb.) felszínre
került leletek igazítanak el.
A vaskor kései korszakában, a kelta La Tène-kultúra i. e. 3–2.
századokra eső virágkorában (ún. „C” szakaszában) a különféle
anyagok megmunkálásának újonnan kifejlesztett technikái
Európa-szerte a kézműipar specializálódásához és
differenciálódásához vezettek. Elsősorban a fémművesség (vas,
bronz, arany, ezüst) előretörését és központi szerepét fontos
kiemelni, de a változások érintették az üvegművességet, a
fazekasságot, a kőfaragást, a fa- és a bőrfeldolgozást is.
Egyszersmind ez az új tudás széles rétegek számára is elérhetővé
vált, így a kor nagyvárosain kívül is számottevő társadalmi
tényező lett a kézművesek rétege. E technikai-társadalmi változás
végül egy újfajta településtípus, az oppidum kialakulásához
vezetett, különösen a fejlett társadalmi kultúrájú kelta
népcsoportok körében.
A korábbi kistelepülések paraszti lakossága csaknem kizárólag
mezőgazdasági termelésből teremtette elő a javakat. A falvakat
művelésre fogott területek övezték, illetve ha a gazdasági
tevékenységek egy része a beltelkekhez kötődött, a ritkábban
kiosztott házhelyek szétterülő településszerkezetet eredményeztek.
A kézművesek megjelenésével a kelta települések központi részén
előbb kialakult a jellemzően iparosok által sűrűn lakott
településrész, szomszédságában pedig kiépült a kézműipar vonzotta
kereskedők fertálya.
Az oppidumokat élénk belső kereskedelem jellemezte, kivétel nélkül
piachelyek voltak, és az egyes oppidumok kereskedői egymás között
is számottevő kereskedelmi ügyletet bonyolítottak le. A
gazdaságilag és politikailag is jól szervezett kelta oppidumok
többek között hozzájárultak a kereskedőréteg felemelkedéséhez és a
pénzrendszer megerősödéséhez is.
A Kr. e. II-I. századra oppidumok hálózták be Európának a Római
Birodalomtól északra és nyugatra eső részét. Napjaink régészeti
irodalma mintegy kétszáz kelta oppidumot tart számon a mai
Észak-Spanyolország, Franciaország, Észak-Olaszország, Svájc,
Ausztria, Nyugat-Magyarország, Nyugat-Szlovákia,
Dél-Lengyelország, Csehország, Dél-Németország, Hollandia, Belgium
és Dél-Anglia területén. E települések java részének nem ismerjük
kelta elnevezését, ezért a később rájuk települt római város nevén
vagy mai nevükön említik a történeti munkák.
Gazdasági szerepkörüknél fogva elsősorban kereskedelmi utak
metszésében, vízi utak mentén terültek el, s a régészeti leletek
tükrében ritkán funkcionáltak egy-egy vidék vagy néptörzs
politikai központjaként is. A társadalmi hierarchia csúcsán álló
törzsi vezetők többnyire jól védhető, nehezebben megközelíthető,
kisebb szálláshelyeket választottak állandó lakhelyükül. A
legjelentősebb kelta oppidumok a bajorországi Manching közelében
részben feltárt település, valamint a burgundiai Bibracte volt,
amelyek lakossága elérte az 5-10 ezer főt is.
Élénk gazdasági életüknek köszönhetően – és annak védelmében – az
oppidumok nagy részét védművel, jellemzően kőfallal erődítették.
Ezek némelyike is a körülkerített város gazdagságáról vall: a
bajorországi Kelheim melletti Alkimoennis oppidum védőfala például
egyes számítások szerint legkevesebb másfél millió munkanap árán
épülhetett fel, ami a vélhetően tetemes költségek mellett ötszáz
munkás részvételével is legkevesebb nyolc évig elhúzódó
munkálatokat feltételez. A Hallstatt-kori magaslati erődökre
jellemző védőárkos-földsáncos védművet a La Tène-korban az
oppidumok esetében is felváltotta az ún. murus gallicus (’gall
fal’), különösen a kelták nyugati szállásterületein. Ennek
felépítése során először vízszintes helyzetű gerendákból felróttak
egy zsaluzatszerű szerkezetet.
A gerendázat elemeit kb. 30 centiméteres vasszegekkel erősítették
egymáshoz, majd a szerkezet közét kőtörmelékkel töltötték fel. Ezt
követően a faszerkezet mindkét oldalát faragott terméskövekkel
felfalazták. Az oppidumok szerkezetét a településmagban a
kézművesek, kereskedők által lakott rész, illetve az ezt
körbevevő, továbbra is mezőgazdasági jellegű övezet jellemezte. A
gazdasági tevékenységükben és társadalmilag is elkülönülő
településrészeket árkok és sánckerítések, esetleg utcák
választották el egymástól. Tudatos tervezés nyomai csak a
jelentősebb oppidumoknál figyelhetőek meg (pl. Bibracte), ahol a
korabeli lakók a közterek és középületek (pl. szentélyek)
kialakítására is figyelmet és fáradságot fordítottak. A fából vagy
kőből épült lakóházak nemritkán kétszintesek voltak, de ez jobbára
a tehetősebb kézműves-kereskedő rétegekre volt jellemző.
Az oppidumok kora történelmi léptékben rövidnek bizonyult. A Római
Birodalom hódító hadjáratai nyomán a korábbi kelta oppidumok
elnéptelenedtek, vagy átadták helyüket egy római eszmény szerint
kialakított polgár- vagy katonavárosnak. Elsőként a galliai kelták
oppidumai tűntek el az i. e. 58–50 közötti, Julius Caesar vezette
hadjárat következményeként. Az Európa többi részén lévő kelta
városalakulatokat a növekvő Római Birodalom törölte le a
történelem térképéről, mígnem az utolsó britanniai oppidumok is
elpusztultak az i. sz. 1. század közepén. Többük mai európai
nagyvárosok bölcsője lett (pl. Párizs, Milánó, Genf).