Az Osztrák-Magyar Monarchia kiterjedése
Út a Kiegyezés felé
Az 1850-es évek különféle népi mozgalmak korává
válik: Kossuth Lajos tiszteletére divat lesz a Kossuth-szakáll és a
nemzeti szín használata a közélet minden területén. Fegyveres
megmozdu-lások kezdődnek a Dunántúlon Noszlopy Gáspár vezetésével, majd
Makk József vezetésével a Székelyföldön, és Rózsa Sándorral az Alföldön.
A császár elleni merényletek sorát Libényi János kezdte meg, aki 1853.
február 18-án kést rántva rontott rá a császárra és kíséretére, amikor a
császár a szokásos sétájának útvonalán a Kärtnertor bástyasétányon
időzött.
Az emigrációban élő szabadságharcosok is kivették részüket az
ellenállásból: Szemere Bertalan, Teleki László és Andrássy Gyula
Párizsban próbálták megnyerni az osztrákok ellen III. Napóleont, míg
Londonban Pulszky Ferenc, Klapka György és Vukovics Sebő próbáltak
intézkedni.
A legjelentősebb ellenállási forma azonban a Deák Ferenc vezette passzív
ellenállás volt: résztvevői kitartottak az 1848-as áprilisi törvények
mellett, bírálták a rendszert és elhatárolódtak az abszolutizmustól.
Bojkottálták a kor-mányzat rendezvényeit, s ahol lehetett, kijátszották
az intézkedéseiket és nem fizettek adót. Az ellenállás lelke maga Deák
volt, aki 1854-ben felköltözött vidéki birtokairól Pestre, és az Angol
Királynő szállóban élte életét.
Az ellenállás különböző formáinak elszaporodása okán
a hatóságok 1852-ben - a közeledés jegyében - megszerveznek egy
magyarországi körutazást Ferenc József számára, amely azonban csúfos
kudarccal végződik a magyar felsőbb körök érdektelensége miatt. 1853-ban
bevezetik az osztrák büntető és polgári törvénykönyvet, s ezzel kétfokú
bírósági rendszert hoztak létre, melyekben a központi kormányzat által
kinevezett bírák működtek. Osztrák mintára honosodik meg hazánkban a
nyolcosztályos gimnázium, valamint az érettségi vizsga rendszere is,
valamint bevezetik az osztrák adórendszert. Az 1853-ban kiadott úrbéri
pátens rendelkezik a jobbágyfelszabadításról és a nemesség
kártalanításáról.
Bach megpróbálta saját pozíciójának megerősítésére felhasználni a
látható fejlődést, amelyben az elért eredményeket a kormány sikerének
tulajdonította, de Széchenyi István - álnéven írt kiadványában -
rámutatott, hogy a fejlődés alapvetően nem a kormány érdeme, hanem a
beinduló gazdasági folyamatoké, valamint az 1839-es országgyűlésen
hozott szabad gyáralapítási törvény hatására kialakult szabad versenyé.
Miután rövid nyomozás után kiderült, hogy az álnév mögött a szanatóriumi
őrizet alatt álló Széchényi gróf áll, az udvar kijelentette, hogy
valószínűleg mégsem oly labilis az elmeállapota, mint azt korábban
nyilatkozták.
Ugyan az 1857-es császári körutazás már kedvezőbb fogadtatásra talál
Magyarországon - amelyben nagy szerepe van Erzsébet királynénak is -, de
Ausztria és Magyarország helyzete ezután is instabil marad mind
politikai, mind gazdasági téren.
Az itáliai területekért vívott, 1859. június 24-én lezajlott solferinói
ütközetben Ausztria döntő vereséget szenvedett, s fel kellett adnia
Lombardiát. Az olasz területek elvesztése, az itáliai hadszíntérről való
kiszorulása után várható volt, hogy hamarosan kenyértörésre kerül sor
Ausztria és Poroszország között is a német kérdésben.
Ezzel egyetemben elveszítik Oroszország támogatását is, mert Ausztria
nem sietett I. Miklós cár segítségére a krími háborúban. Ezen
történésekre tetejében jött Ausztria pénzügyi eladósodása, mely
elsősorban a Bach-rendszer költségének finanszírozása miatt jött létre.
Ebben a helyzetben Ausztria számára döntő fontosságú volt, hogy a magyar
kérdést rendezze, mert szüksége volt a magyarok segítségére és
közreműködésére.
A Deák Ferenc körül csoportosuló magyar politikusok
jól érezték Ausztria szorult helyzetét, amelyet igyekeztek felhasználni
arra, hogy Magyarország számára kedvezőbb kiegyezést hozzanak létre. Az
1860-as év az abszolutizmus helyett immár tárgyalásokkal, közigazgatási
átszervezésekkel telik el, majd 1861. január 1-től visszaállítják a
forradalom előtt működött kormányhatóságokat. Ezen kívül engedélyezik a
magyar nyelv használatát a hivatalos eljárásokban, visszaállítják a
kormányszékeket (úgy, mint Helytartótanács, Kancellária és Kamara),
valamint a politikai foglyok egy része is kegyelmet kap. Ezután
országgyűlést hívnak össze.
Az új belügyminiszter, Anton Schmerling elhatározza az Osztrák Birodalom
föderális jellegű átalakítását, amelyben a birodalom egyik legfőbb
irányító szervéül a 343 tagú kétkamarás birodalmi gyűlést jelöli ki.
Schmerlinget 1860. december 13-án nevezték ki államminiszterré és azzal
a feladattal bízták meg, hogy centralisztikus alapon nyugvó, mérsékelt
szabadelvű alkotmányt dolgozzon ki az összbirodalom számára. 1861.
február 26-án jelent meg a híres császári pátens, amely Schmerling
ellenjegyzése mellett a birodalom összes népeinek képviselőit a
birodalmi gyűlésbe hívta egybe. Az osztrák-német szabadelvűek, különösen
a centralisták el voltak ragadtatva a februári pátenstől és
Schmerlinget, mint az »alkotmány atyját« magasztalták. Nem úgy a
federalisták, a szlávok és olaszok, elsősorban pedig a magyarok.
A 343 tagú gyűlésben mindössze 85 fő lett volna a magyar küldött, amit a
magyar nemesség példátlan megaláztatásnak tartott. Úgy vélték, ezzel az
ezer éves Magyar Királyságot csupán tartományként kezelik, holott
súlyánál fogva többre lenne hivatott. E 85 magyar követ kijelölése
végett az uralkodó 1861. április másodikára országgyűlést hívott össze.
A Deák Ferenc szaván induló 1861. évi magyar országgyűlés nem küldte el
képviselőit (csupán az erdélyi szászok jelentek meg), a horvát és az
olasz képviselők is távol maradtak.
(1805-1893)
Az országgyűlésben Teleki László és köre eleve
törvénytelennek tartotta Ferenc József uralmát, mivel a császár - az
ezer éve magyar szokások szerint - nem lett magyar királyként
megkoronázva. Deák Ferenc és Andrássy Gyula köre (Felirati Párt) úgy
vélte, hogy bár ragaszkodni kell az 1848-as alaptörvényekhez, a felelős
magyar minisztérium felállításához és az uralkodó megkoronázásához, a
februári pátens elutasításán kívül nem szabad elzárkózni a további
párbeszédektől, vagyis csak feliratban kell elutasítani az új birodalmi
alkotmányt. A Deák és a Teleki vezette két párt közötti vitát végül
Deákék nyerték meg, ám a császár elutasította e párt feliratát, s így
augusztusban fel is oszlatta az országgyűlést. A csonkán, magyar követek
nélkül indult Reichsrat (Birodalmi Tanács) élén álló Schmerling
vezetésével ismét önkényuralmi korszak köszöntött Magyarországra.
Az országgyűlésben Teleki László és köre eleve törvénytelennek tartotta
Ferenc József uralmát, mivel a császár - az ezer éve magyar szokások
szerint - nem lett magyar királyként megkoronázva. Deák Ferenc és
Andrássy Gyula köre (Felirati Párt) úgy vélte, hogy bár ragaszkodni kell
az 1848-as alaptörvényekhez, a felelős magyar minisztérium
felállításához és az uralkodó megkoronázásához, a februári pátens
elutasításán kívül nem szabad elzárkózni a további párbeszédektől,
vagyis csak feliratban kell elutasítani az új birodalmi alkotmányt. A
Deák és a Teleki vezette két párt közötti vitát végül Deákék nyerték
meg, ám a császár elutasította e párt feliratát, s így augusztusban fel
is oszlatta az országgyűlést. A csonkán, magyar követek nélkül indult
Reichsrat (Birodalmi Tanács) élén álló Schmerling vezetésével ismét
önkényuralmi korszak köszöntött Magyarországra.
Az ezután következő időszakot a császár csupán
átmenetinek gondolta, s véleménye szerint a magyarok előbb-utóbb észhez
térnek majd és elfogadják az új birodalmi alkotmányt, illetve elküldik
követeiket a birodalmi gyűlésbe. Deák azonban körével együtt
visszasüllyedt a passzív ellenállásba, s mindvégig szilárd egységet
mutatott. Az Angol Királynő Szállóból irányította a magyar nemesi
ellenállást, s itt is élte mindennapjait. Ausztria vezetése végül négy
év múlva belátta, hogy birodalmuk egysége és Európán belüli tekintélye,
nagyhatalmi státuszuk megőrzése érdekében nem folytathatják sokáig a
magyarokkal való szembenállást. 1864. decemberének végén végül az
osztrák vezetés hosszas eszmecsere során megállapodott Deákkal az
Ausztria és Magyarország közötti viszony rendezése felől, vagyis arról,
hogy a két ország kapcsolatának normalizálása csakis az utolsó érvényes
közjogi dokumentum, a Pragmatica Sanctio alapján lehetséges.
Az 1865 áprilisában megjelent Húsvéti cikk hatására végül az uralkodó
május 27-én menesztette Schmerlinget a Birodalmi Tanács éléről, majd
decemberben újabb országgyűlést hívott össze. Az uralkodó csak akkor
helyezte kilátásba a magyar kormány felállítását, ha az országgyűlés
eltekint a 48-as törvényektől, sőt semmissé nyilvánítja azokat. Deák
azonban ragaszkodott ahhoz, hogy előbb helyre kell állítani a 48-as
alkotmányt, majd utána lehet azt módosítani a közös megegyezések
alapján. A többséget ugyan Deák pártja adta, a magyar alsóház viszont
korántsem volt egységes: a Teleki László körét megöröklő Tisza Kálmán
vezette Határozati Párt és a 48-as Párt határozottan elutasított
mindenfajta megegyezést Ausztriával. Az uralkodó így nem látta
kivitelezhetőnek a megegyezést.
Deák Ferenc a gyorsabb tárgyalások érdekében felállított egy 67 fős
bizottságot, amely később a részletekbe menő vitát egy 15 fős
bizottságra bízta. E 15 fős bizottság vezetője Andrássy Gyula gróf lett.
Tagjai közt találjuk Tisza Kálmánt, Eötvös Józsefet, Lónyay Menyhértet
és Apponyi grófot is. Az osztrák-magyar tárgyalások megindulása előtt az
uralkodó az osztrák-porosz háború kirobbanására hivatkozva, 1866.
júliusában az országgyűlést ideiglenesen berekesztette.
1866. július 3-án Sadowa mellett vereséget szenvedett az osztrák
hadsereg: a gyorstüzelésű, ütőszeges fegyverekkel harcoló porosz
hadsereggel nem vehették fel a versenyt az elöltöltős puskákkal
felfegyverzett osztrák katonák. A prágai békében Ferenc Józsefnek le
kellett mondania Velencéről, majd ezután Otto von Bischmark Ausztria
kihagyásával létrehozta az Észak-Német Szövetséget. Ausztria birodalmi
státusza erősen megingott, s ezzel Magyarország is felértékelődött a
számára: a magyarokkal való megegyezés és a birodalom egységének
megőrzése hirtelen létkérdéssé vált az osztrákok szemében.
1866. november 19-én ismét összehívták a magyar országgyűlést, ahol a
főszerepet már a 15 fős magyar bizottság játszotta. Az asztal túloldalán
Beust báró (előbb külügyminiszter, majd miniszterelnök) képviselte
Ausztriát. A tárgyalások első eredményeként az uralkodó kinevezte
Magyarország miniszterelnökét Andrássy Gyula gróf személyében. Ezután
hozták tető alá az 1867/XII. törvénycikket, amelyet 1867. május 29-én
fogadtak el.
Ez utóbbinak szentesítését az uralkodó három feltétel
teljesüléséhez kötötte: elsőként magának követelte a létrejövő birodalom
hadseregének legfelsőbb vezetésének jogát. Ez a gyakorlatban azt
jelentette, hogy a király békés és háborús időben egyaránt személyesen
vezethette a haderőt, s jogosult volt a hadsereg vezető tisztjeit
kinevezni és alkalmazni, vagyis a birodalmi fegyveres erők
fegyvernemekre, katonai hatóságokra és intézetekre való tagolásának
szabad meghatározását tette lehetővé. Másodikként az előszentelési jogot
követelte, amely rögzítette, hogy az uralkodó hozzájárulása nélkül a
magyar minisztertanács - és annak miniszterei - nem terjeszthettek
törvényjavaslatokat az országgyűlés elé. Ennek lényege az volt, hogy
minden beterjesztés előtt álló dokumentumot megvizsgálhasson, kifogást
emelhessen ellene, s ezek csakis az ő engedélyével kerülhetnek nyilvános
országgyűlési előterjesztésre. Harmadikként az országgyűlés
feloszlatásának jogát követelte, amelyet bármikor, azonnal végre kell
hajtani.
Andrássyék vonakodva bár, de végül 1867. március 27-én elfogadták az
uralkodó követeléseit, mellyel Ferenc József az 1848 előtti állapotokhoz
képest döntő befolyást szerzett mind a magyar országgyűlés, mind a
magyar kormány felett. 1848 előtt az uralkodó ugyanis nem oszlathatta
fel az országgyűlést, emellett jogában állt ezután, hogy nem hagyja jóvá
a költségvetést és akár illegitimmé teheti a kormányt is.
A Kiegyezés
Az 1867/XII. törvénycikket 1867. május 29-én
fogadta el az országgyűlés (209 igen, 89 nem, 83 tartózkodás), és 1867.
július 28-án szentesítette az uralkodó. A kiegyezés szellemiségét és
jogi alapját a Pragmatica Sanctio alkotta, mely kimondta Ausztria és
Magyarország uralkodójának azonosságát, és azt, hogy a két ország
feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul („indivisibiliter ac
inseparabiliter”) össze vannak kapcsolva, egymásnak kölcsönös védelemmel
tartoznak. A kölcsönös védelem háborúban a közös haderőt, béke idején
pedig a közös diplomáciát, azaz a külügyet jelentette, melyeknek
finanszírozását a közös pénzügy látta el. Így a Pragmatica Sanctio
önmagában is determinálta a három közös ügyet: a hadügyet, a külügyet és
pénzügyet.
Közös szerv lett a hadügyminisztérium, a külügyminisztérium és a
pénzügyminisztérium, a két ország parlamentjének delegációi, és a két
ország kormányainak közös-ügyi miniszterei és kormányfői. A delegációkat
a bécsi és a budapesti parlament 60-60 fős küldöttsége alkotta, melyek
leginkább a közös ügyek költségvetéseiről tárgyaltak. A delegációk az
érdemi munkát külön végezték, egymással csak levelezés útján érintkezve,
majd évente összeültek hol Pesten, hol Bécsben, és szavazással hozták
meg végleges döntéseiket. (A magyar delegáció 60 képviselőjéből 40 fő
alsóházi, 20 fő pedig felsőházi követ volt.)
A kiegyezés harmadik fontos részét a közös egyetértésben kezelt ügyek
megnevezése alkotta. Ide sorolták az államadósság ügyét, a vámközösség
kérdését, vagyis a gazdasági kiegyezést, és végül azon gazdasági
területeket, amelyeket a két ország szintén közösen fog irányítani, így
az adó-, vasút-, posta- ügyeket illetve a közös mérték- és
súlyrendszert.
Az Osztrák-Magyar Monarchia tartományai
Maga a kiegyezés egy négy jogszabályból álló
törvénycsomag volt, amely az 1867-es XII., a XIV., a XV. és a XVI.
törvénycikkekből tevődött össze. A kiegyezés kiemelt részét képezte a 10
évente megújítandó és újra kötendő gazdasági kiegyezés. Ennek alapvető
részeit az államadósság közös törlesztése, a közös bank és közös valuta
létrehozása és a közös vámterület folyamatos 10 évenkénti felújítása
alkotta.
A birodalom államadósságát a rendelkezések értelmében a két ország
együttesen törlesztette, a két parlament által választott kvótabizottság
szerint meghatározott arányban. Ez az arány Magyarországra vonatkoztatva
a kiegyezéskor 30% volt, később, az 1897-es gazdasági kiegyezéskor 32%,
majd 34% lett.
A közös bank kérdését 1877-ben tudta megoldani a két ország, ekkor jött
létre az Osztrák-Magyar Bank, melynek élén egy kormányzó, és egy
osztrák-magyar vegyes főtanács állt. Rendelkezett egy pesti és egy bécsi
igazgatósággal is. A közös valuta eleinte, 1892-ig a magyar-osztrák
kétnyelvű forint volt, amelyet 1892-ben felváltott az ugyancsak
kétnyelvű aranykorona.
A kiegyezéssel Magyarország előtt egy békés
fejlődési időszak kezdődhetett el, melyben hazánk az osztrák gazdaság
segítő támogatásával a hatalmas közös birodalmi piac nyújtotta
előnyökkel fejlődésnek indulhatott. Politikai szempontból a kiegyezés
sokszor hozott viharos belső válságokat, mivel a magyar nemesség,
értelmiség és vezető politikai elit jelentős része (például a
Függetlenségi Párt) sokkal nagyobb magyar önállóságot követelt és a
kiegyezés újratárgyalását, átalakítását.
Az adókivetés és az önkormányzati önállóság korlátozásai miatt a
középkori vármegyerendszer nagymértékben átalakult. Kossuth Lajos Deák
Ferencnek írt 1867-es keltezésű levelében, az ún. Cassandra-levélben
fejti ki elutasító véleményét a Kiegyezésről (a Párizsból küldött nyílt
levél Cassandra görög mitológiai királylányra utal, kinek jóslatait
figyelmen kívül hagyták). Az írottak alapján elmondható, hogy a
történelem Kossuth szavait igazolta, de kérdéses, hogy abban a
történelmi helyzetben volt-e más ésszerű választási lehetőség. A levél,
bár nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, nem tudta
megakadályozni az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttét.
A Kiegyezés egyik fontos kordoku-mentuma, a
fogalommá vált „Cassandra-levél”. Kossuth május 22-én írta meg levelét,
melyben megal-kuvással, a nemzeti önállóság eszméjének feladásával
vádolja Deákot. Úgy véli, a porosz-osztrák háború idején határozottabb
fellépéssel el lehetett volna érni Ausztria széthullását. Óv attól, hogy
egy felbomlásra ítélt birodalomhoz kössék az ország sorsát, hiszen ez
egy vesztes háború nyomán Magyarország széteséséhez is vezethet.
A levél két utolsó mondatáról kapta híressé vált elnevezését: „Tudom,
hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy
Cassandrának igaza volt!”
Kossuth az írást elküldte a Magyar Újság szerkesztőségének, amely azt a
május 26-i számban meg is jelentette. A szerkesztőt a levél
fontosságának felismerése vezethette arra, hogy a szöveget önállóan,
díszes keretben is kiadja.
Deák a Pesti Naplóban reagált a támadásra:
Kossuth levele nem magánlevél, ő maga is nyílt levélnek nevezi azt. Kossuth nem nekem akart írni, hanem ellenem, s megküldte azt a Magyar Újságnak is. Nem tekintem tehát e levelet egyébnek, mint hírlapi cikknek, mellyel mint vádirattal lép fel a közönség előtt Kossuth ellenem. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak a közönség előtt. Ha a többség véleménye és az én véleményem találkoztak, ennek egyszerű magyarázata csak az, hogy az én meggyőződésem is az volt, mint az övék
Deák Ferenc
Ferenc József koronázása
Június 5.
Gyönyörű napsütésre kelt Pest és Buda
népe. Az alsó és felsőház tagjai a kora délelőtt folyamán a legnagyobb
pompában vonult fel a várba, hogy köszöntség a leendő magyar uralkodót.
Oldalukon díszkardokkal, pompás "fővegek"-kel vonultak fel a várba
díszruhás kocsisok és mentés huszárok kíséretében. A király és királyné
a trón mellett jobbról és balról, állva fogadták a vendégsereget,
kettejük közt ugyancsak állva Rudolf koronaherceg várakozott. A király
kalpagát kezében tartva, magyar tábornoki ruhát viselt, a királyné nehéz
fehérselyem ruhában, derekán egyszerű fekete díszítéssel, s fején
gyémántokkal díszített koronával fogadta a képviselőket. A trón
baloldalán a minisztérium emberei és a palotahölgyek (köztük Andrássy
Gyuláné) álltak. A főrendiek tisztelgése után Szentiványi elnök
üdvözölte a királyt, mire hangos éljenzés tört ki az egybegyűltek
részéről. Szentiványi az éljenzés csillapodtával így szólt: „Kedvelt
Magyarországom egybegyűlt képviselőinek őszinte hódolat nyilvánítását
szívesen fogadom, s felhasználom ez alkalmat legbensőbb megelégedésem
nyilvánítására a képviselőház azon bölcs és tapintatos magatartása
fölött, mellyel atyai szándékainkat támogatta s lehetővé tette azok
valósulását". Az újabb éljenzés után a képviselők egy mellékterembe
távoztak, majd a főrendekkel együtt visszatértek a trónterembe, melyből
a király és királyné már eltávoztak.
Rövid idő múlva megjelent a király, s a trónra ülve fogadta a koronaőrök
esküjét. A koronázási hitlevél megerősítése után e szavakkal szólat fel:
„Az országos Főrendek és Képviselők által elénk terjesztett koronázási
hitlevelet kegyelmesen elfogadjuk, s aláírásunkkal ellátva, hűségteknek
beczikkelyezés végett ezennel általadjuk". A hitlevelet a prímás vette
kézhez, aki a képviselőház elnökének adta át. A prímás ezután külön a
királyt, s külön a királynét arra kérte, hogy a koronát elfogadni
méltóztassék. A király erre így felelt:
„Bizalommal fordultunk a nemzethez, midőn felhívtuk a helyzet
nehézségeiből fejlődött akadályok elhárítására. Hű Magyarországunk
teljesen megfelelt a benne helyezett bizalomnak. Most már Isten
segedelmével, és az Országgyűlés őszinte közreműködése folytán,
bekövetkezett azon atyai szívünknek örvendetes időpont, midőn a
fejedelmi és alkotmányos jogokat egyaránt biztosító hitlevelünket
kiadhattuk, s törvényes ősi szokás szerinti ünnepélyes koronáztatásunk
által biztosíthatjuk. Az nem lehet, hogy az, mit őszinte egyetértéssel a
király és nemzet alkottak, állandó s üdvös ne legyen. Kedvelt
Magyarországunk közóhajtását teljesítendők, koronáztatásunk napjául
folyó hó 8-dikát tűzzük ki. Örömmel járulunk az Országgyűlés azon
kérelméhez is, hogy ez alkalommal egyszersmind Felséges Hitvesünk magyar
királynénak koronáztassak"
A királyné válasza a következő volt:
„Örömmel teljesítem a neiresetnek Önök által nyilvánított kívánságát,
mely saját forró óhajtásommal találkozik, s áldom az isteni
gondviselést, hogy e magasztos perczet megérnem engedte. Vigyék meg
küldőiknek őszinte köszönetemet és szíves üdvözletemet!"
Egy küldöttség ezután a király tudtára adta, hogy ezennel az ország
nádorát Őfelsége helyettesíti ezután, mire a király így felelt:
„Szívesen elfogadom. Az ország jobban nem is választhatott volna"
Ezennel az ünnepély véget ért, s az Országgyűlés tagjai hangos
éljenzéssel eltávoztak.
Június 6.
Tovább folytak az ünnepségek. Egyre több érdeklődő utazott
fel Pestre és Budára, hogy jelen legyenek a jeles eseményen. Mivel
Matild főhercegnő halálhíre váratlanul érte az uralkodót, Őfelsége a
6-ára kitűzött díszes színházi előadást törölte.
Június 7.
Délután két órakor a koronázási jelvényeket ünnepélyesen
átszállították a koronázási templomba.
Június 8.
Elérkezett a várva várt nagy esemény. A kora hajnali
órákban lezárták a Lánchidat, hogy a koronázási menet a későbbiekben
zavartalanul közlekedhessen rajta. Az emberek már ekkortájt elkezdtek
szállingózni a kijelölt útvonalak mentén, majd mire a koronázási menet
reggel 7 órakor elindult, már hatalmas tömegek fogadták az abban
résztvevőket.
Az országgyűlési követek és a főnemesek hintói már reggel 6 órakor
begördültek a Mátyás-templom elé, hogy a 7 órakor kezdődő ceremóniára
mindenki a helyén legyen. A király lovon, a királyné hintón érkezett a
templom elé, ahol az ország és a templom főpapjai fogadták őket. A
templomba menetkor a király előtt hajdan a nádor vitte a koronát, most
Andrássy Gyula miniszterelnök, akire fontos szerep hárult a koronázás
aktusában. A törvények szerint ugyanis a koronázás csak a nádor
jelenlétében volt érvényes, azonban nádor ekkor nem volt. Deák Ferenc
javaslatára - kompromisszumos megoldással - a koronázásban történő
részvételre az ország és az uralkodó által is elfogadható személyt
választottak, amely kitételeknek Ő tökéletesen megfelelt. A koronázási
menetben az országbíró vitte a jogart, Horvátország bánja a birodalmi
almát, a pohárnokmester a kardot, egy főpap az apostoli keresztet, a
tárnokmester (pénzügyminiszter) és a főkamarás pedig egy-egy kisebb
keresztet.
A király leszállván lováról, gyalog vonult végig a rendezvényre
készített két emelvény között, miközben Liszt Ferenc erre az alkalomra
komponált Koronázási miséjét, a Missa Coronationalist játszották (maga
Liszt az orgonakarzaton foglalt helyet, de még a ceremónia befejezése
előtt visszament szállására: kivétel nélkül minden forrás úgy vélekedik
erről, hogy mivel Liszt hivatalosan nem kapott meghívót az eseményre,
ezért sértődöttségében elhagyta a helyszínt, de magam úgy vélem, inkább
hihetőbb az az elképzelés, miszerint a koronázás leglátványosabb
jelenetére, a királyi eskütételre szeretett volna időben, még a tömeg
érkezése előtt odaérni, hogy megfelelő helyről legyen tanúja e
történelmi jelentőségű eseménynek. Hihető ez abból a szempontból is,
hogy Liszt ezekben az időkben épp a Belvárosi-templomban volt
elszállásolva - a szerk.). A király idő közben felöltötte a koronázási
palástot, majd miután felkenték, Andrássy Gyula gróf és az érsek fejére
helyezte a koronát, kezébe adta a jogart és az országalmát. Odakint
díszlövések dördültek, megszólaltak a harsonák, s felcsapott a tömegek
üdvrivalgása.
(kép: Eduard von Engerth
eredetijéről másolta Tull Ödön, részlet)
(kép: Vasárnapi Újság)
Miután az éljenzés kicsit alábbhagyott, a királynét is felkenték, majd
vállához érintették a koronát. A király ekkor a templom
Magdolna-tornyába lépdelt, ahol aranysarkantyús lovagokat avatott.
Az aranysarkantyús lovag a magyar királykoronázások után I. (Szent)
István király kardjának érintésével felavatott lovagok megnevezése és
rangja. Nem volt valódi lovagrend, tagsága nem járt semmilyen külön
kiváltsággal vagy kötelességekkel, és nem voltak rendi szabályaik sem.
Az aranysarkantyús lovagok avatása csupán a királykoronázás fényét volt
hivatva emelni. Ezért nem alakították ki a rend szervezetét sem és csak
a magyar történeti hagyományok részét képezte a koronázás
szertartás-rendjében, amikor a megkoronázott király első tette az arra
alkalmas és/vagy kijelölt személyek lovaggá ütése volt. Itt az
eredetileg teljesen egyházi szertartáshoz egy fontos világi elem járult.
A menet csak ezután indulhatott meg Pest irányába. Az útvonal az Úri
utca - Dísz tér - Víz-kapu - Albrecht út - Lánchíd - Ferenc József
Rakparton keresztül vezetett, végül a király a Belvárosi-templom előtt
emelt állványzaton mondhatta el az esküjét.
A Vasárnapi újság így ír a díszmenetről: "A koronázási menetben, amely
az ünnepélyek leghatásosabb részét tette, a bandériumok élén gr. Ráday
Gedeon lovagolt, mint jászkun kapitány, oldalán Lehel kürtjével. Utána a
jászok és kunok több százra menő bandériuma hármasával, az elsők
feketében, rókatorkos mentékben, az utóbbiak sötét kékben, fénylő
pitykékkel. Aztán a fővárosi fehér-kékbe öltözött dandárok. Ezek voltak
a legnagyobb számú bandériumok. Azután a megyéké következett. Ezek
többnyire három-három lovagból állottak, a megye színei szerint öltözve,
s az örökösen változó színek rendkívüli élénkséget kölcsönöztek az egész
képnek.
Nagyszerű benyomást tett a főrendűek menete, a Zichyek, Andrássyak,
Orczyak, Bánffyak, Széchenyiek, Festetichek, Szapáryak, Károlyiak,
Bethlenek, Eszterháziak, Almásyak s Batthyányiak, s megannyi kitűnő név
képviselőinek kitűnő változatossággal, leleményes ügyességgel, festői
szépen összeállított díszruháik, a régibb és újabb kor viseleteinek oly
gazdag változataiban, mely mindig újabb meg újabb érdekességet nyújtott,
s alig telt be a szem e pompás és meglepő látvány élvezetével, mely
mellett a külföld diplomáciájának legfényesebb díszruhái, hamar
megszokottá és egyhangúvá válnak. Ezen látványban az egész képnek oly
tömeges hatása van, amely a részleteket elmossa. A legtöbben ősi
buzogányokat tartanak kezükben, vagy régi csáklyákat.
Az országok lobogói vetik azonban a legnagyobb
hullámokat. Daliás, gyönyörű régi kép volt ez,
melynek alakjai hogy a mai világban élnek, az
itt-ott csak a szemek elé csíptetett gavalléros
szemüvegek árulták el. A magyar mágnások után
jöttek a lovagrendek vitézei, vegyest magyar
főurak és magas katonatisztek. A zászlókat vivő
főurak; a magyar királyi hírnök széles karimájú
kalpagban, a koronaőrök, az országos jelvények
vivői, a miniszterek, a főherczegek, a keresztet
hordozó püspök, ő Felsége a király koronával és
Sz. István palástjával, gyönyörű fehér ménlovon
udvari kíséretével, az érsekek és püspökök
lóháton, teljes egyházi öltözetben, mindkét
szertartás szerint és csatlósaik által kisérve
és vezettetve, a magyar testőrsereg és az udvari
csendőrök, végre pedig egy század huszár.
A menet egész hosszában a nép elégedetten
bámulta a kifejlett pompát, s figyelmével
különösen kitüntette Beust bárót, ki fehér lovon
zöld takaróval, s a zöld és aranysujtásos udvari
öltözetben, hosszú szögletes kalappal jelent
meg, és gr. Andrássy miniszterelnököt, kit
rokonszenves éljenzésben részesített.
A plébánia keskeny tere nagy csínnal volt
kidíszítve, s állványokkal körülvéve. A háttért
a plébániatemplom képezte a városháza egy
részével, melynek koronás tornya épen ide
nézett. Baloldalon volt hely hagyva az országos
törvényhozó testületnek. Középen, a
szentháromság-szobor Duna felé néző oldalán,
állt a négyszögű, öl magas esküpad, tágas
emelvény, szabadon minden oldalról, két
följáróval. Fából volt összeállítva, fehérre
festve, dúsan megaranyozva, oldalfalai a magyar
korona-országok czimereivel és czirádákkal
ékesítve, a párkányok vörös bársonnyal bevonva.
A föl- és lejárat oldalait csillagos vörös
bársony borítá egészen. A párkányok egyik másik
oldalán is három-három alakban a magyar korona.
Két dárdán Sz. István és a szent Szűz képe
köralakban. Fent az emelvény közepén
lépcsőzetes, aranyterítővel bevont széles
zsámoly volt, az esküt letevő király részére. A
lánczhidtér fölséges képet nyújtott. Nagy
terjedelmével, nagy palotáival, díszes és
czélszerű rakpartjával és lánczhidjával, e tér
különben is egyik büszkeségünk, s volt már reá
eset, hogy e térnél fogva Nápolyhoz
hasonlítgatták fővárosunkat. Most e tért egészen
maga részére foglalta le az ünnepélyesség".
a koronázási Országzászló hordozója
(kép: Vasárnapi Újság)
Orczy György "a koronázási
alkalommal arannyal gazdagon zsinórzott s ódon
gombokkal ékített sötétkék attilát és ugyanoly
színű nadrágot viselt, lábain sárga
szattyáncsizmát aranysarkantyúra. Fején
fejedelmi kalpag ült, piros bársony csúccsal,
vakvarjú-toll bokrétával és sugárosan szétágazó,
rubinttól és gyémánttól ragyogó forgóval.
Vállain király-vörös bársonymente lógott, vakító
fehérségű hattyú-prémmel, s művészien alkotott
ódon (antique-) mentekötővel. Balján díszkard
ékeskedett, s jobbjában, kengyeléhez támasztott
nyéllel, az ország zászlaját tartotta". - írja
le az Országzászlót hordót a Vasárnapi Újság.
Az ország zászlója mindvégig a történelem
folyamán ugyanúgy készült, így eredetét nehezen
tudjuk megállapítani. Négyszögű, fehér
"habos-selyem" posztó, háromszínű rúdra
szegezve, apró szögekkel. Egyik oldalán az
ország címere volt koronával.
A királyné - a koronázási
ünnepély második fő személye - bármerre is
jelent meg, bájával elkápráztatta a közönséget.
Rokokó stílusú dísz-kocsijának készítését II.
Ferdinánd korára teszik. Oldalai üvegtáblákból
vannak, amelyek aranyozott keretekben fekszenek.
Nyolc, hosszú sörényű fehér spanyol mén húzta,
földig érő farkakkal. E mének bíborvörös
bársonnyal, s nehéz aranyhímzésekkel és
bojtokkal díszített szerszámokkal voltak
ellátva. A fogatot két kocsis hajtja; egyik a
rudas, másik az egyik ló hátán ülő fullajtár. A
lovak mellett egy-egy rokokó ruhába bújt,
parókás futár szalad, s tökfödőnek
fehér-sárga-fekete színű strucctollakkal
díszített spanyol kalapot viseltek. A kocsisok
csizmában, míg a futárok fehér harisnyában és
cipőben voltak. Előttük a lovas testőrök
robognak; a királyné menet közben üdvözletét
küldi a körülötte sereglő, hömpölygő tömegnek.
A Belvárosi-templom előtti téren volt az egész
szertartás legfontosabb jelenete, amelyről a
Vasárnapi újság számolt be részletesen. Ennek
lényeges része szerint: "Az országgyűlés mindkét
házának azon tagjai, kik a koronázási menethez
nem tartoztak, vagy annak díszét növelni önként
nem csatlakoztak, gőgösön érkeztek meg, s a
pesti parton kiszállva elfoglalták helyeiket a
számukra fenntartott állványon. Az eskü, mint
országgyűlési tény, előttük s az ő tanúságuk
mellett volt végbemenendő. A tér három oldalát
elfoglaló állványok testületi meghívottakkal és
küldöttségekkel s egyéb nézőkkel voltak tele. A
negyedik oldalon, a Duna felől lévőn, szemben a
templommal, az eskü-emelvény állott, melyre
szőnyegekkel borított széles lépcsőzet vezetett
föl, fenn is szőnyeg borította talaját s
gazdagon ékített korlát vette körül.
A tér maga, különben sem
fölötte tágas, egészen üres volt. Gyalogos
nézősereget ide nem bocsátottak, mert a szabad
térre a bandériumok a koronázási menet
kibontakozhatása s akadálytalan elléptetése
végett szükség volt. Az országgyűlés megérkezte
után kevéssel mellette tizenkét testőrrel, aztán
a jászok, összesen százan, végre a kis és
nagykunok, kik szintúgy százan voltak".
Ezek megállás nélkül továbbnyargaltak, hogy a
Lánchíddal szemközti Koronázó-domb körül
foglalhassák el a helyüket, mire odaér a menet.
Ezután jöttek a megyék és városok küldöttei,
majd Pest lakossága. Hamarosan a király is
megjelent, aki a Lánchídról Budára lépve a Duna
partján folytatta útját a templom elé. Lovát
egész út alatt alig lehetett féken tartani.
Érkezése után lepattant a lóról, s föllépett az
emelvényre. Kíséretét itt csak a helyettes
nádor, az ország prímása, a miniszterek, a
kalocsai érsek, s az apostoli keresztet vivő
püspök képezte. Ott állt az "Isten szabad ege
alatt", a nemzet színe előtt, hogy esküjét
megtegye az ország alkotmányára és épségére,
Isten nevében. A tér elnémult, s várakozás vette
kezdetét. Andrássy gróf átnyújtotta az eskü
szövegét a prímásnak. A király baljába vette az
arany keresztet, jobb kezének három ujját a
magasba emelte, majd keleti irányba fordult,
majd "hangosan és súlyozva mondá el a nagy
esküt. Hallottá Isten és az ország. Egy helyen
riadó éljenzés szakította félbe. S végül,
mielőtt a nádor a jelt adhatta volna az
éljenzésre, kitört a nagy kiáltás: Éljen a
király!".
Az eskü után a menet továbbvonult, s a Városház tér - Váci utca - Színház-tér (ma Vörösmarty tér) - Dorottya utca érintésével megérkezett a Ferenc József téren (ma Széchenyi István tér) kialakított koronázási dombhoz.
A Koronázási-domb Magyarország vármegyéinek és szabad királyi városainak földjéből összehordott mesterséges halom volt, amelyre a megkoronázott és a nemzetnek esküt tett magyar király koronázási díszben föllovagolt, s tetején a 4 égtáj felé napvágást tett Szent István kardjával. A kardcsapások az uralkodó haza iránti kötelességét fejezték ki: a hazát bármely oldalról támadó ellenségtől megvédi. Magáról a dombról a Vasárnapi újság eképpen ír: "A képzeletre csak a színezés van bízva, mert a domb oldala köröskörül eleven zöld pázsit, korlátai pedig fehérek, vörös bársonnyal díszítve; nemzeti színeink tündökölnek rajta".
A Koronázási-domb körüli téren a megyék, városok és kerületek bandériumai voltak felállítva. A főméltóságok, a zászlós urak, a tartományok lobogóit magasan hordozó lovagok, valamint a papság színes csoportjai mind lóhátról tekintettek a Koronázási-domb felé. A Duna felé és a tér körül ezután mindenhol a nép tömege lepett el minden talpalatnyi földet.
Az alkalomra pompás díszbe borították a Lloyd-palotát, amelynek erkélyéről tekintett le a királyné kíséretével együtt. Midőn a kardcsapások megtörténtek, a király ismét a nép közé lovagolt, majd egy keskeny folyosó nyitásával, elindult bandériumai élén a Lánchíd felé. A tömeg éljenzése közepette előre-hátra, körbe-körbe nyargalt a kétfelé nyíló embersor között. A bandériumok után következtek az ország főméltóságai, majd a főpapság s végül a király. Ezennel az országos ünnepek befejeződtek.
A Lánchídon átjutva egyenesen a palotába vonultak vissza, majd a nagyteremben lakomával zárták a napot. A király koronában és palástban jelent meg, a királyné gyémánt diadémet viselt a fején. Az asztali előkészületek is részletesen szabályozottak voltak, természetesen feljegyezték, hogy a kézmosáshoz használatos vizet a miniszterelnök önti, a kéztörlőt pedig a hercegprímás nyújtja a királyi párnak. A lakoma során a főasztalnokmester a Vérmezőn felállított sátorban sütött ökörből is felszolgált egy darabot. A sült további részeit a nép között osztották szét, „egy emelvényen pedig fehér és vörös bor van csapra ütve s a népnek kenyeret dobálnak". A csemegék felszolgálásával a lakoma befejeződött, a királyi pár visszavonult belső lakosztályába. „A magyar királyi főkamarásmester leemeli Ő felsége fejéről a koronát, azután leveszik Szt. István palástját s mindkettőt a többi jelvényekhez az előkészített párnákra teszik. Erre a jelenlevők mind eltávoznak".
Jókai Mór: Királykoronázás
A magyar királykoronázás ünnepe a legfényesebb
nyilvánulása a magyar nemzeti életnek, s mivel ennek színhelye most már
Budapest, a fővárosi életnek is.
Maga az alapeszme, mely a koronázáshoz van kötve – mióta a választott
német császárság megszűnt –, egyetlen a népek életében. Más országokban
a koronázás ünnepén a király esküszik hűséget a nemzetnek, a király tesz
fogadást, hogy az ország törvényeit meg fogja tartani s másokkal is
megtartatni, Szent István birodalmát pedig a világ bármely részéből jövő
ellenség ellen meg fogja oltalmazni.
A magyar király jelvényei: a korona, a palást, a kormánypálca, a pallos,
az ország almája; mind ősi szent ereklyék, melyeknek varázsát a sok
százados alkotmányos és létért való küzdelem biztosította.
A szertartás rendjét az országgyűlés határozza meg, miután maga a
koronázási ünnepélv is egy országos ülésszámban megy. A parlament pedig
ennél megtartja szigorúan a hagyományt. Már a koronázást megelőző napon
megkezdődnek a szertartások. Az ország zászlósai fölnyittatják a korona
és egyéb jelvények szekrényét, s azoknak rendben találtatásáról
jelentést tesznek a felségnek. Valamennyi vármegyéből felgyülekeznek
Budapestre a megyét képviselő lovas bandériumok. A Lánchíddal szemben, a
pesti Duna-parton van emelve a koronázási domb, melyhez az ország összes
vármegyéi küldtek föl földet.
Most uralkodó dicső királyunk koronázása napján már reggel öt órakor
talpon volt az egész város, s reggel hét órakor a díszfogatok sokasága s
a pompába öltözött lovagok mind együtt voltak a királyi vár udvarán. Fél
óra múlva harsogó trombitaszóval jött ki a várkapu alól egy csapat
huszárság, utánuk az udvari apródok, a testőrség, a miniszterek és
országnagyok, a császári és királyi ház tagjai s azután a király, magyar
tábornoki egyenruhában – mind lóháton. A bandériumok és a közönség
lelkesült éljenzése üdvözölte a királyt. Utána jött a királyné
ugyanabban a koronás üveghintóban, melyben felséges elődje járult a
koronázás elé. A hintót nyolc fehér ló vonta lassú lépésben. A királynén
fehér selyemruha volt, csipkékkel és gyémántokkal díszítve s a fején
brillantoktól ragyogó korona. Utána hat pej lótól vont hintón a
főudvarmesternő és azután a császári és királyi főherceg és főhercegnő s
a palotahölgyek. A menetet a magyar testőrség másik csapata zárta be. Az
egész menet a budai plébániatemplom elé vonult, ahol a lépcsőzetnél a
püspöki kar fogadta a királyt. Maga a koronázási szertartás egy óráig
tartott. Az esztergomi hercegprímás kente föl a király homlokát a
szentelt chrysmával, s a nádort helyettesítő miniszterelnökkel, gr.
Andrássy Gyulával együtt helyezé fejére Szent István koronáját, övezé
dereka körül az ország pallosát, s csatolta vállára az első királyné
által hímezett, szent alakokkal gazdag királyi palástot. Ezalatt Liszt
Ferenc koronázási miséjét zengette a templomi chorus.
Mikor a megkoronázott király az oltár zsámolyáról fölemelkedett, a
magyar miniszterelnök hármas „éljen” kiáltással üdvözlé a fölkent
uralkodót, mit a templom százszorosan zengett vissza; de az éljen
kiáltás kihatott az utcára s aztán végigzúgott az egész városon. E
szertartás után a királyné, kinek vállát érinté a korona, és fenséges
gyermekei visszatértek a várpalotába: a megkoronázott király pedig az
ország nagyjaival, a testőrség által kísérve, gyalog a Szent János, vagy
mai szokásos nevén helyőrségi templomig vonult; az utca nemzeti színű
posztóval volt bevonva. A magyar pénzügyminiszter lóháton ülve, két
zacskóból arany és ezüst koronázási emlékpénzeket szórt a sokaság közé,
mely a díszmenet elvonulta után, hagyományos szokás szerint, nekiesett a
szőnyegül szolgált posztónak, s azt késekkel feldarabolta emlékül. A
Szent János templomában a koronás király a tanácsosai által ajánlott
kitűnőségeket Szent István kardjával „aranysarkantyús vitézekké” ütötte.
S ekkor megkezdődött az alkotmányos eskütételre való
felvonulás: a budai vízi kaputól, az Albrecht úton, a Lánchídon végig
egész az eskütérig. Elöl vonultak a huszárok, utánuk az udvari csatlósok
skarlát öltönyben, azután a pálcahordók díszöltözetben. Rendre jöttek a
megyei bandériumok, mindenféle középkori szabású díszöltözetekben,
panyóka mentékkel és farkasbőr kacagányokkal, sastollas és kócsagos
kalpagokkal; Mária Terézia korabeli hímzett dolmányokban és skófiummal
kivarrott Zrínyi-mentékben, megyei zászlókkal; azután megint egy csapat
nemes apród, aranyos vörös ruhában. Most jött az örege! A főrendek, a
zászlós urak, kincseket érő drága díszruhákban, telivér paripákon, a
lovagrendek vitézei teljes ornátusban; aztán a zászlókat vivő főurak,
kik rendre egyikét emelték azoknak a selyemlobogóknak, amelyek a magyar
király birodalmához tartozó és tartozott hűbéres tartományok címereit
viseltélc. Közben elválasztva magában a Magyarország heroldja: széles
tollas kalapban, országcímerével a mellpalástján, hírnöki buzogányával a
kezében; az országbíró az ország kormánypálcájával, a horvát bán az
ország almájával, azután a felelős miniszterek, majd a főhercegek, végül
a kettős keresztet emelő püspök, mind lóháton. Ekkor léptetett aztán
hófehér paripán a király, Szent István koronájával a fején, palástjával
a vállán, kardjával az oldalán. Utána a püspöki kar, valamennyi főpap
lóháton, teljes egyházi ornátusban, lovaikat csatlósok vezették. S
amilyen hosszúvolt az út a budai Szent János templomtól a pesti
plebániatérig, olyan sűrűn volt megrakva minden emelvény, tribüne és
ablak lelkesülten éljenző közönséggel.
A plébániatéren lépcsőzetes emelvény volt felállítva s drága
szőnyegekkel beterítve: ennek a két oldalán foglalt helyet az
országgyűlés mindkét háza. A király az emelvényhez érve, könnyedén
leszökött lováról, s szilárd lépésekkel haladt fel az emelvényre. Előtte
a főlovászmester haladt az ország pallosával s a püspök az apostoli
kereszttel. Utána az érsekek, a miniszterek s a testőrök kapitánya. A
püspökök és a főnemesek lóháton ülve fogták körül az emelvényt. S itt az
Isten szabad ege alatt, arccal napkeletnek fordulva, jobbját három
felemelt ujjával az égre tartva, baljában a feszületet szívéhez
szorítva, mondá el a király a hercegprímás előmondása után a hitlevélre
letett esküt, melyben magát az ország alkotmányának megtartására
kötelezi. Az egész közönség fedetlen fővel, mély csendben hallgatta az
esküt. Az eskütétel után a miniszterelnök jelt adott az üdvriadalra,
melyet túl nem bírt harsogni sem a sortüzelés, sem a dobok pörgése, s a
Gellért-hegy ágyúi is csak emelni bírtak. Ezen esemény emlékére nevezzük
az egykori plebániatért „Eskü tér”-nek.
Az eskü letétele után az apostoli király ismét leszállt az emelvényről,
felült a lovára, s a díszmenet az előbbi rendben vonult a koronázási
domb felé. Ideérve, a király gyors vágtatással fölnyargalt a koronázási
dombra. A fehér paripa, mintha maga is tudná, milyen magasztos tény
eszközéül volt kiszemelve, fenn a dombon folyvást két lábára ágaskodva
toporzékolt. A király (első lovas az országban) bizton ülve a nyeregben,
fordítá a paripáját a világ négy sarka felé, megtéve a hagyományos négy
vágást Szent István pallosával, annak jeléül, hogy ezt az országot
bármely oldalról fenyegető ellenség ellen is meg fogja védelmezni.
Ez volt a befejezése a korszakot alkotó alkotmányos nemzeti ünnepély
hivatalos alakjának.
Következett rá a forma szerinti királyi ebéd a budai várban, melyben az
ételeket csak felhordták és kivitték. Ez is a programba tartozik, s ez
fejezi be az ünnepélyt.
A pesti Városligetben pedig megtartották a hagyományos néplakomát, az
ökörsütést és borosztogatást.
A koronázás alkotmányos fontosságú ünnepélye után következett másnap
(pünkösd vasárnapján) a főváros örömünnepe, mely a legszebb népies
jelenetek sorozatával kezdődött. Még akkor Buda és Pest két külön város
volt, a két főváros vonult a király elé, a nép ajándékait hódolata
jeléül bemutatni.
A fölajánló küldöttséget az országgyűlés elnökei és a kalocsai érsek
vezették a királyi pár elé; a kenetteljes szónoklat s az arra adott
kegyes válasz után megkezdődött a fölvonulás. Legelöl ment száz
fehérbe öltözött leányka, nemzetiszín és kékvállszalagokkal, kezeikben
rózsákkal telt kosárkák. Utánuk lépegettek a sütők és cukrászok
válogatott legényei, fehér öltözetben, kék sipkákkal. A sütők
kolosszális cipőt emeltek vállaikon, a cukrászok a király kardvágását a
királydombon remekül utánzó cukrászművet. Következtek a mézesbábosok,
lobogós ingujjú, rojtos gatyás, piros mellényes fiúk, aranyos méhkassal
mutatva be a hozott lépes mézet. Ezeket követte a kék ruhás halászok
csoportja, kik egy-egy hatalmas vizát és tokot cipeltek
szájánál-farkánál fogva, rúdra kötve. Nyalka csikósok csapat ja délceg
fiatal mént vezetett elő, mely még nyereg alatt nem volt. Tarkította a
menetet a városi lovas huszárok dandára, kiket cigányzenekar kísért,
nemzeti indulót harsogtatva. Az után döcögött két kis tarka lótól
vontatva a hentesek díszszekere, fölkoszorúzva; mellette a hímzett fehér
kötényes böllérlegények, nemzetiszínű zászlókat lobogtatva, a szekéren
pedig négy ártatlan hajadon őrzött fehér báránykákat és borjúcskákat.
Nyomukban robogott tizenkét megtermett mészároslegény hófehér ruhában,
derék, szép fehér hízott tulkot vezetve aranyozott szartánál. A hízott
göböly aranyrojtos vörös bársonytakaróval volt fölékesítve. Majd a
kádárok érkeztek nagy trombitaszóval, négylovas fogaton két hordó bort
hozva. Tarka képet nyújtott a kertészek fölvonulása, szép leányok,
délceg fiúk, amazok fehérben, ezek feketében, szalagokkal, bokrétákkal s
kertészeti eszközeikkel kezeikben; egy négylovas szekeret fogtak körül,
melynek még a kerekei is virágokkal voltak rakva, a szekér pedig festői
összeállításban telehalmozva a kerti termények minden fajtáival. Ezeket
fölváltá a gabonacsarnok legénysége, búzás zsákokkal megrakott
szekerével. De valamennyit fölülmúlta népies pompában a molnárok szekere
és annak kísérete; egy egész malmot a benne őrlő molnárral együtt
cipelve, egész sereg molnárlegény követte és környezé a szekeret,
selyemzászlókat lobogtatva. Ezután következtek a budaiak más rendben és
más viseletekben, ugyanily nagy számmal. A két város népe igyekezett
egymáson túltenni. A felségek a királyi vár erkélyéről nézték a fényes
fölvonulást.
A főváros hódolatának bemutatása után jöttek a lovas bandériumok. Elöl a
főlovászmester fehér paripán, utána Pest és Buda lovasai, majd a
jász-kunok, kiket főkapitányuk vezetett, a Lehel kürtjével oldalán,
párduckacagánnyal a vállán, igazi mintaképe az ős magyar daliának, és
végre a megyék bandériumai; ahány, annyiféle díszmagyar ruhában,
mindegyik zászlótartója saját vármegyéje címerét lobogtatá fennen s
hajtá meg a királyi pár előtt. Képzeljük hozzá e hosszú, változatos
sorban felvonuló díszmenethez az utcasorok és főterek minden talpalatnyi
földet ellepő néptömegét, a fellobogózott ablakokban a hölgycsoportok
élő bokrétáit, és minden arcon az öröm magasztos kifejezését, a szűnni
nem tudó riadalt: „éljen a király!” – Mindenki tudja, mit jelent ez a
szó. „Van koronás királya Magyarországnak!”- Ez már igazi nagy nemzeti
ünnep! Ilyen magasztos jelenetet a magyar népéletből egy ember csak
egyszer lásson életében, s azt soha ne felejtse!