Pest és Buda egyesítése, 1873.

Budapest születésének napja

Írta: Dr. Gárdonyi Albert 1913.

Az 1873. esztendő új korszakot nyit meg a főváros történetében: az ifjú Pest, az ország virágzó kereskedővárosa egyesült az ősi Budával, a dicső történelmi emlékek városával. Az egyesítés Pest előbbi országos helyzetét nem változtatta meg, mert 200.476 főnyi lakosságával már az egyesítés előtt messze túlszárnyalta Magyarország összes többi városát, s e lakossághoz viszonyítva Buda 53.948 főnyi, Óbuda 16.102 főnyi lakossága nem növelte meg olyan arányokban az új főváros népszámát, hogy a magyar városok sorából még jobban kiemelkedett volna. Az a történelmi dicsfény azonban, mely Buda sokszázados múltját övezte, az egyesítés után Pestre is átsugárzott és ezzel Pest is osztályosává lett annak a történeti múltnak, mely Budát az összes magyar város fölé emelte.

A török hódoltság után újjáéledt Buda és Pest egyaránt élvezték az uralkodók kegyét, csaknem azonos kiváltságokban részesültek, amelyek ismét lényegükben azonosak voltak a többi szabad királyi város kiváltságaival. Egyedül II. József volt az, aki Budának jobban kedvezett, midőn a kiváltságlevelében biztosított fővárosi jellegnek megfelelően ide helyezte át az országos kormányhivatalokat s ezzel Budát Magyarország kormányzati központjává tette. Ez az intézkedés országos jelentőséget biztosított Buda számára, fejlődésére azonban alig volt befolyással, mert ezután sem fejlődött nagyobb méretekben.

A Duna túlsó partján elterülő Pest nem jutott ilyen országos jelentőséghez, mégis minden támogatás nélkül fejlődött és vagyonosodott, kedvező földrajzi fekvése következtében ipara és kereskedelme fellendült, az irodalom és művészet meghonosodtak benne, s a XIX. század első évtizedeiben már Pest az ország gazdasági és szellemi központja, az ország valóságos fővárosa.

1848-ban végre, mikor az országgyűlés és a minisztériumok is Pestre költöznek, az ország politikai élete is ide terelődik, és ezt az alakulást csupán múlóan akasztják meg az 1849-1867 évek eseményei, mert 1867 után Pest, az ország gazdasági és szellemi központja marad a politikai élet székhelye is.

A nagy egyesítési terv az 1849-es szabadságharc bukásával dugába dőlt, s csupán Óbudát csatolták Budához 1849 december 19-én. A császári kormány figyelmét sokkal inkább lekötötte az országos politika, semmint Buda és Pest ügyeivel behatóbban foglalkozhatott volna. De különben sem állott érdekében, hogy a magyar fővárost erősítse. Mégis életbeléptetett olyan intézkedéseket, melyek Buda és Pest egyesítését előkészítették.

Ilyen volt a császári kormány 1850. november 13-iki rendelete, mely Budát és Pestet egy közigazgatási kerületté tette. Jelentősebb lépés volt az egyesítés szempontjából az 1850. november 23-iki rendelet, mely Pestet és Budát (Óbudával) zárt városoknak jelentette ki, s a lakosságot bor és húsfogyasztási adófizetésre kötelezte. Az 1851. február 26-iki pénzügyigazgatósági rendelet szerint az állami fogyasztási adót a községi pótlékokkal együtt állami alkalmazottak szedték be, és a vonatkozó régi községi bérletek 1851. február végével megszűntek. A fogyasztási adóvonalat a legnagyobb részletességgel állapította meg az 1853. február 24-iki pénzügyigazgatósági rendelet, minek következtében a két város bizonyos egységet képezett.

Az alkotmány visszaállítása után rövidesen felmerült Buda és Pest egyesítésének terve. Szentkirályi Mór Pest város főpolgármestere már 1867. október 16-án felhívta a képviselőtestület figyelmét, hogy az egyesítés kilátásban levő törvényhozási tárgyalása előtt gondoskodjék érdekei megvédéséről. A képviselőtestület azonban oly távol esőnek tartotta akkor még az egyesítést, hogy nem foglalkozott érdemlegesen az indítvánnyal. Pedig az eszme érlelődött s három esztendő leforgása alatt a törvényhozás elé került.

Közben ismét olyan intézkedések léptek életbe, melyek szorosabbra fogták a két város közötti kapcsolatot. Ilyen volt az 1868: XXI. tc. 62. §-ának azon rendelkezése, mely az adóbehajtást Budán és Pesten a városi pénztárakból fizetett községi adóbehajtási hivatalokra ruházta. Ez a gyakorlat előbb is fennállott már, de az állami háztartás rendezésével lépésről-lépésre fontosabb intézménnyé vált, mely a két várost a többi törvényhatóságtól megkülönböztette és egymáshoz közelebb hozta.

Jelentősebb lépés volt az 1868: XXXVIII. tc. 127. §-ának azon intézkedése, mely Budát és Pestet külön tankerületté tette és egy közös iskolatanácsot állított fel, melynek 34 tagját a két város képviselőtestülete — a lakosság számaránya szerint — választotta. E közös iskolatanács körül merültek fel ugyan ellentétek is, nevezetesen a tanítók kijelölését és az iskolai vagyon ellenőrzését illetőleg, mert mindkét város féltette hatósági önállóságát s az ellentétek következtében az említett ügyeket külön osztályokban intézték, egyebekben azonban a legteljesebb egyetértésben működött a nevezett intézmény, és hathatósan munkálta a két város egyesítésének ügyét.

Az egyesítés legjelentősebb előfutárja az 1870: X. tc. volt, melynek 10. §-a a Fővárosi Közmunkák Tanácsát szervezte azon hivatással, hogy a fővárosban a szabályozási munkákat előkészítse, városfejlesztési programot állapítson meg, és az építésügy legfelsőbb intézője legyen. A fővárosi közmunkák tanácsának hatásköre Budára és Pestre egyaránt kiterjedt, tagjai a népesség arányszáma szerint mindkét város képviselőiből kerültek ki, ilyenformán a két város közös hatósága lett, működésében mindkét város képviselőtestülete részt vett, és közös nézőpontból irányították a vonatkozó munkálatokat.

Mikor végre 1870. július 16-án az országgyűlés a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslatot tárgyalta s az ellenzék erélyesen sürgette, hogy a városok számára külön törvényt alkossanak, Wahrmann Mór indítványt adott be, melynek alapján a képviselőház utasította a minisztériumot, hogy „Buda és Pest városokkal értekezzék e két város beligazgatási egyesítése felett, és ha ez lehető, a két városnak ezen alapon leendő közigazgatási egyesítéséről még azon évben törvényjavaslatot terjesszen elő." Ezzel az egyesítés műve megindult s akadálytalanul haladt előre.

Tóth Vilmos belügyminiszter 1871. március 4-én szaktanácskozást hívott össze a két város közéletében résztvevő és érdekeit a szívén hordozó férfiakból, hogy Buda és Pest beligazgatási egyesítése felett tanácskozzanak. Az 1871. március 15-én tartott első tanácskozáson mindenekelőtt az egyesítés kérdését tárgyalták, s erre nézve az volt a tanács megállapodása, hogy a rendezés az egyesítéstől szorosan különválasztandó és mindenekelőtt a rendezés ügye intézendő el.

Ámbár a tanácskozás egyelőre az egyesítés ellen nyilatkozott, a belőle kiküldött albizottság törvényjavaslata elvben mégis kimondta az egyesítést. Ez az egyesítési tervezet a tanács figyelmét erősen lekötötte s élénk vitára adott alkalmat.

Az egyesítés ellen Szentkirályi Mór volt pestvárosi főpolgármester szállott síkra az érvek egész sorozatával. Szerinte az egyesítés sem Pestre, sem Budára nem bír értékkel, mert Buda nem fejlődésképes, a Várhegy és Gellérthegy útját állják felvirágzásának, és a Pesten meghonosodott ipart és kereskedelmet Budára átterelni lehetetlen. Ezzel szemben a tanács tagjai ezt erősen vitatták, hiszen Buda fejlődésének megvannak a lehetőségei és valósággal fejlődik is. Mihelyt a budai Duna-part kiépül, a budai kereskedelem is virágzásnak fog indulni. Ipartelepek számára is van hely Budán s már is megtelepedtek ott egyes iparágak. A tanács tagjai főleg abban látták Buda fejlődésének biztosítékait, hogy gyönyörű hegyvidéke van, gyógyforrásai kitűnőek és az udvar, valamint a kormány székhelye, amely tényezők mindegyike az érdekek egész sorozatát fűzi Budához.

Szentkirályi Mór második ellenérve az volt, hogy nemzetiségi szempontból hátrányos az egyesítés, mert Buda lakosságának nagy része német, s az egyesítés következtében az elnémetesedés veszedelme fenyegeti Pest színmagyar képviselőtestületét. Ezt az ellenérvet azonban könnyű volt megdönteni azzal, hogy a budai képviselőtestület tanácskozási nyelve magyar, és az iskolák hatása alatt a lakosság rohamosan magyarosodik.

Az egyesítés elleni érvül használta Szentkirályi Mór azt is, hogy a két város többszázados külön törvényhatósági életet élt, a különböző érdekek erősen megszilárdultak, és ez megnehezíti az együttműködést. Mire az egyesítés hívei azt hozták fel, hogy ellentétes érdekek a pesti városrészek között is vannak, de ez még sem akadálya a békés együttműködésnek. Ezenkívül máris vannak olyan intézmények - például a Közmunkatanács -, melyek a két város közös ügyeit intézik és mégsem zavarják működésüket az ellentétes érdekek.

Végül a két város vagyonának az egyesítéssel járó összeolvasztásában is akadályt látott Szentkirályi Mór, mert ez szerinte azzal járna, hogy a sok tekintetben elmaradt Buda szükségleteinek kielégítése Pestet terhelné, ami ellentétekre adna alkalmat. Mire Havas Sándor kifejtette, hogy a .vagyoni egyesítés nem azt mondja, hogy egyik város a másik rovására megterheltessék, továbbá az adózási viszonyok Pesten és Budán azonosak, a városok adósságaira pedig Budán is, Pesten is megvan a kellő fedezet. Egyszóval az enquéte folyamán Szentkirályi Mór ellenérveit megcáfolták.

Csengery Antal
(1822-1880)
Politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke, a magyar földhitelintézet igazgatója, országgyűlési képviselő

Nagykereskedő, befektető, egyházi vezető, politikus, országgyűlési képviselő, Deák Ferenc politikai híve, a korabeli magyar gazdasági élet kiemelkedő szereplője Csengery Antal felszólalása hatott e tekintetben, aki kifejtette, hogy az egyesítés nem csupán városi, hanem országos érdek. Országos érdek azért, mert nincsenek igazi városaink és szükség van egy nagy fővárosra, mely a magyar államot megfelelően képviseli. A nagy fővárosok közül Párizs a Szajna, London a Temze két partján fekszik, ugyanígy fog elterülni Magyarország jövendő fővárosa a Duna két partján. London közigazgatási egyesítése sem ment simán és a hatalmas korporációk minden telhetőt elkövettek az egyesítés megakadályozására, mégis sikerült az egyesítés megteremtése, ami a város és ország érdekeit hathatósan előmozdította. Az egyesítés mindenhol a haladás és virágzás emeltyűje volt, és nálunk is így lesz.

Az enquéte eredményeképpen a belügyminiszter 1871. november 9-én olyan törvényjavaslatot nyújtott be a főváros beligazgatási szervezetéről, amely az egyesítést kimondta. Az egyesítés indokolásául felhozta, hogy „a magyar államnak oly központra van szüksége, mely a magyar állam érdekeinek valóságos gyűlhelye, ezeknek legfőbb támasza és előmozdítója legyen, mely a magyar államiság eszméjét méltóan képviselje és a nemzeti fejlődés érdekében úgy szelleműleg, mint anyagilag a részekre ellenállhatlan vonzerőt gyakoroljon. E központ egy hatalmas, alkatrészeiben egységesen szervezett főváros, mely a nemzet szellemi és anyagi fejlődésének leghathatósabb eszközeit folytonosan gyűjtögetve, helyhatósági intézményeinek lehető legcélszerűbb berendezése és kezelése által egyúttal a jó rend, a valódi műveltség és társadalmi magasabb célnak gyűlhelyévé váljék. Az állam érdekeinek hathatós előmozdítása, a helyhatósági intézmények célszerű berendezése és kezelése a fővárosban nem képzelhető anélkül, hogy a közigazgatás, mely egyrészt az állam fenntartására és erősbítésére szükséges eszközöket szolgáltatja, másrészt pedig a lakosság jólétéről, kényelméről és jogosult igényeinek kielégítéséről kell hogy gondoskodjék, egységesen és összhangzó működésre képesnek ne szerveztessék".

Az egyesítés eszméjét az érdekelt törvényhatóságok nem fogadták jóindulattal. Pestváros törvényhatósága 1871. november 25-én a képviselőházhoz intézett felirata hangsúlyozta, hogy a rendezés és egyesítés kérdése együtt nem tárgyalható. Nem tárgyalható, mert a rendezési kérdés megoldása körül főleg a közigazgatás érdeke határoz, az egyesítés kérdése körül ellenben főleg a két város különleges vagyoni és gazdasági viszonya dönt. A rendezést mindenekelőtt törvény által kell megállapítani és azután hajtani végre közigazgatás útján. Ellenben az egyesítést mindenekelőtt közigazgatási úton kell előkészíteni és csak miután ekként az akadályok elhárítva vannak és az érdekek kiegyenlítve lettek, lehet az egyesítést, mint tényt törvényesen kimondani. Mindaddig, míg a két város polgárainak magánviszonyai a kölcsönös érintkezés terén kereskedelmi, ipari és társadalmi tekintetben annyira össze nem fűződnek, hogy a budai Pesten és viszont a pesti Budán magát honosnak érezni nem fogja, az egyesítést bár törvény és közigazgatás útján végrehajtják is, csak papíron fog maradni. Csak akkor, ha a már meglevő, valamint célba vett hidakon a közlekedést díjmentessé teszik, fog megindulni az életnek azon munkája, mely megszoktatja a két város polgárait, hogy egymást ugyanazon község tagjainak tekintsék.

A budai bizottmányban megoszlottak a vélemények. A bizottmány két tagja, Alkér és Pleskott elfogadták az egyesítést azon reményben, hogy a fővárosok belkormányzatában a törvény célozta központosítás nem fog keresztül vitetni, különösen a vagyon és a jövedelmek hovafordításának kérdései igazságosan és méltányosan fognak megoldatni. Megvannak azonban győződve, hogy az egyesítésnél csakis Buda hoz áldozatot, mert nemcsak fővárosi címét, hanem municipalis önállóságát is el fogja veszíteni, mely Pestnek szellemi és anyagi túlsúlyánál fogva mindig biztosítva marad. Határozottan az egyesítés ellen nyilatkoztak Andaházy és Gombár, mert ha kereskedés tekintetében Buda Pesttel versenyezni kíván, a pesti és budai polgárok érdekei egyenes ellentétbe jönnek egymással. Mindaddig továbbá, míg Budát Pesttel csak egy híd köti össze, míg ezen a hídon is vámot kell fizetni, tényleges egyesítésről úgy sem lehet szó. Az egyesítés végül csak ott lehetséges, hol közakarattal és közmegállapodással jön létre a vagyoni állapot rendezése, ami Budán és Pesten nem történt meg. Végül az egyesítést Óbuda közönsége is ellenezte, mert érdekeit nem látta biztosítva.

Minthogy az egyesítés minden oldalról ellenzéssel találkozott, a három város küldöttei 1872. január 10. és 11-én tanácskozásra gyűltek össze, melyen a három város érdekeinek kiegyenlítésével foglalkoztak. Mindenekelőtt Óbuda bekebelezését tárgyalták s kimondták, hogy az csupán akkor válik lehetségessé, ha az ott fennálló földesúri és hűbéri viszonyok megszűnnek.

A három város vagyonának további kezelését illetőleg a törvényjavaslat szabad kezet biztosított az egyesítendő törvényhatóságoknak, az értekezlet azonban azt határozta, hogy az egyesítés végrehajtása esetében "nem lehet szó külön vagyonkezelésről, mert a külön kezelés megnyugvás helyett inkább féltékenykedést és akadályokat keltene." Az egyesítés időpontjának megállapítása tárgyában végül azt határozta az értekezlet, hogy tekintet nélkül a függő kérdésekre, meg kell alakítani az új törvényhatóságot és átmenetileg Buda és Óbuda külön költségvetése tartassék fenn, míg a szükséges beruházások elintézést nyernek.

Ilyen előzmények után készült el az 1872: XXXVI. törvénycikk, melynek illetőleg 2. §-a az egyesítést kimondta. Ezúton Buda, Pest, Óbuda és a Margitsziget egy várossá lettek, melynek területe 24.892 hold, lakosainak száma pedig 240.446 volt. Az 1873. esztendő másik nevezetes eseménye az egyesített főváros közigazgatási szervezetének reformja volt, mely jelentőségre méltán vetekedik az egyesítés megvalósításával.

Pest és Buda közigazgatási szervezete 1848 előtt lényegében - és mondhatjuk részleteiben is - azonos volt a többi szabad királyi város szervezetével. A városigazgatás élén mindenhol a polgármester, főbíró és rendőrkapitány állottak, akik az élethossziglan megválasztott tanácsnokokkal a belső tanácsot alkották. Ez a belső tanács nem csupán közigazgatási, hanem egyszersmind törvénykezési hatóság is volt, mert a város polgári lakosságának polgári és büntető ügyeiben bíráskodott. A fent említett három főtisztviselő működési köre pedig akként oszlott meg, hogy a közigazgatási és gazdasági ügyek a polgármester, a törvénykezési ügyek a főbíró legfőbb vezetése alatt állottak, a rendőrkapitány pedig a rendészeti ügyeket intézte. A belső tanácson kívül állott az ún. külső tanács, melyet a választott polgárok alkottak a szószóló elnöklete alatt. Ez a külső tanács intézte a választásokat s a város vagyona és jogai felett őrködött.

A városi kiváltságlevelek és a fokozatos jogfejlődés alapján kialakult fenti szervezetet lényegében átalakította az 1848. évi XXIII. törvénycikk, mely a magyar városi szervezetet modern alapokra fektette. Az 1843/44. évi országgyűlés meddő reformjavaslatai után az 1847/48. országgyűlésen sikerült a sz. kir. városok szervezeti ügyét szabályozni. Ezt a szabályozást igazi demokratikus szellem hatja át, de nagy hibája az, hogy csonka, mert a városi szervezet alapjait állapítja meg, anélkül, hogy a közigazgatási eljárás részleteivel foglalkoznék.

Az 1848. XXIII. törvénycikk elsősorban a tisztújításról gondoskodik s. megállapítja, hogy tisztviselőit — ellentétben a régi gyakorlattal — a város, szavazati joggal felruházott összes lakosai választják. Szervezte a városi képviselőtestületet, hatáskörét azonban csupán általánosságban jelölte meg, és ugyanígy végzett a tanáccsal is.

E törvény legnagyobb érdeme, hogy új életet öntött a városi igazgatásba, a polgárság nagyobb tömegeinek érdeklődését fordította a városi ügyekre és felszabadította a városokat régi függő helyzetükből.

Nagy hiánya volt azonban a törvénynek, hogy nem gondoskodott a tisztújítások tartamáról s így nem volt biztosítva a polgárság árról, hogy választási jogát milyen időközökben gyakorolhatja. E hiány a császári kormányzat idejében nem okozott nehézségeket, mert a politikai irányzat nem kedvezett az 1848. évi törvényhozás demokratikus szellemének, valamint a városok igazgatása az akkori politikai irányzatnak megfelelő ideiglenes szabályok alapján folyt.

Mikor azonban 1867-ben az alkotmányos élet újból megindult, rövidesen napfényre jutott az említett hiány is. Királyi Pál 1869 december 25-én indítványt ad be a közgyűléshez, hogy 1870. április havában tartsák meg a tisztújítást. Indítványát azzal indokolja, hogy az 1848: XXI1I. tc. a törvényhatóságok mintájára szervezte a városokat, a törvényhatóságok pedig három évenként tartják tisztújításaikat.

Királyi Pál indítványa nem talált visszhangra a képviselőtestületben s a közgyűlés 1870 január 5-én azt határozta, hogy a tisztújítás kitűzése helyett feliratban sürgeti meg a köztörvényhatóságok rendezésének ügyét.

Sokkal erélyesebben járt el e tekintetben Buda város képviselőtestülete. Andorffy Károly indítványára a budai közgyűlés 1870 április 6-án kimondta, hogy megtartja a tisztújítást. E határozat ellen Rajner Pál belügyminiszter 1870 április 17-én elrendelte a tisztújítási határozat megváltoztatását azon indokolással, hogy a kormány a képviselőház legközelebbi ülésén törvényjavaslatot fog benyújtani a törvényhatóságok rendezéséről. Erre a budai képviselőtestület kénytelen volt elállani előbbi határozatától s Budán és Pesten egyaránt egészen 1873 végéig azon képviselőtestület és tisztikar működött, melyet 1867. áprilisában választott meg a polgárság az 1848: XX1II. tc. alapján.

Az 1848. XXIII. törvénycikk az 1867. évi politikai átalakulás után újult erővel fellendült Pest városa igényeinek nem sokáig felelt meg, modern közigazgatásra volt szükség, de ilyet az 1848. évi csonka törvény alapján nem lehetett teremteni.

Gerlóczy Károly 1869. március 27-én kelt reformjavaslatából látjuk, hogy milyen kezdetleges volt Pestvárosa közigazgatási szervezete ez időben. Minden legkisebb ügyet tanácsülés elé kellett vinni, ami az elintézést késleltette és a tanács figyelmét az érdemleges ügyektől elvonta. Az egyes közigazgatási ágak nem voltak szervesen különválasztva, s az ügyosztályok sem rendelkeztek megfelelő intézkedési joggal. E visszás állapot megszüntetését Gerlóczy Károly az úton vélte elérhetőnek, ha a tanácsülésben elintézendő ügyek részletesen meghatároztatnak, a többi ügy pedig a közigazgatási ágak szerint csoportosított ügyosztályokban az ügyosztályvezető felelőssége mellett nyer elintézést.

A Gerlóczy Károly által javasolt reformok — amint azt Királyi Pál 1869. október 16-án kelt indítványa hangsúlyozza — a város közigazgatási szervezetének alapjait érintik és életbeléptetésük csupán a törvényhozás hozzájárulásával volt lehetséges.

Ez a gondolat vezérelte Tavaszy Endre 1869. augusztus 23-án kelt indítványát is, mely Pestváros hatósági szervezetének reformálását sürgette, és amely indítvány eredménye volt Gerlóczy Károly 1869. október 31-én kelt törvényjavaslata.

Gerlóczy Károly törvényjavaslata szerint Pest fővárosi jellege megköveteli, hogy e város számára külön törvény, amely Buda testvér-fővárosra is kiterjeszthető, alkottassák. Szükségesnek tartja, hogy Pest városa megfelelő államsegélyben részesíttessék. A fővárosi közigazgatás köréből már kiveszi a bírói és rendőri ügyeket, melyek szerinte az állami igazgatás körébe tartoznak. A törvényhatóságot népképviseleti alapon szervezi és ügyeinek főintézőjéül a négy évre választott képviselőtestületet jelöli meg. A képviselőtestület elnöki székét a polgármesterre ruházza, kit az összes választók választanak négy évre. A tanács tagjait a képviselők választják élethossziglan, s élethossziglan választatnak a többi tisztviselők is. Végül a kerületi közigazgatás élére elöljárókat állít, amint azt már Királyi Pál 1869. október 16-iki indítványa is sürgeti.

E törvényjavaslat élénk vitára adott alkalmat, kifogásolták egyes részeit, a közvetett választás meghonosítását és az élethosszig érvényes tisztviselői választást, végül mégis hozzájárult a közgyűlés, majd 1870. március 17-én a belügyminiszter elé terjesztette. Törvény azonban nem lett belőle, mert a kormánynak egészen más intenciói voltak és ezek ellenkeztek a javaslat alapgondolataival.

Mikor 1870. folyamán a kormány a törvényhatóságok rendezéséről szóló törvényjavaslatot a képviselőházhoz benyújtotta, a városok ügye is napirendre került, mert e törvényjavaslat a városi törvényhatóságoknak is szólott. Buda és Pest város képviselőtestülete e javaslattal szemben igyekezett megvédelmezni hatósági érdekeit és feliratokkal ostromolta a képviselőházat, hogy a törvényjavaslatnak a városokra nézve hátrányos intézkedéseit változtassa meg. Külön törvényt sürgettek a városi törvényhatóságok, különösen pedig az ország fővárosa számára. Kifogásolták a virilis szavazati jog behozatalát, mely a városi lakosság demokratikus felfogásával ellenkezett és háttérbe szorította a városok értelmiségét. Kifogásolták a főispáni intézményt, amely a városi hatóság 1848 utáni demokratikus szervezetével ellenkezett. A feliratok azonban nem jártak eredménnyel, mert a virilizmus is, a főispáni intézmény is bent maradtak az 1870. XLII. törvénycikkben.

A törvényjavaslat országgyűlési tárgyalása alatt az ellenzék is erélyesen sürgette, hogy a városok szervezete külön törvényben szabályoztassék. A külön városi törvény iránti törekvések azonban hajótörést szenvedtek, a törvényjavaslatot a képviselőház nem módosította, és a vármegyei és városi törvényhatóságok szervezetét közös törvény szabályozta. Ezzel a városok ügye kedvezőtlenebb állapotba jutott, mint volt 1848 után, mert az 1848. XXIII. csonka, de önálló törvény volt és teljesen a városok sajátos viszonyaihoz volt alkalmazva.

Irányi Dániel
(1822-1892)
Országgyűlési képviselő, a Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke.
Kitartó küzdelmet folytatott a teljes vallásszabadság megvalósításáért és a polgári házasság bevezetéséért

Nyáry Pál
(1805-1871)
Politikus, Pest vármegye alispánja, képviselő,
az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja

Míg az 1870. évi országgyűlési tárgyalások a városokra nézve kedvezőtlenül végződtek, addig a főváros szervezeti ügye ugyanezen tárgyalások alatt jó mederbe jutott. Az ellenzéki akció közepette ugyanis 1870. július 16-án Wahrmann Mór Házmán Ferenccel egyetértően azon indítvánnyal állott elő, hogy a törvényhatóságok sorából a főváros kapcsoltassék ki, s szervezetéről külön törvény alkottassék.

Ez indítványt az ellenzék szónokai, köztük Irányi Dániel és Nyáry Pál is ellenezték, mert a külön törvény kedvezményét az összes városok számára sürgették. A kormány és képviselőház azonban elfogadta Wahrmann Mór és Házmán Ferenc indítványát, az 1870. XLII. tc. kiveszi a fővárost a törvényhatóságok sorából, s ez intézkedés kapcsán a képviselőház utasította a kormányt, hogy a főváros szervezetéről külön törvényjavaslatot terjesszen be. E képviselőházi határozat nagyjelentőségű volt a fővárosra, mert lehetővé tette, hogy sajátos viszonyaihoz mért szervezetet kapjon, s ez úton a külföldi nagyvárosok mintájára önállóan rendezkedjék be.

A képviselőház határozatának megfelelően Tóth Vilmos belügyminiszter 1871. március 9-én szaktanácsot hívott össze, melynek feladata az volt, hogy a képviselőházhoz benyújtandó törvényjavaslatot előkészítse. A szaktanácsban a belügyminiszteren kívül Andorffy Károly, Busbach Péter, Csengery Antal, Fuchs Rudolf, Gamperl Alajos, Gerlóczy Károly, Havas Ignác, Havas Sándor, Házmán Ferenc, Királyi Pál, Manó István, Országh Sándor, Ráth Péter, Ribáry József, Steiner Gyula, Szentkirályi Mór, Széher Mihály, Tavaszy Endre, Ullmann Károly, Wahrmann Mór és Vecsey Sándor vettek részt.

A tanács 1871. március 15-én tartott első ülésén azt vitatta meg, vajon a főváros rendezését illető külön törvényt a fővárosok egyesítésével együtt tárgyalják-e, illetőleg a rendezési törvényjavaslatot az egyesítés alapján szerkesszék-e meg. A tanács véleménye e tekintetben az volt, hogy már eddig is több olyan intézmény működik ugyan, mint a közös tanfelügyelőség alá helyezett iskolaügy, a közmunkatanács és a közvetlen adóknak együttes és ugyanazon alapokra fektetett kezelése, melyek az egyesítést előkészítették és azt lényegesen előmozdítják. Hiányoznak azonban olyan előfeltételek, melyek az egyesítés megvalósításához múlhatatlanul szükségesek, ilyenek a két főváros pénzügyi, gazdálkodási és forgalmi viszonyaiban fennálló különbözőségek és hiányok. Ezek alapján a tanács azt határozta, hogy az egyesítést külön választja a rendezéstől és a rendezési törvényjavaslat elkészítésére Szentkirályi Mór elnöklete alatt szűkebb körű bizottmányt küldött ki, melynek tagjai Széher Mihály, Királyi Pál, Gerlóczy Károly, Andorffy Károly, Házmán Ferenc, Országh Sándor, Ribáry József és Havas Sándor voltak.

A törvényjavaslat a tanács határozata ellenére elvben kimondta az egyesítést, s az egyesítés tényleges végrehajtásáig átmenetileg állapította meg a két főváros azonos szervezetét. Kimondta a rendőrség egyesítését és államosítását. Szervezte a képviselőtestületet és az elnökválasztási jogot a képviselőtestületre ruházta. A városi közigazgatás élére főispánt állított, kit a belügyminiszter előterjesztésére a király nevez ki. Szervezte a tanácsot és a kerületi elöljáróságokat. A tisztviselők választását a polgármester kivételével, a képviselőtestületre ruházta.

A törvényjavaslat megvitatására 1870. április 27. és 28-án jöttek össze a tanács tagjai. E tanácskozások folyamán, az egyesítésen kívül, a rendőrség államosításának tervezete adott okot erősebb vitára. Az enquéte elé terjesztett javaslat t. i. a rendőrséget egyszerűen államosította s csupán a rendészeti szabályok megállapítását hagyta a város kezében. Ezzel szemben a beadott különvélemény azt kívánta, hogy a személy- és vagyonbiztonsági ügyek intézésére — Szemere Bertalan 1848. évi tervezetéhez hasonlóan — közös rendőrség szerveztessék, melynek tisztviselőit a belügyminiszter nevezze ki, a rendőrség egyéb teendői pedig hagyassanak meg a városoknál. E tervezet szerint a fővárosban kétféle rendőrség lett volna, állami és törvényhatósági, az állami csendőrség, a törvényhatósági rendőrség elnevezés alatt.

A különvélemény erős ellenzésre talált s azzal érveltek ellene, hogy a két intézmény közötti demarkációs vonalat lehetetlen szabatosan megállapítani, és gyakorlati szempontból teljesen célszerűtlen a rendőri teendők kettéválasztása. Az államosítás szükségességét pedig Csengery Antal védelmezte meg, utalással arra, hogy a nyugati államok fővárosaiban mindenhol állami intézmény a rendőrség. Szükségszerű következménye ez a főváros jellegének, mert itt van az állami élet központja, itt ülésezik a parlament, itt székel a kormány, s a népesség is állandóan és erősen hullámzik. Mindezek jól szervezett és erős rendőrséget követelnek, ami csupán a rendőrség államosítása útján teremthető meg.

Nagyobb vitára adott okot a főispáni intézmény is. Ez intézményt t. i. a tanács egyik része ellenezte és azt kívánta, hogy a polgárság által választott és belügyminiszterileg megerősített polgármester ruháztassék fel a főispán jogkörével. A tanács többsége azonban nem fogadta el e tervezetet és a főispáni intézmény mellett döntött. A főispán jogállását a törvényjavaslat a törvényhatósági főispánok jogállásától egyes részletekben eltérően állapította meg, amit Havas Sándor terjedelmesen megindokolt és különvéleményben ellenzett.

Végül a törvényjavaslatba felvett virilis szavazati jog intézménye kötötte le a tanács figyelmét, mire nézve módosításokat ajánlottak a belügyminiszter figyelmébe.

Az 1871. november hó 4-én beadott törvényjavaslat nem követte a tanács elé terjesztett törvényjavaslatot, hanem rendelkezéseiben is, beosztásában is önálló alkotás volt. Főbb elvei a következők voltak:

- a fővárosi rendőrség egységes szervezettel államosíttassék;
- a képviselőtestület fele részét a legtöbb adót fizetők választják;
- a főispánt a belügyminiszter előterjesztésére a király nevezi ki;
- a tisztviselőket 6 évi megbízatással a képviselőtestület, a személyzet többi részét élethossziglan a tanács választja;
- a végrehajtás gyorsítása érdekében kerületi elöljáróságok szerveztetnek.

A törvényjavaslat egyes szakaszai több oldalról ellenzéssel találkoztak. Ellenzéssel találkozott a virilis szavazati jog intézménye, melyet elsősorban a pesti képviselőtestület 1871. november 25-iki felirata kifogásolt. Kifogásolta pedig az értelmiség érdekében, mert a hullámzó természetű fővárosi vagyon tulajdonosainak érdem nélküli előjogot biztosít. Kifogásolta a tisztviselők közgyűlési szavazati jogát, mert elvonja a tisztviselőket hivatásuk gyakorlásától és két fórumon ruházza fel őket intézkedési joggal. Kifogásolta a főispán jogkörét, mert nem egyeztethető össze a parlamenti kormányformákkal.

A pesti polgárság 1872. januárjában beadott kérvénye is ellenzi a fentebb ismertetett intézményeket. Ellenzi a főispáni hivatal megteremtését és helyette a polgármesteri állás olyatén átalakítását tervezi, hogy a szavazópolgárság által megválasztott polgármester a belügyminiszter megerősítése alá essék. Ellenzi a virilis szavazati jogot, a tisztviselőknek közgyűlési szavazati jogát, s végül a városok egyesítését is.

A törvényjavaslat 1872. november 26-tól december 9-ig tartott országgyűlési tárgyalásai alatt is ugyanazon intézkedések képezték a vita tárgyát, melyek már előzőleg az érdekelt törvényhatóságok és polgárság körében ellenhatást keltettek. A fővárosi rendőrség államosításának tervét, főleg azon szempontból ellenezték, mert a rendőrállam megteremtéséhez vezet, ami politikai visszaélésekre ad alkalmat. Ellenezték a virilis szavazati jog intézményét, amely a pénzarisztokráciát teremti meg és a polgárok közötti jogi egyenlőséget megszünteti.

Hosszú és szenvedélyes vita után ez intézmény a központi bizottság módosításával ment keresztül, mely a virilizmust a választhatóságra korlátozta. Ellenezték a főispáni méltóságot, amely a mindenkori kormány alá rendeli az egész fővárosi közigazgatást és több módosítást ajánlottak e tekintetben. Itt azonban győzött azon érvelés, hogy a főváros saját belügyein kívül az állami közigazgatást is közvetíti, tehát a fővárosi közigazgatás állami ellenőrzés alá helyezendő, és a főispáni méltóság bent maradt a törvényben.

A törvényjavaslat elfogadása után következtek a részletes szervezési munkálatok, melyeket a törvény 134. §-a értelmében a három város képviselőiből választott 34 tagú bizottság intézett. Ezek a munkálatok hiányzottak az 1848: XXIII. törvénycikkből, s a városigazgatás szempontjából egyenlő értékűek voltak a szervezéssel.

A harmincnégyes bizottságba Buda városa 10 tagot küldött és pedig Andorffy Károly, Andaházy László, Országh Sándor, Mandl Ferenc, Scheich Károly, Iványi Mihály, Fromann Elek, Petrovits Szilárd, br. Lipthay Béla és Stangl Sándor képviselőket.

Pest városa 20 taggal volt képviselve és pedig Busch-Bach Péter, Királyi Pál, Szentkirályi Mór, Gerlóczy Károly, Steiger Gyula, Radocza János, Máttyus Arisztid, Vetsey Sándor, Kammermayer Károly, Széher Mihály, Wahrmann Mór, Csengey Endre, Schweiger Adolf, Havas Ignác, Tavaszy Endre, Nasztl Mór, Preuszner József, Haris Sándor, Simon Florent és Ullmann Károly képviselőkkel.

Óbuda képviselői végül Harrer Pál, Végh János, dr. Tatay Adolf és Molnár József voltak.

A harmincnégyes bizottság elnöke Széher Mihály pestvárosi képviselő volt, ki a tárgyalások vezetésén kívül fáradhatatlan buzgalommal vett részt a munkálatokban is, és a főváros hatósági szervezetében nem egy üdvös intézkedés a Széher Mihály eszméje.

A bizottmány jegyzői Gerlóczy Károly, Kamermayer Károly és Országh Sándor voltak, kik a munkálatok megszerkesztésében tevékeny részt vettek. A harmincnégyes küldöttség tagjai 1873. január 9-től szeptember 15-ig összesen 11 ülésben vitatták meg a részletes szervezési munkálatokat, melyeket az alábbiak szerint a küldöttség tagjai sorából alakított albizottságok készítettek.

A harmincnégyes bizottság munkakörébe ugyanis a fővárosi törvény 134. §-a a következőket utalta:

1. a választókerületek alakítását,
2. a fővárosnak közigazgatási kerületekre osztását,
3. a tisztikar, szak-, segéd-, kezelő- és szolgaszemélyzet létszámának, hatáskörének és fizetésének megállapítását,
4. a tanácsi választások módjának megállapítását.

A fentnevezett feladatok előkészítésére a harmincnégyes bizottság három albizottságot küldött ki. Az első albizottság a választó és közigazgatási kerületek alakításával foglalkozott, s Havas Ignác elnöklete alatt Iványi Mihály,. Mandl Ferenc, Molnár József, Nasztl Mór, Preuszner József, Radocza János,. Scheich Károly, Schweiger Adolf és Vetsey Sándor képviselőkből állott.

A második albizottság a személyzeti ügyekkel foglalkozott s tagjai Szentkirályi Mór elnöklete alatt Andorffy Károly, Buschbach Péter, Csengey Endre, Gerlóczy Károly, Harrer Pál, Kammermayer Károly, Királyi Pál, Máttyus Arisztid, Országh Sándor, Petrovits Szilárd, Stangl János, Steiger Gyula és Tavaszy Endre képviselők voltak.

Ezen albizottságnak volt a legnehezebb feladata és igazán tiszteletreméltó munkát végzett, mert a hivatali személyzet hatáskörének megállapításával az egész közigazgatási ügymenetet szabályozta. Tulajdonképpen ezen albizottság állapította meg az új főváros közigazgatási szervezetét, amit a törvény csupán nagy körvonalakban rajzolt meg.

A harmadik albizottság végül a tanácsi választások módjának megállapításán kívül a szükségesnek látszó előintézkedések és előmunkálatok iránti javaslatok készítésével volt megbízva, és Haris Sándor elnöklete alatt Andaházy László, Fromana Elek, Simon Florent, Végh János és Wahrmann Mór képviselőkből állott. Ezen albizottság legfontosabb munkálata a szakbizottmányok hatáskörének és a törvényhatósági közgyűlések tanácskozási rendjének megállapítása volt.

Az albizottsági munkálatok a harmincnégyes bizottság elé terjesztettek, ahol azok a hozzászólások hatása alatt újabb alakot nyertek. A harmincnégyes bizottság munkálatai végre a három város képviselőiből alakult közös közgyűlések elé jutottak, melyek Havas Ignác miniszteri biztos elnöklete alatt működtek.

1873. március 26-tól október 9-ig tizenegy közös közgyűlést tartottak, melyeken a harmincnégyes bizottság javaslatai határozatokká lettek. E közös közgyűlési határozatokat a belügyminiszterhez kellett felterjeszteni s a belügyminiszter jóváhagyása után léptek életbe. A belügyminisztérium élén ekkor már gr. Szapáry Gyula állott, aki a fővárosi törvény országgyűlési, tárgyalásai alatt is mint előadó tevékeny szerepet vitt.

Ezek nagy vonásokban az 1873. évi egyesítésnek és rendezésnek részletei. Budapest azóta sokat változott: lakossága óriási módon megnőtt, ipara, kereskedelme megerősödött, az ország közművelődési és politikai életének legfőbb tényezőjévé vált, s e változás előidézésében a negyven év előtti közigazgatási szervezetnek nagy része volt. Olyan negyven esztendő alatt szolgált ez a szervezet, mely a főváros történetében korszakot fog mindig alkotni s ezért megérdemli, hogy megteremtésének részletei ismertek maradjanak az utókor előtt.

A nagy német kancellár, Bismarck, 1852. június 23-án Budán kelt levelében egész elragadtatással ír Budapestről (Buda-Pescht, wie der Ungar sagt) s Bécs méltó versenytársának nevezi. Pedig ez időben a balsors ugyancsak ránehezedett az ifjú fővárosra, és az 1849. évi rövidéletű egyesítést is legfeljebb a hazafias emlékezet őrizte. Milyen más módon írhatna az elfogulatlan szemlélő most ugyanerről a fővárosról, a mi Budapestünkről, melynek immár 40 éves története van, s asmelynek jövendő sorsa egészen összeforrott Magyarország sorsával.

Pest és Buda egyesítése, 1873.

Budapest születésének napja

Ajánlott cikkek

Hírdetés