Vasárnapi Újság, 1875. július 4.
Vész, iszonyú pusztító vész angyala járt a múlt
szombaton, június hó 26-kán este a magyar főváros fölött. Akik szorosan
a vész színhelyén nem voltak, csak egy nagyobbszerű nyári zivatart
láttak, s nem is sejtették, hogy a szomszéd városrészben, egy pár száz
ölnyire tőlük, mily irtózatos mérveket ölt a veszedelem. S midőn másnap
annak színhelyét meglátogatták, s a hallott és túlzottaknak vélt híreket
a valóssággal összehasonlították s meggyőződtek, hogy az nem csak a
híreket, de a képzelet tulcsigázásait is felülmúlta, megdöbbenve
állottak a pusztulás nyomai előtt, melynek utczasorok, kőházak s egész
sereg emberélet estek áldozatul. Az ember akkor érzi kicsinységét a
természettel szemben, mikor annak elemei, rendes egyensúlyokból
kibillenve, elszakítják fékeiket s hatalmukkal felülkerekednek rajta s
az emberi alkotások szilárdsága, maga az emberi élet nevetségessé válik
előttük és megsemmisül az egyenetlen harczban.
Ha egy hatalmas tűzokádó, a föld belsejében forrongó örök tüzek kéménye,
kiönti láváját s Herkulanumot és Pompejit hamuba borítja, hogy a
századok eltemetett munkáját évezredek ássák ki a mélységből: a nagyság
előtt rettegve némulunk el. De hogy egy szikrából, mely véletlenül
gyulékony anyagra esett, az orkán fuvalma által városokat elemésztő
tűzvész legyen, abban nem tudunk megnyugodni.
Ha egy fejedelmi folyam, mint a Duna, kilép medréből s nagy vidékeket
iszapol el, gátakat rombol szét és tahikat, városukat romba dönt,
természetesnek találjuk: potentes potentes aqunt. De hogy egy futó nyári
zivatarból, mely széltől fujt felhő volt imént, félóra alatt utczákat
elsodró s az emberi élet százait megsemmisítő ár legyen: azt elhinni sem
akarjuk. Pedig ennek a látványnak voltunk elrémült tanúi e napokban.
A Mauksch-féle ház a főúton
Néhány napi rekkenő, fojtó hőség után, szombaton délután hat órakor, néhány tompa dörej jelenté a vész közeledtét. Egy sebes, futó zápor, intőleg előzte meg a kitörést. Egy negyed óra múlva szokatlanul erős eső tört ki, legnagyobb erővel a budai hegyek közt, óriási jégviharral. A városban is sok helyen lapátolni lehetett a jeget, s a nyugatra néző ablakok üvegei százanként, csörögve hullottak az utcákra. Fél óra elég volt, hogy a pusztulás műve végbe menjen a város azon részeiben, melyek fekvésük s építésük módjánál fogva a veszedelemnek sokkal inkább kitéve, s úgyszolván torkában vannak.
A Csekeő-féle ház a Duna-parton
Ha magas pontról, avagy csak a vár délnyugati bástyáiról nézzük a
Krisztina és Ráczvárost, egy teknőfenék gyanánt tűnik föl, a budai
hegyek minden oldalról, a svábhegy, a naphegy, a Jánoshegy, eminnen a
Gellért, a várdomb, úgy elzárják, hogy a víznek sehol sincs menekvése.
Még a Duna felé is egy csekélyebb emelkedésű gerinc zárja el az utat
előle. egyetlen lefolyása a hajdan paulus-, most Ördög-ároknak nevezett
csatorna, mely egy részben nyíltan, más részben a föld alatt s
beboltozva, részint a városrész szennyének, részint a hegyi esők
gyüledékének ad lefolyást a Dunába.
Rendesen eléir tágas is, hogy e ezélnak megfeleljen, de rendkívüli
esetben oly veszedelem okozója lehet, a minő nem állana elő nélküle.
Mert ha a viz minden utczán, a merre nyilast talál, folyhatott volna, s
minden oldalból és minden árokból, a hegyek közül és a város utczáiból,
nem az egyetlen ördögároknak kellene szükségkép rohannia: a veszedelem
közel sem lett volna akkora, mint most.
Az Ördög-árok ellen már rég óta hangos panaszok emeltetnek, e veszélyes
jellege miatt is, mely épen 38 évvel ezelőtt, 1837. pünkösd másodnapján
hasonló pusztítással csapott ki partjaira ; de főleg bűzhödtsége,
rondasága miatt. Beboltozásán s némileg más irányba vezetésén, évek óta
dolgoznak már, a nálunk szokásos lassúsággal és határozatlansággal. E
körülmény döntő befolyást gyakorolt a veszedelemre. A munkálatok miatt
az árok egyes pontjain a szabad lefolyás némileg akadályozva levén, az
egyszerre, irtózatos erővel lerohanó víztömeg megtorlódott, visszafelé
ömlött, felfeszítette a boltozatot, vagy kitörve belőle, elbontott
mindent.
Egy félóra alatt a Krisztinaváros, a vérmezőtől kezdve az alagútig. s le
az Attila-utczán, egy tengernek látszott. Képzelhetetlen, a mekkora
víztömeg gyűlt össze perczenként e tekenőben.
Felülről mind nagyobb és nagyobb menynyiségben rohant, a Duna
szélességével, de tízszer oly gyorsasággal, lent pedig nem volt
lefolyása, míg gátjait el nem törhette vagy át nem hághatta. Az
ördögárok megtelt, megtorlódott, helyenként beomlott; a Krisztina- és
Ráczváros közti, szemmel alig észrevehető emelkedés a vizet mégis
fenntartotta, úgy, hogy félóráig a Krisztinaváros teknője fenekén minden
utcza 3-4 lábnyira, helyenként egy ölnyire, a legmélyebb pontokon még
magasabb víz alatt állott.
S most vegyük hozzá e városrész utczái s házai nagy részének építését.
Szűk, lejtős utczák, apró, gyönge házak, a szobák sok helyt mélyebben
fekve az utczánál, az ablakok alig egy pár lábnyival az utcza földje
felett. Természetes, hogy az utczák ily vízállásának a szobákban hasonló
felelt meg.
A Ráczvárosra valamivel később érkezett a veszedelem. De aztán annál
nagyobb volt. Az Ördögárkot - mely itt beboltozva, a föld alatt áll, s
egész hosszában házak vannak fölébe építve - több ponton beszakította a
viz rohama; a boltozat beroskadt, s a mi fölötte állott, utcza, vagy
ház, utána.
Hogy a házak beomlása, a szobákba betoluló öles vizek, mennyi érték
pusztulását vonták magok után: ki tudná azt felszámítani? Mennyi
emberéletet? még az sincs tudva. A viharkor mindenki házába húzódik, ott
véli legbiztosabbnak magát; s mikor a veszély már megérkezett, sok helyt
nem volt idő a menekülésre. Sokakat valószínűleg elsodort az ár, s majd
csak napok, hetek múlva fogja fölvetni a Duna valahol; e jó öreg víz
gondoskodni szokott, hogy az elveszetteket, a soká keresők, végre is
megtalálják! A kiket el nem sodort az ár: azokból sokakat a víz
iszapjából, a romok közül vettek ki.
Szombat levén, sokan voltak a hegyek közt a zöldben. Azok közül is esett
elég áldozat. A vihar, mely egész szőlőket, földestől, tőkéstől a
völgybe sodort, mely nagy fákat tövestől tépett vagy tördelt ki, mely
öt-tíz mázsás köveket, mint egy forgácsot ragadott magával alá: hogy ne
bírt volna az emberekkel? Hidakat vitt el, kocsikat, még vasutakat is,
döntött fel, a fogaskerekű vasút gépezetét szétrombolta, pályáját egypár
hétre járhatatlanná tette.
A rombolás részleteiről külön helyen vesznek olvasóink tudósítást. Az
egésznek képe s okai ezekből is tisztán felfoghatók. Valóban, az ember
jó órájában elfeledkezve a természet erejéről, s könnyelműen elmulasztva
védelemről gondoskodni* annak ellenséges hatalmai ellen: csak magát
okolhatja a vész óráján. Ily építkezés, mint nálunk még egész
városrészekben, ily nyomorult alkotmány, mint ez a szerencsétlen
Ördögárok, ily szabályozatlan utczák, mint a Rácz- és Krisztinavárosáé:
ugyan mire vezethetne mindez egyébre ily veszedelemnél? De vájjon
okulunk-e valaha?
Az Ördög-árok régi medre (balra) és az árok új boltozata (korabeli rajz,
1875.)