A zavargások kirobbanásának központi alakja Verhovay Gyula volt, aki Eötvös Károllyal történt összetűzése után 1879-ben megalapította a Függetlenség című napilapot. Magatartása és lapjának hangja miatt a Függetlenségi Párt 1880-ban megszakította vele a kapcsolatot (a lap antiszemita nézete miatt). Verhovay Tisza Kálmán kormányának heves ellenzője és a radikális függetlenségi 48-as politika követője volt, vagyis tiszta szívű hazafi, aki ellenállt a liberális politika magyarországi térhódításának (bővebben lásd: Verhovay Gyula). 1884 és 1887 között az Antiszemita Pártot képviselte az országgyűlésben.
Verhovay lapja, a Függetlenség már első számában támadta "Frakkos banda"
című cikksorozatában a Nemzeti Kaszinó néhány tagját (lásd PDF: Frakkos
banda), köztük a - rossz üzletvezetés és hűtlen kezelés miatt -
felszámolás alatt álló Kisbirtokosok Földhitelintézetének elnökét, gróf
Festetich Pált. Ezzel párhuzamosan jött létre a Kisbirtokosok Országos
Földhitelintézete. A két intézmény zavaros pénzügyei összefonódtak, s
mindkettő elnöki tisztségét gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter sógora,
az említett gróf Festetich Pál töltötte be. A Frakkos banda című
cikksorozat leírta, hogy Festetich mélyen benne van a hitelintézeti
pénzek eltűnésében.
Az ügy itt kapcsolódik egy előző botrányhoz,
Zichy-Ferraris Viktor belügyi államtitkár ügyéhez: Zichyt az ellenzéki
sajtó azzal vádolta meg, hogy hatalmával és összeköttetéseivel
visszaélve állását magánvagyona gyarapítására használta fel (például
pénz ellenében kitüntetéseket, főnemesítéseket járt ki, továbbá a
Sugárút és különböző vasutak építtetőinek tett nem éppen önzetlen
szívességeket). A vádak súlyosak voltak és részben Zichy felettese,
Tisza Kálmán belügyminiszter-kormányfő ellen irányultak.
Zichy minden fórumon próbálta megvédeni becsületét, amely során azonban
ügye egyre nagyobb érdeklődést váltott ki, újabb és újabb vádakkal
nehezült, és a politikus egyre jobban belebonyolódott a védekezésbe. A
politikai-társadalmi elit, amelynek eddig ő is meghatározó részese volt,
fokozatosan elfordult tőle, egyrészt azért, mert feltehetően egyetértett
a vádakkal, másrészt pedig el akarta kerülni, hogy az egyre
szövevényesebb botrány további politikusokat rántson magával.
Zichy először természetesen párbajkihívásokkal üldözte vádlóit (például
az ügy kirobbantóját, Asbóth Jánost), ám azok rendszeresen kibújtak e
terhes kötelezettség alól, sőt Zichyt kezdték gyávasággal vádolni. Zichy
eközben önként lemondott hivataláról, hogy magánemberként próbálja
igazolni magát, becsületbíróság és parlamenti vizsgálóbizottság
felállítását kérte, ám ezek a testületek nem vagy csak igen lassan
szerveződtek meg. Zichy keserűségében képviselői mandátumáról is
lemondott: "ez elhatározásomnak ne keresse más indokait, mint amelyek
egy önérzetében tiszta embernek feltétlenül irányadók, midőn méltatlanul
meggázolt becsülete helyreállítására az önigazolás végső eszközeihez
folyamodni kényszeríttetik" - írta a Ház elnökének küldött levelében.
Hamarosan azonban a társadalmi közélet is száműzte őt: kizárták a Pesti
Lovaregyletből és a Nemzeti Kaszinóból is.
Erre az esetre hivatkozott a Függetlenség cikksorozatának január 7-i
darabja: "A kaszinó tagjai közül, kik Zichy Ferraris Viktor kizáratását
követelték, gróf Festetich Pál, a kisbirtokosok hitelintézetének
leköszönt igazgatójának nem volt joga a gróf kizáratását követelni. Nem
azért, mert ha őt a mérlegre állítanák, ő sem nyomná le a mérleget.
Festetich grófról ma még mindenki azt hiszi, hogy ő csak ártatlan,
félrevezetett áldozat volt a kisbirtokosok piszkos dolgaiban. A
folyamatban levő vizsgálat azonban hivatva lesz kideríteni, hogy a
nagyképűsködésekkel, s lamentálásokkal a bűnt, a reá háramlandó tényeket
elhárítani nem lehet”.
(Végső megoldásul Zichy arisztokrataként a nyilvánossághoz fordult
ügyével és közzétette az őt igazoló dokumentumokat: "Ezzel a tisztelt
közönség elé bocsátom önvédelmemet" - zárja munkáját. Ám ez sem hozta
meg számára a megváltást. Végül 1880 májusában egy újabb párbaj során
súlyosan megsebesült, a több napi szenvedés után bekövetkező halála
jelentette a végső megnyugvást. A vádakat jogi fórumok sosem vizsgálták)
A Frakkos banda sorozatra válaszul a Nemzeti Kaszinó néhány tagja elment
a Függetlenség szerkesztőségébe, hogy felelősségre vonják Verhovay-t,
aki kijelentette az egybegyűlteknek, hogy nem ő, hanem Hentaller Lajos
és Hoitsy Pál írták a kritikus sorokat. Másnap báró Üchtritz Zsigmond és
Beniczky Gábor kaszinói tagok látogatták meg Verhovay-t, és felolvasták
neki báró Majthényi Izidor hozzájuk intézett levelét: „Báró Üchtritz
Zsigmond és Beniczky Gábor urakhoz. Miután a Verhovay Gyula úr részéről
a gróf Festetich Pál személyére vonatkozó adatok nem győztek meg arról,
hogy Verhovay úr a lapjában tett aljas támadásokra bármiképpen fel lett
volna jogosítva, felkérlek benneteket Verhovay úr előtt kijelenteni,
miszerint kifakadásait legundokabb nemű rágalmaknak, őt magát pedig
rosszlelkű, jellemtelen rágalmazónak tekintem. Ha Verhovay úrban lenne
még elég becsületérzés arra, hogy ezen kijelentésemért személyes
elégtételt követel, kérlek ügyemet és személyemet képviselni. Budapest,
1880. január 8-án Báró Majthényi Izidor”. Vagyis Majthényi Izidor báró
Üchtritz Zsigmond és Beniczky Gábor által nyújtotta át a párbajra
felkérő levelet. És bár a báró személyesen nem volt érintett a Festetich
Pál elleni rágalmakban, fellépése azt bizonyítja, hogy a Nemzeti Kaszinó
testületileg vette fel a harcot Verhovay támadásával szemben.
Verhovay vette a lapot, s elfogadta a kihívást: Mednyánszky Árpád báró,
és Komjáthy Béla országgyűlési képviselők személyében megnevezte a
segédeit, s a párbaj időpontját január 10-re helyezték.
Pisztolypárbajban állapodtak meg, egy golyóváltással, 25 lépés
távolságból, 5-5 lépés közeledési joggal, 1 perces célzási idő mellett.
A párbaj helyszíne a régi lóversenytér lett.
Verhovay már csak a helyszínen vette észre, hogy a párbajhoz használatos
pisztolyokat korábban használta valaki, holott ő újakat kért Majthényi
segédeitől. Majthényi persze azt állította, hogy azokkal még sohasem
lőtt senki.
(illusztráció)
A magyar törvényhozás 1878-ban foglalkozik először a párbajjal és
csapnak össze az érvek arról, hogy milyen kategóriába sorolják,
kerüljön-e be a büntető törvénykönyvbe. 1908-ban Európa szerte
párbajellenes ligák alakulnak, az első nemzetközi kongresszusukat június
4-én Budapesten tartják. Itt nyitják meg a párbajellenes ligák
nemzetközi irodáját is. Hazánkban jelentős lépésnek számított az
Osztrák-Magyar Monarchia hadvezetésének 1917-ben hozott parancsa,
amelyben eltiltotta a tisztjeit a párbajozástól. Véglegesen 1923-ban
tiltják be törvényileg a párbajozást Magyarországon.
A párbaj során mindkét fél az ötvenedik másodpercben lőtt, Verhovay
azonban nem célzott. Majthényi - aki különben ismert céllövő volt -
célzott és lőtt: golyója Verhovayt a gége mellett, a tüdő fölött
fúródott Verhovay bal lapockája alá. A sebesült Verhovay napokig
lázasan, félholtan feküdt otthonában, de végül túlélte az incidenst. A
sebesülés híre mérhetetlen felháborodást keltett az ellenzék köreiben,
hiszen egyrészt nem ő írta a szóban forgó cikksorozatot, másrészt pedig
nem volt róla tudomása, hogy ellenfele az ország egyik legjobb lövője.
Herman Ottó a Függetlenség hasábjain kifejtette: "Soha Verhovay Gyulát
más úton, mint a becsületén, nem találtam; soha mást, mint erős
meggyőződését nem követett; más vezért mint azt, amit becsületérzése és
meggyőződése igaznak vallott, nem ismert. Mindent a hazáért, mindent a
becsületért, mindent az igazságért, ez volt jelszava és akként
cselekedett, tett is, mert minden ízében kötelességtudó, bátor, lovagias
ember”.
Jókai Mór szerint Verhovay Gyula megsebesítése a sajtó terrorizálása,
így az ellenzékiek a párbajt nem párbajnak, hanem egyszerű gyilkolásnak
tartották. „Vigyázzanak urak, kaszinó urai! Az a golyó nem csak a közügy
egy bajnokának vállcsontját érintette, az a golyó a nemzet szívébe
fúródott bele. De a lelőtt embernek helyébe százan és ezeren kelnek, kik
odatartják melleiket vészben és zivatarban: ide lőjjetek!”
A párbajt követő napon, 1880. január 11-én a fővárosi hírlapok
szerkesztői egy emberként álltak ki a Függetlenség mögött. Nyilatkozatot
tettek közzé, amelyben minden jelentősebb fővárosi napilap szerkesztője
kijelentette, hogy esetlegesen megjelenő cikkeik miatt a hírlapírók a
későbbiekben soha többé nem fognak a párbaj eszközéhez nyúlni.
Este 9 órakor nagyjából ötven ember kezdett el gyülekezni a Nemzeti
Kaszinó épülete előtt. Verhovay éltetése mellett a Kaszinó tagjait
szidalmazták. A lárma híre futótűzként terjedt a fővárosban, s csakhamar
emberek tömegei kezdtek csatlakozni a megmozduláshoz. Nemsokára
kétszáznál is több személy skandálta a rigmusokat a Kaszinó ellen. A
hatóságok hat rendőrt vezényeltek ki a Kaszinó védelmére. Miután a tömeg
a többszöri felszólításra sem oszlott fel, Thaisz Elek rendőrfőkapitány
megígérte, hogy katonai segítséget fog kérni.
Az osztrák rendőrség felszámolása után, 1861 tavaszán került a főváros
rendőr-főkapitányi székébe Thaisz Elek, akinek tevékenységéről
megoszlottak a korabeli vélemények. Míg egyértelműen a főkapitány
nevéhez fűződik ugyanis a polgári rendőrség megszervezése, önhatalmú
rendelkezéseivel - amelyek jórészt bukását is okozták - rendszeresen
magára vonta felettesei haragját.
Herman Ottó országgyűlési képviselő még a katonaság kivezénylése előtt a
tömeg elé állt és kijelentette, hogy "constitutionalis" államokban csak
a rendőrségnek van joga a polgári zavargásokat elnyomni. A tömeg ekkor
narancsokkal bedobta a Kaszinó néhány ablakát, mire a rendőrfőkapitány
elküldte egy emberét a Károly-kaszárnyába erősítésért. A katonaság pár
perc múlva meg is érkezett, de a tömeg ennek láttán még akkor sem
mozdult, mikor ezek feltűzték a szuronyokat. A rendőrségi lovasság
megjelenésére a tüntetők szétszéledtek, így ezen a napon sérülés nem
történt.
Január 12-én este 8 óra körül a Nemzeti Kaszinó előtt ismét megjelent
pár ember, amiből egy órán belül kisebb csoportosulás fejlődött ki. A
tömeg most nyugodtabban viselkedett, mint előző este, s a hangadók is
leginkább Verhovay Gyulát éltette. Mintegy két órával később el is
oszlottak, rendbontás nem történt.
Január 13-án ismét összegyűlt a népség, amire válaszul a rendőrség
nagyobb számú gyalog és lovas erőkkel vonult fel a Kaszinó környékén. Az
idő multával egyre hangosabbá váltak az emberek, s mikor a sarkon
befordult az egyik kaszinótag, kőzáport zúdítottak rá. Az indulatok
olyannyira elszabadultak, hogy a tömeg szinte ostrom alá vette a Kaszinó
épületét. De nem csak az ablakokat, a rendőröket is megdobálták a
legkülönfélébb eszközökkel (vésővel, kalapáccsal, vas gépalkatrészekkel,
a szomszédos építkezésről hozott tégladarabokkal). Miután több rendőr is
megsérült, Thaisz Elek utasította a lovas rendőröket a tömeg
szétoszlatására. A rendőrök a mai Astoriáig szorították vissza a
tüntetőket, de ennél többre nem futotta az erejükből. Thaisz erre két
zászlóalj katonát vezényelt ki a rendőrség megerősítésére. A lázongókat
még így is csupán éjfél után sikerült feloszlatniuk: mindkét oldalon
több ember megsérült, mintegy 31 embert tartóztattak le, két tüntetőt a
Rókus kórházba szállítottak, s ezen a napon halt meg az első áldozat is,
egy Hegyesi nevű színész.
Január 14-én reggel Thaisz Elek felhívást tett közzé az elszaporodó
csendháborítások miatt. Ebben felkérte a főváros polgárait, hogy a rend
és a csend érdekében támogassák a rendőrség és a katonaság munkáját,
valamint szigorú intézkedéseket helyezett kilátásba a jövőbeni
csendháborítások elkövetőinek.
Nem sokkal dél után a Hatvani utcában (ma Kossuth utca) nagyobb
csoportosulás kezdett összegyűlni, amely a Kaszinóhoz érve kővel dobálni
kezdte annak ablakait. Mivel a lovasrendőrség nem bírta őket
feloszlatni, ezért Jekelfalussy Lajos miniszteri tanácsos javaslatára
értesítették a katonaságot. A katonaság kiérkezése után is heves
összetűzésekre került sor, majd este 10 óra környékén a tömegből
pisztolylövés hallatszott, mire a katonaság - úgymond - viszonozta a
tüzet. Schwarcz Adolf joghallgató a helyszínen életét vesztette.
A tüntetők visszavonulásuk alatt minden utcai légszeszlámpát kiütöttek,
hogy a rájuk boruló sötétségben a katonaság ne tudja őket célba venni.
Hajnal András egyfogatú bérkocsis a Kerepesi úton belehajtatott a
kordonba, mire a katonák őt is lelőtték. Ezen a napon 45 főt vettek
őrizetbe.
Az elmúlt napok hatására egyre több cikk jelent meg az újságok
hasábjain, amelyek a gazdag mágnásokat támadták, s a Nemzeti Kaszinó
tagjai ellen hangolták az olvasókat. Ezek eleinte ironikusak voltak,
majd egyre élesebb hangnemre váltottak. A szerzők szerint a mágnások
feladata a nemzeti szellem és a szegények pártolása, az ország
érdekeinek képviselete lenne, ezzel szemben azonban a közhangulat
szerint nem töltik be azt a feladatot. A költemények szerint a Nemzeti
Kaszinó, Széchenyi nagyszerű alkotása elkorcsosult, bűnbarlanggá vált,
és ezért a felelősséget az adott kor mágnásainak kell viselniük.
Január 15-én a rendőrparancsnok újabb felhívást tett közzé, amelyben
kérte a lakosságot, hogy kerüljék el azon helyeket, ahol nagyobb
csoportosulások alakulnak ki, nehogy veszélyeztetve legyen a testi
épségük. A rendőrség este 6 órakor lezárta a Nemzeti Kaszinó körüli
területet, így a zavargások résztvevői a Rókus kórház környékén kezdtek
el gyülekezni. Itt lámpákat törtek össze, bedöntötték a kórház
kerítését, az abból vett léceket pedig a rendőrök bántalmazására
használták fel. Thaisz Elek a lovas és gyalogos rendőrök segítségével
megpróbálta őket feloszlatni, de mikor látta, hogy ez nem sikerül, ismét
a katonasághoz fordult. Fejérváry Géza parancsnok segítségével végül a
tüntetőket szétverték; ezen az estén 25 embert tartóztattak le.
Január 16-án és 17-én semmilyen megmozdulásra nem került sor, de Thaisz
ennek ellenére újabb felhívást adott közzé, amelyben kifejtette, hogy a
törvényes hatalomnak minden rendelkezésére álló eszközzel fel kell
lépnie a rendbontások és a rendbontók ellen. Azzal a kéréssel fordult a
lakossághoz, hogy esetleges újabb rendzavarás esetén zárkózzanak be
házaikba, valamint boltjaikat se tartsák nyitva.
(illusztráció)
ZAVARGÁSOK A FŐVÁROSBAN
Verhovay életéhez remény van. Billroth tanár állapotát megnyugtatónak találta. A tüntetés is szelídebb medret vett, s hisszük a legjobbat, hogy már nem fog elfolyni több vér e szomorú ügyben. A lázító erőszak, melyet a mágnás kaszinó emberei elkövettek, ha nincs is megbosszulva, de a gavalléroskodó klikk láthatta a nép hatalmas kezét arculcsapásra fölemelve, s hihetőleg hasznára lesz az erős lecke. A sajtó is elégtételt szerzett magának: megmutatta, hogy kezét a nemzet szívén tartja, s amint azt a kezet megüti valaki, egyszerre megdobban az a szív is. Az »Igazság« istennője is meg lehet elégedve. Mihelyt fölemelte bűbájos, fényes arcát, minden férfi ökle mozdult. Csak a szegény beteg sebe fog még sokáig fájni nekünk. Messze hallatszó nyögései a villámokat fogják híni még ezentúl is. De miként Verhovay életét, mely benne van, az életerő fogja megmenteni; mi is a lelki erőhöz forduljunk, mely megmentsen a meggondolatlan tettektől. A tüntetések tegnap este, bár sokkal kisebb mérvben, mint az előző napon, ismétlődtek. A főváros valóságos ostromállapotban van, esti 6 órakor már megszállta a rendőrség azon utcákat, melyeken a polgárság azelőtt csoportosult, az üzletek, kávéházak bezáratnak, - szóval egész muszka állapot van Budapesten.Szegedi Napló, 1880. január 17.
Január 18-án Thaisz egy jelentést kapott kézhez,
amely szerint tüntetők egy csoportja a légszeszgyár megtámadását
tervezi. Azt feltételezték, hogy a tüntetők annak megrongálásával azt
szeretnék elérni, hogy a fővárosban ne legyen közvilágítás, vagyis
elvágják a légszeszlámpák utánpótlását. A rendőrparancsnok a hírre egy
század sorkatonát és két lovas rendőrt vezényelt ki a helyszínre, de
rendzavarásra nem került sor. Az erősítés egészen január 27-ig
tartózkodott a légszeszgyár környékén.
"Meggyőződésem az, hogy a zavargások előidézésében, szításában és
vezetésében intéző a Függetlenség című lap szerkesztősége volt, Herman
Ottó, Hoitsy Pál, Hentaller Lajos, Bakay Nándor és Tóth Béla. A
nevezettek mellett Szalay Imre országgyűlési képviselő tűnt ki a zavarok
szításában" - fejtette ki Thaisz Elek a jelentésében, de megemlítette
azt is, hogy a Kaszinó tagjai is kihívóan viselkedtek mindvégig.
Verhovay Gyula orvosa, Dr. csillag Zsigmond azonban másképp látta a
helyzetet: "Hanem ha azt akarja Thaisz úr tudni, hogy e tüntetéseket ki
vadította el, azt elmondom neki. Elsősorban maga az úrikaszinó, mely a
polgárság felháborodását jól ismerve, nem tartotta érdemesnek a „bagage”
kedvéért kijelenteni, hogy Majthényi és társai gyilkos tettét elítéli.
Továbbá Thaisz úr drabantjai, kik brutalitásuk által minden jóravaló
emberben a vért lázították fel. Én 15 év óta élek a fővárosban, higgadt,
békés polgárnak tartom magamat, de ha engem Thaisz úr valamelyik
drabantja bottal ütött volna meg, hogy én mivel feleltem volna, azt nem
árulom el Thaisz úrnak".
A Belügyminisztérium rendeletet hozott a megmozdulások megelőzésére,
amelyben a belügyminiszter kifejtette, hogy fennáll annak a veszélye,
hogy a fővárosi zavargássorozat vidéken is tüntetési hullámot indíthat
el, és ezek megakadályozása a megyei és városi főispánok feladatkörébe
tartozik. Hogy vidéken is jelentettek mozgolódásokat azt jelzi, a
Belügyminisztérium félelme nem volt alaptalan. Például
Sátoraljaújhelyen, ahol Verhovay rokonsága élt, január 15-én este 10 óra
magasságában 30-40 fő gyűlt össze, akik Verhovay-t éltetve
Kossuth-nótákat énekeltek, s szidták a "frakkos bandát". Ezen kívül más
kihágás nem történt. Debrecenben felhívást intéztek a lakosság felé,
amelyben január 25-én délután 5 órára hívtak mindenkit a városháza elé
egy Verhovay Gyula melletti szimpátiatüntetésre, amely azonban a
debreceni kapitányság ébersége miatt meghiúsult, köszönhetően Miskolczy
Lajos főkapitánynak.
Kivándorlási hullám
A tüntetések kezdetekor nagyjából 60 fő rendbontóval kellett számolni, akik mellé idővel több száz (vagy ezer) fő csapódott, viszont külön kell választanunk a bámészkodó sokaságot a ténylegesen zavargó kisebbségtől. Összesen 96 személyt tartóztattak le. A rendőrségi kimutatás nem lakcím, hanem származási hely alapján készült, így nem lehet belőle megtudni, hogy a főváros mely kerületeinek lakói voltak aktívak, csak azt, hogy honnan érkeztek Budapestre. A városegyesítés után a főváros népességének két fontos jellemzője a bevándorlás és az asszimiláció volt. A lakosság 20 év alatt majdnem megkétszereződött, és ez a későbbiek során még tovább folytatódott (míg 1869-ben a három településen összesen 280349-en laktak, addig 1880-ban 370767-en, míg 1890-ben már 506384-en). 1880-ban 10 budapestiből mindössze csak 4 volt helybéli. A nagyfokú bevándorlás fő oka természetesen a munkalehetőség keresése volt annak következtében, hogy Budapesten struktúraváltás következett be, tehát a munkalehetőségek a több munkaerőt kívánó ipar irányába tolódtak el. A legtöbb bevándorló a főváros környékéről érkezett, valamint a Felvidékről, őket követik a Dunántúliak, valamint a német nyelvterületről érkezők. Megemlítendő az is, hogy a XIX. század végi gazdasági válság következtében - az első világháború kitöréséig - az Osztrák-Magyar Monarchia területéről több mint három millióan vándoroltak ki Amerikába, ebből több százezer magyar volt. A kivándorlási láz tulajdonképpen az 1880-as évek elején érte el Magyarországot. Statisztikai kimutatások szerint 1899-1913 között az ország területéről 1 390 525 személy vándorolt ki, köztük több mint 400 000 magyar. A kivándorlók zöme, több mint 86%-a az Egyesült Államokban telepedett le. A kivándorlók harmadik, illetve negyedik generációs hazalátogató leszármazottjai teszik ki a külföldi családkutatók igen jelentős hányadát.
Csak akkor csillapodott le némileg a hangulat, amikor
híre járt, hogy Verhovay túl van a közvetlen életveszélyen. Hónapokig
kellett ágyban maradnia. Ezalatt az idő alatt a Függetlenség sorvadni
kezdett, barátai és munkatársai nem értettek a lapvezetéshez, hiányzott
belőlük Verhovay lendülete és mozgékonysága. Amikor felgyógyult, már
meglehetősen siralmas állapotban találta lapját. De hamarosan újra
talpra állította. Új és új harcokat kezdett, új és új sikerekkel.
Bár sem megerősíteni, sem cáfolni nem lehet, Thaisz Elek jelentésében
azt állította, hogy a zavargások mögött az egyetemi ifjúság és a
szocialisták álltak. Viszont, amint a tüntetések elfajultak és
radikalizálódtak, úgy hátrált ki a megmozdulások mögül a politika és az
újságírás személyiségei. A békés tüntetések elvadulását a a
Függetlenségi Párt is segítette, amely rendszerellenessége ellenére a
korszakban tömegeket tudott megmozgatni egy-egy ügy érdekében, valamint
a Függetlenség című újság is a nép oldalára állt, amely provokatív
hangvételű cikkeinek sokaságával radikalizálta olvasóit. Az 1879.
december 14-én indult lapot ez tette közismertté, és ugrásszerűen
megnövelte népszerűségét.
A tüntetéssorozat címzettje eleinte kizárólag a Nemzeti Kaszinó, a
frakkos banda volt. A későbbiekben ez alakult át a gazdagok elleni
általános zavargáshullámmá. Ekkor már maga a gazdagság, a mágnásság, az
arisztokrácia volt a fő célpont. Ehhez hozzájárult az is, hogy az
1873-as gazdasági világválság miatt egyébként is általános volt a
gazdagellenes közhangulat. Az emberek úgy gondolták, hogy az
arisztokrácia az utolsó évtizedekben romlásnak indult, az ország ügyei
helyett csak saját jólétével, boldogulásával, és az élet élvezésével,
habzsolásával foglalkozott, és ez ellen mindenképpen tenni kell.
Az akcióformákat vizsgálva kijelenthető, hogy a párbajt követő spontán
tüntetés még békés volt, mindössze annyi történt, hogy naranccsal
dobálta meg a tömeg a Nemzeti Kaszinó ablakait. Január 13-án csapott át
a megmozdulás erőszakoskodásba, a kaszinó ostromával, a rendőrök
megdobálásával, és ez már halálos áldozatokig is vezetett. Másnap már
teljes volt a káosz, lövöldözésre is sor került, majd a zavargók
célpontja áttevődött a Rókus kórház elé. Ekkor már utcai gázlámpák
sokasága és egy hentesbolt is bánta a zavargásokat. Elmondható tehát,
hogy az eleinte békés tüntetéssorozat fokozatosan csapott át erőszakos
eseményekbe, sőt, köztörvényes bűnesetekbe is, azonban néhány nap után
mintegy varázsütésre véget ért, kifulladt.
Végeredménynek elmondható, hogy a tömeg szempontjából a tüntetéssorozat
eredménytelenül zárult, hiszen számukra semmi sem változott meg,
életkörülményeikben semmilyen pozitív változás nem következett be. A
lázítás, gorombaság, rongálás és ellenszegülés vádjával letartóztatott
embereket rövid ideig tartották bennt, és a büntetési tételek is
alacsonyak voltak. A legsúlyosabb büntetést - mintegy két hónapot - az
ismert csavargóra, Kabasovits Miklósra szabták ki, valószínűleg nem csak
a zavargássorozatban való részvétel, hanem egyéb ügyei miatt is. A
királyi főügyész elítélte a rendőrség passzív hozzáállását a
letartóztatottakkal szemben, s nagyobb "megtorlást" szeretett volna.
Ennek ellenére a büntetésekből nem lett precedens értékű ítélet.
Valószínűleg a hatalom szempontjából az elfogott személyek
jelentéktelenek voltak, s nem a tüntetések főkolomposait sikerült
elfogniuk, hanem olyanokat, akik az első sorokba keveredve egy-egy
lámpát vagy ablakot bevertek.
A századfordulót követően az utcai véleménynyilvánítások száma
ugrásszerűen megnőtt, s a tüntetőket már politikai és gazdasági célok
vezették. A nagyfokú szervezettség láttán elmondható, hogy az egyes
megmozdulások mögött már beazonosítható szervezetek álltak, s
megjelentek a munkásmozgalmak élére álló felforgatók. A tömeg
mobilizálása ezáltal hatalmas méreteket öltött.
Vasárnapi Újság, 1880. január 18.
A főváros oly izgalmuk és véres utczai események
színhelye volt az utolsó napokban, minők az 1860-iki októberi nagy
demonstráczió óta nőm fordultak elő. A Verhovay-Majthényi párbaj
körülményei ingerültséget vittek mindenhová, ahová csak híre jutott;
ahol csak beszéltek a szomorú esemény felől, falzúdulás visszhangzott
utána. Az események kapcsolatába jutott a nemzeti kaszinó is, melynek
körében uralkodó nézetekre történt hivatkozás a párbaj előzményeiben. E
hivatkozás tehát a nemzeti kaszinóra vonta a figyelmet, sőt az események
ódiumát is.
Megkezdődtek a tüntetések a kaszinó ellen.
A párbaj 10-én délben történt. Másnap, 11-én este zajongó tömegek
jelentek meg a hatvani-utczában a nemzeti kaszinó előtt. Éltették
Verhovayt, s különböző czímekkel illették a mágnásokat. Kiáltották, hogy
«frakkos banda» és hogy «revolver-mágnások. A rendőrség, melynek
hivatala ugyanebben az utczában van, gyorsan megjelenhetett, meg is
jelent gyalog és lóháton, de a tömeget nem lehetett szétoszlatni. Erre
tehát a szintén közel Iévő Károly-kaszárnyából a Kussevich-ezred
(aradmegyei) egy szakasza is megjelent, fel is tűzte a szuronyt, de nem
kellett erőszakot használnia, mert a tömeg - az igaz, hogy lassan - de
végre is szétment, úgy éjfél körül. Mindössze egy pár el fogatás
történt. E hó 12-én este újra csoportosulás és zajongás volt a kaszinó
előtt. A tömeg kisebb, a hangulat kevésbé fenyegető, mint előtte való
este, hanem a zaj csak akkora. Katonaság nem jelent meg. A demonstráczió
minden nagyobb kihágás nélkül ért véget.
E hó 13-án délután elterjedt a hír, hogy Verhovay rosszabbul lett, hogy
életéhez álig lehet remény.
A hatvani-utcza már esti 6 óra körül szokatlanul népessé vált,
perczről-perczre mindig többen és többen érkeztek, s nemsokára megszűnt
a járás-kelés, mert a tömeg nem mozdulhatott. A megjelent rendőrök hiába
igyekeztek utat nyitni a közlekedésre. Az ide vezető utczákon sokaság
özönlött össze. A zaj és kiáltozás a kaszinó előtt fokozódott. Odafent
világosak voltak az ablakok, s olykor-olykor alakokat is lehetett látni.
Egyszerire az egyik ablak csörömpölve betört. Erre, mint jeladásra,
házzá kezdtek a többi ablakok bezúzásához. A belváros utczáin bajos
hajigálni való követ találni, kezdetben tehát négy-krajczárosok
pattogtak a vastag kristály-üvegen: de nemsokára erősebb hatású lövegek
is kerültek a szemközti háztól, melynek kapualját most falazták be, s a
téglákat ki lehetett tördelni. Vasdarab, kalapács is akad. Óriási
kiáltozás közt verték be egymásután a saroképület ablakait.
Ekkor egy csapat lovas rendőr jelent meg, s a kaszinó kapuja előtt
állást foglalt. Gunykaczaj és szitkozódás fogadta. A rendőrök
erélyesebben akartak föllépni, kardot is rántottak, de a sűrű tömeg egy
pillanat alatt lefegyverezte őket. Egy lovas rendőrt is letéptek
nyeregéből, és össze-vissza verték. Körülbelül 50-60 gyalog s vagy 40
lovas rendőr volt jelen, de csak nem bírhattak többé a tömeggel s több
rendőr megsebesült. Ekkor a Károly-kaszárnyában készen álló katonaság
nyomult elő. Először egy század jött a Kussevich-ezredtől, aztán másik
század, később pedig a Schmerling-ezredből négy század.
A katonaság dobpergés és trombitaszóval érkezett, és szuronyszegezve
elűzte a tömeget a hatvani-utczáról. A kaszinó körül őrség állt föl. A
szuronyok elől a nép a széles Kerepesi útra, a nemzeti színház felé
húzódott, a hol tömör tömegben újra megállt, harsányan kiáltozott, s
több gázlámpát kioltottak. Ezt a tömeget szuronyszegezve rohanta meg a
katonaság. Nem mindenki menekülhetett, és sebesülések történtek. A
katonaság ezentúl fegyverrel űzött el a közeleső utczákból mindenkit, s
a sebesülések és befogatások száma szaporodott. Néhol kődobásokkal
fogadták a katonákat.
A katonaság az elfoglalt utczák bejáratait elállta, és senki sem
mehetett oda. A kerepesi uton a kocsik sem közlekedhettek. Már elmúlt
éjfél, mikor a zavargások elcsöndesültek. Ez éjjel három nehéz
sebesültet, vittek a Rókus-kórházba. Pap Árpád 19 éves festő növendék,
kinek homlokán, arczcsontján és hátán van szúrás. Reisz Ignácz, 31 éves
pinczér koponyáján kardvágás, hátán szuronydöfés; a harmadik Kálmán
Henrik. A sebesültek számát természetesen nem lehet tudni bizonyosan,
mert magán körben ápoltatnak. A rendőrök közül 8 gyalog és egy lovas
rendőr sebesült meg; többnyire össze vannak zúzva; megsebesült Majsai
János rendőrségi tollnok is.
A befogottak száma 31 volt, többnyire iparosok. Ezek legnagyobb részét a
kihallgatás után másnap szabadon bocsátották. Egy hírlapírót, Kovács
Pált, a Közvélemény dolgozótársát is befogták.
Reggelre a fővárosi rendőrség falragaszokban intette nyugalomra a
közönséget s a zavargások ismétlődésére a legszigorúbb intézkedések
megtételére figyelmeztette.
A kaszinó választmánya e hó 14-én délben ülést tartott, ez ülés
határozata folytán a lapokban is kinyilvánítja, hogy a nemzeti kaszinó
társaskör lévén, melynek tagja lehet minden művelt ember, szabályai
értelmében, házi ügyein kívül, senkinek utasítást nem adhat s nem adott.
A véres emlékű események azonban meg nem értek véget. Január 14-én este
nemcsak ismétlődtek, hanem még szomorúbb következésekre vezettek.
A csoportosulás ép úgy kezdődött, mint az előbbi estéken. Különben e
napon úgy szólva állandó csoportosulás szinhelye lett a kaszinó előtti
utcza-rész, hol a közönség a betört ablakok megnézésére meg-megállt.
Este a gyülekezés, a tömegek alá-föl hullámzása csakhamar olyanná vált,
hogy a kereskedők a szokottnál korábban siettek becsukni boltjaikat. A
lovas-rendőrök egy darabig négyesével czirkáltak alá-föl a hatvani
utczában; gyalog is volt vagy tíz, mely arra szorítkozott, hogy a
közönséget ne engedje megállni. Úgy félkilenczig meglehetős csend volt;
kevés éljen vagy fütty hallatszott a kaszinó előtt; de ekkor aztán a
harsogó éljen Verhovay, abezug kaszinó s más fölkiáltások egész erővel
hangzottak. Erre lovas rendőrök törtek ki a rendőrségi épületből. Zárt
sorokban vágtattak neki a tömegnek, mely a hirtelen támadás által
meglepetve, egymást nyomta, gázolta. Az elül levők menekülni akartak, a
hátrább levők nem tágítottak, hanem káromkodtak. A ki nem tudott gyorsan
menekülni, a lovak letaposták, a rendőrök pétiig pálczáikkal ütlegelték.
A tömeg visszanyomatott a szomszéd utczákba, s ott is tovább folyt az
üldözés. A gyalog rendőrök ezalatt sokat befogtak. A hatvani utczai
Kammon-kávéház előtt az oda menekültek sűrű csoportban álltak; a
rendőrök ütlegek kíséretében szorították be az embereket és meghagyták a
kávéház bezárását.
A kaszinó környezete ezzel meg volt tisztítva. Az elkergetett tömeg
visszahúzódott a kerepesi-ut torkolatába, a nemzeti színház elé. Nagy
tömeg volt ez, mely székében ellepte a hatvani-utcza, országut és
kerepesi-ut keresztezésével képződő nagy tért, s messze lenyúlt a
kerepesi-uton. Itt egyszerre tördelni kezdték az utczai lámpákat, s
kioltották a gázlángokat.
A kaszárnyából katonaság érkezeti, a Schmerling-ezred több százada,
feltűzött szuronynyal legelőször is a hatvani-utczát zárták el; aztán
pedig a kerepesi-utnál összegyűlt tömegek ellen léptek föl. A tiszt
rohamot fuvatott, s a katonák gyors lépésben indultak. A tömeg futni
kezdett beljebb a kerepesi-uton.
A kerepesi- és országut által képezett utcsomó is megtisztult. Itt
jelent meg báró Edelsheim Gyulai katonai főparancsnok több tábornok
kíséretében. Egész hadi látványt nyújtott e kép. Innen adattak parancsok
a különböző helyen levő csapatokhoz. Nem bocsátottak erre senkit; még a
színházból jövő közönségnek is kikikerülővel lehetett csak a belvárosba
jutni.
A katonaság a kerepesi-uton megtorlódott tömeget szuronynyal kezdte
elűzni. Egymást törve-zuzva menekült meg a nép, mert az üldözés most már
vadul folyt, s a szuronyok használata általános lett. A katonák végig
űzték a tömeget csaknem az egész kerepesi-uton. Sajnos, hogy a dologház
több ablakát beverte egy pár suhancz.
Rémületes arányokat vettek az események a sip-utczának a kerepesi-utra
néző részén. Itt lövések történtek, melyeknek két áldozata lett, Ez
esetet sokféleképén beszélik el. Azt is áIlították, hogy a katonaság
sorlövést adott, de azt is, hogy a tömeg közül lőttek.
A sip-utczánál a rendőrség többeket be akart fogni, de nem engedték, s
birokra került a dolog. E dulakodás közben egyszerre lövések
hallatszottak, s a lövéseknek két áldozata lett: Schwartz Adolf jogász
és Hajnal András bérkocsis.
Egy szemtanú előadása szerint a katonaságot a tiszt lövésre vezényelte,
de a katonák nem adtak sorstüzet, mert rajvonalban lévén fölállítva, a
parancsszót csak a közelben levők hallhatták meg, s így 7-8
lövés-történt, az is nem egyszerre.
Schwartz Adolf, izraelita vallásu, jogász, csak nézője volt a jelenetnek
s a fal mögé húzódott. A golyó fején találta, azonnal összeomlott. A
Rókus-kórházba szállították mindjárt, a hol alig hogy megmondhatta még
nevét s meghalt.
A 213-ik számu bérkocsi a katonaság által elzárt dohány-utczába akart
hajtani. A bérkocsis Hajnal András golyótól találva, holtan omlott le az
ülésből. Szintén a Rókus-kórházba vitték. Sebesülés, elgázolás és
befogatás sok történt ez este és éjjel, mert éjfél körül volt már, mikor
végre az utczák néptelenülni kezdtek, s a katonaság is visszavonulhatott
a kaszárnyába.
Beszéltek merényletekről is; nevezetesen hogy báró Edelheim-Gyulai
főparancsnokra rálőttek, s hogy Krautwald tábornokra petárdát dobtak,
sőt hogy a kaszárnya előtt álló Faustenberg tábornokra is rá lőttek. Egy
rejtélyes lövés csakugyan történt a Károly-kaszárnya előtt, épen akkor,
mikor báró Edelsheim több liszttel visszatért. A 150-ik szárnu bérkocsi
vágtatva ment el melettök, s egyszerre lövés hangzott a kocsi felöl,
mely folytatta útját. A kocsist később elfogták, vallatták, de nem tud
számot adni a lövés felől, és szabadon is bocsátották. A rejtély
megfejtéséül azt hozzák föl, hogy a kocsi kereke bizonyosan egy elejtett
töltényen ment át, s igy származott a lövés.
E szomorú éjjel a rendőrség által befogottak száma 15, kik közül másnap
huszonegyet szabadon bocsátottak. Egy lovas rendőr ezúttal is
megsebesült kődobás által.
Szomorú sors érte Machinitzkyt, a Lipót-utczai Semsey-féle ház
felügyelőjét. Az uj-világ utasába indult fiáért, e akkor ért oda, mikor
a katonaság rohamot intézett, lövés dördült el e pillanatban.
Machinitzky elesett, a katonák rárontottak, puskatussal és szuronyokkal
ütötték-vágtták, s ha a tiszt közbe nem lép, fölkonczolják! A
szerencsétlen haza szállittatván. dr. Roth orvos vagy husz ütési és
szúrási sebet talált rajta. Egy mély seb a koponyáján van; ezt a lövés
ejtette, s a golyót még nem vették ki. Machnitzky állapota veszélyes. A
szerencsétlen arra kérte ismerőseit hogy hírlapok utján fejezzék ki
háláját a tiszt iránt, a ki megmentette.
Január 15-én este uj csoprtosulás jelei mutatkoztak a hatvani-utczában.
A rendőrség tehát nem engedett megállapodni senkit. A boltokat mind
bezárták, a lámpák nagy részét eloltották; sőt később a hatvani-utcza
minden bejáratát rendőrök állták el.
A kerepesi-ut elején azonban csakhamar nagy tömeg képződött, mely
fütyölt, kiabált s kővel és fagyott hóval dobált. Egy rendőr ismét
megsebesült. A lovas rendőrök erre nekiugrottak a tömegnek, s hátra
kergették. Suhanczok és gyerkőczök most hozzáfogtak az utczai lmpák
tördeléséhez, melyeket csak aznap készítettek el. Bezuzták a
lámpaüvegeket, s kezdték eloltogatni a lámpákat. A tömeg, mely koránt
sem volt akkora, mint az előbbi estéken, lármával húzódott a népszínház
felé. Utközben a Rókus-kórház háta mögött lévő kert léczkerítését
kezdték bontogatni, s a léczet szétosztották.
A népszínház körül a rendőrök felszólították a rakonczátlan csapatot,
hogy menjen haza. Ne hagyjuk magunkat! - kiáltá valaki, s erre három
lövés történt, állítólag a tömeg közül; de a lövések senkit sem
találtak. A rendőrök befogtak egy embert, kit azzal vádolnak, hogy ő
lőtt. Ragioni rendőrt egy léczdarabbal, mely tele volt kiálló szögekkel,
nyakon ütötték és megsebesítették.
A lövések folytán a rendőrtiszt Jekelfalussy miniszteri tanácsoshoz ment
jelentést tenni, s Jekelfalussy és báró Fehérváry tábornok (a honvédelmi
minisztérium államtitkára) felszólítására ismét katonaság jelent meg a
Kussevich-ezredből, Thaisz rendőrkapitány csakis ekkor tudta meg a
katonaság közbelépését, mely különben fölösleges is volt, miután a
háborgók a Józsefvárosba szorítva, csakhamar szétoszlottak, s s 11 óra
körül már helyre volt állítva a rend az egész városban.
Befogás ezuttal is elég történt; kivált gyerkőczöket fogtak el, kik a
lámpákat pusztították.
A napok óta tartó tüntetések a legkínosabb helyzetet teremtették a
fővárosban. Este felé a belváros nagy részében már nem lehet
biztossággal megfordulni, később pedig a külvárosok egy része is el van
zárva, s a belváros egy részébe sehogy, nagy részéin pedig kerülőkön
lehet jutni. A kereskedéseket, üzleti helyiségeket, kávéháziakat, korán
bezárják, az üzlet-emberek nagy kárára. Valóságos ostromállapot ez.
Mindenki óhajtja a rend és nyugalom helyreállítását. A hírlapok melegen
felszólalnak a rend érdekében, s nyugalomra intenek mindenütt.
Szegedi Napló, 1880. január 20.
Budapest is kezd már nagyváros lenni. Akár egy
Párizs. Fölpezsdül benne a vér, a szíve sebesebben kezd dobogni. Nem az
a lassú, gondolatszegény város, ami Prága vagy Berlin, hanem az érzelmek
városa, mellyel a napi sajtó játszik kénye-kedve szerint. Savoyai Eugen
mondta egykor, hogy a magyar nemzetben nincs forradalmi anyag, s valóban
nincs, még ma sincs.
A magyar elem lobbanékony is, mindenekfölött szeret a maga esze szerint
járni, s emiatt ritkán van egy véleményen, sõt az ezerfelé ágazik el.
Kis dolgokban nincs tehát egyetértés s ha véletlenül van is, nem
alterálják a kis dolgok. Nálunk a forradalmat csak nagy injúriák
szülhetik. S ez okból igen ritkák a zavargások. Nem is volt 1861 óta ily
nagyobb mérvű utcai demonstráció. S ily szomorú kimenetelű még talán nem
is volt.
Csakhogy milyen különbség az idő között! Akkor az alkotmány volt
veszélyeztetve, s a demonstráció közjogi sérelmekből meríté alapját,
most pedig egy magyar köznemes, az ellenzék volt vezére kormányoz Budán,
s a demonstráció egy sajnálatos incidensből keletkezett egy kaszt ellen,
a mágnások ellen.
Álljunk meg itt és gondolkozzunk kissé, tegyük kezünket a nemzet
ütőerére, s pillantsunk vissza a legközelebbi múltakba.
Hányszor vétettek már kormányok nagyobbakat, mint a Nemzeti Kaszinó. S
mégis tűrte a nép. Szurony között kísértette Tisza a ceglédi deputációt.
Kassai toasztot mondott a király, s egyszer sem nyilvánult a
fölháborodás tényekben, de valahányszor a mágnás-kaszinó tesz valamit,
mindig borzasztó hullámokat ver föl egyik-másik stiklije, legyen az
bármily jelentéktelen. Emlékezzünk csak vissza a Nikó Lina ügyre, amikor
ezernyi tömegekben tódult a nép demonstrálni a Népszínházba, s lázas
izgatottságban tartották a fővárost a tömeges párbajok.
Mi egyéb az a hirtelen föllobbanó gyűlölet, mint az, hogy a nép érzi,
miszerint van egy kaszt, mely összetart, mely bele nem olvad a
nemzet-testbe, s mégis uralkodik a nemzet fölött, egy kaszt, mely
büntetlenül tesz mindent, mely mikor ősi javait eltékozolta, zsíros
hivatalokban és nagyszabású gsäftekkel szipolyozza a nemzetet. Egy
kaszt, mely minden kormányt támogat, s melyet minden kormány támogat.
E népzavargásokban, melyek annyi gyűlölettel fordultak az úgynevezett
»kaszinó« felé, a demokratikus törekvéseket lehetetlen észre nem venni,
melyek mindinkább nagyobb tért hódítanak a magyar nép szívében.
De térjünk át ezen odiózus ügy processzusára - s illetve genezisére.
Kisülnek a kisbirtokosok intézetének árnyékában gazdálkodó úri kompánia
kriminális viselt dolgai. Tarnóczy Gusztáv igazmondása pattantja. A
frakkos bandát legelőbb Tisza Kálmán veszi pártfogásába, majd egyre
világosabb lesz az elkövetett sikkasztási láncolat. Végh Ignácot nem
tudják elfogni. A közvélemény csakhamar meggyőződik róla, hogy nem
akarják. Mégpedig azért nem akarják elfogni, hogy rá ne vallhasson az
»urak«-ra.
Ily nagy mértékű korrupcióban támad egy lap, mely kíméletlenül ostorozza
a bűnösöket, mind nagyobb-nagyobb fényt derít a rablóbarlang hőseire,
kiknek egy része Kaszinó-tag is. S ekkor ebből a Kaszinóból előáll egy
ügyes, kipróbált lövő, kinek semmi köze ehhez az ügyhöz, ki egy betűvel
sem volt érintve és meglövi a hírlapírót, - amiért az igazat mondott.
Hát nem vérlázító igazságszolgáltatás ez? Hát lehet-e még mélyebben
süllyedni a társadalomnak, mely eleget eltűr? Hiszen gróf Zichy Viktort
sem azért golyózták ki, mert nem viselte magát a becsülethez méltólag,
hanem azért, mert nem lőtte le Asbóthot. Ismerjük a kaszinóbeli urak
gondolkozását.
Néhány éve csak, hogy grófot kirekesztettek a Főrendiházból és a
Kaszinóból. Ekkor azt kérdezte e sorok írója egy kaszinó tagtól, miért
rekesztették ki Forgách Sándor grófot?
- Hát tudja - így szólt a kaszinói tag -, Forgách 48-ban muszkavezető
volt, mégpedig nemhogy aláírta az okmányt, hanem tényleg is vezette a
muszkákat...
- Tehát ezért?
- Oh dehogy! Hanem ebben a minőségben egy csata után egy honvédtiszt
holttestét a lábaival rúgta meg...
- Tehát ezért?
- Oh dehogy! Egy babonás orosz tiszt, nem tűrhetvén a holttestben [!]
történt e bántalmazást, arcul ütötte Forgách grófot. S õ ennek dacára
sem kért az orosz tiszttől elégtételt. Emiatt rekesztették ki.
E jellemző eset eléggé illusztrálja a kaszinói gondolkozást. Hazafiatlan
az és erkölcstelen. S nem csoda, hogy mindannyiszor fölháborodást okoz,
valahányszor kicsap a société medréből s a polgári életbe nyúlik be.
Mert mulassanak a méltsás urak en famille, amint akarnak. Hanem a mi
cirkulusainkat ne bántsák, mert a sarkukra talál tapodni a canaille.
Az előadottakból ítélve, az a kérdés, indokolt volt-e az utcai tüntetés
vagy sem.
Indokolt volt, mert a rend legfõbb õre, a kormányelnök támogatta a
frakkos bandát Tarnóczy leleplezésével szemben, mert a rendőrség
támogatta Véghet és kompániáját az igazságszolgáltatással szemben, s
mert a Kaszinó még a közvéleményt is el akarta hallgattatni pisztollyal.
Ily körülmények közt kitõl várt volna orvoslást a nagyközönség? Kormány,
rendőrség a gazemberek részén látszott lenni, s az elhagyatottság
fölháborító érzete mintegy ösztönözte arra, hogy önmaga vegyen
elégtételt. De mégsem vett. A nép mérsékelt, higgadt maradt, mindössze
is tüntetett, hogy fülébe zúgja bizonyos köröknek akaratát. S
valószínűleg le is csendesült volna az első tüntetés után minden, mert
elég volt abból annyi, ha Tisza Kálmánéknak eközben egy ötletük nem
támad.
Az az ötletük, hogy itt az idő Tisza Kálmán régi tervét, a
sajtószabadság megszorítását kivinni. Agent provocateuröket állítottak
föl, s a rendőrség tovább inszcenírozta a tüntetést. Folytatódott a
hajsza, omlott a vér, s Tisza Kálmán úr célt ért. Ma már ott áll, hogy
egész könnyedén megbarátkoztathatja pártját és a koronát is a
sajtószabadság megszorításának eszméjével. Hozzá is fogott. A lapok,
még a félhivatalosak is, máris nyíltan beszélik, hogy most sajtópöröket
indíttat a kormány, s ezek kimenetelétől teszi függővé a sajtóra
vonatkozó rendszabályok hozatalát. Igen! Meg fog történni. El fog
némulni az igazság végképpen, s még betűk alakjában sem fogja merni
mutatni többé magát. A gazság pedig fölemelt fővel, a becsület fehér
ruhájában fog járni ezentúl. Így akarja ezt Magyarország
miniszterelnöke: Tisza Kálmán.