Hollán Sándor és fia államtitkárok voltak, megbecsült polgárai a Magyar Királyságnak. 1919-ben a Dunába lőtték őket a Lenin-fiúk. Emléktáblájukat 1946-ban elpusztították. A kommunista diktatúra alatt még kimondani sem lehetett a két ártatlan áldozat nevét. A Demszky Gábor vezette Budapest a kétezres évek végén megpróbálta megakadályozni, hogy újra elhelyezzék az emléktáblát a Lánchídnál. Demszkyék a Magyar Tudományos Akadémia állásfoglalását kérték, akik elkészítették a kívánt szakvéleményt.

AJÁNLÓ

Míg a Tanácsköztársaság kommunistái 1919-ben az idősebb és ifjabb Hollán Sándort meggyilkolták, majd 1945 után a Népköztársaság kommunistái megpróbálták eltörölni az emléküket, addig a jelenlegi Magyarország kommunistái az igazságtételt igyekeznek megakadályozni mind a mai napig.

Kun Béláék a megtorló akciók és kivégzések mellett túszszedéssel akarták megfélemlíteni a társadalmat, Salamon Konrád történész megkerülhetetlen műve (Nemzeti önpusztítás) szerint összesen 489 túszt ejtettek" "A már korábban letartóztatott Bartha Albert és Friedrich István a Gyűjtőfogházban találkozhatott többek között Wekerle Sándor és Esterházy Móric volt miniszterelnökökkel, valamint Darányi Ignác, Lovászy Márton, Hazai Samu, Polónyi Géza, Balogh Jenő, Szurmay Sándor és Szterényi Sándor volt miniszterekkel, de őrizetbe vették Huszár Károly és Simonyi-Semadam Sándor későbbi miniszterelnököket is" – írta Salamon.

Ehhez a zsarolási művelethez kapcsolódott a vörös terroristák egyik leghírhedtebb gyilkossága is: "A Lenin-fiúk részt vettek a túszszedésben is. Az április 23-án este elhurcoltak között voltak idősebb és ifjabb Hollán Sándor volt államtitkárok".

Az egyik terrorista ifjabb Hollánra különösen haragudott, s közölte is társaival: "Ennek most befűtök. Amikor behívtak katonának, elutasította a felmentési kérelmemet".

Amikor az összeszedett túszokkal a Lánchídhoz értek a két Hollánt leparancsolták az autóról és gyalog kísérték őket az első pillérig. Ott arccal a Duna felé a vaskorlát mellé állították apát és fiát, s a bosszúálló Lenin-fiú közölte velük, elérkezett a kivégzésük pillanata. Ezután mindkettőt tarkón lőtték és testüket a Dunába dobták.

Armand Lebrun könyvillusztrációja

Hogy pontosan mi is történt? Az, hogy az egyik vörösterrorista haragudott az államtitkárra, mert az nem hagyta, hogy megússza a háborút. Egy olyan alak, aki később már szívesen harcolt – hazája védtelen polgárai ellen.

A Lenin-fiúk gyilkosságát még visszataszítóbbá teszi, hogy Hollán Sándorék teljesen ártatlanok voltak, de a dualizmus korának egyik legelismertebb családjaként tökéletes célpontoknak számítottak. Idősebb Hollán Sándor nagybátyja az a Hollán Ernő volt, aki mérnökként és katonaként is hazánk legnagyobbjai közé tartozott (az 1848-49-es szabadságharcban mutatott vitézsége miatt Kossuth Lajos őrnaggyá és Pétervárad hadmérnöki főnökévé nevezte ki. Hollán Ernőt a szabadságharc bukása után internálták, bebörtönözték, de ez sem törte meg. Kiváló mérnökként, a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként baráti kapcsolatot alakított ki Széchényi Istvánnal és Deák Ferenccel, s a magyar vasút létrehozásának egyik legnagyobb alakja lett).

Idősebb Hollán Sándor és ifjabb Hollán Sándor államtitkárokként váltak ismertté, utóbbi egy időben a MÁV igazgatója volt. Őket lőtték a Dunába a terrorlegények.

A gyilkosságot személy szerint Lázár Andor és Mészáros Sándor követték el, a túszszedésre a hírhedt Cserny József utasította őket. A Tanácsköztársaság bukása után Mészáros és Cserny a bíróság elé került – több gyilkossági ügyet tárgyaltak egyszerre, végül mások mellett Korvin Ottót is kivégezték –, Lázár viszont megszökött (ahogyan Kun Béla és a vörös terror legtöbb fontos vezetője is). A bírósági ügy 1919 novemberében vezető hír volt a korabeli sajtóban, több újság szélsőséges gyűlölettel írt a bűnösökről – ebben szerepet játszott az is, hogy a Hollán-család köztiszteletben állt.

Idősebb és ifjabb Hollán Sándor

A Pesti Hírlap visszafogottabb tudósítása:

Vári főügyész előterjesztette vádindítványát, amelyben gyilkosság bűntettével vádolja Cserni Józsefet, Mészáros Sándort […] és a szökésben lévő Lázár Andor terroristát mint tettestársakat, továbbá Bordon Rudolf sofőrt, Karsai József postaaltisztet és feleségét mint bűnsegédeket. Karsai József és Karsai Józsefné ellen az a vád, hogy ők, akik gyűlölték a Hollán-családot, besúgásaikkal és adatszolgáltatásaikkal a gyilkosságot előmozdították.

Erkel Ferenc

A Pesti Hírlap idézte a meghallgatott Mészáros vallomását: "Felmentünk a Lánchídra. A híd közepe táján megállottunk, Lázár egy pisztolyt nyomott a kezembe és azt mondotta, hogy ezt a két embert ki kell végezni. Arccal a víznek állítottuk őket. Balról az idősebb, jobbról a fiatalabb Hollán állott. Mi a hátuk mögött állottunk körülbelül egy lépés távolságra. Lázár és én egyszerre lőttünk, mind a kettő nyomban összeesett és meghalt".

A vallomások szerint, amikor jelentették Csernynek az esetet, ő egy "rendben van"-nal nyugtázta a gyilkosságot. Abban is megegyeznek a források, hogy cigarettával kínálta az egyik résztvevőt. A bíróság természetesen Csernyt is meghallgatta, nem meglepő, hogy azt mondta, egyáltalán nem számított a gyilkosságra: "A listán nyolc név szerepelt. Én Sáskát és Lázárt elküldöttem, arra nem számítottam, hogy ölni fognak, mert Lázárról tudtam, hogy intelligens ember" – magyarázta a Pesti Hírlap szerint.

Cserny ártatlanságáról most csak annyit: számos gyilkosság mellett az ő nevéhez kötődik a "körmeneti támadás" is. Cserny 1919. június 22-én fél század vöröskatona élén rátámadt a krisztinavárosi templom körül úrnapi körmenetet járó hívekre és több lövést adott le rájuk. Dénes Artúr ügyvéd a támadásban életét vesztette.

A Friss Újság korabeli cikkében felidézte a Hollánékat feljelentő házmesterpár meghallgatását. Átlátszó tagadásuk a tudósítás szerint még a per közönségét is elszórakoztatta: "Ezután Hollánék elbocsájtott házmesterét, Karsai József portást, ennek feleségét és egy lakót hallgattak ki, akiket azzal vádolnak, hogy ők jelentették fel a vörösöknél a Hollánokat, akiket gyűlöltek" – így a cikk, amely a bíróság és a vádlottak párbeszédét is idézte:

– Miért kiabálta a ház udvarán, mikor el kellett mennie: >Ha én most elmegyek és a feleségemnek valami bántódása lesz, kiirtom az egész Hollán-családot< ?
– Kérem szépen, ezt, én ilyet nem kiabáltam, nem is mondtam. Én a Hollánok ellen semmiféle feljelentést, besúgást nem követtem el.
– Miért voltak magánál detektívek már a Hollánok elfogatása előtt is?
– Mert figyelték a Hollánokat.

Karsai Józsefnére kerül a sor.

Elnök: - Maga nagyon dühös kommunista volt.
Karsainé: - Dehogy kérem, méltóságos úr. Sőt nagyon ellene voltam a diktatúrának.

Már itt is felbukkant a kommunista diktatúra rettegett kulcsszereplője: a jelentgető házmester. A vörösterroristák védekezése persze igen gyenge lábon állt, a Hollán-gyilkosság mellett több hasonló ügyük volt.

Végül Csernyt és Mészárost is kivégezték (Lázár ugye szökésben volt), a Hollán-ügy többi vádlottja – köztük a besúgó házmesterpár – megúszták börtönbüntetéssel.

Kegyetlen hónapok voltak ezek: a menthetetlen akcióra (vörösterror) jött a menthetetlen reakció (fehérterror), de később konszolidálódott a megcsonkított ország helyzete.

Hollán Sándorék emlékére a család táblát állíttatott a Lánchídnál, és normális körülmények között ez a történet itt be is fejeződne. De jól tudjuk, hogy a huszadik század egészen másról szólt. Az emléktábla túlélte az egyre sötétebb időket, a második világháborús bombázásokat, így egészen 1946-ig a helyén maradt.

Akkor a híd újjáépítésekor megsemmisítették, majd a "Hollán Sándor" nevet is megpróbálták kitörölni a történelemből, a leszármazottak szerint az egész család életét megnehezítették. Az Arcanum folyóirat-keresője az 1946 és 1989 közötti korszakra kutatva egyetlen egy találatot sem ad elő a Hollán-család tragédiájáról. Mintha ez a gyilkosság meg sem történt volna.

A helyzet a rendszerváltás után sem változott sokáig, amíg a kétezres végén a család és a Bombagyár blog elérkezettnek látta az időt arra, hogy valahogy visszakerüljön az emléktábla. Harcolni kellett ezért is.

AJÁNLÓ

Már önmagában is szégyenteljes (és önmagán túlmutat), hogy a rendszerváltás után nem került vissza az emléktábla, de kevéssé meglepő, ha azt nézzük, hogy – ha minden igaz, és nem hallottunk ezzel kapcsolatos cáfolatról – Demszky Gábor vezetése alatt 2009-ig egyetlen egy (!) olyan emlékmű nem épült a fővárosban, ami a vörösterrorra emlékezne. Egyszerűen kiradírozták ezt a néhány hónapot. Ugyanúgy, ahogyan 1989 előtt.

Bár a civilek gyűjtést indítottak az emléktábla elkészítésére, annak kihelyezését Budapest vezetése egyszerűen megvétózta. A Fővárosi Közgyűlés "2008. december 16-i ülésén indoklás nélkül elutasította azt a kezdeményezést, hogy 2009. március 21-re, az 1919-es vörös hatalomátvétel 90. évfordulójára visszakerülhessen a Lánchídra az az emléktábla, amelyet 1920-ban állítottak fel két, ott meggyilkolt áldozat emlékére a családtagjaik" – írta a Magyar Nemzet, amelynek újságírói, néhai Szarka Ágota és Laczik Erika felvállalták ezt a szomorú ügyet (a Népszabadság egyetlen sort sem írt az egészről).

A közgyűlés egyébként a Magyar Tudományos Akadémia általuk kért (vagy inkább megrendelt) állásfoglalására hivatkozott, amit a napilap kérésére sem hoztak nyilvánosságra.

Annak hátteréről Pók Attila beszélt csak a Magyar Nemzetnek, mint a Történettudományi Intézet igazgatóhelyettese. Ő úgy látta, hogy "szakvéleményükben azért nem támogatták az emléktábla visszahelyezését a Lánchíd budai pillérére, mivel ilyen közösségi építményeken ez nem szokás. Emléktábla az avatónak, építőknek vagy azoknak a személyeknek jár, akik közreműködtek a közösséget szolgáló mű létrehozásában".

Az ügyről a Népszava is írt, de a cikk alcíme mindent elárul a valaha még szociáldemokrata újság szellemiségéről: "Horthynak már húsz éve is voltak illegális rajongói – A Lánchíd történelmi emlékhely".

Ennyi. Ebben az interpretálásban, aki a vörösterror ártatlan áldozatainak emléket állítana, az csakis Horthy "illegális rajongója" lehet. Nincs más skatulya.

A lap idézte az MTA állásfoglalását, ami arra is utal, hogy a Nemzettel ellentétben ők legalább megkapták azt: "Az MTA-nál ugyanis arra jutottak a szakemberek, hogy a Lánchíd olyan nemzeti történelmi emlékhely, melyre csak a saját intézményi történelmükre vonatkozó emléktáblát szabad elhelyezni. A Lánchídhoz rengeteg más történet, egyéni sors kapcsolódik, és nincs az a szempontrendszer, melynek alapján el lehetne dönteni, melyik érdemel táblás megemlékezést a hídon és melyik nem".

Azt javasolták, hogy inkább máshol legyen az emléktábla. Esetleg egy eldugott kis utcácskában. Szempontrendszer, Horthy nevének emlegetése, az MTA okosan kifundált magyarázata. Van egy kifejezés, amit másra alkalmaznak, de itt is eléggé szemléletes: a vörös polip.

Ne tévedjünk, nem véletlenül nem lehetett 2009-ig emléktáblája Demszky Gábor Budapestjén Hollán Sándoréknak, sem a vörös terror egyetlen áldozatának.

Nézzünk egy kis családtörténetet, hogy megvilágítsuk, mire gondolok. Miért viselkedett ennyire vörösként Budapest Demszky alatt? Miért nem volt hajlandó egy ilyen aprócska, békítő gesztus megtételére?

Demszky Gábor nagyapja, Demszky Rudolf az első világháborúban fogságba esett, majd a magyar internacionalisták egy csoportjával csatlakozott a Vörös Hadsereghez. Erről maga Demszky ír regényes családtörténetében. Később a nagyapa visszatért Kassára, majd beszervezték ahhoz az Interhelpo nevű szervezethez, ami a Komintern alá tartozott. Demszky és testvére az Interhelpo alkalmazottaiként a Szovjetunióba mentek, de 1926-ban elbocsájtották őket "szabotázs és munkahely elhagyása miatt". Demszky Rudolf később visszatért Kassára. A kominternes alkalmazott fia már külkeres és impexes lett (!), unokája pedig először akkor hallatott magáról, amikor maoista tüntetésük miatt egy évre felfüggesztették az ELTÉ-nél.

Demszky Gábor 1972-ben, már jóval az 1968-as csehszlovákiai bevonulás után (amikor már az összes tisztességes, épelméjű ember szakított a kommunista eszmékkel) szervezett társaival szélsőbalos megmozdulást – vörös kokárdával lázadtak – állításuk szerint (benne van vallomásuk az ABTL-es dossziéban) azért, hogy ezzel válaszoljanak a március 15-ei "nacionalista" tüntetésre (azaz a nemzeti ünnepre). Arra, amelynek tagjaira sokkal keményebb büntetés várt, míg Demszkyékkel (ismét a dosszié szerint) kedélyesen elbeszélgettek a rendőrségen, ahol a későbbi főpolgármester megígérte, hogy többé nem támadja be balról a diktatúrát. Nem is tette: szamizdatos és antikommunista lett, majd húsz évig vezette Budapestet.

Nem azt írjuk, hogy ilyen családi és egyéni múlttal nem lehet valaki antikommunista, mert lehet. De éppen az ellenkezőjének adta a jelét. Ha regnálása idején legalább egyetlen gesztust tesz a vörösterror áldozatai felé, ha vezetése alatt Budapest nem próbálja elgáncsolni a Hollán-család kezdeményezését, akkor Demszky történetét kezelhetnénk pozitívan is. Így viszont csak azt látjuk, ő is részese volt annak a harcnak, amelyet a kommunista diktatúra a mártírok ellen folytatott. Ha szándékosan, ha nem.

Előbb megölték őket a Lenin-fiúk, aztán megpróbálták eltörölni az emléküket a Rákosi-porontyok, végül nem engedték kitenni az emléktáblát a Demszky-fiókák. Így telepszik rá a vörös köd Magyarországra.

A táblát végül az ellenszélben is felavatták 2009-ben, de sokáig nem állt háborítatlanul. Ismeretlenek előbb vörös festékkel öntötték le, majd 2009. október 15-én megrongálták, végül ellopták. A tettesek kilétére máig nem derült fény. Harmadjára 2011-ben avatták fel az emléktáblát. Azóta még nem verték le.

AJÁNLÓ