Budapest a Tanácsköztársaság idején

1918. október 31-én reggel nagyszámú küldöttség jelent meg a Városházán, élükön Szende Pállal, akit a Károlyi-kormányban aznap pénzügyi államtitkárrá neveztek ki. Tüzes beszédében Szende ostorozva a múltat kijelentette, hogy az új szellemnek a városházára is be kell vonulnia. A Nemzeti Tanács még aznap elfoglalta a városháza reprezentációs termeit, és a Nemzeti Tanács Hock János vezetésével itt ülésezett, itt vette ki az esküt a jelentkezőktől, itt tartotta nevezetes ülését az államforma megváltoztatása tárgyában. A kormány a tanácsba delegálta Bokányi Dezső, Preusz Mór és Czóbel Ernő szociáldemokrata vezetőket. Ettől az időtől kezdve a tanács csakis olyan határozatot hozhatott, amely a szociáldemokrata képviselők intencióinak megfelelt. Később a belügyminiszter leiratban értesítette a fővárost, hogy a föntebb említett három taggal együtt összesen 11 külső tag foglalhat helyet a tanácsban. Ezt a 11 tagot azután a miniszter a radikális-párt, a Károlyi-párt és a szociáldemokrata-párt tagjai sorából ki is nevezte. Az 1919. évi VII. törvény alapján megszervezték a Néptanácsot, amelynek 24 tagjából 6-ot delegáltak a fővárosi tanácsba.

Az 1919. március 22-én reggel megjelent hírlapok közölték a hírt, hogy a forradalmi kormányzótanács a főváros élére három népbiztost rendelt ki: még ezen a napon megjelent a Városháza hivatalos helyiségeiben Dienes László, Preusz Mór és Vince Sándor népbiztosok, akik rendeletben közölték a Budapest összes közalkalmazottjával, hogy átvették az irányítást a főváros fölött. Közölték, hogy működésükben nem ismernek sem törvényt, sem szabályt, sem szerzett jogot, hanem minden működésükben egyedül a proletariátus érdeke vezeti őket.

Március 27-én a három népbiztos elmozdították állásaikból a polgármestert, az alpolgármestereket, az árvaszék elnökét, a különféle tanácsnokokat, a tiszti főügyészt, a főszámvevőt, a főlevéltárost és az egyéb kerületi elöljárókat, akik helyébe nagyrészt a saját embereiket, munkásokat és szolgalelkű népséget ültettek. A főváros ilyen-olyan ügyeit ezen emberek vitták egészen az április 7-i választásokig. A választások után minden kerületbe 300 tagú kerületi munkás- és katonatanácsot választottak. E tanácsok 50-50 tagot, összesen 500-at küldtek a központi munkás- és katonatanácsba. A kerületi tanácsból 20 fős csoport irányította a kerületet, a központi tanácsban 80 fő irányította a főváros ügyeinek intézését. A 80-as központi intéző bizottság jelölte ki a központi igazgatás élére az öt tagból álló elnökséget. Az elnökség április 17-én vette át az ügyek közvetlen intézését, és ezzel a 3 népbiztos működése megszűnt.

Hivatalba lépése után az 5 tagú elnökség összehívta a Fővárosi Tanácsot, s utasításba adták, hogy azok dolgozzanak ki egy tervezetet az "új idők szellemének megfelelő közigazgatás szabályozására”. A tanács a tagjaiból alakított szűkebb bizottságra bízta a tervezet elkészítését; a bizottság el is készítette munkálatát, de ezt az illetékes faktorok még tárgyalás alá sem vették, mert nem találták elég radikálisnak.

A közigazgatást a központban csekély kivétellel a régi személyzet vitte. Emellett azonban nagy számban alkalmaztak új hivatalnokokat, főként olyanokat, akik a pártélet terén különös érdemeket szereztek. Az új alkalmazások száma a központban - a szakhivatalokkal együtt - körülbelül 500-ra tehető.

Egy divatárubolt kirakata 1919. áprilisának elején

A Tanács idején a nagyobb szabású útépítések, útfenntartó munkák teljesen szüneteltek. A közparkok fáit, kerítéseinek léceit, s a padok faanyagát költségtakarékosság okán elhordták tüzelőnek, s így a kár elérte a nyolcmillió koronát. Mivel a diktatúra napjaiban a víz-, gáz- és elektromos művek vezetőit is elmozdították a helyeikről s a saját embereiket ültették a helyükre, ezért a nagy fokú hozzá nem értés végett a szociális termelésből ígért jólét helyett itt a pusztulás, züllés és deficit következett be. A béreket ugyan tizenkétszeresére emelték, de mivel a szénért nem fizettek, nagyjából ötvenmillió korona adósságot hagytak maguk után. A dologi kiadások árát még úgy sem tudták fedezni, hogy a közművek tarifáit közel a nyolcszorosára emelték. A Tanácsköztársaság rablógazdálkodása a három közműszolgáltató százmillió koronás adósságát hagyta hátra.

Röviddel a proletárdiktatúra kikiáltása után a lakóépületek mindegyikét államosították, amelyek karbantartásának és építésének feladata így a kormányzótanácsra szállt. Budapesten a kommunizált bérházak karbantartását egyes kerületekben az „Építési direktórium”, egyesekben a kerületi munkás- és katonatanácsok, a többiben pedig a műszaki hivatalok látták el. A központi politikai megbízott a hivatalokba közel kétszáz főt vett fel heti 450-600 koronás fizetéssel; a diktatúra 133 napja alatt a főváros központi pénztára mintegy 390ezer koronát fizetett ki illetmények fejében.

A főúri palotákból a politikai megbízott múzeumokat és főleg proletárlakásokat akart létesíteni, illetve azokat ily célra sürgősen átalakíttatni. A lóversenytéri istállókat is lakóházak átalakítására óhajtotta igénybe venni, ez utóbbiakat valószínűleg a burzsoázia kitelepítésére. Mivel az építkezések megvalósításához kevés építőanyag volt fellelhető, ezért mindent lefoglaltak, ami az útjukba került: építési állványokat, eszközöket, szerszámokat, s mindent, ami az építéshez kellett. Az építkezések - részben anyaghiány, részben a szakmunkások szabotálása, továbbá a napi 50-80 koronáig terjedő bérrel alkalmazott munkások elégedetlensége és igényeiknek folytonos emelkedése, a szovjetpénz értéktelensége és az élelmezés csődje következtében - vajmi keveset haladtak előre. A politikai megbízott, mint a központi ügyosztály vezetője, a kommunizmus alatt az eddigi kimutatások szerint 7.930.395 koronát utalványozott ki a közpénzekből.

A proletárdiktatúra alkalmával a kórházigazgatókat rögtön eltávolították, s helyükre a vezetésben járatlan, tapasztalatlan al- és segédorvosokat és egy-egy fizikai munkást állítottak. A tekintélyek lerombolását kiterjesztették a lelkiekre is. Bomlasztó munkájuknak egyik programpontja volt a hitnek, a vallásnak lerombolása. Ezt a célt kívánta szolgálni a lelkészeknek és apácáknak a kórházakból való azonnali eltávolítása. A kórházakban a hatalmat főképpen a fizikai munkásvezetők vették kezükbe, akik intézkedéseik horderejét nem ismerve, mindenbe, még az orvosi adminisztráció és az orvosi kezelés ügyeibe is beleszóltak, tájékozatlanságukkal nem egyszer helyrehozhatatlan károkat okozva a kórházaknak. A kezükbe jutott hatalmat elsősorban arra használták fel, hogy a munkás- és ápolószemélyzet helyzetét javítsák. Az illetményeket azonnal több mint háromszorosára emelték fel, a vezetők javadalmazása azonban hatszorosra felment. A személyzet kedvezőbb elhelyezése céljából a külön szobákat és a legjobb fekvésű betegszobákat a személyzet részére foglalták le. A személyzet száma a legtöbb kórházban meghaladta az ápolás alatt álló betegek számát, ennek ellenére a kórházaink soha olyan piszkos, elhanyagolt állapotban nem voltak, mint a diktatúra idején. Különösen kirívó volt a helyzet a szanatóriumokban, amelyek között volt olyan is, ahol 40 betegágyra 200 jól fizetett, elsőrangú élelmezésben részesülő és kitűnően elhelyezett ápolónő, illetőleg munkás jutott.

A hatáskör kiterjesztésének vágya, a kényelmes szolgálatra és jól javadalamazott állásra vágyó elvtársak elhelyezési lehetőségének kibővítése vezetett a szanatóriumok és magángyógyintézetek szocializálásához. Hogy a tulajdonosaik milyen károkat szenvedtek a szocializálással, megállapítani nem tudjuk, az azonban megalapítást nyert, hogy az alig ezerre tehető betegágy fönntartása a proletárdiktatúra négy hónapja alatt 20 millió koronánál többe került.

A bolsevizmus anyagi és erkölcsi pusztítása a fővárosi fertőtlenítő intézeteket sem hagyta érintetlenül. A főváros volt népbiztossága 1919. évi április hó 8-án a főváros területén lévő valamennyi temetkezési vállalat összes felszerelését és anyagkészletét minden megtérítés nélkül lefoglalta, és a felszerelési tárgyaknak egy gyűjtőtelepre való összehordását rendelte el.

A Váci úti Fertőtlenítő Intézet

Május hó 5-től pedig a temetéseket ingyenessé tette oly módon, hogy az egységes típusú temetések után csak az esetben kellett 1000-1000 koronát megtéríteni, ha a hozzátartozóknak folyósítható vagyonuk (betétjük vagy folyószámlájuk) volt. Ez a megkülönböztetés azonban csak papíron volt meg, mert az úgynevezett vagyonos osztály is nagyrészt ingyenes temetésben részesült úgy, hogy a fizetett temetések után csak 168.000 korona térült meg.

Ami a főváros tulajdonában lévő három fürdőt illeti, ezek a proletárdiktatúra alatt szintén sivár helyzetbe kerültek. Az uradalmi gazdaságok, amelyek a főváros gabona- és hússzükségletét korábban túlnyomórészt szolgáltatták, kommunizáltattak, minek folytán legtöbbször annyit sem produkáltak, hogy gazdasági cselédségük és munkásaik konvencióját fedezhették volna. A kisgazdák viszont a kommunista fővárossal szemben ellenséges érzülettel viseltetvén, termelvényeiket vagy egyáltalán nem, vagy csakis nagy nehezen voltak hajlandók a fővárosnak átengedni, de még ezek a túl magas árak sem ösztökélték a gazdákat termelvényeik eladására, mivel az iparcikk-kereskedések kommunizálása következtében a gazdáknak nem volt módjuk pénzükért iparcikkszükségleteiket beszerezni.

Ennek következtében a főváros lakossága rákényszerült arra, hogy egyenként maga menjen ki vidékre, és iparcikkekkel (ruha, fehérnemű, cérna stb.) való cserélés útján szerezze meg a gazdáktól az élelmi cikkeket. Ezt a mind szélesebb körre kiterjedő „batyuzás”-t azután a kommunisták burzsoá eljárásnak minősítették, és mint ilyent, betiltották.

Az élelmi cikkek termelését a kommunizmus által teremtett túl magas mezőgazdasági munkabérek is nagymértékben megnehezítették. A főváros élelmezését felette megnehezítette az az anarchia is, amely szerint minden vidéki községben és járásban külön munkástanácsok alakultak, amelyek szinte szuveréneknek tartották magukat, és a központi kormányhatóságok semmiféle rendeletet nem fogadtak el, ha ezt a maguk szűk látkörük szerint nem találták érdekeiknek megfelelőknek.

A nagy nehézségek árán a vidéken megvásárolt élelmi cikkeket nem lehetett Budapestre felszállítani, annál a nagy kockázatnál fogva, amellyel a felszállítás részint az útközben napirenden volt fosztogatások, részint az útba eső egyes vidéki helyi direktóriumok önhatalmú lefoglalása folytán járt.

Az élelmi cikkeknek a lakosság közötti elosztását a kommunisták új rendszerek szerint akarták megszervezni. Előbb azzal kísérleteztek, hogy a hatósági kezelésben álló (jegyhez kötött) élelmi cikkeket (liszt, só, burgonya, cukor, zsír) a burzsoá lakosság jóval drágábban fizesse, mint a proletárok. Majd a lakosságot három kategóriába osztották úgy, mint testi munkásokra, akik az elsőrendű élelmi cikkekből a rendes fejadagot, a fejmunkásokra (hivatalnokok), akik leszállított fejadagot, és a burzsoákra, akik esetleg semmiféle élelmiszerjegyet sem kapnak, vagyis akiknek még elsőrendű élelmiszereiről sem akart a kommunista hatóság gondoskodni.

A burzsoának mondott lakosságról a kommunisták egyáltalán nem akartak gondoskodni. Ezért felhívták a lakosságnak ezt a részét, hogy hagyja el a fővárost. Majd a pénzintézetek útján kinyomozták mindazokat, akiknek 25.000 koronánál nagyobb vagyonuk volt, és ezeket egyenkint felszólították, hogy hagyják el a fővárost, ellenkező esetben a hatóság tőlük élelmiszerjegyeiket és lakásukat megvonja.

A kereskedelmet a kommunisták szukcesszíve megszüntették. Így előbb az iparcikküzleteket kommunizálták, majd a lakosság élelmezését is állami vállalat kezelésébe akarták letenni. E célból egymás után elkommunizálták a nagyobb fűszeres- és mészáros üzleteket, és azokból az Általános Munkás Fogyasztási Szövetkezet részére rendeztek be fiókokat.

De a főváros községi kezelésében lévő közélelmezési intézmények sem kerülték el a kommunizálást. Így a községi kenyérgyár, a községi élelmiszerárusító üzem és a községi lóhúsüzem munkásai külön-külön munkástanácsokat létesítettek, amelyek ezeket az üzemeket teljesen saját önkényük és intenciójuk szerint vezették, a munkások számát lényegesen és teljesen fölösleges módon megnövelték, a munkabéreket pedig két-háromszorosára emelték.

Egyáltalán, a kommunista gazdálkodás a főváros élelmezését a legválságosabb helyzetbe juttatta. A főváros sima, zavartalan ellátásának biztosítására a fővárosban felhalmozva volt élelmiszerkészleteket a kommunista malom teljesen felemésztette, új készleteket pedig nem gyűjtött.

A fővárosnak ezen élelmezési mizériák okozta károsodása szintén fölbecsülhetetlen, de még ezen óriási anyagi kárnál is súlyosabb az az erkölcsi károsodás, amely az élelmezési zavarok okozta elégedetlenség demoralizáló hatásával jár.

A községi konyhakerti gazdaság irányítása teljesen kisiklott a hivatalos vezetőség kezéből, és a gazdaságban az történt, amit a munkásság, helyesebben a szakszervezetek kívántak. A gazdaságot formailag is munkástanács vette át, s hogy ebben az új gazdasági rendben mily kevéssé voltak tekintettel az egyes gazdasági ágak természetére és jövedelmezőségére, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a régiekhez képest aránytalanul magas órabér mellett ebben a gazdaságban épp úgy, mint általában a mezőgazdaságban behozták az ipari vállalatoknál szokásos nyolcórai munkaidőt. Ennek természetes folyománya a munka- és terméseredmény lényeges csökkenése volt.

A fővárosi erdők a Károlyi-féle köztársaság kezdetétől fogva a proletárdiktatúra bukásáig sokat szenvedtek, sőt részben - a pesti fásítási övben - végleg ki is pusztultak. Az erdő- és mezővédelem sokat szenvedett a személyzetnek állandó gyűlésezése és tanácskozása folytán, amely őket kötelességüktől elvonta és fegyelmüket meglazította.

Birtokba vették a régi és új lóversenytereket, hogy ottan konyhakerti gazdaságokat rendezzenek be. Birtokba vettek 16 kávéházat és vendéglőt, azoknak élére üzembiztosokat neveztek ki, ezek kezelték a magánosoktól és a városi bérlőktől elvett vállalatokat, és számoltak az azokból befolyt összegekről. Ezek alapján a tulajdonosok és a bérlők a főváros ellen a bevételeikből kifolyóan visszatérítési és kártérítési igénnyel lépnek fel.

A bizalmi rendszert a „szociális termelés népbiztossága” az élelmiszer s a meglevő árukészletek igazságos elosztása érdekében az igényjogosultság megállapításának ürügye alatt rendelte el. Minden házban minden 5-5 lakás után házbizalmiakat kellett választani. Házbizalmi csak szakszervezeti tag lehetett. Valójában a házbizalmiak nem ezt a célt, hanem politikai célt szolgáltak, a proletárdiktatúrának, a szakszervezeteknek eszköze voltak.

A hosszas háború nyomán a lakásszükség, mint minden nagyvárosban, úgy nálunk is jelentkezett. A proletárdiktatúra alatt az ügyek vitelét a központi lakásbizottság vette át, a lehetetlenségbe menő kíméletlen erőszakoskodása a főváros polgárságára súlyos átok gyanánt nehezedett. A behelyezett lakók, a megtévesztett proletárfamíliák, az elvetemült vöröskatonák folytonosan remegésben tartották, és sok esetben halálba üldözték a lakásadót, sőt arra is volt példa, hogy kegyetlenül felkoncolták azt.

A házak köztulajdonba vétele természetesen a fővárosra is anyagi károsodást eredményezett. A proletárdiktatúra mindjárt uralmának elején „szocializálta”, vagyis minden térítés nélkül köztulajdonba vette az összes közlekedési üzemeket, melyek a főváros és környéke helyi forgalmát szolgálják.

A „szociális termelés” ezeknél a közlekedési üzemeknél abban nyilvánult, hogy az alkalmazottak létszámának szaporítása, a munkabérek szertelen emelése és a munkaidő leszállítása útján, továbbá az egyedül irányadó „proletárérdek” érvényesülése mellett minőségileg és mennyiségileg mélyen a normális átlag alá süllyedt munkateljesítmény folytán sikerült rövid négy hónap alatt 80 millió koronát meghaladó üzemi hiányt előidéznie.

De legnagyobb pusztítást végzett a kommunizmus ez üzemek alkalmazottainak, munkásainak erkölcsében, teljesen lezüllött munkafegyelmet hagyván ránk örökül.

Jellemző, hogy a proletár vezetők a főváros hintós fogatait állandóan oly szerfölötti mértékben vették igénybe, hogy arra azelőtt példa nem volt. A hintóknak magáncélokra és nők kocsikáztatására való felhasználása mindennapos jelenség volt.

A köztisztaságra a proletárdiktatúra kevés figyelmet fordított, ellenben a munkabéreket itt is lehetetlen magasra fokozta. A köztisztasági intézmények kára mintegy 7 millió korona volt.

A proletárdiktatúrát a városi gazdálkodás és pénzügyek terén is szervezetlenség és káosz jellemzi. Az óriási módon megnövekedett kiadásokkal szemben alig volt bevétel, és a mutatkozó hiányt az államtól kapott papírpénz pótolta. Jóllehet tehát a régi költségvetés nem felelt meg, új költségvetés még sem készült, s a gazdálkodás minden terv és korlát nélkül teljesen ötletszerűen folyt. A kiadások szinte lavinaszerűen emelkedtek, viszont a bevételek nagymértékben leapadtak. A főváros rendes kiadásai az 1919. évre 251,000.000-ban voltak előirányozva, amiből négy hónapra 84,000.000 korona esik. Ezzel szemben a tényleges kiadás 57,100.000-rel volt több, tehát kétharmaddal nagyobb, mint az előirányzat. A megelőző év hasonló időszakának kiadásaihoz viszonyítva pedig a proletárdiktatúra ideje alatt kerek számban 100,000.000-val több volt a főváros kiadása. A proletárdiktatúra négy hónapja alatt 26,000.000-val volt a fővárosnak kevesebb bevétele az előirányzatnál, és több mint 12,000.000-val volt kevesebb, mint a megelőző év hasonló időszakában. Vagyis végeredményben a proletárdiktatúra költségvetési mérlege 83,000.000-val volt kedvezőtlenebb az előirányzatnál, és 112,000.000-val kedvezőtlenebb az előző év hasonló időszakának mérlegénél.

A kiadásoknak a proletárdiktatúra alatti óriási emelkedését elsősorban a munkásság munkabéreinek szinte elviselhetetlen fölemelése idézte elő. Fokozta a személyzeti kiadásokat a sok új alkalmazás, jelesül számos, nagyrészt teljesen tudatlan és szakismeret nélkül való egyének a hivatalokban való alkalmazása. Egyes munkástanácsok az adót teljesen megszüntették, s az adót az önként fizetni akaró felektől sem vették át, mások ellenben a jobb módú adózóktól teljesen önkényesen szedtek adókat. Végeredményben a proletárdiktatúra ideje alatt a főváros területén állami és községi adó címén együttvéve 4,000.000 korona folyt be, míg a megelőző év hasonló időszakában 120,000.000 korona volt az állami és községi adóbevétel (magyarán: a proletárdiktatúra jó alkalmat kínált a burzsoá elleni valós vagy vélt sérelmek megbosszulására - a szerk.).

A proletárdiktatúra első ténykedése az volt, hogy úgy a fegyvereket, mint a katonai fölszerelési tárgyakat a polgári lakosságtól elrekvirálta, ugyanazokat a laktanyák raktáraiban lefoglalta, minek következtében az így lefegyverezett polgárság megfelelő polgárőrség és karhatalom hiányában teljesen ki volt szolgálva önkényes eljárásuknak.

Az úgynevezett tanácsköztársaság elrendelte Budapesten a „Vörös Hadsereg” részére lovak sorozását. Ezen a lósorozáson, melyet a diktatúra kétszer megismételt, 1 millió koronán fölüli térítési összeget fizettettek ki mintegy 1500 besorozott lóért. A hadügyi népbiztosság állandóan kevesellte a besorozott lovak számát, miért is a katonai ügyosztály személyzetét illetéktelenül vidéki lósorozásokra is kirendelte, egyben a katonai ügyosztályt közvetlenül a hadügyi népbiztosság hatásköre alá rendelte. A vidéken tartott lósorozáson 1500-on fölül besorozott lovak térítési díja és sorozási költségei csaknem 12 millió koronát emésztettek föl.

A forradalmi kormányzótanács elrendelte a 18-45 év közötti férfiak soroztatását. A közel 2 hónapig tartott sorozásokon 80.000 egyén állíttatott elő és 11.000 egyén soroztatott be. Ezek besorozási költsége közel 2 millió koronát tett ki.

Elrendelte, hogy a főváros alkalmazottaiból egy munka-zászlóalj állíttassák ki, ahova a legnagyobb presszióval kényszerítették be a tisztviselőket és alkalmazottakat.

A főváros tulajdonát képező laktanyákban a vörös katonák teljesen önkényesen helyezkedtek be, azokba önhatalmúlag, minden megkérdezés nélkül, bontottak, építettek, átalakítottak, 4-5 millió korona költséget okozva ezzel.

A fővárosi illetőség megállapításánál a törvényt semmibe sem véve, minden előfeltételtől eltekintettek, és minden okmány mellőzésével tömegesen állították ki az arra egyáltalán nem minősültek részére a helybeli illetőségi bizonyítványokat.

A főváros kegyurasága alá tartozó egyházi épületeket, a templomok kivételével, lefoglalták; a papokat illetményeiktől megfosztották, az egyházak vagyonát (templom-alapot, alapítványokat) elvették; a felekezeti anyakönyveket a felekezetektől elszedték, s a IV. kerületi állami anyakönyvvezetőségnél összpontosították, megfosztván ezáltal a lelkészeket attól a jövedelemtől is, amely őket az anyakönyvi kivonatok kiállításából járólag megillette. A kegyúri lelkészek legnagyobb részét lakásaikból kizavarták, vagy legalább is lakásaik nagyobb részébe idegen s lehetőleg alkalmatlankodni és hatalmaskodni kívánó lakókat utaltak be. Megmaradt lakásuk után a lelkészeknek lakbért kellett fizetniük, holott a természetben való lakás nekik illetményeik részét képezte.

A nagykorúságot a kommunista kormány 18 évben állapította meg, s ezért számos 24 éven alóli korban levő egyén - törvény szerint tehát nem nagykorú - kötött szülői, gyámi vagy gyámhatósági beleegyezés nélkül házasságot. Ez alapon számos könnyelmű, meggondolatlan házasság jött létre.

A kerületi munkástanácsok nem egyszer kísérleteztek, hogy az állami anyakönyvi hivatalokat is hatalmukba kerítsék, s ott kedvük szerint dirigálhassanak, ezek a kísérletek azonban az ügyosztály erélyes ellenállásán meghiúsultak.

A proletárdiktatúra alatti osztályvezetőnek pártoló javaslatára vagy anélkül is számos esetben engedélyeztetett névváltoztatás olyanoknak, akik magyar állampolgárságukat vagy erkölcsiségüket nem igazolták, s ezzel mód nyújtatott arra, hogy többszörösen büntetett tipikus bűnösök új név alá rejtőzve sikeresebben folytathassák bűnözésüket.

A főváros oktatásügyének intézésével az adminisztrációban teljesen járatlan, amellett pedagógiai tudásban és tapasztalatban is szegény tanítókat és tanárokat bíztak meg, akiknek a politikai megbízhatóság és a megelőző szakszervezeti agitatív működés volt erre egyetlen kvalifikációjuk.

A legféktelenebb terrort fejtik ki abban az irányban, hogy bekényszerítsék az egész tanítóságot a szakszervezetbe és magába a szocialista-kommunista pártba. A nemzeti érzésű és a vallásos meggyőződésű tanítókat üldözik. Sokat áthelyezéssel sújtanak, egyeseket el is mozdítanak. Egyes iskolák tanítótestületét valósággal szétszórják, s a szerintük megbízhatatlanok kezéből kiveszik az irodalom és a magyar történet tanítását. Magát a tanítás szellemét igyekeznek gyökeresen átalakítani, hogy minél hathatósabban szolgálja romboló céljaikat. Működésük végső eredménye: az iskolák tökéletes lezüllése, aminek viszont következménye, hogy egy egész nemzedék fogyatékos ismeretekkel és laza erkölcsi felfogással kerül ki majd az életbe.

A főváros szegényházaira a proletárdiktatúra alatt nagy feladatok vártak, mert hiszen kommunista felfogás szerint a munkaképtelen öregeket kivétel nélkül mind ilyen intézetekben kellett volna elhelyezni. A főváros árvaházaiban a nevelés szempontjából a kommunista éra csaknem helyrehozhatatlan károkat okozott, éppen úgy, mint az iskolákban. Az árvaházi növendékek maguk közül direktóriumokat alakítottak; a direktóriumi tagok egyik első kívánsága volt az intézeti igazgatók eltávolítása; a kisebb növendékeket állandóan izgatták, miért is a tanítószemélyzet helyzetét is tarthatatlanná tették.

Egyik árvaházunkban a direktóriumi tagok izgatására éhségsztrájkot akartak rendezni, reggelijük elköltését meg is tagadták, és mivel az intézet igazgatója velük szemben erélyesen lépett föl, őt a forradalmi törvényszéknél följelentették. Ugyanebben az árvaházban a házmester a tanítókat kívánta rávenni arra, hogy az igazgatót mozdítsák el, és őt ültessék a helyére.

A népélelmezés kérdésének kommunista értelemben való megáldása túlságos nagy feladat volt. Hozzá nem értő tanácskozó testületek vetettek föl mindenféle újító terveket, tényleg azonban semmiféle újítás nem történt.

Mindehhez még hozzá kell számítanunk azt az izgalmat s azt az állandó zaklatást, amely a durvasággal végrehajtott ruha- és fehérneműrekvirálás nyomán jelentkezett. A lőfegyverek, majd a ruha- és fehérnemű beszolgáltatásának ellenőrzése címén folytonosan ismétlődő s igen gyakran éjszakai órákban tartott házkutatások s az azokkal járó izgalmak kínszenvedéssé tették a polgárság életét. Természetesen ezeken a címeken tág tere nyílt a leggonoszabb egyéni vállalkozásoknak is, amelyeknek célja a fosztogatás, a rablás volt.

A lehetetlen magasságba szöktetett cselédbérek s a legkülönbözőbb irányú szertelen igények mellett a szakszervezetek vitték a döntő szót abban, hogy tarthat-e a „burzsuj” egyáltalán, s ha igen, tarthat-e vajon egynél több cselédet.

Az 1919. év tavaszának első napján későn este kitört kommunizmussal a kormányzó hatalmat rögtön elfoglaló proletárdiktatúra a kerületi elöljáróságokon már másnap éreztette teljes mértékben a hatását.

Volt kerületi elöljáróság, ahol a bizalmi férfiak a kerület elöljáróját már másnap megfosztották az állása hatalmától, és helyébe az elöljárói székbe egy általuk kiválasztott hivatalnokot ültettek. Ahol pedig ez meg nem történt, ott is az első órákban érezhető volt a diktatúra erőszakának a szele, és várható volt, hogy a kerület elöljáróját a vezetésben föl fogják váltani a diktatúrának megbízhatóbb emberei. Négy-öt nap múlva meg is jelentek a kerületi elöljáróságoknál a központi forradalmi tanács kiküldöttjei: a politikai megbízottak. Ezek is, kevés kivétellel, mindjárt abban a szellemben vezették a kerület közigazgatását, amely szellem végigvonult a kerületi munkás- és katonatanácsok egész ideje alatt.

A politikai megbízottakat rövid egy heti működésük után fölváltották a kerületi forradalmi munkás- és katonatanácsok. Április 1-én foglalták el a kerületi elöljáróságok épületeit, és ezzel mindjárt meg is kezdették a kerületek erőszakos igazgatását.

A megalakult s kerületenként 20 tagból álló munkás- és katonatanácsok, megválasztván a maguk kebeléből az elnök-, alelnök- és titkárból álló hármas direktóriumokat, vezették azután a legerőszakosabb módon a kerületek igazgatását egészen a proletárdiktatúra bukásáig. A kerületi direktóriumok a legtöbb helyütt munkásokból állottak, de volt tagjai közt sok kommunista kishivatalnok ember, sok olyan, ki állásából viselt dolgai folytán előzően elmozdíttatott. Maguk a munkástanácsok is javarészt munkásokból állottak, de volt köztük ügyvéd, ügyvédjelölt, kommunista érzésű különböző kishivatalnok, sőt sok nő is, köztük tanítónők is.

A kerületi tanácsok a népbiztosságoknak és központi forradalmi tanácsnak sem engedelmeskedtek mindenkor, ezeknek a rendeleteit sem hajtották végre akkor, ha az az ő féltve őrzött helyi hatalmukat csorbítani látszott. S ezért történt meg, hogy az egyes kerületek igen sokszor egy és ugyanazon ügyben külön-külön bocsátottak ki rendeleteket és hirdetményeket.

A munkástanácsok tagjai, maguknak hatalmat és hatáskört biztosítandó, a közigazgatásra az elöljáróságokon csoportokat állítottak fel, amelyeknek azután egy kis önállósággal vezetőivé lettek. A csoportok száma és ügyköre többször változott, míg végül majdnem egyformán mind a tíz kerületben tíz csoport volt.

A vezetők tudatlanságának volt megfelelő az ügyek elbírálása is. Az igazságügynél a proletáré volt az igazság a burzsujjal szemben, s a kihágásnál is aszerint szabatott ki a bírság vagy büntetés, hogy proletár vagy burzsuj volt-e a kihágó. Az igazságügyi csoportok egyike-másika a válásokba ítélkezni hivatott bíróság megalakításáig a hatalma tudatában a válni és újra házasodni akaró proletár ügyében is ítélkezni akart, lévén kommunista fölfogás, hogy mindenki azzal éljen, akit szeret, és hagyja el azt a házasságot, amit már nem kíván.

Volt cipőhivatal, ahol százával állottak az apró javításokat kérők; volt dohánykiutaló, ahol tömegek várták a kis járandóság engedélyezését. Hosszú vonalban sorakoztak a lakásért, nyaralási, utazási s más értékesebb engedélyekért jövők. S százával jöttek minden nap a vöröskatonák és vörösőrök a családi pótlék és munkabér-megtérítés engedélyezéséért. E két járandóság, továbbá a proletároknak adott nagy összegű segélyek és a közművelődési csoport által engedélyezett propagandapénzek megsokszorozták a tanácsköztársaság amúgy is mérhetetlen kiadásait.

A kiadások pedig ezek nélkül is tekintélyesek voltak, mert pl. az egyik nagyobb kerületben a munkás- és katonatanács tagjainak és alkalmazottainak munkabére a diktatúra alatt közel csekély egymillió koronát emésztett fel. Ezenfelül pedig ugyanebben a kerületben a más kiadások meghaladták a hárommillió koronát.

Ebben a zűrzavaros szervezetben dolgoztak a munkástanácsok csoportjaikkal minden rendszer nélkül, teljesen ötletszerűleg. De hogyan is lehetett volna rendszer egy teljes rendszertelenségben.

A diktatúra megdűlte előtt egy vagy két nappal talán utolsó ténykedése volt az egyik munkástanácsnak, hogy a tagjai és érdemesebb alkalmazottai részére három-háromezer koronás előlegeket engedélyezett, amit aztán a pénztár kulcsait őrző két tanácstag a régen őrzött 188 darab ezresbankóból volt köteles kifizetni. Hogy azután megdűlt a diktatúra, legtöbbje visszafizette az előleget, de nem az általuk annyira ócsárolt kékpénzben, hanem csak szovjetpénzben. Így a 188 darab ezresből csak 14 darab maradt a pénztárban.

A munkástanácsok több tagja, érezvén a diktatúra végének közeledtét, már napokkal előbb nem ment be a hivatalába, a diktatúra megdűltével pedig valamennyien siettek elhagyni helyeiket, dacára annak, hogy a diktatúrát követő munkáskormány a kiadott proklamációjában felhívta a munkástanácsokat, hogy további rendelkezésig mindegyik végezze a kötelességét.

Ezzel a sietős távozásukkal mutatták meg, hogy féltek az erőszakos cselekedeteik következményeitől, s hogy maguk sem hitték el sohasem, hogy az emberiség javát célzó eszméket szolgálták.
 

Bankjegyek

Az Osztrák–Magyar Bank – a Monarchia közös központi bankja – számára kizárólagos szabadalom biztosította a papírpénznyomtatást a Monarchia teljes területén. A bankjegygyártás Bécsben folyt, Magyarországot is onnan látták el. Az első világháború során a bécsi kormányzat szándékosan csökkentette Magyarország bankjegyellátását.

A háború után a Károlyi-kormány arra kérte a közös bankot, hogy juttasson nyomólemezeket és papírt a bankjegygyártás elindításához Budapestre (a pénzszállítás abban az időben kockázatos lett volna). Megkapták a háború idején gyártott 1 és 2 koronás bankók, valamint az ideiglenes (szükség-) pénzként nyomtatott 25 és 200 koronás, ún. fehér pénzek nyomólemezeit (vagyis csak az igénytelen kivitelű és a bomló Monarchia területén amúgy is korlátozottan elfogadott pénzek gyártására nyílt lehetőség, a korábbi, ún. kék pénzek nyomtatásának lehetőségét az osztrákok megtartották maguknak). E bankjegyek nyomtatását a Károlyi-kormány készítette elő, majd a Tanácsköztársaság idején is folytatódott forgalomba hozataluk. A tanácsállam bukása után e bankjegyeket Bécsben hamisítványnak minősítették. A bécsi és a budapesti kiadások a sorszám alapján különböztethetők meg. (1 korona: 7000 felett; 2 korona: 7000 felett; 25 korona: 3000 felett; 200 korona: 2000 felett.)

Az 1918. október végén nyomtatott, s 1919. május 20-án forgalomba állított korona
(érdekessége, hogy a hátulja üres volt, arra nem nyomtattak semmit)

A zűrzavaros pénzügyi helyzet a Tanácsköztársaságot is a megoldáskeresésre sarkallta. A tervezetek és próbanyomatok arról tanúskodtak, hogy szándék volt az önálló jegybank felállítására, végül más megoldást kerestek. Ezen tervezetek soha nem kerültek forgalomba, de némelyiket felhasználták a postatakarékpénztár pénzjegyeinek tervezésénél.

A Magyar Postatakarékpénztár 10 és 20 koronás pénzjegye
(1919. nyarán került nyomtatásba, és 1918. január 8-án vonták vissza a forgalomból)

A Magyar Postatakarékpénztár 100 koronás pénzjegye
(1919. júliusában került nyomtatásba, de forgalomba már nem állították)

A Magyar Postatakarékpénztár 1000 koronás pénzjegye
(1919. augusztusában került nyomtatásba, de forgalomba már nem állították)

A postatakarék-pénztári jegyek forgalomba hozatalára a Magyar Tanácsköztársaság Forradalmi Kormányzótanácsa kötelezte a Magyar Postatakarékpénztárat, amely tehát mint az ország emissziós bankja működött akkoriban. A pénzjegyek fedezetét az Osztrák–Magyar Bank letétbe helyezett bankjegyei (kék pénzek) képezték – így kerülvén el az inflációt. Sokféle pénztárjegytervezet készült, de csak öt-, tíz- és húszkoronás címletek kerültek forgalomba.
 

Képek a Tanácsköztársaság idejéből

1919. május 1.

Ezen a napon vörös drapériák borították Budapesten a Királyi Vár oszlopos homlokzatát, diadalkapu magasodott a Lánchíd budai hídfőjén Marx és Engels szobraival. A Vérmezőn Leninnek állítottak szobrot a proletárünnep alkalmából. Ugyanitt hatalmas vörös katafalk emlékeztet a Martinovics-per kivégzett áldozataira.

A Hősök tere nagy átalakítása

A Millenniumi Emlékmű bevont vörös drapériával

Reggel hatkor zenés ébresztő, kilencig gyülekező a főváros huszonnyolc helyén az ünnepi felvonuláshoz. Színpadok, tánchelyek mindenütt, főképp a Városligetben és a Népligetben. Zenekarok a Mátyás-templom és a Bazilika erkélyein, az Operaház és a Nemzeti Színház előtt. Kilenctől déli egy óráig hömpölygőit a Hősök terén álló dísztribün előtt a felvonulók sokezres tömege.

Képnézegető / 7 kép:

Previous Next

Nagy feltűnést keltett a teljesen egyedül menetelő Franz Chatwal kovácsmester, aki Linz városából gyalogolt Budapestre, hogy részt vehessen a munkásszolidaritás nemzetközi ünnepén. A maga díszítette májusfát, amelyet a menetben vitt, a különböző mesterségek jelvényei borították. Minden úgy zajlott látszólag, ahogy a kormányzótanács részletes rendelete előírta.

A Millenniumi Emlékmű leemelt és ledöntött szobrai

Ferenc József szobrának maradványa 1919. április 11-én

Kivételes gondossággal készült fel erre a napra a fővárosi mentőszolgálat. Megerőltető orvosi munka folyt valamennyi készenléti helyen. Ügyeleti szolgálatot tartottak Budapest fontos csomópontjain és a tömegrendezvények helyszínein, így a Hősök terén, az Oktogonon, a Nemzeti Színháznál, a Vérmezőn, a Népligetben, a Margitszigeten, az Iparcsarnoknál, a Millenáris Sporttelepen.

Vidámnak és boldognak szánt népünnepélyeken még soha nem ájultak el, nem estek össze éhségtől és kimerültségtől oly sokan, mint az 1919. május elsején. A tömeg sodródó forgataga miatt a rászorulók nagy része nem is juthatott orvos kezébe. De ha sor került is segélynyújtásra, nem minden eset került bele a mentősök naplójába. Amit följegyeztek, az is példátlan szám: a felvonulások és gyűlések órái alatt száznegyvenhét esetben riasztották a mentőket.

Sötétedés után tűzijáték rakétafényei világították meg Budapestet. Ekkor már egyetlen vezető sem mutatkozott a nyilvánosság előtt, mert a Szovjetházban tartózkodtak: itt ülésezett a politikai bizottság. El kellett dönteni, hogy mit tegyenek a katonailag majdnem reménytelen helyzetben. Ide érkeztek a jobboldali szakszervezeti vezetők is. Bekapcsolódva a politikai bizottság vitájába, követelték, hogy haladéktalanul mondjon le a kormányzótanács. Döntés viszont nem született, s abban állapodtak meg, hogy vasárnap ülést tart a kormányzótanács, egyszersmind összehívják a szokott helyre, az Újvárosháza üléstermébe az ötszázas budapesti munkás- és katonatanácsot, a vasas szakszervezetek bizalmi testületét, meg a fővárosi munkásezredek küldötteit.

Ünnep az Alagút előtt (Konecsni György rézkarca)

Previous Next

AJÁNLÓ

1919-es hírek

Budapesti Hírlap, 1919. december 28.

Az összeesküvés szálai, mint az eddigi vizsgálat megállapította Bécsig, sőt Prágáig nyúlnak el. A legnagyobb feltűnést nyilván az fogja kelteni, hogy az egész komplottnak értelmi szerzője Károlyi Mihály. Legalábbis ezt vallották az eddig letartóztatott kommunisták valamennyien. Ugyanis Károlyinak vezetésével akarták újból proklamálni a proletárdiktatúrát. (…) A bécsi magyar kommunisták oly messzire mentek élvezett szabadságukban, hogy állítólag megüzenték a bécsi magyar követségnek, hogyha Korvin Klein Ottót nem engedik szabadon, levegőbe röpítik a bécsi magyar házat. Ezért a bécsi magyar követséget néhány nap óta rendőrség őrzi. – Az eddig rendelkezésre álló adatok szerint négy kommunista érkezett december elején Bécsből, akiknek a feladata az volt, hogy tiszti ruhában a Gellért-szállóba behatolva Horthy fővezért meggyilkolják. Vezetőjük Szamuely László volt, aki huzamosabb ideje Kelemen László álnév alatt rejtőzött Budapesten. Ez a Szamuely Szamuely Tibornak második testvére, aki a diktatúra alatt a vidéken működő rögtönítélő bíróságnak volt tagja s ebben a minőségben rengeteg embert végeztetett ki.

Szamuelynek és négy cinkostársának 60 kiló ekrazit állt a rendelkezésükre, azonkívül letartóztatásuk után lakásukban egymillió korona értékű idegen valutát és Szamuely László tulajdonában rengeteg ékszert és ruhát találtak. Ezekkel az értékekkel akartak vesztegetni, börtönzárakat nyitni, agitátorokat fizetni s a Gellért-szálló és a miniszterelnökség alkalmazottaihoz hozzáférkőzni. A nyomozás azt is megállapította még, hogy különböző helyeken nagy mennyiségű kézigránátot, fegyvert, géppuskát és más harci eszközt tartottak kézen, sőt részben már ki is osztották a csőcselék között, de szervezés alatt állt Lenin-fiúk újabb gárdája is. Megtalálták továbbá a letartóztatottaknál a budapesti csatornahálózat térképét is, és megállapították, hogy ennek segítségével a Gellért-szállót, a miniszterelnökséget és az Operaházat, kivált a királyi palotát és a Mátyás-templomot is föl akarták robbantani. Az eljárás azért folyik a katonai büntetőtörvénykönyv alapján, mert elsősorban az állam hadereje ellen irányuló bűncselekményről van szó. Szamuelyt négy rendbeli gyilkosság kísérletével vádolják, azonban eddig tagad. Eddig 7 férfit és 2 nőt tartóztattak le s hír szerint a gaztettekben egy volt népbiztosnak a családja van belekeverve. – Az eddig letartóztatottak részleges beismerő vallomást tettek s ennek alapján folyik a vizsgálat, amelyet Turchányi ügyész vezet. Legújabban egy repülőgépre is akadtak, amely ugyancsak a kommunisták rendelkezésére állott. – Pénteken (26-án) házkutatást tartottak a Szociáldemokrata Párt titkárságának, a Népszava szerkesztőségében is.

A Magyar Távirati Iroda jelenti: A Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának este élénk élete volt. Huszár Károly miniszterelnök beszédet intézett a párttagokhoz, amelyben a többi között ezeket mondta: – Súlyos természetű bűnügy derült ki az utóbbi napokban. Igen súlyos vádakról van szó, amelyek arra engednek következtetni, hogy messze elágazó, közönséges bűnügy nyomára jöttek. Merényletet követtek el a minisztérium és a fővezér ellen. Az ügyben a hadbíróság nyomoz. – Horthynál az ügy elég jó kezekben van. A vizsgálat mai állása arra enged következtetni, hogy az ügy minden szálát sikerült kibogozni. Mindenkit, aki ebben az ügyben kompromittálva van, felelősségre vonunk. Nem engedjük meg, hogy a bűnösök közül egy is elmenekülhessen. Viszont hiba lenne az, ha egyesek vétkéért testületeket, esetleg kis pártot hibáztatnánk. – A bűnügy vizsgálata kiderítette, hogy az egész ügyben nem is annyira a munkások, mint inkább intellektuelek vannak belekeverve. A vizsgálat megállapította, hogy az összeesküvők föl akarták robbantani a miniszterelnökséget, az összes minisztériumokat, a Gellért-szállót, meg akarták ölni a fővezért és a kabinet tagjait. A bűnösöket elfogták és beismerésben vannak. A vizsgálat a bűnügynek minden részletét kiderítette és megállapította, hogy a merénylet szálai egészen Leningrádig nyúlnak. (…) Nemcsak a bűnösök vannak letartóztatva, hanem a bűnjelek birtokában is vagyunk, s remélem, hogy a pártot rövidesen tájékoztathatom a részletek felől is.

• Történelem
• Kommunizmus