1944. április 3-án támadták meg országunkat először az ellenséges amerikai bombázó repülők, majd 1945. március 26-án, egy Szombathely elleni bombázással záródott le történelmünk eme rövid, mégis roppant intenzív időszaka. A II. világháborúban összesen 1024 magyar települést bombáztak legalább egyszer az amerikai, brit vagy szovjet repülőgépek. Noha a légitámadások célja a hadiipar megbénítása volt, ennek ellenére senki sem érezhette magát biztonságban. 

AJÁNLÓ

1942. szeptemberében az ország több mint egy éve hadban állt, de úgy tűnt, a fővárost nem érheti baj, sőt, olyan jelentős városfejlesztési beruházások kezdődtek, amelyek korábban elképzelhetetlenek voltak. Átadták a leendő gyorsvillamos lánchídi megállóját, elvégezték az épülő metró próbafúrásait az Astoriánál, gőz­erővel haladtak az Óbudát Angyalfölddel összekötő Árpád híd munkálatai is. Ugyanekkor épült a Széll Kálmán téri villamos-, mi több, 1943-ban a Horthy Miklós (napjainkban Móricz Zsigmond tér) körtéri HÉV-végállomás. Persze adódtak kellemetlenségek, akadozott az ellátás, és a korábbi árubőség is szerényebb volt, de azt leszámítva, hogy a gumiabroncs- és üzemanyaghiány miatt kevesebb autót lehetett látni, a buszközlekedés pedig szinte teljesen megszűnt (sínautóbuszok jártak villamospályán), semmi nem utalt arra, hogy háború van és tízezrek pusztulnak el az orosz fronton.

Egyre több falragasz hívta fel a lakosság figyelmét mindenféle – elsősorban takarékossággal, illetve a polgári védelemmel kapcsolatos – hazafias kötelességre, de a főváros lakossága mintha nem is vett volna tudomást arról, ami körülötte zajlik.

Mivel 1941-től rendszeressé váltak a légi próbariadók, ezért 1942. szeptember 4-én sokan nem is vették komolyan a valós riadót, amikor valóban támadás érte a fővárost. A bekövetkezett bombázást a szovjetek hajtották végre, amelyhez Moszkvából érkeztek a gépek, s valószínűleg csupán az erőfitogtatás volt a célja, hiszen a rakományukat vaktában szórták le a Műegyetem, a Városmajor és a Rózsadomb környékére, valamint a kispesti szegénynegyedre.

Bombatölcsér a Városmajorban, szeptember 5-én

A régi Szent János Kórházat ért találat a Széna téren

Többek között találat érte Zilahy Lajos rózsadombi villáját, valamint a városmajori templomot. Ezen támadásoknak 11 halálos áldozata volt.

A Riadó! című képes magazin a lakosság könnyelműségét ítéli el:

Amikor megszólalt a sziréna, a lakók bizony nem vették valami komolyan a riasztást, vihogtak, futkároztak, csak éppen az óvóhely pincéjébe nem siettek. Akkor csapott közéjük a bomba. Szerencsére nem robbant" – nyilatkozza egy házfelügyelő, a lap tudósítója nem véletlenül jegyzi meg, hogy "szomorú, de kényszerű súlyt adott ez azoknak a tennivalóknak, amelyeket mind a hatósági légoltalom, mind az önvédelem keretében mindnyájunknak a leglelki­ismeretesebben végre kell hajtanunk. Bebizonyosodott immár, hogy minden részletében halálosan komoly az, amit a vezetésre hivatottak rendeletekben, tanfolyamokon, élőszóban és írásban hirdettek

Erkel Ferenc

1935-ben jelent meg a légvédelmi törvény, amelyben elrendelték, hogy a 14-60 év közötti magyar állampolgárok kötelesek részt venni a légoltalomban, melynek során "a védekezés érdekében a lakosság mozgása korlátozható", valamint "a légoltalmi kiképzésekről és szolgálatról való elmaradást 2 hónapos, hadi helyzetben pedig 6 hónapos elzárással rendeli büntetni".

1937. december 5-én megalakult a Honvédelmi Minisztérium Országos Légoltalmi Parancsnoksága alá tartozó - ám elsősorban civilekből álló - ún. Légoltalmi Liga, amelynek fő feladata a lakosság "mozgósítása és tájékoztatása volt légoltalmi ügyekben". A Liga igyekezett minden rést kitölteni: színes címlappal, jó minőségű papírra nyomott hetilapjukban, a már idézett Riadó!-ban csak légoltalommal foglalkozó cikkek, rendeletek és fotók jelentek meg, a számtalan brosúra, plakát és kiskáté mellett tankönyveket is kiadtak.

A Légoltalmi Liga kiadványa (kép: Darabanth)

1939-ben, a háború kitörése után kötelező középiskolai („a természetrajz, illetőleg a kémia keretében tanítandó”) anyaggá vált a légoltalmi ismeretek tantárgy, mint ahogy a helyi Liga-csoportok megszervezése is a rendőrkapitányok, polgármesterek, illetve a jegyzők vezetésével. Ők lettek a felelősei annak, hogy a településükön legyen rendesen kidolgozott légoltalmi terv, hogy tisztességesen képezzék ki és szereljék fel a szolgálatot teljesítőket.

Azt nem tudni, hogy a különböző kiadványokat mennyire vették komolyan az emberek, de az biztos, hogy a szovjet támadás után mindenki odafigyelt a légoltalmi sziréna jelzéseire. Miután egyre sűrűbbé váltak a németek elleni légitámadások, a magyar politikusok biztosakká váltak abban, hogy a magyar településeket is támadás fogja érni idővel. Budapest központi szerepe és gyárainak helyzete miatt kiemelt célpontnak számított az ellenséges erők számára.

1943. augusztus 14-től kezdődően, Róma szabad várossá nyilvánítása után felerősödtek azok a hangok, amelyek Budapest érdekében is hasonló eljárást tartottak volna célszerűnek. Az ötletet először Rassay Károly képviselő dobta be a Fővárosi Közgyűlésben, ám a túlzott németbarátsággal semmiképp sem vádolható Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter már 1943. augusztus 17-én leszögezte a parlamentben, hogy szó sem lehet erről, mert kizárólag a város "önkéntes alapon történő" kiürítését tartotta jó megoldásnak. 1944. január 25-én olyan minisztertanácsi határozat született, hogy sürgősen hozzá kell látni Budapest kiürítésének előkészítéséhez. Kiürítési kormánybiztosnak Vörös Géza vezérőrnagyot nevezték ki. Február 22-én a főpolgármester, Homonnay Tivadar azt kezdte el sürgetni, hogy nyilvánítsák Budapestet is nyílt várossá: ötpontos beadványában többek között arról ír, hogy a kiürítésnek nincsenek meg a feltételei. Ezt támogatta - a később Dachauban elhunyt - külügyminiszteri helyettes, Szentmiklósy Andor is, valamint Csatay Lajos honvédelmi miniszter - aki március 19-én öngyilkos lett, miután a nyilasok letartóztatták.

Kállay Miklós az 1942. március 9-i miniszterelnökké történt kinevezése után - Horthy Miklós kormányzó jóváhagyásával - óvatos, ám intenzív diplomáciai munkába kezdett a kulisszák mögött az ország háborúból való kiválásának előkészítésére és angolszász szövetségesek ehhez szükséges támogatásának elnyerésére. A miniszterelnök - hogy elaltassa a németek gyanúját - szavakban kiállt a náci Németország mellett, ám a háttérben minden követ megmozgatott, hogy tető alá hozhassa az angol-amerikai illetve magyar különbékét. A történelmi emlékezetben csak „Kállay-kettősként" fennmaradt konspiratív diplomáciai kísérlet azonban nem kerülte el a németek figyelmét, ezért Adolf Hitler - hogy megakadályozza a „magyar árulást" - 1944. március 19-én katonai erővel megszállta Magyarországot.

Két héttel az ország megszállása után a 15. amerikai légi hadsereg első súlyos bombatámadása véget vetett a csaknem négy évig kitartó hátországi békének. A mai napig tartja magát az a nézet, hogy a Magyarország elleni angolszász bombázóoffenzíva a német megszállás egyenes következménye volt. Magának Horthy kormányzónak és a németek bevonulása után a török követségre menekült Kállay Miklós miniszterelnöknek is ez volt a határozott meggyőződése. Kállay azt, hogy az ország március 19-ig elkerülte az angolszász bombázóoffenzívát, az egyik legnagyobb külpolitikai sikerkének nevezi az emlékirataiban.

Az Amerikai Légierő vezérkari főnöke 1944. március 28-án 17 óra 05 perckor távirati utasítást küldött a Földközi-tengeri Szövetséges Légierő Algíri Főhadiszállására: az utasítás 3. pontja - a Prut folyó térségében kibontakozó szovjet offenzíva támogatására - többek között elrendeli Budapest vasúti rendező pályaudvarainak a bombázását is. A dokumentum egyértelművé teszi, hogy a Budapest ellen végrehajtott első amerikai bombatámadás hadászati célja a magyarországi vasúti közlekedés bénításával az 1944. tavaszi szovjet offenzívák támogatása, és a német utánpótlási szállítások akadályozása volt. A 15. légi hadsereg 1944. április 2-án délután Bariban kiadott bevetési parancsa szerint négy bombázócsoport (Bomber Group, BG) másnap délelőtt 10 óra 30 perckor a tököli Dunai Repülőgépgyár, öt további BG pedig 10 óra 35 perckor a ferencvárosi rendező pályaudvar ellen hajt végre támadást. Utóbbi fontosságát a parancs külön is kiemeli, aláhúzva, hogy a pályaudvart minden körülmények között, "akár navigációs számítások szerint is bombázni kell".

1944. április 3-án érte bombatámadás a fővárost. A támadásban a 15. légi hadsereg mind a 16 bombázócsoportját bevetették, amelyből 13 magyarországi, ebből pedig kilenc budapesti célpont elleni támadásra kapott parancsot. Aznap kora reggel Bari és Foggia reptereiről összesen 450 négymotoros Boeing B-17 „Flying Fortress", illetve Consolidated B-24 „Liberator" típusú nehézbombázó emelkedett a magasba, majd miután az Adriai-tenger felett felvették a harcrendi alakzatot, a hatalmas légi armada Budapest irányába fordult. A bombázók biztosításáról négy vadászcsoport (Fighter Group, FG) 137 gépe gondoskodott. A vadászerők közül három FG a magyar vadászpilóták által a dupla törzse miatt csak „létraként" emlegetett kétmotoros Lockheed P-38 „Lightning" távolsági vadászból, egy vadászcsoport pedig a második világháború legnagyobb és nehezebb vadászgépeiből, a Republic P-47 „Thunderbolt" típusból állt.

A Budapest felé tartó hatalmas köteléknek nem sikerült sem a repülési formációt, sem pedig a megszabott támadási időpontokat betartania, ezért nem a bevetési parancs szerinti sorrendben és határidőben értek a célpontok fölé, ami komoly zavart okozott a bombavetésben és a célra navigálásban is. Három B-24-es olyan súlyosan megrongálódott, hogy kivált a harcrendből és visszafordult olaszországi bázisára, egy B-17-es pedig lezuhant.

A 325. Fighter Group P-47-es vadászgépei érkeztek meg elsőként Budapest légterébe, ahol nagy magasságban körözve várták az oltalmazásukra bízott bombázókat. Húsz perc céltalan körözés után, mivel fogytán volt az üzemanyagkészletük, elhagyták a kijelölt légteret és hazaindultak, anélkül, hogy akár egyetlen bombázóval, vagy ellenséges vadászgéppel találkoztak volna.

AJÁNLÓ

Nagy Pál sorállományú katona elmondása szerint...

Óriási repülőgépzajt hallottunk, és a Duna felett megolvastunk akkor ezerötszáz repülőt. Ott volt Boeing, Liberátor, akkor Mosquitók, minden. Rengeteg vadászgép kísérte őket. Amit a Soroksári úton láttam, az megint egy borzalmas látvány volt, mert a Soroksári út és a Duna között volt nem is egy olajfinomító és hatalmas gyártelepek. Voltak, mert ott az égvilágon egyetlenegy ép építmény nem volt. Utána tudtuk meg rádióból, mozihíradóból is, hogy több mint kétezer halott lett.

A túlzó számok ellenére annyi bizonyos, hogy az április 3-án reggel érkező amerikai bombázók feladata a ferencvárosi rendező-pályaudvar, illetve a szigetszentmiklósi Duna Repülőgépgyár megsemmisítése volt, de mivel német és magyar vadászrepülők zavarták meg az akciót, a bombák célt tévesztve olyan belső területekre hullottak, mint a Boráros tér vagy az Üllői út. A főirányba támadó B-24 Liberatorokból álló négy bombázócsoport Monor térségében fordult a célpontjára. A gépek 11 óra 5 perckor, 6200 és 6500 méter közötti magasságból kezdték el a bombavetést. A kioldott bombák nagy szórásban hullottak alá, találatok érték a Csepel-szigeti Fantó Kőolajfinomítót és a ferencvárosi rendező pályaudvart, de a pontatlan bombavetés miatt a környező lakónegyedeket is. Az utolsók közt beérkező 455. BG bombázói a hatalmas füsttől szinte már semmit sem láttak, ezért a kioldott bombaszőnyeg egy része Csepel, Soroksár, illetve Ferencváros lakóépületeit érte. A ferencvárosi pályaudvart támadó 454. BG-t erős tüzérségi légelhárító tűz fogadta, de a kioldott bombák súlyos pusztítást okoztak a pályaudvar északi területén, valamint a személy pályaudvaron, továbbá a környező lakóházakban is.

"Távolról egyre erősödő mormogás hallatszott. Szokatlan motorzúgás... Az égre néztünk. A napsütés sok száz kis ezüstponton csillogott. A pontok fehér kondenzcsíkot húztak maguk után" - így emlékezett vissza az egyik szemtanú az amerikai 15. légi hadsereg négymotoros nehézbombázóinak megérkezésére a főváros fölé.

A Boráros tér és az Elevátor-ház képe a bombatámadás után

Ungváry Krisztián Bombázók a főváros felett című tanulmányában írja: "A bevetett 587 gépből csupán hatot sikerült lelőni, míg a saját veszteség 24 gép volt. Budapest lakosai 1073 halottat sirathattak. Többségük a pályaudvarokon lelte halálát, a légiriadó ugyanis késett, s éppen befutottak a zsúfolt személyvonatok. Jellemző az amerikai felderítés színvonalára, hogy a bevetés előtti eligazításon pilótáikat arról tájékoztatták, hogy a magyar légierő francia vadászgépeket használ. A magyar felségjelzést egyik pilóta sem ismerte, ezért a magyar vadászokat eleinte olasz vagy német gépeknek nézték".

Aznap éjszaka ismét bombáztak, de most a britek, szerényebb találati aránnyal. Eredetileg a csepeli Weiss Manfréd Műveket kellett volna támadniuk, ám a ledobott bombák egész Budapest területén szóródtak szét. Az áldozatok magas száma, illetve a lakóházakat ért találatok miatt a híradások leginkább azt hangsúlyozták, hogy Budapest terrorbombázás áldozata lett, bár ez nem volt teljesen igaz. Az igaz, hogy a britek szorgalmazták a német városokhoz hasonló embertelen terrorbombázást, de az amerikaiak végül meggyőzték őket a precíziós bombázásról, amelyből mondjuk épphogy a precízió maradt el. Ez valószínűleg a magyar légvédelemnek volt köszönhető, amely megzavarta a korábban nyugodtan manőverező bombázókat.

Mihalovics Zsigmond, az Actio Catholica mozgalom igazgatója írta le, hogy...

A bombázások lelki hatása rettenetes. Megdöbbentő részletek terjengenek a városban. Csepelen például egy 14 esztendős fiút a robbantás felvetett a kéményhez és odaragasztotta". Szabó László, Soroksári úti plébános leveléből is rettenetes dolgokról tudunk: "Én még élek. A Szombathelyi kollégát mint őrültet emlegették. (…) Az új, épülő templom szentélyét találat érte. Egy menekülőnek sikerült életben maradni, hogy hányan vannak a romok alatt, nem tudom. A bombaszőnyeg bennünket ért. Halálos áldozatok száma a plébánián a százat megközelíti. (…) Nem tudom, néhány nap múlva nem maradok-e hívek nélkül. Jóllehet az egész területet kiürítik, én ki fogok tartani

A ferencvárosi pályaudvar bombázásánál ledobott, de fel nem robbant bomba

A ledobott bombák méretét és típusát mindig a megsemmisítendő cél határozta meg. Vasútállomások, nehézipari telepek, gyárak ellen nagy hatóerejű, nagy tömegű rombolóbombákat, olajipari létesítmények ellen főként kisebb tömegű gyújtóbombákat, míg repülőtéri létesítmények, repülőgépek ellen repeszbombákat vetettek be. Az aknahatású rombolóbombák voltak a legnagyobbak: magyar célpontokra 500-1000 kg tömegű példányokat dobtak általában, de előfordult csaknem kéttonnás bomba is. A ledobott amerikai bombák kb 8 százaléka nem robbant fel, ezért - főként az építkezések helyszínén - jelenleg is gyakran találnak második világháborús bombákat, időnként óriásbombákat. Ferihegy környékén tízezer robbanótest is a földbe kerülhetett, ezeknek jelentős része a mai napig ottmaradt.

A Filmhíradó tudósítása szerint "az ellenséges bombák legnagyobb része békés polgári otthonokat és kisemberek hajlékait döntötte romba, a légoltalmi szervek és a lakosság mindenütt szervezetten láttak hozzá a károk eltakarításához, légvédelmi tüzérségünk és hős vadászrepülőink sok ellenséges gépet lőttek le".

Egy ellenséges B-24 Liberator típusú bombázó repülőgép Budapest felett az első magyarországi amerikai légitámadás során, 1944. április 3-án. A kép alsó szélén Soroksár és környéke, valamint a Duna látható. A mindent beborító fekete füstfelhő a Fanto olajfinomító telepére átcsúszott bombaszőnyegből származhat. (Forrás: NARA)

Az Elevátor-ház 1945-ben

Április 4-én kihirdették, hogy a statáriumot a légiriadó alatt elkövetett bűncselekményekre is kiterjesztik, továbbá közleményt adtak ki a kiürítéssel kapcsolatos tudnivalókról: "A tömegszállítás megkezdése április 7-től történik". A 11-ig tartó rossz időjárás megakadályozta az ellenséges berepüléseket, ezért az általános kiürítés kedvező időben folyhatott le, ami viszont nem vonatkozott a közlekedéshálózati-, pénzügyi-, egészségügyi dolgozókra, tűzoltókra, az élelmiszerellátásban tevékenykedőkre, kisiparosokra, a temetkezési alkalmazottakra és természetesen a légoltalmi szolgálatosokra. Az evakuációnak köszönhetően 2-300 ezer lakos hagyta el a várost, ami Budapest lakosságának nagyjából egyötöde volt.

Bombatámadás a Vágóhíd környékén

Április 12-én 64 darab brit Wellington bombázó szórta meg 80 tonnányi bombával a fővárost. A bombaszőnyeget a britek általában pontatlanabbul dobták le, mint amerikai szövetségeseik, így a csepeli Fantó olajfinomító és a ferencvárosi pályaudvar mellett rengeteg bomba hullott a IX., X. kerületekre és a Csepelhez hasonlóan akkor még szintén önálló település Kispestre és Pesterzsébetre is. A szövetséges munkamegosztásnak megfelelően még éjjel amerikai bombázók váltották a briteket.

Lelőtt B-24-es repülőgép roncsai Pestszenterzsébet vagy Pestlőrinc területén, 1944. április 13-án

Április 15-étől kezdődően kötelezték a zsidó lakosságot a sárga csillag viselésére.

A szövetségesek április 17-én ismét bombázták a fővárost, akkor körülbelül hétszázan haltak meg. Ungváry Krisztián szerint Budapesten összesen háromezren haltak meg a bombázások következtében.

Még jóval a német megszállás előtt, az angolszász szövetséges nagyhatalmak képviselői, Franklin D. Roosevelt amerikai elnök és Winston Churchill brit miniszterelnök, az 1943. január 14. és január 26. között Casablancában megtartott találkozójukon elhatározták, hogy átfogó stratégiai bombázó hadműveletet indítnak a náci Németország ellen. A jóváhagyott terv szerint Észak-Afrika elfoglalása, illetve a szicíliai partraszállás után a hadászati bombázást kiterjesztik a Harmadik Birodalom Közép- és Kelet-európai szövetségesei, így Magyarország ellen is.

A magát hamis illúziókba ringató Kállay miniszterelnöknek tehát fogalma sem volt arról, hogy 1944. elején már befejezett elhatározás volt az ország közlekedési hálózatának, olajfinomító és hadipari üzemeinek folyamatos hadászati bombázásokkal való lerombolása.

Májusban már a csepeli olajipari góc, annak kikötői és a Horthy-ligeti Dunai Repülőgépgyár Rt. került a kiemelt célpontok közé. Utóbbit - amelyet a Weiss Manfréd nehézipari konszern az állammal közösen alapított - rombolóbombákkal igyekeztek a földdel egyenlővé tenni. A vezetőség ekkor döntött úgy, hogy a budatétényi barlangrendszerbe költözteti a repülőgépmotor-gyártó részlegét.

A Weiss Manfréd üzemekre a honvédelem a 206. honi légvédelmi tüzérosztály I. ütegét telepítette, Csepelt pedig az 5/3-as vadászrepülő-század védte - természetesen egész Magyarországon Budapest volt ellátva a legjobb légvédelemmel és ún. „légópince" hálózattal. Óvóhelyek építésére az állam kötelezte a főváros környéki gyárakat, ami hatalmas összegeket emésztett fel, de azt a vállalatok leírhatták adójukból.

A csepeli gyárak fontos szerepet játszottak a Magyar Királyi Honvédség és a Wehrmacht hadianyag-ellátásában, de még nagyobb szerepet tulajdonítottak a támadók az olajfinomítóknak és a petróleumkikötőnek is, ahol a németek számára oly fontos román olajat is tárolták. A kőolajat leginkább gyújtóbombákkal szórták, melyek általában félórás késleltetésre voltak beállítva, robbanásuk után lángba borítva a tartályokat.

Angyalföld bombázása

Július 27-én érte támadás a csepeli Weiss Manfréd gyárat, amely a három legnagyobb magyarországi hadiipari komplexumok egyike volt. A bombázók ismét célt tévesztettek, a település központja, a Szent Imre tér és környéke szinte teljesen elpusztult. A tűz martaléka lett a római katolikus templom és tetemes károkat szenvedett az összes közintézmény is. A Weiss Manfréd Acél- és Fémművekben helyreállíthatatlan károk keletkeztek, a harckocsigyártás a továbbiakban itt megszűnt. A Magyar Posztógyár teljesen kiégett, ezt az üzemet is helyreállíthatatlannak nyilvánították, a megmaradt gépeket leszerelték és kitelepítették a szigetről. A finomítók mellett lévő Neményi Testvérek Csepeli Papírgyára szintén teljesen kiégett.

1944. augusztusában a US Army vezérkara elutasította a Budapest politikai célú bombázására irányuló terveket, amely a hidak és az államirányítás pusztításával járva totális adminisztrációs zűrzavart okozott volna. Ehelyett inkább az átállásra kívánták sarkallni a politikai vezetést, a fentinél szerényebb eszközökkel.

Szeptember 17-én élte meg Budapest a leghosszabb légiriadót: 3 óra 49 percen át szólt a sziréna a déli órákban, amíg a kikötőket és az olajfinomítókat célzó pilóták az elcsúszó bombaszőnyeg révén ismét tetemes károkat okoztak a városnak. Másnap amerikai rombolóbombák pusztították a vasúti hidakat, vasúti aluljárókat és a Kopaszi gátat is, de a Horthy Miklós híd pesti lábától délre fekvő Hungária Gőzmalom is súlyos veszteségeket szenvedett. Az amerikaiakat aznap 200 szovjet bombázó követte.

Szeptember 18-án érte Csepelt az utolsó támadás, igaz, a térség ekkor már nem volt a célpontok között; a Budapestre dobott bombák egy része véletlenül esett ide.

Szeptember 19-én érte a 25. légitámadás Budapestet. Akkorra már az ejtőernyőre erősített szovjet világítóbombák, (amit a köznép csak „Sztálin-gyertya" névvel illetett) is megszokott éjszakai látványosságok voltak.

A szovjetek közeledtével a német uralom alatt álló, immár nyilas országban szó sem lehetett a város - ha már nyílt várossá nyilvánítással nem, csak feladás révén való - megóvásáról. 1944 októberére a nyugati légierők már csak a Dunántúlt bombázták, nem avatkoztak be a közvetlen szovjet harci zónákba.

Az utolsó amerikai bombázókötelék szeptember 20-án érte a fővárost, másnap pedig már a szovjet légierő indította el akcióit, amelyek ettől kezdve Budapest elfoglalásáig szinte állandósultak.

Budapest szolgáltatásai, vendéglátóhelyei az állandósult légiriadók és bombatámadások alatt is zavartalanul működtek, persze bizonyos feltételek mellett. Minden napra jutott egy-egy rendelet, hol a kerthelyiségek, hol a strandok és sportpályák légoltalmát részletezték, s még arra is ügyeltek, hogy meghatározzák, milyen teljesítményű elemlámpát lehet használni a riadó idején. A szervezettséget jól mutatja, hogy a légiriadó lefújását követően azonnal nekiláttak a helyreállításoknak, s a lehetőségekhez képest igen hatékonyan.

A résztvevők azonban nem tudhatták, hogy a soron következő szovjet támadás, Budapest ostromát követően ennél nagyobb brzalomban és munkában, nélkülözésben lesz részük.

AJÁNLÓ