Budapest ostroma, 1945.

1944 szeptemberéig sokan úgy gondolták, hogy a kelet-európai harcok nem érhetik el a fővárost, és a frontok még az ország határán megmerevednek. Csak szeptember közepén vált világossá, hogy a szovjet hadsereg el fogja érni Budapestet. A magyar vezetés abban bízott, hogy a magyarországi erődvonalak - melyben Budapest kulcsfontosságú helyet foglalt el - megállíthatják a vörösök előrenyomulását.

Kevesen tudják, hogy Budapest második világháborús ostroma egyike volt a leghosszabb és legvéresebb nagyvárosi ostromainak az 1939-től 1945-ig tartó háborúban. Míg Sztálingrád (Volgográd), Leningrád (Szentpétervár), Varsó vagy Berlin ostromáról a háború kapcsán világszerte sok szó esik, s számos film is feldolgozta már történetüket, az egyáltalán nem számít köztudottnak, hogy a magyar fővárost mindent egybevetve 102 napon át ostromolták a szövetséges szovjet és román csapatok, s az ostrom igazán súlyos időszaka is ötven napon át tartott (miközben például Berlin ostroma két hétig tartott). Az európai nagyvárosok közül csak Sztálingrád és Leningrád volt tovább ostrom alatt, előbbi 63 napig, utóbbi pedig majdnem három évig. Leningrádban azonban nem voltak utcai harcok (helyette blokád alá vonták a várost), Sztálingrádból pedig előzetesen kitelepítették a polgári lakosságot. Ezzel szemben Budapesten 800 ezer polgári személy próbálta túlélni a heves harcokat.

Arról, hogy a hadviselő felek Budapestet nyílt városnak fogadják el – amint az például Párizs és sok más európai nagyváros esetében történt, a korabeli helyzetben szó sem lehetett. Magyarországot ugyanis még márciusban megszállták a német katonai erők, az ország vezetése pedig a nyilasok kezébe került. A német hadvezetés Budapestet „erődnek” (Festung Budapest) nyilvánította, tekintet nélkül a védelmi lehetőségekre és a polgári lakosság nagy számára.

A védelem kiépítése

A német hadvezetés a Duna vonalát nem csak azért akarta tartani, mert amíg ott a hadsereg leköti a Vörös Hadsereg erőit, addig a Wermacht ki tud vonulni a Balkánról, hanem azért is, mert szüksége volt a zalai kőolajra. Budapestet ráadásul Bécs, a mögöttes Dunántúlt pedig a Birodalom határán kiépített Alpesi Erőd külső védelmi vonalának tartották.

Magyarország védelmi rendszerét elsődlegesen az ország keleti határain építették ki (Árpád-vonal, Hunyadi-állás, Szent-László-állás), hiszen a szovjet támadás innen volt várható. Azonban a román kiugrással gyökeresen megváltozott a helyzet: a Kárpátokat megkerülve, délkeleti irányból az Alföldön át akadálytalanul indulhatott meg a támadás.

Heinz Guderian vezérezredes, a német szárazföldi haderő főnöke ezért 1944 szeptember 22-én elrendelte, hogy mielőbb építsék ki a magyarországi erődvonalakat. Ebben a magyarországi német parancsnok, Freissner vezérezredes segítette.

A Romániából jövő szovjet hadsereg támadási iránynak a lezárására épültek meg azok a fő védelmi vonalak, melyek már Magyarországon túl, Németország dél-keleti határainak védelmét is kellett, hogy szolgálják.

A Karola-vonal az Északi-középhegység déli oldalán húzódott, míg a Margit-vonal a Dunát kötötte össze a Velencei tavon keresztül a Balatonnal, majd folytatódott egészen a Dráváig. Budapest a Karola-vonal és a Margit-vonal között feküdt, ami az egyik fő tényezőjét jelentette hadszíntérré válásának. Az Attila-vonal a két fő vonal között helyezkedett el és a fővárost védte a pesti oldalon, és ennek kellett feltartóztatnia az Alföld felől érkező, Budapest elfoglalására irányuló szovjet támadást.

A pesti hídfő védelmének kiépítése már 1944 nyarán a Ludovika Akadémia 3. évfolyamának is feladata volt. A vezérkari vizsgára készülő századosok már ekkor kijelölték a hídfőt védő erődítések pontos helyét.

A védőöveket és tüzérségi állásokat 4 hadosztály részére tervezték. A tervezésnél felhasználták még az I. világháborúból fennmaradt terveket, amikor egy rövid időszakban azzal fenyegetett a keleti front, hogy az oroszoknak sikerül áttörniük a Kárpátokon, és benyomulhatnak az Alföldre. A magyar vezérkar szeptember 11-én (jóval a német utasítás előtt) hozzálátott az Attila-vonalak kialakításához.

A munkában a szlovák műszaki hadosztály 3000 katonája, továbbá a kivezényelt civil lakosság és zsidó munkaszolgálatosok vettek részt. November 11-én már 28.000 fő dolgozott a védőövezet kiépítésén. Az állásokat már november folyamán elfoglalták a védelem részéről a német-magyar csapatok, amelyet viszont még egészen decemberig tökéletesítettek.

A vonalak páncélvédelmi árokból, gyalogsági árokrendszerből, megerősített tüzérségi és légvédelmi állásokból álltak. Ezek kiépítésekor nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy a védelemnek megfelelő mélysége legyen.

Az Attila-vonal három védőövből állt: a külső öv Dunaharaszti – Vecsés – Ecser – Maglód – Valkó – Gödöllõ – Szada – Veresegyház – Csomád – Alsógöd; a középső öv Soroksár – Soroksárpéteri – Pestszentimre – Pécel – Isaszeg – Kerepes – Mogyoród – Fót – Dunakeszi; a belsõ öv pedig az akkori Budapest peremkerületeinek határa: Csepel – Pestszenterzsébet – Pestszentlőrinc – Rákoskeresztúr – Rákoscsaba – Cinkota – Rákosszentmihály – Rákospalota – Újpest külső szélén húzódott. A belső öv a budai oldalra nem terjedt ki, és nem épült ki teljesen, mert hiány volt katonából, időből, technikai eszközökből és fegyverekből.

Előkészületek

1944. október 24-én Sztálin személyes megbízottja, Tyimosenko marsall a 2. és a 4. Ukrán Front parancsnokainak olyan direktívát adott át, amelyben a magyar csapatok elleni intenzívebb harcot követelték meg. Gyakorlatilag ekkor döntötték el, hogy a következő hadműveleti cél Budapest lesz. A hadművelet végrehajtására kezdetben a 2. és 4. Ukrán Front egységeit jelölték ki, de még ekkor sem számoltak az elhúzódó ostromra.

A 2. Ukrán Front vezetőjének, R. J. Malinovszkij marsallnak a kezdeti terve az volt, hogy - az addig sem igazán működő – szovjet villámháborús mozdulattal és páncélosainak áradatával beveszi a fővárost. A front azonban lényegesebben más képet mutatott. Malinovszkij végül józanabb döntést hozott és erősítést kért, mert elégtelennek tartotta erőit Budapest menetből történő bevételéhez. Tudott az Attila-vonal létezéséről és sejtette, hogy a németek a térségbe tartalékokat fognak átdobni. Haladékot kért az erőátcsoportosításra és a támadó csapatok felöltésére, de a szovjet legfelsőbb katonai vezetés egyértelmű utasítása az azonnali offenzíva volt.

Magyar részről sokan szerették volna elkerülni, hogy Budapest frontvárossá váljon, de a vörös hadsereg addigi magyarországi garázdálkodásai egy szemernyi kétséget sem hagytak afelől, hogy a fővárost fegyverrel kell megvédeni. November második felére a magyar állami és katonai vezetés álláspontja is megszilárdult ebben a kérdésben. A Hungarista Mozgalom Budapest minden áron történő megvédését hirdette.

Beregfy Károly vezérezredes, honvédelmi miniszter - és a Honvéd Vezérkar irányítója - november 29-én gyakorlatilag Budapest teljhatalmú katonai biztosává nevezte ki vitéz Hindy Iván altábornagyot, aki a budapesti I. hadtest vezénylő tábornokának beosztását is megtartotta.

Hindy Ivánnak azonban nem volt lehetősége a hadműveletek teljes irányítására, hatásköre inkább fegyelmi, utánpótlási és ellátási feladatokra korlátozódott. A katonai irányítás a németek kezébe összpontosult jobban. Bár sokan kritizálták ezt a döntést – ez meglehetősen jól dokumentált -, több dolog is mellette szól. A katonai gyakorlat egyáltalán nem tolerálja a demokráciát, ráadásul ebben az esetben vészhelyzetről volt szó. Amennyiben a védelem irányítását ketten látták volna el, az minden bizonnyal a védelem kárára ment volna. Sőt, még így is többször előfordultak nehézségek az irányítás kapcsán.

Német részről a pesti hídfő védelme igencsak szükséges volt. A Dunántúl stratégiai jelentőségével mind a védők, mind a támadók tisztában voltak. A hídfő szilárd védelme és megtartása délről biztosította a Harmadik Birodalmat, illetve a délnyugat-dunántúli olajmezők – és egyéb nyersanyagok - is fontos indokot képeztek. Továbbá így kívánták biztosítani a balkáni német hadosztályok visszavonulását, melyek még mindig jelentős fegyvertényt jelentettek.

A Dunántúl biztos megtartásához a védők számára kulcsfontosságú volt a pesti hídfő védelme. A pesti hídfő feladása, illetve megtartása komoly dilemmát okozott a védők vezetésének. November végén sem merült fel a pesti hídfő feladásának lehetősége, mikor a szovjet 57. hadsereg kitört a Duna-Dráva közén hetekkel korábban kiépített hídfőkből és elfoglalta a Dunántúl déli részét.

A német Dél Hadseregcsoport kötelékébe tartozó alakulatok ekkor még szilárdan tartották a Karola-vonalat, annak jobbszárnya - Gödöllőtől északkeletre – összeköttetésben volt az Attila-vonal külső övével, valamint a Margit-vonal keleti szektorát is tartották, dacára a 3. Ukrán Front támadásainak.

Budapest védelme

Hans Friessner vezérezredes november 18-án már kérvényezte a pesti hídfő kiürítését, melyet a megváltozott hadműveleti tényekre alapozott, de kérését elutasították. Úgy taktikázott, hogy a pesti hídfőből kivont csapatokkal kellene megerősíti a Margit-vonal keleti szárnyát, kelet felé a legnagyobb természetes akadály, a Duna lesz hivatott a védelmet megerősíteni.

Berlinből minden üzenetére nemleges választ kapott. Ennek ellenére Friessner lehetőségeihez mérten igyekezett a védelmet erősíteni, így november 3-tól egyik legjobban képzett tábornokát, a német III. páncéloshadtest parancsnokát, Hermann Breith páncélos tábornokot nevezte ki a magyar fővárost és környékét tartó csapatok és hadműveletek vezénylő tábornokává. Friessner tehát a puskapor szagát jól ismerő katonát nevezett ki a pesti hídfő védelmének csúcsára.

Heinrich Himmler azonban – némi joggal – tartott egy kommunisták által szervezett felkeléstől a védők hátában. Célja az volt, hogy Breith helyett egy SS-tábornok irányítsa a fővárost, aki inkább karhatalmi tapasztalatokkal rendelkezik.

Hitler november 23-án erőddé nyilvánította Budapestet, majd felállította az egységes parancsnokságot, melynek élére Otto Winkelmann személyében egy rendőrtábornokot nevezett ki.

Winkelmann csupán e napon kapta meg a Waffen-SS tábornoki címét. Úgy tervezte, hogy az 1945 tavaszára tervezett német ellenlökés megváltoztatja a háború menetét. A magyar vezetés a főváros védelmével kapcsolatban ellenezte ezt, mivel előre látták annak értelmetlen pusztulását, csupán a Pest előterében húzódó Attila-vonalak védelmét tartották szükségesnek.

Szálasi és Hitler december 4-i, első és utolsó találkozóján felmerültek a szövetséges parancsnoklási viszonyok is. A Führer hozzájárult, hogy olyan esetekben, amikor német alakulatot sorolnak be magasabb szintű magyar kötelékbe, a magyar vezénylő parancsnok irányítsa a közös hadműveleteket. Ilyen azonban a gyakorlatban ritkán fordult elő, a német parancsnokságok irányító szerepe vált általánossá.

Winkelmann azonban nem volt sokáig a parancsnokság élén. Történetesen ő volt a magyarországi SS- és rendőri erők főparancsnoka, ami már így is jelentősen megterhelte. Sőt, maga Friessner is határozottan bírálta a kinevezését. Winkelmann tábornoknak azonban volt némi érzéke a katonai taktikához és kinevezését követően ő is a pesti hídfő kiürítése mellett kardoskodott. Végül december 5-én, Karl Pfeffer-Wildenbruch-ot, a IX. SS-hegyihadtest parancsnokát nevezték ki Budapest teljhatalmú vezetőjévé.

A német legfelsőbb parancsnokság egyáltalán nem volt elégedett azzal, hogy csekély katonai tapasztalattal rendelkező rendőrtábornok irányítja a nagy jelentőségű hídfő védelmét. Azonban annyit sikerült elérni, hogy Pfeffer-Wildenbruch vezérkari főnökévé egy vezetési tapasztalatokkal rendelkező főtisztet, Usdau Lindenau vezérkari alezredest nevezték ki.

Pfeffer-Wildenbruch-ot és a IX. SS-hegyihadtest parancsnokságát már október 30-án a védelem megszervezése okán Budapestre irányították, s alárendeltségébe utalták az október 21-én feloszlatott magyar VI. hadtest parancsnokságát is. A kinevezett rendőrtábornok, Friessner véleménye szerint, alkalmas lehetett a védelmi rendszer kiépítésének felügyeletére, illetve a front mögötti népmozgalmak és felkelések megelőzésére és felszámolására, de komoly katonai műveletek irányítására semmiképp.

A szovjet csapatok azonban november folyamán már veszélyes közelségbe értek a magyar fővároshoz. Mindezek után került sor Breith harcparancsnoki megbízására. A német vezetés ezen kettőssége – amely fölösleges bonyodalmakat okozott a védelem megszervezésében - december 12-én ért véget.

Ekkor, a IX. SS-hegyihadtest parancsnoksága a német 6. hadsereg egyik hadtestének parancsnokságaként átvette a harcvezetést a pesti hídfő és Budapest egész területén. Breith ekkor kapott parancsot a magyar főváros elhagyására.

Újabb roham

1944. október 29-én a délutáni órákban, mindössze egy rövid tüzérségi előkészítés után megkezdődött a szovjet 46. hadsereg támadása. Az Alpár-Kiskunfélegyháza vonalon támadó vörös egységekkel szemben csupán a magyar 3. hadsereg VII. hadteste (10. gyaloghadosztály, 23. tartalékhadosztály) és a VIII. hadteste (20. gyaloghadosztály, 8. és 5. póthadosztály) volt védelemben.

A közel száz kilométer szélességben támadó oroszokkal szemben a magyar hadosztályok órákig tartották az állásaikat, de végül mégis áttörték azt és nyolc kilométer mélységben behatoltak a védelembe. Az agresszor támadásának fő iránya Kecskemét volt. A támadás lendületének megtartására még aznap bevetették a 2. Gárda gépesített hadtestet, másnap hajnalban pedig a 4. Gárda gépesített hadtestet.

A szovjet gépesített csapatok az 5. légihadsereg támogatásával azt kívánták elérni, hogy gyorsított ütemben, a mély hadművelet elméletének gyakorlatától eltérő módon, menetből érjék el és tartsák meg Budapestet. Csakhogy a gyors támadási ütemmel - amit több helyen is sikeresen lassítottak a német-magyar ellentámadások - nem tudtak lépést tartani a feladat végrehajtására kijelölt lövészek. Mindössze a 68. Gárda-lövészhadosztály követte a gépesített erőket gépkocsikkal, melyek egy részét a lakosságtól rekvirálták.

Gyakorlatilag az összes többi lövészhadosztály gyalogosan vagy a magyar gazdáktól erőszakkal elvett szekereken vánszorgott a főváros felé. Emiatt a gépesített hadtestek csupán kis erejű gyalogsági támogatást kaptak, és a Budapest és Kecskemét között hirtelenjében létesített német-magyar védelmi pontokkal és az Attila-vonalat védekező egységekkel szemben, amely igencsak súlyos veszteségekkel járt. Ráadásul a védők sikeres halogató harcainak köszönhetően rengeteg időt veszítettek, amely már előre körvonalazta, hogy a főváros nem fogja magát könnyen adni.

Miután az alföldi páncélos ütközet végső szakasza, a Nyíregyháza körüli harcokkal befejeződött, az ott rohamra küldött német páncélosokat október 30-tól kezdve átcsoportosították a Budapest előterében támadó szovjet erők feltartóztatására és esetleges megsemmisítésére.

November 1-ig a német 13. páncéloshadosztály a Dunakeszi - Ócsa, a német 1. páncéloshadosztály a Tatárszentgyörgy - Örkény - Pilis terepszakaszt, a német 23. páncéloshadosztály pedig a Cegléd térségét érte el, ahol már a német 24. páncéloshadosztály egységei is megjelentek.

Bár ezek az egységek nem voltak teljes értékűek, de a technikai előny őket erősítette, továbbá mozgékonyak voltak és nagy harci tapasztalatokkal rendelkeztek.

A hirtelenjében összevont páncélos egység ellenlökései, kiegészítve más magyar és német csapattöredékek aktív ellenállásával, elég időt biztosított a hadvezetésnek, hogy jelentősebb német (lovas, illetve páncélos) egységekkel és magyar erőkkel szilárdan tartsa az Attila-vonal külső övét.

A megszilárduló védelem ellen november 4-én újabb szovjet frontális támadást hajtottak végre, de a védők megfelelő felkészülésének és a vezetésnek köszönhetően, csak újabb súlyos veszteségeket könyvelhettek el maguknak. Az oroszok ekkor már végképp belátták, hogy a menetből való bevétel a fantázia világába tartozik.

Azt lehet mondani, hogy az Attila-vonalat, a helyzet sürgőssége miatt, csupán gyorsan átirányított csapattöredékek védték. Legjelentősebb egységek a 10. magyar gyalog- és az 1. huszárhadosztály részei, Billnitzer vezérőrnagy rohamtüzér-osztaga, Kozma ezredes légvédelmi-tüzércsoportja, a 8. (Florian Geyer) és 22. (Maria Theresia) Waffen-SS lovashadosztály részei, magyar és német riadó-, karhatalmi és őrzászlóaljak, illetve a 3. hadsereg visszavonuló alakulatai voltak.

Bár a támadó 2. Ukrán Front legalább háromszoros fölényben volt minden tekintetben, mégis megállították őket. Az Attila-vonal külső övén zajlott kezdeti csatározások idején - november 9-ig - még a szovjet adatok is 150 kilőtt harckocsiról beszélnek. A menetből való elfoglalás csúfos kudarca - addig nem jellemző módon - gyorsan más taktika kidolgozására ösztönözte a vörösöket.

A november elején elküldött direktíva már a magyar főváros két oldalról történő átkarolását tartalmazta és már távlati - nem közvetlen - célként határozta meg a főváros bevételét. Ekkor született a döntés arról, hogy a Kárpátalja és a Felvidék keleti részén vánszorgó 4. Ukrán Front helyett, a Dél-Dunántúl felé irányított 3. Ukrán Front lesz a hadművelet másik fontos tényezője. Budapestet tehát mindenáron el kellett foglalni.

Mint az előző évek során, Sztálin most is versennyel ösztönözte a lehető legkorábbi sikert. Gyakorlatilag a két frontparancsnok R.J.Malinovszkij és F.I.Tolbuhin között zajlott, mégpedig a legfőbb kommunista hóhér kegyeiért. Ez az elképesztő gyakorlat a háború végéig megmaradt és egyik magyarázatát adja a hihetetlen orosz veszteségeknek.

Azonban hiába volt a felismerés, a vörös hadsereg mégsem tanult az előző hónapokból és tovább erőltették a kidolgozatlan támadásaikat. Így már november 11-től újabb, széles arcvonalon végrehajtott frontális támadást (második szovjet kísérlet) hajtottak végre, melynek eredménye megint az lett, hogy mészárszékké változtak a soraik.

Az első két támadás előre várható eredménytelensége után, csak november 29-től erőltették Budapest hadműveleti átkarolását (harmadik szovjet kísérlet). A budapesti csata eddig lezajlott harcai során a szovjet csapatok támadó harcának üteme igencsak meggondolatlan és erőltetett volt és ezzel együtt a magyar-német védelem áttörését sem sikerült elérniük. A kommunisták, a maguk részéről ezt nem vezetési hibának tulajdonították, hanem annak, hogy csapataik nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű, a gyalogságukat közvetlenül támogató harckocsival, illetve rohamlöveggel.

A november 11-én indult második szovjet kísérlet során a 2. Ukrán Front összekapart csoportosítása (7. gárdahadsereg, 1. gárda lovas-gépesített csoport, 2. és 4. gárda-gépesített hadtest) mindössze 300 harckocsival és rohamlöveggel rendelkezett, szemben a hadműveletek kezdetén meglévő 650-700 darabbal.

Német források szerint a Budapest előterében vívott harcokban a védők 1944. október 29. és november 27. között 650 szovjet harckocsit és rohamlöveget lőttek ki. Ez megközelítőleg megfelel az alföldi páncélos csatában elszenvedett veszteségeknek.

A hatalmas veszteségek, mind harckocsikban, mind élőerőben egyrészt annak köszönhető, hogy a ruszki vezetési módszerek nem engedték meg a harctéri rugalmasságot, így a „részletesen” kidolgozott parancsot az utolsó betűig be kellett tartaniuk. Az viszont már más kérdés, hogy a vörös parancsnokok nagyobb része nem is lett volna képes saját kezdeményezésre. Ezzel szemben a magyar-német csapatok – elsősorban a páncélosok - a feladat-orientált harcászatot alkalmazták, amely a feladat megoldásakor nagyobb teret biztosított az egyes parancsnokok személyes elképzeléseinek és növelte a manőverezési lehetőségüket. Továbbá a magyar-német csapatok szinte művészi szintre fejlesztették a védekezést és sokat jelentett az is, hogy szülőföldjükért harcoltak.

A 2. Ukrán Front harmadik offenzívájával Malinovszkij a lehető legszélesebb arcvonalon támadott, három főirányban. Célja az volt, hogy Budapestet keletről, majd később északnak fordulva karolja át. Azonban így is csak lassan és nagy veszteségekkel haladtak előre.

A főparancsnokság november 26-án újabb utasítást küldött, melynek értelmében egyirányú támadás érdekében össze kellett vonni a leharcolt egységeket. Az ennek megfelelően december 5-én felújított támadás valamivel nagyobb ütemet ért el. Azonban még ez sem hozta meg a várt áttörést és csupán Budapest északi részét közelítették meg, súlyos veszteségek árán.

Tolbuhin már sikeresebben alkalmazta a szűkebb területen, nagyobb erőkkel végrehajtott támadást. A 3. Ukrán Front 4. gárdahadseregének Dél-Dunántúlra átkelt erői december elején megközelítették a Margit-vonal keleti részeit. Néhány nappal később elérték az említett védelmi vonalat. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a 3. Ukrán Front amiatt volt „sikeresebb”, mert az általa támadott terület jobban kedvezett a harckocsik bevetésének, továbbá az itt létrehozott védelmi vonalak sem voltak úgy kiépítve, mint keletebbre és a védők száma is jelentősen kisebb volt.

Beregfy Károly vezérezredes meglátogatja az Attila-vonalban védő SS-alakulatok állásait
(1944. november, Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

Erőltetett támadások

A szovjet hadvezetés azzal akarta meglepni Sztálint, hogy Budapesten akarták megünnepelni a nagy októberi szocialista puccs évfordulóját. Úgy gondolták, hogy a magyar fővárost mindössze gyenge és harmadosztályú csapatok védik.

Azonban az október végi események már megmutatták, hogy mégsem alakul minden a becsvágyó terveik szerint. A novemberi támadásaik során pedig jött a feketeleves, mert a 2. Ukrán Front megerősített csapatai nemhogy Budapestet nem tudták elfoglalni, de még mindig az Attila-vonal előtt toporogtak, és a védők oly hatalmas veszteségeket okoztak nekik, hogy Malinovszkij kérelmek tucatjaival kérte az erősítések újabb hullámait.

A magyar-német csapatok sikeresen verték vissza a vörösök újabb és újabb offenzíváit, így akadályozták meg, hogy a gyászos évfordulón Budapest utcáin garázdálkodjanak. Malinovszkij toporzékolt dühében és dicsfénye is fakulni látszott, így a Dél-Dunántúlon veszteglő Tolbuhin marsalltól várták, hogy elfoglalja a várost.

December első napjaiban még semmi kézzelfogható eredményt nem tudtak felmutatni az orosz-román betolakodók. Az egyre súlyosbodó veszteségek beláttatták a szovjet hadvezetéssel, hogy a 2. Ukrán Front igencsak megtépázott alakulatai önmagukban egyáltalán nem képesek a Budapest körüli állásokat körömszakadtáig védő magyar-német egységek elleni küzdelem sikeres folytatására.

Az eredeti tervek szerint a szintén Budapest felé irányított 4. Ukrán Front pedig még a közelébe sem jutott a magyar főváros területeihez és emiatt parancsnokát, Ivan Petrov hadseregtábornokot Sztálin le is váltotta.

Ezért az egyre türelmetlenebb szovjet főparancsnokság 1944. december 12-én kiadott utasításában elrendelte, hogy a 2. és a 3. Ukrán Front csapatai közösen, északról és délről egyszerre indított offenzívával kerítsék be és kegyelmet nem adva, semmisítsék meg az összes magyar, illetve német csapatot Budapest körzetében.

A frontoknak legkésőbb december 20-ig kellett felkészülniük a támadásra. Malinovszkij, a 2. Ukrán Front eredménytelenségének tudatában számított arra, hogy Tolbuhin marsallnak juttatnak majd nagyobb erősítést, hogy a magyar főváros bevételének dicsősége neki jusson. Ennek tudatában és a Moszkvától kisírt újabb erősítésnek köszönhetően újabb rohamra vezényelte egységeit.

Átkelés a folyón

1944. december 4-én, a szovjet 46. hadsereg erőszakos folyamátkelést kísérelt meg Ercsi, Százhalombatta és Érd térségében, mely kezdete volt a 2. Ukrán Front tervezett partraszállásának.

A Csepel-szigetről a Duna nyugati partjának irányában a szovjetek 1300 löveget irányoztak, de a tüzérségi előkészítés elmaradt, mivel azzal számoltak, hogy a meglepetéssel az oldalukon, sikerrel omlik össze a védelem. Azonban nem számoltak a védők kitartásával és bátorságával, ez pedig a vesztüket okozta. A német 271. népi gránátoshadosztály, a német 239. rohamlövegdandár, a magyar 23. gyaloghadosztály és az 1. huszárhadosztály részei keményen védekeztek és gyakorlatilag uralták a frontszakaszt.

A szovjetek első átkelő egységei (37. Gárda- és 23. lövészhadtest) december 4-én, éjfél előtt kezdték meg az átkelést rohamcsónakjaikon. A szovjet 316. lövészhadosztály egyik zászlóalja ért elsőként a túlpartra, de az érdi téglagyár közelében védekező német 977. gránátos ezred, tüzérségi támogatással szétverték az oroszokat. A helyzeten az sem változtatott, hogy a partot ért egyes támadóékeket, a csepeli parton elhelyezett szovjet tüzérség is támogatta.

A szovjet 5. légihadsereg IL-2 csatarepülőgépei Budapest felett
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

December 5-én, a hajnali órákban megmerevedett az arcvonal, mert a támadó egységek csupán néhány száz métert tudtak haladni és a védők sorozatos ellentámadásai defenzívára késztették őket. A nap egyetlen valamirevaló sikerét a 99. lövészhadosztály és az 1. és 206. lövészezrede tudta felmutatni, mert miután partot értek, elfoglalták Máriaházát és elvágták a Budapestre vezető műutat. Ezzel Dunafüred és Százhalombatta között egy, 4 km széles és 2-3 km mély hídfőt alakítottak ki. A 46. hadsereg túlpartra jutott, de iszonyúan megtépázott csapatainak helyzete csak december 8-án stabilizálódott, amikor a 3. Ukrán Front egységei dél felől Ercsi alá érkeztek.

A nyomasztó túlerő végül visszavonulásra késztette az 1. huszárhadosztályt, a 271. népi gránátoshadosztály és a 8. páncéloshadosztály részeit.

A győzelem azonban pireuszi volt. Az északi támadásnál a védők legfőbb erőssége a 10. rohamtüzérosztály volt, amely a Dunába szorította az oroszokat. A rohamtüzérek harcos mentalitását jelzi, hogy az egyik üteg parancs nélkül csatlakozott a támadásokhoz. Vezetőjük, Rátz Tibor főhadnagy szerint amiatt, mert egysége nem volt megfelelően kihasználva.

December 5-én, a hajnali órákban a Csepel-sziget déli végéből is kiindult egy átkelés, mellyel az 59. lövészhadosztályt akarták átdobni a folyó túlsó partjára. Azonban az itt védekező szentesi 2. honvéd huszárezred katonái és a német 271. utászzászlóalj bátor védekezése és erőteljes ellentámadása a Duna jegére szorította a támadókat.

Továbbá a kisebb, beszivárgó ruszki alakulatokat is sikeresen felszámolták. Az átkelés végeredménye még szovjet mércével mérve is katasztrofális volt. A szovjet csónakok közel nyolcvan százaléka még a folyó közepén megsemmisült, az első ruszki zászlóaljak közül a legtöbb, száz százalékos (!) veszteséget szenvedett. Sőt, a támadás későbbi hullámaiban is gyakori volt a 60-70 százalék fölötti veszteség.

Az iszonyatos mészárlást látva a védők többségében felmerült a gondolat, hogyha az oroszok sajátjaikat is ily könnyedén küldik a „húsdarálóba”, akkor az ellenséggel miként bánhatnak?

A magyar-német csapatok sorozatosan éltek át hasonló élményeket, melyek hozzájárultak bátorságuk megacélozásához. Az elképesztő áldozatok ellenére a szovjetek december 5-én estére négy, gyengén tartott hídfőt alakítottak ki, azonban ezeket – egy kivételével – a német gyalogsági ellentámadás még aznap megsemmisítette. Az ellentámadások sikeréhez nagyban hozzájárult, hogy a gyalogságot a német 239. rohamlövegdandár 17 rohamlövege is támogatta.

Az átkeléssel párhuzamosan Malinovszkij december 5-től a 105. nehéztüzérdandárral megkezdte Budapest lerombolását. December 5-én, hajnalban egy félórás tüzérségi pergőtűz után 8 szovjet hadosztály indított egy másik támadást, Budapesttől északkeletre. Ezzel a támadással az volt a céljuk, hogy Vác irányába előretörve az Ipoly és a Garam völgyeit birtokba vegyék, amely alapját adta volna egy további nyugati irányú támadásnak, amely a védők utánpótlását veszélyeztette volna.

A helyzet súlyosságát a német vezetés és felismerte és kezdeti megoldásként bevetették a Dirlewanger-dandárt, felemás eredménnyel. Budapest északi része és Vác közötti védtelen frontszakasz nagyobb erőket igényelt és végül ennek ellensúlyozására bevetették a Feldhernhalle hadosztályt, december 14-től pedig az 1. önálló huszárhadosztályt, a IV. utászzászlóaljat és a Szent László Ejtőernyős Hadosztály néhány egységét.

Végül 15 páncélost és kb. 800 magyar-német katonát sikerült itt hadrendbe állítani. Ezzel a maroknyi erővel december 13-án végül ellentámadást indítottak. Az összevont egység tíz százalékos veszteség árán, de súlyos csapásokat mért az ellenségre. Ezen a napon sikerült Fótot visszafoglalniuk, amelyet azonban másnap a heves szovjet tüzérségi tűz és a harckocsik nagy száma miatt rendezetten visszavonulva feladtak.

Az ejtőernyősök kitettek magukért, mert közel negyven százalékukat elveszítették, de harci kedvük nem lankadt. Sőt, egy fogolyszerző akció során a szembeálló szovjet hadosztály vezérkari hadműveleti tisztjét is áthozták. Bátor küzdelmükkel az ellenség tiszteletét is kivívták és a szovjet propaganda, mint „bárdos brigantikként” említette őket.

December 5-én az oroszok harcba küldték újdonsült barátaikat, a románokat. Egy két és fél kilométeres frontszakaszon 7 román zászlóalj indult meg, mindössze két magyar zászlóalj ellen. Bár a két magyar egységnek is jelentős veszteségeik voltak, de keményen megfizettek az oláhoknak. Gyakorlatilag a támadás napján már sikerült visszafoglalnunk a feladott állásokat és a románokat az mentette meg a teljes pusztulástól, hogy északról egy szovjet páncélos-csoport érkezett erősítésként.

December 11-én már a Gödöllő térségében zajló harcokban, majd napok múlva Tápiószentgyörgy és Isaszeg közelében „vitézkedtek” az oroszok által is megvetett, áruló románok. Az itt bevetett 7. román hadtest kb. 18 ezer kombattáns létszámával szemben legfeljebb hatezer magyar-német védő volt a lövészárkokban. A védők azonban folyamatos ellentámadásaikkal állandóan támadták a román – és kisebb részben orosz – csapatokat. Ez okozta azt, hogy az oláhoknak egy hónap is kevés volt, mire átjutottak az Attila-vonal első két védvonalán. A 7. román hadtest összlétszáma a 36 ezer fő körül volt, melynek teljes vesztesége január első hetére meghaladta a húszezret.

A 2. Ukrán Front parancsnoka maga rendelte el az átkelést, központi intézkedést elvileg nem kapott az akcióra. Ha a 46. hadsereg egyébként igen sok áldozatot követelő, tüzérségi előkészítés nélkül megkezdett átkelése nem valósul meg, a Margit-vonalat csak a 3. Ukrán Front csapatai érik el. Malinovszkij azonban rossz híreket kapott, mert Moszkva a már átkelt 46. hadsereg megmaradt részeit átadta a 3. Ukrán Frontnak.

Tolbuhinnak egyébként szerepe volt annak eldöntésében, hogy a szovjet hadvezetés a bekerítést és az ostromot választotta. December 10-én, amikor a 46. hadsereg nagyobb része már a Duna jobb partján állt, javaslatot tett a moszkvai vezérkarnak, hogy célszerűbb a 3. Ukrán Front csapatait Budapest elfoglalására alkalmazni, mint tovább támadni velük nyugat felé. Ekkor kérte azt is, hogy a 46. hadsereget adják át neki.

Budapest bekerítése

A 3. Ukrán Front csapatai 1944. november 7-től Apatin és Kiskőszeg (Batina) körzetében keltek át a Duna nyugati partjára, de a hídfők egyesítése csak 26-án sikerült, nagy veszteségek árán.

November 29-ére a szovjet 57. hadsereg élei már elérték Pécset, majd december 2-án elfoglalták Kaposvárt, 4-én pedig Marcalit is. Továbbá, a 4. gárdahadsereg előretörése során (december 7-10.) felzárkózott a Margit-vonal keleti szárnyára, de áttörni egyáltalán nem tudta. Mindezt azonban csak úgy sikerült elérni, hogy a 3. Ukrán Frontnak átadták a 46. hadsereget, ráadásul a térségben nem volt számottevő magyar-német alakulat.

Budapest ostromának vázlatos térképe
Ostromlók:
1. román hadsereg (Lazjko vezérőrnagy - Észak-Pest)
7. román hadsereg (Nicolae Sova hadtesttábornok - Kelet-Pest)
18. lövészhadtest (Afonyin vezérőrnagy - Dél-Pest)
(a 2. Ukrán Front közvetlen alárendeltségébe tartozott)
75. szovjet lövészhadtest (Akimenko vezérörnagy - Észak-Buda)
37. szovjet lövészhadtest (Kolcsuk - Dél-Buda)
(a német felmentési kísérletek miatt kezdetben nem kapcsolódott be az ostromba)

Szovjet ISZU–122 önjáró löveg átszállítása a Dunán
(Hadtörténeti Múzeum Fotóarchívuma)

Bár Tolbuhin katonái látványos előretörést értek el – amivel bebiztosították maguknak a főparancsnokság támogatásának elsőbbségét –, de túlságosan megnőtt bizalmuk hamar megbosszulta magát. Történetesen a 3. Ukrán Front csapatait, december 9. után védelemre kényszerítették a dél felé indított, magyar-német ellentámadások.

A szovjet Legfelsőbb Főparancsnokság Budapest bekerítésére intézkedő december 12-i direktívája, a Dunától nyugatra Tolbuhin javaslatait tükrözte. A magyar főváros bekerítésére vonatkozó hadműveleti tervet a 3. Ukrán Front törzse nyújtotta be korábban, a 2. Ukrán Front két nappal később készült el. Ez nem befolyásolta a 20-án meginduló offenzívát, de megnehezítette a szovjet vezérkar hadműveleteket egyeztető munkáját.

Malinovszkij Budapestet észak felől is megpróbálta átkarolni, ezért Hatvan térségében is támadást indított az ercsi harccal azonos időben. Ez lényegesen sikeresebb volt, mivel a németek kénytelenek voltak az itt harcoló alakulatok egy részét a Dunántúlra rendelni a 3. Ukrán Front ellen. A támadás során az oroszok Vácnál elérték a Dunát, így a főváros körüli gyűrű egyre teljesebbé vált.

A főváros bekerítésére irányuló hadműveletek utolsó szakasza december 12-én vette kezdetét, mikor a 3. Ukrán Front parancsba kapta, hogy észak felé előrenyomulva tegye teljessé a főváros körülzárását. December 22-én elérték Bicskét és két nappal később sikerült teljessé tenni a gyűrűt.

Ezzel szemben Hitler ragaszkodott a város utolsó házig való védelméhez, amihez tartották magukat a német tábornokok, bár ők nem látták ezt igazán reálisnak és kérték is Pest kiürítését, hogy csak a Budai oldalon kelljen védekezniük. Javaslatukat Hitler elutasította.

Budapest tartásának ugyanis volt egyrészt egy pszichológiai fontossága, másrészt, ami talán még ennél is fontosabbnak számított, hogy amíg az oroszok Budapest alatt rostokolnak, addig Dél-Németország és Bécs német kézen maradt.

Budapest mindenáron való tartása, ezért volt fontos. Hitler a város bekerítése után Karl Pfeffer-Wildenbruch, a várost védő alakulatok parancsnokának megígérte, hogy felmentik őket.
A háború utolsó német offenzíváit hajtották végre Magyarországon Budapest felmentésére. Fedőnevük Konrád I, II. és III. volt. Egyik kísérlet sem járt sikerrel, bár sikerült többször is megközelíteniük a várost, felmenteni mégsem tudták.

Bár a főváros bekerítése december 26-án félig-meddig megvalósult, de a korábban kijelölt célok közül gyakorlatilag egyiket sem tudták teljesíteni. Sőt, a 6. gárda-harckocsihadsereget déli irányban visszafordították, mivel a német LVII. páncéloshadtest, december 22-én reggel Ipolyszakállas körzetéből, intenzív ellentámadást indított, veszélyeztetve a szovjetek több hadseregének utánpótlási vonalait. A szovjet 7. gárdahadsereg pedig önerőből képtelen volt visszaverni a három német (3., 6. és 8.) páncéloshadosztályt.

Az 1944. december 20. és 28. között lezajlott harcok - első garami páncélosütközet – megindítását az generálta, hogy ezzel is tehermentesítsék a főváros védőinek egyébként is egyre nehezebb harcait. A Dunától északra, illetve a Garam és az Ipoly között harcoló német páncéloshadosztályok jelentősebb harckocsi-állmonnyal és motorizált páncélgránátos, tüzér- és páncélvadász-alakulatokkal is rendelkeztek. Ezen alakulatok erejét tudva a német vezetés méltán gondolta azt, hogy ha döntően nem is tudják befolyásolni az ostromot, de legalább nagy veszteségeket okoznak a támadóknak, akik ennek hatására változtatnak taktikájukon.

További cél volt, hogy a már szerveződő, nagyszabású német ellentámadásnak is segítsenek. Mivel Malinovszkij egységei ezen a frontszakaszon – a többihez képest – viszonylag sikeresebbek voltak, a védelemnek mindenképp ellentámadásra volt szüksége.

Az ostrom kezdete

A makacsul védekező német-magyar csapatok sikerrel lassították a két szovjet front átkaroló hadműveletét, de a főváros bekerítését nem tudták meggátolni.

Azonban Tolbuhint – és Moszkvát – a 3. Ukrán Front eredményei nem késztették mosolygásra. Különösen az „elitnek” tartott 4. gárdahadsereget tépte meg a védelem, ezáltal a kitűzött céljait sem érte el. Amiatt, hogy a kezdeti remények ne fakuljanak, az orosz marsall ösztönözni próbálta csapatait. Ez abban merült ki, hogy csupán a hadsereg jobbszárnyát rendelte védelembe a bekerítés külső arcvonalán, a hadsereg többségének (balszárny és a közép) pedig tovább kellett folytatniuk támadásukat Mór és a Balaton északi részének megszállásáig.

A védők szívós kitartásának köszönhetően azonban ez nem sikerült, s így a német-magyar csapatok Székesfehérvártól északnyugatra és nyugatra megtartották állásaikat. A 4. gárdahadsereg és 46. hadsereg december 20-án megindított támadása okán karácsonyra elesett a Margit-vonal keleti szakasza. 25-én a 46. hadsereg, 10. gárda-lövészhadteste Szentendrénél kijutott a Dunához, 26-án a 4. gárdahadsereg és a 18. önálló harckocsi-hadtest pedig - egy napos kemény harc után - elfoglalta Esztergomot. A 46. hadsereg Buda körül kialakította a belső, a 4. gárdahadsereg a külső ostromzárat.

A pesti hídfőt védő csapatok - a Margit-vonal áttörésének hírére - december végén rendezetten visszavonultak az Attila-vonal harmadik övébe, amely már Budapest külvárosi részeit jelentette. Az Attila-vonal ellen a szakadatlan támadások gyakorlatilag november eleje óta zajlottak, de a támadó szovjet-román alakulatok csak kevés eredményt, de annál nagyobb veszteségeket tudtak felmutatni.

A stratégiailag fontos pesti hídfő déli szektorát, november eleje óta a 46. hadsereg, majd annak felemásra sikeredett dunai átkelése után, a 18. lövészhadtest támadta folyamatosan. A pesti hídfő keleti sáncaira november és december hónapokban, csak fokozatosan tudott felzárkózni a megerősített 7. gárdahadsereg és a 6. gárda-harckocsihadsereg balszárnya, így Isaszeg-Pécel térségébe került az oláhok 7. hadteste is. Pest északi része előtt pedig csak december végén jelentek meg a 30. lövészhadtest garázdálkodó egységei.

Malinovszkij marsall elgondolása az volt, hogy a front csapásmérő csoportosítása a Duna-kanyartól északra és északnyugatra áttöri a német-magyar védelmet és a támadást északnyugati, nyugati és délnyugati irányban is kiterjesztik.

Dacára a sokszoros fölénynek, a szovjet harctéri felderítés ismét csapnivalóan működött és ennek – is – köszönhetően Malinovszkij igencsak nagy étvággyal nézett az elkövetkező napok elé. Minden bizonnyal az is közrejátszott a valóságtól elrugaszkodott terveiben, hogy minden áron ki akarta ütni Tolbuhint a nyeregből. Ezért a bekerítés belső gyűrűjén 10-11 hadosztályt vetett be.

A 7. gárdahadseregnek, a belső arcvonal biztosítása mellett, el kellett érnie a Duna bal partját. Malinovszkij – saját szakállára – még december 18-án elrendelte, hogy az említett három hadtest 20-án, a főváros bekerítésére irányuló – sokadik – támadás megindításával egy időben kezdje meg a pesti hídfő közvetlen ostromát, s 23-án estére, három nap alatt (!) foglalják el azt.

Az ostromot a szovjet seregtestek korábbi alárendeltségükben kezdték meg. A 7. gárdahadsereg, 30. lövészhadteste, Lazjko vezérőrnagy parancsnoksága alatt Észak-Pestet, az 1. román hadsereg – majd a felváltásukra küldött – 7. szovjet gárdahadsereg és Nicolae Sova hadtesttábornok vezette 7. román hadtest Kelet-Pestet, Afonyin vezérőrnagy 18. önálló lövészhadteste Dél-Pestet támadta.

Ezzel párhuzamosan a 3. Ukrán Front december 23-án elfoglalta Székesfehérvárt és az oroszok elérték a Bicske-Bia-Herceghalom vonalat, ezzel elvágták a legfontosabb vasútvonalat Budapest felé. Ezután már csak a kisebb kapacitású esztergomi vonalon jött az utánpótlás.

December 23-án Pfeffer-Wildenbruch parancsot adott, hogy a „fölösleges” alakulatokat gyűjtsék össze és azonnal irányítsák a délnyugati szektorba, mert a 3. Ukrán Front már közvetlenül veszélyezteti a fővárost. Mindössze csapattöredékeket sikerül összeszedniük: 12 Hummel és 12 Wespe önjáró löveget, 10-15 harckocsit és 200 páncélgépkocsit. A helyzet megoldására megfelelő válasz lett volna a 8. SS-lovashadosztály bevetése, de erre sokáig nem érkezett engedély.

Pfeffer-Wildenbruch még ugyanezen a napon kérvényezte a főváros légi úton történő ellátását, Hitler pedig elrendelte az SS páncélos egységeinek átirányítását egy Budapestet felmentő támadáshoz. 23-án mind Pfeffer-Wildenbruch, mint Fretter-Pico vezérezredeseket leváltották, helyükre Wöhler és Balck tábornokokat nevezték ki. 23-án a szovjetek Nagytéténynél is átkeltek a Dunán, ellenük a Feldhernhalle hadosztály néhány egységét vetették be, akik e napon visszafoglalták Törökbálintot.

Az első összecsapások Budapest területén

December 24-én reggel Budakeszi csendőrőrse telefonon jelentette a magyar hadtestparancsnokságnak, hogy a település előtt megjelentek az első szovjet harckocsik. A szovjet páncélosok később megközelítették a Hidegkúti elágazást, ahol egy benzinkútnál összecsaptak a német gyalogsággal. Egy közeli patika előtt felállított 88 mm-es légvédelmi ágyú kilőtt egy T-34-est, a többit visszavonulásra kényszerítette. A nap délelőttjén Hidegkút felől a szovjet felderítők gyalogsága is kezdett beszivárogni a város külső területeire.

A súlyos helyzetre már Berlinben is felfigyeltek és azonnal parancsot adtak a 8. SS-lovashadosztály Budára való átirányítására. A szűkös tartalékból kivont egy felderítőcsoport, Hűvösvölgy-Rózsadomb térségbe lett átdobva, míg egy légvédelmi tüzérosztag a Horthy Miklós körtéren rendezkedett be védelemre.

A délután folyamán a Szépilona kocsiszínnél heves tűzharc bontakozott ki az oroszok és németek között. A svábhegyi nyilaskeresztes harccsoport is akcióba kezdett, Ostián Antal vezetésével. A hungaristák felvették a harcot a túlerőben lévő ellenséggel az Érdi úti iskolánál, ahol többjük – közöttük Ostián is – elestek. A megmaradt önkéntesek a Mártonhegyi út kertjeiben alakítottak ki védőállásokat.

Este, Kovarcz Emil mozgósítási miniszter korábbi rendelete szerint, az ún. hólabda-módszerrel riadóztatták az önként frontharcra jelentkezett I. Egyetemi Rohamzászlóaljat. A módszer lényege abban állt, hogy minden harcra kész egyetemistának értesítenie kellett két másik társát. A módszer működött, mert az egység mindhárom százada egy óra alatt már felsorakozott. A riadóztatott egyetemisták lezárták a Hűvösvölgyet és fegyveres felderítőket küldtek ki Budagyöngye térségébe.

A járőr sikeres akciót hajtott végre, mert egy kézigránáttal felrobbantottak egy orosz harckocsit. Az orosz gyalogosok a beszivárgást követően elkezdték zaklatni a helyi lakosságot.

Ezen a napon 20 orosz páncélos érte el Budát – nagyobb részüket kilőtték vagy megrongálták –, de nem rendelkeztek megfelelő mennyiségű kísérőgyalogsággal, így a területeket nem is tudták megtartani. Egyes források azonban teljesen másnak tulajdonítják az orosz katonák megtorpanását. Ez pedig nem más, mint a fosztogatás és a lakossággal való erőszakoskodás.

Jellemző, hogy a vörös csürhe közeledtére az addig bátortalan és gyáva „ellenállás” és a bolsevik szimpatizánsok pofátlanul örvendeztek. Sőt, egyes vérszemet kapott tagjaik arra vetemedtek, hogy többedmagukkal megtámadták a várost védő katonákat. Persze kihasználva létszámfölényüket, általában egy vagy két katonát támadtak meg.

December 24-én, a pesti oldalon is hevesen ropogtak a fegyverek. A szovjet harctéri vezetés amiatt indított erőteljes támadást, hogy a védők átcsoportosítását megakadályozza, azonban ez nem sikerült. Ezzel pedig kezdetét vette a főváros szinte teljes területének lövetése a tüzérséggel.

December 25-én, a nyugati irányba előretörő szovjet harckocsik elérték Tatabányát, északi irányú előrenyomulásuk pedig Dorogot veszélyeztette. A településnél felállított néhány német légvédelmi üteg és magyar rohamlöveg egészen estig sikeresen hárította a 170. harckocsidandár támadását, négy T-34-est kilőve és legalább egy tucatot megrongálva. Azonban az orosz túlerő estére Dorogot is bevette és sajnos a település vasútállomásán több száz tehervagon került orosz kézre.

December 26-án, a hajnali órákban a szovjetek elkezdték Esztergom ostromát is. A várost védő 23. tartalékhadosztály partot váltott, majd este, a visszavonuló német utászok felrobbantották a Mária Valéria hidat.

December 25-én, a budai oldalon megjelent a legendás Prónay Pál is, aki egy hungarista önkéntesekből álló osztagot vezetett. E nap hajnalán, a Hűvösvölgy felé nyomuló vörösök körülvették az által irányított útbiztosító éket.

A hungaristák egészen 26-a kora délelőttig hősiesen feltartották az oroszokat, végül egy villába szorultak és mindannyian hősi halált haltak (a különböző források abban egyetértenek, hogy Prónay aktívan részt vett a védelemben, de további sorsának tisztázása még a jövőre vár. Vannak akik a Kitörésre teszik hősi halálának idejét, míg mások úgy vélik, hogy szovjet fogságban halt meg).

A nap során az előrenyomuló szovjetek elfoglalták Budaörsöt is. A szovjet gyalogosok ezen a napon benyomultak a János Kórház területére és az ott található kápolnát használva géppuskafészekként, lőni kezdték az Olasz fasor környékét.

Mivel a budai területek védelme kezdett elégtelennek látszani, erősítést kellett átdobni a harcoló hungaristák és egyetemisták megsegítésére. Ennek keretében érkeztek ide a 8. SS-lovashadosztály egyes alakulatai, a Vannay-zászlóalj, a székelyudvarhelyi csendőrzászlóalj és a Budapest-őrzászlóalj.

A Vannay-zászlóalj lezárta a Városmajort és nem kisebb érdem fűződik nevükhöz, minthogy kikergették a János Kórházban garázdálkodó ruszkikat. A nap estéjén megérkezett az Europa SS-riadózászlóalj, akik az egyetemistákat segítették ki. Az oroszok valamivel később újra próbálkoztak a kórház elfoglalásával, de a közelben állomásozó fegyveres egyetemisták, a 21. tüzérosztály aknavetős ütegének támogatásával, súlyos veszteségeket okoztak nekik és visszaszorították azokat.

A Szentendrei-szigetet december 26-án kezdték meg rendezetten kiüríteni. Bár a szovjet 25. gárda-lövészhadosztály már előző nap rátette lábát a szigetre, azonban dacára a túlsúlyuknak, a sziget megszállása csak vánszorogva ment. Sőt, egyes kommunista alvóügynökök is segítették munkájukat, mert a Tahiba vezető aláaknázott híd vezetékeit egy helybéli áruló (Boros Izabella) elvágta. A szigetet csak január 3-án sikerült teljesen elfoglalniuk az oroszoknak.

A Budapestet védő német-magyar erők

A főváros területén bekerített magyar és német védők létszámát pontosan meghatározni a mai napig nem lehet. Legfőbb oka a bizonytalanságnak, hogy az iratok jelentős része az ostrom ideje alatt megsemmisült. Mindeddig csak hozzávetőleges adatok láttak napvilágot, természetesen más-más számokat megadva. Ezek elsősorban egyes hazai vagy nyugati történészek precíz kutatómunkáinak eredménye. A szovjetek is igyekeztek különböző adatokat közzétenni, de ezek döntő többsége a fantázia világába tartozik, hatalmas csúsztatásokkal. A védők létszámának drasztikus – és valótlan – feltornázásával elsősorban a saját küzdelmük heroizálását célozták meg. A közel ötven évig tartó kommunista uralom alatt Magyarországon is ez volt a hivatalos álláspont és sajnos ez sok helyen még mind a mai napig így van.

A magyar alakulatok létszámának meghatározása bizonyult a keményebb diónak. Ez több okra is visszavezethető, így például a magyar katonák jelentős része nem volt kombattáns, így rendeltetésénél fogva nem vetették be őket a fronton. A kutatás nehézségei ellenére az megállapítható, hogy január első napján a magyar alakulatok létszáma kb. másfél, teljes létszámú gyaloghadosztállyal egyezett meg. A korabeli előírások szerint ez harmincezres élelmezési létszámot és tizenötezres ütközetlétszámot jelentett. A helyzetet több ok is bonyolította.

Érdemes megemlíteni, hogy gyakorlatilag a harcokban a teljes élelmezési létszám mindössze harminc-negyven százaléka vett részt. Voltak olyan egységek is amelyek nem, vagy csak korlátozott mértékben vettek részt a harcban.

Sajnos voltak olyan alakulatok is, melyek igyekeztek kivonni magukat a kötelességteljesítés alól és néhány defetista tiszt segített is nekik ebben. Azonban az ellenkezőjére is akadt példa: egy gyalogszázad legénysége zendüléssel fenyegette meg parancsnokát, mert az nem akarta a frontra vezényelni őket. A magyar védősereg, mely a katlanban rekedt, kb. felét nem a városi hadviselésre képezték ki és a magyar alakulatok tizenöt százalékát az ostrom idején szervezték meg. Gyakran előfordult, hogy a szétszórt magyar egységek maradékai - és többször civilek is -, egy adott német alakulathoz csatlakoztak, tovább védve Budapestet. A magyar honvédek és önkéntesek a védősereg kb. 30-40 százalékát tették ki. A tüzérség viszont már 60 százalékban a miénk volt.

A német egységekről viszonylag pontosabb adatok állnak a rendelkezésre. A fegyvertársak kb. 40 ezer katonát vonultattak fel, melynek a fele volt harcoló alakulat. Azonban az más kérdés, hogy az ostrom kiteljesedésével a nem kombattáns német alakulatok jelentős része is fegyvert fogott. Összeségében a védők létszáma 65-70 ezerre tehető, de ezek csupán negyven százaléka felelt meg a városi hadviselés követelményeinek a kiképzése alapján. Emellett rendelkeztek még 120 darab különböző típusú harckocsival, 110 páncéltörő löveggel és kb. négyszáz tüzérségi löveggel. Ezzel szemben a támadók összlétszáma legalább 180000 volt, de több hadtörténész ezt a számot magasabbra teszi.

Az ellátás nehézségei

Az ostromgyűrű bezáródásakor – német adatok szerint – a védőknek 450 tonna lőszere, 120 ezer liter üzemanyaga és 30 ezer fejadagja volt. Ez a mennyiség gyakorlatilag egy hétre sem volt elegendő. A német vezetés a katlan kialakulása után azonnal létrehozott egy külön légiegységet, a 4. légiflotta részeként – parancsnoka Gerhard Conrad altábornagy -, amely Budapest ellátásáért volt felelős. Gyakorlatilag a Harmadik Birodalom területén lévő, minden "felesleges" szállítógépet – és szállításra alkalmas harci gépet – a térségbe vezényeltek. A magyar-német vezetés legalább napi 80 tonnában állapította meg azt a mennyiséget, amellyel elégségesen lehet védeni a fővárost. A megfelelő repülőterek hiányában ebből a mennyiségből kb. 20 tonnát eleve ledobással tudtak eljuttatni. A többi ellátmányt a szállítógépeknek és tehervitorlázóknak kellet volna bejuttatni.

Budapesten két szükségleszállóhelyet és négy ledobóhelyet jelöltek ki: a Lóversenyteret és a Csepel-sziget északi részén lévő sportrepülőteret, a mai Puskás Ferenc Stadiont, a Kisrákosi gyakorlóteret, a Tabánt és a Vérmezőt. A legutóbbi arra is alkalmas volt, hogy futárgépek leszálljanak. A főváros legnagyobb teljesítményű reptereit már a bekerítés utáni első napokban elfoglalták az oroszok. Az első légiszállítmány december 29-én érkezett. Az ostrom során átlagban napi 61 bevetést teljesítettek, melynek a jelentős része sikeres volt. Külön említést érdemelnek a NSFK (Nemzetiszocialista Légiszövetség) 16-18 éves pilótái, akik 73 DFS-230 típusú tehervitorlázóval berepültek Budapestre. Az emberfeletti teljesítmény ellenére a szükséges napi 80-100 tonna ellátmánynak csupán a felét sikerült bevinniük. Összesen 1975 tonna került ily módon a katlanba, melyből 418 tonnát a magyar pilóták szállítottak.

Az Attila-vonal áttörése

December 25-én a pesti hídfő teljes szélességében megindult a vörös gőzhenger. Az első betörést délen érték el, az 1. páncéloshadosztály által védett szakaszon, de a magyar egység egy sikeres ellentámadással kiverte a támadókat és több tucat hadifoglyot ejtett. A védők sok helyi sikert értek el, de hősies kitartásuk ellenére a vörösök nagy területeken bejutottak az Attila-vonal második vonalába. Az állandó támadások okán a védőknek harcolva kellett a hátsó állásaikba vonulniuk. Másnap, az északkeleten védekező magyar egységek állásaiba is betörtek a szovjet és román erők, de mindezt csak erős páncélos támogatással sikerült elérniük. A ruszkik viszont Csömörnél legalább hat T-34-est elveszítettek. Még ugyanezen a napon a Vannay-zászlóalj sikeres ellentámadást hajtott végre az említett település ellen és kizavarta az agresszort. Azonban az újabb vörös támadás már bekerítéssel fenyegette őket, így vissza kellett vonulniuk.

A szovjetek alapvető taktikája az lett volna, hogy a védőket több, kisebb erejű, elszigetelt katlanra szakítsák, mert így még jobban ki tudták volna használni számbeli fölényüket. Azonban a többszöri próbálkozások ellenére, gyakorlatilag az egész ostrom alatt csak néhányszor sikerült ezt megvalósítaniuk és ezen esetekben sem a szovjet „harcmodor” diadaláról volt szó, hanem a védők létszámának csökkenéséről. Az 1. páncéloshadosztályt is át kellett vezényelni a Csepel-szigeten található reptér védelmére, mert azt már veszélyesen megközelítették az oroszok. December 27-én is tovább folytatódott az offenzíva, egészen Pestszentlőrinc és Rákospalota határáig jutottak, de itt megállította őket a védők golyózápora. Egy jelentős szovjet deszant a Csepel-szigeten is partra szállt, de az itt állomásozó légvédelmisek megsemmisítették őket.

A budapesti helyőrség vezetői és a Dél-hadseregcsoport egyetértett abban, hogy a teljes hídfőállás megtartása szinte lehetetlen. A legcélravezetőbb megoldásnak a pesti oldal teljes feladása mutatkozott, mert a budai oldal alkalmasabb volt a védelemre és a csapatoknak rövidebb arcvonalat kellett volna tartaniuk. A bekerített parancsnokság már ekkor komolyabban foglalkozott a kitörés lehetőségével. Az illetékesek vitája a visszavonulással kapcsolatban abban élesedett ki, hogy az gyors vagy lassú legyen-e. Végül az utóbbit valósították meg a gyakorlatban.

December 28-án ismét támadtak a vörösök. A 16. és 24. rohamtüzérosztályt is támadás érte, de sikeres ellenlökéssel Rákoskeresztúr és Újmajor területéről is kiverték a őket. A felbujtott románokat ismét szerephez juttatták moszkvai hűbéruraik, így elfoglalhatták Pécelt és Kistarcsát. Elérték Cinkota szegélyét is, ahol a települést szegélyező erdő ellen három rohamot is indítottak, a 2. és a 19. román hadosztállyal. Cinkotát végül – jelentős orosz támogatással – elfoglalták, de a védők olyan iszonyatos veszteségeket okoztak az oláhoknak, hogy azonnal ki kellett őket vonni a frontról, mert már egy kisebb támadás esetén is összeomlott volna a védelmük. 30-án a védők műszaki egységei kénytelenek voltak felrobbantani a déli összekötő vasúti hidat, mert a budai oldalon már a hídfőig jutottak az ellenséges katonák. A szovjetek mindezek után hangszórókon közölték, hogy másnap parlamentereket küldenek.

A "parlamenterek" mítosza

A "korosabb" olvasók nyilván még emlékeznek arra, hogy a szocialista (ál)történettudomány valóságos mítoszt gyártott a szovjet parlamenterek köré. Némi iróniával azt lehet mondani, hogy az amerikaiakat megszégyenítő módon faragtak belőlük szuperhősöket. Az viszont tény, hogy az orosz egyenruhát viselő „békekövetek” esete az egyik legellentmondásosabb epizódja az ostrom történetének. Jó szovjet gyakorlat szerint, halálukat a "fasiszták" nyakába varrták és 45 évig ez volt a hivatalos álláspont, amit sajnos még ma is sokan így ismernek. Teszik mindezt annak ellenére, hogy sok, jobboldali elhajlással nem vádolható történész – finoman szólva is – kételyeit fejezte ki a vörösök álláspontjával szemben.

A parlamenter jelentése általános értelemben a politikai vagy egyéb vitás kérdésekben, elkülönülő felek közötti közvetítő személy, akinek a konfliktus megoldására irányuló javaslata van. Ennél a jelentésnél nem feltétlenül szükséges, hogy az egyik félhez tartozzon az érintett személy, míg katonai vonatkozásban ez a gyakorlat. A fegyveres konfliktusban (háborúban) részt vevő felek között felvetődött vitás kérdések (pl. fegyverszünet, megadás, fogoly csere, békekötés, elesett vagy sebesült katonák harctérről történő elszállítása stb.) tisztázására az ellenséghez küldött katona. A parlamenter semleges jelzést hordoz és tiszta békítő szándékot titulálnak neki ezt fejezi ki a kezében tartott fehér zászló is, személye a hadijog szerint sérthetetlen.

Az a szovjet legfelsőbb vezetés számára is egyértelműen látszott, hogy a magyar főváros bevételének irányítása kicsúszott a kezeik közül. Bár a két frontparancsnok rendelkezett némi tapasztalattal a városi hadviselés területén, de ez igencsak soványnak számított. A vörös horda mindaddig nem került még szembe milliós európai nagyvárossal és annak mindenre elszánt védőivel. Az orosz hadtörténészek újabb kutatásai szerint, a legtöbb vörös brigantinak az is jelentős problémát jelentett, hogy a házak döntő többsége kőből épült.

1944. december 29-én a szovjet hadúr jóváhagyásával beindult a kommunista hazugsággépezet és elhúzták a mézesmadzagot a védők előtt. Olyan megadási feltételekkel bolondították a védőket, amit egyáltalán nem lehetett komolyan venni. Például: a magyaroknak azonnali, a németeknek a háború utáni szabadon bocsátás; mindenki megtarthatja egyenruháját és kitüntetéseit, a tisztek a fegyvereiket is; mindenkinek teljes ellátást, a betegeknek és sebesülteknek orvosi ellátást ígértek. Az ultimátumot Budán, Ilja Afanaszjev Osztapenkonak, Pesten pedig Steinmetz Miklósnak kellett volna átadni. Az oroszok némi késéssel egy harmadik parlamentert is küldtek a 30. lövészhadtesttől, de az orosz olyan mértékben részeg volt, hogy nem igazán vették komolyan a három napos tűzszünetről szóló közleményét.

Steinmetz Miklós esete a rejtélyesebb. A 12. tartalékhadosztály egyik páncéltörő ütege szemtanúja volt esetének. A szemtanúk úgy számoltak be, hogy a délelőtt folyamán, Vecsés irányából egy fehér zászlós orosz dzsip közeledett állásaik felé. Az Üllői úton, sakktáblaszerűen páncélosok elleni aknák voltak telepítve, melyet az orosz terepjáró sofőrje észrevett és lassítva manőverezni kezdett az aknák között. Erre volt esélye, mert az aknákat a harckocsik szélesebb nyomtávja szerint fektették le. Majd hirtelen robbanás zaja törte meg a csendet és fehéres szürke füst szállt fel az orosz autó irányából. A szemtanúk elmondták, hogy a két orosz egymásra borulva ült az autóban a detonáció után.

A szovjet propaganda minden igyekezetével azon volt, hogy a felelősséget a védők nyakába varrja. Azonban több tény is amellett szól, hogy Steinmetz és sofőrje nem a védők tüze által halt meg. A legegyszerűbb arra gondolni, hogy aknára futottak, ám ez nem állja meg a helyét. Egyrészt, páncélosok ellen tervezett aknák olyan pusztító erővel bírnak, amely az orosz dzsipet és utasait apró darabokra szaggatta volna, márpedig a testek viszonylag épen maradtak. Gyalogosok elleni akna sem lehetett, mert azokat kifejezetten arra tervezték, hogy inkább sebesülést, mint halált okozzanak. Mindezt az okból, hogy a sebesültek elszállításával katonákat vonjanak ki a harcból és a sérült ellátása is embereket, pénzt stb. igényel. Ezáltal az ilyen aknák túl gyengék lettek volna, ráadásul az autó alváza nagy valószínűséggel felfogta volna a robbanás erejét.

A páncéltörő ágyúból leadott lövést is ki lehet zárni, mert ebben az időben, már nagy luxus lett volna egy terepjáróra lőni ezzel, illetve, ha ki akarták volna lőni az oroszokat, arra ott volt a biztosító gyalogság és azok fegyverei. Az aknavető pedig egyrészt a célzás körülményessége miatt nem alkalmas erre, illetve sem a védők, sem a támadók nem számoltak be tüzérségi tűzről a helyszínen abban az időben.

Steinmetz újratemetésekor, a vörösök orvosokkal vizsgáltatták meg a holttestet, melyben állítólag - ezt nem ellenőrizte független szakértői bizottság - kézifegyverekből származó lövedékeket találtak. Azonban a magyar gyalogosok messze voltak a robbanás helyszínétől és nem is számoltak be – ahogy az orosz jelentések sem – lőfegyverből leadott lövésekről.

A két orosz halálát viszont egyértelműen a robbanás okozta, amit az említett orvosi jelentés is – helyesen – megállapít. Mindezek tükrében a legvalószínűbb tettes egy kézigránát - vagy hasonló hatású robbanószer - lehetett. Ennek fényében a kérdés az, hogy miként került a dzsipbe, ugyanis a robbanás helyszíne bőven meghaladta mindkét fél dobótávolságát. Így marad az a lehetőség, hogy a detonáció az orosz terepjáróban szállított valamilyen robbanóanyag okozta. Ez viszont már gyökeresen más dimenziókba helyezi a két orosz valódi küldetésének okát. Ugyanis, ha valaki parlamenteri funkciókkal érkezik az ellenséghez, az nem visz magával robbanószert.

Osztapenko esete némileg tisztább képet mutat, de az ő esetén is sokat „finomítottak” az elvtársak. Az orosz tiszt harmadmagával, gyalogosan indult küldetésére a senki földjén keresztül. Már elindulásukat követően szinte azonnal tüzet kaptak, bár ez érthető volt, mert a fehér zászlót nem tartották a magasba. Kicsivel később újra elindultak és ekkor már gond nélkül átjutottak a németekhez. Sahvorosztov őrnagy, akinek feladata volt figyelemmel kísérni a parlamenterek átkelését, értesítést kapott Steinmetz haláláról, mégsem fújta le a küldetést. Osztapenko és társai sikeresen átadták a 8. SS-lovashadosztály illetékeseinek az ultimátumot, de nemleges választ kaptak, így visszaindultak. A német hadosztály kísérőket biztosított számukra addig, amíg elérik a senki földjét.

A kíséretet vezető SS-tiszt elmondása szerint - melyet később a szovjet Orlov őrnagy is megerősített –, ahogy egyre jobban megközelítették a saját első vonalaikat, annál hevesebb lett a szovjet tüzérségi tűz, dacára annak, hogy a ruszkik tisztában voltak vele, hogy sajátjaik még ott tartózkodnak. A szovjet parlamenterek már a senki földjén tartózkodtak amikor aknavetőtüzet kaptak. Az elvégzett orvosi vizsgálatok – itt is – azt állapították meg, hogy a repeszek mellett kézifegyverből kilőtt lövedékeket is találtak a testben. Azonban ennél az esetnél is felmerül, hogy a független vizsgálóbizottság hiányában a lövedékeket később helyezték a hullába. Dacára annak, hogy az oroszok – ha burkoltan is – beismerték, hogy ők lőttek, mégis a védőkre akarták kenni az esetet. Mivel a németek ellen nem tudtak bizonyítékokat gyártani, így elsőrangú bűnössé a közelben védekező magyar bakákat tették.

Az esetek előre megtervezett jellegét támasztja alá, hogy a moszkvai rádió december 31-én, már részletes jelentésben közölte a „parlamenterek” meggyilkolását, természetesen a védőket téve bűnössé. Mindezt azonban a német elhárítás lehallgatta, melynek hatására a németek legfelsőbb katonai vezetése azonnali vizsgálatot rendelt el az ügyben. A német vizsgálat viszont amiatt érdekes, mert kiderítette, hogy a két ruszkit megelőzően az oroszok már négy hadifoglyot átdobtak, szintén békekötési ultimátum átadásával. A nemzetközi hadijog viszont tiltja a hadifoglyok parlamenterként való átküldését, ha azok erre nem önként vállalkoznak (ebben az esetben is erről volt szó).

A szovjetek előszeretettel alkalmaztak ilyen módszereket az ellenség morális megtörésére, az ostrom idején elsősorban magyar hadifoglyokat küldtek át. Nagy a valószínűsége, hogy az oroszok a feláldozott embereikkel erkölcsi alapot próbáltak maguknak gyártani, amivel takargatni tudták volna a saját bűneiket. Sőt, az sem lehetett másodrangú szempont, hogy mindezzel a polgári lakosság körében akartak elégedetlenséget vagy felkelést szítani.

A háború befejezése után a parlamenterek meggyilkolását nem rótták fel hivatalosan a katonai ügyészek a védőknek, így Pfeffer-Wildenbruch esetében, még kihallgatása során sem esett szó róla. A kommunista propagandagépezet azonban nem hagyta ki a lehetőséget és az ügyben folytatott kirakatperben több német tisztet is halálra ítéltek ártatlanul. A „főbűnöst” Erich Klein százados személyében találták meg, aki a Feldhernhalle hadosztály 1. tüzérosztályának parancsnoka volt. 1948-ban - hadifogsága idején - perbe fogták az Osztapenko-üggyel kapcsolatban. Azonban a százados az embertelen kínzások ellenére sem vallott hazugságot, sőt másra sem tett terhelő vallomást, hogy saját magát mentse. Ennek ellenére először halálra, majd 25 év kényszermunkára ítélték, végül 1953-ban szabadult. Az orosz kormány 1993-ban rehabilitálta.

A budapesti apokalipszis nyitánya

A két orosz követség sikertelensége után szinte azonnal támadást indítottak a szovjetek, mert közel ezer ágyúcső kezdte ontani tüzét a pesti kerületekre. Az iszonyatos pergőtűz három napon keresztül, napi tíz órán át tartott. Az ütegek elhallgatása után pedig jöttek az orosz harci gépek. December 30-án, a hajnali órákban a harckocsikkal megerősített szovjet gyalogság rohamra indult és némi sikert ért el a déli és a keleti részeken. A magyar 12. tartalékhadosztály állásait a nap folyamán többször is lerohanták az oroszok és csak súlyos veszteségek árán tudták visszavonulásra kényszeríteni a magyar bakákat, Mátyásföld határáig.

A 10. gyalogoshadosztály vonalára nagyobb vörös erők zúdultak és a helyzet is válságosra fordult. Az említett hadosztály egyik zászlóalja a rákosszentmihályi templomnál akasztotta meg az előretörést, de szinte mindegyikük hősi halált halt. Azonban egy német-magyar ellentámadás bekerítéssel fenyegette a túlságosan vakmerő kommunistákat, így azok iszkolni kényszerültek. A 13. páncéloshadosztály ellentámadásba ment át és Ekesparre alezredes vezetésével visszafoglalták Rákosszentmihály nyugati részét. A 24. rohamtüzérosztály is rohamra indult, Bakó Barnabás őrnagy vezetésével Rákoskeresztúrtól északra és egy jelentős szovjet betüremkedést sikeresen felszámolt, nagy veszteséget okozva az oroszoknak.

Az Újév első napján Pestújhely irányába indult meg egy nagyobb szovjet offenzíva. Rákospalota és Rákosszentlőrinc között a 10. és a 12. hadosztály vonalait támadták. Egyes orosz harckocsik a Gvadányi útnál elérték a Rákos-patakot is, amely Budapest akkori közigazgatási határait jelentette. Ezen a napon indítottak támadást az Új Köztemető ellen is, azonban a helyet olyan keményen védték, hogy Afonyin vezérőrnagy már második lépcsős hadosztályt rendelt a támadók megsegítésére, de ezzel csak a veszteségeket növelte. Történetesen a temetőt magyar honvédek és hungarista önkéntesek védték, egy német páncélossal támogatva. Az oroszok olyan heves tüzérségi előkészítést intéztek ellenük, hogy a visszaemlékezők szerint, szó szerint remegett a föld a lábuk alatt. Dacára annak, hogy semmiféle nehézfegyverzettel nem rendelkeztek, a sorozatos rohamokat mégis visszaverték.

Ekkor az oroszok páncélosokkal próbálták bekeríteni őket, de a közeli téglagyárnál egy Párduc harckocsi egy T-34-est kilőve, a többit visszavonulásra kényszerítette. Az éjszaka folyamán újabb támadást intéztek ellenük a téglagyár felől. A szovjetek előpajzsként magyar hadifoglyokat hajtottak maguk előtt. A védők ennek ellenére visszavetették az oroszokat, de másnap reggel mégis a visszavonulás mellett döntöttek.

Január 2-án és 3-án, Pestújhely irányában tovább folyt a szovjet harckocsik támadása. A 10. hadosztályra támadó hat páncélosból ötöt kilőttek, a román-szovjet gyalogság nagy túlerejének köszönhetően viszont betört az állásokba, így a magyaroknak harcolva kellett visszavonulniuk. A magyar-német csapatok folyamatos ellentámadásai, bár nem tudták visszaszorítani a vörösöket a Rákos-patak túlsó oldalára, de jelentős veszteségeket okoztak, amellyel sikerült lassítaniuk a támadás ütemét. A támadók olyan mértékű veszteséget szenvedtek, hogy ismét bevetették a teljesen kivérzett 2. román hadosztályt. Január 2-a estéjétől az oroszok már aknavetőkkel is lőtték a Lóversenytéren kialakított repteret, így már csak néhány pilóta kockáztatta meg a le- és felszállást.

Ezekben a napokban történt az ostrom egyik legbátrabb – de nem egyedülálló – akciója. Egy negyven tonnás hajó, Győrből indulva, fedélzetén orosz SS-katonákkal áttörte az északi aknazárat a Dunán, majd lőszerrakományával együtt az egész hajót zátonyra futtatták. Az orosz SS-katonák egy magyar rohamcsónakos egység segítségével napokon át, folyamatosan a védőkhöz szállították az ellátmány nagyobb részét. Január első napjaiban, a budai oldalon kialakult viszonylagos nyugalom arra késztette a német vezetést, hogy a pesti oldalra dobja át Kündiger alezredes 271. népi gránátos hadosztályának maradványait. A pesti részt védő egységeket pedig Schidhuber vezérőrnagy irányítása alá vonták, aki addig a 13. páncéloshadosztályt vezette. A német vezérőrnagynak ekkor mindössze 3684 elsővonalbeli harcosa volt, nem számítva a műszakiakat, tüzéreket stb. Mindent összevetve a Pestet védők teljes létszáma nagyjából annyi volt, mint egy teljesen feltöltött szovjet hadosztályé.

Taktikai újítások mindkét oldalon

A szovjetek is igyekeztek több újítást is bevezetni, melyektől azt remélték, hogy gyorsabban sikerül bevenniük azt a fővárost, melyet már papírforma szerint régen birtokolniuk kellett volna. Rohamcsoportokat hoztak létre, amelybe 15-20 lövészt és néhány műszakit osztottak be. Fegyverzetüket a géppisztolyok mellett, egy-két géppuska, egy páncéltörő ágyú, egy lángszóró és egy-két rohamlöveg egészítette ki. Ezek a csoportok négyszáz-nyolcszáz méter szélességben támadtak és a sávhatárt általában a párhuzamosan futó utcák jelentették. A támadócsoportokat olyan arányban vetették be, hogy azok legalább háromszoros fölényben legyenek a védőkkel szemben. Az ezredparancsnokságokat is kénytelenek voltak megerősíteni egy-egy géppisztolyos századdal, ugyanis a védők ellentámadásaik során gyakran rajtaütöttek ezeken.

Emellett még egy felderítő szakaszt és egy műszaki egységet is kaptak, ezzel kívántak gyorsan mozgatható tartalékot elérni. A tüzérségi irányítóknak továbbra is az első vonalban kellett tevékenykedniük, bár ezek védelmét is megerősítették, de továbbra sem jelentett életbiztosítást ez a „tisztség”. A támadásokat sokáig hátráltatta, hogy egyáltalán nem hangolták össze a támadó csoportok munkáját. Malinovszkij, végül január 11-től, Budapest Csoport néven egyesítette a támadó erőket. Azonban hiába volt mindezen újítás, mindössze csekély sikereket értek el ezzel a módszerrel.

A védők – lehetőségeikhez mérten – igyekeztek a lehető legnagyobb veszteséget okozni az ellenséges erőknek és lelassítani azokat. A harctéri felderítést nagyban segítette az, hogy a parancsnokságra beosztott magyarországi németek a még működő telefonvonalakat használva sorra hívták fel a különböző kerületek lakásait.

Hihetetlen, de sok értékes információhoz sikerült így hozzájutniuk. Az egyre átláthatatlanabb frontvonalak okán, a magyarokból és németekből szervezett ún. vegyes harccsoportok kezdték a fegyveres védelem legjelentősebb szerepét játszani. Ezek az egységek, szűkös tartalékkal, de sorozatos ellentámadásokat hajtottak végre, melyekkel az esetek döntő többségében sikerült is visszavenniük kulcsfontosságú épületeket és területeket.

A német parancsnokság műszaki zárak sokaságával és záróvonalak építésével is igyekezett megszilárdítani a védelmet. A fontos kereszteződéseket, utakat és tereket aknásítással, elektromos akadályokkal és tankakasztó árkokkal erősítették meg (pl. Nagykörút). A második vonalban - a harcoló katonai alakulatok mögött - csendőri, rendőri és egyetemistákból szervezett alakulatok álltak. Elsősorban azzal a feladattal, hogy a beszivárgott ellenséges egységeket leküzdjék. Azonban sokszor az első vonalban küzdőket is segítették.

A főváros akkori közigazgatási területén hat védőállást építettek ki. Az első a déli külvárosoknál húzódott, a Rákos-patak vonalát követve egészen a Dunáig. A másodikat a Könyves Kálmán – Hungária – Róbert Károly körút mentén építették ki. Ennek a reteszállása volt a harmadik védvonal, amely a Józsefvárosi pályaudvarnál vált el az előbbitől, a Dózsa György és a Dráva út vonalát követve védte a hídfő északi részét. A Heller utca – Orczy tér – Fiumei út – Rottenbiller utca – Ferdinánd út – Csanády utca jelentette a negyedik védvonalat. Az ötödik a Nagykörút, a hatodik pedig a Kiskörút vonalán helyezkedett el.

"Iszonyatos kézitusa tombol a Belvárosban"

Mivel az első átfogó offenzíva, amely a pesti hídfő teljes birtokbavételére indítottak, nem hozta meg a várt eredményeket, így január 5-én egy – sokadik – mindent eldöntő támadást kezdeményeztek, addig soha nem látott erőket vonva össze. Az attak északon indult meg, ahol Újpest, Rákospalota, Pestújhely, Kőbánya, Kispest és Pestszenterzsébet nagyobb részét még a védők biztosították. Az utóbbi két városrészt a 22. SS-lovashadosztály egységei védték, akikre hajnalban rázúdult az iszonyatos vörös áradat. Azonban ennek ellenére nem futamodtak meg, vitézül küzdöttek és csak úgy sikerült visszaszorítani őket, hogy háztól-házig tartó gyilkos közelharcra kényszerítették az oroszokat.

A gyalogság tömeges bevetésének köszönhetően az oroszok még ezen a napon elfoglalták Kőbánya északi részét és Rákosfalva területét, ahonnan már a Lóversenytérnél lévő reptér teljes hosszát lőni tudták. Ám olyan súlyos veszteségeket szenvedtek, hogy sok alakulat csak halottakban és súlyos sebesültekben elveszítette állományának hatvan százalékát. Január 6-án a védőknek fel kellett adniuk Kőbánya középső és Zugló keleti részét, azonban a 93. német gránátos ezred a Rákosrendezői pályaudvarnál súlyos csapást mért a vérszemet kapott szovjetekre.

A Zugló nyugati peremén védekező egyik magyar zászlóalj súlyos veszteségek árán, de tartani tudta az állásokat. Az oroszok elfoglalták a Hofherr-Schrantz Gépgyárat, az utolsó olyan üzemet, amely a páncélosokhoz gyártott alkatrészeket és azok szerelőüzeme volt. A csepeli repülőtér január 6-án a szovjet tüzérség hatókörébe került és másnapra már használhatatlanná lőtték. A német parancsnokság a Lóversenytérnél kialakított reptér visszaszerzéséért elkeseredett ellentámadásokat indított.

A 66. páncélgránátos ezred, Hanák Sándor parancsnok vezetésével, tíz rohamlöveg és kb. 200 fős német-magyar harccsoport a mai MTK-pálya mögött vonult fel. Az oroszok énekelve, részegen jöttek támadásra, de a védők megelőzték őket és iszonyatos veszteségeket okoztak nekik, a túlélők a nézőtéren kerestek menedéket. A további előrenyomulás azonban az elégtelen gyalogoserők és az ellenség túlereje miatt nem tudott kiteljesedni, így a reptér visszafoglalása nem sikerült.

Január 7-én Zuglóban a 22. SS-lovashadosztály és Billnitzer Ernő vezérőrnagy magyar rohamtüzérei sorozatos ellentámadásokat indítottak az oroszok ellen, azonban a beérkező szovjet erősítés miatt vissza kellett vonulniuk. A harcok Kőbánya vasútállomásnál és a MÁV-lakótelepen, a Vaspálya utcával párhuzamos vasúti töltés körül tomboltak. Pest déli részén a gárda lövészhadosztályok elérték a Vak Bottyán út – Hunyadi út – Nagy Sándor utca vonalát.

Következő napon a 22. SS-lovashadosztályt támadták a szovjetek, elfoglalták Kispestet, de mindezért nagy árat kellett fizetniük. A Józsefvárosi pályaudvar melletti MÁV-lakótelepet, az 1. rohamtüzér-osztály 3 rohamlövegével támogatott német gyalogság visszafoglalta. A 66. gránátos ezred egyik őrvezetője, ezen a szakaszon egyedül tartotta fel a rohamozó ruszkikat, egy házban folyamatosan ide-oda rohanva és tüzelve, azt a látszatot keltette, hogy legalább egy szakasznyi védő van ott.

A zuglói támadások iránya okán egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Malinovszkij elsődleges célja a hídfő északi és déli részének kettévágása. A szovjet csapatokat január 8-án, már csak négy kilométer választotta el a Dunától, miközben a hídfő észak-déli kiterjedése elérte a 16 kilométert. A német hadvezetés tisztában volt a helyzet veszélyességével.

Az észak-pesti hungarista harccsoport, a MÁV dolgozók hungarista harccsoportja, a Feldhernhalle részeivel a megindított ellenoffenzívájukkal a Cobor utcáig nyomultak előre, de a nap folyamán fel kellett adniuk azt. A Cobor utcában egy éppen berendezkedő orosz zászlóalj parancsnokságot is foglyul ejtettek.

Január 9-én a 30. szovjet hadtest hatalmas túlerővel, újabb általános támadást indított a Rákosrendező pályaudvar elfoglalására. A Csömöri út felől, az ide merőlegesen vezető mellékutcákban megindított támadást a védők visszaszorították. Lángszórók és nagyszámú harckocsi bevetésével azonban mégis birtokba vették a térséget. Dél-Pesten, a front a Határ út mentén stabilizálódott. A Népligetben, a nap folyamán iszonyatos harc tombolt, mert a terület északi részét visszafoglalták a németek, magyar rohamlövegek támogatásával. A Csepel-sziget északi részének kiürítése pedig végleg megkezdődött.

Január 10-én, a Feldhernhalle egységei az éjszaka folyamán kiürítették Újpestet és átjutottak a Rákos-patakon. A ruszkik csak ekkor tudták teljes egészében elfoglalni a Rákosrendező pályaudvart. A németek ettől nyugatra, a Tatai utca környékén állították meg a szovjet támadást. Román és szovjet egységek behatoltak a Hungária körútra és egyes részeik a Városliget területére is beszivárogtak. Az Iparcsarnok területén már ellenállásba ütköztek, ahol a középkori csatákat idéző kézitusa tombolt. A budapesti rendőrökből szervezett rohamzászlóalj 2. százada, néhány csendőrrel kiegészülve visszavetette a Városligetbe hatolt egységeket és annak északkeleti részén rendezkedett be védelemre. A csoport bekapcsolódott a 13. páncéloshadosztály ellentámadásába, ami egészen a Korong utcáig űzte vissza az agresszort. A szovjetek hadosztálynyi erővel azonban támadásba mentek, de csak véres harcok árán tudták visszaszorítani őket az Aréna útig. A rohamozó rendőröket egy önkéntesekből álló rohamszázad váltotta fel, Kubinyi Tibor vezetésével. Ez az egység még aznap, két német páncélos segítségével ellentámadást indított és a Városliget felét visszafoglalta. A Népliget birtoklásáért szintén súlyos harcok folytak.

A Ferencvárosi pályaudvar is fontos célja volt a szovjeteknek és hadosztálynyi erővel támadták azt. Január 11-én, a belső kerületek alatt, megkezdődött a küzdelem a csatornákban is. Napokig tartó vérfürdő bontakozott ki a Városligetben, a mai Vidámparkban és a Széchényi fürdőnél. A Vidámpark területén a 7. rohamtüzérosztály elveszítette utolsó rohamlövegét és a Józsefvárosi pályaudvarra is rátették kezüket a ruszkik. Azonban ebben a térségben a román brigantik csak lassan haladtak előre. Ennek feltartóztatására Zrínyi rohamlövegeket küldtek, rendőrökkel támogatva, akiknek sikerült az Orczy tér nyugati részét visszavenniük. A 10. gyalogoshadosztály egységei Törökőr térségében sikeres ellentámadást hajtották végre és az előző nap elhagyott vonalakat is visszafoglalták. Akikből kevés volt: német páncélgránátos.

Január 12-én, a 10. gyalogoshadosztály még mindig szilárdan tartotta állásait a Hungária körút-Stefánia út kereszteződésében, annak ellenére, hogy a szovjetek már a hátukban voltak. A bekerítés elhárítására a 13. páncéloshadosztály és a Morlin-csoport ellentámadást indított a Kerepesi temetőn keresztül, de a temető felének visszafoglalását sikerült csak elérniük. Nagyobb sikerrel járt a Kündiger-harccsoport és az 1. páncéloshadosztály részeinek, az Üllői úton megindult ellentámadása, mellyel a Népligetig is elértek. A 7. román hadtest csak ekkor tudta elfoglalni a Ferenc József laktanya épületeit, ahol minden szobáért véres összecsapások zajlottak. A románok tisztjei és altisztjei igencsak megsínylették az eszetlen rohamot és a bevetett századok szinte mindegyike kivérzett.

Január 13-án, a XIII. kerületben a Feldhernhalle tartotta fel a szovjet rohamot. Afonyin altábornagy, főerőit a Nyugati pályaudvar és az Erzsébet körút irányába vezénylete. A hídfő déli részén, az Orczy térig vonultak vissza a német-magyar csapatok és súlyos harcok árán elesett a Ludovika Akadémia is. A Morlin-csoport ellentámadást akart indítani, azonban egy szabotázs során a páncéltörő ágyúikat használhatatlanná tették.

A 10. gyalogoshadosztály Hungária körúton védekező egységei a nap folyamán, elkerülve a bekerítést, a Keleti pályaudvarig vonultak. Hanák Sándor rohamtüzérei, félelmet nem ismerve, sorozatos csapást mértek a támadók egységeire. A Ferencvárosi pályaudvart is úgy sikerült elfoglalniuk, hogy az oroszok civileket hajtottak maguk előtt.

Előkészületek az átkelésre

Január 14-én, változatlan hevességgel zajlottak a harcok. A német és magyar vezetés napi jelentésében már ekkor katasztrofális helyzetről írt, de mégis még egy hónapig küzdöttek. A 10. gyaloghadosztály egységei megkezdték áttelepülésüket Budára. Január 15-én, a szovjetek a Nyugati pályaudvart is elfoglalták és a csatornán keresztül beszivárogtak a Nemzeti Múzemumba. Itt azonban nem sokáig maradhattak, mert a 10. rohamtüzérosztály 8 rohamlövege kiűzte őket. A 22. SS-lovashadosztály maradványai a Mátyás utca mentén küzdöttek ekkor.

A Rákóczi úton ismét civilek pajzsának takarásában mertek csak rohamozni a szovjetek. A térségben védekező Morlin-csoportot feltöltött szovjet csapatok rohanták le, de a védők kézitusában mégis elűzték barikádjaik elől azokat. Sőt, bekerítették őket, de egy Zrínyi rohamlöveggel mégis kitörtek. A németek időközben a Horthy Miklós hidat felrobbantották, bár az, már igencsak megtépázott állapotban volt a sorozatos szovjet bombázások miatt. A 2. Egyetemi Rohamzászlóalj súlyos harcokat vívott és felmorzsolódott, de megmaradt harcosai fokozatosan szivárogtak vissza övéikhez. A József körúton a Morlin-csoport maradéka és rohamtüzéreink megakasztottak egy újabb vörös rohamot. A 10. gyaloghadosztály parancsnoka felvette a kapcsolatot a túloldalallal, de alakulatával nem foglalkozva átszökött a vörösökhöz.

Január 16-án éjszaka levegőbe repült a Ferenc József híd, a német jelentések szerint bombatámadás következtében. A védők több ellentámadást indítottak állásaik visszaszerzéséért és a Nagyvásárcsarnok is valóságos mészárszékké változott. Január 17-én, megindult a végső roham a pesti oldalon.

Pfeffer-Wildenbruch este 7-kor kapott engedélyt a kiürítésre és azonnal kiadta a parancsot a két, megmaradt hídon történő átvonulásra a német-magyar csapatoknak. A németek még a nap folyamán átvitték páncélosaikat. Ezen az éjszaka, több ezer harcos tolongott a hidaknál az iszonyú pergőtűzben az átjutásra várva. Az Erzsébet híd és a Lánchíd ekkor még nem robbant fel. A szűk belvárosi utcákon már nem lehetett megállapítani a frontvonalat. Iszonyú harc tombolt itt, mert sok magyar és német katona - főleg még harcképes sebesült - hátramaradt, hogy fedezze bajtársaik visszavonulását. Ezen az éjszaka elesett a Parlament is. A megmaradt hidak felrobbantása és az átkelés után még két napig védekeztek elkeseredetten a Pesten rekedt védők, elsősorban a Jászai Mari tér és a Nyugati pályaudvar környékén.

A Konrad-hadművelet tervei

Budapest bekerítése után három "Konrad" fedőnevű akció bontakozott ki a magyar főváros felmentésére és részben a Margit-vonal keleti szakaszának visszaszerzésére. Ennek érdekében a német hadvezetés a mozgósítható tartalékainak jelentékeny részét hazánk földjére küldte. 1945 elején, a keleti fronton bevetett német páncélos erők közel fele Magyarországon harcolt a bolsevizmus réme ellen.

1944. december 24-én, tehát még az ostromgyűrű bezárulása előtt, Magyarországra rendelték a IV. SS-páncéloshadtestet, valamint a 711. és a 96. gyaloghadosztályokat. Ez az erő nagyjából kétszáz páncélost és 55000 katonát jelentett. A felmentő erő harctéri vezénylésével Herbert-Otto Gille SS-Obergruppenführer und General der Waffen-SS-t (fegyvernemi tábornok) bízták meg.

Nem véletlenül ő kapta az embert próbáló feladatot. A német generális, csapataival együtt jelentős tapasztalatokkal rendelkezett a keleti fronton vívott harcokkal kapcsolatban. A bekerítésben való védelmi harcot is igen jól ismerte, tekintve hogy 1944. március 19-én repülőn érkezett a bekerített Kowelbe és annak április 4-én történt felmentéséig sikerrel irányította a védelmet. A támadó tevékenység sem volt azonban ismeretlen számára, mert 1944. februárjában Cserkasszinál, az 5. "Wiking" SS-páncéloshadosztály harccsoport-jával belülről áttörte a szovjet ostromgyűrűt és két német hadtestet mentett meg ezzel a megsemmisüléstől.

A német hadvezetés legégetőbb problémája az volt, hogy délről, vagy északról közelítsék meg a bekerített magyar fővárost. Mindkettőnek megvoltak a maga előnyei és hátrányai is. A déli (Paula fedőnevű) hadművelet Székesfehérvár térségéből indították volna, de a nagyobb távolság miatt, kb. 900 köbméterrel több üzemanyagra lett volna szükség és a csatarendbe állás is öt nappal tovább tartott volna. Bár az északi (Konrad fedőnevű) akcióhoz lényegesebben kevesebb üzemanyagra volt szükség és az átcsoportosítás is gördülékenyebben ment, de ez volt a kockázatosabb megoldás. Elsősorban a terepadottságok és a szovjet védelem miatt.

Mivel a támadást nagyban a meglepetés nyújtotta előnyökre alapozták, így a gyorsabb hadművelet mellett döntöttek. Guderian, az előbbi megoldást javasolta. A végleges döntést végül Walther Wenck altábornagy, a német szárazföldi erők vezérkarának vezetési csoportfőnöke hozta meg. 1944. december 30-án, Eszterházán tartott megbeszélésen elfogadta a Dél Hadseregcsoport északi megoldást támogató érveit. Megállapodtak Otto Wöhler gyalogsági tábornokkal - aki december 23-tól, a hadseregcsoport új parancsnoka volt -, hogy a támadás 1945 legelső napjának estéjén megindul.

Bár a szovjet megszállók még nem építettek ki erős védelmi állásokat, de a felmentőknek versenyt kellett futniuk az idővel. Emiatt került aztán sor arra, hogy hiányos erőkkel indították meg az ellentámadást. A felmentő offenzíva első napján az 5. SS-páncéloshadosztály (Wiking) mindössze 32 százaléka, a 3. SS-páncéloshadosztály (Totenkopf) 65 százaléka, a 711-esek egyáltalán nem, a 96. gyalogoshadosztály mindössze 43 százaléka sorakozott fel.

A támadás megindítása előtt, a német III. páncéloshadtest, 1. páncéloshadosztályának harccsoportja - megtévesztő céllal - Székesfehérvártól 22 kilométerre nyugatra, támadást indított. A szovjet felderítés nem tudta megállapítani, hogy a németek a 4. gárdahadsereg arcvonalának melyik szakaszán készülnek támadni, de leginkább Székesfehérvár körzetét tartották veszélyeztetettnek.

Konrad I.

A német vezetés nem késlekedett és a IV. SS-páncéloshadtestet - az addig beérkezett erőivel - végül 1945. január 1-én, este fél nyolckor támadásra utasította. Az offenzívát igazi elitegységek vezették, balszárnyon a Totenkopf-páncéloshadosztály, délre pedig a Wiking-páncéloshadosztály rohamozott. A támadás jobbszárnyán a Pape-harccsoport is megindult a szovjetek ellen, a balszárnyat pedig a 96. gyaloghadosztály fedezte. A meglepetés növelése okán elmaradt a tüzérségi előkészítés. A légitámogatást az akkor már legendának számító Hans Ulrich Rudel ezredes vezette „Immelmann”-kötelék biztosította. A hadműveletben a magyar harcosokból álló Waffen-SS egységet, a Ney-harccsoportot – pontosan két zászlóalját – is bevetették a Wiking és a Totenkopf hadosztályok páncélgránátosaiként.

A IV. SS-páncéloshadtest támadása sikeresen indult, mert a német páncélosok letarolták a szovjet 31. gárdahadosztály állásait. A Wiking Tatától jobbra, a Totenkopf balra támadott, amíg a 96. gyaloghadosztály mintegy 100 rohamcsónakkal átkelt a Dunán és hídfőállásokat hozott létre, majd elfoglalták Nyergesújfalut és egy huszáros rohammal Süttőt is. Az 5. SS-páncéloshadosztály, Germánia elnevezésű ezrede - Hans Dorr alezeredes irányításával - Aggastyánt, a 3. SS-páncéloshadosztály egyik ezrede - Theodor Eicke vezetésével - Bajnát foglalta vissza.

Általánosságban elmondható, hogy az újra megjelenő német egyenruhásokat, a vörösök által sanyargatott lakosság az esetek többségében kitörő örömmel fogadta a térségben. A Waffen-SS páncélosai mindenhol áttörték a szovjet védelmi vonalakat és a Vértes útjai felé vették az irányt, hogy visszafoglalják Bicskét. Ez a település kulcsfontosságú volt a Budapest felmentésére irányuló támadásban.

A vészhelyzetet látva – Tolbuhin kapkodó utasítására - Zaharov hadseregtábornok, a térségben lévő 4. gárdahadsereg parancsnoka, elhárításra vezényelte valamennyi tartalékát, így az 5. lovashadtestet, a 7. gépesített hadtestet, a 2. (gárda) gépesített hadtestet és a 18. harckocsihadtestet is. A fokozatosan megszilárduló szovjet védelem ellenére az 5. SS-páncéloshadosztály Germánia és Westland ezredeinek sikerült egészen Bicskéig előretörniük. Ez idő alatt a Totenkopf alakulatai Zsámbékig jutottak.

A két szovjet frontparancsnok december folyamán fokozatosan erősítette a térségben álló megszálló hordáit. Egyrészt – nem túl nagy előrelátással – számítottak arra, hogy valamiféle ellentámadás van készülőben és feltehetően árulók is beszéltek a tervekről. Ez utóbbit támasztja alá, hogy az erőátcsoportosítást igencsak hirtelenkedve kezdték meg.

Ennek keretében egy páncélos-, négy gépesített- és három lövészhadtestet rendeltek át (ez kb. 700 páncélost jelent). Bár Tolbuhin szabad kezet engedett Zaharovnak, de a hadtestek jelentős részét tartalékba helyezte és csak akkor vetette be azokat, amikor már a helyzet kritikussá vált. Ezzel a húzással erejét szétaprózta és ennek is köszönhetően igencsak nagy veszteségeket szenvedtek. A szovjetek a Balaton térségéből is dobtak át csapatokat, mert bizony igencsak szükségük volt rá. Így került északra a 19. lövészhadosztály. Január 2-án a 18. harckocsihadtestet, január 3-án pedig három további hadtestet is bevetettek.

Azonban az öt napig tomboló heves harcok, az időjárás és a terepviszonyok következtében a támadás megtorpant. A IV. páncéloshadtest az áldatlan viszonyok mellett is 28-37 kilométert nyomult előre és Esztergomot a német 711. gyaloghadosztály egységei január 6-án felszabadították, 8-án pedig Pilisszentlelket is visszavették a vörösöktől. Bicske térségében a Wiking-hadosztállyal szemben legkevesebb egy nehézharckocsi-ezred, négy rohamlöveg ezred, négy lövészhadosztály, egy gépesített dandár és hat műszaki zászlóalj helyezkedett el. Ez legalább négyszeres túlerőt jelent. Az iszonyatos erőfölénnyel – habár az oroszok hatalmas veszteségeket szenvedtek – nem bírtak a felmentők, és harctevékenységük a már visszaszerzett területek megtartására korlátozódott.

Január 6-án, a 2. Ukrán Front tehermentesítés céljából 7. gárda- és 6. gárda-harckocsihadserege, a Garam menti állásaiból támadást indított Komárom felé. Ezzel kezdetét vette a második garami páncélos ütközet. Az oroszok azonban jelentősen alábecsülték ellenfelük képességeit. A mintegy 162 harckocsival és rohamlöveggel megindított szovjet kísérlet az LVII. páncéloshadtest ellenállásába ütközött és az átcsoportosított német 20. páncéloshadosztály január 10-én indult ellentámadása okán össze is omlott. Sőt, a szovjet csapatokat a német csapások annyira legyengítették, hogy közel ötven kilométert zavarták őket vissza.

Január 7-én, a németek Székesfehérvár északnyugati körzetéből, az I. lovashadtest (4. lovasdandár, 1. és 23. páncéloshadosztály, 3. páncéloshadosztály páncélos csoportja) erőivel Csákvár felé támadást indított. A cél az volt, hogy a megtorpant IV. SS-páncéloshadtest előtt lévő szovjet csapatok utánpótlási vonalait elvágják és a Budapest felé történő további előrenyomulását segítsék. Ennek nyomán, az itt védelemre kényszerített szovjet 20. gárda-lövészhadtest mögött lévő tartalék (7. gépesített hadtest, 1. gárda-gépesített hadtest) ellentámadásba ment át és Székesfehérvár közelében egy újabb páncélos ütközet bontakozott ki. A súlyos harcok ellenére a németek némi területnyereséget értek el és az orosz páncélosok osztagait megtizedelték, illetve lekötötték.

Német páncélosok nyomulnak előre Konrad-1 hadművelet során az agostyáni átjáró körzetében

Konrad II.

Ez a támadás nem határolható el az előzőtől, mert fokozatosan mentek át a Konrad-II elnevezésű hadműveletbe. Az első támadás ütemének lelassulása – és nem megakadása – miatt, a német vezetés a déli offenzíva megvalósításához nyúlt vissza. Abban bíztak, hogy a IV. SS-páncéloshadtest felülkerekedik a nehézségeken és a Breith-csoport délről megindított támadása áttöri majd az oroszok védelmét. Távlati célok között már az is szerepelt, hogy a Vértesnél védelemre kényszerített oroszokat akár be is keríthetik. A szovjetek előtt nem maradt titokban a német felvonulás, így módjuk volt megerősíteni a támadás irányába eső 20. gárda-lövészhadtestet is.

Január 9-én, a német I. lovashadtest megindította újabb támadását. Ezt a napot lehet a hadművelet első csatanapjának tekinteni. A német lovas- és páncéloscsapatok csupán a Zámolynál kibontakozó ütközetben 74 szovjet páncélost lőttek ki, a 7. gépesített hadtest nyolcvan harckocsijából. Ezzel a németek megakadályozták, hogy a beékelődésüket felszámolják. Gille páncélosai, mivel a Vértesen nem tudtak áttörni, így a Pilisen keresztül igyekeztek felmenteni Budapestet. Magát Zámolyt január 11-én foglalták vissza. Január 9-ére virradó éjszaka, a IV. SS-páncéloshadtest áthelyezte támadásának súlypontját a balszárnyra. A 10. "Westland" páncélgránátos-ezred megerősített ezredcsoportját Esztergomtól délre gyülekeztették, hogy a 711. gyaloghadosztály állásain keresztül délkelet felé, Szentendre és Pomáz irányába újabb támadásra készüljön fel.

Eközben, a 96. gyaloghadosztály által Esztergomtól keletre birtokolt terepről, a Dél Hadseregcsoport egy kockázatos vállalkozást készített elő. A súlyos budapesti ellátási helyzet javítása céljából egy körülbelül 200 tonna ellátmányt szállító konvojt akartak bejuttatni a bekerített magyar fővárosba. Mindezt úgy akarták megvalósítani, hogy miután Philipp ezredes harccsoportja áttörte a szovjet vonalakat és a Duna partján vezető úton előretörve elérte Budapestet, a konvoj a harccsoportot követve jutott volna be a városba.

A végül január 10-én megindult az akció. Másnap, harcolva megközelítették Pilismarótot, de az északi partról érkező harckocsi- és ágyútűz lehetetlenné tette a továbbjutást. A 711. gyaloghadosztály, bár teret nyert, de mindezt csak nagyon lassan hajtotta végre, heves erdei harcok közepette. Bár a támadó csoport elakadt, de a 711-eseknek sikerül visszafoglalnia Dobogókőt.

Röviddel később, a támadás kiszélesítésére bevetették a Wiking-hadosztály, Westland ezredét, amely január 11-én már Pilisszentkeresztre is bejutott és 21 kilométerre megközelítette Budapestet.

A községet az oroszok erősen védték, de Franz Hack egy lövészpáncélosával betört állásaikba és ezzel a tettével nagy szerepe volt abban, hogy kiűzték onnan a kommunistákat. Itt bevetették a magyarokból álló Waffen-SS I. rohamvadász-ezredet is. A felmentők számos foglyot és gazdag hadizsákmányt ejtettek.

A Wiking rohamozó egységei már Pomáz környékén jártak, amikor január 12-én este, megérkezett a visszavonulásról szóló parancs. Gille értetlenül állt az utasítás előtt, mert a támadás sikerrel kecsegtetett, azonban az akciót egészen magas szintről fújták le. Guderian, sőt maga Hitler is, a Székesfehérvár térségéből kiinduló támadást részesítették előnyben. A helyzet érdekes képet mutat. A résztvevők nagy része azt mondta, hogy sikerült volna elérniük Budapestet, míg több hadtörténész azt állítja, hogy Hitler mégiscsak helyesen adta ki a parancsot, mert a Bicske felől előretörő szovjetek könnyen bekeríthették volna a németeket.

Január 17-ig, a IV. SS-páncéloshadtestet - a szovjetek megtévesztése miatt Komáromon keresztül - Zirc térségébe szállították. Ebből a szovjetek azt a téves következtetést vonták le, hogy az elithadosztályokat kivonják Hunnia földjéről. Elgondolásukat az támasztotta alá, hogy január 12-én megindult a szovjetek offenzívája Berlin irányába és azon a frontszakaszon égetően szükség volt minden harcképes acélszörnyre. Arroganciájukért röviddel később aggasztó mértékű veszteségeket szenvedek mind területben, mind technikában, mind élőerőben. A németek megkezdték felkészülésüket a harmadik "felvonásra".

Konrad III.

A kiadott parancs értelmében a IV. SS-páncéloshadtestnek, a legnagyobb titoktartás mellett, január 17-ig kellett átcsoportosulniuk a Balaton-Székesfehérvár térségbe. Ezt teljes mértékben sikerült megvalósítani és másnap már újra rohamot indítottak a vörös rém ellen. Az oroszok egyáltalán nem számoltak egy újabb német támadással és ezt – szinte egyedülálló módon – kelletlenül, de elismerték. A súlyponti csoportosítás a Totenkopf és a Wiking SS-páncéloshadosztályokat, az 1. és a 3. páncéloshadosztályt, az 509. néhézpáncélos-osztályt és a 24/I. páncélososztályt tömörítette. Az újabb támadásban a III. páncéloshadtest és az I. lovashadtest erői is részt vettek. Az offenzívát a 4. Légiflotta 135 repülőgépe támogatta.

A január 18-án reggel, öt órakor elkezdődő hadművelet céljai: elérni a Dunát keleti irányban, hogy a Balaton és a Vértes között elhelyezkedő szovjet csapatokat elvágják, majd észak felé fordulva áttörni Budapest felé, hogy a főváros védőivel a harcászati kapcsolatot újra felvegyék. Gille támadó páncélosai az első napon, a 7. gépesített hadtestet szinte ízzé-porrá zúzták, a 18. harckocsi- és a 133. lövészhadtestet pedig bekerítették. Az oroszok súlyos veszteségeket szenvedtek és csak a német gyalogság hiányának „köszönhették”, hogy egyáltalán maradékaik kijutottak a katlanból.

A támadás annyira sikeres volt, hogy január 19-én Dunapentelénél – több vörös egység megsemmisítése után – elérték a Dunát. Ezzel pedig teljesen kettészakították a 3. Ukrán Front arcvonalát. A folyó partján lévő átkelőhelyeken kaotikus állapotok uralkodtak. A németek szárazföldi csapatokkal és légierejükkel is támadták ezeket a helyeket, súlyos veszteséget okozva az ellenségnek. Azonban minden erőfeszítésük ellenére az oroszok negyvenezer embert és hatalmas mennyiségű hadianyagot juttattak át. Erre minden szüksége megvolt Tolbuhinnak, mert a német siker esetén a frontparancsnokság egésze Szibériába jutott volna. Így nem csoda, hogy minden erejükkel a lehető legtöbb egység átdobását erőltették.

Az 1. páncéloshadosztály még a támadás első napján elvágta a Székesfehérvár - Seregélyes útvonalat, amely a szovjetek egyik legfontosabb utánpótlási vonala volt. Január 20-án, a 3. páncéloshadosztály egy része észak felé fordult, de Adony előtt a szovjet túlerő miatt elakadt. Az említett német alakulat az utánpótlás vonalak biztosítása okán kénytelen volt délnek fordulni. A Wiking-páncéloshadosztály Sárosdig tört előre, ahol január 20-án, egy erős szovjet ellentámadásba futott. Legnagyobb csapás akkor érte a hadosztályt, mikor egy orosz ágyúlövedék megölte a Germánia ezred parancsnokát, Hans Dorr-t, aki a háború folyamán 16-szor sebesült meg. A Wiking, miután visszaverte a szovjet rohamot, 22-én újra folytatta az előrenyomulást és másnap Adonynál elérte a Dunát.

A Germánia és a Westland ezredek, a szovjet védelem és a rossz időjárás dacára elérték Pettendet, amelyet több órás, elkeseredett harc árán visszavettek. A visszafoglalt településen a sokat próbált harcosok is megdöbbenve látták a kommunista paradicsom áldását. Ugyanis olyan magyar és német sebesült katonák és foglyok holttesteire bukkantak, akiket a „felszabadítók” kegyetlenül megkínoztak és megcsonkítottak.

Január 21-én, Székesfehérvár visszaszerzéséért is rohamra indultak. A német 1. páncéloshadosztály – a német 23. páncéloshadosztály részeinek támogatásával – kegyetlen városi harcban, 22-én reggelre visszafoglalták a várost. Itt került a németek birtokába 40 darab amerikai Sherman harckocsi, amelyet orosz személyzete pánikszerűen elhagyott.

Január 25-ig, a IV. SS-páncéloshadtest a Váli-víz mentén húzódó vonalat is elérte. Azonban ebben a térségben a támadást, a beérkező szovjet páncélelhárító, harckocsi és egyéb fegyvernemi erősítések feltartóztatták. Ezen a napon, a IV. SS-páncéloshadtest csupán ötven bevethető páncélossal rendelkezett, de ez még mindig komoly erőt képviselt. Ennek tudatában, január 25-én este, egy utolsó kísérletet tettek a Velencei-tó és a Duna között – a rabszolgamunkára hajszolt magyar civilek által – időközben létrehozott szovjet védelem áttörésére. A Totenkopf és az 1. páncéloshadosztály részei Baracska és Pettend körzetéből északnyugati irányba indítottak rohamot.

Január 26-án délután – miután átjutottak a Váli-vizen és az 1/I. és 24/I. páncélososztályok Panther páncélosai a gyúrói major közelében viaskodtak – sikerült rádiókapcsolatba lépni a Budapestet védő Dörner-harccsoporttal. Azonban a csoportosítás egyik parancsnoki harckocsijában hamarosan vették a támadás beszüntetéséről szóló parancsot és a harccsoportot Vereb közelébe vonták vissza. Ekkor voltak a felmentő német csapatok a legközelebb a bekerített magyar fővároshoz.

Az újabb orosz hadtörténeti kutatások több olyan tényt is feltártak, amellyel eddig nem villogtak. Egyrészt finomítottak a kommunista háborús „hadtörténet” hajmeresztő állításain és néha egész elfogadható indokokat hoztak föl az eseményekre. Beismerték, hogy a katonai vezetés igencsak bénultan állt a helyzet előtt. Sőt, maga Sztálin vetette fel annak lehetőségét, hogy ürítsék ki a térséget. A szovjet vezetés reagálásának kapkodására jellemző, hogy már a támadás kezdetén felrobbantatták a Dunaföldvár és Dunapentele közelében lévő pontonhidakat. Tolbuhin azonban – feltehetően feje elveszítésének árnyékában – úgy döntött, hogy bármibe is kerül, de marad csapataival és január 27-én támadásba kezdett. Azt próbálta elérni, hogy a német előrenyomulást bekerítse, a Velencei-tó térségéből kiinduló szovjet hadtestekkel.

A január 27-én megindult 3. Ukrán Front – már 25-26-ára tervezett – ellencsapása a Velencei-tótól északra és délre kezdett kibontakozni. A front két csapásmérő csoportosításának (északon a 23. harckocsi-hadtest, az 5. gárda-lovashadtest és a 104. lövészhadtest; délen pedig a 18. harckocsi-hadtest, a 30. és a 133. lövészhadtest) Sárosd irányába csapást kellett mérni a német csoportosítás bekerítése és megsemmisítése (!?) céljából. Bár a szovjetek néhány helyen kisebb-nagyobb német harccsoportokat átmenetileg elvágtak, a IV. SS-páncéloshadtestet nem sikerült bekeríteni.

A Wiking ismét derekasan kivette a részét az apokaliptikus küzdelemből, mert január 28-án, reggel 7 órakor kellett volna újabb támadásba lendülnie, de a hajnali ködből hatalmas erejű szovjet attak hömpölygött feléjük. A szovjet offenzíva súlypontja a norvég zászlóalj arcvonalát érte, ahol 180 szovjet páncélos igyekezett áttörni. A zászlóalj felvette a harcot, parancsnokuk (Foch SS-őrnagy) kitartásra buzdító példát mutatott harcosainak, mert hat szovjet harckocsit lőtt ki páncélököllel. Amikor a villámgyorsan tüzelőállásba vontatott 88-as lövegek tüzet nyitottak, iszonyatosan megszaggatták az orosz páncélosok sorait.

A visszavonulás során egymás után intézett német páncélos ellenlökések is igen súlyos veszteségeket okoztak a szovjet csapatoknak, amelyek visszaszorították a németeket, de Székesfehérvárt nem tudták elfoglalni. Egyes becslések szerint a németek kb. 200-250 szovjet páncélost lőttek ki. A február 16-án megmerevedő arcvonalak mentén a németek csekély területnyeresége is volt. Ennek a kiszögellésnek közel egy hónap múlva igen nagy jelentősége lett. Ugyanis március 6-án, innen indult meg a második világháború utolsó nagyobb német támadása, a

Tavaszi Ébredés-hadművelet.

Ney Károly, a róla elnevezett SS-harccsoport parancsnoka 1945 januárjában Székesfehérvár környékén
(Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

A magyar Waffen-SS harcosok tűzkeresztsége

A Ney Károly neve által fémjelzett magyar Waffen-SS harccsoport, a Budapest felmentését célzó első támadások során (1945. január 1-12.) a IV. SS-páncéloshadtest páncéloshadosztályainak gránátos támogatását végezte. A Konrad I. és Konrad II. hadművelet vérzivataros küzdelmeiben az ezred 1. zászlóalja a Totenkopf, míg 2. zászlóalja a Wiking kötelékében méretett meg az ellenséggel. január 11-ére, Ney különítményének harmadik zászlóalja is bevethetővé vált. Ekkor a harccsoport teljes létszáma megközelítette a kétezret, melynek döntő többsége (1870 fő) harcos volt.
Német egység a Konrad-I idején

Az első felmentési kísérletek megtorpanását követően a Ney-harccsoportot kivonták a IV. SS-páncéloshadtest kötelékéből és teljes állományával együtt - 1945. január 13-tól - a német 1. páncéloshadosztályhoz (Balck-seregcsoport) rendelték. A január 18-án hajnalban meginduló harmadik felmentési kísérlet nyitányakor, az ezred erővel bíró „Ney” SS-harccsoportot, a Székesfehérvárt délnyugat felől támadó Huppert-harccsoport részeként vetették be. Január 20-án, a magyar SS-alakulat négyszáz fős különítménye (parancsnok: Vadon Pál) reggel hét órakor elfoglalta kiindulási állását, ahonnan egy, a magyar csapatnak alárendelt SS-századdal együttműködve részt vettek a IV. SS-páncéloshadtest Székesfehérvár visszafoglalására irányuló attakjában.

Január 21-én, a Ney SS-harccsoportja, a Sárvíz-csatorna keleti partján, Sárszentmihály közelében fekvő szovjet állásokból kiűzte az ellenséget. A harcok során senki sem esett el, de sebesültjeik száma negyvenre rúgott. A Sárpentele határában tartott pihenő után a vasúti töltés mindkét oldalán, a magyar SS-harccsoport megindult a Székesfehérvár külterületén levő piactéri kisállomáshoz, amelyet délután négy órára el is értek és a töltés mentén ötven ellenséges katonát elfogtak. A magyarok folytatták lendületes előrenyomulásukat a város felé, azonban Székesfehérvár külterületeinek elfoglalásáért már kemény harcokat vívtak.

Az előretörés alatt egy hatszáz fős szovjet egység megközelítette Sárpentelét, ezzel pedig elvágással fenyegették az alakulatot. A rádión kért tüzérségi támogatás és a magyarok rohama azonban visszaszorította a szovjetek maradékát Székesfehérvárra. Amikor 1945. január 21-e délutánján, az 1. páncéloshadosztályt a Holste-hadosztálycsoport (a német 6. páncéloshadosztály részeivel és a magyar 20. gyaloghadosztály egy zászlóaljával megerősített 4. lovasdandár, illetőleg a magyar 2. páncéloshadosztály részei) váltotta fel, Ney SS-harccsoportját a 4. lovasdandárba osztották be.

Két nap alatt a magyar Waffen-SS harcosok legalább 17 szovjet páncélost lőttek ki. A harcokban tanúsított helytállásért Hitler elrendelte, hogy az ezred tagjait az SS-Regiment Ney feliratú karcsíkkal lássák el, ezzel emelve ki az egység elit jellegét.

Székesfehérvár január 22-i visszafoglalását követően a Ney SS-ezred közreműködött a városban levő elszigetelődött orosz egységek felszámolásában, majd az alakulat zömét kivonták az arcvonalból és feltöltés okán Súrra helyezték. Ott január 23-án leventék és a Magyar Királyi Honvéd Légierő egyik földi kiszolgáló százada is csatlakozott hozzájuk. A Ney SS-ezred a székesfehérvári arcvonalon maradt.

A harcban tartott zászlóalja a későbbiek során szintén a Breith-hadtestcsoport keretében küzdött a 182-es magaslatért. Január 27-én – még ennek a hadosztálycsoportnak a keretében – sikeresen űzte el az oroszokat az említett magaslatról. Azonban ennek stratégiai jelentősége miatt az oroszok tucatnyi rohamot intéztek ellene és február 16-ig többször is gazdát cserélt.

Január 28-án, a magyar SS-harccsoport még Székesfehérvár térségében harcoló részeit a IV. SS-páncéloshadtest alárendeltségébe utalták, ahol február 3-ig a 3. SS-páncéloshadosztály irányítása alatt álltak. A harcok közepette Ney harccsoportja február 2-án Székesfehérvártól keletre visszavert egy szovjet gyalogsági támadást, majd ellenlökésével elfoglalta a Székesfehérvártól keletre, a 182-es magassági pont közelében fekvő szőlővidék keleti részét.

Január 29-én, a Ney SS-ezred a német 356. gyaloghadosztály alárendeltségébe került. A következő napokban az ezred a IV. SS-páncéloshadtest alakulataival – illetve egy másik magyar SS-alakulat, az 1. rohamvadász-ezreddel együtt – Székesfehérvártól észak-északkeletre harcolt a város újbóli megszállását megkísérlő szovjet csapatok ellen. A Ney-ezredet február 5-én kivonták a frontvonalból.

A Székesfehérvárért folyó gyilkos küzdelemben a magyar Waffen-SS harcosok igencsak kitettek magukért. Sőt, egyes elit Waffen-SS alakulatok vezetői is elismerően beszéltek bátorságukról. A harcokban tanúsított vitézségükért az alakulat 3 harcosa megkapta az I. osztályú, 12 tagja pedig a II. osztályú Vaskeresztet. A harccsoport a küzdelmek alatt 171 fő (ebből öt tiszt) halottat veszített, további 49 fő (ebből két tiszt) pedig eltűnt. Dr. Ney Károlyt soron kívül a Waffen-SS őrnagyává (SS-Sturmbannführer) léptették elő.19:15 2020.09.20.

Repülőgéproncsok a szükségreptérként használt Vérmezőn; 1945. február

Decemberi támadások Buda ellen

A pesti oldal szisztematikus lerombolásával párhuzamosan, a 3. Ukrán Front erői Budát is támadták. A magyar főváros nyugati területeit védő csapatok mindent megtettek, hogy belevéssék a megszállók fejébe, hogy harcos nemzet földjére tették lábukat.

A Farkasréti temető és az Olasz fasor között a frontvonal december 24. és 26. között, fokozatosan alakult ki. A Fogaskerekű vasút felső szakaszának térségét december 26-án ugyan elérték az óvatosan araszoló oroszok, de az ellenállás a Farkasréti temető – Orbán-hegy – Istenhegy – Szépilona vonalon igen megerősödött. A védők itt szinte áthatolhatatlan arcvonalat hoztak létre, a környékbeli házak felhasználásával kiépített, egymást támogató támpontokra támaszkodva.

Buda nyugati oldali védelmét a Pestről átdobott 8. SS-lovashadosztály részei képezték, amelynek védelmi zónája a Duna északi részétől a déli összekötő vasúti hídig terjedt, a védvonal a Rózsadomb jelentős részét is magába foglalta. A Waffen-SS századai közé osztották be a Vannay-zászlóaljat, a kontinens nemzeteinek ifjaiból álló „Europa” riadózászlóaljat, az egyetemi rohamosztagokat és több, csendőrökből álló alakulatot is. A Fehérvári út és a Kelenföld közötti frontszakaszt a Kündiger-csoport (271. népi-gránátoshadosztály) védte, melyet később megerősítettek egy belvárosi hungarista harccsoporttal és a galántai csendőrökkel. A Duna és a Fehérvári út között, a Hűvösvölgyből átcsoportosított „Budapest” őrzászlóalj várta az agresszort. A vörös nyomás Buda déli részén volt a legnagyobb, mert a szovjet hadtestek itt zárkóztak fel legelőször.

Az oroszok betörésére a hadvezetés kemény ellencsapásokkal válaszolt. Az első ilyen akció december 27-én zajlott, amikor a „Budapest” őrzászlóalj, a Morlin-harccsoport és a Rácz Tibor vezette 10. rohamtüzérosztály rohamlövegei visszafoglalták a Kelenföldi pályaudvart. A honvédek kitűnő harci kedvére jellemző, hogy két napra rá másfél kilométerre behatoltak a szovjet vonalakba és már a budai gyártelepeken is szétcsaptak a támadók között. Egyes magyar rohamlövegek még tovább is eljutottak, de a gyalogság nem tudott lépést tartani velük, így az orosz bekerítés fenyegette a páncélosokat. Ennek okán kénytelenek voltak visszavonulni a kiindulási pontra. Bár a szovjetek tovább erőltették a támadásokat, de december 29-én megállították őket a lágymányosi vasúti töltés – Sas-hegy – Farkasréti temető vonalánál. December 28-án, a János Kórház eleste lehetővé tette, hogy nyugati irányból két kilométerre megközelítsék a Dunát.

A budai oldalon a legintenzívebb vérfürdő a Városmajorban és annak közvetlen környékén tombolt. A szovjetek arra játszottak, hogyha nagyobb erőkkel áttörik itt a védelmet, akkor kettévághatják a budai hídfőt és könnyen megközelíthetik a Vár térségét is. Mindezzel a német főparancsnok is tisztában volt, ezért különös gondja volt a térség megerősítésére.

A védelem kiépítésével a Vannay-zászlóaljat bízták meg, akik három lépcsőben építették ki azt. Az első vonal oszlopait a Fogaskerekű vasúti töltésén gondosan álcázott négy MG-42-es géppuska jelentette, melyek előtt aknákat és szögesdrótot telepítettek. A géppuskafészkeket futóárkok kötötték össze és a Fogaskerekű átjárójában egy kiszúrt kerekű teherautót állítottak, hogy a gyalogsági átjutást megakadályozzák. A Városmajor épületeit gondosan aláaknázták, mert úgy vélték, hogy egy áttörés esetén az oroszok itt kerestek volna menedéket a rájuk tüzelő fegyverek elől. A Városmajor úti iskolát egy páncélrémekkel felszerelt egység védelmezte.

Az Érmellék és a Trombitás utca kereszteződésénél pedig magyar légvédelmi ágyúkat telepítettek páncélelhárításra. Ezeket a lövegeket a házakból rekvirált perzsaszőnyegekkel álcázták meglepő hatékonysággal, hogy elkerüljék a vörös csillagos harci gépek támadását. A védelmi vonal állásai előtt előretolt őrszemek figyelték a terepet, melyek a közművek földalatti járataiban lefektetett telefonkábelek segítségével tartották fent az összeköttetést. Az őrök mellé egy-egy kutyát is beosztottak, melyekkel a felderítést erősítették. A lövegkezelők egy közeli pincében tartózkodtak, majd a riasztásra azonnal állásaikba vonultak, így elkerülték a folyamatos aknatűz miatti veszteségeket.

A környéken több lakást is tűzfészeknek alakította át. Ezekben a lakásokban lőszert halmoztak fel. Az elgondolás az volt, hogy a géppuskákkal, egy-egy sorozat kilövése után azonnal lőállást váltottak, így sikeresen kerülték el azt, hogy az oroszok bemérjék és kilőjék őket. A második szakasz a Temes utca környékén lévő három légvédelmi bunker környékét, a harmadik vonalat a Szamos utca jelentette.

A terület védelmére mindössze 450 fő állt rendelkezésre, melynek gerincét a Vannay harcosai adták. Nehézfegyverzetük hat darab 81 mm-es aknavető, két 40 mm-es légvédelmi gépágyú és két nehéz páncéltörő ágyú volt. Ezeket még a Széll Kálmán téren lévő három magyar tüzérségi löveg is támogatta. A védőknek nagy elsőbbséget jelentett, hogy a korábban a közműveknél dolgozó harcosaik kiválóan ismerték a helyszínt. Segítségükkel sikerült a vezetékek számára készült alagutakat is a védelemhez csatolni és rendszeres összeköttetést tudtak teremteni az északabbra állomásozó Waffen-SS egységekkel.

Az oroszok gyakori taktikája volt, hogy 200-300 méteres szélességben hadosztálynyi erővel támadtak, de a gondosan kiépített vonalaknak és a védők elszántságának köszönhetően gyakran összeomlott a biztosnak hitt győzelem.

1945. január 1-jén, a szovjet 180. lövészhadosztály egésze igyekezett elfoglalni a Városmajort. Az első világháborút idéző pergőtűz után a szovjetek 8 harckocsival támogatva végül elindultak. Az első vonalat néhány helyen sikerült lerohanniuk, de a vannaysták 2db T-34-est kilőttek a Fogaskerekű remízének területén. Ezzel pedig a támadás végérvényesen elakadt és a kísérő orosz gyalogságra golyózáport zúdítottak. A nap végén Vannay az ellentámadás mellett döntött és sikeresen visszaszerezte a Fogaskerekű vasúti töltését, melyet az oroszok többszöri próbálkozás ellenére is csak január 19-én foglaltak el újból.

Budán, december végén máshol is zajlottak harcok, a Csillaghegyet, a Római fürdőt és az óbudai vasúti töltést harc nélkül foglalták el, de a védők ezzel sikeresen csalogatták őket a Filatori gátnál lévő ellenállási vonalhoz, ahol megakasztották a vörös áradatot. A Rózsadombra bemerészkedő kommunistákat az önkéntes egyetemisták fogadták, akik létszámhiányukat rendszeres járőrözéssel próbálták ellensúlyozni. A rádiós összeköttetésüket egy egyetemi rádiósklub készülékeivel tartották fent.

A szovjetek kezdetben nem is tudták, hogy milyen erőkkel állnak szemben, mert december 28-ig kerülték a nagyobb tűzharcot. Az egyetemisták viszont a hónap végéig több sikeres ellentámadást is véghezvittek a Kecske-hegy, Vadaspark és Oroszlán-szikla felé.

Az Erdei Lak vendéglőben, a kitörést megkísérlő egyetemistákat és néhány német katonát január eleső napján körbezártak a ruszkik. A vendéglő kitartó védőit később felmentették és maga a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka, Joachim Rumohr vezérőrnagy is felkereste az egyetemistákat. Közölte velük, hogy ez a hely a védelmi vonal legészakibb pontja, mely fontos jelentőséggel bír és minden áron meg kell tartani. Erősítésként ötven fős egységet, egy lövészpáncélost és egy mobil légvédelmi gépágyút küldött. A két jármű folyamatos mozgásban volt, így támogatva az önkénteseket. Ennek azért volt jelentősége, mert az oroszok sokáig nem mertek támadni, attól tartva, hogy nagyobb erők védik a területet.

A lágymányosi vasúti töltésre december utolsó napján törtek rá az oroszok, de a „Budapest” őrzászlóalj ellentámadása sikeresen visszafoglalta azt. Az őrzászlóalj a korábbi harcok során kimerült, így leváltották és helyét a Viharos őrnagy által vezetett harccsoport két százada, Kollarits Béla vezette hungarista különítmény (negyven harcos) és egy páncélelhárító csoport vette át.

A vasúti töltés mögött lévő házakban elhelyezett nyolc géppuskaállás bevehetetlen maradt. A töltés előtt és után elterülő sík részeken a rohamozó oroszokat könnyen felmorzsolták, páncélosokkal pedig a terep miatt nem tudtak támadni. Ennek köszönhetően ezt a területet soha nem sikerült elfoglalniuk, február 11-én a lőszerből kifogyott védők megadták magukat.

Január elején a harcok intenzitása a Rózsadombra és a Sas-hegyre tevődött át. A védelem legészaknyugatibb pontja a Mátyás-hegy volt, melyet szintén fontos volt megtartani egy esetleges kitörés szempontjából. Január 7-ig, az oroszok másfél tucat rohamot indítottak ellene, de sikertelenül. A terület igazi kulcsa a Sas-hegy volt, mert ennek eleste a Budára telepített tüzérséget és a vérmezei szükségrepülőteret is veszélyeztette volna. A németek ezzel teljesen tisztában voltak, ezért mélységben is tagolt védelmi állásokat építettek itt. A kb. ötszáz fős magyar Berend-harccsoport a hegy közvetlen környékén található utcákban védekezett, délre és nyugatra a 8. SS-lovashadosztály századai tartották az első vonalat, mögéjük pedig magyar légvédelmi ütegeket telepítettek.

A védelmet magyar Hetzer páncélvadászok és rohamlövegek is támogatták. Január 12-én, a sokadik szovjet roham elfoglalta a hegytetőt, de a védők szinte azonnali ellentámadása kisöpörte őket és még egy szovjet alakulat ezredzászlaját is sikerült megszerezniük. Január 16-án, a vörösök ismét betörtek a Sas-hegy állásaiba, de az aznap indított ellentámadás megint kiűzte őket.

E napon a Fogaskerekű vasút végállomása fölött, heves tüzérségi előkészítés után öt T-34-es támogatásával, ezred méretű szovjet gyalogság intézet újabb rohamot. A vannaysták 1. századát a Városmajor nyugati széléig nyomták vissza, de 3 harckocsijukat kilőtték és a gyalogság állományát is századnyi méretűre apasztották, így a roham elakadt.

A terület védelmének leggyengébb pontja a hegytől délkeletre és délnyugatra található szinte beépítetlen terület volt. A lágymányosi vasúti töltés és a hegy közötti terep ellen a vörösök szintén több tucat támadást indítottak. A sors különös játékaként a Farkasréti temető is sok orosznak a pokol kapuját jelentette, mert oly elkeseredetten védték, hogy az még a vörösöket is meglepte. Így a január 13-án indított, rohamlövegekkel is támogatott attak mindössze száz métert jutott előre a sírok között mielőtt végérvényesen összeomlott, köszönhetően a rendőr- és hungarista-harccsoportoknak, melyek szilárdan tartották az északkeleti szektort.

A temetőben január 20-án, és 25-én sikeres ellentámadás zajlott, melyekkel a temető döntő többségét visszaszerezték. Azonban ez a terület veszélyeztette az orosz előretörést és számítani lehetett rá, hogy újra támadni fogják. A temető kb. egy kilométeres arcvonalát viszont csak 80 fő vannaysta és hungarista önkéntes tartotta utolsó leheletéig.

A jól megszervezett tűzvezetésnek és az átláthatatlan frontvonal következtében a szovjeteknek mindössze száz méteres előrejutás jutott a Mártonhegyi úton. A védők kis létszámuk miatt nem is voltak képesek összefüggő arcvonal kialakítására, ezért taktikai újítással igyekeztek a lehető legjobban megerősíteni védelmüket.

A defenzíva az egyes villákban kialakított, megerősített pontokra támaszkodott, nagy térközökkel de mélységben kiépítve. A gyéren megszállt első vonalak mögött jól felfegyverzett különítmények vártak a betörés elhárítására. Minden egyes éjjelen mélységi felderítéssel, útzárak felállításával és meglepetésszerű rajtaütésekkel támadták a támadókat.

Erősebb támadás esetén a közvetlenül megtámadott alakulat harcolva vonult vissza, így a vérszemet kapott támadók mély, de vékony betörést értek el. A meggondolatlanul előretörő ellenséget pedig az egyes villákban meghúzódó védők kereszttűzbe fogták. Mesterlövészeik is akcióba lendültek, az utánpótlást szinte pillanatok alatt elvágták.

Az esetek többségében a támadó ékeket vagy fogságba ejtették vagy felszámolták. Ezt a taktikát még a gyengén felfegyverzett védőcsoportok is sikeresen alkalmazták az esetek döntő többségében. A szovjetek kínkeserves előrenyomulásának több oka is van. Egyrészt – a korabeli hadviselés szabályinak ellentmondva – a védők harci kedve egyre jobban fokozódott az ostrom elhúzódásával párhuzamosan. Másrészt, az orosz katonák és tisztek felfogóképességét meghaladta a védők által alkalmazott városi hadviselés taktikájának magas színvonala. Ezek következtében gyakorlatilag arról lehet beszélni, hogy január közepére a vörösök gyalogsága kivérzett. Ehhez nem elhanyagolható mértékben hozzájárult a magyarok helyismerete, például a Vannay-csoport egyik kommandója az Ördög-árkon keresztül sikeresen robbantotta fel az oroszok egyik lőszerraktárát.

A Margit-sziget elfoglalását északról már január elején megpróbálták az oroszok, de a védelem géppuskái elsüllyesztették az összes gumicsónakot. Január 19-én hajnalban, azonban újra partot értek északon és befészkelték magukat az Árpád-híd alján lévő építmények közé. 21-én hajnalban, a befagyott Duna jegén megindult a szovjet gyalogság és a délelőtti órákra két hídfőt hoztak létre. Két napra rá pedig a folyamatosan beérkező erősítés miatt ketté tudták vágni a szigetet. Az északon védekező németeket bekerítették, de sikerült kitörniük.

A súlyos helyzet ellenére néhány vitéz magyar honvéd, Litteráti-Loótz Gyula főhadnagy vezetésével, hihetetlen rajtaütéseket hajtott végre. Történetesen, egy ötfős rögtönzött kommandó egyetlen páncélgépkocsival - mely mögé páncéltörő ágyút helyeztek - a szigeten keresztülvezető úton haladva teljes sebességgel áthajtottak az oroszok vonalán. Miután felfedeztek egy ellenséges aknavetős egységet, a löveget lekapcsolva szétlőtték azokat, miközben a vezető megfordult a páncélossal. Mire a szovjetek a fejükhöz kaptak már visszafelé tartottak és még arra is volt erejük, hogy miközben keresztülhaladnak az orosz vonalon, az oroszokat megszórják kézigránátokkal. Az akción felbuzdulva délután megismételték a bevetést, de akkor már a Nagyszálló előtti térig hajtottak ahol megsemmisítették a szovjetek több szakaszát. A szigetet viszont hihetetlen erővel támadták a vörösök és óránként hatezer különböző kaliberű tüzérségi lövedék érte el. A sziget a sikeres kiürítést követően, január 28-án esett el.

Átfogó szovjet offenzíva Pest elestét követően

Pest eleste után egyhetes viszonylagos szünet állt be az ostromban. Ennek elsődleges oka az, hogy január 20-a után már igencsak éreztették hatásukat a németek által indított felmentési kísérletek. Ennek hatásaként néhány napra megszűnt az addig tapasztalható mindennapos aknázás és tüzérségi tűz. A védők kihasználva az alkalmat sikeres tisztogató és arcvonal-kiigazító vállalkozásokat hajtottak végre. A városmajori templomban január 19-én, Vannay vezetésével, megbeszélést tartottak a térségben védekező magyar-német csoportok vezetői. A találkozó témája a szovjetek városmajori betörésének felszámolása volt.

A haditerv alapján kellett másnap reggel hat órakor, hét külön harccsoporttal megkezdeni a rohamot és visszafoglalni az Olasz fasor és a Városmajor szovjetek által bitorolt házait. A bátor megmozdulást legfőképpen az indokolta, hogy innen kiindulva az oroszok akár betörhetnek a Széll Kálmán térre, ez pedig a budai hídfő kettévágásához is vezethet. A tanácskozás végén Vannay a szószékre ment és harcra buzdította harcosait.

A támadás egy órával korábban indult, melyet egy mobil, négycsövű légvédelmi ágyú nyitott meg. A védők egyik rohamosztaga az Olasz fasor háztetőin keresztül tört előre és kézigránátokat hajítottak a megszáll épületek kéményeibe. Az utcán előretörő rohamot két Zrínyi rohamlöveg is támogatott, melyek a Remíz épületében lévő orosz lőszerraktárat is megsemmisítették.

A támadás annyira lehengerlő volt, hogy a ruszkik csoportosan iszkoltak az épületből és annak környékéről, többjüknek még lángolt az egyenruhája. A támadás sikeres volt, de a magyar-német rohamcsoportok közel 100 fős veszteséget szenvedtek. Az egyetemisták még ezen a napon egy újabb sikert könyvelhettek el, mert felszámolták a Tétényi úti iskolába befészkelődött szovjet mesterlövészeket és azok biztosító szakaszát.

Január 22-én, a szovjet műszakiak elkezdték eltávolítani Buda északnyugati és középső részén az úttorlaszokat. Ezzel egyértelműen jelezték, hogy már nem tartanak a felmentési kísérletekkel összehangolt kitörés lehetőségétől. Ezzel párhuzamosan megkezdték támadásaikat a hídfő teljes vonalán, de mindezt csak a Pestről gyorsított tempóban átdobott csapatok segítségével tudták végrehajtani. Ennek ellenére az előrehaladás igencsak hasonlított a vánszorgásra és a frontparancsnokságnak sem volt oka az örömre, mert húsz nap alatt a Budán található közel 730 háztömbből csak 114-et tudtak megszállni.

A Látó-hegyről megindult oroszok egy közel száz méteres betörést ugyan elértek, de a rózsadombi villák között szétverték őket és a támadásuk kifulladt. A harcok hevességét jól példázza, hogy a bátor védők ellentámadások tucatjait hajtották végre és egy ilyen akció során sikerült megsebesíteniük Afonyin tábornokot, a vörösök „Budapest” csoportjának parancsnokát. Sebei olyan súlyosak voltak – az orvosok 18 repeszdarabot szedtek ki testéből -, hogy helyét át kellett adnia I. M. Managorov altábornagynak, az 53. hadtest vezetőjének.

Január 23-án, nem kevesebb, mint húsz, zászlóalj méretű támadással próbálkoztak az oroszok az északi, illetve az északnyugati részeken. Az orosz támadáshoz a támogatást a rettenetes fölényben lévő tüzérségük és légierejük nyújtotta. A betörések döntő többségét a védők felszámolták és az arcvonalat sikeresen megtartották. A következő nap folyamán a még ott maradt kisebb orosz egységeket is likvidálták. 25-én, a támadók feltöltött csapatokkal megrohamozták a Vannay-zászlóalj városmajori állásait és sikerült átjutniuk a Fogaskerekű vasút töltésén. Azonban a vannaysták kőkeményen visszacsaptak és megállították a rohamot. A déli részeken is feszült helyzet rajzolódott ki, mert szovjet lángszórós egységek a Hermand utca házait is birtokba vették és ezzel megkezdődött a Sas-hegy bekerítése.

Január 26-án, a szovjet horda elfoglalta a Városmajor nagy részét és megtámadták az egyetemistákat. Éjjelente a Vérmezőn hihetetlen jelenetek zajlottak. Történetesen, a Deutsche Jugend budapesti tagszervezetének bátor ifjai a sötétségben berepülő tehervitorlázók leszállását zseblámpáikkal irányították, dacára annak, hogy a környező utcákból a ruszkik folyamatosan lőtték őket.

Bár a leszállás lehetősége jelentősen lecsökkent, de a terület déli részén még több pilóta is letette gépét oly módon, hogy kiugrottak gépeikből. Ezen a napon, Hanák Sándor rohamtüzér százados, egységével és két német rohamlövegosztály maradéka rajtaütött a Daróci úton lévő ruhagyáron. Az attak sikeres volt, de gyalogság hiányában fel kellett adniuk az épületet. A Duna jegén is rohammal próbálkoztak az oroszok, de az Erzsébet híd budai hídfőjétől kissé délre, a védők tüzében összeomlott a próbálkozás.

Január 27-én, a szovjetek lerohanták az Orbán-hegy védvonalait. Feltehetően árulásnak „köszönhetően” megtalálták a Kis-Svábhegy felől nyíló földalatti járatokat. Erre egyáltalán nem számítottak a magyar-német egységek, bár keményen védekeztek, de mégis elesett a hegy. Ezzel pedig a védelemben kijavíthatatlan rés keletkezett. A Kis-Svábhegy irányából a szovjetek hatalmas túlerővel támadást indítottak a Városmajorban kitartó védők ellen. Habár ezt a maroknyi védekező csoportot már régen illett volna felszámolni, megsemmisítésük azonban mégsem sikerült, mert harcolva sikerült visszavonulniuk a Déli pályaudvar irányába.

Másnap, a németek sikeresen folytatták utóvédharcaikat a Rózsadomb alján és a Zsigmond térnél. A Vérmező északi részén lévő lakóépületeket a ruszkik bevették és innen már kézifegyverekkel is lőni tudták a szükségrepülőtér egész területét. A Déli pályaudvar környékén is feltűntek az első garázdálkodó vörösök, amelyek ellen a 12. tartalékhadosztály megmarad egységei elkeseredett ellentámadást indítottak, de az akciót sajnos nem koronázta siker.

Január 29-én, a Kis-Svábhegy és a Városmajor visszafoglalására a Billnitzer-csoport és a 10. póthadosztály két irányból indított támadást. Továbbá kétszáz önkéntes középiskolás, közel ötven fegyvert fogott kalauz, valamint a Prónay- és Vannay-harccsoport megmaradt egységei is felsorakoztak. Az akció egyik szárnya a Kékgolyó utcából indult, melyet a német 13. páncéloshadosztály rohamlövegei támogattak.

A lendületes roham a Kis-Svábhegyi útig jutott, de ott a túlerő meggátolta őket a továbbjutásban. A támadás másik szárnyát alkotó csendőrzászlóalj – lovastüzérekkel megerősítve – is kezdetben sikereket aratott, de őket is megállították. A 10. hadosztály megfogyatkozott állományából harccsoportokat hoztak létre, melynek vezetésével Köllő őrnagyot bízták meg. Időközben a németeknél is változások történtek. Pfeffer-Wildenbruch, a 13. páncéloshadosztály parancsnokát, Schidhuber tábornokot bízta meg, hogy irányítsa a déli területeken harcoló egységeket és a megmaradt alakulatokat a Gellért-hegy lábához rendelte. Az új vezető saját szakállára elkezdett egy kitörést szervezni, mert úgy ítélte meg, hogy nemsokára elvágják a IX. SS-hegyihadtesttől. Terveit azonban keresztülhúzta, hogy a hadtestparancsnokság utasítása értelmében, másnap mindenkinek északra kell vonulni.

A harcok tovább folytatódtak és a védők egyre elszántabbak lettek. Hihetetlen, de még mindig keményen tartották magukat és ellentámadásokra is futotta egyre gyengülő erejükből. A hevesebb csatározások a Vérmező környékét is elérték. A szükségreptér északi részét szegélyező házak egy részét makacsul tartották a védők, annak ellenére, hogy a ruszkik már kézifegyverekből is lőtték őket. Sőt, a bátor pilótáknak köszönhetően még mindig érkeztek ide vitorlázógépek.

A Bors utca és a Vérmező sarkán lévő házakba befészkelődött oroszokat a magyar csendőrök szó szerint kifüstölték, mert egy vitéz rohammal az épületek közelébe jutottak és felgyújtották azokat. Mivel az északi rész házai még nem estek el teljesen, így a Vár felé előrenyomuló szovjeteket két tűz közé szorították. A Billnitzer-csoport és egyéb műszaki egységek a Margit körutat lezárták, így stabilizálni tudták a frontvonalat abban a szektorban. Január 31-én, északon viszonylagos tűzszünet állt be, de a Margit körúton az ostrom végéig véres közelharc dúlt.

E napon, egy zászlóalj méretű orosz egység támadást intézett az Átrium moziban lévő egyetemisták ellen. A túlerővel szemben mindössze tíz önkéntes vette fel a harcot és az elsötétült nézőtéren kézigránátos ütközet bontakozott ki. Bár súlyos veszteséget okoztak a támadóknak, az épületet mégis fel kellett adniuk. Délután a Sas-hegy közelében a 201/1 légvédelmi gépágyús üteg és a Berend-csoport visszavonulásra kényszerítette a vörösöket.

Egyre erősödő ellenállás

Február 1-jén, a magyar-német arcvonal a Margit híd budai hídfőjétől, a Margit körúton a Széll Kálmán térig, a Vérmező északi részétől, a Krisztina körúton át, a Kékgyolyó utcáig húzódott, ahonnan már a Déli pályaudvart is fenyegették az oroszok. Ezen a napon az agresszor támadásának súlypontja délnyugatra helyeződött át. E nap reggelén, a Duna jegén keresztül támadó szovjet felderítő járőrt visszaverték. Másnap, a Mártonhegyi utat támadták meg az oroszok, bár a németeket egy kilométerre visszavetették, de a háztól-házig vívott ütközetben őket is kivéreztették. Heves harcok dúltak a Krisztina körút középső részén is, a német Birodalmi Iskola birtoklásáért. Benkő László utászhadnagy vezetésével, egy magyar bakákból rögtönzött kommandó a Széll Kálmán téren keresztül észrevétlenül átkúszott a frontvonalon és felszámolta a Városmajor utcai iskolába befészkelődött egyik szovjet zászlóalj-parancsnokságot. A hónap elején a Sas-hegy birtoklásáért is gyilkos küzdelem zajlott, melyet 4-én teljesen körülzártak.

Ezen a napon, kora hajnalban a Vannay-harccsoport maréknyi harcosa súlyos csapást mért a támadókra. Néhány nappal korábban, egy rajtaütés során a Térképészei Intézetben foglyul ejtettek egy szovjet őrnagyot. A harccsoport elhárító részlege elhitette az orosszal, hogy át akarnak állni. Megállapodtak abban, hogy egy műszaki-mentő Párduc a Retek utcán végighalad, majd a Krisztina körútra fordul be, ezzel jelezve, hogy felszedték az aknákat.

4-én reggel, a terveknek megfelelően a Bergepanther megtette a megbeszélt útvonalat és ennek hatására megindultak az oroszok. Igen ám, de a Vannay-harcsoport már felkészülten várta a vendégeket. A Fény utca déli oldalán lévő házakban mágneses tapadóaknákkal, páncélöklökkel, Molotov-koktélokkal és kézifegyverekkel felszerelve rejtőzködtek el a védők. Ahogy a szovjet harckocsioszlop és kísérőgyalogsága az utcába ért a mindenre elszánt magyar harcosok rázendítettek. A páncélosokon szállított gyalogságot pillanatok alatt ledarálták és a harckocsizók körében is fejetlenség tört ki a meglepetés miatt. A legelső szovjet páncélos teljes sebességgel eljutott a Széll Kálmán térig, de ott egy magyar ágyú, közvetlen irányzással kilőtte. A következő IS-2-es harckocsi is megközelítette elődjét, de ezt is felrobbantották. Másik két szovjet páncélos is próbálkozott a kitöréssel, de ezeket is kilőtték. A szovjet támadás teljes kudarcba fulladt.

Február 5-én szálltak le az utolsó szállítógépek a katlanban. Érdekes, de pont ez a nap bizonyult a legsikeresebbnek ebből a szempontból, ugyanis 97 tonna lőszer, 10 tonna üzemanyag és 28 tonna élelmiszer jutott be a városba. Mivel a szovjet hadvezetés már őrjöngött a tehetetlenség miatt, így támadásra vezényelték csapataikat, hogy végre elérjenek valami eredményt.

Megkezdődött a Sas-hegy bevétele, a Farkasréti temető elleni támadás, illetve a Kis-Gellért-hegy és a Déli pályaudvar ellen is rohamot intéztek. Következő nap, a leghevesebb harcok a Déli pályaudvar környékén és a Hegyalja úton zajlottak, ahol már a szovjetek a tiszti harccsoportjukat is bevetették. Ezen a napon elfogták a németvölgyi hungarista harccsoport húsz sebesült és legyengült harcosát, akiket a "felszabadítók" a helyszínen agyonlőttek.

A Sas-hegyen is kemény küzdelem zajlott. Az itt védekező Berend-csoport, 7 életben maradt tagja csak azt követően rakta le a fegyver, hogy az összes lőszerük és élelmük elfogyott. A német fegyvertársak viszont a Vár felé történő kitörést választották. A szovjetek erre a hegyre azonnal tüzérségi ütegeket telepítettek és lőni kezdték velük a Gellért-hegyet és a Várhegyet.

Február 7-én, szintén a Déli pályaudvar került a harcok középpontjába, ugyanis az orosz páncélosok támogatásával betörtek annak északi és nyugati részeibe. A vörösök eljutottak a Villányi út-Bocskai út térségébe is, de itt megakasztották azokat. A Sas-hegyről egy századnyi német katona kézitusában visszaküzdötte magát övéihez. Az elesett Postapalotából kiindulva egy áruló magyarokból álló egység és új barátaik támadást kíséreltek meg a Kékgolyó utca irányába. Habár túlerőben voltak, de a védők hatalmas golyózáport zúdítottak rájuk, így a támadás összeomlott.

Nem sokkal ezután elhallgatott a Farkasréti temető utolsó géppuskája is. Bár az éjszaka folyamán a németek kísérletet tettek a Déli pályaudvar egészének visszafoglalására, ez nem sikerült teljesen és csak a nyugati részt sikerül visszavenniük. A Városmajor utca és a Krisztina körút sarkán lévő épületben viszont még mindig tartották magukat a védők.

Sőt, egy még működő harckocsijuk folyamatosan lőtte a Krisztina körutat, ezzel ellehetetlenítve a Vár felé való támadást. Az északi fronton a lángszórós egységekkel támogatott ruszki páncélosok ellen vívtak emberfeletti küzdelmet a védők, ennek tudható be, hogy a kommunisták csak súlyos veszteségek árán érték el a Margit körút állásait.

Február 8-án, Major Norbert százados vezetésével sikeres akciót hajtottak végre magyar katonák a Városmajor utca egyik házában rekedt német bajtársak felmentésére. Sikeresen keresztülfutottak a Vérmezőn, majd betörtek a lakásba, ahol a földszintet bitorló oroszokat leküzdötték. Az emeleten védekező, járóképes német bajtárasakkal pedig visszarohantak az Attila útig. Egy bátor magyar harccsoport ismét betört a Postapalotába és az ellenségnek jelentős veszteséget okozva, annak nagy részét birtokba is vette.

Ezen a napon érkezett az utolsó ejtőernyővel ledobott szállítmány, 4 tonna lőszer és élelem. Bár a kitörésre még mindig nem kaptak hivatalos engedélyt, de a városparancsnokság hozzálátott a maradék csapatok összevonásához a Vár területén. A következő napon az oroszok pergőtüzet zúdítottak a Kis-Gellért-hegy védelmi vonalaira, majd a legújabb erősítésként érkezett szovjet 25. gárda-lövészhadosztályt és magyar kollaboráns egységeket küldtek rohamra. Bár az ütegállásokba betörtek, de innen kézitusával kisöpörték őket. Egy kisebb szovjet egység viszont rést ütött a Várhegy védelmi vonalán.

Egy lángszórós alakulat az Attila út sarkán lévő házba fészkelte be magát. Ezt viszont az egyetemisták észrevették és egy páncélököllel kilőtték a csoportot. A szomszédos épületben egy 20 fős, áruló „magyar” egység húzta meg magát, akik vissza akartak jutni a vörösökhöz. Az árulókat az egyetemisták - kezdeti megdöbbenésük után - viszont iszonyatosan megtépázták és csupán három sebesült hírmondójuk akadt.

A nap estéjére elesett a Kis-Gellért-hegy és a Déli pályaudvar is. Szovjet és áruló „magyar” brigantik az Avar utcán keresztül a Nap-hegyre akartak átjutni, de a védők szinte az egész csoportot megsemmisítették.

Február 10-én, az oroszok már egy, lefokozott tisztekből álló büntetőosztagot is bevetettek, amely egészen az Erzsébet hídig jutott. Azonban itt néhány német Hummel önjáró löveg megsemmisítette őket.

A Citadellára továbbra is pergőtűz zúdult és megindultak a gyalogsági rohamok is. A szovjet csapatok leharcoltságát jelzi, hogy egyre nagyobb számban vetették be az átállt „magyarokat”. A rohamozó kollaboránsok soraiban szó szerint rendet vágtak a védők fegyverei a Kelenhegyi út felső szakaszán, ahol több száz áruló kapta meg jogos büntetését.

Az egyetemisták is sikert arattak, mert Noel Péter által vezetett ötfős harccsoport, mindössze tízpercnyi harc után sikeresen kiiktatott egy nagyobb szovjet lángszórós alakulatot, amely a Logodi utca egyik épületébe fészkelte be magát. Az éjjeli órákban megindult egy újabb támadás a lágymányosi védelmi vonal ellen, de ez összeomlott. A Gellért-hegytől délre már csak szórványos lövöldözésre került sor és a védők nagyobb része már a Várba vonult vissza.

A Gellért Szállót sokáig tartották még a védők. Az itt lévő németek viszont nem adták meg magukat és a harcot választották, mindegyikük hősi halált halt. Magát az épületet csak úgy sikerült elfoglalniuk, hogy a korábban a németekkel együtt harcoló Kozma József ezredes – a magyar légvédelem parancsnoka – katonáit arra utasította, hogy nyissák meg a védelmet a támadók előtt. A helyzet kritikussá vált, így elkezdődött a kitörés előkészítése.

A kitörés

A kitörés előkészületei

A körülzárt védősereg többször tervezett kitörést 1945 folyamán, de ezek szinte száz százalékig egyéni kezdeményezéseken alapultak. Ennek tükrében nem is lehetett sikeres, legtöbbször fel is adták az elképzeléseiket. A kitörést csupán akkor lehetett sikerrel végrehajtani, ha azt az utolsó pontig megtervezik és minden harcképes katonát bevonnak.

A hadviselésben már kezdetek óta uralkodik az a nézet, hogy a hadsereg feladata a népükért való áldozathozatal és ha kell, az utolsó töltényig tartó harc, az önfeláldozás. A balliberális és kommunista „történetírás” előszeretettel igyekszik azzal lejáratni a tengelyhatalmi országok bátor katonáit, hogy fölöslegesen, értelmetlen célokért áldozták fel őket. Azonban azt hajlamosak elfeledni, hogy a történelemben nem ritka az ilyen dicső tett. Gondoljunk csak a háromszáz spártaira, de Napóleon Császári Gárdája sem adta meg magát Waterloonál és elindult az utolsó rohamra, de hogy ne is menjünk olyan messze: Zrínyi Miklós Szigetvár hősies kitörését is említhetnénk. Kijelenthető, hogy a defetista utókor számára is példát mutatnak Budapest védői kitartásból, becsületből, hűségből és bátorságból.

Pfeffer-Wildenbruch február 11-én délelőtt összehívott egy haditanácsot, mely során véglegesen eldöntötték, hogy végrehajtják a kitörést a nehézfegyverzet hátrahagyásával, kisebb csoportokban, az erdőkön keresztül. A nehézfegyverzet java ekkor már elveszett, vagy a vörösök elleni közelharcban volt lekötve. A hivatalos történelemszemlélet görcsösen ragaszkodik ehhez a lehetőséghez, de több jel – és számos túlélő visszaemlékezése – arra mutat, hogy az utolsó roham megszervezése korábban megkezdődött. Az állományból február 11-re mindössze 12 Párduc harckocsi, 6 rohamlöveg, 9 Hetzer páncélvadász, kb. két tucatnyi lövészpáncélos és nagyjából ötven különböző űrméretű löveg maradt. Ennek az állománynak a döntő többségét a kitörés előtti órákban felrobbantották. Egyrészt amiatt, hogy ne jusson a technika az ellenség kezébe.

A vörös történelemhamisítás ellenére – mely a szovjet technikai fölényt dicsőíti – elmondható, hogy egy épen szovjet kézre került német páncélos igazi kincsesbányát jelentett az oroszoknak, főleg ha az Párduc vagy Tigris típusú volt. Egyszerűen azért, mert a germán típusok nagyságrendekkel komolyabb harcértéket képviseltek, mint a saját gyártású páncélosok.

A németek önmegsemmisítő akciójának másik oka pedig az volt, hogy egy ekkora erő átcsoportosítása is árulkodó jel lett volna, mely felfedte volna tervezett cselekedetüket. A kitörés során csupán 8-10 páncélost vetettek be, amelyek korábban a Vár északnyugati részén állomásoztak. Az is jelentős nehézséget okozott a páncélosoknak, hogy a Széll Kálmán és a Széna térnél mély árkok húzódtak és ennek leküzdésére még a gyalogságnak is létrákat kellett magával cipelnie.

A jobbszárnyon a 13. páncéloshadosztály, a balszárnyon a 8. SS-lovashadosztály megmaradt erői alkották az első hullámot. A második hullámban vetették be a magyar alakulatokat, a Feldhernhalle és a 22. SS-lovashadosztály megmaradt erőivel. A harmadik lépcsőt a harcképes sebesültek és a trén alkotta. Őket követte a sok tízezernyi civil.

A kitörők első hullámát harminc fős csoportok alkották, melyekhez egy-egy helyismerettel rendelkező magyar bakát rendeltek – a németek már három héttel korábban kutattak a nemrég itt harcoló magyar légvédelmisek után –, illetve a páncélosok és gépjárművek jelentős részét is ők kapták. Első elérendő célként, a Hidegkúti út – Budakeszi út elágazását jelölték meg, majd a Remete-hegyet és a Tinnyétől délre lévő erdőt.

Úgy számítottak, hogy másnap reggelre elérhetik akár Tinnyét is. A település elleni koncentrált támadás után, nagyjából délre, illetve délnyugatra érhetik el a saját vonalakat. A baráti csapatokkal való kapcsolat felvételének jelszava Hitler-Hindenburg volt, illetve előtte zseblámpákon két zöld fénnyel jelezték saját egységeiket.

A haditervet a lehető legnagyobb titokban akarták tartani, így a hadosztályokat vezető parancsnokok csak az akció napján, délután kettőkor, az ezredparancsnokok négykor, a csapatok pedig csak hatkor kapták meg az utolsó parancsot. Február 6. és 10. között a magyar főváros bátor védőit, emberfeletti küzdelmük elismeréseképpen kitüntették, illetve előléptették.

Széna tér a Széll Kálmán tér felől

A szovjet készülődés

Az oroszok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy kitörés készülődik és annak idejét, illetve irányát is megismerték. Bár a hazai történetírás – liberális nyomásra – tagadja az árulás lehetőségét és a kitörés sikerének megakadályozását a vörös időket idéző szovjet taktikai fölénynek tulajdonítja.

Azonban több, "renegát" hadtörténész már egyáltalán nem zárkózik el ennek lehetőségétől. Aki egy kicsit is ismeri a kor szovjet harcászati taktikát, az tudja, hogy egy-egy nagyobb akció sikerét soha nem a taktikai gondolkodás magasabbrendűségének köszönhették. Az esetek szinte száz százalékában a nagy tömegben bevetett technikára és élőerőre alapozták az áttörést, illetve a sikert. Sőt, több esetben sikerük épp annak volt köszönhető, hogy a német földön aknamunkájukat kifejtő kémek mindenre kiterjedő tájékoztatást küldtek a kommunista hadvezetésnek.

Ennek egyik példája az 1943-as kurszki csata, ahol még mindezen előnyök ellenére is egy döntetlent értek el. Amint az előzetes információk elapadtak – többszörös erőfölényük ellenére – nem arattak sikert, mint például, 1944 tavaszán a cserkasszi katlanból való kitörés során. Az árulás ténye mellett szól, hogy bár minden erejükkel igyekeztek eltitkolni tervüket, de mégis szivárogtak ki információk. Több magyar és német tiszt is megemlíti visszaemlékezésében, hogy már jóval az akció megindulása előtt tudtak a kitörésről.

Az árulás tényét legjobban a szovjet csapatok felvonultatása és mozgósítása mutatja. Három övet alakítottak ki, az első a Széll Kálmán térnél, a második a János Kórháznál, a harmadik pedig a János-hegy lejtőin.

Az oroszok úgy számoltak, hogy amennyiben fel kell adniuk az első vonalat, akkor a Bimbó út – Törökvész út – Virányos – Kis-Svábhegy vonalra húzódnak vissza és az itt kialakított zsákban mindenkit lemészárolnak. A Széll Kálmán téren és a Szilágyi Erzsébet fasor környékét az oroszok 180. lövészhadosztálya tartotta megszállva, mely egységet több beásott T-34-es is támogatott. Február 9-én, a Széll Kálmán tér – Retek utca – Fillér utca térségéből kiebrudalták a lakosságot, hogy ne zavarják a tüzelésüket.

További erősítésként a főváros szélére vezényelték a 2. gárda gépesített és az 5. lovashadtestet, továbbá Dorog határában egy nagyobb szovjet harckocsizó alakulat is készenlétben volt. Az oroszok ráadásul az áruló "magyar" egységegeket is ide irányították, történetesen a Városmajortól és a Budakeszitől délre lévő területre. A Gellért-hegyet sietve, február 11-én, a délutáni órákban vették be. Ebben a támadásban dicstelen feladatot játszottak az átállt „magyar” egységek, melyek iszonyatos veszteségeket szenvedtek.

A hegy elveszítésével teljesen megszakadt a kapcsolat a Gellért Szálló és a Kelenföld környékén küzdő magyarokkal, így ezek az egységek egyáltalán nem értesültek a német főparancsnok utasításáról. A hatalmas méretű tüzérségi csapatösszevonás is árulkodó jel, hogy előre megkapott információk alapján rendezték el egységeiket az oroszok.

Szilágyi Erzsébet fasor az ostrom után

Az utolsó roham

Február 11-én, a budai frontvonal meglehetősen átláthatatlan volt. A Széll Kálmán téri Postapalota épületének felső szintjét még a védők tartották, de a földszinten már az oroszok voltak. A Fény és a Klára utca egyes házaiban is tartotta magát még egy-egy csoport, akiknek sikerült megtartaniuk a telefon-összeköttetést az előbbi épület védőivel. Az arcvonal nagyjából a Margit körúton húzódott, egészen a Margit híd budai hídfőjéig. Bár ezen a szakaszon csak szórványos lövöldözésre került sor, de a Ganz gyár területén a 4. páncélos utászzászlóalj még mindig tartott néhány épületet és a Széna tér északnyugati oldala is szilárdan a védők kezében volt. A Retek utca egyes házait még mindig tartották a Vannay-zászlóalj önkéntesei, de a terület döntő többségén viszont már az ellenség katonái garázdálkodtak, így a kitörés útvonalát tökéletesen be tudták lőni.

Február 11-én késő délután, miután elküldték utolsó rádióüzenetüket és a készüléket összetörték, mindenki felkészült az akcióra és este nyolc órakor megindult a kitörés első hulláma. Források hiányában a kitörés közvetlen előkészítéséről csak hiányos információk vannak. Feltehetően este hat körül indultak el a civil ruhába öltözött felderítők. A magyar I. hadtestparancsnokság kötelékében működött egy hasonló rendeltetésű diverzánscsoport, melyet bizonyára most is bevetettek. Más visszaemlékezések szerint a Waffen-SS orosz egyenruhába öltözött kommandója kezdte meg a hadműveletet és mint német hadifoglyokat kísérő őrség, lefegyverezte a Széll Kálmán téren lévő oroszokat.

Az Ostrom utcában a Vannay-zászlóalj még harcképes emberei gyülekeztek lepedőkből varrt álcaruhákban, a lehető legtöbb kézigránáttal és többségük orosz PPS géppisztolyt tartott magánál. Ez utóbbi azért volt praktikus, mert könnyebb volt hozzájuk lőszert szerezni. Az erős aknavetőtűz ellenére egészen a Postaépületig jutottak, ahol kimentették társaikat az oroszok egyre szorongatóbb gyűrűjéből. A Széll Kálmán teret viszont a vörösök világítórakétái nappali fénnyel árasztották el és a környező házakból, az azokat megszálló szovjet gyalogosok heves kézifegyvertűzzel sorozták meg az első hullámot.

Egy maroknyi német katona a Törökbástya vendéglőben meghúzódó szovjet géppuskás alakulatot megsemmisítette, mert azok tüze sok gondot okozott. A borzalmas vérfürdő ellenére az első lépcső támadása a János Kórház irányába teret nyert. Nem volt jobb a helyzet a Városmajorban sem, ugyanis a környék épületeit szintén nagyszámú orosz gyalogság szállta meg. A Kündinger-harccsoport négy elszánt rohamot indított, bár szinte mindenki hősi halált halt vagy megsebesült, viszont sikerült feltartaniuk az oroszokat, így több egység is átjutott.

Néhány páncélos a Vérmezőről kitörve, folyamatos tűzzel biztosította a kitörést. Néhány másik harckocsi és lövészpáncélos a Városmajor utcában kezdett offenzívába. Szinte hihetetlen, de a kommunista bérencek még ekkor is igyekeztek keresztbe tenni a védőknek, ugyanis Ernst Keller harckocsijának üzemanyagtartályába cukrot öntöttek, így a páncélos szinte azonnal kiesett motorhiba miatt. Az egyik élen haladó páncélos sikeresen törte át az utcában lévő egyik barikádot, amikor egy szovjet páncéltörő ágyú lövedéke telibe találta. A személyzet minden tagja életét vesztette és az utat eltorlaszoló harcjármű miatt lehetetlen volt a továbbhaladás. A János Kórháznál beásott orosz nehézfegyverek és nagyszámú támogató gyalogságuk is komoly gondot okozott. Sokáig itt is lehetetlen volt a továbbjutás, ám a füstből hirtelen egy német harckocsi bújt elő és megsemmisítette az oroszokat.

A Városmajorban, a János Kórháznál és Budagyöngyén az oroszok harckocsikat is bevetettek, de ezek többségét a magyar-német különítmények páncélöklökkel kilőtték. A harcok hevességére jellemző, hogy sok katona lőszere már az első kilométer után kifogyott.

Az 1. páncéloshadosztály parancsnoksága, egy harminc főből álló, felfegyverzett rohamutász szakasszal együtt több helyen is megpróbálkozott az átjutással, de a nyomasztó túlerő és a tüzérségi tűz visszavonulásra kényszerítette őket. 22 óra környékén érték el a Széll Kálmán teret, ahol már hatalmas tömeg hömpölygött, döntő többségük civil volt. A Pasaréti út felől három szovjet páncélos jelent meg, amelyek azonnal tüzet nyitottak a civilekre. A szovjet acélszörnyeket csak az állította meg, hogy néhány bátor önkéntes a közelükbe jutva, kézi páncéltörő fegyverekkel kilőtte azokat.

A kitörés első hulláma elérte a szovjet 180. lövészhadosztály állásait. Bár a kitörők hatalmas veszteségeket szenvedtek, de így is több ezer főről lehet beszélni, akik az Olasz fasor irányába rohantak és jelentős részük Budagyöngyéig is eljutott. A fejetlenség felé sodorta az egész akciót, hogy a Várnegyed szűk utcáin kezdett feltorlódni a tömeg, így néhány egység, melynek az első hullámban kellett volna támadni, nem érte el kellő időben a kiindulási körzetet. Ráadásul az áttörés nem jelentette, hogy az útba eső területeket megtisztították, mert erre egyáltalán nem volt lehetőség. Az épületek emeletein megbúvó „bátor” oroszok ugyanis bevárták a civileket és azokra nyitottak tüzet. Sőt, a szovjet tüzérség is „éppen” akkor kezdte meg új pergőtüzét, amikor a legtöbb fegyvertelen tartózkodott a területen.

A második lépcső este 9 és 11 között érte el az első hullám feltartóztatott egységeit. Schmidhuber tábornok, a 13. páncéloshadosztály parancsnoka a Retek utcában elesik – sok bajtársával együtt – és dacára annak, hogy magas rangú tiszti egyenruhát visel, holttestét egy harckocsiárokba hajítják a vörösök. A 22. SS-lovashadosztály parancsnokának - August Zehender - a lábát egy gránátszilánk roncsolta szét és inkább önkezével vet véget életének, hogy elkerülje a fogságba esés szégyenét. Joachim Rumohr, a 8. SS-lovashadosztály parancsnoka és három tisztje egy zugligeti házban sokáig tartják magukat az orosz gyalogsággal szemben, végül mindegyikük véget vet az életének.

Az első vonalat a szovjetek még éjfél előtt kiürítik, illetve sok katonájuk a környék házainak padlásán bújik el. A Mechwart téren is hasonlóképp viselkedtek az oroszok, mert az itt felállított páncéltörő üteg tagjai is megrémülnek és elfutottak. Az újabb orosz egységek a Virányos, Budagyöngye és a Törökvész útról indított ellentámadásokkal akarják meghiúsítani a kitörést. Azonban a 22. SS-lovashadosztálynak és más német csapatoknak még arra is volt ereje, hogy kiverje őket a Kis-Svábhegyről és a Béla király út - Mátyás király út - Normafa út körzetéből. Azonban délre már nem koronázta siker próbálkozásukat.

Néhány tiszt a kibontakozó kaotikus állapotok ellenére igyekezett rendet teremteni. Helmut Wolff, a Feldhernhalle hadosztály ezredese parancsot adott az egyik zászlóaljnak, hogy indítson támadást a Vérmezőn és a Kékgolyó utcán keresztül. Ez a roham váratlan sikert hozott. Az oroszok egyáltalán nem számítottak itt támadásra, így a germánok lerohanták állásaikat. Olyannyira lendületes volt előretörésük, hogy hajnalban már a Budakeszi út elágazása felett lévő domboldalra sikerült eljutniuk. Sőt, a védők fanatikus rohamai a már arrogáns oroszok között pánikot okozott, mely még a hátul lévő egységeket is elérte.

A helyzet annyira súlyos volt, hogy bevetették az NKVD kivégzőosztagait, ezzel bírva maradásra a saját gyalogságukat. A „hős felszabadítóink” elsősorban Budakeszi felé iszkoltak, de sokan igazi „bátor” kommunista módjára a bujkálást választották. Másnap hajnalban sűrű köd ereszkedett Budára és környékére. Ezt kihasználva több csoport – köztük sok civil – a Sváb-hegy - Hármashatár-hegy - Remete-hegy irányába tört előre. A kitörés eredményeképpen kb. 16 ezer fő jutott a Buda körüli hegyekbe.

Az Alagút keleti bejárata, fölötte a rommá lőtt Királyi palota

A parancsnokság kitörése az Ördög-árkon át

A kitörés tervének értelmében a parancsnokság tagjai az Ördög-árkon keresztül tervezték a kitörést, a Helmut Dörner vezette ötszáz fős rohamcsoporttal együtt. Ehhez az erőhöz csatlakozott még a Luftwaffe légvédelmi személyzete és hajózóállománya is. A magyar vezetés többsége is velük tartott, így például Hindy Iván és Billnitzer Ernő. Ez a külön csoport éjszaka 11 órakor indult el, a főhadiszállásnál található alagutat használva közelítették meg az Ördög-árkot. A magyar hadtestparancsnokság közvetlenül Pfeffer-Wildenbruch mögött haladt, melyet egy kisebb osztag, páncélöklökkel és automata kézifegyverekkel biztosított. Az előrehaladás azonban a sötétben és az egyre emelkedő vízben csak nagyon nehezen haladt, így sokaknak elege lett a botladozásból és hamarabb a felszínre mentek. A hamarabb kijutott emberek legnagyobb része azonban rövid idő alatt fogságba esett.

A németek egy része a Hűvösvölyi út alatt lévő főcsatornából a Budakeszi út felé vezető szűkebb járatban próbált továbbjutni. Pfeffer-Wildenbruch is erre tartott, mert Dörner emberei nem tudtak a Bolyai Akadémiánál kijutni a felszínre. Történetesen amiatt, mert a szovjetek „pont” akkor kezdetek pergőtüzet zúdítani – ez szintén az árulást támasztja alá - arra a térségre. Sőt, az árokba megerősített szovjet gyalogos egységeket is leküldtek.

A kialakuló zűrzavarban a csoport részekre bomlott. Pfeffer-Wildenbruch, másfél tucat német katonával a Budakeszi út egyik villájába húzódott és súlyos gyalogsági közelharc után, csak másnap délben adta meg magát. Az oroszok azonban nem mindenütt tudták ellenőrizni a csatornát, így voltak olyan csoportok, melyek a Bolyai Akadémia közelében jutottak a felszínre. De olyanok is akadtak, melyek egészen Budagyöngyéig és Hidegkút térségéig is eljutottak. A magyar parancsnokság elég sok idő töltött a labirintusban, de végül úgy döntöttek, hogy valahol a felszínre jutva, gyalogosan próbálják meg elérni sajátjaink vonalait. Végül ezt a Széll Kálmán téren tették meg, de ott egy orosz század észrevette, majd elfogta őket.

Szentháromság tér

Látkép a Királyi palotából a háború után

A kitörők további küzdelmei

Bár a zárt egységeket a kitörők bámulatos módon sokáig fenntartották, de sok ilyen alakulat még a városban felbomlott. Azonban azzal, hogy az első vonalba lévő oroszok megfutottak, több helyen is rés keletkezett a hermetikus gyűrűben, melyet a rohamozó magyar-német alakulatok ki is használtak. Ezeken keresztül kijutottak a bekerítésből és elérték a környéket övező erdőket, ahol nem kellett az orosz páncélosok támadásától tartaniuk. Így jutott el kb. hatszáz fő a Sváb-hegy déli lejtőire, akik annak dacára, hogy az oroszok keményen lőtték őket továbbmentek, sőt még a tüzet is viszonozták. Voltak akik a Sváb-hegy északi része felé indultak. Az ő továbbhaladásukat az oroszok egy rögtönzött katlannal akarták megakadályozni, így a dombtetőt elhagyva a minden oldalról erős orosz gyalogsági tüzet kaptak. Egy kisebb magyar-német csoport megtámadta az egyik orosz egységet, majd a huszáros roham után sikerült elkergetniük azokat. A csoport után sok civil is ment, de őket a ruszkik már aknavetőkkel is lőtték.

Egy 2-3000 fős csoport a Hármashatár-hegy – Solymár - Csobánka útvonalat választotta. Itt is tűzharcot vívtak a német hátvédek az oroszokkal. A csoport nagyobb része észak, illetve északnyugat felé akart áttörni, de a Bécsi úton már hemzsegtek a szovjet páncélosok és a csapatszállító teherautók. Így, a Nagykovácsi feletti erdőbe húzódtak. Az éjszaka szovjet szőnyegbombázást kaptak, de hajnali négyre elérték a Hidegkút-Solymár utat. Mivel a szovjet tüzérség folyamatosan lőtte őket, csak kevesek tudtak a Pilis felé húzódni. A Hármashatár-hegy felől érkezők egy másik csoportja, Tinnye és Perbál közelében érték el a budai erdők nyugati szélét. Pesthidegkutat még február 10-én kiürítették a ruszkik, de a környező területeket jelentős gyalogsági erőkkel megszállták, hogy a környéket kézifegyverek tüzével tudják elárasztani. Ennek eredményeként Nagykovácsinál utcai harcok bontakoztak ki. A kitörők közül sokan próbálkoztak a Fogaskerekű Vasút mentén, egy részük eljutott a Sváb-hegyig is. Azonban ott, az elbújt oroszok lemészároltak mindenkit, csak néhány magyart hagytak életben. A Kis-Sváb-hegynél is hasonló volt a helyzet.

A kitörést követő napokban kb. 800-900 fő érte el a német vonalakat. Ez a szám is csak becsléseken alapszik, mert a tengelyhatalmi erők dokumentumai elvesztek, az orosz anyagok pedig sokszor a fantasztikum világába repítik a kutatókat, így nem lehet hiteles forrásként kezelni. A legnagyobb csoport a Helmut Wolff és Wilhelm Schöning – 66. páncélgránátos-ezred parancsnoka - által vezetett volt.

Február 13-án már eljutottak Budajenő közelébe. Sötétedés után rohamra indultak és áttörve az orosz vonalakat, folyamatos tűzharcot vívtak, míg végül elérték a 3. lovasdandár vonalát. Nagy előnyük volt, hogy az embereket 10-15 fős csoportokra osztották korábban, így haladásuk is könnyebb volt. Az orosz lövészárkokba mindenki behajította utolsó kézigránátjait és az árkokban mozgó alakokra össztüzet zúdítottak.

A legelőször átérő csoportot Szilasi Szabó László, tartalékos hadnagy vezette. Ez a csoport 13-án már eljutott Szomor és Máriahalom közé. A német vonalakat az előbbi település kápolnájánál érték el. Joachim Boosfeld, a Waffen-SS tisztje és maroknyi csapata a Lövőház utcai Ganz gyártelepekről indult útnak. Több szakaszon is úgy jutottak keresztül, hogy kúszva csúsztak át a ruszkik által megszállt épületek között és több szovjet őrszemet szuronnyal iktattak ki. A saját csapatokat csak két nap után érték el, hasonló körülmények között. Elmondásuk szerint több másik csoportot is láttak, főleg civileket, akikre az oroszok mesterlövészeket küldtek. 15-én reggel ért át a Kokovay Gyula által vezetett néhány fős csoport. Ők is több szovjet egységen verekedték keresztül magukat, sőt, a ruszkik sítalpas járőrökkel is üldözték őket. Saját vonalakat az Anyácsa-puszta környékén érték el. A kitörők zöme február 16-ig átjutott, az utolsó csoport, három fővel, 20-án ért át.

A Királyi palota díszterme

A Budán rekedt egységek sorsa

A kitörők között voltak olyan emberek is, akiknek az átjutás csak hetek múlva sikerült. Sajnos nem voltak sokan, mindössze néhány tucat ilyen emberről lehet beszélni. Olyan katonákról is vannak források, akik egészen nyárig bujkáltak az erdőkben, hogy elkerüljék a szovjet pokol borzalmait. Másokat a környékbeli lakosok rejtegettek a vérszomjas felszabadítók elől. Legismertebb eset Fritz Vogel, Waffen-SS tiszté volt, akit egyetemista bajtársai bújtattak. Az említett tiszt az Egyetemi Rohamzászlóalj mellé volt beosztva, egyfajta összekötőtisztként. Vogel civil ruhát kapott és eljátszotta a süketnémát, a háború befejeztével pedig gyalogosan indult el szülővárosa, Bécs felé. Nem maradt hálátlan, mert a vasfüggöny legördülése után is rendszeresen küldött csomagokat és leveleket megmentőinek.

A Várban sok katona hátramaradt. Ennek több oka is volt. Egyrészt több alakulathoz egyáltalán nem érkezett meg a kitörésre felszólító parancs. Ők közel ötezren lehettek és amiatt fontos megemlíteni őket, mert a harcot tovább folytatva orosz alakulatokat kötöttek le, melyek máskülönben a kitörés felszámolását végezték volna. Rajtuk kívül még ott maradt több ezer sebesült, akik az Alagútban, a Nemzeti Bank pincéjében és más, szükségkórházakban voltak elhelyezve. A legtöbb sebesült a németek által kialakított sziklakórházban volt elhelyezve. A Budavári Palota pincéjében lévő kétezer sebesült ellátását egy Hübner nevű törzsorvos – és néhány szanitéc - látta el, akik részt vettek ugyan a kitörésben, de valami oknál fogva visszafordultak.

A törzsorvos visszaemlékezései lerántják a leplet a kommunizmus igazi arcáról. Elmondása szerint a szükségkórházban leírhatatlan állapotok uralkodtak, mert a felszabadítók a garázdálkodással voltak elfoglalva és semmit sem segítettek a szenvedőkön. Sőt, az oroszok erőszakkal elvitték az egészségügyi személyzetet, hogy az orosz sebesülteket foltozzák össze. Az áramot szolgáltató aggregátornak is lába kelt, állítólag amiatt, mert a megszállókat annak hangja zavarta a rádiózásban. Ennek elvitelével a vízellátás is megszűnt, melynek köszönhetően órák alatt eldugultak az illemhelyek és annak tartalma a sebesültek közé folyt.

A kaotikus viszonyok miatt többször tűz ütött ki, de ezeket sikerült eloltani. Viszont a legutolsó olyan méreteket öltött, hogy lángtengerré változtatta az egész szükségkórházat. A legmegdöbbentőbb, hogy a balliberális történelemhamisítás a dohányzó sebesültek nyakába varrja a felelősséget. Azonban köztudott tény, melyet legalább két tucat visszaemlékező – közöttük oroszok is – megemlítettek, hogy a támadók benzinnel locsolták le a magatehetetlen katonákat és felgyújtották őket. Az Alagútban és a mai Hadtörténeti Intézet alatti szükségkórházban is hasonlóan jártak el a felszabadítók. A tüzeknek legóvatosabb becslések szerint is 800-1300 áldozata volt.

A Széll Kálmán tér 1945-ben, és a Moszkva tér napjainkban

A kitörés „eredménye”

A budai katlanból való kitörés statisztikájának reális megállapítása még a szakavatott hadtörténészek számára is nehéz feladat. Mindez arra vezethető vissza, hogy a védők vagy nem dokumentálták az eseményeket, vagy az iratok döntő többsége megsemmisült. Az ellenség is elkészítette a maga összesítését. A szovjet időkben az agresszor sokáig igyekezett manipulálni a számokkal, mellyel egyértelmű célja volt, hogy a később végrehajtott becstelen tetteit igazolja és saját csapatainak küzdelmét emberfeletti küzdelemmé emelje. Érdekes, hogy egy jobboldali elhajlással nem vádolható magyar hadtörténész szerint, a szovjet és orosz művekben megdöbbentően kevés épkézláb adat található az eseményekkel kapcsolatban, annak ellenére, hogy levéltárak már nyitva állnak az utóbbi években. Az eseményekkel foglalkozó történészek többnyire becsült adatokat írnak le, mely széles skálán mozog. A kitörés során még sok orosz tankot kilőttek.

A német és magyar harcoló alakulatok létszáma a kitörés kezdetekor, becslések szerint 35-42 ezer fő lehetett, melynek közel harmadát a sebesültek jelentették. A kitörés során kb. 14 ezer egyenruhás halt hősi halált, de ebbe a számba nem tartoznak a ruszkik kegyetlenkedéseinek és rögtönzött kivégzéseinek áldozatai, amely szintén több ezres nagyságrendű. A hadifoglyok számát 20-22 ezer főre becsülik. Itt mindenképp meg kell említeni, hogy ez a szám csak azokat a katonák jelenti, melyek a – szovjetek által soha be nem tartott – nemzetközi szerződések is hadifogolyként kezelnek, tehát ez a szám nem tartalmazza a tízezrével túszul ejtett későbbi „hadifoglyokat”.

A saját vonalakat nagyjából ezer ember érte el, de a későbbiekben is szivárogtak még át túlélők a sajátjaikhoz. Kb. 1000-1500 lehetett azok száma akik még tovább rejtőzködtek az erdőkben, falvakban vagy városokban. A civil áldozatok számának pontos meghatározása pedig az utókor feladata, mert ebben a kérdésben még több a kérdés. Egy azonban biztos, mivel az ellenséges erők előszeretettel lőtték a civileket, így több tízezer halottról lehet beszélni.

Az orosz veszteségekről viszont semmit sem lehet tudni, mert gyakorlatilag minden bizonyítékot eltüntettek az érintettek. Érthető is, mert igencsak nagy szégyen számukra, hogy egy elvileg szétzúzott hadsereg néhány éhező és megfagyott egysége, hogyan volt képes az utolsó pillanatokban is megfutamítani a vörös hordát és átverekedni magát a biztosnak hitt ostromgyűrűn. A hallgatás is azt támasztja alá, hogy a vörösöknek is súlyos veszteségeik voltak a kitörés ideje alatt. A harcok több napig intenzíven tomboltak, így erős a gyanú, hogy a szovjetek is több ezer főt veszítettek halottakban, sebesültekben és eltűntekben. Erre azonban csak sovány orosz levéltári adatok utalnak.

(Számvéber Norbert, Gosztonyi Péter és Ungváry Krisztián írásai nyomán Szent Korona Rádió)