A Nagy-Budapest elnevezés már
a XIX. század végén megszületett, s már 1950 előtt
is a közigazgatás némely ágában (Államrendőrség,
Közmunkatanács, stb.) valóságos tartalmat nyert. A
környező települések Budapesthez csatolása fél
évszázadon át folyamatos szakmai és politikai viták
tárgya volt. Végül a második világháború utáni
kommunista hatalomátvétel teremtette meg a politikai
feltételeket a történelmi jelentőségű lépés
megtételére. A város hivatalos neve továbbra is
Budapest maradt.
1950. január 1-jén, a Rákosi-korszak legsötétebb
éveiben létrehozták Nagy-Budapestet. A metropolisz második születésnapja
így 1950. január elseje is lehetne, bár ezt az évfordulót azóta sem
ünnepli senki. Ennek oka az lehet, hogy Pest, Buda és Óbuda egyesítése
emlékeztet a modern nagyváros megteremtésére.
1873-ban hosszú előkészítés után történt meg Pest és Buda egyesítése. Az
akkori Budapest jóval kisebb volt, mint a mostani, s nem volt része
például Albertfalva, Csepel, Budafok vagy Újpest sem.
Mintegy negyedszázaddal Budapest létrejötte után, a XIX. és XX. század
fordulója körül jelentek meg az első elképzelések, amelyek a főváros és
közvetlen környezetének rendkívüli fejlődését és egyre szorosabb
együttélését alapul véve kezdeményezték a környék kisebb-nagyobb
részének Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyétől Budapesthez csatolását.
A szellemi és gyakorlati példát minden bizonnyal Nagy-Bécs 1890-es
kialakítása jelentette, amely érthetően nagy hatással volt a folyton
rivalizáló társ-fővárosra.
A Vasárnapi Újság így említi meg a témát 1895. augusztusában a növekvő
lakás- és bérleményárak kapcsán: "Az augusztusi évnegyed megérkeztével a
budapesti háziurak nagy része bejelentette a házbérek emelését. Mióta a
kiállításnak csak híre van, azóta is mindig emelkedett ez, most újra
ismét, pedig még a kiállításig három évnegyed van hátra ! Hiába épül oly
rohamosan Budapest, a lakbérek nagysága ellen nincs orvosság. Mutatja
ez, hogy Budapest még szakadatlanul fejlődik és az ingatlanok értéke
nőttön nő. A város minden részében, úgy szólván minden útczájában egyre
építenek. Már a legtávolabbi útczákban is alig épül többé földszintes
ház, de igenis háromemeletes, még az apró szűk útczákban is. A körutak
szerteszét árasztották a városias forgalmat, a villamos vasutak, a
lóvasútak könnyűvé teszik a távoli részek közti érintkezést is. A városi
élet, a kereskedés s sok más egyéb foglalkozás, melyeknek tömegek sűrű
járáskelése a létföltétele, nincsenek többé a város egy-egy bizonyos
pontjához kötve. így emelkedik a főváros környéke évrőlévre, így
népesítették be leginkább a munkások Újpestet. Mióta ismét oly
mathematikai pontossággal emelkednek a lakásbérek, népesül és épül
KisPest, Erzsébetfalva, Haraszti, Péczel, Bakos- Csaba, Bákos-Palota,
Budafok. A háziurak így dolgoznak hát a leendő Nagy-Budapest érdekében".
Az első hivatalos dokumentum, amely konkrét kezdeményezést fogalmaz meg
ebben a tárgyban, valószínűleg Pest vármegye közigazgatási bizottságának
1901. évi jelentése, melyet 1902. március 13-án terjesztettek a
miniszterelnök elé. A jelentés szerint égetővé vált kérdés „a
székesfővárosi környező községek és településeknek a székesfővároshoz
történő becsatolása”. Indokolásul elsősorban a közbiztonsági szervezet
elégtelen voltát hozták fel.
Bárczy István idején
Nagy-Budapest kérdésnek első komoly felvetése Bárczy István
polgármestertől származik 1906-ból, aki megválasztásakor elmondott
programbeszédében tett említést róla, egy Harrer Ferenc által készített
írás alapján. Két évvel később követte az első részletesen kimunkált
javaslat: a Bárczy-Harrer féle tervezet. Ez a kor színvonalán rendkívül
alapos urbanisztikai, statisztikai, közigazgatás-tudományi elemzést ad,
s ennek alapján tesz javaslatot az egyesítendő terület meghatározására.
A Bárczy-Harrer féle tervezet tárgyalására nem került sor, azonban a
következő évek vitáiban hivatkozási és igazodási ponttá vált a
politikában és a sajtóban egyaránt. Ettől az időtől kezdve folyamatosan
készültek különböző tervek, amelyek elsősorban a városrendezés, az
építés- és lakásügy területén sürgették a környéknek a fővárossal közös
kezelését.
Nagyon tanulságos, és a történelem által egyértelműen igazolt Harrer
Ferenc megállapítása: „a városiasulás első időszakában a községek
keresik a várossal a kapcsolatot, de ennek részéről a hajlandóság nincs
meg, s mikor azután a városra nézve válik fontos érdekűvé a bekapcsolás,
akkor már a községek idegenkednek tőle”. Külön érdekesség, hogy az
1913-as községi (önkormányzati) választási harcban Újpesten – amely
akkor már város és az ország egyik legnagyobb települése volt – még párt
is alakult a Budapesthez csatolás programjával.
Mint láttuk, az első kezdeményezés a megyétől származott, a későbbi
évtizedek során mind Budapest, mind Pest megye álláspontja folyamatosan
ingadozott az ügyben, de soha nem állt elő olyan helyzet, amikor e kettő
és a kormány egyidejűleg egyetértésre jutott volna róla.
Horthy Miklós idején
1930-ban, a Horthy-rendszer idején megnövelték a főváros területét: új
kerületi beosztás született (ekkor jött létre az I. kerületből
kialakított két új kerület, a XI. és a XII. kerület), s hozzácsatolták a
csepeli Szabadkikötőt, valamint a Budaörsi repülőteret. Az 1937:VI.
törvénycikk a korábban csak Budapest területén illetékes Székesfővárosi
Közmunkák Tanácsának területi illetékességét fokozatosan kiterjesztette
Budapest környékére is. A "környék" fogalmát később a belügyminiszter
értelmezte, méghozzá az 1950-ben létrehozott Nagy-Budapest területével
majdnem megegyezően. A legfőbb eltérés az, hogy a Horthy-rendszerben a
Fővárosi Közmunkák Tanácsához tartozott Vecsés, valamint Dobogókő is.
1940-től kezdődött el egy bizonyos szakmai előkészítő munka Budapest új
határainak kialakítására, amellyel nem csak az volt a cél, hogy Budapest
nagyobb legyen, hanem hogy a városhatáron belülre kerüljenek olyan
területek, ahol ipari és lakóövezeteket lehet kialakítani.
A Nagy-Budapest kifejezés ekkor már használatban volt, de nem volt
egységes értelmezése, azaz nem volt konszenzus arról, mely települések
fognak a kiterjesztett Budapesthez tartozni. Az, hogy mit neveztek
Nagy-Budapestnek, sok mindentől függött, ugyanis minden elképzelés
más-más határt képzelt el.
Rákosi Mátyás idején
A második nagy háború után, 1946-ban fogalmazta meg tanulmányát Dr. Gőbel József, amelyet a Városi Szemlében jelentetett meg "Nagy-Budapest a rendeletek tükrében" címmel:
Nagy-Budapest kialakítása azonban sajnos, nem ilyen egyszerű. Mert ha valóban így lenne, nem kellene mást tennünk, mint az élet kialakította tényt egyszerűen tudomásul vennünk és ennek következményeit minden további fontolgatás nélkül levonnunk. Pedig az élet, ha közelebbről megvizsgáljuk, eddig még távolról sem oldotta meg Nagy-Budapest kialakítását. (…) Az 1940. évben pl. egyedül csak a munkabérmegállapítás szempontjából huszonhétféle »Nagy-Budapest« volt.
Részletes fejlesztési koncepcióként a szakmai tervezet 1948-ra készült
el. Kádár János, aki Rákosi Mátyás idejében belügyminiszter volt, 1949.
végén terjesztette be a Nagy-Budapest létrehozásáról szóló
törvény-javaslatot, amely alig két hónappal követte a leváltott korábbi
bel- és külügyminiszter, a kommunista Rajk László kivégzését.
Az 1950. január 1-től érvényes Nagy-Budapest döntést viszont a
kommunista párt kizárólag a saját érdemeként láttatta a néppel, s az
egész előkészítő folyamatot letagadta, ugyanis megvárta, hogy az ország
szovjet mintára kialakított alkotmánya és ezen belül a települések
önállóságát megszüntető tanácsi rendszer életbe lépjen.
Az 1949. évi XXVI. törvény (Budapest főváros területének új megállapításáról) alapján 1950. január 1-jével Budapesthez csatoltak Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye területéből hét megyei várost: Budafokot, Csepelt, Kispestet, Pestszenterzsébetet, Pestszentlőrin-cet, Rákospalotát és Újpestet, valamint tizenhat nagyközséget: Albertfalvát, Békásmegyert, Budatétényt, Cinkotát, Mátyásföldet, Nagytétényt, Pesthidegkutat, Pestszentimrét, Pestújhelyet, Rákoscsabát, Rákoshegyet, Rákoskeresztúrt, Rákosligetet, Rákosszentmihályt, Sashalmot és Soroksárt. Nagy-Budapest területéhez csatolták továbbá: Csömörtől Szabadságtelepet, Nagykovácsitól Adyligetet, Vecséstől a Ferihegyi repülőteret és környékét. Budapest új területét 22 kerületre osztották az addigi 14 helyett. A huszonharmadik kerület 1990 után jött létre, amikor Soroksár levált Pesterzsébetről.
1949. évi XXVI. törvény |
A Budapesthez csatolt települések végső listája nagy
egyezést mutat az 1937-es törvényben felsorolt településekkel, amelyekre
akkor a Közmunkatanács hatáskörét kiterjesztették, s csupán annyi az
eltérés, hogy Vecsés kimaradt a Budapesthez csatolt települések közül.
Nagy-Budapest létrehozásakor a város területe 525,2 négyzetkilométerre
nőtt, lakosainak száma 1,6 millió főre (a lélekszám 1970 és 1990 között
meghaladta a kétmilliót, majd 1990 óta csökkenni kezdett, jelenleg 1,7
millió körüli a fővárosban lakók száma. Az agglomerációval együtt 2,5
millió ember él ma Budapesten és környékén).
A Magyar Nemzet 1949. december 8-án, csütörtökön arról számolt be, hogy
"Megszületik végre Nagy-Budapest". Az újság ezután ismerteti a
törvényjavaslatot, amelynek bevezetője munkásmozgalmi kontextusba
helyezi a főváros kibővítését: "a nagytőkések és földbirtokosok
népellenes államhatalma évtizedeken át meggátolta a Budapesttel
szomszédos, főleg munkáslakta településeknek a fővárossal való
egyesülését, hogy ezzel lehetetlenné tegye a főváros önkormányzatában a
munkásosztály politikai befolyásának érvényesülését".
E nyakatekert szöveg jelentését Varga László világítja meg a Budapesti
Negyed egy 1998-as számába írt tanulmányában: "A kommunisták számára
Nagy-Budapest létrehozásához az 1947-es országgyűlési választások
budapesti kudarca adta meg a döntő lökést. Felismerték, hogy amíg az
eredeti területen két szatellit-pártjukkal sem értek el abszolút
többséget, addig a kialakítandó új közigazgatási határok között
megszerezték volna azt. A sors iróniája, hogy ezt a különbséget nem a
Budapest környéki kommunista, hanem szociáldemokrata szavazatok
eredményezték".
Pongrácz Kálmán, Budapest akkori (kommunista) polgármestere 1949.
december 8-án így nyilatkozott a Magyar Nemzetnek: "Hosszú évtizedek óta
mindig visszatérő vágyálma volt Budapest és a környék dolgozó népének
Nagy-Budapest megteremtése. A peremvárosok és községek lakossága súlyos
hátrányban volt a főváros lakóival szemben, és ennek a mostoha sorsnak a
jobbra fordulását várták és remélték Nagy-Budapest megvalósulásától. A
régi kapitalista reakciós rendszer semmiféle vonalon nem engedte
felemelkedni ezt a réteget, és az egyesülést is azért hiúsította meg
évtizedeken át, mert mindenáron meg akarta akadályozni a munkásosztály
érvényesülését, kultúrájának fejlődését, egészségügyének javulását".
A Magyar Nemzet 1950. január 2-ai száma az újonnan létrejött kerületek
első budapesti napjairól számol be. Újpestről ezt írja: "Újpesten
hétfőn reggel meghitt ünnepségeket rendeztek Döbrentei Károlyné, a IV.
kerület elöljáróvá lett polgármestere részvételével. Ünnepélyesen
búcsúztak azoktól az alkalmazottaktól, akik eddig Újpest megyei város
különböző üzemeiben (...) dolgoztak és most beolvadtak a főváros
hasonló célú üzemeinek és intézményeinek létszámába. Az iktatóban már
félretették az 'Újpest megyei város' feliratú bélyegzőket, és sűrűn
kattog az aktákon a 'Budapest főváros IV. kerületi elöljárósága' szövegű
iktatógép. Kissé használt, megviselt ez a szerszám. A segédhivatali
tisztviselő rögtön meg is jegyzi: - Három ilyen iktatógépet örököltünk a
régi IV. kerülettől, Budapest Belvárosától. Takarékoskodnunk kell
mindennel, ezért használjuk most mi ezeket a bélyegzőket. A kör alakú
gumibélyegzők azonban már újak, a Népköztársaság címerét büszkén fonja
körül a felirat: Budapest főváros IV. kerületi ELÖLJÁRÓJA".
A Magyar Nemzet tudósítása szerint Csepel lett az új Budapest XXI.
kerülete. Ez a település korábban csak nagyközség volt, de gyorsan
megyei várossá minősítették át. Az átalakulást viszont "úgy
szervezték meg, hogy zökkenő nélkül történhessék a beolvadás Budapest
főváros közigazgatásába". Az ötvenes évek egyházüldözésének
folyományaként számos egykori település nevéből törölték a "szent" szót,
így lett például Pestszentlőrincből simán Lőrinc lett,
Pestszenterzsébetből pedig Pesterzsébet.
Az újonnan megszervezett külső kerületekben kirendeltségeket állítottak
fel, hogy ügyintézéskor ne kelljen túlzottan nagy távolságra menniük az
embereknek. A Magyar Nemzet így ír erről: "Azokban az új
kerületekben, amelyeknek területe rendkívül kiterjedt, kirendeltségeket
létesítettek, hogy a lakosságnak ne kelljen messziről időveszteséggel,
fáradsággal és költséggel bemennie az elöljáróságra. Ilyen
kirendeltségek létesültek a II. kerületben: Pesthidegkúton, a III.
kerületben: Békásmegyeren, a XV. kerületben: Pestújhelyen, a XVI.
kerületben: Cinkotán, Rákosszentmihályon, Mátyásföldön, a XVII.
kerületben: Rákoshegyen, Rákosligeten, Rákoscsabán, a XVIII. kerületben:
Pestszentimrén, a XX. kerületben: Soroksáron és a XXII. kerületben: a
Baross Gábor telepen".
A Soroksárhoz tartozó egykori Gubacs-puszta helyén Erzsébet királyné
tiszteletére alakították ki az Erzsébetfalva nevű települést az 1860-as
években. 1879 után egy időre ebből vált ki a Kossuthfalva elnevezésű
telep. Aztán 1897-98-ban újra egyesültek, s közösen ki is váltak
Soroksárból. 1919-ben már egy harmadik közismert személyiség, Lenin neve
tűnik fel: Pesterzsébet ugyanis a Tanácsköztársaság idején, 1919. május
elsején Leningrádot (a mai Szentpétervárt) megelőzve vette fel a
Leninváros nevet. 1924-től hívják Pesterzsébetnek a települést, amely
1923-tól város. 1930-ban a negyedik legnépesebb hazai város, 67907
lakossal.
Ekkor felmerült, hogy változtassák Pestszenterzsébetre a nevet. 1932-ben
ez meg is történt, ekkor Árpádházi Szent Erzsébetre emlékeztek. A
világháború után tűnt fel ismét a Pesterzsébet elnevezés. Nagy-Budapest
kialakításakor, 1950-ben újra "összekerült" a település Soroksárral:
együtt alkották a XX. kerületet. 1990 környékén egy ideig megint
Pestszenterzsébetnek hívták a kerületet, aztán ezt megváltoztatták a
jelenlegi Pesterzsébetre. Ez az egyetlen budapesti kerület, amely
összezsugorodott: kivált belőle Soroksár, amely immár a XXIII. kerületet
alkotja, Pesterzsébet pedig megmaradt XX. kerületnek.
Az 1950. január elsején létrejött Nagy-Budapest nem a természetes
folyamatok eredményeként jött létre, hanem hatalmi szóval. Az 1949.
augusztusával hatályba lépett új alkotmány a csatlakoztatott városok
önkormányzatát megszűntette, majd becsatolta az újonnan létrejött
Fővárosi Önkormányzatba - amelyek ennek ellenére különálló életet élnek:
egy területen kétféle önkormányzat működik, a kerületi és a fővárosi,
egymást sokszor akadályozva, bürokratikus akadályokat állítva egymás
elé.
Kerületi kirendeltségek
Meglepő, hogy az ötvenes évek sztálinista-rákosista
rendszerében, amely elképesztő kegyetlenséggel szüntetett meg korábbi
jogokat és előjogokat, bizonyos területen jobban figyeltek a lakosság
igényeire, mint a későbbi Kádár-rendszer hatvanas-hetvenes éveiben. Így
például az újonnan megszervezett külső kerületekben kirendeltségeket
állítottak fel, hogy ügyintézéskor ne kelljen túlzottan nagy távolságra
menniük az embereknek. A rendszerváltás után az úgynevezett kerületi
részönkormányzatok sok helyen éppen azokon a helyeken alakultak meg,
ahol ezek az ötvenes évekbeli kirendeltségek működtek. Az egyik ilyen
kirendeltség azóta önálló kerületté is vált: ez a már említett Soroksár.
De hogyan is történt mindez? A Magyar Nemzet így ír: "Azokban az új
kerületekben, amelyeknek területe rendkívül kiterjedt, kirendeltségeket
létesítettek, hogy a lakosságnak ne kelljen messziről időveszteséggel,
fáradsággal és költséggel bemennie az elöljáróságra. Ilyen
kirendeltségek létesültek a II. kerületben: Pesthidegkúton, a III.
kerületben: Békásmegyeren, a XV. kerületben: Pestújhelyen, a XVI.
kerületben: Cinkotán, Rákosszentmihályon, Mátyásföldön, a XVII.
kerületben: Rákoshegyen, Rákosligeten, Rákoscsabán, a XVIII. kerületben:
Pestszentimrén, a XX. kerületben: Soroksáron és a XXII. kerületben: a
Baross Gábor telepen".
Nagy Buda
1850. január 1-jén Óbuda Pest vármegye fennhatósága
alól Buda szabad királyi főváros hatósága alá került. A szabadságharc
leverése után hozott adminisztratív döntést az abszolutizmus bukása
után, 1861-ben érvénytelenítették. 1850 és 1861 között tehát Óbudát
saját tanáccsal, bíróval rendelkező külvárosként bekebelezték Buda
városába. Cserébe az óbudaiak két tanácstagot küldhettek a budai "belső
tanácsba".
"Nagy-Buda" létrehozásakor Óbuda városi jegyzőjévé Harrer Pált
választották, aki tevékeny részese lett később a főváros tényleges -
Óbudát, Budát és Pestet is érintő -, 1873-as egyesítésének. Később (de
még az egyesítés előtt) Harrer Pál lett Óbuda első és utolsó
polgármestere 1872-73-ban. Óbuda mezőváros ugyanis 1861-ben visszanyerte
"függetlenségét", majd a Kiegyezés után négy évvel, 1871-ben úgynevezett
rendezett tanácsú várossá nyilvánították egy törvénnyel. Harrer Pál az
1873-as egyesítés után Óbuda kerületi elöljárója lett. Az ő fia az a
Harrer Ferenc, aki Nagy-Budapest létrehozásának egyik kezdeményezője
volt Bárczy Istvánnal együtt 1908-ban. Harrer Ferenc tagja volt az
Országgyűlésnek, amikor 1950-ben létrejött Nagy-Budapest.