A szabadságharc hivatalosan október 23-tól november 4-ig tartott, de a Kádár-kormány megalakulása után még hónapokig szerveződtek az ellenállás különböző formái. Több egykori felkelő-csoport döntött úgy, hogy az ellenállást a megszállás után is folytatni fogja. Sokan a földalatti tevékenységet vállalva szórólapokat, plakátokat nyomtattak, de voltak olyanok is, akik továbbra is fegyverrel álltak ellen ideig-óráig a nyilvánvalóan óriási túlerőnek. A december 4-én lezajlott csendes tüntetésen több ezer nő indult el némán a Hősök tere felé, hogy lerója kegyeletét az alig egy hónapja vérbe fojtott szabadságharc áldozatainak emlékére.

AJÁNLÓ

A megmozdulást december 1-én kezdték el megszervezni a Péterfy Sándor utcai kórház alagsorában, ahol még mindig működött az a kis csoportosulás, amely már a szabadságharc kirobbanásának pillanatától kezdve nyomtatta az ellenállásra buzdító röplapjait. A nőtüntetésre felhívó illegális röplapok az Élünk című újságban terjedtek, de a legtöbb résztvevő szóbeszéd útján értesült a tüntetésről.

Magyar anyák! Magyar lányok és asszonyok! Most rajtatok a sor! Roppant nagy a ti erőtök! Még a golyó sem fog bennetek! A Ti néma, tiszteletreméltó tüntetésetek fegyverletételre kényszerít és szent ügyünk iránti tiszteletre szólítja fel még azokat is, akik képesek fegyvert szegezni az igazság és a nép legszentebb vágyai ellen!

Magyar asszonyok! Fejezzétek ki bátran, méltóságteljesen a nép akaratát. Parancsoló bátorsággal és méltósággal. Kezdjétek most ezzel a tüntetéssel, és folytassátok egységes és határozott kiállással, ahányszor csak szükség van erre!

A Gáli József és Obersovszky Gyula által szerkesztett újság volt a legsikeresebb ellenállási lap, ezért az abban közzétett felhívás szélesebb tömegeket tudott megmozgatni, mint más csoportok hasonló lapjai. A december 4-re tervezett tüntetésen több ezer nő, leányok és asszonyok jelentek meg, hogy némán vonulva fejezzék ki nemtetszésüket az újonnan megalakult kommunista kormánynak.

Az első tüntető csoport délelőtt 11-kor jelent meg a Városliget szélén: nemzeti és fekete színű zászlókat tartottak a magasba, virágokkal, szatyrokkal a kezükben, kettes-hármas sorokban haladtak a Hősök tere felé. Az idő borús és ködös volt. A Magyar Ifjúság útja (Andrássy út) felől katonai járművek állták el az útjukat, amelyekből szovjet katonák ugrottak elő feltartóztatva a menetet.

A tüntetők egy része kerülő utat választva, a Műcsarnok mögött próbált meg a Hősök terére eljutni. Első csoportjuk végül a városligeti tó mellett jutott ki az emlékműhöz. 11 órára már több ezres tömeg állt a Hősök tere körül.

AJÁNLÓ

Tüntető asszonyok a városligeti tó mellett (kép: Nagy Gyula által Fortepan.hu)

A honvédelmi miniszter, Münnich Ferenc a helyszínre érkezett két szovjet tábornokkal, majd fél óra múlva a szovjet katonák elkezdték átengedni a korábban feltartóztatott tüntetőket. Az Ismeretlen Katona (Névtelen Hős) síremléke előtt két és fél órán át vonultak az asszonyok és lányok, letették virágaikat, közben a Himnuszt énekelték. Később rendőrök is érkeztek a helyszínre, de senki sem lépett közbe.

G. Altman, az újvidéki Magyar Szó másnapi számában eképp emlékszik meg az eseményekről: „Néhány mellettem álló magyar tiszt szemét könnyek borították el. (...) Az asszonyok kisebb csoportjai érkeztek a délutáni órákban is, amikor a Névtelen Hős sírját már teljesen befedték a virágok. A síremlék négy sarkán egy-egy rendőr állt vigyázzállásban. A gyertyák lassan csonkig égtek és egy papírlapról az eső lemosta a feliratot: A magyar anyák - hőseinknek”. A szemtanúk elmondása szerint a síremléket őrző négy magyar katona végigsírta az egész tüntetést.

Gyülekező tömeg (kép: Nagy Gyula által Fortepan.hu)

A tüntető asszonyok másnap, december 5-én is felvonultak a Petőfi-szobornál. Gosztonyi Péter történész visszaemlékezései szerint a nők a forradalmat éltették, tisztakezű kormányt követeltek, akik között megjelent még a külügyminiszter, Horváth Imre, valamint a proletárdiktatúra ideológusának, Marosán Györgynek a felesége is. A több száz asszony virágokat helyezett volna el a Petőfi szobornál, de azt a szovjet katonák megakadályozták. Délután újabb tüntetés volt a Szabadság téren 2-3 ezer ember részvételével. A karhatalom szétoszlatta a tömeget, és 39 tüntetőt letartóztattak.

A tüntetők ezután a Rákóczi út és az Astoria érintésével a Kiskörútra fordultak, ahonnan a Szabadság téri Amerikai Nagykövetség elé mentek. Itt a nagykövetségnek átadtak egy petíciót, amelyben azt kérték, amennyiben ENSZ delegáció jönne ismét Magyarországra, engedjék őket leszállni, mivel már voltak itt, de a légtérből visszafordították az ENSZ repülőgépet. Ez azért volt fontos, mert a tüntetők szerették volna, hogy az ENSZ képviselői is lássák azt a mérhetetlen pusztítást, amit a szabadságharc okozott Budapesten. A követségen átvették az üzenetet és megígérték, hogy továbbítják az ENSZ-nek a kérésüket.

Ekkor orosz harckocsik jelentek meg déli irányból, amelyek egyenesen a tömeg felé hajtottak. Az emberek utat adtak nekik, mire azok körbementek a téren és elindultak vissza a tüntetők felé. Több tucat nő erre lefeküdt az útra, hogy saját testükkel állítsák meg azokat, de mivel a harckocsik nem álltak meg, kénytelen voltak felpattanni.

Ezekben a napokban már a Kádár-kormány rendelkezésére állt az a karhatalom, amely készen állt a tüntetések könyörtelen leverésére, s megszületett az új politikai irányvonal is, amely a legkeményebb katonai megoldást szorgalmazta. December 5-én, az MSZMP ideiglenes intézőbizottságának ülésén a 25 fős testület az októberi eseményeket ellenforradalommá minősítette, azt kiegészítve a külső és belső ellenség összeesküvésével, ehhez kapcsolva a Nagy Imre-csoport tudatos árulását. Ezzel a megtorlás elvi alapjai a népköztársaság törvényes rendje elleni összeesküvés vádjával elkészültek. Érvénybe lépett az ellenállás letörésének fegyveres koncepciója, s beindult a pufajkás erőszak.

Még aznap megindultak a tömeges letartóztatások, s az esti órákban mintegy kétszáz értelmiségit és munkástanácstagot vettek őrizetbe. December 6-ára a Kádár vezette kommunisták ellentüntetést szerveztek a Nyugati pályaudvarnál a Központi Bizottság mellett, amelyen közel háromszáz fő jelent meg vörös zászlókat lengetve. A rendezvényt karhatalmisták és szovjet csapatok biztosították. A járókelők ezt nem nézték jó szemmel, s egyre inkább felkorbácsolódtak bennük az indulatok: az egyre hangosabb szópárbajt tettek is követték; a két tábor összecsapott. A karhatalmisták és egy szovjet páncélautó is lövéseket adott le, melynek következtében több személy, köztük például egy vonatra várakozó asszony is halálos sérüléseket szenvedett. Ezekben a napokban csapott le először teljes erővel a forradalom volt résztvevőire a Kádár-kormány új karhatalma.

Mátai Ottó rendőrparancsnok felsőbb utasításra a Marx térre, azaz a Nyugati pályaudvarhoz ment, hogy figyelmeztető lövésekkel oszlassa el a tömeget. Ekkor géppisztolyával figyelmeztető sorozatot lőtt az utca kövezetére. A gellert kapott nyomjelzős lövedékek több emelet magasan csapódtak a környező házak falaiba, de egyes feltételezések szerint ekkor több ember is megsérült vagy meghalt (szemtanúk tanúvallomásai szerint még Horn Gyula - későbbi miniszterelnök, akkor mint egyenruhás tiszt - is a sortűz helyszínén volt. Az erre vonatkozó okmányok 1993. novemberében (Horn Gyula miniszterelnöksége idején) eltűntek a Honvédelmi Minisztérium Központi Irattárából). Történészek rámutattak, hogy a Marx téri kommunista szimpátiatüntetést azért szervezhette meg a pártvezetés, hogy ezzel indokot szolgáltassanak egy esetleges összecsapásra, amelyet immár fegyveresen is feloszlathatnak. Vagyis, a pártvezetés szánt szándékkal akarta megmutatni az újonnan kiképzett pártkatonák erejét.

Aznap a November 7. téren (ma Oktogon) is tűzharc alakult ki, a Baross téren pedig a gyülekezőket a karhatalmisták a szovjet csapatokkal karöltve fegyverrel oszlatták szét.

December 8-án Marosán György a Steigerwald Ottó vezette munkástanács küldöttségnek kijelentette, hogy új szakaszába lépett a szovjet csapatok segítségével restaurált kommunista rezsim politikája a tömeggyűlésekkel szemben, s hozzátette: „mától kezdve lövünk”. A mondat öt héttel azután hangzott el, hogy leverték az 1956-os forradalmat, amelynek utóvédharcai az önszerveződő munkástanácsok tevékenysége és tüntetések formájában még ekkor is folytak. Marosán mondatának elhangzását követően immár a hivatalos politika részeként megindult a sortüzek sorozata, amelyek során Budapesten és a vidéki városokban több száz polgári lakos hunyt el. Már december 8-án sortüzek dördültek el Salgótarjánban, ahol 131 ember vesztette életét és 150 sebesült meg. A kétezernyi békés tüntetőt körbezárták, két oldalról támadt rájuk a Beér-csoport és a karacslapujtői karhatalmisták, Seljupin alezredes egysége pedig a kiásott közműárokból vette tűz alá a civileket. Igazi mészárlás volt. December 12-ig sortüzek voltak Miskolcon (8 halott, 40 sebesült), Egerben (9 halott, 30 sebesült), Gyomán, Gyulán, Zalaegerszegen és Hódmezővásárhelyen is. Csepelen január 11-én bementek a gyár területére, hogy "rendet" csináljanak. A géppuskatüzek nyomán igen sok sebesült volt. A szovjet tankok a gyárkapuig merészkedtek. A karhatalmisták a kijövő munkásokat válogatás nélkül ütlegelték.

Marosán György

Ezek a sortüzek előre megtervezettek voltak, hiszen a menekülők elől eleve elzárták az utat, s a legtöbb esetben hátulról érte őket találat. A parancsadók és az azt levezénylők elismerésként első alkalommal 1957. augusztus 20-án kapták meg a "Munkás-Paraszt Hatalomért Érdemérmet", amely többek közt azzal a kiváltsággal is járt, hogy gyermekeiknek - tudásuktól függetlenül - az ország egyetemeire felvételt biztosított.

AJÁNLÓ