Magyarország népének a sztálinista diktatúra elleni forradalma és a szovjet megszállás ellen folytatott szabadságharca, amely a XX. századi magyar történelem egyik legmeghatározóbb eseménye volt. A budapesti diákoknak az egyetemekről kiinduló békés tüntetésével kezdődött 1956. október 23-án, és a fegyveres felkelők ellenállásának felmorzsolásával feje­ződött be Csepelen november 11-én.

AJÁNLÓ

A második világháború utáni Magyarország politikai életére (1949-1953 között) a sztálinista terror, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO), majd a belőle önállósított Államvédelmi Hatóság (ÁVH) kegyetlenkedései, a koncepciós perek, a deportálások és kivégzések voltak a jellemzőek. Az országban egy mindent behálózó és ellenőrzése alatt tartó rendőrállam alakult ki, közel félszázezer besúgó segédletével. Ennek tetejében Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Sztálin személyi kultusza trónolt, létrejött az erőltetett kolhozosítás (a Szovjetunió mezőgazdaságának tipikus termelőszövetkezeti formája), a nehézipar és a hadiipar gazdaságtalan fejlesztése, s az ez utóbbiak miatt növekvő mérhetetlen szegénység.

Sztálin 1953-as halála után a szovjet vezetés utasítására Rákosi lemondott a miniszterelnöki tisztségről. A bolsevik vezetők rájöttek arra, hogy a népek tűrőképességük határára értek és, ha nem történik valami változás, előbb-utóbb robbanás következik be. Ezért úgy gondolták, hogy engedményekkel, az esztelen terror lazításával, néhány gyűlölt politikustársuk feláldozásával megmenthetik a rendszert.

Rákosi Mátyás

Nagy Imre

Az új miniszterelnök Nagy Imre lett, akit még 1949-ben, az erőszakos szövetkezesítés miatt zártak ki a pártvezetésből. Reformintézkedései között első lépésként amnesztiát hirdetett, majd októberben felszámolta az internálótáborokat. Az ÁVH önállóságát megszűntette, mérsékelte a parasztságot sújtó terheket, majd béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal enyhe emelkedése után, 1954-ben létrehozta a Hazafias Népfrontot, amelynek célja "a magyar társadalom valamennyi osztályának, rétegének összefogása" volt. Egyéni tagsága nem volt, tömegmozgalomként működött. Az akkori politikai rendszer minden elemét, az MSZMP-t, a tömegszervezeteket, valamint a társadalmi és kulturális szervezeteket egyesítette. Önálló napilapja volt 1954 és 1989 között: a Magyar Nemzet.

Rákosi Mátyás és hívei mindeközben a politikai visszarendeződésre vártak: Rákosi emberei ültek minden fontos pozícióban, az államigazgatásban, a pártszervezetekben, de addig nem léphettek Nagy Imre ellen, míg a miniszterelnök Moszkva támogatását élvezte.

1955 januárjában Rákosi elérte, hogy Nagy Imrét Moszkvába rendeljék, mert az nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni; a márciusi pártvezetés "ettől függetlenül" elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még Magyar Dolgozók Pártja béli tagságát is megszüntették. A miniszterelnök Rákosi híve, Hegedűs András lett, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszaállítani a Rákosi-féle politikai berendezkedést.

Rákosi helyzetét nehezítette az is, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Rákosinak májusban be kellett ismernie, hogy neki is köze volt az ÁVH általi bűnök elkövetésében, majd az MDP KV ülésére érkező Anasztasz Mikojan közölte vele, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről.

1955-ben a szovjet hadsereg kivonult Ausztria általa megszállt részéből, minek hatására Magyarországon is terjedni kezdett a remény, hogy a szovjetek az ország esetében is ugyanezt cselekszik.

1956 júniusának végén a lengyelországi Poznań városában munkásfelkelés tört ki, amit ugyan a kormányerők vérbe fojtottak, de a megingott hatalmú sztálinista pártvezetést leváltották, és az addig mellőzött Władysław Gomułka lett a lengyel kommunista párt új vezetője. Gomułka Moszkva ellenében Nagy Imre magyarországi reformjainak mintájára a diktatúrát enyhítő demokratikus reformok bevezetését kezdte meg Lengyelországban.

A lengyelországi fejleményekre a Petőfi Kör és a Magyar Írók Szövetségének értelmisége egyre nyíltabb politizálással reagált: bírálni kezdték Gerő Ernő tevékenységét, s követelték Nagy Imre visszatérését a politikába.

Október 6-án Rajk László és három társának újratemetésén közel kétszázezer fő jelent meg, akik egyszerre emlékeztek meg a kivégzettekről és tüntettek a törvénytelenségekért felelős, Rákosi vezette hatalom ellen. A temetést követően este a budapesti egyetemista diákság egy része a Batthyány-örökmécsesnél is tüntetett.

Rajk László újratemetése

Az 1949-ben kivégzett Rajk Lászlót és társait akkor egyszerűen elásták a gödöllői országút közelében. A mártírokat 1955 őszén jogilag, 1956 tavaszán pedig politikailag is rehabilitálták, majd Rákosi Mátyás kommunista pártvezető 1956 júliusi menesztése után került napirendre az újratemetésük. A közvélemény (és a jugoszlávok) nyomására végül 1956 szeptemberében a Magyar Dolgozók Pártjának vezetése határozott a nyilvános temetésről.

Az elkövetkező hetekben országszerte egyre erőteljesebbé vált az ellenzék sajtóbeli szereplése, és a diákok is folytatták a szervezkedést. Október 16-án Szegeden újjáalakult Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetsége (MEFESZ), az első, kommunistáktól független ifjúsági szervezet. Október 17-től Budapest, Sopron, Pécs és Miskolc szervezkedő egyetemi hallgatói is csatlakoztak a MEFESZ-hez. A szegedi diákok október 20-i gyűlésükön pontokba foglalták demokratikus követeléseiket.

1956. október 16-án, a szegedi Auditorium Maximumban gyűltek össze a diákok
(kép: itelet-pazmany.blog.hu)

A lengyelországi reformokra Moszkva fegyveres beavatkozással fenyegetőzött, mire október 19-én számos lengyel városban szovjetellenes tüntetések kezdődtek. A magyarországi reformellenzék rokonszenvezett a lengyelországi tüntetőkkel.

Október 22-én a különböző egyetemi küldöttek a Budapesti Műszaki Egyetemen nagygyűlést tartottak, ahol elhatározták, hogy másnap délután három órára a lengyel néppel szimpatizáló tüntetést hirdetnek Budapesten. Ennek helyszíneként a lengyel-magyar barátságot jelképező Bem József szobrát jelölték meg.

A diákgyűlés elfogadta az egyetemisták 16 pontos követelését, amely egy független, demokratikus Magyarország-képet vetített előre:
1 - Vonják ki a szovjet csapatokat!
2 - Új, alulról kiinduló választások legyenek az MDP-ben. Válasszanak új Központi Vezetőséget, hívják össze a pártkongresszust!
3 - Nagy Imre alakítson kormányt, a sztálinista-rákosista bűnösöket váltsák le!
4 - Nyilvános tárgyalást Farkas Mihály és társai ügyében! Vonják felelősségre Rákosit!
5 - Általános, egyenlő, titkos választásokat, több pártot, új nemzetgyűlést, sztrájkjogot!
6 - Vizsgálják fölül a magyar-szovjet, illetve a magyar-jugoszláv kapcsolatokat a kölcsönös be nem avatkozás jegyében!
7 - Szakemberek bevonásával szervezzék át a gazdasági életet, a hazai adottságok és a nép létérdekei alapján!
8 - Hozzák nyilvánosságra a külkereskedelmi szerződéseket, a jóvátétel tényleges adatait, adjanak tájékoztatást a magyar uránról!
9 - Vegyék teljes revízió alá az ipari normákat, vizsgálják ki a bérköveteléseket, állapítsák meg a munkás létminimumot!
10 - Fektessék új alapokra a beszolgáltatás rendszerét, az egyénileg vállalkozók kapjanak a TSZCS-kkel egyenrangú támogatást!
11 - Független bíróság vizsgálja felül az összes politikai gazdasági pert, bocsássák szabadon az ártatlanul elítélteket, szállítsák haza a Szovjetunióba hurcolt foglyokat!
12 - Teljes vélemény- és szólásszabadságot, szabad rádiót, MEFESZ újságot! Ismerhesse meg mindenki saját káderadatát!
13 - Távolítsák el a Sztálin-szobrot! Helyére 1848-49-es emlékmű kerüljön!
14 - Új, nemzeti jellegű címert! A katonáknak új, a magyar hagyományoknak megfelelő egyenruhát!
Március 15. legyen nemzeti ünnep, október 6. nemzeti gyászünnep és tanítási szünet!
15 - Szolidaritást a lengyel néppel!
16 - Október 27-én üljön össze egy országos diákkonferencia, ahol megvitatják a követeléseket!
A diákok képviselői megpróbálták elérni, hogy a Magyar Rádióban felolvassák a 16 pontot, ezt azonban a rádió vezetősége megtagadta.

Október 23-án reggel a diákok által meghirdetett lengyelbarát rokonszenvtüntetést bejelentette a rádió, valamint a Szabad Nép is vezércikkében közölte az eseményeket. A napilap szerkesztősége a forradalom első napjára jelentősen átalakult és a változásokat támogatók kerültek túlsúlyba, emiatt történhetett, hogy a lap küldöttsége délelőtt a párt Politikai Bizottságának ülésén a diákok tüntetésének engedélyezését követelte.

A Szabad Nép október 23-i lapja
(kép: epa.oszk.hu)

Kiemelés az újságból

AJÁNLÓ

Tüntetés

A politikailag háttérbe szorult Nagy Imre-csoport nem tudta eldönteni, hogy a rokonszenvtűntetést eltűrjék-e, vagy nyíltan támogassák is. Nagy Imre határozottan elzárkózott a tüntetés támogatásától.

Az egyetemisták 16 pontja eközben az összes budapesti felsőoktatási intézménybe eljutott, amelynek hatására számos ifjúsági szervezet csatlakozott a délutáni tüntetéshez. A Petőfi Kör délelőtt vállalta a tüntetés vezetését is, s vezetőik tárgyaltak az MDP vezetőivel, hogy a párt nevében Kádár János beszéljen a tüntetőkhöz. Kádárék elutasították a felkérést.

A délelőtti órákban Gerő Ernő és kísérete visszatért Jugoszláviából, majd rögtön a pártközpontba siettek, ahol azonnal összehívták a Politikai Bizottságot. Révai József és Marosán György ellenforradalmi veszélynek ítélték a helyzetet, a tüntetés azonnali betiltását és a fegyveres rendteremtést javasolták. Ács Lajos azonban azt javasolta, hogy a nép megnyugtatására vonják be ismét Nagy Imrét a pártvezetésbe.

Gerő (Singer) Ernő, Révai (Lederer) József és Marosán György

A Politikai Bizottság ülésére folyamatosan érkeztek az egyéb szervezetek küldöttei: a a Szabad Nép szerkesztősége, a budapesti pártbizottság, a DISZ, az Írószövetség és a Petőfi Kör vezetősége. A heves vitatkozás zárásaként végül megállapodtak, hogy a tüntetést betiltják, de nem adnak ki tűzparancsot. Délben a Kossuth Rádió megszakítva adását beolvasta a Belügyminisztérium közleményét a tüntetés betiltásáról. De hiába tiltották be, a tüntetésre való készülődést már nem lehetett leállítani. A Politikai Bizottság tiltó határozata ellenére még a DISZ is úgy döntött, hogy részt vesz a tüntetésen. A katonai akadémiák hallgatói ugyancsak támogatásukról biztosították az őket felkereső egyetemistákat. Budapest rendőrfőkapitánya, Kopácsi Sándor pedig kijelentette, hogy a fővárosi rendőrség nem fog fegyvert használni a békés tüntetőkkel szemben. A diákok követeléseihez egyre nagyobb számban csatlakoztak a munkások is.

Kopácsi Sándor és Bata István

Kopácsi Sándor rendőrtiszt, az 1956-os forradalom idején Budapest rendőrfőkapitánya, a Nemzetőrség helyettes főparancsnoka (Király Béla helyettese), később Nagy Imre perének életfogytiglanra ítélt hatodrendű vádlottja. Magát "nemzeti kommunista"-ként határozta meg. Az erőszakmentes konfliktusmegoldás híve volt, emellett legfőbb értéknek az embert tartotta.

Bata István az 1956-os forradalom során október 24-én három katonai körzetre osztotta Budapestet és parancsot adott a forradalom leverésére. Október 26-án minden tisztségéből felmentették, 29-én a Szovjetunióba menekült. November 2-án tárgyalt a Moszkvába érkezett Kádár Jánossal, november 16-án mint sztálinistát kizárták az MSZMP-ből, s csak 1958-ban tért vissza Magyarországra. Nyugdíjazásáig a BKV-nál töltött be különféle vezetői tisztségeket.

A helyszínre küldött bizottsági tagok jelentései alapján a pártvezetés belátta, hogy eredménytelen volt a tiltás, s magának a rendőrségnek és a hadseregnek is kétségessé vált a bevethetősége. Egyetlen lehetőség maradt a kezükben, a minden körülmények között is hűséges ÁVH fegyveres ereje.

A pártvezetés délután három óra előtt feloldotta a tüntetési tilalmat, ráadásként felhívták a budapesti pártszervezeteket, hogy vegyenek részt a tüntetésen, hogy a párt legalább mederben tarthassa az eseményeket. Bata István honvédelmi miniszter engedélyezte a katonák civil ruhában való részvételét.

A Kossuth Rádió 14:23-kor ismét megszakította műsorát, s beolvasta a Belügyminisztérium tüntetést engedélyező határozatát. A pártvezetés ezzel egyidejűleg AVH-s megerősítésben részesítette a rádió épületét, valamint az általuk fontosnak vált helyeket. Az ÁVH alá tartozó Belső Karhatalom pedig megszervezte a Fő utcai börtön védelmét.

A műegyetemisták menete délután fél háromkor indult el a Budapesti Műszaki Egyetem épületétől, majd elsőként a belvárosi Petőfi-szobornál álltak meg, ahol egyesültek a pesti egyetemi és főiskolás hallgatók tömegeivel. Itt Sinkovits Imre elszavalta a Nemzeti dalt, egy diák felolvasta a 16 pontot, majd a Bajcsy-Zsilinszky út - Nagykörút vonalán elindultak a Margit híd irányába.

Tüntetők hallgatják Sinkovits Imrét Petőfi Sándor szobránál

Sinkovits Imrét a Nemzeti Színház törvényszéke rendszerellenes magatartás vádjával ítélte el, fél évre eltiltották a színpadtól. A politikai vezetés azonban a Nemzeti Színház tagságának megszüntetését szorgalmazta, így került 1958-tól a József Attila Színházhoz. 1963-bantért vissza a Nemzeti Színház társulatába, amelynek évtizedeken át meghatározó tagjaként működött.
A délelőttös műszakból hazatérő munkások tömegesen csatlakoztak a tüntetéshez, s eközben az ablakokba és a házak elé csoportosulók egyre felszabadultabb üdvözlésétől, biztatásától vonultak a híd irányába. Ahogy nőtt a tömeg, egyre inkább jelentek meg a reformok követelései mellett a nemzeti jelszavak is.

Tüntetők vonulása a Károly körúton a Deák tér felé

Tüntetők a Margit hídon

A Bem-szoborhoz érve Veres Péter felolvasta az írók kiáltványát, amelyben többek között belefoglalták, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, legyen a Szovjetuniótól független a nemzeti politika, nagyobb demokráciát követelnek a közéletben, az erőszakos kollektivizálást állítsák le, tartsanak szabad parlamenti választásokat, s a gyárak irányítását vegyék át a munkástanácsok. Ezután Zbigniew Herbert lengyel író is köszöntőt mondott, majd Sinkovits Imre elszavalta a Szózatot. A szobor megkoszorúzása zárta a rendezvényt.

Tüntetés a Bem téren, a Bem-szobor előtt
(kép: Noplaza.hu)

A tüntető tömeg ekkor már nagyjából százezer fő lehetett, amelynek tulajdonképpen nem volt konkrét vezetője. A menet tulajdonképp spontán vonult át a városon. Az emberek kivágták a zászlóból a szovjet mintájú címert, a tömeghez csapódott katonák pedig letépték sapkájukról a vörös csillagot.

Magyarország zászlaja a kommunista címerrel
(kép: Wikipédia)

A tüntetés a beszédek elhangzása után elméletileg véget ért, de a tömeg nem oszlott fel, hanem egyre többen skandálták, hogy vonuljanak át az Országház elé. A menet egységesen mozdult meg és indult el a Kossuth Lajos térre meghallgatni Nagy Imre beszédét. Délután öt órára érkeztek meg a térre, amelynek környezete hat órára teljesen megtelt emberekkel. Nagyjából háromszázezer fő várta Nagy Imrét. 18:30-kor a tér lámpái elsötétültek, de a tömeg nem mozdult. A sötétben sokáig csupán a meggyújtott újságok fénye világított, de idővel visszakapcsolták a lámpákat. A tömeg Nagy Imrét követelte. Végül este kilenc órakor Nagy Imre megjelent az Országház erkélyén, majd miután mindenféle reformokat ígért, hazatérésre kérte az embereket.

A tüntetés közben Gerő Ernőék riadóztatták a Budapest körüli katonai egységeket, majd telefonon Gerő telefonon segítséget kért Hruscsovtól. Este nyolc órakor beszédet mondott a rádióban, amelyben sovinisztának, nacionalistának és antiszemitának nevezte a tüntetést, önmagát a reformok képviselőjének nyilvánította, addigi politikáját helyesnek ítélte és a tüntetők minden követelésétől elzárkózott.

Mindeközben a városligeti Dózsa György úton a Sztálin-szobornál nagy tömeg gyűlt össze. A forradalmárok 1956. október 23-án este kezdték meg a diktatúra jelképének elbontását: a szobor nyakába kötelet akasztottak, csörlőkkel, teherautókkal és más erőgépekkel próbálták ledönteni, sikertelenül. Miután a hegesztők megérkeztek az akkor Sztálin térnek nevezett Dózsa György útra, lángvágókkal elválasztották a törzset a csizmától, és rövid idő alatt ledöntötték a szobrot.

A tömeg "Sztálin testét" egészen a Blaha Lujza térig vitte, ahol tovább darabolták, pontosabban szétverték. A legnagyobb megmaradt, jelenleg ismert maradvány Sztálin ökle, amely a Nemzeti Múzeumban látható. A Felvonulási téren "a hatalmas tribünön csak a csizma meredt az égbe, a budapestiek pedig Csizma térnek" gúnyolták a helyszínt.

Forradalom

Nagy Imre beszéde általános csalódottságot okozott, Gerő Ernő rádiós beszéde pedig hatalmas dühöt ébresztett az emberekben. A tömeg egy része dühében átvonult a Magyar Rádió épületéhez, ahol azonban az ÁVH felfegyverzett egysége várta őket. Miután a tömeget sem könnygázzal, sem vízágyúval nem tudták feloszlatni, a rádió vezetése a tüntetők részére bocsátott egy rádiós kocsit, hogy a 16 pontot felolvashassák. Azonban az egész csak színjáték volt: a közvetítés "elmaradt", így az élő adás helyett a tüntetők a kocsival betörték a rádió épületének kapuját.

A rádió vezetősége ezután már hajlandó volt fogadni egy tárgyalóküldöttséget a tüntetők részéről, de mivel azok hamarjában nem adtak életjelet magukról, így feltételezhették, hogy letartóztatták őket. A tüntető tömegben egyre inkább elszabadultak az indulatok. A híradósok katonái szuronyt szegezve próbálták a Múzeum körútig terelni a tömeget, de ekkor két harckocsi áttörve a kordont, nyomukban a tömeggel újra a főbejárathoz nyomult.

Nem tudni ki kezdte, de hamarosan fegyverropogástól lett hangos a környék: az ÁVH-s katonák tüzet nyitottak az emberekre; egy katona meghalt, két tüntető megsebesült. Hamarosan egy mentőautó hajtott az épület bejáratához, de kiderült, hogy nem orvosok, hanem lőszerutánpótlás utazott benne (az ÁVH részére), amelynek bejutását a forradalmárok megakadályozták.

A rádióhoz kivezényelt katonák közül erre egyre többen átálltak a tüntetők pártjára, illetve átadták fegyverüket, a sapkájukról pedig letépték a vörös csillagot. A forradalmárok nem csak a katonaságtól, de az időközben feltört budapesti fegyverraktárból is szereztek fegyvereket.

A Magyar Rádió épülete másnap

Két órával a lövöldözés után a kiújult összecsapások miatt elmondható, hogy ezennel kezdetét vette a magyar nép fegyveres felkelése a kommunista terror és elnyomás ellen. A harc több áldozatot követelve, váltakozó hevességgel folyt. A győzelmet az hozta meg a forradalmárok számára, hogy megjelentek azok a munkaszolgálatos katonák, akik a Kilián laktanyából kijőve, a Soroksári úti fegyvergyárban vadonatúj géppisztolyokat szereztek, és siettek segíteni a Magyar Rádiót ostromlóknak. Ekkor hangzott el, hogy "A hadsereg velünk van!� - amely sajnos nem volt igaz, de az egységesen fellépő egyenruhás katonák ezt a látszatot keltették. Ez megtörte a védők ellenállását, és a rádió épülete a felkelők kezére került. Az épületet hajnalra ugyan sikerült elfoglalni, de a stúdiók használhatatlanokká váltak, mert a pártvezetés addigra lekapcsoltatta őket a rádióadóról, s az Országházban rendeztek be ideiglenes stúdiót. Innen szólt a Kossuth Rádió műsora egészen 1957 áprilisáig.

Az elvtárak sem tétlenkedtek. Az ÁVH állig felfegyverzett tagjai mellett felfegyverezték a pártbizottságokat, az "antifasiszták és ellenállók� tagjait, a honvédséget pedig a laktanyákba parancsolták, mert félő volt, hogy ha kijönnek az emberek közé, sokan átállnak a forradalmárok mellé, ami ezekben a napokban gyakran előfordult.

Október 24-én hajnalban Georgij Zsukov szovjet honvédelmi miniszter parancsára szovjet csapatok vonultak be a fővárosba. A szovjet harckocsik felsorakoztak az Országház körül, a fontosabb útkereszteződéseknél, valamint a dunai hidak hídfőinél. A felfegyverzett forradalmárok válaszul a város több pontján barikádokat emeltek, és megkezdődtek az utcai harcok.

Szovjet tankok az Országház előtt

Az Országházban berendezett stúdióból mindeközben folyamatosan a forradalmárokat gyalázták: fasiszta, reakciós elemek támadást intéztek a középületek ellen. Gerő Ernőt az MDP megerősítette pártfőtitkári pozíciójában, majd katonai bizottság alakult a forradalom leverése érdekében. Rögvest együttműködési megállapodás született a székesfehérvári szovjet hadtesttel, ugyanakkor azonban a nép által követelt kormányfőváltást is végrehajtották: a kormány ülésén Hegedüs Andrást leváltották és Nagy Imrét nevezték ki miniszterelnökké.

Amikor október 24-én az Elnöki Tanács megválasztotta Nagy Imrét a minisztertanács elnökévé, gyakorlatilag a Hegedüs András elnökölte kormány vezetését vette át, Hegedüs pedig ideiglenesen miniszterelnök-helyettesi tisztséget kapott. Jelentős kormányátalakításra október 27-én került sor, de a legtöbb korábbi kormánytag a helyén maradt.

Nagy Imre első rendelkezései a gyülekezések betiltása, kijárási tilalom és statárium bevezetése voltak, majd 24-én délben rádióbeszédet mondott, melyben a felkelőket a harcok beszüntetésére szólította fel, s ígéretet tett az 1954-ben félbeszakadt reformok folytatására.

A felszólítás ellenére a felkelő csoportok gyülekeztek tovább a város különböző pontjain: a Baross téren, a Corvin köznél, Csillaghegyen, a VIII és IX kerületek déli részén, valamint a Tompa utcánál és Berzenczey utcánál.

Nagy mennyiségű fegyver került a felkelők kezébe a Bem laktanyából és a Timót utcai fegyverraktárból, amelyekkel önként jelentkezők ezreit fegyverezték fel. A fegyveres ellenállók sikerrel folytatták a harcot a megszállókkal szemben, és egymás után tették ártalmatlanná a szovjet harckocsikat, fogságba ejtve legénységüket. Az évek óta Magyarországon élő szovjet katonák számos esetben nyíltan barátkoztak a felkelőkkel, akik gyakran meggyőzték őket a forradalom tisztaságáról.

A Szabad Nép székházában az ÁVH-s őrök fegyvertelen tüntetőket lőttek agyon, s a holttesteket éppen akkor vitték ki az épületből, amikor egy csoport fegyveres forradalmár érkezett oda. A felkelők dühe tulajdonképpen ekkor fordult a szovjet katonákról az ÁVH felé. Miután elfoglalták az Athaeneum Nyomdát, megkezdték a röplapok gyártását.

A nap folyamán Anasztasz Mikojan és Mihail Szuszlov megérkeztek Budapestre azzal a moszkvai utasítással, hogy a pártfőtitkári tisztségbe Gerő helyére azonnal Kádár Jánost kell kinevezni. Kádár esti rádióbeszédében Gerőhöz hasonlóan szintén ellenforradalmi felkelésnek nevezte az eseményeket.

Október 25-én hajnalban a kormány rádióbeszédében közölte az ország lakosságával, hogy az ellenforradalmi puccskísérletet felszámolták, minek hatására fegyvertelen tüntetők tömegei gyűltek össze a város több pontján. A tüntetési menetek a Kossuth térre vonultak, ahol Nagy Imre megjelenését követelték.

A tüntetők egy része az Astoriától érkezett három szovjet tank kíséretében, amelyre néhány tüntető baráti szándékuk kimutatásaként fel is mászott. Miközben a tüntetők az Országház felé vonultak, szembehaladt velük egy szovjet harckocsioszlop, amely a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) két, Magyarországra küldött megbízottját, Anasztaz Mikojan és Mihail Szuszlov PB-tagokat, valamint Ivan Szerov KGB-elnököt és Mihail Malinyint, a magyarországi szovjet haderő főparancsnokát szállította. Ők a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Akadémia utcai székháza felé tartottak, ahol részt vettek a Központi Vezetőség (KV) tíz óra után kezdődő ülésén.

Harckocsik néznek farkasszemet a tüntetőkkel

A megalakult Katonai Bizottság vezetésével Apró Antalt bízták meg, teljhatalmat adva neki a "középületek, hatalmi központok, ha kell fegyveres harc, véráldozatok árán történő megvédéséhez�.

A Kossuth téri tüntetők választott küldöttsége az Országházban át kívánta adni követeléseiket a kormánynak, de a kormányőrök és a Honvédelmi Minisztérium karhatalmi ezredének egy százada a szovjet tankok támogatásával megakadályozták őket ebben. A tüntetők barátkozni kezdtek a szovjet harckocsik személyzetével, kétnyelvű röplapokat osztogattak, s néhányan fel is másztak a harckocsik tetejére.

Tizenegy óra után pár perccel Szerov tábornok szemlére indult a Kossuth tér felé; fedezetét több szovjet és magyar katona, valamint egy harckocsi látta el. Látva a szovjet katonákkal barátkozó tömeget, Szerov riasztólövések elsütésére adott ki parancsot, amelyek nagy pánikot okoztak a téren. A zavaros helyzetben az Országház előtt lévő harckocsik tüzet nyitottak a Földművelésügyi Minisztérium és a Néprajzi Múzeum felé, de október 27 után az az eset is terjedni kezdett, miszerint az ÁVH emberei kezdték el lőni a tömeget ezen épületek tetejéről.

A megriadt emberek fejvesztett menekülésbe kezdtek; a tömeg egy része a Minisztérium árkádjai alatt, mások a II. Rákóczi Ferenc lovas szobra mögött igyekeztek menedéket találni. A Báthory utca felől ekkor érkező szovjet tank repeszgránátokkal tüzet nyitott az emberek felé, amely támadás követelte a legtöbb halálos áldozatot.

Fejvesztve menekülő emberek a Kossuth téren

A zűrzavart tovább fokozta, hogy az Akadémia-utcai pártközpont megerősítésére érkező egyik határőr alegység a pártházban lévő ÁVH-sokkal és az ott tartózkodó szovjet katonákkal egy véletlen folytán tűzharcba keveredett. Sortűz érte - valószínűleg egy szovjet tank fegyvereiből - azt a termet is, ahol éppen Mikojan és Szuszlov szovjet vezetők tárgyaltak.

A Kossuth téri sortűz áldozatai

A sortűzben legalább 75-en vesztették életüket és 284-en sebesültek meg. Egyes szemtanúk tizenkét olyan megrakott teherautóról számoltak be, amelyek a sortűz áldozatait szállították el a térről. Kutatók és a témával foglalkozó írók szerint az áldozatok száma 234 és 1000 fő közé tehetők; Mikes Tamás a Kerepesi temetőben mintegy 820 halottat számolt meg ötvenes gúlákba rakva.

A Kossuth téri tömegmészárlás híre végleg felkorbácsolta a kedélyeket, s nyilvánvalóvá vált, hogy a jelenlegi magyar kormánnyal nem lehet kompromisszumos megoldást találni. A Corvin közi felkelők újult erővel lendültek támadásba a szovjet csapatok és az ÁVH egységei ellen.

A vérengzést követően a pártvezetés Gerő Ernőt menesztette, majd Kádár Jánost nevezték ki pártfőtitkárrá. Délután Kádár János és Nagy Imre is beszédet mondott a rádióban; Kádár ebben felszólította a népet, hogy szegüljenek szembe a forradalmárokkal, az október 23-i tüntetést azonban becsületesnek nevezte. Nagy Imre a szocialista rend megdöntésére irányuló fegyveres ellenforradalomról beszélt, s büntetlenség ígérete mellett felszólította a felkelőket a fegyverletételre. Megemlítette továbbá, hogy a magyar kormány tárgyalásokat kezd a szovjet hadsereg Magyarországról való kivonásával kapcsolatban.

Maléter Pál eközben utasítást kapott rá, hogy tárgyalás útján állítsa helyre a rendet a főváros utcáin: estére sikerült a Corvin közi felkelőkkel fegyverszünetet kötni, akik a Kilián laktanyába vonultak vissza.

Maléter Pál és Kádár János

A Maléter vezette fegyveres erők október 26-án a Kilián laktanyából kiszorították és lefegyverezték a felkelőket. E cselekedete miatt Maléter forradalomban betöltött szerepét a mai napig vitatják. Maléter utóbb egy nyilatkozatában beismerte, hogy a kormány rosszul tájékoztatta, mert - amint azt személyesen is tapasztalta - a Corvin közben nincsenek ellenforradalmárok, sőt a felkelők és a laktanya között katonai együttműködés jött létre. Tárgyalás kezdődött a Honvédelmi Minisztérium és a felkelők között. Maléter két tűz közé került, mert a felkelőkkel rokonszenvezett, ugyanakkor a kormányt kellett képviselnie.

Október 26-án az MDP vezetősége szünet nélkül ülésezett, ahol a katonai bizottság tagjai a felkelés könyörtelen leverését követelték. Losonczy Géza és Donáth Ferenc voltak azok, akik a forradalmárokkal való tárgyalást sürgették.

A Széna téren és a Móricz Zsigmond téren eközben az újonnan keletkezett felkelői csoportok molotov-koktélokkal sikeresen tartóztatták fel az előrenyomuló szovjet harckocsikat.

Este fél hatkor a kormány általános amnesztiát hirdetett, amely minden felkelőre vonatkozott, ha 22:00 óráig leteszi a fegyvert. A felhívás hatástalannak bizonyult.

Az Üllői út és Nagykörút sarkán

A szovjet csapatok bevetése olaj volt a tűzre. A forradalom a kommunisták elleni harc mellett egyre inkább az idegen megszállók elleni szabadságharc jellegét öltötte. Már 24-én sor került a felkelők és szovjetek közötti első összecsapásokra, és még aznap délután lett kifüstölve az első szovjet harckocsi a Kilián laktanya sarkánál, a Körút és Üllői út kereszteződésében, ami elsősorban a Corvin közi felkelők érdeme volt, mert a mozi mögötti benzinkút adta az alapanyagot a Molotov-koktélok elkészítéséhez.

A Corvin-köz (akkor Kisfaludy-köz)

A következő napokban a harc egyre nagyobb méreteket öltött. A világ közvéleménye felkapta a fejét. Hol van az a kis nép, amelyik fel merte venni a küzdelmet a világ legerősebb szárazföldi hadseregével? A világ vezető lapjai és rádiói első oldalon hozták a magyarországi híreket. Ekkor ismerte meg a világ Magyarország, Budapest, a Corvin köz, a Kilián laktanya nevét. Ez újabb szárnyakat adott a forradalmároknak, ami lassan átterjedt a vidékre is. Az Országház előtti és az október 26-i mosonmagyaróvári tömeggyilkosság híre bejárta az országot, és olyan gyűlöletet szított az ÁVH ellen, hogy az egyre inkább defenzívába kényszerült.

Harckocsi az aluljáró lépcsőjén

A szovjet csapatok elkövették azt a súlyos taktikai hibát, hogy a tankokat gyalogsági fedezet nélkül vetették be a város utcáin, ahol könnyű prédái lettek az emeletekről benzines palackokat dobáló forradalmároknak. 26-a után a legtöbb szovjet harckocsi tereken, parkokban, széles utcakereszteződésekben lapult, ahova nem tudtak benzines palackot dobni a felkelők, és tétlenségre kárhoztatva várakozott, mert a keskeny utcákba nem mertek bemenni.

Szétlőtt harckocsi a Móricz Zsigmond téren

A legnagyobb harcok ebben a fontos csomópontban és környékén egyes források szerint a szovjet hadsereg két bevonulása utáni napokban, október 24. és október 26. közt, illetve november 4-én és november 5-én voltak. A környék azon a felvonulási útvonalon volt, amelyen keresztül a Dunántúli gyülekezési központokból érkező szovjet tankok megközelítették a budapesti Duna-hidakat. Egyes források szerint a körtéri ellenállókat a megtorlások során nem érte retorzió, mert nem tudták azonosítani őket.

Vidéken a rendőrőrsöket a legtöbb helyen lefegyverezték. Falvakban, üzemekben, termelőszövetkezetekben sorra alakultak a különböző nemzeti bizottmányok, forradalmi bizottságok, stb. A párttitkárok, személyzetisek legtöbben a pincék mélyén lapultak. A "káderlapokat" kiosztották, a vörös csillagokat leverték, szovjet- és kommunistaellenes röplapok árasztották el az országot.

A Kilián laktanya és környéke, a Corvin közzel együtt harci sikereikkel nagy hírnévre tettek szert. Már akkor is, később is vita volt arról, vajon ez kinek az érdeme: a hivatásos katonáknak, vagy a civil felkelőknek? A Corvin köziek vezetői közt október 29-én és 30-án éles vita volt arról, kit jelöljenek honvédelmi miniszternek. A Pongrátz-fivérek és mások Márton András ezredest, a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia parancsnokát szerették volna, Iván Kovács László főparancsnok Malétert támogatta. Október 31-én a Forradalmi Karhatalmi Bizottság értekezletén a laktanyában Pongrátz Gergely hevesen bírálta Malétert, amiért az korábban lövette a Corvin közieket. A konfliktus hozzájárulhatott, hogy november 1-jén a Corvin köziek leváltották Iván Kovács Lászlót és Pongrátz Gergelyt nevezték ki főparancsnokuknak.

Október 27-én délelőtt Nagy Imre új kormányt alakított, amelyben az MDP reformkommunista tagjai mellett helyet kapott a Kisgazdapárt két volt vezetője, Tildy Zoltán és Kovács Béla is. Az új kormány azonnali tűzszünetet és a nép követeléseinek megfelelő gyökeres politikai irányváltást határozott el. Éjszaka Nagy és Kádár a szovjet nagykövetségen hosszan tárgyalt Mikojannal és Szuszlovval arról, hogy a tűzszünet érdekében vonják ki a szovjet harckocsikat a fővárosból. Nagy Imre erőteljes fellépése nyomán végül az MDP politikai bizottságának ülése is jóváhagyta a kormány döntéseit a tűzszünetről, az események forradalomként való értelmezéséről és a felkelők követeléseinek részleges elfogadásáról.

Október 28-án reggel az előző napi megállapodás ellenére a szovjet hadsereg támadást indított a Corvin köznél. Maléter Pál és katonái, valamint a Kossuth Tüzér Tiszti Iskola odavezényelt százada megtagadták a részvételt a felkelők elleni támadásban. A felkelők sorra semmisítették meg a szovjet harckocsikat, s kemény ellenállásuk miatt a szovjet támadás kudarcba fulladt.

Aznap délben a kormány tűzszünetet hirdetett és elfogadta a felkelés követeléseit. Az új kormány megtartotta első ülését. Maléter Pál eközben fegyverszünetet kötött a Corvin közt védő harcosokkal, majd ezt követően kormánycsapatával átállt az oldalukra.

Nagy Imre este fél hat körül jelentette be az új kormány megalakulását, s az általános amnesztiát a felkelésben résztvevők számára. Bejelentette továbbá a szovjet csapatok kivonását Budapestről, az ÁVH feloszlatását, a Kossuth-címer bevezetését és március 15-e ünneppé nyilvánítását. Az új kormány emellett már nem ellenforradalomként, hanem nemzeti demokratikus mozgalomként értékeli a történteket.

Este tíz órakor feloldották a kijárási tilalmat, s rádióban szólították fel a fiatalokat az alakuló nemzetőrséghez való csatlakozásra.

Ezen a napon Gerő, Hegedüs és jó néhány sztálinista pártvezető családjuk kíséretében repülővel Moszkvába menekültek. Október 28-án gyakorlatilag győzött a forradalom.

Szétlőtt villamos a Móricz Zsigmond téren (kép: villamosok.hu)

Október 29-én a rendőrség, a katonaság és a felkelők vezetői megtárgyalták a fegyverszünet részleteit. Ezután sorra alakultak a katonai tanácsok és forradalmi bizottságok. Tovább folyt a nemzetőrség szervezése is, amely a rendőrség és a katonaság mellett harmadik fegyveres alakulatként képzeltek el a forradalom vívmányainak megvédésére.

Október 30-án a szovjet csapatok elhagyták Budapest területét és visszavonultak vidéki laktanyáikba.

Ezen a napon reggel az MDP Köztársaság téri épületénél újabb harcok kezdődtek. Az összetűzésre az adott okot, hogy a Nagy Imre által feloszlatott ÁVH 46 katonája nem volt hajlandó letenni a fegyvert és elhagyni az épületet, amely így illegális fegyveres csoportnak minősült. Az épületben maradt ÁVH-sok provokatívan viselkedtek a téren elvonuló nemzetőrökkel, valamint néhány civil járókelőre is rálőttek, akik közül néhányukat elrabolva erőszakkal az épületbe vittek. Emiatt több nemzetőr az épület előcsarnokában tudakolózott a civilek holléte felől, mire az ÁVH-sok tüzet nyitottak rájuk. Az ÁVH ezzel az érvényben lévő tűzszünetet is felrúgta.

A nemzetőrök, néhány katona és rendőr erre spontán ostromba kezdett az MDP székháza ellen, azonban az ÁVH emberei az ablakokból folyamatosan tűz alatt tartották a teret, így a bejutás egyelőre akadályokba ütközött. Az ostromlóknak a tér bokrai, padjai csak gyenge fedezéket nyújtottak, s így könnyű célpontot jelentettek a távcsöves puskákkal felszerelt mesterlövészeknek, ezért sok halottjuk és sebesültjük volt. Mikor a mentősök megérkeztek a sebesültek elszállítására, az ÁVH-sok egyszerűen agyonlőtték őket.

12 és 13 óra között egy ismeretlen eredetű harckocsi jelent meg a téren, és az Erkel Színház mellől megkezdte a pártház bal oldalának és a DISZ Bizottság épületének lövését. A harckocsiról senki nem tudott semmit, de valószínűsítették, hogy a piliscsabai ezredből való.

A védők többek között Biszku Bélához, a XIII. kerületi pártbizottság titkárához is segítségért fordultak. Biszku felvette a kapcsolatot Virág Ede ezredessel, aki utasítást adott a 33. esztergomi harckocsiezred vezetésének, hogy 6 darab harckocsit küldjenek a térre az ellenforradalmi elemek leverésére, és a tömeg szétoszlatására.

A harckocsik a Köztársaság teret a Légszesz utca felől közelítették meg. Az utca tér felőli torkolatánál összegyűlt tömeg feloszlatása érdekében a parancsnoki harckocsi lövegéből riasztólövéseket adtak le. Az így kilőtt lövedékek közül kettő elakadt az MDP épületének Kenyérmező utca felőli falában. A téren lévő emberek a lövések hallatára szétszaladtak, és így a harckocsik akadálytalanul folytathatták útjukat. Mivel a harckocsizók pontosan nem tudták mely épületről van szó, amelyet védeniük kell, ezért a térre érkezve tájékozódás céljából éppen a pártház előtt álltak meg. A harckocsik váratlan megjelenésére mindkét oldalon beszüntették a tüzelést. A házban lévők úgy gondolták megmenekültek, míg az ostromlók azt hitték, a harc eldőlt, a harckocsik ellenében már nem tudják a pártházat elfoglalni.

Harckocsi a Köztársaság téren

A térre csend nehezedett. Az MDP székházának védelmére kivezényelt harckocsik parancsnoka még mindig nem tudta mely házat kell védenie, ezért tovább indultak a Luther utca sarkáig. Miután az Erkel Színház felé vették az irányt, a nemzetőrök puskáikból tüzet nyitottak rájuk, majd megpróbáltak a harckocsikra felmászni, mire azok kezelői a lövegtornyok elforgatásával próbálták ezt megakadályozni.

A harckocsioszlop a színház mellett közel öt percre megállt. Parancsnokuk ismét tájékozódni akart, hogy melyik az az épület, amelyet védelmezniük kell, de mivel a színház mögött épp takarásban volt, ezért tanácstalanul folytatta útját a tér közepe felé.

Ekkor látták meg a téren álló - korábban érkezett - ismeretlen harckocsit, amelyre a pártszékházból folyamatosan tüzeltek. Mivel a harckocsik között nem volt rádiós kapcsolat, ezért azok a mindenkor érvényben lévő utasítást követték, miszerint a parancsnoki harckocsi ténykedését kell követniük. A parancsnoki harckocsi ekkor az ismeretlen tank védelme érdekében tüzet nyitott a pártszékházból lövöldözőkre, mire a többi harckocsi egy kivételével, szintén tűz alá vette a pártszékházat.

Mező Imre, a védők vezetője két másik ÁVH-s társaságában fehér zászlót lengetve kijöttek az épületből, mire a támadók közül valaki tüzet nyitott rájuk. A három ember sebesülten esett a földre, ezután az ostromlók behatolva az épületbe, tűzharcba keveredtek a bent lévőkkel. Az ÁVH-sok egy kisebb részét hamarosan elkapták, de a legtöbbjük és a megbújó belügyi és pártvezetők a szomszédos épületek udvarán át elmenekültek.

A pártház elfoglalását követően az épület előtt összegyűlt fegyveres civilek egy kisebb része bosszút követelt. Mikor az elfogott ÁVH-sokat az épületből kivezették, néhány civil közrefogta őket, a falhoz állították, majd kivégezték. Holttestüket a pártszékház előtt brutálisan meggyalázták, amit egy külföldi fotóriporter is megörökített.

Kivégzett ÁVH-sok

Az ÁVH-sok egyike

A harckocsik parancsnoka az Akadémiára érve jelentette a történteket, és az ott lévő tisztek felvilágosítása alapján megértette, hogy a kapott parancsot nem hajtották végre, és mint később a térre visszaérve megtudta, meghatározó módon még segítették is a pártház elfoglalását. A kegyetlenkedést a nemzetőrök és a helyszínre érkező corvinisták fékezték meg, Mező Imre és a többi elfogott ÁVH-s életét megmentve. A pártház védői közül kb. húsz személy vesztette életét, és az ostromlók halottainak száma is körülbelül ennyi lehetett.

Elégtétel ÁVO-s katonán

Mező Imre
(eredeti neve Mehrel Izsák)

A pártház a forradalom első napjaiban számos kommunista csoportnak adott biztonságosnak gondolt helyet. Nemcsak a budapesti pártvezetés tartózkodott itt, de számos pártmunkás, néhányuk családja, két szakasznyi ÁVH-s fegyveres, akiket a pártház védelmére rendeltek ki, továbbá a Néphadsereg kb. kilenc tisztjéből álló társaság, összesen kb. 150 fő. Politikai vezetőként Mezőnek a házban lévő fegyveres alakulatok parancsnokságába is beleszólása volt. A Katonai Bizottság valójában a megalakulásától kezdve megosztott volt. A tétlenkedést megelégelve főtisztek egy kisebb csoportja szervezkedésbe kezdett, mely a pártvezetőség tagjai felé a munkásmilíciák megszervezésére irányult, valójában a Nagy Imre-kormány és az országos pártvezetés elleni katonai puccs kivitelezését tűzte ki célul. Ennek a csoportnak adott helyet a pártbizottság épülete.

Mario Di Basi képei a Köztársaság téri ostromról

A következő napokban a korábban betiltott pártok ismét megkezdték munkájukat. A gyors változások és a rövid idő miatt az új kormány nem tudta pontosan tisztázni politikai céljait, de az újságok vezércikkeiben hangsúlyozták, hogy Magyarországnak semleges, többpártrendszerű szocialista demokráciának kell lennie.

Október 30-án este Nagy Imre bejelentette az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését, a felkelőket bevonják az új karhatalom szervezésébe, eltörlik a parasztságot sújtó begyűjtési rendszert, és tárgyalásokat kezdenek a szovjet csapatok teljes kivonásáról. A kormányzáshoz az 1945-ös pártokból állították össze az ideiglenes Nemzeti Kormányt, melynek tagjai Nagy Imre, Losonczy Géza, Kádár János (MDP), Tildy Zoltán, Kovács Béla (FKGP) és Erdei Ferenc (NPP) voltak. A szociáldemokraták számára fenntartott helyet Kéthly Anna és az újjáalakult SZDP többi vezetője vonakodása miatt egyelőre nem töltötték be, Nagy Imre azonban velük is tárgyalást folytatott a széles nemzeti egységkormány létrehozásáról.

Nagy Imre tárgyalt a fegyveres felkelők vezetőivel is, hogy megállapodásuk szerint beemelhesse őket az új nemzeti karhatalomba. Ennek megszervezését az egykori tábornokra, Király Bélára bízta a kormány. Király épp ezekben a napokban szabadult a börtönből, mivel a Rákosi-rendszerben politikai fogolyként tartották lakat alatt.

Október 31-én döntöttek róla, hogy a Nemzetőrség válik a magába foglaló hadsereg, rendőrség és a felkelők csoportjait összefogó egységes karhatalmi sereggé. A Honvédelmi Minisztériumban ezután összeállították az új katonai vezetés követeléseit, többek között a szovjet csapatoknak az ország egész területéről való kivonásáról és a Varsói Szerződés felmondásáról.

Még ezen a napon jött a hír, hogy a szovjet kormány kivonja csapatait Magyarországról. Nagy Imre délutáni Kossuth téri beszédében bejelentette, ogy tárgyalások kezdődtek az országnak a Varsói Szerződésből való kilépéséről és hogy október 23-a nemzeti ünnep lesz.

A nap során az MDP elnöksége feloszlatta a pártot, amely helyett - belső változások nélkül - megalakult a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSzMP). A négy nagy párt mellett sorra alakultak különböző kisebb politikai pártok is, mint a Keresztény Demokrata Néppárt, a Magyar Forradalmárok Pártja és a Parasztszövetség. A Nemzeti Parasztpárt ugyanakkor Petőfi Pártra változtatta a nevét, vezetőségi tagjai pedig a legnagyobb kortárs írók lettek.

A forradalom győzelme során a börtönökből kiengedték a politikai rabokat, köztük Mindszenty József bíborost is, akit az új kormány hivatalosan is rehabilitált.

Mindszenty József bíboros-hercegprímás kiszabadulása után, mindenszentek napján, a következő rádiószózattal fordult az ország népéhez:

Hosszú fogság után szólok a magyar haza valamennyi gyermekéhez. Senkivel szemben nincs gyűlölet szívemben. Csodálatraméltó hősiesség szabadítja meg most a hazát. A világtörténelemben páratlan ez a szabadságharc. Minden dicsőséget megérdemelnek fiataljaink. Hála és imádság az áldozatokért! Honvédségünk, munkásságunk, földműves népünk példát mutatott az együttes hazaszeretetre. Az ország helyzete rendkívül súlyos. Napok óta hiányzik az élet folytatásának minden közös föltétele. A legsürgősebben meg kell találnunk a kibontakozást. Most tájékozódom, két napon belül a kibontakozás útjáról személyes szózatot intézek a nemzethez.

Mindszenty József

A magyar katolikus egyház vezetőjének október 31-i útja Rétságról Budapestre valóságos diadalmenet volt. A falvakban és a városokban, amelyeken átvonult, harangzúgás és virágeső fogadta. Újpesten akkora munkástömeg várta és köszöntötte, hogy az autó, amelyen ült, csak lépésben tudott előbbre jutni. A Magyar Forradalmárok Pártja a Rákóczi téren rendezett tüntetésén Mindszenty-kormányt követelt.

Hruscsov és a szovjet vezetés többsége a politikai megoldást részesítették előnyben a katonai beavatkozással szemben, de miután Nagy Imréék túlléptek az elfogadható reformok szintjén, a szovjet vezetők a katonai támadás mellett döntöttek.

Az egyik fő indok az volt, hogy Magyarország ki akar lépni a Varsói Szerződésből és semlegessé akar válni, ami magában hordozza a kockázatot, hogy az egész keleti blokk példaként követi. A magyarországi forradalom leverése mellett október 31-én hozták meg a döntést. Megtévesztésül diplomatákat küldtek a magyar kormányhoz, hogy megtárgyalják a szovjet csapatok kivonását.

November 1-én az államminiszter, Kádár János az MSZMP tag belügyminiszterrel, Münnich Ferenccel repülőgépen távozott Moszkvába, ahol a szovjet vezetés megbízta őket az elkövetkezendő ideiglenes kormány vezetésével. Eközben szovjet pártküldöttségek indultak valamennyi kommunista ország vezetőihez, többek között Jugoszláviába Titóhoz, valamint Kínába is, hogy megegyezzenek velük a Magyarország elleni támadásról.

AJÁNLÓ

Szabadságharc

A Magyarországon lévő - Budapestről kivont - szovjet hadsereg november elsejének reggelén körbezárta a repülőtereket, majd a keleti országrész irányából újabb csapatok indultak el Budapest irányába. A kormány ezt érzékelte, s berendelte a Szovjetunió budapesti nagykövetét. Jurij Andropov nagykövet nem tudott kielégítő választ adni a csapatmozgásokra. A kormány ezek után úgy döntött, hogy felmondja a Varsói Szerződést, kinyilvánítja az ország semlegességét és az ENSZ-hez fordul, hogy a semlegesség védelmére segítséget kérjen a nagyhatalmaktól, ugyanakkor megtiltotta a magyar alakulatoknak a szovjet csapatokkal szembeni ellenállást.

A rádióban beszédet tartott Mindszenty József hercegprímás, majd Ravasz László református püspök is, végül este tíz órakor Kádár János következett, aki a történteket dicsőséges felkelésnek nevezi, majd bejelenti az MDP megszűnését és az MSzMP megalakulását. Kádár beszéde a reggeli órákban rögzített felvételről hangzott, hiszen ő ekkor már Moszkvában tartózkodott.

November 2-án újabb szovjet csapatok érkeztek Magyarország területére, mellyel a jelen lévő szovjet hadosztályok száma ötről tizenkettőre növekedett. Konyev marsall (a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erőinek főparancsnoka) Szolnokon rendezte be főhadiszállását.

Nagy Imre tiltakozott Andropovnál az érkező szovjet seregek miatt, majd újabb táviratot küldött az ENSZ-hez, amelyben ismételten kérte az ország semlegességének az elismerését. Az elismerés azért volt fontos, mert ez lett volna a szovjet csapatok Magyarországról való kivonulásának záloga.

A kormány három delegációt állított össze: Losonczy Géza vezetésével Varsóba, a Varsói Szerződés felmondásáról és a szovjet csapatok kivonásáról tárgyalni; Nagy Imre vezetésével az ENSZ-közgyűlésre; Maléter Pál vezetésével a szovjet csapatkivonás gyakorlati végrehajtásáról tárgyalni. Közben Király Béla kidolgozta Budapest védelmi tervét, a város fontosabb pontjaira pedig tüzérségi ütegeket telepítettek.

Az Országházban délben zajló szovjet-magyar tárgyalásokon elhangzott a csapatkivonások lefolytatása, a távozó csapatok ünnepélyes búcsúztatása és a szovjet hősi emlékművek megóvása. Mivel a tárgyalásokat befejezni nem tudták, ezért azt este a tököli szovjet parancsnokságon kívánták folytatni. Maléter Pál valamennyi felsőbb rendvédelmi és katonai parancsnokot a Honvédelmi Minisztériumba rendelt este tizenegy órára.

Este nyolc órakor Mindszenty újabb nyilatkozatot tett a rádióban, amelyben Nagy Imre kormányát a bukott rendszer örököseinek nevezett, majd szorgalmazta a katolikus egyház elkobzott javainak visszaszolgáltatását.

Este kilenc órakor a hadsereg legfelsőbb vezetése több katonai szakértővel együtt megérkezett a tököli szovjet parancsnokságra. A tárgyalások megkezdésekor azonban megjelent Ivan Szerov tábornok, a KGB vezetője, aki parancsot adott a delegáció letartóztatására.

Éjjelre a szovjet csapatok teljesen körbezárták Budapestet.

Október 3-a hajnalán az ország egész területén megkezdődött a támadás. Ungvárról reggel öt órakor rádióadásban jelentkezett a Szovjetunió által kinevezett ellenkormány Nyílt levél a dolgozó magyar néphez címmel, melynek aláírója Kádár János volt.

Árulók levele a színjáték eszközeként

5:20-kor a Kossuth Rádióban Nagy Imre hangja is megszólalt:

Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével!

E szavakat valamennyi világnyelven többször megismételték, ezt követően az adás különböző felhívások beolvasásával folytatódott. A rádió adása 8:07-kor váratlanul megszakadt.

Miután Jugoszlávia menedéket ajánlott fel a magyar kormánynak, Nagy Imre és a kormány többi tagja családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetségre érkezett.

A szovjet csapatok három irányból zúdultak a fővárosra: előbb a pesti oldalt a Duna teljes vonalában ellenőrzésük alá vonva, majd Budára is átkelve. A harcot a Budaörsi úti laktanya megtámadásával kezdték, majd a város számos más megjelölt célpontja ellen is támadásba lendültek. Hamarosan valódi háborús helyzet alakult ki, és a kora reggeli órákban már a város szinte minden kerületében a szovjet ágyúk és a harckocsik lövésének robaja hallatszott.

Reggel nyolc órára a szovjet hadsereg elfoglalta az Országházat is, ahonnan a kormánytagok közül utolsónak hátramaradt Bibó István államminiszter még elküldhette a nyugati országok nagykövetségeinek kiáltványát:

A magyar népet felszólítom, hogy a megszálló hadsereget vagy az általa esetleg felállított bábkormányt törvényes felsőbbségnek ne tekintse, s vele szemben a passzív ellenállás összes fegyverével éljen… Magyarország népe elég vérrel adózott, hogy megmutassa a világnak a szabadsághoz és igazsághoz való ragaszkodását. Most a világ hatalmain van a sor, hogy megmutassák az Egyesült Nemzetek alapokmányában foglalt elvek erejét és a világ szabadságszerető népeinek erejét. Kérem a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek bölcs és bátor döntését leigázott nemzetem szabadsága érdekében.

Bibó István

A szovjet-magyar összecsapásokban változatos kép mutatkozott: Óbudán és Csepelen a nemzetőrök álltak ellen a szovjet támadóknak, Soroksárnál, a Jászberényi úton, a Kőbányai úton, a Csajkovszkij parknál pedig a hivatásos katonák kerültek szembe a szovjetekkel.

A szovjet csapatok délig elfoglalták a Honvédelmi Minisztériumot, a Belügyminisztériumot, a Budapesti Rendőr-főkapitányságot és a Magyar Rádiót. A szovjet harckocsik nem tettek különbséget katonai és polgári célpontok között, így ahol lehetett, a lakóházakat vették tűz alá. A szovjet katonai parancsnok ugyan kijárási tilalmat rendelt el, de a fegyveres ellenállást ez nem tudta megtörni.

A hivatalos magyar katonai alakulatok csak szórványos ellenállást tanúsítottak, bár egyetlenegy olyan esetről sem tudni, hogy átálltak volna a szovjetek oldalára. Ezeket az alakulatokat a szovjetek mihamarabb lefegyverezték, miáltal a védelmi harcok ezután fokozatosan áttolódtak a felkelési gócpontokra. A város ipari területeire a támadók egyidejűleg vetettek be légicsapást és erős tüzérségi támadást.

A Forradalmi Munkás Paraszt Kormány nevében visszahívott szovjet csapatok tisztjei

November 5-én a szovjetek összehangolt támadást intéztek a Kilián laktanya és a Corvin közi harcosok ellen, akik azonban visszaverték őket. A város más pontján is ugyanez történt, s megmutatkozott, hogy a küzdelem jóval keményebb, mint amire a szovjetek számítottak.

November 6-án a vidéki ellenállási pontok elfojtása után végül a Széna téri, a Gellért-hegyi, az óbudai, végül pedig a Corvin közi is legyőzetett, ahol mintegy 500 személy esett fogságba. A Szovjetunió által létrehozott Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány a fővárosi harcok idején erős szovjet védelem alatt Szolnokon tartózkodott, ahol megkezdték az új karhatalom megszervezését (Néphadsereg Katonatanácsa).

November 7-én hajnalban az áruló Kádár János és kormányának sunnyogó tagjai szovjet harckocsik kíséretében lopakodtak vissza Budapestre.

A Nagykörút roncsai

Az Üllői úton koporsóba fektetik a halottakat

November 11-ére a csepeli ellenállást is sikerült felmorzsolni, így a fővárosban befejezettnek lehet tekinteni a fegyveres ellenállás felszámolását. Kádár János rádióbeszédében a felkelést levertnek nyilvánította. A Népköztársaság Elnöki Tanácsa formálisan ekkor mentette fel a Nagy Imre-kormányt, választotta meg a Kádár-kormányt, és ezen döntéseit a Magyar Népköztársaság hivatalos lapja, a Magyar Közlöny Budapest, 1956. november 12. közzétette.
A forradalmi szervek még december elejéig folytatták a politikai sztrájkot, tárgyalóasztalhoz kényszerítve a Kádár vezette kormányt. November 21-én megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa.

A jugoszláv nagykövetségen tartózkodó Nagy Imre ugyan nem mondott le a kormányfői tisztségről, de november 22-én a büntetlenség ígéretével kicsalták, majd letartóztatva őt és családját Romániába internálták.

Egy hónappal később, november 23-án a szabadságharcra való megemlékezés jegyében Budapest utcái egy órára elnéptelenedtek. December 4-én gyászruhás asszonyok sok ezres menete vonult végig a városon.

Az MSzMP december elején ellenforradalomnak nyilvánította az októberi eseményeket, és egyre erőszakosabban léptek fel az ellenállókkal szemben. Bevezették a rögtönítélő bíráskodást, letartóztatták a munkástanácsok vezetőit és betiltották a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsát, felfüggesztették az Írószövetség működését. Hamarosan statáriumot hirdettek és megkezdődött a magyar történelem egyik legsúlyosabb politikai leszámolása.

Az elkövetkezendő években mintegy négyszáz embert végeztek ki a forradalomban való részvételért, több mint huszonegyezer személyt börtönöztek be, tizennyolcezer főt pedig internáltak. Mindezt az amnesztia ígérete után, és úgy hogy a résztvevők jelentős része elmenekült az országból. Az 1957. évi 4. törvénnyel lehetővé tették a 16 év feletti fiatalkorúak esetében is a halálbüntetés kiszabását. A szovjet hadsereg által elfogottak közül további több száz főt szovjet hadbírósági eljárás során végeztek ki, mintegy 860 embert a Szovjetunió kényszermunkatáboraiba deportáltak.

Nagy Imre miniszterelnök pere 1958. június 9-15 között zajlott le, amelyen Nagy Imrét, Gimes Miklóst és Maléter Pált halálra ítélték. Másnap hajnalban végezték ki őket, majd holttestüket a legnagyobb titoktartást övezően bebetonozták.

A per ítélethirdetése
A magyar történelemben, akárcsak más népek történelmében, sok véres
leszámolásra került sor. Olyanra azonban 1958 júniusáig nem volt példa, amit
Kádár János és elvtársai tettek: saját barátaikat végeztették ki könyörtelenül
és törvénytelenül, ráadásul olyan cselekményekért, melyeket velük együtt közösen
határoztak el és hajtottak végre.

Az első részleges amnesztia 1959-ben volt, majd 1963 március 21-én egyszerre 3480 főt engedtek szabadon a börtönökből. A forradalmárok egy jelentős csoportja, mintegy 600 fő csak az 1970-es években kerülhetett szabadlábra.

Biszku Béla
(belügyminiszterként az 1956-os forradalom utáni megtorlás egyik irányítója)

Lengyelország kivételével a keleti blokk valamennyi kommunista országa egyöntetűen reakciós, fasiszta ellenforradalomként bélyegezte meg a magyar szabadságharcot.

A Szovjetunióban a szimpátiájukat kifejezők ellen brutális kizárási és letartóztatási hullám következett. Romániában pedig a megtorlás még súlyosabb volt, mint Magyarországon. A szervezkedő román egyetemisták bebörtönzése után 1958 áprilisától a romániai magyar értelmiségiek elleni tömeges letartóztatásokra és koncepciós perekre került sor a magyarországi forradalommal való szimpatizálás vádjával. Több száz embert megkínoztak, kivégeztek, munkatáborokba zártak, felszámolták az önálló magyar nyelvű felsőoktatást és valósággal lefejezték a kisebbségi magyar értelmiségi réteget.

Az ENSZ közgyűlése 1958. december 12-én közös nyilatkozatot fogadott el, amelyben elítélte a magyar nép elnyomását és a szovjet katonai megszállást.

A forradalom és annak leverése a kommunista ideológia óriási erkölcsi hitelvesztését és befolyásának visszafordíthatatlan meggyengülését is eredményezte az egész világon. 1956 nyilvánvalóvá vált, hogy a Szovjetunióban és az általuk elnyomott országokban a fennálló rendszerek valójában népellenes, korrupt és életképtelen totalitárius diktatúrák. A magyar forradalomnak ez a nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.