Nemzeti ereklyéinket a második világháború végén a közeledő szovjet hadsereg elől Ausztriába menekítették, ahonnan Frankfurtba, majd az USA-ba kerültek. Csak hosszas diplomáciai huzavona után, 1978. január 6-án kerültek vissza Magyarországra a koronázási ékszerek.

AJÁNLÓ

33 éven át volt amerikai kézen

A koronázási kincseket a koronaőrség a szovjet hadsereg elől menekülő nyilasok parancsára vitte ki az országból és adta át az amerikai hadseregnek. A koronázási ékszereket 1953-ban szállították az Egyesült Államokba, és az amerikai nemzeti aranykinccsel együtt őrizték Fort Knoxban, egészen a hazatéréséig. 1969-ben kezdődött az amerikai-magyar viszony normalizálása, és Kádárék mindent megtettek, hogy a klenódiumok hazakerüljenek. Élénk belpolitikai viták és kétoldalú tárgyalások után végül Jimmy Carter elnök döntött a visszaszolgáltatás mellett.

A Szent Korona és a hozzá tartozó koronázási ékszereink hazánk legfontosabb nemzeti szimbólumai és kincsei. Ma az Országház Kupolatermében vannak kiállítva, míg a koronázási palást a Nemzeti Múzeumban tekinthető meg. Ám a kommunista időszakban a korona nem volt „szent” és a nevét is kötelező volt kisbetűvel írni. Az 1947. évi kommunista hatalomátvételtől az 1978-as hazatéréséig egyetlen szakmunka sem jelent meg róla itthon magyar nyelven. Tabutéma volt a magyar belpolitikában éppúgy, mint a kétoldalú amerikai-magyar kapcsolatokban, hiszen 1947 és 1977 között a magyar koronaékszerek sorsát a washingtoni kormányok nem kívánták megvitatni Budapesttel. Érdekes módon a hallgatás oka mindkét esetben a Szent Korona-tan volt: Rákosiék és Kádárék nem akartak róla beszélni, Washingtont pedig a trianoni vonatkozások aggasztották.

A Szent Koronához fűződő alkotmányos hagyományokat a Horthy-rendszer fejlesztette tovább, állította az igazságtalan trianoni béke revíziójának szolgálatába és tette hivatalos állami ideológiává. Eszerint a Szent Korona az összes magyart és az összes magyarlakta területet egyesíti és képviseli, így az 1920-ban elcsatolt nemzetrészeket és a második világháború után (tengerentúli) száműzetésbe kényszerült honfitársainkat is. A kommunista diktatúra erről természetesen hallani sem akart, és új, „demokratikus” (értsd: sztálini) alkotmánnyal próbálta a korábbi nemzeti alkotmányos hagyományt felülírni. Washingtont inkább a térség stabilitása érdekelte, mint az itt lakók szabadság iránti vágya vagy egymással szemben megfogalmazott, vélt és valós történelmi sérelmei. Trianon felemlegetése ezt a stabilitást veszélyeztette.

Hogyan került amerikai kézre?

A Szent Koronát a szovjet hadsereg elől menekülő nyilasok - konkrétan Szálasi Ferenc hungarista „nemzetvezető” - parancsára a Magyar Királyi Koronaőrség vitte német területre, a mai Ausztriába. Ott, Mattsee mellett 1945. április 26-án a Szent Koronát, az országalmát és a jogart egy kettéfűrészelt olajoshordóban elásták, majd május 7-én a már csak a kardot tartalmazó, lezárt koronaládát adták át az amerikai hadseregnek. Pajtás Ernő ezredes, az egység parancsnoka azt állította az amerikai vallatótisztnek, hogy minden koronaékszer a ládában van. Amikor az amerikaiak Gömbös nyilassá vált fiától (aki Szálasi szárnysegéde volt) megszerezték a láda kulcsait, kiderült, hogy az csaknem teljesen üres. A koronát és a másik két nemzeti kincset végül július 24-én éjjel kiásták, és a regáliákat másnap dél körül Augsburgban egyesítették. Egy másik amerikai egység eközben a salzburgi érseknél megtalálta a palástot és a Szent Jobbot.

A koronázási ékszerek ezt követően a muzeológusokból és restaurátorokból toborzott különleges alakulat, a magyarra "Műkincsvadászoknak" fordított "Monuments Men", azaz a Monuments Fine Arts and Archives (MFAA) egység kezébe került. Egy heidelbergi fotózást követően a frankfurti Német Nemzeti Bank trezorjába, majd a nácik által elrabolt európai műkincsek összegyűjtésére, katalogizálására és visszaszolgáltatására létrehozott wiesbadeni gyűjtőközpontba vitték. 1946 elején itt a koronaládában tárolt négy koronázási ékszert nyilvánosan ki is állították az amerikai katonák és a nemzetközi sajtó számára. Ez volt a Szent Korona egyetlen nyugati kiállítása, és erről is csak 2016-ban szereztünk tudomást.

A wiesbadeni központ bezárását követően a hasonló céllal létrehozott müncheni gyűjtőközpontba szállították a koronaékszereket. A háború utáni koalíciós kormányra nehezedő párhuzamosan a Nagy-kormányt képviselő Magyar Restitúciós Bizottság vezetője, Hahn Sándor hivatalos visszaszolgáltatási kérelmet nyújtott be a müncheni gyűjtőközponthoz. Végül Washington Nagy Ferenc kérésének támogatása mellett döntött. 1948 márciusában Molnár Erik, az új, kommunista kormány külügyminisztere hivatalosan kérte vissza a Szent Koronát, de őt is elutasították. Felmerült a koronaékszerek vatikáni elhelyezése is, de végül az amerikai külügy ez ellen foglalt állást. 1950-ben a rákosista külügy megpróbálta a koncepciós perben elítélt Róbert A. Vogeler amerikai üzletember szabadon engedéséért kizsarolni a Szent Koronát az amerikaiaktól. Ennek Washington nyilvánvalóan nem engedhetett, így az ügy hivatalosan lekerült a napirendről.

Az NSZK létrehozását követően, 1949-ben a Szent Koronát ismét a frankfurti széfbe, 1951-ben pedig Bonn mellé, Friedbergbe, egy amerikai pénzügyi központba szállították. A korona-ékszerekért személyesen felelő Sam Reber amerikai diplomatát annyira aggasztotta a palást állapota, hogy annak ideiglenes Amerikába szállítása és restaurálása is felmerült 1952 második fejben. A palást számára végül Gordon M. Kline, az amerikai szabadalmi hivatal restaurátora készített először ideiglenesen fából, később, végleges megoldásként alumíniumból védőtokot. Végül 1953 márciusában - az ún. Klondike-akció keretében - az Újvilágba szállították az amerikai kézre került teljes jelvényegyüttest.

Az Amerikai (állami) Pénzverde Fort Knox-i telephelyén, a külügy számára rendelkezésre bocsátott 31-es számú fülkében helyezték el nemzeti kincseinket, és azok ott is maradtak egészen 1978. január 4-ig, amikor - Little Rockon keresztül - repülővel a washingtoni Andrews Légitámaszpontra utaztak. Onnan indultak haza másnap egy 25 fős hivatalos amerikai delegációval az elnök kettes számú különgépe, az Air Force Two fedélzetén. Az amerikaiak tehát 1945 és 1953 között német földön nyolc különböző helyen őrizték koronázási ékszereinket. A Szent Korona regénybe illő amerikai kalandja során utazott a Hangya szövetkezettől rekvirált német teherautón, amerikai katonai dzsipen és teherautón, csapat-szállító hajón, katonai helikopteren, valamint katonai és elnöki repülőn is.

Az elfelejtett ügy, 1953-1977.

A Szent Korona amerikai kalandja során az első nyolc, eseménydús évet 18, látszólag eseménytelen év követte. Ebben az időszakban elképesztő spekulációk is szárnyra kaptak. Ekkoriban történt 1956 és a forradalmat követő megtorlás is. Az 1963. évi „általános” amnesztia jelentette a kádári nyugati nyitás Amerika felé tett első lépését. 1965 februárjában még a vietnami háború elleni „spontán” tüntetés alkalmával „nemzetközi diákok” egy csoportja betört az amerikai követségre, és szétverte a teljes földszinti részt, sőt még 1967-ben is volt olyan „spontán” akció, melynek következtében az akkor már nagykövetség egyik diplomatája majdnem elvesztette egyik szemét. Egy másik alkalommal pedig a nagykövetség könyvtárában rendezett filmvetítést zavarta meg az állambiztonság tüsszentőpor szétszórásával.

11 évvel később viszont a Szent Korona már Budapesten volt, és az amerikai-magyar viszony annyira „normalizálódott”, amennyire egy szovjet gyarmat és a szabad világ vezető hatalma között normális lehetett a kapcsolat. A magyar külügy csak 1970 júliúsában, egy informális washingtoni megbeszélés során tudta meg, hogy a koronát egyáltalán hol őrzik. Ezzel kezdődött a Szent Korona amerikai kalandjának utolsó nyolc éve, mely az 1978. január 6-i parlamenti ceremóniával ért véget.

1969-től a nemzetközi enyhülési folyamattal párhuzamosan folyt az amerikai-magyar kapcsolatok normalizlása, mely két, gyakran összekapcsolódó szálon futott. Az egyik a hivatalos, kétoldalú kapcsolatok szála volt, a másik egy különös amerikai belpolitikai rituálé. 1969-ben megindultak a tárgyalások, és négy kisebb ügy rendezése után rátértek a nagyobb horderejű problémákra: Mindszenty hercegprímás sorsára, valamint a konzuli, légügyi és vagyonjogi megállapodások ügyére.

Közismert, hogy Mindszenty az amerikai követségen kért menedékjogot 1956-ban, és ott is maradt egészen 1971 szeptemberéig. Az ő távozásával összefüggésben merült fel először a koronaékszerek esetleges kiadása, de Mindszenty határozottan tiltakozott Nixon elnöknél - és a Vatikánnál - ennek még a gondolata ellen is. Így a Fehér Ház a két ügyet elválasztotta egymástól, a Szent Korona sorsát áttette a később rendezendő kérdések közé. Ezt követően a normalizálás szigorúan diplomáciai ügyekben folyt: 1971-ben Mindszenty távozott Budapestről, 1972-ben légügyi és konzuli egyezményt írtak alá, 1973-ban pedig lezárták az évek óta húzódó vagyonjogi tárgyalásokat.

1973 és 1975 között Magyarország részt vett a vietnami fegyverszünet nemzetközi ellenőrzésében és a multilaterális felkészülésben az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet tevékenységében (Helsinki záróokmány, 1975). A kétoldalú tárgyalások viszont stagnáltak. Ennek az volt az oka, hogy Magyarország viselkedése számos ügyben sértette az amerikai érdekeket, miközben Budapest diplomáciailag feltűnően udvariatlan lépéseket is tett. Washington előbbire a magyar delegáció vietnami viselkedését és a nemzetközi leszerelési tárgyalások során képviselt magyar álláspontot, utóbbira Deák István történészprofesszor indoklás nélküli kiutasítását (1973) hozta fel példaként. Így 1973 és 1977 között három fontos lezáratlan ügy maradt: egy államközi műszaki, tudományos és kutatási együttműködés aláírása, a kereskedelemi kapcsolatok rendezése a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény elve (MFN) alapján, valamint a Szent Korona sorsa.

Budapest szalonképtelen retorikája és politikája mellett azonban egy furcsa amerikai belpolitikai rituálé is a korona hazatérése ellen hatott. Az amerikai sajtó 1970-ben szellőztette meg első ízben a visszaszolgáltatás lehetőségét, és ez politikai szinten elemi erejű ellenállást váltott ki a politikailag aktív kelet-európai származású szavazók (és nem csak a magyarok) körében. A tiltakozások elértek a Kongresszusig, és a Fehér Ház kénytelen volt nyilvános kommünikében jelezni, hogy nem áll szándékában a Szent Koronát kiadni Kádárnak. Ezen szavazók többsége pedig a demokratáknál kommunistaellenesebbnek tartott republikánusokat támogatta a választásokon, mind helyi, mind országos szinten.

1970 és 1975 között ezt „a cikk, tiltakozások, majd hivatalos cáfolat" rituálét legalább fél tucat alkalommal eljátszották. Ahogyan a politikailag aktív amerikai magyarok többsége, úgy a Fehér Ház - Nixon és Ford idején egyaránt - is legitimációs kérdésnek tekintette az ügyet. 1976 decemberében, Ford választási veresége után is az volt a határozott álláspont, hogy „hagyjuk békén az alvó oroszlánt. Lépjen a következő elnök bele a gulyásba". A következő elnök pedig Jimmy Carter volt, aki ezt a konfliktust nyíltan felvállalta, és bele is lépett a gulyásba. Cartert 1977. január 20-án iktatták be, a korona pedig a rákövetkező év január 6-án már magyar földön volt, itthon, Budapesten.

Carter és a hazatérés

Carter úgy vélte, a koronának itthon a helye, és minél előbb megtörténik a hazaszállítása, annál több ideje lesz a várható belpolitikai vihart elcsitítani az 1978. őszi időközi választásokig. Az első céldátum 1977. augusztus 20. volt, és ebben a Cyrus Vance vezetésével működő külügy partnere is lett volna. Az elnök nemzetbiztonsági tanácsadója, a lengyel származású Zbigniew Brzezinski - aki a Columbián a korábban kiutasított Deák István professzor kollégája volt - azonban azzal érvelt, hogy előbb a kelet-európai politika alapelveiben kellene megegyezni. Ezt a döntést (21-es számú elnöki direktíva) szeptemberre hozták meg.

A következő céldátum december eleje volt, ezt viszont az akadályozta meg, hogy Bob Dole kansasi republikánus szenátor bíróság elé vitte a döntés ügyét. A vita lényege a következőkben összegezhető: amennyiben a Szent Korona sorsa hallgatólagosan az 1947-es magyar békeszerződés része, akkor a visszaszolgáltatásról az elnök egyedül nem, csak a Szenátus bevonásával dönthet. Amerikai magyar körökben ez általánosan elfogadott jogi érvelés volt. Az ausztráliai magyar közösségek egyik vezető alakja, az akkoriban királyi jogtanácsosként dolgozó Anthony Endrey ezt az érvelést 1977-ben angol nyelven is összefoglalta és közzétette. Az ügy végigjárta az amerikai bírósági fórumokat, és az Amerikai Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága csak karácsony után döntött. Ezért csúszott át az átadás 1978 elejére.

Így azután december közepén maradt idő egy komolyabb, szakmai átvételre, először Fort Knoxban, majd itthon, Budapesten az ünnepséget megelőző éjszakán. Magyar részről a kiváló, bunyevác származású ötvös-restaurátor, Szvetnik Joachim, valamint a palást nemzetközileg elismert szakértője, Kovács Éva vett részt ebben a munkában. Az első színes képek 1977 novemberében vagy decemberében készültek el a Szent Koronáról. A Fort Knox-i fotós, William Sumits is magyar származású volt.

Az amerikai sajtóban érdekes kampány folyt Budapest és Kádár szalonképessé tétele céljából. Korábban Washington az amerikai-magyar kapcsolatok állapotára utalva utasította vissza az ügy napirendre vételét, most pedig ugyanazzal a Kádárral kellett tárgyalni, akit az emigráció politikailag aktív többsége mereven elutasított az 1956-os megtorlások okán. Ennek a PR-kampánynak volt része Billy Graham baptista lelkész, valamit Arthur Schneier New York-i főrabbi beengedése Magyarországra. Graham legendás igehirdetését Tahiban több tízezren hallgatták, és a rendőrség ezúttal Debrecenben sem oszlatta fel erőszakkal a Szappanos utcai imaház előtt az igehirdetést hangszórókon hallgató hívőket.

Az év végén az amerikai külügy olyan ötoldalas elemzést adott ki a kádári Magyarországról, amelyből egy fokozatosan demokratizálódó, a nyugati gazdasági világba lépésről lépésre integrálódó ország (nyilvánvalóan hamis) képe rajzolódott ki. Ebben az egyoldalú diskurzusban nem szerepelt a korábbi 1956-os elítéltek - amnesztia utáni - folytatólagos jogfosztása (pl. Kopácsi Sándor ügye), a metodista egyház üldözése és alig 200 fős közösségének szisztematikus zaklatása, sem az 1973. évi „filozófusper” vádlottjainak (Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Vajda Mihály) külföldre kényszerítése.

Nyilvános viták és háttértárgyalások

A hivatalos döntésről a Fehér Ház az őszi ENSZ-ülésszak megnyitóján, 1977. október 1-jén tájékoztatta Puja Frigyes magyar külügyminisztert. A kongresszusi egyeztetések során a visszaszolgáltatás ellenzői is tudomást szereztek a készülő lépésről, és azt az elnök számára a lehető legkínosabb pillanatban, november 4-én hozták nyilvánosságra. Emlékeztetőül: november 4. Szálasi „nemzetvezetői" esküjének és Kádár (szovjet tankok segítségével történt) hatalomátvételének is évfordulója, így a fentebb már ismertetett pereskedés (Dole szenátor akciója) mellett további két szálon is folytak egyeztetések. Az amerikai „belpolitikai rituálé" újabb körében a korábban sikeres etnikai lobbizás csődöt mondott. Hiába tiltakoztak amerikaiak és magyarok, szakszervezeti vezetők és politikusok egyaránt, az elnöki akarat megingathatatlan maradt.

A tiltakozásokkal és látványos tűntetésekkel párhuzamosan, 1977. november 9-én még két fontos eseményre került sor. Délelőtt a Kongresszus egyik albizottságában viharos meghallgatás volt Szent Korona-ügyben: tucatnyi emigráns vezető szólalt fel a visszaszolgáltatás ellen, míg a Fehér Ház álláspontját válogatott tanúk sora védte. A vitát az elnök mellett nyíltan kiálló Nagy Ferenc és Király Béla döntötte el. Ugyanaz a Nagy Ferenc, aki 1947-ben még a hazatérés ellen foglalt állást, most arra kérte az elnököt, hogy küldje haza a Szent Koronát.

A Kádár iránti jóindulattal aligha vádolható, távollétében itthon halálra ítélt Király Béla is hasonlóan érvelt: ha a korona hazatér, arról fognak beszélni az emberek, beindul egy olyan nemzeti történelmi diskurzus, amely nem a „szovjet-magyar örök barátság” körül forog majd. Ugyancsak november 9-én Walter Mondale alelnök fogadta a tiltakozó magyar emigráns vezetők delegációját a Fehér Házban, és ehhez a megbeszéléshez Carter elnök is csatlakozott. Ez jól mutatta az ügy valós politikai súlyát.

A Szent Korona és a többi klenódium hazatérését kemény diplomáciai tárgyalások előzték meg. Ezek Nagy János külügyminiszter-helyettes és Philip M. Kaiser budapesti amerikai nagykövet között folytak 1977 októberétől. Amerikai követelés volt a „néptől a népnek" formula, hogy Kádárt kizárhassák az ünnepségből. Ugyancsak Washington ragaszkodott ahhoz, hogy a koronázási ékszerek legyenek itthon nyilvánosan kiállítva, és azokat bárki szabadon látogathassa. Zbigniew Brzezinski, az Egyesült Államok elnökének nemzetbiztonsági főtanácsadója az amerikai delegáció összeállítása során számos békát lenyeletett magyar tárgyalópartnereivel, mert - saját elmondása szerint - nem kívánt egyoldalú vagy annak tűnő gesztust tenni egy kommunista diktatúra felé.

A delegációba felvetette Deákot, valamint két olyan amerikai magyart is hazajuttatott, akik 1956-os múltjuk miatt itthon sokáig tiltólistán voltak: Takács Józsefet, az Amerika Hangja rádió osztályvezetőjét és Tóth Csanádot, aki végül Vance tolmácsa lehetett az ünnepségen. Ugyancsak amerikai nyomásra engedték be az országba Thomas Bodint, a Szabad Európa Rádió vezető munkatársát, valamint a kelet-európai ügyekben igen tájékozott, de Budapesten kimondottan nem kedvelt Eric Bourne-t, a Christian Science Monitor bécsi tudósítóját.

Az átadási ünnepség

Az átadási ünnepséget a Magyar Televízió „élőben” - valójában kétórás csúszással - közvetítette. Ennek egyik oka az volt, hogy Vance beszédéből csak a legutolsó pillanatban húztak ki egy mondatot a legendás Harry Hill Bandholtz tábornokról, ez a történet pedig a „hagyományos román-magyar történelmi barátság” hazug (pártállami) retorikáját sértette. Budapestet azonban ekkor már minden megoldás érdekelte: a Parlamenten aznap nem volt vörös, csak magyar zászló, az ünnepséget nem az Internacionálé, hanem a Szózat zárta. A normalizálás második (és egyben utolsó) fázisát végül a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadásáról márciusban aláírt MFN-megállapodás zárta. Még éppen időben, ugyanis 1979-ben - az iráni túszdrámát és Afganisztán szovjet megszállását követően - ilyen lépésekre már aligha kerülhetett volna sor.

A Szent Korona bevitele az Országházba

A kétórás csúszással „élőben" közvetített átadási ünnepség a magyar televíziózás történetének meghatározó pillanata volt: 1978. január 6-án este hattól mindenki a tévé előtt ült. Aznap este az amerikai PBS csatorna ikonikus hírműsora, a MacNeil/Lehrer Report is ezzel az eseménnyel foglalkozott. Először felidézték a BBC 1976. évi (itthon máig be nem mutatott) budapesti tudósítását, melynek során például Michael Cockerell Várkonyi Zoltán filmrendezőt faggatta mások filmjeinek cenzúrázásáról. Utána Király Béla és Nagy Julián református lelkész folytatott mai szemmel nézve meglepően intelligens vitát a visszaszolgáltatás észszerűségéről. Az emigráció soraiból Habsburg Ottó a Katolikus Magyarok Vasárnapjabán, Borbándi Gyula az Új Látóhatárban, Pogány András pedig a Torontói Magyar Életben fejtette ki álláspontját az ügyben. Itthon minden jelentős médium beszámolt az eseményről, de a koronát csak a Vigilia nevezhette „szent”-nek. 1978-ban került bemutatásra a Kádár-rendszer „hivatalos" koronafilmje A korona hazakerülése címmel.

AJÁNLÓ

A hazatérés kulturális hatása

A Szent Korona és a magyar koronázási ékszerek visszaszolgáltatását megelőző tárgyalások során kötött megállapodásnak megfelelően a hivatalos kiállítás 1978. január 31-én nyílt meg a Nemzeti Múzeumban. Az első évben közel kétmillió látogató tekintette meg a kiállított nemzeti kincseket. A biztosítás a belügy feladata lett, és a vonatkozó állambiztonsági dosszié tele van érdekes történetekkel.

Victor Covey, a washingtoni National gallery of Art munkatársa átadja a koronát Fülep Ferencnek,
a Nemzeti Múzeum főigazgatójának, 1978. január 5.

A biztosításért felelős rendőrtiszt például azzal vádolta a múzeum főigazgatóját, hogy nem veszi komolyan az őrzést, és úgy vélte, egy magasabb rangú elvtársnak el kellene beszélgetni vele. Hasonlóan abszurd történet, hogy 1979-ben átalakították az őrzési rendet, mert két „koronaőr” disszidált egy ausztriai bevásárlókörút során. Szálasi özvegye kapcsán pedig azt jelentették, örült annak, hogy az amerikaiak megtisztelték a férjét azzal, hogy születésének 81. évfordulóján adták haza a koronát.

A múzeumi kiállítást a történet számos amerikai szereplője is megtekintette. A palástot megmentő Gordon M. Kline éppúgy, mint a kétoldalú kapcsolatok normalizálásában részt vevő, ekkoriban már nyugdíjas amerikai diplomaták (William Seth Shepard, aki Budapesten is szolgált és külügyi magyar referens is volt, valamint Pedersen ex-nagykövet), továbbá a Patrick Joseph Kelleher, aki 1945-46-ban fotózta a koronázási ékszereket, 1951-ben disszertiációt és könyvet írt róluk, majd 1977-ben részt vett a Fort Knox-i szakmai áttételben.

A Szent Korona hazatérése a kultúra világára is jelentős hatást gyakorolt. 1978 nélkül aligha lenne ma az István, a király a nem hivatalos nemzeti rockopera.

Washington nyilvánvalóan elérte „fellazítási” célját Budapesten. 1979-ben a teheráni túszdrámával, majd Afganisztán szovjet megszállásával kezdetét vette a „második hidegháború”, de ebben Magyarország már korántsem volt olyan lelkes szövetségese Moszkvának, mint korábban, például Vietnam kapcsán. 1981-82-ben Magyarország - a projektet korábban legalább két ízben megakadályozó Moszkva engedélyével - belépett az IMF-be és a Világbankba. 1984-ben megkezdte budapesti működését Soros György Nyílt Társadalom Alapítványa. 1989-ben, a csodák évében pedig összeomlott az európai szovjet gyarmatbirodalom, és Magyarország elnyerte függetlenségét. Azóta kiléptünk a Varsói Szerződésből és csatlakoztunk a NATO-hoz, valamint az Európai Unió teljes jogú tagjává váltunk. A Szent Korona az első Orbán-kormány döntése értelmében átkerült a Parlamentbe, ahol ma is szabadon látogatható. És amerikai barátainkkal együtt tízévente megemlékezünk 1978. január 6-ról.

Az Országgyűlés elnöke, Apró Antal átveszi a koronát Cyrus Vance amerikai külügyminisztertől az Országház Kupolacsarnokában, ahol ünnepélyes keretek között került sor a korona és a koronázási ékszerek átadására (kép: Pap Jenő / MTI)

AJÁNLÓ