Budapest közvilágításának története

Fényesség Budapest utcáin

Írta: Varga Máté 2019. augusztus

Pesten és Budán a közvilágítás az 1700-as évek végéig teljesen megoldatlan volt. E korszakban a közvilágítás még nem jelentette az egész éjszakai fényárt, csupán éjfélig világított a néhány lámpás, amelyeket teliholdkor egyáltalán nem gyújtottak meg.

Pesten és Budán először 1816-ban világítottak gázzal. Az első lámpát Tehel Lajos, a Nemzeti Múzeum természettárának őre az akkori múzeumépület homlokzata előtt gyújtotta be. Ezt a lámpát - amely sokáig az egyetlen volt Pesten - házilag készített légszesszel hozták működésbe. Először 1838. március 9-én világították ki gázlámpákkal a pesti Nemzeti Színházat, de a közönséget a premier megdöbbentette, mert "világító ereje a pislogáson túl nem terjedt, bűze azonban elhatott Óbudáig". Budapest 1873-as egyesítésekor Pesten 40 ezer, Budán 6500 gázlámpa volt, ebből 1669, illetve 501 az utcán működött.

Az első utcai lámpák

A tehetősebbeknél esetleg égett valami gyertya, pislákolt egy-egy mécses, de általánosságban véve a város utcái éjszakára teljes sötétségbe burkolóztak. Ilyenkor, ha valakinek fontos dolga akadt (például doktorért rohant), akkor vagy maga fogott kézbe egy lámpást, vagy lámpahordó férfit bérelt, aki elkísérte útján.

1715-ben rendeletben tették kötelezővé a világítást szolgáló kísérőket, de Pest városának vezetése inkább betiltatta az este beállta utáni kijárást. 1722-ben végül Mária Terézia rendelte el Pest-Buda utcáinak kivilágítását. 1727-ben Budán már közel 80, néhány évre rá már félszáz olajlámpa világította meg az éjszakai utcákat. Az első lámpaoszlopokat az 1808-ban alakult Szépítő Bizottmánynak köszönheti a Főváros.

Pest-Buda első utcai lámpái bádogból készültek és üveggel fedett volt. A kezelés megkönnyítésére a bádogtest tetejét le lehetett emelni, a feneke pedig nyitható volt. Az üvegezett lámpatest belsejében tégla alakú bádogtartály repceolajai tárolt. A sodrott kanóc a tartály oldalából kiálló csőr végén égett a háromoldalú bádoglámpában.

A lámpákat hátlapjukkal vagy a házak falára erősítették, vagy a földbe ásott facölöpök tetejére, vagy a cölöpből kiálló kovácsoltvas karra szerelték.

A lámpák kezelése a lámpagyújtogató feladata volt, aki este meggyújtotta a lámpákat, éjjel, illetve hajnalban eloltotta, nappal pedig tisztogatta őket.

Pesten, Sopronban, Győrben és több más városban a Tanács rendvirrasztó bakterei vigyázták a rendet. A Városháza toronyerkélyén az őr adott jelet a kürtjével szürkületkor az alagsorban és más gyülekezőhelyen tartózkodó lámpagyújtogatóknak a munkára.

Egy lámpa felállítási költsége hét korona és 40 krajcár volt, ennek fedezeteként a Városi Tanács 1789-ben az árusított bor árához akónként három krajcárt csaphatott hozzá. A váci kapun kívüli telkek értékesítéséből további bevételhez jutott; a házhelyek adójából négyszögölenként kvóta szerint a belvárosban három, a külvárosban két krajcár.

1827-ben már másfélezer lámpa szolgáltatta -immáron egész éjjel - a fényt, de teliholdkor még ekkoriban is eloltották őket, ugyanis az olaj ára nem volt olcsónak mondható, s tetemes mennyiség fogyott belőle.

Pesten 1830-ban 37 új Argand-lámpa, Budán pedig húszlépésenként egy-egy Bédy-féle repceolajlámpa ég. De hódított a Milly-gyertya is. A régi világítóeszközök azonban még 1837-ben is használatosak; a Vígadó termeiben talpas, álló és 18 mennyezeti gyertyacsillár és 2600 viaszgyertya ragyog.

1838. júniusától Tekusch Vilmos vállalkozó szerződés szerinti kötelme lett az éjszakai közvilágítás. 1838. november 1-től március 31-ig minden éjszaka, a többi napokon holdtöltén kívül éjszakákon, szürkülettől napfelkeltéig volt köteles világítani. Ha nem gyújtott meg egy lámpát, vagy azt a szél eloltotta, büntetést fizetett: közönséges lámpák után 10 krajcárt, az Argand típusúak után 20 krajcár a bírság. A Szent Rókus kórház világítása ingyenes.

A lámpák tisztítására és a lámpagyújtogatók tartózkodására a Városháza alagsorában havi 80 forintért szobát kellett bérelnie. A körzetekben a lámpagyújtogatók részére a rendőrség szobái adtak éjjeli szállást.

A három oldalú lámpák a négyoldalúaknak adták át a helyet, és 1840-ben a körégős Argand-lámpák a régiek felét tették ki, amelyek már vaskaron világítottak.

Ebben az évben az Erzsébet téri közkút tetején is nagyméretű, négyoldalú olajmécslámpa pislogott. Nappal a városi hajdú karddal az oldalán vigyázott a közrendre, este szürkületkor a Váci kapu bezárása után a virrasztó, az úgynevezett bakter, hosszú alabárddal és nagy négyszögletű gyertya- vagy mécslámpával a kezében járta a város utcáit és énekelte hangosan:
"Este van már kilenc óra, ki ki menjen nyugovóra, tűzre, vízre vigyázzatok, el ne égjen a házatok!"

1831. június 1-én gyulladt ki az első utcai gázlámpa a Nemzeti Múzeum oldalán, ahonnan viharos gyorsasággal terjed el a találmány. A harmincas években többek között a Nemzeti Színház belső világítását is ezzel a korszerű technikával oldották meg, Jókai Mór beszámolója szerint „áporodott, savanyúkáposzta szagot” okozva ezzel. Többen azonban megkérdőjelezték a közvilágítás fejlesz-tésének szükségességét, mondván: „rendes ember este 9 után otthon van”.

Viszont Pest városa már 1846-ban szerződött volna a gázvilágítás kiépítésre, de a forradalom kitörése miatt erre nem került sor. Ekkor épült fel Józsefvárosban az első légyszeszgyár, amelyről később utcát is elneveztek. Az áttörést a kőszén lepárlásakor keletkező, fényes lánggal égő világítógáz felhasználása jelentette. Az általa táplált 802 db Kerepesi (ma Rákóczi) úti gázlámpák 1856. december 21-én gyúltak fel. Ezt emléktábla örökíti meg a mai Mező Imre út és Légszesz utca sarkán: "1856-ban itt kezdte meg működését az utcát határoló telken a Budapesti Gázgyár, akkori nevén Légszeszgyár".

1864-ben a Váci úton megtörtént az első gázrobbanás, 1867-ben már 2000 utcai gázlámpa égett; 1873-ban Budán 501, Pesten 1669 lámpa adta a fényt. 1866-ban a Duna jobb partján, az Országúton nyolckemencés és háromgáztartályos gázgyár létesült.

Az Óbudai Gázgyár 1870-ben, az Újpesti Gázgyár 1872-ben készült el. A fogyasztás rohamos növekedése miatt azonban e gázgyárak termelése is kevésnek bizonyult. Ezért 1883-ban a Soroksári úton 48 kemencés és kétgáztartályos gázgyár létesült.

A Főváros első szerződésében (1879) a város a világítás minden m3 gáz után hét korona 42 krajcárt térít. Feltétel, hogy a lámpáknak olaj- és gázvilágításra egyaránt alkalmasnak kell lenniük. A végső megoldásra 1895-ben került sor, amikor az 1889. évi magánfogyasztás és közfogyasztás arányát vették alapul. Így a magánvilágítás céljára szállított mindenkori gázmennyiség 23,4%-át köteles volt ingyen adni a közvilágítás céljára. Ha a továbbiakban a közvilágítás ezt az arányt nem haladja meg, akkor addig a Társaság nem kap térítést a közvilágítás után.

1896-ban majd tízezer darab a nyilvános gázlámpák száma, az Alagút és a hidak fényforrásaival együtt. A lámpák egyszerűek: alakjuk fordított csonka gúla, négy oldaluk üvegezett, egyszerű vagy kettős lepkeégő világít bennük.

Az úgynevezett Bouleward típusú lámpa ehhez hasonló, de hatoldalú lámpa Argand-égővel. A három varrat nélküli cső találkozásánál a korrózió elleni védelem céljából levélformák díszítették. Az öntöttvas oszlop kör alakú talapzaton állt.

A legmutatósabb volt az a hatszögletes lámpatest, amelyben két vagy három Auer-égő világított. A lámpatestet és a tartóoszlopot stilizált levelek, cirádák díszítették. Ehhez hasonló lámpa hengeres talapzaton állt, amelynek közepét a magyar kiscímer vagy a főváros címerének domborzata ékestette.

Jelentősebb városrészekben, forgalmas közterületeken, központi, díszes kandeláber-szerű tartóoszlopon négy oldalági elrendezésben hasonló lámpa égett.

A lámpaoszlopokat először 1862-ben Oetl Antal vasöntödéje készített öntöttvasból. E lámpák vagy szürkülettől éjfélig, vagy szürkülettől napfelkeltéig égtek, a világítási naptár szerint.
Az első világháború éveiben az utcai világítás meglehetősen vegyes: van petróleum-, gáz- és villamos világítás is. A fővárosban néhány gázlámpa a mai napig is világít a Várban, a Vároldalban, a Gellérthegy oldalán, a régi Óbudán, a Városligetben és az Állatkertben.

A villany hódító útja

Az 1856-ban felállított gázlámpák üzemelésével kapcsolatosan a Főváros 1910-ig szerződött. Így az általános Osztrák-Magyar Légszesz Társulat monopolhelyzete miatt késett az utcai közvilágítás bevezetése. Ennek utóhatásaként a villamos lámpa a közvilágítás területén csak akkor volt alkalmas a térhódításra, mikor a háborús események miatt a gáz előállításához szükséges szén szállítása akadozott. Ennek ellenére még a második világháború idején is 6000 gázlámpa égett. Az utolsó példányok a Schlick-Nicholson gyártmányú 3.5m magas, lírás öntöttvas kandeláberek, amelyekből már csak egy-egy példány található a Gellért-hegyen és a Magyar Elektrotechnikai Múzeumban.

A Főváros 1893-ban két vállalattal szerződött: a Ganz és Társa leányvállalata a Magyar Villamossági Rt.-vel, és a Budapesti Általános Villamossági Rt.-vel. E két vállalat saját ágazataival vállalkozott arra, hogy a magánfogyasztás világítási és munkaáram-igényét kielégítse. A Magyar Villamossági Rt. telepén, a Tisza, a Visegrádi és a Dráva utcák között, váltakozóárammal látja el a fővárost, Zipernovszky Károly, Déri Miksa és Bláthy ottó által tervezett transzformátorok segítségével.

Ugyancsak a Magyar Villamossági Rt. szerepelt már az 1885-i Országos Kiállításon; a pavilonokban az általa fejlesztett villany égett. A kiállítás során a nevezetes középületek közül az általa fejlesztett villamos árammal világították meg a Budavári Királyi Palotát, a Nemzeti Színházat, a Nemzeti Kaszinót, az Állami Nyomdát, az Óbudai Dohánygyárat, a Royal, a Bristol és a Continental Szállót, a Somossy Mulatót (ma Operett Színház), a New York Kávéházat, stb... A kiállítás területén 280 ív- és 912 izzólámpa égett.

Ugyancsak a millenium idején adott áramot a Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV) a fogyasztóinak, köztük 3 templomnak, 9 középületnek, 4 tanintézetnek, 5 klubnak, 55 szállodának, kávéháznak és vendéglőknek, stb...

A BÁV négy fő részből állt: a főállomás a külső Váci úthoz közel feküdt, a három állomás pedig a Kazonczy utca 21-ben, a Dávid és a Murányi utcában volt.

Annak ellenére, hogy a Magyar Villamossági Rt. váltakozóárammal, a BÁV egyenárammal már a millenium előtt számtalan köz- és magánépületet látott el, villamos közvilágítás a millenium idején még nem volt. Csupán a Ganz és Társa Vasöntödéjében készült 1878-ban villamos ívlámpa a Ganz utca részére.

Bár a villanyvilágítást már az 1850-es években kikísérletezték New Yorkban, a mi fővárosunkban csak a XX. század elején jelent meg. Ennek oka az volt, hogy az 1856-ban megkötött koncessziós szerződés monopóliumot garantált az Osztrák-Magyar Légszesz Társulatnak a közvilágításban. A magánfogyasztókat viszont már 1893-tól ellátták elektromos árammal, sőt a millenniumi ünnepségek idejétől például a királyi palota, a Nemzeti Színház és a Royal Szálloda belső világítását is így oldották meg.

A főváros 1909-ben járult hozzá, hogy próbaképpen a Rákóczi út Kis- és Nagykörút közé eső szakaszán 38 kandelábert állítson fel a Budapesti Általános Villamossági Rt. A kísérlet sikeresen zárult, így a legfőbb útvonalakon pár év leforgása alatt kiépítették az új, nagyobb fényerejű rendszert.

1910-ben az Andrássy út, 1911-ben a Nagykörút (a Lipót körút kivételével), az Eskü út és a Kossuth Lajos utca, 1912-ben pedig a Városliget kapott új világítást. A cégnek volt azonban egy versenytársa, a Magyar Villamossági Rt. 1911-ben ők építették ki próbaképpen a Lipót (ma Szent István) körút világítását, majd engedélyt kaptak a Kiskörútra és a mai Bajcsy-Zsilinszky útra is. A villamos energiával működtetett közvilágítás rohamosabb terjedését az első világháború hozta el. A gáz előállításához használt szén ára ugyanis az egekbe szökött. 1918-ban a fővárosi utcák döntő többségében még mindig így világítottak. A két rivális cég egyesítéséből abban az évben létrehozott Székesfőváros Elektromos Művei ezért különféle kényszermegoldásokat eszelt ki a megörökölt gázlámpa állomány kiváltására. Ideiglenesen például magánlakásokból vett áram segítségével a házak falára szerelt lámpákkal világítottak, összesen több mint 2700 helyen városszerte. Máshol a gázlámpákat csak a fontosabb kereszteződésekben hagyták égve.

Az áttörést a kőszén lepárlásakor keletkező, fényes lánggal égő világítógáz felhasználása jelentette

A kőszén száraz lepárlásával nyert városi gáz előállítási technológiáját hamar megismerték Magyarországon, néhány nagypolgári palotában már fejlesztettek is gázt világítás céljából, de az első pesti légszeszgyár - ahogy a világítógázt akkoriban nevezték - csak 1856-ban épült fel a Fiumei út és a Lóvásár (ma Köztársaság) tér közötti telken. A tárolók, az iparvágányok, a munkáslakások már rég eltűntek, a Légszesz utca neve emlékeztet csak az egykori üzemre.

1856-ig olajlámpák világították meg Pest-Buda utcáit. Az átállást nem kísérte annyi fanyalgás, mint korábban Angliában, ahol olyan jelességek háborogtak és élcelődtek az új módin, mint Walter Scott vagy Byron. A józsefvárosi gyárat továbbiak követték a Margit körúton, Újpesten és a Ferencvárosban. 1914-ben viszont, miután a gázgyártás a főváros kezelésébe került, már meg is szűnt - addigra az Óbudai Gázgyár szolgáltatta elsősorban az üzemanyagot -, néhány igazgatósági és irodaépülete azonban felújítva megmaradt. Ma is itt van a gázművek központja, közepén a Gázmúzeummal.

A kor jeles szerzője, Cholnoky Viktor azért ostorozta a gázművek vezetőit, mert új gázgyárat építtettek, ahelyett, hogy az erdélyi Kissármáson feltört földgázt vezettették volna Budapestre. Cholnoky azonban nem beszélt a levegőbe. A világítógázt, miután egy ideig csak keverték vele, a hetvenes években valóban felváltotta az (akkor még éppen) sokkal olcsóbb földgáz. Az ehhez szükséges átállítást a régebbi készülékeken nem lehetett végrehajtani.

A gázművek gazdasági igazgatója, Gömöri Géza ekkor elrendelte, hogy a leszerelt tűzhelyeket és fűtőkészségeket gyűjtsék össze. Utcai gázlámpákat persze ekkor már nemigen lehetett találni a fővárosban - egy részük Bécsben tűnt fel újra, ahol ma is emelik a hangulatot. A legkorábbi darabok, mint például egy pompázatos, melegvíz-tárolós tűzhely, hiába volt 1900-ra már több mint 400 kilométernyi gázvezeték Budapesten, az ipar a gazdasági fellendülés éveiben sem látott fantáziát a gázkészülékek gyártásában.