Budapest vízellátásának története

A Város-kúttól Káposztásmegyerig

Írta: Varga Máté 2019. augusztus

A Város-kút forrásának vizét feltehetően már az őskor embere is használta, ugyanis a közeli ásatások során kovakő és csonteszközök kerültek elő.

A római korban létesült akvaduktokat követően a mai magyar főváros területén a XV. században, I. Mátyás király idejében építettek először vízvezetéket. E célból három forrást foglaltak be a Buda-közeli hegyekben: az időközben elpusztult, az Orbán-hegy keleti oldalában felszínre bukkanó Sváb-kutat, a Hajnalos-hegy északkeleti oldalában található Béla király kútját, valamint a ma Város-kút néven ismert forrást.

E gravitációs vízműrendszert feltehetően az itáliai Chimenti Camicia irányítása alatt építették ki. Vizét a légvonalban 3,4 kilométerre, közel 200 méterrel alacsonyabban fekvő Várhegyre, a mai Szentháromság téren lévő csorgóba és az azt körülvevő medencébe vezették el. A közlekedőedények elvén kialakított vezetékből a mai Szentháromság téren álló csorgóban bukkant fel és az azt körülvevő medencében gyűlt össze a forrás vize. A vízvezeték pontos nyomvonala nem ismert, csak egyes szakaszai kerültek elő az ásatások során.

A török hódoltság alatt a Város-kút használhatatlanná vált, a vezetékek állapota nem tette lehetővé, hogy a helyenként bemosódó talajjal egyébként is szennyezett víz eljusson a budai várig. A XVII. század végén Eberhardt von Everling törzsorvos fedezte fel újból a forrásfoglalatot, és kezdeményezte újbóli üzembe állítását.

A vezetéket végül Kerschensteiner Konrád jezsuita szerzetes irányításával újították fel 1718-ban, s az újonnan lefektetett 1304 méternyi fenyőfa, illetve 2676 méternyi ólomcső vezette el a vizet a várba. A munkálatok során a forrásfoglalat közelében fedezték fel a középkorban kialakított, föld alatti vízgyűjtő medencét, amely fölé egy kútházat emeltek (alsó kútház). Everling tiszteletére a forrást 1718-ban Doctor-kútnak, illetve Orvos-kútnak nevezték el.

1777-ben Kempelen Farkas udvari tanácsos és híres feltaláló kapott megbízást a két dunai vízmű szivattyúinak megújítására. 1784-ben a megnövekedett szükségletek kielégítésére Tumler Henrik a forrásokból jövő vízvezetékeket nagyobb átmérőjű csövekre cserélte ki. A források vize ettől kezdve már négy várbéli közkutat táplált: a mai Szentháromság térit, a Dísz térit, a Kapisztrán térit és a Hess András térit.

A XIX. század elején a vízművek nagyobbítására már alig volt lehetőség. A források vízellátását, a vízmennyiség elégtelensége miatt már nem tudták megvalósítani. Buda vízellátásának az 1780-as években kialakult rendszere az 1850-es évekig alig változott. Csupán annyi történt, hogy 1791-ben kicserélték a palotai vízmű vezetékeit, 1831-ben pedig Baczó József, Buda város mérnöke nagyobbította meg a dunai vízművet.

A kortársak is megállapították (mint Schams Ferenc 1822-ben), hogy "Budának állandóan jó ivóvize van, amely a pesti édes, bágyadt ízű kútvíznél határozottan jobb, és a benne lévő különböző ásványi anyagok következtében az egészségre még hasznosabb is. A Király-kút és a Svábhegyi-kút kemény vize ugyanis a Doctor-kút lágy vizétől megenyhül". Egészségügyi szempontból kívánatos volt azonban, hogy az ólomcsöveket öntöttvas csövekre cseréljék ki. Az 1831. évi Baczó-féle átalakításkor meg is történt.

A várbeli "Wasserhaus" emeletén lévő tartályt csővezetékek kötötték össze a nyilvános kutakkal, hogy a szükségletet akkor is kielégíthessék, ha nyáron a források kisebb vizet szolgáltatnak, vagy ha tűzveszély esetén több vízre volna szükség. A Duna vizét elsősorban nem ivóvízre használták. Mai megállapításaink szerint jó vizet csak a nyilvános kutak szolgáltattak, s ezek is csak a magasan fekvő Várban voltak. Az itt lévő szivattyús magánkutak vize már jóval kevésbé volt használható, éppúgy, mint a város laposabb részein fekvő külvárosok kútjainak a vize. Ezekről írta a fentebb említett Schams, hogy "csupán beszüremlett vizet tartalmaznak".

A budai városi vízmű

A budai vízellátás terén nagyobb nehézségek az 1850-es évek elején kezdtek jelentkezni. Ennek egyik oka nyilvánvalóan a lakosság számának és igényének a növekedése volt. 1780-1885 között a lakosság száma Budán majdnem két és félszeresére emelkedett.

Ha azonban figyelembe vesszük, hogy Pest lakossága ezalatt megkilencszereződött, s ezzel együtt a civilizáltság foka is jelentősen nőtt, aligha kell külön is hangsúlyoznunk a vízellátás problémájának súlyosságát. Budán tovább súlyosbította a helyzetet a források vizének apadása, és a csővezetékek keresztmetszetének szűkölése a lerakódások következtében.

A forrásvízvezeték bővítésére nem volt lehetőség. Ezért elsősorban a budai vízművek átalakítása és fejlesztése, a vízvezetéki hálózat nagyobbítása, valamint egyéb adottságok kihasználása révén volt csak remélhető a város vízszükségletének teljes kielégítése. E tényt azonban a Városi Tanács nehezen ismerte fel.

A Városi Tanács illetékesei először csak azt látták, hogy a város a vízmű fenntartására nagymértékben ráfizet. 1853-ban például az üzemeltetés költsége 8365 Ft-ot, a bevétel pedig 2372 Ft-ot tett ki.

A vízmű gazdaságosságát úgy próbálták elérni, hogy 1854-ben bérbe adták. Végre belátták azonban, hogy a ráfizetés oka a vízmű kisszerűsége, s hogy a rosszul szűrt Duna-víz keverése a forrásokból nyert vízzel, a korábban jó ivóvízzel ellátott lakosság körében mekkora elégedetlenséget kelt.

Felismerték azt is, hogy egy civilizált településnek nem csak a közkutakból kell szolgáltatni az ivóvizet, hanem a lakásokba, de legalábbis a közvetlen közelükbe is el kell juttatniuk azt.

Végül is a város vezetése kénytelen volt elismerni, hogy a város vízellátására nagyszabású intézkedések szükségesek. Ilyen előzmény után határozta el a Tanács az 1855. január 25-én tartott gyűlésen a városi dunai vízmű teljes átalakítását.

Az új épületek emelését Clark Ádámra, a Lánchíd építőjére, a szűrőberendezés elkészítését pedig Hoffbauer János városi kútmesterre bízták. A munkálatok 52.545 Ft-ba kerültek. Ebből az összegből alakították át a dunai vízművet.

Két kis gőzgépet helyeztek üzembe, amelyek az igen kezdetleges kavics- és homokszűrőn átvezetett Duna-vizet továbbító szivattyúkat működtették. Jelentős mértékben, 6,2 km hosszúságúra növelték a csővezetéket.

A dunai vízmű a Váron kívül ekkor már a Tabán és a Krisztinaváros 8 közkútját, valamint 32 köz- és magánépületet is ellátott vízzel. Azonban hamarosan megállapították, hogy a fokozódó igények kielégítésére mindez nem elég. Minden lakosra napi 1 akó (54,31 liter) vizet szántak. A tervezettnél azonban jóval kevesebb vizet termeltek: 2032 m3 helyett csupán 362 m3-t.

A csővezetékek hibái következtében beálló nagymennyiségű vízveszteség (elszivárgás) is tovább csökkentette ezt a mennyiséget. Ráadásul a víz minősége is erősen kifogásolható volt: gyakran volt zavaros, iszapos vagy bűzös, vagyis az 1856. január 18-án üzembe helyezett, átalakított és nagyobbított budai vízmű már kezdetben sem felelt meg a szükségleteknek és az igényeknek.

Nem segített a vízellátás nehézségein az sem, hogy a város vízellátásába 1857-ben bekapcsolták a Rudas-fürdő dunai vízművét, amely ettől kezdve 2 közkutat táplált. Nem oldotta meg a vízellátást az sem, hogy a város dunai vízművének vízvezetékébe bekötötték a vérmezői forrásvízvezetéket is.

Kísérletek a pesti vízmű létesítésére

A budai vízmű átalakításának, nagyobbításának munkálataival szinte egy időben merült fel Pesten is egy vízmű építésének a gondolata. Pesten ugyanis a török hódoltság óta nem volt vízvezeték.

Legelőször 1790-ben gondoltak arra, hogy a régi, elpusztult vízvezetéket újjáépítik. pest addigra az ország kereskedelmi központjává növekedett és városiasodása is egyre sürgetőbbé tette az igények ez irányú kielégítését.

Zmeljanovich Konstantin és Athanazievich Demeter karlócai csatornaépítő mesterek ajánlkoztak arra, hogy az Illés-kútját és a Mosel-kertben lévő, egymástól 500 ölnyire fekvő forrást összekötik, és 1500 öl hosszú agyagcsővezetéken az ezekből nyert vizet a városba vezetik. E vezeték a városnak 22.153 Ft-jába került volna.

A terv nem valósult meg, és csak az 1840-es években merült fel ismét, amikor az Illés-kút vizét a Széna térre (ma Kálvin tér) kívánták bevezetni.

Pest városát abban az időben Magyarország felnövekvő Londonjának nevezték. Lakosságának száma 1790-ben már meghaladta Budáét, s a város területe is igen kiterjedt volt. A fallal védett régi Pest körül a XVIII. század folyamán egymás után alakultak a külvárosok (Józsefváros, Terézváros, Ferencváros, Lipótváros), melynek városiassága így építészetileg jóval felülmúlta Budáét. A város ivóvíz igényét ásott kutakból elégítették ki, s e kutak vizét a XIX. század első évtizedeitől kezdve igen sok helyen szivattyúzással hozták a felszínre, valamint a század közepe táján már néhány többemeletes bérházba is bevezették.

Schlesinger Ignác, a város orvosi helyrajzának szerzője 1840-be így írt: "Ivóvízben nem szenvedünk hiányt, csaknem minden háznak van saját kútja". És valóban: Pesten vízhiányról - a lakosság számának rohamos fejlődése ellenére - a XIX. század első felében megjelenő városleírásokban sem olvashatunk. Legfeljebb színes, hangulatos beszámolók jelentek meg a - nem ivóvíznek használt - Duna-víz szállításáról és árusításáról.

Viszont annál többet panaszkodtak a pesti kútvíz tisztátalansága, fertőzöttsége miatt. A tehetősebb és igényesebb lakosok nem csak a Duna-vizet hordattak maguknak házi szükségletre, hanem ivóvíznek forrásvizet is, az Illés-kútjából. A pesti vízvezeték építésének a gondolatát elsősorban a városi lakosság jó minőségű ivóvízellátásának igénye szülte.

A pesti vízvezeték építésének, egy vízmű létesítésének a terve határozottabb formában 1856-ban került a nyilvánosság elé. Ekkor Albrech főherceg, Magyarország kormányzója megbízta Förster Lajos bécsi egyetemi tanárt, hogy készítsen terveket és költségvetést egy megépítendő vízvezetékről. Förster a Városi Tanácstól engedélyt is kapott "egy vízvezetéki társulat alapítására, mely legalább kétmillió ezüst forintalaptőkével létesül, s Pest városát szűrt Duna-vízzel a megkívánt mennyiségben ellátja".

Förster öntöttvas csöveken vezetett, mesterségesen szűrt Duna-vízzel kívánta a feladatot megoldani. A terv nagyszabású volt, különösen akkor, ha meggondoljuk, hogy a budai vízvezeték és vízmű akkori felújítása és bővítése alig több mint 50.000 forintba került, s a pesti vízmű megvalósítása esetén a város 130.000 főnyi lakosságát a szükséges - 5-10 millió literre becsült - vízzel látta volna el.

A Városi Tanács vállalkozott arra is, hogy a víz jelentős részét - kb. 1 millió litert - átveszi a városi szükségletek fedezésére, utcák és terek öntözésére, stb. E vezetékterv azonban nem valósult meg. Sikertelenségének oka a lakosság tartózkodásával, a Városi Tanács szűkmarkúságával és Förster korai halálával egyaránt magyarázható.

A vízvezeték ügye azonban, bár megvalósulása még évekig húzódott, napirenden maradt. 1861-ben Siklósy Károly városi orvos tett ajánlatot, hogy a Rákos patak torkolatával szemben lévő úgynevezett Fürdő-sziget melegvíz forrásainak felhasználásával létesít vízvezetéket.

Siklósy a következő évben a Förster-féle társulás gondolatának a felelevenítésével is megpróbálta az ügyet dűlőre vinni. Ezt akkor a Városi Tanács is szorgalmazta.

Szapáry Antal elnöklete alatt a "pesti vízvezeték ügyében működő központi bizottság" 1863. október 17-én a benyújtott javaslatok elbírálását "a vízvezeték ügyében a legnagyobb buzgalmat és fáradhatatlan tevékenységet" kifejtett Rottenbiller Lipót vezetése alá rendelt szakértői bizottságra bízta. Három terv érkezett be: a londoni Grissel és Docraw cégé, Pollák Gyula pestvárosi főmérnöké és Bürgermeister Antal kútmesteré.

A londoni terv elméleti és haszonleső lett volna, amely csak mesterséges szűrést használna és húsz év alatt építették volna meg. Pollák és Bürgermeister terve nagyjából megegyezett egymással: mindketten a természetes szűrést szerették volna alkalmazni.

A tervezők a mai Parlament tájékán, az akkori Hengermalom utcával szemben lévő helyet találták a legalkalmasabbnak a kutak megépítésére, mert a Magyar Királyi Természettudományi Társulat és a Tudományos Akadémia szakembereinek a kútvizek területenkénti minősítésével kapcsolatos tapasztalatai alapján itt várhatták a legjobb eredményeket, s ezt a területet nem érintette volna a Duna szabályozása sem.

Bürgermeister négy vízszűrő akna építését ajánlotta, és javasolta, hogy a Kálvári-hegyen építsenek vízgyűjtő medencét. A vízművet kutanként 50 LE-s szivattyúkkal kívánta működtetni, a hálózat hosszát 14.063 ölre (kb. 20km) tervezte. Az egész építkezés 1.5 millió forintba került volna.

Ezek a tervek sem valósultak meg. A szakértő bizottság a vízműépítés egyik legkritikusabb kérdésről (természetes vagy mesterséges szűrés) nem adott határozott véleményt. Így a vízvezetéki bizottmány feladata maradt, hogy melyik mellett döntsön. A kivitelezés anyagi feltételeit azonban ekkor sem tudták előteremteni, így nem is döntöttek.

Érdemes megjegyezni, hogy a főváros egykori területének tudományos értelemben vett geológiai és hidrogeológiai feltárása az 1850-es években indult meg.

A kutatások eredményeit Szabó József, a pesti egyetem fiatal, tehetséges és külföldön is nagyra becsült professzora foglalta össze 1858-ban megjelent "Pest-Buda környékének földtani leírása" című, az MTA által Nagy Károly-díjjal koszorúzott pályairatában.

A geológiai feltárások, valamint a jó vízminőségű területek felkutatása során 1861 óta végzett rendszeres vízminőség-vizsgálatok tapasztalatainak igen jó ismerője volt Bürgermesiter Antal, akinek már az apja is kútásó mesterséget folytatott Budán; Ő maga pedig - mielőtt a budai vízműnél kútmesterként alkalmazták volna - Bécsben tanult. Dolgozott Drezdában, Berlinben és Párizsban, majd Pestre költözve az Osztrák Állam- és Délivasút állomáskútjainak a tervezésén és kivitelezésén munkálkodott.

1865-ben, "Pest városának és a Városligetnek vízzel való ellátása iránt" közzétett emlékiratában konkrétan megjelölte a helyi viszonyok mibenlétét: "a Dunának (...) kövecsrétegeink tisztult jó vize mindenkor a legnagyobb mennyiségre a szolgálatunkra van". Ezzel a kijelentésével lényegében kijelölte a vízműlétesítés terveinek irányát is.

William Lindley - az első ideiglenes pesti vízmű építése

A műszaki feladatok megoldásán kívül sok volt a huzavona a gazdasági és üzleti kérdések körül. A tervezett vállalkozást, az akkor divatozó kereskedelmi társaság formájában akarták megszervezni. A vízvezeték létrehozásához szükséges részvénytársaságot azonban nem sikerült megállapítani. Szapáry és Rottenbiller buzgolkodása ellenére is két és fél év alatt csak 300.000 forint alaptőkét jegyeztek le.

A kudarcok láttán a Városi Tanács 1865. február 6-i ülésén felvetette a kérdést: vajon nem lenne-e célszerűbb városi vállalatként megalapítani a vízművet házi kezeléssel? A döntés azonban csak húzódott. Közben egy természeti csapás is érte a polgárságot, mely a vízmű megvalósítását nagy mértékben siettette: az 1866. évi kolerajárvány.

Részint ez, részint a folyamatosan működő vízvezetéki bizottmány állandó agitációja megnövelte a lakosság érdeklődését. 1866-67-ben újabb magánvállalkozó is jelentkezett: az angol Peters cég. A városi közgyűlés 1867. szeptember 24-én mégis úgy döntött, hogy a vízművet közköltségen építteti meg s házilag kezeli, a terveket pedig egy "hírnévvel bíró szakértővel" készítteti el.

Midőn november végére már 600.000 forint kölcsön felvételére kapott megajánlást a város, a közgyűlés felkérte a tervek elkészítésére William Lindleyt, aki a vízvezetéki bizottmánnyal már korábban is kapcsolatban állt.

William Lindley korának ismert s szinte világszerte foglalkoztatott kultúrmérnöke volt. Mint fiatal mérnök, 1830 körül Francis Giles asszisztenseként működött közre több vasútvonal építésén, részt vett a Mersey folyó szabályozásának munkálataiban és a Themse alatti alagút készítésében is.

Lindley 1868. január 20-án érkezett Pestre, és rögtön tanulmányozni kezdte a város vízellátásának lehetőségeit az addigi tervekkel együtt. Február 1-én már meg is tette javaslatát a vízműépítésről. Az általa addig épített vízművek a mesterséges szűrésrendszerrel működtek; nem véletlen tehát, hogy Pesten is ilyet javasolt, s csupán a rendelkezésre álló összeg csekélysége, és nem a korábbi javaslatok érvelése miatt vállalkozott az olcsóbb megoldásra.

A város amúgy sem nagy mennyiséget igénylő vízellátásának (1853m3) természetes szűrésű kutakból való kielégítésére vállalkozott egy ideiglenes vízmű építésével. Lindley a végleges vízmű létesítését csak a fogyasztás emelkedése után tartotta célszerűnek. Helyének a Cs. k. téglavető telkét és az újpesti kikötősziget területét jelölte meg. Az ideiglenes vízmű szolgáltatási képességét a bejelentett kezdeti szükséglet csaknem ötszörösére (9100m3) tervezte és helyét az úgynevezett Flotillenplatz-on (a mai Parlament helyén) jelölte meg. Javasolta a magasan fekvő Kőbányán egy nagy gyűjtőmedence megépítését is. Lindley javaslatát a közgyűlés elfogadta, február 12-én aláírták a szerződést.

A város március folyamán megszerezte a kincstártól az építkezéshez szükséges területeket, s a munkálatokat a gépház és a kazánház építésével 1868. április 15-én végre megkezdhették.

Az építkezés, a vízmű kivitelezése, a rendelkezésre álló összeg teljes felhasználásával 1868. november elejéig folyt. E hat és fél hónap alatt, mint Lindley erről november 5-i nyomtatásban is közzétett jelentésében beszámol, a következő munkákat végezték el:

1 - A gép- és kazánházat Lohr Antal építőmester készítette. Két 40 LE-s gőzgépet helyeztek el benne, s három kazáncsoportot építettek.

2 - Az első szűrőakna Bürgermeister György kútmester munkája. A 18 láb (5.58m) átmérőjű aknát 9 láb mélyre süllyesztette le a kavicsrétegbe. Építettek egy 20''-os szívóvezetéket, amellyel a Dunából szándékoztak vizet venni kis vízállás esetén, ha a kút nem adna elég vizet. A vízmű területét víztelenítették és 30 lábra a 0 pont fölé emelték. A berlini Aird cég elkezdte a 20''-os vezeték lefektetését a Nádor utcában.

Ezzel az ideiglenes vízmű 1868. decemberében megkezdhette működését.

A vízvezeték kiépítése azonban még továbbra is ige sok munkát és kiadást igényelt. 1869. január 27-én a főváros közgyűlése 940.000 forintot, március 31-én pedig még 60.000 forintot irányzott elő az ideiglenes vízmű építésére. Ebből építettek egy újabb kutat és felszereltek egy újabb szivattyút, lefektettek 26.5km csővezetéket, majd megépítették a 10.800m3-es első kőbányai víztároló medencét. A hálózatot 1869. november 1-én kapcsolták be.

A vízmű beindulása után - az igények fokozódásának következtében - a közgyűlés 1869. december 22-én e vízmű építésére újabb 750.000 forintot engedélyezett. Ezzel az összes költség 2.350.000 forintot tett ki. Az utóbbi lehetővé tette a harmadik kút, a második kőbányai nagy medence és újabb 5.4km csővezeték megépítését. A munkálatok egy része 1871. évre is áthúzódott.

1870 végéig a vízmű Pest városának 37.000 lakosát látta el vízzel. A vizet 734 házba vezették be. Lehetővé vált a fontosabb utcák és terek öntözése is.

A Pesti Hazai Első Takarékpénztár még a hálózat bekapcsolása előtt, 1869. májusában elhatározta, hogy a főváros díszítésére egy "nagyobbszerű vízművet felállítani kíván". Ez a korabeli elnevezés tulajdonképpen szökőkutat jelent, amelyre 4000 forintot ajánlott fel. Ez lett Pest város első szökőkútja; 1883-ban készült el, a Kálvin téren állították fel a Danubius kútnak keresztelt létesítményt, mely ma az Erzsébet tér parkját díszíti.

Az ideiglenes vízmű építése igen jelentős összeget emésztett fel, csaknem annyit, mint amennyit lindley a végleges vízműhöz szánt. A lakosság gyors gyarapodása miatt a vízmű vízszolgáltatása és a csőhálózat igen gyorsan elégtelennek bizonyult. 1871-ben csupán a lakosság egyötödét tudták ellátni vízvezetéki vízzel. A szolgáltatott víz minősége ellen is sűrűn hangzottak el panaszok. Tény, hogy a növekvő szükséglet kielégítése végett igen sokszor kénytelenek voltak szűretlen Duna-vizet is továbbítani. Lindleyt sokat támadták a sajtóban és a szakemberek egy része is ellene fordult, majd a sorozatos támadások miatt vizsgálatot rendeltek el. A fő vád az volt, hogy természetes szűrést alkalmazott, de a szakértői vélemények végül őt igazolták és felmentették.

Lindley határozott érdeme, hogy a város egységes vízellátásának a rendszerét megtervezte, és igyekezett az adott lehetőségek között megvalósítani. A vízellátás zavarai, amelyet a kortársak joggal kifogásoltak, nem e rendszerből következtek, hanem a város egyre növekvő szükségleteiből, amelyet sem az 1868-1871 között megépített három kútszűrőakna, illetve az 1872-ben megépített negyedik kút, sem a szükségletek kielégítése céljából sokszor korlátlan mennyiségben felhasznált s egészségi okokból erősen kifogásolható szűretlen Duna-víz nem tudott kielégíteni. ezért a város még 1872-ben elhatározta a végleges vízmű megépítését Pesten.

Wein János

Az 1867-es kiegyezést követően rohamos gyorsasággal fejlődésnek induló fővárosban egyre sürgetőbbé vált a megfelelő vízellátás biztosítása. Az időközönként fellángoló tífusz- és kolerajárványok megfékezésének egyik leghatásosabb módját a vízműrendszer kiépítése jelentette. Az 1860-as években két vélemény ált egymással szemben: a vízparti kavicságy-szűrés, valamint a "műszűrés".

Wein János (1829 – 1908)
Bányamérnök, a budapesti vízvezeték-hálózat egyik tervezője és megalkotója, a budapesti Vízművek első igazgatója.

Utóbbit az 1868-ban Pestre érkezett angol mérnök, William Lindley (1808-1900) javasolta, azonban a korlátozott anyagi lehetőségek miatt végül a kutas víztermelés, mint ideiglenes vízmű megépítésére vállalkozott a mai Országház helyén, amely a pesti oldal igényeit szolgálta ki. A vízmű mellett ekkor épült meg a víztározó medence Kőbányán, a fővezeték és az elosztó hálózat.

Wein János 1869-től kezdődően lett közvetlen munkatársa lett William Lindley angol mérnöknek, aki az első korszerű (ideiglenes) vízművet tervezte és építette Pest városának. 1873-ban, Budapest megalakulásakor szervezték meg az egyesített város Vízvezetéki irodáját, amely 1889-ig működött (ennek lett első vezetője Wein János).

Wein Lindleyvel szemben, aki a Duna vizének mesterséges szűrésével kívánta megoldani a naggyá nőtt város vízellátását, felismerte Budapest szerencsés geológiai környezetét és a Duna kavicságyának felhasználásával a természetes szűrést javasolta. Első munkája az ideiglenes vízmű kibővítése volt (amelynek gépháza a későbbi Országház helyén állt), majd 1880-ban megtervezte és meg is építette a végleges budai vízművet, amelynek impozáns gépháza az újlaki Duna-parton ma is működik.

Wein tervei nemcsak a korabeli - a mainál sokkal kisebb - város igényeit elégítette ki, hanem messzemenően tekintettel volt a város terepadottságaira és a várható fejlődésre is. Elmondható, hogy a gondosan megtervezett vízvezetékrendszer ma is a Wein János által megtervezett rendszer szerint működik.

Buda magassági viszonyainak megfelelően hat ellátási övezetre osztotta a várost: a budai alsó-, felső, sváb-hegyi alsó, felső, a lipótmezei és a szépjuhásznéi övezetre. A vízellátást két tárolómedence, az alsó-józsefhegyi és a krisztinavárosi, valamint egy átemelő szivattyúállomás segítette, mely a magasabban fekvő övezetekbe továbbította az ivóvizet. A teljes rendszer 1882-re készült el.

A korábbi kudarcokat és bírálatokat elkerülendő, Weinn feltáró fúrásokat végeztetett, amelyek alapján Újlakon, Óbudán, az Óbudai-sziget északi végén, Pesten az Újpesti-szigeten és a Duna jobb partján látott lehetőséget fejlesztésre.

Tervei szerint épült meg a jobb parti vízműtelep Budaújlakon és indultak meg az ideiglenes vízmű bővítési munkálatai, amelyet ráadásul át is kellett helyezni, mert a területet jelölték ki az Országház helyszínének.

Az Országház tervezett helye egy 1884-es térképen
(jobbra tőle olvasható a "Vízvezetéki telep" felirat)

1885-ben elkezdődött az Országház építése, ezért először északabbra helyezték át a gépházat és a kutakat, azonban ezek az ideiglenes intézkedések nem oldották meg Pest rohamosan növekvő vízigényének kielégítését.

Wein János 1884-ben kapott megbízást a Fővárosi Tanácstól, hogy tegyen javaslatot a Káposztásmegyer határában építendő végleges vízműre. Bár ezt Wein két hónap alatt teljesítette, a tervezés és kivitelezés megkezdése évekig húzódott. Végül 1892-ben megkezdődött a tervezés, majd 1893-ban kezdtek hozzá a megvalósításhoz.

Wein János ezt nem tudta már befejezni, 66 éves korában, 1896-ban a főváros közgyűlése – érdemei elismerése mellett – nyugdíjazta. Utóda az ugyancsak kiváló képességű Kajlinger Mihály lett, aki a tervezést és a kivitelezést is vezette.

Kajlinger Mihály - a káposztásmegyeri vízmű építése

A Budapestet ellátó végleges vízmű megszületését megelőző viták idején a vízellátás biztosítására 1889-ben ideiglenes szűrőtelepet létesítettek a Markó utcai gépház mellett, amelynek technológiai és gépészeti kivitelezését Kajlinger tervezte, üzemét pedig irányította. 1893-ban ő készítette a káposztásmegyeri főtelep elrendezésének és gépészeti berendezéseinek tervét, valamint megbízták a káposztásmegyeri vízműtelep második és harmadik szakaszának tervezésével és a kiviteli munkák irányításával.

Kajlinger Mihály (1860-1924)
A József Műegyetemen gépészmérnöki oklevelet szerzett. Fiatal mérnökként 1883-ban a főváros szolgálatába állt. Kezdetben csatornázási munkákkal foglalkozott, megtervezte a központi csatorna-szivattyútelep 1200 lóerős gépészeti berendezését, majd felismerve tehetségét, a főváros vízellátási kérdéseivel bízták meg.

A káposztásmegyeri főtelep építése 1893. április 1-én indult, s csaknem 10 évig tartott. Miután Weinn János 1896-ban elhunyt, Kajlingert nevezték ki a Fővárosi Vízművek igazgatójának. E megbízást 1919-ig teljesítette, majd műszaki tanácsadóként tevékenykedett. 1917-ben ismét kinevezték igazgatónak, amit haláláig, 1924-ig töltött be.

Első igazgatósága idején, 1904. április 21-én helyezték üzembe a káposztásmegyeri vízművet, amely naponta 240ezer köbméter ivóvízzel látta el a fővárost. Az építkezés alatt az újpesti parton 4 kutat ástak a vízmennyiség biztosítására, 1899-ben pedig újabb kutakat építettek Dunakeszi határában és a Szentendrei-szigeten. Összesen 73 kút került átadásra.

Elkészült az 1-es és 2-es számú vízátemelő-telep a bújtatókkal és az ikercsatornákkal együtt, majd az öntöttvas fővezeték is a Váci út alatt egészen a Nagykörútig. Ezzel együtt a gőzüzemű gépházak is megkezdték működésüket. Ezzel az akkori Európa egyik legszebb és legkorszerűbb vízműtelepe született meg.

1904. április 10-én szakértői szemlét tartottak az átadása előtt lévő telepen

"A szakemberek rég tudják s a Budapesten tanulmányozási czélból megfordult külföldiek is elismerték, hogy a magyar főváros vízvezetéke világszerte ritkítja párját. Bármily tökéletes is azonban ez a mi vízvezetékünk, a főváros óriási gyorsasággal megszaporodott lakosságát már nem sokáig birta volna kifogástalanul ellátni, miért gondoskodni kellett a kibővítéséről. Eddig 51 hatalmas kút szolgáltatta a vizet, melyekhez most még 22 kutat fognak csatolni. E czélból már új szivattyú-telepet is építettek, mely ha szintén működésbe jön, akkor a káposztásmegyeri vízművek naponként 240 ezer köbméter vizet fognak szolgáltatni, tehát hoszszú időre biztosítva lesz Budapest vízszükséglete.

Ámde, hogy a huszonkét kút vizét vezető óriási főcsövet is be lehessen kapcsolni a régi fővezetékbe, elkerülhetetlen, hogy a vízszolgáltatást a pesti oldalra egy időre megszüntessék. Nem sok ez az idő, a számítások szerint csak két nap, de sokan még azt is el szerették volna kerülni. Ezért Halmos János polgármester több kiváló szakértőt meghívott április hó 6-dikára, hogy a bekapcsolási terveket a helyszínén vizsgálják meg s nyilatkozzanak, vájjon más módon nem lehetne-e a dolgot végrehajtani? A szakértők egyhangúlag úgy nyilatkoztak, hogy legczélszerűbb a Kajlinger Mihály vízvezetéki igazgató terve; mely szerint két napig vízhiány lesz ugyan a pesti oldalon, de a csövek egyúttal megtisztulnak a rozsdától s a bekapcsolást a legtökéletesebben lehet végrehajtani. A vízhiányt ezen idő alatt sem fogja a közönség nagyon érezni, mert a budai, valamint a markó-utczai vezetékek zavartalanul működnek, azonfelül pedig a fővárosba 150 utczalocsoló kocsija folyton hordani fogja a budai oldalról a vizet, a viz nélkül maradt pestiek szükségletének fedezésére.

Fényképészünk két felvételt csinált a szakértői tanácskozás alkalmából. Az egyik kép a földből kibontva látható régi és új, egymást keresztező és bekapcsolásra váró óriási főcsöveket mutatja be, melyek olyan öblösek, hogy bennük egy ember meghajolva átsétálhatna; a másik kép pedig ezen csövek mellett a szabadban megtartott szakértői tanácskozást mutatja be. Középen Wartlia Vincze műegyetemi tanár alakja tűnik fel, a mint a csőhálózat térképe mellett magyarázatát tartja, szemben vele Halmos János polgármester, köztük pedig Kovács Sebestyén Aladár, Bánki Donát műegyetemi tanárok s Rupcsics György mérnök láthatók, mellettük a sajtó képviselői és egyéb érdeklődők sorakoznak" - írja a Vasárnapi Újság az alkalommal kapcsolatban.

Az 1920-as évek elején a fővárosi vízellátás problémái ismét sokasodni kezdtek, ráadásul az 1923. február 10-i jeges árvíz két helyen is eltörte a budapesti vízellátás 75%-át szállító káposztásmegyeri ikercsatornát, így 100ezer köbméter víz esett ki a napi forgalomból, a vízszolgáltatást pedig napi 5 órára kellett csökkenteni.

A Pesti Hírlap is első oldalon számolt be a csapásról, amelyet tíz hónap alatt sikerült teljesen helyreállítani, de a vízszolgáltatás éjszakai szüneteltetése 1925-ig érvényben maradt.

Kajlinger Mihály elhivatottan dolgozott a főváros vízellátási rendszerén. Irányításával készültek el a budai vízátemelő telepek és medencék, a Kőbányai vízműtelep és a víztorony is. Kiépítette a budai hegyvidék átemelő medencéit és nyomásfokozó szivattyúit. Az úgynevezett galériák helyett új típusú rendszert valósított meg, a vertikális kutak rendszere mellett foglalt állást, és a Szentendrei-szigeten szerzett vizet a Duna alatt átmenő szivornyavezetékes alagutakon juttatta a szivattyútelepre.

Igazgatósága idején, szintén 1904-ben készült el a 17 500 köbméteres gellérthegyi ellennyomó medence. Ezekkel a fejlesztésekkel a budapesti vízellátás Európa élére emelkedett. Számos tanulmánya és értekezése jelent meg a Magyar Mérnök és Építész Egylet Közlönyében, az Építő Iparban és a Technológiai Lapokban a vízellátás, a káposztásmegyeri vízmű és a fővárost sújtó járványok témájában. A vízpazarlás felszámolása érdekében javaslatára vezették be a fogyasztásmérőket. A vízórák tömeges beépítése 1921-ben kezdődött el és három év alatt terjedt el általánosan Budapesten.

A Magyar Mérnök- és Építész Egylet kétszer is elnökévé választotta (1909–1912, 1916–1919), a Budapest vízellátása az 1897–1900. évek alatt és annak tanulságai című tanulmányát pedig Hollán Ernő-díjjal jutalmazta 1923-ban.

Érdemei elismeréséül Ferenc József király a Ferenc József-rend tiszti keresztjét adományozta neki. A kispesti munkáslakótelep (Wekerletelep) vízellátásának tervezési és építési munkáinak irányításáért 1910-ben pedig udvari tanácsossá nevezte ki.

Fiatalon kiváló sportoló volt, a Nemzeti Torna Egylet tornászaként több díjat is nyert. A Budapesti Korcsolyázó Egylet elnökeként tevékenyen részt vett annak munkájában. Természetkedvelő és szociálisan érzékeny volt, amit jól mutat, hogy a parkokat a vízmű elválaszthatatlan részének tekintette, a telepeken pedig lakóépületeket építtetett a dolgozóknak.

Kajlinger Mihály 1924. április 5-én hunyt el Budapesten. A Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra.

Későbbiekben

Az 1927-ben meginduló felújítás és kapacitásbővítés során a gőzgépeket váltva áttértek az elektromos üzemre. A kazánházak helyére transzformátorállomások, a széntárolókba olajtartályok kerültek. A II. világháború pusztításai jelentős károkat okoztak Budapest vízellátó rendszerében is. A helyreállítási munkák 1947 nyarára fejeződtek be, majd megkezdődött a vízmű további fejlesztése. Az 1950-es évek végétől a növekvő igények kielégítésére folyamatosan fejlesztették és korszerűsítették a vízművet, 1999-ben pedig átadták az északi számítógépes, automatikus üzemirányító rendszert.

A Fővárosi Vízművek Káposztásmegyeri Főtelepe
A képen a jobb oldali úton haladva jutunk el Dunakeszire
(mai Váci út, a Tungsram gyár az út másik oldalán helyezkedik el)